Árnykép

Az irodalomtörténeti szümpozionon (ah!), melyet rólam, illetve a munkásságomról rendeztek (AAAH!!!), az egyik hozzászóló, látni valóan nem a témául választott szerző elfogult híve, nevezett szerzőnek az irodalomelméleti rosszban mint olyanban való megrögzöttségét jellemzendő e szavakat mondta róla, azaz rólam (emlékezetből idézem; az értékes szövegnek nem néztem utána!): „Csapkod. Hadonászik. Nem hagyja magát. Hihetetlenül szívós költő!” Semmi kétségünk afelől, hogy Arisztotelész és Harold Bloom esztétikai tárgyú műveinek olümposzian emelkedett nyelvezetéből demotikus görögre fordítva a fenti szöveg így hangzana: „Mi a lófosz!? Még mocorogosz!” Hát igen. A rólunk kialakult, annyira, amennyire jó benyomást kénytelenek vagyunk egy töredelmes beismeréssel lerontani. A mély beleérzésű líraszakértő igazat állít (ha nem is valódit). Mocorgunk, de még mennyire! Félholtan is, ágyban fekve is, ha másképp nem, hát gondolatban a nyakunkba akasztjuk a postástáskát, és hozzuk-visszük a híreket: „Tegnap reggel még egy lendülettel kijutottunk a fürdőszobába, ma délelőtt viszont elakadtunk…” Rögeszménk, hogy az ilyen és az ehhez hasonló közlendőink fontos hírek, mert az emberiségnek fontos tudnia azt, hogy most éppen hol tart. Most épp az ágy és a fürdőszoba közt. Más módon közelítve a kérdést, Hirosimában állva maradt egy fal, és azon a falon egy ember árnyképe látható. A robbanás pillanatában egy japán illető ma már kideríthetetlen okból ott állt vagy ült a fal előtt, és testével fölfogott valamennyit a pokoli vaku villanásának vakító fényözönéből, amely szó szerint odaégette őt a falra. Mármost a nagy kérdés az, hogy akarnak-e önök örökké élni. Igen? Nem gond! Válasszanak maguknak Erzsikével (egye fene, végszükségben Erzsike nélkül, szólóban, Erzsike törölve) egy jó kiállású falat! A többi fény és árnyék, szakma és szerencse kérdése. Megpróbáljuk kiválasztani az optimális fényszöget, a legjobb kameraállást, miközben verseinkkel egyelőre még mozgóképként funkcionálunk, azaz betegség ide, balvégzet oda, mocorgunk, különböző híreket továbbítunk, képeket vetítünk ilyen-olyan anyagokra, többnyire különféle cellulózszármazékokra. Végül persze belőlünk is mozdulatlan árnykép lesz valami beton- vagy téglafalon, de – ahogy azt A dzsungel könyvének a Korda-testvérek-féle filmváltozatában, a múlt század teljesen elavult esztétikai rendszereinek mesélgetős cselekményközpontúságából megképződött tehertételtől nem szabadulhatván Buldeo, a kvietált vadász is kifejti (lásd A paradingó, valamint A dekkáni dól hangnem című műveit!) – ez már egy másik történet.