Filmszöveg
Mi működteti a verset?
Könnyen rávágjuk, hogy a képzelet.
De hát mi működteti a képzeletet?
És ki vagy mi dönti el, hogy miből lesz vers, és miből nem?
És ha lesz, kin vagy min múlik az, hogy véres veríték árán, a szavakkal birkózva lesz-e, vagy könnyedén, mintha csak valaki álmomban diktálná a szövegét?
Rejtély.
Hogy milyen egy munkanapom?
Lélegzetelállítóan izgalmas.
Megyek, leülök a számítógép elé, írok bele ezt-azt, elfáradok, lefekszem. Fölkelek, megint leülök a számítógép elé, megint írok bele ezt-azt, megint elfáradok, megint lefekszem. És így tovább, egészen addig, amíg a gyógyszer meg nem unja és ki nem fogy belőlem. Akkor azután csak fekszem a következő gyógyszeradagig.
Nem kell ehhez több türelem, mint ahhoz, hogy fogpiszkálókból építsük föl az Eiffel-tornyot, és nem kell hozzá mást tudnunk, mint megállítani magunkat a levegőben, hogy a pillanatnyi testhelyzetünkből folytathassuk, amikor majd mód nyílik rá, a szabadesést.
– Dolgoztál? – kérdezik azok, akik tudják, hogy ettől az egy rögeszmémtől eltekintve általában nyugodtan viselkedem, és nem támadok rá senkire.
– Dolgoztam – válaszolom –, ez egy jó nap volt.
Úgy képzeljük el a nagy alattomost, mint egy mosolygós Rákosi pajtást az ő híres-nevezetes szalámitaktikájával…
Nyissz. Ez volt a világjárás, az utazások. Nyissz, a színházba járás, a koncertek. Nyissz, a társaság, a véletlenül összefutok vele az utcán. Nyissz, az egész lakáson kívüli világ.
Persze én se megyek a szomszédba egy kis ravaszságért. Már csak azért sem, mert – nyissz! – újabban a járás is nehezemre esik.
Van viszont, mint a fenti mondatból is kitetszik, humorom.
Meg van, noha ez a fenti mondatból nem tetszik ki, telefonom. Kész egy vers, tárcsázom, fölhívom X-et, Y-t, és beolvasom a még kézmeleg szöveget. A technika varázsa plusz áfa.
És egy vékony szelet élet, melyet sikerült megmentenem.
A külvilág helyett pedig körülfog és magába temet a zene. Bach és a barokk, Mozart és a bécsiek, a kora- és későromantikusok, és ha megémelyednék a sok édességtől, Bartók és Sztravinszkij meg néhány kortárs, Kurtág például.
Játszom az eszemet. Játszom, hogy élek. Játszom, hogy az élet halhatatlan.
Mi működteti a verset?
Mi működtet engem?
Nem érdekel. Este van.
Estére rendszerint fölélem a tartalékaimat. Már csak aludni akarok, kinyújtózni az ágyban, hogy fekete paplanával betakarjon az éjszaka.
De hajnalban, ha láthatnám magamat, azt látnám, hogy meg-megrebben a szemhéjam, biztos jeleként annak, hogy álmodom.
Fényes-boldogat vagy ködös-szorongóst?
Újra kell kezdenem mindent.
Föl kell ébrednem ahhoz, hogy megtudjam.