Mit károg ősszel a fekete varjú?

Vége a nyárnak – úgy, ahogy mostanában minden történni szokott, egy váratlan hisztériás rohammal. Eget-földet rázva sikoltozik a szél, hajukat tépik a fák, és egyik percről a másikra augusztus vége helyett október vége van. Tegnap még a hőségre foghattuk minden rosszul megválasztott szavunkat, ma pedig mentség és oltalom nélkül didergünk a reumás őszben. Hidegfront. És nemcsak a föld légkörében, az életünkében is. Hatvan felé közeledve (tudom, most már persze pontosan tudnám, hogy rossz ötlet volt elhagyni a hatvan mint számnév mellől az év szócskát, mert így, ha csak a pillanat egy töredékéig is, de bezavar Hatvan város neve, mintha a vele jelölt helység felé közelednénk autón vagy vonaton, és nem az időben a mi időnk vége felé, mindazonáltal ebben a nagy őszi minden mindegyben nem állok meg kivésni a görcsöt a fából, ázzon csak minden úgy, ahogy van, az esőben), mondom, közel hatvanévesen (azért csak nem álltam meg, hogy meg ne álljak, és rögtönzött szónoklatom alatt lopva ki ne javítsam az apró, de bántó stílushibát!) egyre kevésbé van okom gyászolni a nyarat. Valaha a nyár volt az én évszakom, a tűzözön ragyogás, a majdnem meztelen női testek izzása a strandok napozóágyain, és az egészen mezteleneké a kabin sötétjében meg egyebütt… Mára nemcsak a fiatalság tűnt el nyomtalanul, de az a teremtés kori nyár is, melyet a mértéket nem ismerő ifjú olyan süket és vak gyönyörrel habzsolt. AIDS és ózonlyuk, két hirdetés között (intim betét, mosópor) ilyen szavakat súg a fülünkbe a legeslegújabb kor tömegkommunikátora, egy szexis, kisminkelt hölgy. És akkor még egy szót sem szóltunk politikáról. Pedig ma éppenséggel volna miről szólnunk. Folyik az országos Két Lotti, a Kettőből Hányat? A Szakad-E Az Elszakíthatatlan Guttman-nadrág, a koalíció? És Talleyrandnak képzelheti magát minden másodosztályú ravaszkodó, akit véleménye közzétételére kér föl kerekasztala körül a tévé. De csitt, mondjuk, mint egy új Csokonai. Ma ne többet e székükön ülve is hordó tetején szónoklókról. Immár óránk számlapján lassan közelg az áldott estve, és rosszkedvünkre fityfiritty politikusok nélkül is bőségesen elég okot szolgáltat fejünk fölött a szürke felhőtömítés meg a belőle nyakunkba szakadó, hideg eső.

Vége a nyaralási szezonnak is, kezdődik a parlamenti ülések időszaka. Mesereggel, mesedélután, és évente egyszer, a költségvetési vita alkalmából meseéjszaka kivilágos-kivirradtig. Mondtam már, hogy szeretem a hajnalt? Ha eddig nem, most mondom. Bár igaz, ami igaz, még a költségvetés bokros ujjaival a zsebünkben matató, rózsás hajnalánál is jobban szeretem az ezeregy magyar népmeséből az ezerkettediket, az Aranyköpést Lépő Legény meséjét, mely sok időknek előtte fakadt vala kóbor regölők ajkán. Szól a mese pedig imigyen: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ügyetlen kismacska párt, de olyan ügyetlen és olyan kicsi, hogy attól lehetett tartani (to be afraid of something; A középfokú macskavizsga angol nyelvi melléklete, Nemzeti Tankönyvkiadó, évszám nélkül), hogy egy-két elhaló, gyönge miaú után itt hagyja ezt a keserves árnyékvilágot. Hanem ebbe a kismacskába annyi becsvágy szorult, olyan erőst akart kis tigris lenni, és ezért annyi de annyi narancslevet ivott ( – Úgy kezdődik, hogy Hohes? – És úgy végződik, hogy C? – Sok benne a C-vitamin? – Rengeteg. – Akkor Hohes C!), hogy egy napon, halljatok csudát, nagyobbacska házi macska lett belőle. Mit házi, országházi, méghozzá a macskák egyéni választókerületében. Egy kerek fejű, aranyszájú kandúr, aki képes volt reggeltől napestig, lélegzetvétel nélkül szónokolni, és ezenközben akkorákat lódítani, hogy még. Egyet mondok, kettő lesz belőle, ez volt a szavajárása, de biz lett abból a kettőből nemegyszer négy, némelykor hat is. Példának okáért a csirkeól tetején, hol is a szomszéd kutyája elől keresett menedéket, de oly sebesen, mint a villám, így beszélt, és még a hátát is fölpúposította hozzá: – Tisztelt Bíróság! Most legalább láthatták a saját szemükkel, hogy ugrottam át a Boszporuszt…” Hát igen. Jön a parlamenti ősz. A forrongó márciusra a szeptemberi kedélytelenség. A Landerer és Heckenast nyomdagépén, melyen nemrég még az illegális Beszélőt sokszorosították a márciusi ifjak, most, ha jól látom, a törvény szelleme éppen árcédulákat nyomtat. Enyém a Vár, Tied a Lekvár. És még örülhetsz a lekvárnak, hogy abból legalább hagytak egy kanállal neked, hogy föl ne kopjék a jogállad, kis gárdahadnagyom! Te kis Lermontov! Most szóljanak hozzá! Olajat szőkíthetne, mint más rendes ember, ő meg e helyett veri itt a billentyűket, mint egy rossz bárzongorista. Azt mondja, ír. Egy ilyen szép szál, nagydarab, marha ember – és értelmiségi! Megáll az ész! Az élet viszont nem áll meg. Idén is rendben megnyílik az Őszi Szalon. Magyar táj magyar ecsettel. Most mit mondjak erre? Bikfának érzem, ó Ádám, magam! Le vagyok lombozva.

Szombat van, de nem a teremtés hatodik napja. Ez a nap az ördögé, aki időjárási frontok képében kavarog valahol messze a fejem fölött, a meteorológiai szolgálatok radarsugaraival figyelt magasban. Hovatovább tizenötödik éve élek úgy, hogy nem tudhatom, a következő félórában is én leszek-e még én, vagy csak egy tehetetlen hajóroncsot vontatok be nagy nehezen tántorogva a közeli ágy kikötőjébe. Ott aztán agyő költészet, dicsőség, sok hülye fontoskodás. Látom feleim szememmel, mik vagyunk. Bizony por és hamu vagyunk. (– Vogymuk, ha már temeted magad, te vadmarha! – Ez az úgynevezett belső hang, a lélek nevű illetőé. Ő egyebek közt arról nevezetes, hogy észérvek nem hatnak rá, s noha minden oka meglenne rá, nem adja meg magát.)

Vasárnap, a teremtés hetedik és a weekend második napja. Ezen a napon Isten, mint ez köztudomású, nem állította be reggel hatra a vekkert, és legalább tízig aludt, mint a bunda, mely ekkorra már több más ruhaneművel együtt rég ki volt pipálva az Örökkévaló határidőnaplójában, ahova ő, akinek nevét hiába (egy mondatban kétszer vagy többször) nem vesszük a szánkra, ábécérendben jegyezte föl (persze, mert addigra már meg volt teremtve az ábécé is) még a hét elején az arra a hétre előirányzott teremtenivalóit. Ezt a kanyargós mondatot nyugodtan tekinthetjük az esszét is író költő önarcképének. Szerzőnk, nyíltan szólva, egy rút élvezkedő. Csak olyat tud írni, ami őt magát is szórakoztatja, úgy értem, szakmailag. Közönséges újságcikket, melyből tizenkettő egy tucat (jeles publicisták kedvelt fordulata) például semmiképp sem, mert egyszer csak, ááá, ásítana egy hatalmasat, és se szó se beszéd lefordulna a székről. – Halálra unta magát – állapítaná meg hűvös tárgyilagossággal a mentőorvos, hívják a hullaszállítókat! A nem hivatásos író, ha írásra adja a fejét, a szavakat leginkább üzenetek továbbítására használja, mint a telefont. A hivatásos üzenetét viszont a szavak egy commedia dell’arte előadás élő szereplőiként, maguk is bele-bele írva a szövegükbe közvetítik. Ha nem így történik, máris megvan a baj. A szöveg halott, a színpad néptelen, a közönség pfujol, a levél nem jut el a címzetthez: bukás! Az élvezetet persze nem adják ingyen. Megírom egyszer, átírom ötször, megesküszöm, hogy többé soha, majd másnap reggel átírom hatodszorra is. Mesterségem paradoxona, hogy nem lehet büntetlenül túl sokat tudni róla. RECCS! Úristen, mi volt ez? A koalíció? Egy frászt! A nadrágom. Mindig mondom, hogy a tisztességes iparosmunka a múlté. Itt van ez a teremtés is. Agyba-főbe reklámozzák, hogy ilyen még nem volt, hogy teljesen új alapokra helyezi a kozmológiát, meg ilyesmik. És tessék, akkor kiáll belőle egy szög!

Hétfő; ha nekem is volna határidőnaplóm, a mai napra vonatkozólag ez a följegyzés állna benne: „Új él. kezd.”, és utána egy felkiáltójel! Kezdjünk tehát új életet? Legfőbb ideje. Hölgyeim és uraim, hazám tisztelt polgárai, nézzünk szembe a helyzettel. A nyárállam anyagpazarlása és túlköltekezése nem folytatható tovább, elkerülhetetlen fényességünk őszi restrikciója. (– Az mi? – kérdezi Buja Amál, aki szextelefonokat reklámoz a tévében. – Az a resti… izé? – Az, picinyem, annyi, hogy a stúdióban töksötét lesz – mondja a gyártásvezető –, tedd hát fejedet keblemre, de teheted egy kicsivel lejjebb is!) Honfiak és honleányok, mélyen tisztelt Lecsúszó Középosztály, jön tehát a mindenen eluralkodó sötétség, melyből napnál világosabban kitetszik, hogy a költészet napjai meg vannak számlálva. Kár, nagy kár, mondja a fekete varjú, akárcsak a téma más szakértői. Érdekes, hogy zaklatott korunkban, amikor minden korábban rendíthetetlennek vélt elv és építmény inog, ez a marhaság milyen szilárdan tartja magát. Marshall McLuhan földrengésbiztos alapra helyezte elméletét, amikor a Gutenberg-galaxis pusztulását jósolta. Nekünk és az utánunk következő nemzedékek sorának már csak annyi a dolgunk, hogy beteljesítsük a kanadai professzor komor jóslatát. Amennyiben nem ezt tesszük, újabb bizonyítékát szolgáltatjuk annak, hogy az emberiség egy léha, könnyelmű senki, és akkor aztán megnézhetjük magunkat, hogy mit szól hozzánk az irodalomszociológia meg a recepcióesztétika. Ennek már ma is vannak baljós jelei. Mi ugyanis (az O. O. mind a két O-ja) a magunk szerény módján megpróbáltunk ellenvetéseket tenni, előbb csak saját verseinkkel, mintegy tárgyi bizonyítéknak szánva a tényt, hogy vannak, utóbb, ha nem szerénytelenség itt ezt a szót használnunk, elméletileg is, hangot adva abbeli meggyőződésünknek, hogy a költészet mint olyan nem azonosítható kizárólagosan a verssel, még kevésbé bizonyos versformákkal, és hogy az emberiség eddigi legnagyobb költői teljesítménye az Isten eszméjének föltalálása, egy olyan képkeret-fogalomé, melybe képzeletünkkel korról korra változó képeket illeszthetünk, egy vagy több alakét, de akárhányét is, mégis csak egyét, mert egyik sem más, mint megválaszolatlan s végső soron megválaszolhatatlan kérdéseink emberszabású, emberi méretűre csökkentett megtestesítője. Már csak a közvilágítás színvonalának emelése érdekében is érdemes fölidéznünk azt a ragyogó mosolyt, melyet okfejtésünk a tudós szakértők ajkára csalt. Fényben úszott a város, utcáin halk kuncogás. Rólam persze az ilyesmi lepereg. Majdnem ötven éven át voltam a létező szocializmusról elnevezett elmegyógyintézet lakója. Tudom, hogy az ideológia és a valóság különbözése esetén csak a valóság húzhatja a rövidebbet. Kivéve azt a néhány ritka, de annál inkább lélekemelő pillanatot (érdekes, hogy ilyenkor többnyire Beethoven Egmont-nyitányát játssza a rádió), amikor nem.

Most ment el a masszőr. Ez a mondat Csortos Gyula szájába illene a Hippolit, a lakáj címszerepében. Kuncogok is magamon, a szépség koldusán, aki masszőrt járat a házhoz. Fenn a masszőr, nincs egy vas, jellemzem az alkotó értelmiség helyzetét a változó világban (– Jó napot kívánok – hajol be a kocsi ablakán a rendőr, aki lemeszelt –, egy ezres! És azért csak ennyi, mert most először hajtott be a tilosba. Változó világ! Nem látta a bejáratnál a táblát? „Közhely, parkolni tilos!”) Ott tartottunk, amikor félbeszakítottak, folytatom rezzenéstelen arccal, hogy kuncogok, bár sok okom nincs rá. Hozzám ugyanis nem egy státusszimbólum jár, hanem egy erős markú, szakmáját értő fiatalember, aki megpróbálja a mind kevesebb mozgástól sorvadásnak indult izmaimat életre dögönyözni. Nagyjából ennyit tehet értem az orvostudomány. Masszírozhat belülről a gyógyszereivel, kívülről a kezével. A lényegen nem segíthet, mert a lényeg az, hogy a betegségem én magam vagyok. Persze ne gondoljunk itt a romantika költőideáljára, a tüdőbeteg, lázrózsás arcú ifjúra, egy sebzett léleknek a betegséghez való titkos vonzalmára meg effélékre; betegben nálam egészségesebb ember kevés jár a földön, viszonyom a saját nyomorúságos helyzetemhez leginkább ironikusnak mondható; „majdnem mindent kinyertem belőle, ami költőileg kinyerhető”, bohóckodom néha, „most már akár meg is gyógyulhatnék”, amire valójában kevés esélyem van, s mint már utaltam rá, főképp azért, mert bajom gyökerei oda nyúlnak vissza, ahol a vers is készül. Másnál talán másképp van, nálam az írásra kész állapot azt jelenti, hogy szellemi energiáimnak a lehetőségig teljes összpontosításával el tudom érni a maximális sebezhetőség állapotát, a világra való nyitottságnak egy olyan fokát, ahol a bennünk lakó szellem, melyet köznapi nevén tehetségnek nevezünk, szinte már magától teszi a dolgát. Röviden eksztatikus állapot ez is, mint a tűz körül ugrándozó, törzsi varázslóé. Mindenben az ellentéte annak, amit a világ minden rendű és rangú gyógyító tudománya első helyen ajánl mint lelki segítséget a test fölépüléséhez, a minél teljesebb ellazulásnak, a pihentető félálomnak, a környezetünkkel való eggyé olvadásnak, a magunkban való mélyre merülésnek. Másként szólva, ha a saját magát pusztán a mestersége űzésével is módszeresen romboló költőt a sorsára hagynám, és ezután főállású betegként élném az életemet, az égő házból, ami vagyok, kimenthetnék egy majdnem egészséges villamoskalauzt vagy raktárnokot. Kedves nézőink, az irodalmi műsorok főszerkesztőségének portréműsorában az ismert költőt látják – ott ül megszokott székén, az íróasztala mögött, frissen megmasszírozva, az agyában kellő mennyiségben keringő vérrel, amitől a halhatatlanság csalóka érzete tölti el, miközben jobb karját behajlítva mutatja, hogy ezt, ni!

Eltelt egy hét, a koalíció recseg, de nem szakad; folyik tovább a nagy taknyolás, nyálazás. Történni mindazonáltal csak annyi történik, hogy múlik az idő. Még néhány hónap, és vége az évnek… Még néhány év, és véget ér ez az évszázad, s letelik az időszámításunk szerinti második ezredév is. Soha kétértelműbb búcsúzást! Korszak még akkorát nem bukott, mint a miénk. Isten nélküli üdvösséget ígért, de csak ördög nélküli poklot hozott, amiről viszont hamar kiderült, hogy ördög nélkül, pusztán emberi találékonysággal üzemeltetve is pompásan működik. Kezdjem sorolni: Auschwitz, Hirosima, a Gulag… Szükségképpen hiányos a névsor, s ki-ki mással egészítené ki. Ahogy hiányos a század képe is, ha csak a bűneivel jellemezzük, akármekkorák is ezek. Ez a sötét kor másfelől nézve az emberiség egyik, ha nem a legfényesebb sikertörténete. Kezdjem sorolni? A technikai civilizáció ezer találmányát a rádiótól a repülőgépig, a tudományok hihetetlen előretörését, az űrkutatást…? Életünk legfőbb tanulsága, hogy nincs legfőbb tanulság; az emberiséget nem sűríthetjük egy jelszóba, melyet alkalomadtán némi forróvíz hozzáadásával föloldhatunk, mint a nescafét. A szürkületben a felelősségünk csak homályosan körvonalazódik, de súlyosan lebeg a fejünk fölött, mint az ősz hasas esőfelhői. A mindenség nem jó és nem rossz. Van. Előjel nélküli összege valami sokféleségnek, melynek természetéről halvány sejtéseink vannak. Az előjelet addig a határig, amíg látókörünk terjed, mindig mi tesszük ki. Mi, Henri Michaux szavaival élve, kis, pontszerű emberek. Ez lenne valójában a költészet, töprengek századunk füstölgő romhalmazán kuporogva, meglátni a pontszerűben is a nagyszerűt? Valahogy így kell lennie, gondolom, noha ez már csak elenyésző részben az én gondom, minthogy éppen elenyészni készülök, és a jövőből, még ha jön is, homályosuló szememmel sokat már nem fogok látni, amit kell-e mondanom, a magam részéről őszintén fájlalok. Kár, nagy kár, mondja erre a varjú is, mely a látszat ellenére nem afféle eltökélt pesszimista, mint teszem azt Schopenhauer vagy Heidegger, és csak azért mondja azt, amit mond, mert mást nem bír mondani, lévén ő egy csupán károgni tudó, hullott gabonaszemeket csipegető, korlátozott szellemi képességű filozófus, aki nagy hírű kollégáinak többségéhez hasonlóan maga is csak merő véletlenségből talál a földön magot – a palimadár!

1995