Tárgyeset

A tárgyak lelke. Könnyű röptű toll hegyére való költői téma, kétnapos ünnepen, két kiadós étkezés között. Na jó, persze, persze. Csak gonoszkodom. Lehet erről akár jót is írni, miért ne lehetne? Vegyük csak Mándyt, az ószeresek, valamint minden rendű és rangú kacatok védőszentjét. Mit kihoz egy szobafestő elárvult létrájából vagy egy rozzant sétatéri padból! Csakhogy itt van a baj. Mondhatnánk, átmenetileg nehézségeink vannak, minthogy Iván fogta magát és meghalt, és ahogy így körbenézünk, sehol egy másik Mándy. Meg különben is. Ez az egész elkésett jó tíz évet. Háborúból, a halál torkából jöttem, öt évet éltem intézetben, nekem minden, ami a sajátom lehetett, halálosan fontos volt. Kötetről kötetre építettem a könyvtáramat is, kezdetben az Olcsó Könyvtár sárga köteteiből; antikváriumból szereztem be őket, darabját három forintért, a kétkötetes klasszikus regényeket hatért… Aki könyvtárat épít, tudja: a könyvespolcnak rejtett lényege az, hogy mindig kevés; könyveinket rendezve kezdetben még betűrendről, témakörökről meg hasonlókról álmodozunk, később már dugdossuk az új szerzeményt, ahova fér, míg csak a polcunk egyetlen tömör téglatestté nem változik. Éveken át egyetlen benyúlással emeltem ki könyveim tömör falából a keresett darabot. Aztán újabb évek, a betegség meg minden, ami vele jár… Ma leginkább a lányaim kapkodják le a polcról a könyveimet, ha ígéretes segédanyagot vélnek föllelni bennük a maguk tudományos dolgozataihoz, én meg egyre kevésbé találom, amit keresek; az angol Eliot-összest például, pedig jó helyen nézem, harminc éven át itt volt a helye a hátam mögött, a fotel karfájára állva épp elértem, és most nincs sehol. Csüggedten nézem, ahogy mindent maga alá temet a könyveső, kupacokká nő az asztalomon, lassan beborítja a padlót is… Na de ilyen olcsón nem adjuk meg magunkat! Költő vagyok, az arcátlanság nagymestere, siklom a szó és jelentése közt, mint angolna a vízben. Tárgyeset kell? Meglesz! Tárgyam egy olyan eset, mely mostanában gyakran megesik a környezetemben. Egy haláleset.

Szombaton délelőtt csöng a telefonunk, a feleségem veszi föl, látom az arcán a rossz hír sötétjét. – Meghalt a Fodor Bandi – mondja a kagylót letéve. A szerkesztőségi titkárnőnk telefonált, ő a rádióban hallotta. Bekapcsoljuk a rádiót, a déli hírek, valami őrült remény bujkál bennünk, hogy hátha az Anikó félrehallott valamit. De nem, jól hallotta, már mondják a nekrológot is. A torkomban egy gombóc, belülről lassan feketedem. A túlélők jobb híján a részletekbe kapaszkodnak, mintha a részletek fölfoghatóvá tehetnék a fölfoghatatlant. Délután fölhívjuk Latort, tud-e valami közelebbit? Tud. László szerint Bandi jól érezte magát, a szívműtétje óta talán még soha ilyen jól, ontotta a leveleket, írni is írt, nagy jókedvében elindult fürödni egyet a tóra, merthogy idén nem volt lenn még a parton sem, bement a vízbe, rosszul lett, azonnal meghalt. Van, aki könnyekkel gyászol, én némasággal vagy írással. Ebéd közben is jár az agyam, egyszerre csak azt mondom: – Tudni kéne, mikor indult le a vízhez!

– Fejben már írja – mondja erre a feleségem. Rá sem mordulok, el vagyok foglalva a betörőszerszámaimmal. Kosztolányi Fürdés című novellájába török be az egyik kezdő és az utolsó mondatért, illetve azért a nem is egészen fél óráért, melyet ez a két mondat közrezár. A novella különben remekmű, és a vázlatosnál is vázlatosabban összefoglalva cselekményét, arról szól, hogy a Balaton mellett egy Suhajda nevű nyaralóvendég Jancsival, a fiával elindul fürdeni, majd a sekély vízben az apa játékból dobálni kezdi a fiát, aki az egyik vízbe esés után nem bukkan föl a vízből. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozom, a két mondatot kivágom a helyéről és odafektetem őket magam elé, közéjük rakom a víz felé induló Bandit, a halált, akit én is Suhajdának hívok, de aki nálam úszómester és egyben a vízi halálok nagymestere is, a Kosztolányi-novella révén pedig a görög sorstragédiák megidézője. Leírom rövid prózaversem zárómondataként a Kosztolányiét: „Még három se volt.” És ezzel kész. Illetve a fenét kész. Ez a vers lényegileg tudósítás a sors egy rémtettéről, és így csak akkor érvényes, ha minden részletében igaz. Ha Bandi délben ment le a vízhez, utalásom Kosztolányira merő irodalom. Fölhívom Latort, a családot nincs pofám ilyesmivel zaklatni: „Te, első hallásra hülyeségnek hangzik, amit kérdezek, de nekem fontos. Nem tudod véletlenül, hogy a Bandi hánykor ment le a vízhez?” Nem tudja, de egy telefonbeszélgetés után az volt a benyomása, hogy délelőtt. Átjavítom a fél hármat és hármat fél tizenkettőre és délre. A verset a Kortársnak adom, ahol Bandival évtizednél is tovább ültünk ugyanabban a szerkesztőségi szobában, két szembefordított íróasztal mögött mint a lap főmunkatársai. Két nap múlva megjön vidékről Imre, a főszerkesztő, köszöni a verset, de van vele egy kis baja, ő úgy tudja, hogy délután történt a dolog, persze ez a poetica licencia körébe tartozik, de mégis… – A fenébe a költői szabadságot – mondom a telefonba –, ott a pontos időt mutató órának kell megállnia. Ő úgy tudja, mondja Imre, hogy Bandi négy óra tájt ért le a partra, de várjak egy kicsit, kinyomozza. Fél óra múlva nem ő, hanem Zoli, az olvasószerkesztőnk telefonál, hogy több forrásból megerősítve Bandi fél három körül indult el fürödni. Sokadszor döbbenek meg, hogy micsoda egy novella ez a Fürdés. Tettünk egy kört és visszakerültünk Kosztolányi időpontjaihoz. Nem véletlenül. Kosztolányi sokat tudott a világról, jól tudta tehát azt is, hogy ezen a kora délutáni órán békés arcát mutatja a nyár, a nap még magasan áll az égen, és dicsősége teljében ragyog, de már nem éget, inkább csak simogat és álmosít, mindenen fényes, álmatag, csalóka béke ül. – Ekkor kéj a halálnak lesújtani! – mondaná erre ördögi éleslátásával Vas Pista, ha meg nem halt volna pár éve maga is. És így kerek Fodor András története. Bandi józan ember volt, sehogy sem illett volna hozzá az, hogy operált szívvel a vad déli napsütésben induljon neki fürdeni. Ő a maga részéről mindent megtett, amit állapota megkövetelt tőle, nem hazardírozott, arról nem ő tehetett, hogy a sorsnak aznap ölni támadt kedve. Kifújom a kormot a tüdőmből, a torkomban kisebbedik a gombóc. Tárgyiasítottam a megfoghatatlant, koporsót készítettem elhalt barátomnak anyanyelvünk szavaiból. És a kezemben a tárgyi bizonyítéka annak, hogy az emberek rövidlátó, oktalanul reménykedő fajtájához tartozom – egy betűkkel lazán megszórt, A4-es formátumú másolópapírt tartok gátnak a harsogva felénk zúduló szökőár öles vízfala elé.