Makai Péter

Átlebeg a szobán, a lába nem éri a földet. Rögtön átmegy a falon. De nem, nicsak, nézzenek már oda, ő is az ajtót választja, mint mi, a többiek, akiknek járás közben a padlót éri a lábunk. Ez persze csak trükk, vigyorgok, beolvadás a környezetbe. Egyszer-egyszer azért, ha nem látják, enyhén félretartott fejjel átsuhan a malteron.

A belső szobában eközben Vujicsics Tihamér veri a zongorát. Még él, sőt mi több, már megvan huszonöt éves is, ha jól számolom. Tizennyolc éves fejjel zavartan bámulom, ahogy folyton a szemébe hulló haját ugyanazzal az erőszakos fejmozdulattal, ki tudja, hanyadszor veti hátra. „Kecskefejőnő!”, énekli érces tenorhangon a sok évvel később a televízióban is sikeres zenei paródiáját. Feszengek a székemen. Nem tudok zongorázni, sem énekelni, nincs sikerszámom, nem vettek föl még az egyetemre sem, hozzám képest itt mindenki egzisztencia. Verseket írok, de azok valahogy nem versenyképesek a kecskefejőnővel.

Tenger alatti világ, az ötvenes évek.

A szomszéd lakásban N. N. lakik, az összeszorított szájú, csinos agitka, a korszak jeles áltehetségének akkori felesége, aki negyven év múlva cigarettától érces hangon terjeszti majd a kultúrát a BBC hullámsávjain.

Az út neve természetesen Lenin körút.

Megyek haza. – Hol jártál? – kérdezi az anyám. – A Makaiéknál – morgom. – Van valami vacsorára?

 

Csodálatos volt már az is, ahogy laktak. A gyerekek nagybátyja többnyire szörnyűségesen rossz szoborként, egy bronz iskolaigazgató pózába merevítve áll az ország számos városának közterén, és öklével fenyegeti a léha közönséget: „Hej, burzsoá, hej, proletár, hozzátok ki az ellenőrzőtöket!” Egy valamennyire is élelmes üzletasszony ebből minimum egy svábhegyi (bocsánat, a múlt csökevénye; szabadsághegyi!) villát hozott volna ki. E helyett a költő legközelebbi rokonai egy még csak nem is a főútvonalra néző, igaz, többszobás, öregecske lakásban laknak. Árad belőlük az eleve vesztésre ítélt, köznapi emberség.

Ugyanakkor a lakást magát enyhe szürrealizmus lengi be. Az előszoba mennyezetéről túrabiciklik csüngnek alá (valamelyik fiú helykímélő leleménye), de egyébként is úgy tetszik, hogy a lakás lakói örökös harcban állnak a tárgyakkal, melyek elöntéssel fenyegetik őket. Folytonos a rendcsinálás, sőt, helyenként kifejezetten rend van, a rendnek az a része, melyet már sikerült megvalósítani (a maradékra már elkészült a stratégiai terv, mindenkinek kijelölve a maga része és harcálláspontja – „igazítsuk össze az óráinkat!”). Mégsem lepett volna meg igazán, ha egyszer valamelyik könyvkupac tetején egy fekete párduc emelte volna föl a fejét, és közönyös hangon azt kérdezte volna valamelyik arra járó családtagtól: „Te, nem tudod, hogy a Péter hova ment és hányra jön haza?”

 

Hova ment, csakugyan?

Majd negyven éven át időről időre összefutottunk, odavetettük a szokásos kérdést: „Mi van?”, és a válaszra nem is igen figyelve rohantunk tovább. Mi lett volna? Hordtuk, ki-ki a saját építkezéséhez a téglát. Ő az újabb és újabb előadásokat, én a könyveimet.

A halálhíre megütött.

Volt benne valami különös báj, ahogy félrebillentette a fejét, mintha éppen erősen elgondolkodott volna valamin; volt benne valami sérthetetlennek látszó derű vagy épp szomorúság, amitől azt gondolhatta az ember, hogy az életnek olyan köznapi dolgai, mint betegség és halál, őt nem érinti.

Bejön a szobámba, úgy, ahogy szokta, jó tíz centivel a padló fölött lebegve, és megáll az íróasztalom mellett.

– Mi van? – kérdezi.

– Mi lenne – dünnyögök. – Megyünk bele a földbe.

Nem szól, csak félrebillenti a fejét, és néz rám, mintha ő már tudna valamit, amit én még nem. Nyilván valami fontos dolgot. Föltehetőleg az történt, hogy a nagy földi rendetlenségben végre minden a helyére került, mert bármilyen hihetetlenül hangzik is, elkészült a végleges szobarend, amit még annak idején kezdett el rakni ő is, abban a tenger mélyére süllyedt, utálatos korban, fiatalságunk gyönyörű és gyűlöletes éveiben.