Gyászbeszéd Vargha Balázs fölött

Hihetetlen, hogy ötven éve ismerem…

Ismerem? A nyelvem nem áll rá a múlt időre…

 

*

 

Szikrázó jelenidőben történik minden. Élünk, vége a háborúnak; 1946 van. Ebben az évben kapja le barakkiskolánk tetejét a szél, a mit tudni, melyik hadsereg anyagraktárából ránk maradt, elemes faépület nagy lendülettel emel kalapot egy tavaszi viharnak, kézcsókom, nagyságos asszonyom; mi meg csak ülünk a ki tudja, miféle segélyakció keretében nekünk juttatott, vasvázas iskolapadokban, és szakad a nyakunkba az eső…

Vagy ez már később történik, 1947-ben? Vagy éppenhogy előbb, még 45-ben?

A képnek csak a közepe éles, a széle szürkéből feketébe játszik és cakkos, mint az égett papíré.

A kép fényes részén, a padsorok közt járkál föl-alá az új tanár, és szokása szerint érces hangon azt kiáltja: – Pötty-pötty, ilyet a légy is tud! Vizet bele!

Rajzot tanít, illetve most éppen vízfestékkel festenénk (nem, ez nem lehet 45; honnan lett volna akkor beszerezhető olyan tanügyi luxuscikk, mint a gombfesték?), de a bátortalanabb festőnövendékek csak az ecset hegyével pöttyözik a rajzlapot (nem megmondtam? ecset is van, rajzlap is; ezek már szinte békebeli körülmények, a legkevesebb, hogy 1946-ban járunk!) – a biztatás nekik szól, hogy széles mozdulatokkal, szabadon fessenek.

 

*

 

A rajztanárral amúgy jól megvagyunk. Eddig egy bolond tanárunk volt, a Kosi, rendes nevén Rákosi Zoltán, aki egyszer azt a fura, apró termetű, vékony hangú költőt, a Weöres Sándort hozta magával magyarórára (úgy kell mondani, hogy ve-ö-res, dehogyis úgy, nekem olyanok mondták, akik tudják, hogy ez egy régi, magyaros név, és úgy kell mondani, hogy ve-ö-re-ös!), mostantól fogva viszont két bolond egy pár, mert itt van másik bolondnak Vizetbele tanár úr, aki ráadásul velünk együtt lakik, mert ő nevelőtanár is, az ő tiszte például éjszaka felkölteni a húgyosokat, vagyis az ágyba vizelőket, akiket a vaságyuk végére csomózott törülközőről lehet fölismerni az éjszaka sötétjében, hogy ne vizeljenek álmukban az ágyba, és ő föl is ismeri őket az éjszaka sötétjében, de ettől nagyon elfárad, mert közben nem tud aludni, és ezért bír annyi sok borsófőzeléket megenni ebédre, lefogadom, fogadjuk le, mibe, egy buciba, jó? jó, kezet rá, ki vágja el?

 

*

 

A rendes nevén csak egyszer hívjuk, a bölcsészkari vitán, amit rólunk rendeznek, hogy kárára vagy hasznára vagyunk-e az irodalomnak. Az ellenséget egy dús hajú, szőke hölgy vezeti a csatába, bizonyos Nemes Nagy Ágnes. A mi seregünk élén Vargha Balázs; vaspáncélban, döngő léptekkel már megy is a katedra felé. Öten vagy hatan szorongunk, verseket író, háborús gyerekzsenik a nagy előadó ív alakban hajló padsorában, és halkan, de azért jól hallhatóan dünnyögjük: – Hajrá, Vargha! Hajrá, Vargha! – Mire mögöttünk egy hang: – Most nézze ezeket a kis szörnyetegeket!

 

*

 

Vargha Balázst irodalomtörténésznek mondja az irodalmi lexikon.

Joggal, hisz az volt, helyesebben az is volt, mintegy másodállásban, szabályos szóbogarász, főleg a Csokonai kertjét gereblyéző filosz; könyvei, szövegkiadásai tanúsítják, hogy nem épp utolsó a maga nemében.

Mindenekelőtt mégis valami más volt: fürge szellem, egy a szakmáját értő, de annak határain túlra is tekinteni tudó irodalmár, akinek mindig eszébe jutott valamiről valami, de akit természetéből fakadó becsületessége és gyakorlatias észjárása megóvott a magasröptű felelőtlenségtől és az üres szövegeléstől. Egy csipetnyi kovász mindenben, amibe belefogott. Egy mosolygó fölforgató, akitől szívgörcsöt kaptak a porosz iskola nevelési elvein felnőtt tanügyérek. Egy csillogó szempár, mely magához vonzza a mások tekintetét.

Még nem volt föltalálva a kommunikációs szakember fogalma, honnét tudhatta volna bárki, akárcsak ő maga is, hogy ő ennek az emberi tudás előtt újonnan megnyíló területnek a kiemelkedő tehetsége? Ő csak ösztönösen mondta a magáét. Ártatlan ábrázattal szólva költészetről, irodalomról nagy nyilvánosság előtt műélvezetre izgatta, szabadságra és képzeletgazdagságra uszította hallgatóit.

 

*

 

Búcsúzom, Balázs.

A tanárom voltál, a barátom lettél, a halottam vagy.

Vigasz persze ezen a földön sehol és semmiben, de azért eljátszom a gondolattal, hogy szellemed ott járkál föl-alá a sírkövek padsora közt, és hallva a sok megrendült gyászolót, azt dünnyögi magában: – Könny-könny, ilyet akárki tud. Életet bele!