A magyar–magyar csúcsról

Ha a magyar irodalomkritikának végre másra is jutna annyi energiája, mint a maga módszertani polgárháborúira, nem lenne haszontalan, ha vizsgálat tárgyává tenné napjaink magyar irodalmának hazaira és határon túlira való tagolását a viszonylag könnyebb kapcsolattartás korszakában is.

A szétszakítottság és undok címeralakja, a határon hátizsákokban és Trabantok csomagtartóiban könyvekre vadászó vámos olyan visszataszítóan természetellenes jelenség volt, hogy természetesnek kell mondanunk az annyira, amennyire ledöntött gátak láttán támadt kezdeti eufóriát. Mindenki hihette, és főképp a mindenfelől megindult értelmiségi exodus résztvevői hinni is akarták, hogy itt nem más fog történni: egy anya keblére öleli rég nem látott gyermekeit.

Akik egy idő után furcsán kezdtek el viselkedni. Fészkelődtek az anyai ölelésben. Valahogy nem ilyennek képzelték az anyjukat, a vele való találkozást. Nem ilyen gyakorlatiasnak, kérvényekkel, hivatalokkal, fogukat piszkáló hivatalnokokkal. Nem úgy, hogy közben erdélyi vagy bácskai menekültnek nézik őket, nem is szólva a Nyugat távoli sarkaiba szakadtakról, akik nem lettek milliomosok vagy világhírűek.

Azt persze csak a legmegátalkodottabb naivak hitték, hogy a szerintük identitásválságban szenvedő honi olvasó ezután úgy fog a Sütő András prózájára járni, ahogy a hazai táncházi muzsikusok jártak a legutóbbi időkig és járnak talán még ma is a hiteles népzenei hangzásért Székre, vagy hogy a Vajdaságból beáradó avantgárd úgy fölrázza a tohonya magyar szellemet, hogy az egyből Kassákot állítja József Attila helyére. A tájékozottabbak annyit azért tudtak, hogy az irodalmi élet mindenütt az, ami: rokon- és ellenszenvek, hasonló és elütő stílustörekvések személyes indulatokkal átszőtt gubanca, és hogy a kisebbségben való létezés legföljebb időlegesen elfedheti, de meg nem szüntetheti ezeket az emberi természetből és a mesterség jellegéből fakadó nézeteltéréseket.

A minden új iránt (főként, ha régi) fogékony hazai befogadó közeg, hogy a helyzethez illő csengésű szót használjunk, a kritikai recepció nehéz helyzetében zseniálisan egyszerű megoldásra lelt – Esterházy és Nádas neve mellé fölfedezte napi zsolozsmájához Bodor Ádám és Tolnai Ottó nevét is, mint szorgosan mormolandót.

Nem e számomra személy szerint is kedves írók rovására élcelődöm, hanem azon a helyzeten, amikor valami azért marad rejtve, mert olyan nyilvánvaló, hogy kiszúrja a szemünket. Csoda-e, hogy tárgyunkat ezek után nincs mivel szemügyre vennünk?

Szélesebb körben használt nyelvek esetében, mint amilyen az angolé vagy a spanyolé, nyilvánvaló, hogy a nyelv gyűjtőmedence, s a benne fölgyülemlő tó – az irodalom – sokféle folyóvízből táplálkozhat, és sok lefolyása lehet. Magától értetődő, hogy Graham Greene és kedvenc indiai írója, R. K. Narajan nem ugyanúgy angol írók, noha mindketten bravúros művészei egy a leíró nyelvtan szempontjából majdnem tökéletesen azonos nyelvnek; nagyjából hasonló mondható el a latin-amerikai spanyol és a spanyolországi spanyol irodalmi nyelv viszonyáról is, hogy az olyan finom különbözőségről, amilyen az egyes latin-amerikai irodalmak spanyolja közötti, vagy az olyan, a szókészletig leható látványosról, amilyen az angliai és az észak-amerikai (vagy az Ausztráliában vagy a karibi térségben beszélt [csak egy név az utóbbi tájékról, a Nobel-díjas Derek Walcoté!]) angol közötti, szó se essék.

Ülünk, mint süket a hangversenyen?

Az irodalom nem vár hivatásos történetíróira, írja ő a maga történetét, legföljebb nem betűkkel, hanem kottafejekkel. Nádas Péter mondatából kihangzik egyebek közt a Thomas Manné, Kertész Imrééből inkább a Kafkáé, Esterházyéból a Világirodalmi Lexikon plusz Ernst Jandl és Thomas Bernhard (az itt nem említettekkel jelentkezés a hátsó bejáratnál!); a magyar prózaírók egy jelentős csoportjának egy adott történelmi pillanatban látnivalóan nagyon fontos a „német kapcsolat” a mellérendelő szerkezethez, a keringőzni tudó körmondathoz, míg más íróknak más a fontos, Bodor Ádám mondataiban például vajmi kevés német ösztönzést találunk, annál inkább kihallani vélünk belőlük (léhán rögtönzünk) némi Camus-höz kevert Panait Istratit.

Az író nyelvét az ösztönök erejével alakítják a világról szerzett benyomásai. A fenti, mégoly hevenyészett stíluselemzésből nagy bizonyossággal kiolvasható egyebek közt az is, hogy az elmúlt közel fél évszázad azonos elvekre épülő diktatúrája másképp volt szörnyű Romániában, mint Magyarországon, s hogy ez az árnyalatokban megmutatkozó különbség közvetlenebb és maradandóbb hatással van az író szóválasztására és mondatfűzésére, mint az a körülmény, hogy az említett írók mind magyarul írnak.

Nem az történt tehát, hogy a nagylelkű gazdag házába fogadta a nyomorult földönfutót, bármennyire is úgy látszott, hogy az áttelepülők egy szál ingben érkeznek, és a legkevesebb az, hogy elölről kell kezdeniük mindent, újra kell építeniük írói pályájukat. Az első idők megrázkódtatásait kiheverve, ha élni (és ami írók esetében ezzel majdnem egy: írni) akartak, rá kellett jönniük arra, hogy valamit mégiscsak hoztak magukkal, valami fontosat és értékeset: írói nyelvükbe rögzített világlátásukat, ami helyett nincs mód újat tanulniuk, bármennyire is újak a körülményeik.

Röviden: a napi gyakorlat szintjén váltak érzékelhetővé a közös anyanyelv irodalmának regionális különbségei. Mi ebben az új, kérdezheti bárki. A jelenség súlya és méretei, feleljük. A tájegységek stílusalakító erejével régóta tisztában van az irodalmi köztudat, de az ebből fakadó különbségeket igazából sohasem tartotta többre az árnyalatok eltérésénél; annál, hogy Szögedében a nép egy része őzve beszél. Az a gondolat, hogy a széttagoltságban eltöltött évtizedek olyan döntő fontosságú területeken is másfajta magatartásra ösztönözhetik a közös anyanyelv íróit, mint a világirodalomban való tájékozódásuk és a korszerűségről vallott fölfogásuk, föl sem igen merült, s ha mégis, rögtön szembe kellett, hogy találja magát a magyar nyelven írott irodalom egységes egészként való tárgyalásának a politika ellenében érvényesítendő követelésével.

Természetesen nem e követelés jogosságát vitatjuk, csak arra szeretnénk fölhívni a figyelmet, hogy napjaink magyar nyelvű irodalmáról nem alkothatunk hiteles képet, ha nem számolunk régióinak különbségeivel; rögtön hozzátéve azt, hogy mindezt nem úgy kell értenünk: a Tisza vonalától nyugatra posztmodern, keletre szürreális elemekkel dúsított realizmus. Valami, tekintet nélkül a levert határkarókra, föltűnik itt is, ott is, láthatatlanul utazik a széllel, gomolyog, sűrűsödik és ritkul, mint a virágpor a levegőben, és egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy folyik a könnyünk és tüszkölünk tőle. (És a továbbiakban nem úgy tekintünk, mondjuk, Tar Sándorra sem, mint a Holdbeli Emberre, aki váratlanul megjelent a Földön…) Vagyis nem kizárólag Erdélyről van itt szó.

Az egységben az erő mint jelszó politikus szájába illik, irodalmi hozadékát gyászos emlékműként őrzik az ötvenes évek szocialista realista rémantológiái. A hazai és határon túli kategóriája politikai ihletésű és történelmi mértékkel mérve remélhetőleg rövid lejáratú megkülönböztetés. A sokféle, a változatos a szellem gazdagságának jelzői. A regionális különbségek egyik okozója nyilvánvalóan Trianon, tudomásulvételük az irodalom által mégsem lehet politikai kérdés; mint ahogy Graham Greene nem tehető felelőssé a Brit Kelet-Indiai Társaság működéséért, indiai kollegája sem a Kalkuttai Fekete Lyukba zsúfolt európaiaknak a gázkamrákat előlegező kínhaláláért, és Mario Vargas Llosa sem marasztalható el amiatt, hogy Francisco Pizarro, Peru spanyol meghódítója álnokul kivégeztette Atahualpa inkát.

Mélyen magyar jelenség az, amiről szólunk: a vesztő helyzetéből (ha jól mérjük föl) nyertesként keveredhetünk ki, a rosszban (minthogy másban nehezen tehetnénk) fölfedezhetjük a jót – a szétszakítottságban a posztmodern teóriába is beleillő tanulságot, hogy nincs egyedül üdvözítő írói módszer, kitüntetett korstílus, recept a megmaradásra. Az irodalmat nem iskolák és csoportosulások írják, hanem írók, szerencsés esetben egyéniségek, akik maguk döntik el, hogy milyen sorrendben vágják le a sárkány hét fejét.