Hét mondat Kántor Péterről

1. Balatonszárszó, a Költészet Napja, valamikor a nyolcvanas évek elején.

2. Bevonulnak a fővárosi költők, kétoldalt az úttörők díszsorfala; fojtott tanári sziszegés: „Kovács, vigyázzban nem mozogsz!”

3. A közönség arcára az van írva, hogy itt ma igazgatói intőt kap mindenki, aki „József Attila, a nagy proletárköltő születésnapján” (az ünnepi szónok ércnél maradandóbb szavai) nem szereti szívből a költészetet.

4. Az orra hegyére meg az: „Marhák! Pont ma, amikor moziba (kirándulni, biciklivel Siófokra, vonattal Fehérvárra stb. [fakultatív!]) akartam menni…”

5. Ebben a pillanatban a fővárosi költők falanxából kilép egy göndör, fekete ördögfióka, Kántor Péter, megáll szemközt egy nyársat nyelt úttörővel, és hirtelen mozdulattal, harsány Húú! kiáltás kíséretében a fiú szemére rántja az úttörősapkát.

6. Döbbent csönd, majd halk kuncogás, a tanár bácsi meredten nézi a terem sarkában a semmit, mintha oda lenne drótozva a tekintete, a díszszemle föllazul a nekibátorodó nevetéstől, a sorok hullámoznak, mint egy ugrásnyira innen a Balaton: „Hát ezek is csak emberek!”

7. Kántor Péter ezen kívül tud szabad és kötött formájú, rövid és hosszú verset írni, zenélve és zörögve rímelni, ajtót csapkodni és suttogni, szerenádozni és bohóckodni, elődeitől és kortársaitól tanulni, a maga kárán okulni, hallgatni, ha épp nincs mit mondania, tehát nagyjából mindent, amit egy jó költőnek tudnia kell ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhassa: „Mindannyian Isten kezében vagyunk!”