Várady Szabolcsról

Várady Szabolcs rejtélyes költő (és itt rögtön elhagyjuk a járt utat a járatlanért, és nem azzal folytatjuk, hogy persze, mert a költészet maga is egy nagy, szent titok, hanem azzal, hogy persze, mert rejtély, hogy hol van benne a költő). Látni ugyanis egy plasztiksimaságú főpincért látunk, egy atlétikus fölépítésű balett- vagy parkett-táncost; arcán sisakrostélynak használt mosoly (vagy mégis inkább grimasz?), szeme előtt meg kifelé tükörként csillogó védőszemüveg. Hallani sem hallunk valami sokat; a plasztik ember olykor csüggedten legyint, és azt mondja, ajvé! Bosszant a dolog. Nem tudom, említettem-e már, van nekem egy különös érzékszervem, afféle oldalvonalam, mint bizonyos halaknak, épp csak az enyém nem az áramlást érzékeli az óceánban, hanem a költő jelenlétét a versben. És ez az érzékszervem Várady Szabolcs szövegeihez közeledve kitartóan bizsereg, szúr, nyilall. Dekát a fenébe is, mitől? A témái – nohiszen! Székeket visznek ide-oda a Duna fölött (ez a verse angolul még a New York Timesban is megjelent; nem azért a két centért, de gondoljuk meg, a New York Timesban!… de mégha csak a New Yorkerben is…), továbbá beköszönt a lecsószezon, egy ruhásszekrényből meg kidőlnek a ruhák. Porig vagyok sújtva! A megrendüléstől nem találok szavakat! A (poszt?)modern költő gondolkodjék székben és szekrényben? Valószínűleg sok más ilyen és ehhez hasonló marhaság jutott volna még eszembe róla, s ki tudja, jutna tán még ma is, ha néhány éve, Szigligeten rá nem nyitom a szobája ajtaját – képletesen, egy szellemidéző rádióműsorral, melyben a halott Zelket és Kormost hívtam meg a Mennyei Kávéház című, akkor induló sorozatműsor első adásának képzeletbeli asztalához beszélgetőtársaimnak, nem sokkal az éjnek rémjáró szaka előtt, úgy éjfél körül. Szabolcs lefekvéshez készülődhetett, félálomban érhette az orvtámadás, védekezésre képtelenül, a holtak hangját meghallva a plasztik arcra kicsordult a könny. A Szellemhangok a rádióból kulcs – ha jól illesztjük a zárba – Várady Szabolcs egész költészetéhez. Kihallatszik belőle a Kosztolányi-féle lingua dolce, az édes könnyelműség (és persze a rejtőzködő műgond) varázslatos nyelve, de ott sötétlik benne a modern világirodalomból, kiváltképp a századunk angol nyelven íródott költészetéből merített tanulság is, hogy így, ilyen önfeledten énekelni a verset („reflektálatlanul”, segít ki szép szavával az irodalomtudomány) ma már nem lehet, s ha lehet is, nem szabad. Egy tudományággal arrébb sasszézva ezt úgy mondják: ösztön és elfojtás. És mindaz, amit ezek ketten, egymás ellen feszülve okoznak: a merev arc, az izomgörcs, a szájzár. Várady Szabolcs feltűnően kevés versét azért nem nevetséges költészetnek neveznünk, mert az ő világában csak az tud versként megszületni, ami összezárt fogsorán keresztül, szinte a fogait kitördelve robban ki belőle; s noha a szerző mindent elkövet, hogy e romantikusnak vélt mozzanatot irodalommal és öniróniával palástolja, az ő kevés beszéde alkat és életsors, nagy szóval: végzet. Ettől hat a kevés elégnek, ettől sötétlik még első ránézésre alkalmi versnek vélhető szövegein is a hitelesség pecsétjeként minden igaz költészet védjegye, a csöppnyi megalvadt, fekete vér. Elnök úr, mélyen tisztelt vándorgyűlés, hölgyeim és uraim, mint az illetékes bizottság által fölkért korreferens összegezésül Karinthy Frigyes (Déry Tibor szíves meghatározása szerint az ismert humorista) szavaival kívánok a jelöltről szólni: öltönye angol gyapjúszövet, de rendes csavargót takar.