A tragédia próbája

Don Ferolo Whiskerandos meglódul és beront a szemkápráztató fényözönbe:

– Merre vagy, szívem!! – bőgi, mint egy sebzett borjú, majd térdre rogy Esmeralda von Zubriggen vagy Cordelia of Newcastle upon Tyne előtt.

Sehogy sem tudok visszaemlékezni arra, hogy az Áginak mi volt a neve. Don Ferolo Whiskerandos, egy mélyspanyol grand, ez a tollas kalapjával a levegőbe paragrafusjeleket kanyarító, nyílt színen üvöltöző barom, ez én vagyok, ha jól számolom, tizenkilenc évesen. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkara angol tanszékének hallgatói plusz egy fő, Richard Sheridannek, a tizennyolcadik században született színpadi szerzőnek A tragédia próbája című komédiáját adják elő. A plusz egy fő is én vagyok, egy naiv szívtipró fekete álszakállal az állán, aki bolondul azt képzeli, hogy ha eddig sehogy sem sikerült is, most spanyol grandként végre munkásszármazásúnak fog minősülni, és annyi vész, oly sok viszály után mégiscsak fölveszik az egyetemre, melyet most illegális vendéghallgatóként látogat. Szívem színpadi donnáját, a fehér ruhás Esmeraldát vagy Cordeliát amúgy Gergely Ágnesnek hívják, és mielőtt az egyetemre került volna, egy gyárban esztergálta a vasat. – Na ja – morgom magamban, miközben előtte térdelek és epedve bámulok rá –, így könnyű!

1955… Vagy 1954? Akárhogy is, lassan negyven éve… Még él és megvan mindenki, akit később sortűz kaszabol le, aki majd agyonissza magát, aki sietve lelép festőnek Svájcba, és aki csak egyszerűen eltűnik a szemünk elől, mert jönnek a gyerekek, mert váratlanul meghal, mert élni kell, haver, és hajtani… Ez még csakugyan nem több, mint próba, a tragédia próbája. A bemutató odébb van egy évvel.

A robbanás aztán mindent szétszór. Ahányan vagyunk, annyifélé és annyiféleképp próbáljuk meg előadni a nagy értelmiségi bűvészmutatványt: bemocskolt, hitelüket vesztett szavakkal igazat szólni. Időről időre összeverődik belőlünk egy-egy rövid életű szabadcsapat, de lényegében mindenki a magáét menti. És szóról szóra megtisztítani akár csak a magunk beszédét is, elég aprólékos munka ahhoz, hogy csak húsz-harminc év múlva üssük föl a fejünket arra, hogy nicsak, belőlünk lett a Két Időszámítás Közé Szorult Nemzedék.

Az új irodalomértelmezés Esterházy előtti és Esterházy utáni időt ismer. De ez a legkevésbé sem ösztönöz arra, hogy itt most – E. u. 17-ben – tragikus pózba vágva magam előadjam (koloratúrákkal díszítve) a nagy Panaszáriát. Eszemben sincs. Szülötteiről ítélkezve nem egy korszak hülyének bizonyul. Ha nem így volna, mivel foglalkozna a jövő irodalmára?

Ehelyett fölemlítenék néhány száraz tényt. Gergely Ágnes hibátlan zenéjű versekkel indult. Mondhatnám, túl hibátlan zenéjűekkel. Aztán történt vele ez-az, és versei ettől fogva már megcsikordulni is tudtak, ha kellett. A dallam édessége megmaradt, de drámai erő sejlett mögüle. Gergely Ágnes egy finom költőnő helyett, akivé első versei alapján válhatott volna, költő lett, megdöbbentő és megrendítő, a letisztítás után is vérfoltos szavakkal a verseiben. Regény- és esszéíróként pedig elszánt és kemény nyomozó, aki olyan kérdésekre keresi a választ, hogy kik vagyunk mi, lobbanékony és koldus írek, meg hogy mi a dán ember teendője olyankor, ha bizonyos emberek csoportját más emberek csoportja fegyverrel tereli végig az utcán, amelyben a dán ember lakik, azaz hogy kik vagyunk és milyenek legyünk mi, nagy képzeletű és nagyszájú, különben számtalan hibánkkal együtt is néha határozottan vonzó magyarok? – azaz Gergely Ágnes a világot és a világirodalmat is az itthon oly ritka kincsért, az önismeretért járja. Aztán leül és csöndben összehorgol egy életművet.

Arról a fehér ruhás hölgyről, aki előtt annak idején térdre rogytam a színpadon, ma nem illene elmondanom, hogy hány éves. Arról a szellemről, mely képzelettel és tisztességgel hatvan éve, tehát régóta és derekasan állja a tragédia próbáját, ezt nem elmondanom kirívó ostobaság lenne.

Isten éltessen kortársam, testvérem, Gergely Ágnes!