„Se szűk, se bő” – mond furfangos Sebő

– Na szépen vagyunk – mondja a nép fia, Figaro, sotto voce –, itt jön a hajdú, hogy a harangöntésről nyilatkozzék. – Persze amilyen csavaros eszű borbély ő, egy rendes és nyilvános profesor sevillano, egy barbiere di qualità, mondhatná azt is: – Itt jön a harangöntő mester, hogy előadja a tömegoszlatás rendőri fortélyait.

Arra utalnánk finoman, hogy már megint belepofázunk valamibe, amiről halvány gőzünk sincs. Elvégre írók volnánk vagy mik.

Kezdésnek nem rossz, csakhogy ez az egész – így – nem igaz. A helyzet ennél sokkal zavarosabb.

Olyan, mint ifjúkorunk legendás kacskaringója az egyetemi diploma körül, melyet köztudomásúlag nem állt módunkban megszerezni. Egyetemen, mondogatjuk azóta is meghitt barátaink körében, nekünk nem tanulni szokásunk, hanem tanítani.

Ez persze meg is látszik rajtam. A zene lejegyzésében például analfabéta vagyok, nem tudok kottát olvasni. Ugyanakkor kevés azt mondanom, hogy a zenével való viszonyom bensőséges. A magam lehetetlen módján a titkairól is tudok valamit. Valahogy úgy vagyok velük, mint az angol nyelvvel és a nyelvtanulással; hajdanában-danában, amikor zöldfülű fordítóként, egy hályogkovács holdkóros biztonságával Chaucert kezdtem fordítani, és természetesen nem tudtam azt, amit a bölcsészkaron még a liftesnéni is tud, hogy a Canterbury meséknek van bőven jegyzetelt, modern szövegkiadása, sőt mai angolra fordított szövegváltozata is. Véres verítéket izzadva a középkori angol szövegből dolgoztam, a szöveghűség szempontjából pocsék eredménnyel, de a mesterségét tanuló költő szemszögéből csöppet sem haszontalanul. Megtanultam valamit, aminek nincs neve; meglestem két nyelvet, az angolt és a franciát, ahogy ifjan és buján szerelmeskednek egymással, nem is szólva a kukkoló harmadikról, az öreg latinról, aki a fáklyát tartotta nekik.

A zenét én a fülemmel tanultam. Ösztönösen; úgy, ahogy a szomjas állat iszik. És tíz, húsz, ki tudja hány év után egyszerre csak arra ébredtem, hogy hallom a különbséget Bach és Schütz, Mozart és Haydn, Sztravinszkij és Schönberg között, hogy előrébb most ne merészkedjem. Érzem a dallam tengerhullámzását, és fölfogom a mozgásában rejlő szabályosságot, melyet valami rejtélyes rajzológép egy kristályszerkezet képében vetít koponyám belső falára.

– Hé, te – kiabál be a pályára egy fölhevült szurkoló –, nincs ezen a földön annál utálatosabb, mint amikor fennkölt hapekok a művészi szépről nyomják a süketet.

– Így igaz, öreg – üvöltöm vissza az amatőrök tépett mezében, csatakosan –, korpázd a bestyét!

– A tiédbe – kiabál be ismételten a pályára ő, mert egy vérbeli szurkoló természetesen nem olvas sem régi, sem új magyar irodalmat, de a külsőnk valamiért bizalomgerjesztőnek tetszhet neki, mert nem dob fejbe egy előtte gondosan fenékig ivott sörösüveggel, ami itt – mármint a sörösüveggel való hajigálódzás – a műkritika legelterjedtebb formája, hanem hagyja, hogy nagy hadarva magyarázatát adjuk viselkedésünknek. Mi, adjuk elő a magunk mentségét, mindössze egy tanulási folyamatra szeretnénk fényt deríteni, méghozzá abból a célból, hogy el tudjuk választani egymástól az elválasztandókat, nevezetesen ösztönös zenei hallásunkat és zenetudományi amatőrködésünket attól a ténytől, hogy mind e közben foglalkozásszerűen űzött szakmánkban, a zenéléssel is rokon, mert szavakkal zenélő költészetben több-kevesebb jártasságra tettünk szert. Vagyis hogy épp azt bátorkodnánk kifejteni, hogy ez az állítólagos rokonság csak az összművészet naiv prófétáinak gyermeteg álma. Úgy rokon szakma e kettő, mint a lepkegyűjtőé meg a bálnavadászé.

A verssel való hosszas bajmolódás kétségkívül nagy segítségemre volt, de a leginkább abban, hogy föl tudjam fogni, mennyire más értéke van e két világban a mégoly hasonló adottságoknak és lehetőségeknek is. Kezdem azzal, hogy lehet valaki a vers abszolút hallású mestere, és ezzel együtt zeneileg süket, mint az ágyú. A kétféle hallás persze rokon természetű, de az egyik nem föltétele a másiknak; ugyanezt úgy is mondhatjuk, hogy a zenei tehetségnek csak egyik, bár fontos része a jól halló fül. A másik – és ez egy olyan tanulság, melynek birtokába kivételesen (rögtön mondom, hogy mi módon) a versírás gyakorlata juttatott – valamiféle matematikai ihletettségű szerkeszteni tudás, mely legalább annyira, ha nem inkább rokon az építészmérnök formaérzékével, mint a költő képzeletével.

Az ütött szöget a fejembe, hogy a zenebirodalomnak olyan katedrálisai, mint Bach passiói és Händel oratóriunai, versikék talapzatán állnak, s hogy az olyan találkozást, mint Goethéé és Schuberté egy-egy dal kapcsán, kivételesnek kell mondanunk; merő véletlennek azt, hogy Goethe verse magában is az, mint amivé majd Schubert zenéjével együtt lesz: remekmű; mondhatnánk, Schubert tehetségéből még arra is futja, hogy remekműveket emeljen négyzetre, melyek így kivételként erősítik a szabályt, hogy a dalirodalom remekeihez többnyire másodosztályú költők szállítják az állványzatot. A zenének ugyanis erre van szüksége, valamiféle támasztékra, egy lehetőleg egyszerű alapformára, melyet a későbbiekben úgyis eltakar mindaz, ami ráépül; egy kockára az egyetemes legojátékból, melyet azután kedvére megsokszorozhat, össze- meg szétrakhat, és nem olyan tovább nem formálható, öntörvényű, duhaj varázslatokra, mint mondjuk Rimbaud Részeg hajója. Ilyenekből ihletet meríthet, de építkezésre, amire neki egy adott szöveg kell, nem tudja használni. Kivétel persze, mint mindig, most is van, és nem csak Goethe; hogy mást ne mondjunk, gondoljunk csak Kodály vers-megzenésítéseire.

Rám és zenei Bildungsromanomra mélyen jellemzően hol másutt ment volna végbe az én végső „zeneelméleti” megvilágosodásom, mint Dél-Indiában, egy égető levegőjű, zsúfolt hodályban, egy valamikor réges-régen ezen a vidéken született és azóta itt nemzedékről nemzedékre hagyományozott táncjátékot bámulva. Nem is olyan képtelenség ez, ha jobban belegondolunk. Hiszen idegen voltom következtében külön-külön kellett érzékelnem azt, amit mind a helyi közönség a maga közegében, mind én a magaméban, az egy kultúra körén belül élők már-már ösztön mélységű rendíthetetlenségével érzünk egynek, a zenét mint a tagolatlan idő fölhasogatásának brutális aktusát, és a körötte-fölötte-benne párálló eszmét, kevésbé fennkölten a szokásból törvénnyé emelt gyakorlatot és (majd, amikor már lesz olyan) az ezt kodifikáló szakirodalmat.

Akkor, ott, a fullasztó hőségben egy rövid időre minden a maga elemi valóságában mutatkozott meg. Nem beszéltem a helyi közösség nyelvét. Nemcsak azt, amelyik szavakat használ, de azt sem, amelyik mozdulatokat. Így, minden addig szerzett tudásom oltalmától megfosztva, csupasz hajótöröttként kivetve egy szigetre, megtapasztalhattam azt, hogy mit művel a zene az emberrel, ha rászabadul; kandidatúrára készülve úgy mondhatnám, a zene hatásmechanizmusát. A szívem felől tört rám, de ne gondoljunk itt a kaméliás hölgy könnyfacsaró történetére: a szív ez esetben nem jelent sem többet, sem mást, mint egy testünkbe szerelt metronómot, az élő szervezet ritmusát. Ebbe hatol be, ezt zavarja meg, ezt idomítja magához az egy szál dob és a csörgők hangja. Próbáljuk meg visszafogni a lélegzetünket, és megízlelhetjük a halálfélelmet. Elmondhatjuk tehát, hogy a zene egzisztenciánk gyökerénél ragad meg, és olyan erővel, ahogy egyetlen más művészet sem.

Ugyanakkor a szó szoros értelmében ott táncolt a szemem előtt a megelevenedett absztrakció is, melyben minden kéz-láb-tenyér-arc- és szemmozdulatnak rögzített jelentése van – mintegy filmen mutatva azt, hogy a zene – ha „olvasni” is tudjuk, mint itt a terem közönsége a mozdulatokba írt táncbeszédet, mi meg „otthon”, Európában a magunk zenei szabálykönyvének fejezeteit a fúgától a szonátaformáig és az elektronikus hangtömbök zuhogásáig – lényünket átkarolva egyszerre hat a zsigereinkre és az agyunknak arra a részére, melyben az elméleti matematika leglégiesebb fölismerései is teremnek. A vers ehhez képest egynemű jelenség, egy vödör kútvíz, mellyel minden különösebb teketória nélkül nyakon öntjük a nyájas olvasót. A hirtelen jött zuhany vödörnyi vízözöne az agyunkon át hatol belénk, ott kell belénk hatolnia, csak úgy szívódhat föl még az érzékeinkbe is, mert még a leghevesebb indulattól ösztökélve sem szabadulhat attól, ami értelmünk felé irányítja, hogy minden csöppnyi elemének szótári jelentése is van.

Ha zene és költészet rokonok, mert valamiképp azok, hát így; egymásnak legföljebb unokatestvérei. Az pedig, hogy nekem van fülem mindkettőhöz, a sors szeszélye; a zene iránti fogékonyságom afféle hatodik ujj, nem igazi tehetség, vagy ha igen, csak ahhoz (ami persze nem kevés), hogy szinte mindenfajta zenének jó hallgatója legyek.

Egy autodidakta művészeti gondolkodó, aki itt előadta magát.

Azzal a céllal persze, hogy meggyőzze hallgatóságát, van némi köze a tárgyhoz, melyről véleményt nyilvánít, hiszen a sors föntebb említett szeszélye folytán magányos műkedvelőként ő is ott bóklászott, ahol hivatását követve a népzene minden rendű és rangú kutatója, élet és zene határterületén.

 

*

 

Kevés ingoványosabb terület van annál, mely századunk magyar szellemi életének azt a bizonyos tiszta forrását körülveszi. A Cantata profana szövegét mondó Bartók hangjának tompa ezüstjén persze semmi sem ejthet foltot, de a születésekor tündökletesnek tetsző eszmét önjelölt örökösei gyakran kompromittálták. Nem mintha az eszme maga bizonyult volna hiú reményekben dúskáló évszázadunk egyik ködös téveszméjének. Azt a fordulatot, melyet Bartók és Kodály vitt végbe a század elején – első pillantásra még úgy is látszhatott, hogy csak a zenében –, ma sincs okunk más jelzővel illetni, mint a történelmivel. Soha gyakorlatiasabb utópiát, mint Kodály látomása az iskolai énekórákon zeneértővé növekvő nemzedékekről. Meghonosodása a mai Japánban ékesen bizonyítja e zenepedagógiai modell működőképességét. Az utópisztikus elem nem is magában a modellben rejtőzött, hanem a körülményekben. Abban, ahogy Okatootáiában bevezetik a tanügyi reformokat. Abban, ahogy ugyanitt a hajlékony eszmét, e rugalmas kaszapengét merev jelszóvá egyenesítik. Kodály programja – a lényegére csupaszítva – az volt, hogy tanuljuk meg a magunk zenei anyanyelvét, és jobb magyarokként jobban fogjuk érteni még Palestrinát és Debussyt is. Programjának e második pontja nem röpiratokban van megfogalmazva, hanem a zenéjébe van belekomponálva; találomra említem itt a Jézus és a kufárokat meg a Nyári estét, említhetnék éppen más műveket is.

Nem ilyen nyugati dekadenciával fertőzött lélek korunk vakbuzgó mozgalmára, aki a szellem végső, nagy ütközetéhez toboroz sereget, és akinek be nem áll a szája Bartókról és Kodályról, bár meghitt körben már őket is egy kissé túlhaladottnak ítéli, szavajárása szerint nem elég „autentikusnak” a zongorakíséretes népdalföldolgozásaikkal. Szerinte a tennivalónk világos, forradalmas lélekkel fejest kell ugranunk a népdalba, népköltészetbe, népművészetbe, és kész. Az, hogy mit mond erről a tősgyökeres szamárságról a tudományos földolgozás során a feladat bonyolultsága által szerénységre intett kutató és – szavak nélkül – a föntebb említett két mester életműve, nem tudja a jelszavak Savonarolájának lelkét fölkavarni: akadémiai papírgaluskát ő nem fogyaszt, koncertre ő nem jár, nagyobb dolgokra van ő elhivatva, botfülét hegyezi szorgosan, hogy meghallja vele a jövő hívó szavát.

 

*

 

Ezen a háborúk dúlta vidéken bukkan föl a hatvanas és hetvenes évek fordulója körül egy húszas éveiben járó, jó fülű mérnökhallgató, aki szereti a zenét, házilagosan még műveli is. Fegyverzete egy szál hegedű meg a szemüvege mögött csillogó, kíváncsi tekintete.

A népzenére kíváncsi. Gondolom, az történt vele is, ami – mutatis mutandis – velem. Torkon ragadta és kéjesen fojtogatni kezdte egy indázó dallam vagy valami vad ritmus, épp csak ezt az utóbbit nem nyitott tenyérrel verték egy cserépdob bőrén, mint az a dobos, akit én hallottam Dél-Indiában, hanem a vonót táncoltatva húzták a húrokon, mint a falusi hegedűsök mifelénk. Mármint ott, ahol el nem dobták még a népszokást ruhástul, a hegedűt vonóstul.

Soha züllésre finomabban, rejtettebben, ravaszabbul csábító körülményeket. A fiatalember személyében egy áttetszően naiv Jókai-hős közelít a magát szilárd földnek álcázó láp felé.

A politika és a közélet rohad a hazugságtól. A viszonylagos jólét viszonylagos szabadságában elpuhult hatalomnak égető szüksége lenne valamiféle erkölcsi legitimációra, egy eszmére, mely a fiatalságra valódi vonzerőt gyakorol. A népművészetet ugyan gyanús terepnek véli, minthogy nem tudhatja előre, meddig tart a hegedűszó, és hol kezdődik a politikai szembenállás, de bízik nagy találmányában, a gumibotokkal szavatolt konszolidációban, elvtársak, és mint Piroskára a farkas, mosolyogni kezd erre a szép szál Feri gyerekre. Vidéki fiú a kurvanegyedben, elemzi a helyzetet belső használatra szánt jelentésében a szupertitkos szakértői csoport, észre sem veszi, hogy mi történik vele; hogy előbb a magasba hajítja, majd csöndben alááll, elkapja és sokak által megtapasztalt ölébe gyűri a minden hájjal megkent, éltes madám, a KISZ. Egy ilyen helyes fiú egy országossá szélesedő mozgalom élén, gondolja ez, ér annyit, mint egy jól lecsapolható mocsár.

És ez csak egy a veszélyek közül.

A hol népinek, hol nemzetinek mondott, és mindkét gondolat jegyeit magán viselő, legföljebb korszakonként hol ezt, hol azt az indíttatását inkább hangsúlyozó eszmeáramlatnak, mely ez idő tájt, mint a korai kereszténység a katakombákba, obskúrus vitakörök félhomályába kényszerül visszahúzódni, nem kevésbé égető szüksége volna egy legális mozgalom kereteire, melyek között előbújhatna a napvilágra; és ha már az égést hoztuk szóba, a nagy nyilvánosságra mint huzatra, hogy a hamu alatt izzó parázs lángra lobbanhasson. Részéről tehát az a veszély fenyeget, hogy a táncházi muzsikus helyett a lázas tekintetű ideológia fogja kezébe a vonót, egy teljes életformaváltáshoz húzva a talpalávalót, egy újabb utópiát idézve a századunkban eddig megbukottak helyére, semmivel sem megalapozottabbat, mintha a rockzenétől várnánk a választ a modern civilizáció létkérdéseire. A művelődési ház táncházzá varázsolt nagy termének pódiumán hegedülő, egykori mérnökhallgató előtt egy a hivatalosnál előkelőbb karrier lehetősége is megnyílik, a prófétáé és az ellenzéki értelmiségié, aki hegedülve vezeti népét a jövő egyetemes táncházába, egy olyan világba, ahol a néphagyomány ismét napi gyakorlattá válván, az embernek a fogyasztói társadalom által végzetesen megzavart lelki egyensúlya végre-valahára helyreáll.

A kis ország értelmiségi köreiben egy közismert kéjgyilkos grasszál, az aránytalanság, és szinte egyre megy, hogy mikor melyik álruháját viseli, a sikerét-e vagy a sikertelenségét.

Az igazi veszély mégsem ő. Az igazi veszély, Buñuel zsebéből lopjuk ki a meghatározást, a vágy titokzatos tárgya, a mérnökhallgató zarándokútjának áhított célja, a szédítő sokértelműség kristálypalotája, maga a népzene.

Mert körülmények ide, csábítás oda, ki ne látná – és most nem félünk Ady hangjáig fölcsavarni az erősítő gombját –, hogy szent, nagy vállalkozás a leletmentőé, melyhez igenis kell valamennyi megszállottság is. Ki ne borzongana meg annak a szakadéknak a partján, mely a Cantata profana zenéjében nyílik meg előttünk. Igenis varázsszavak és bűbájosság. Szédítően mély kút az, melybe bámulunk. Igenis zaj és mozgalom, ha nem megy másképp. Igenis menteni a menthetőt mindenáron, hisz látnivaló, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Miért ne lenne tiszta a lelkiismerete annak, aki egy ilyen ügy szolgálatába szegődik? Miért fogná vissza őszinte lelkesedését? Mitől fogna gyanút? És mire gyanakodna?

Sebő nagy mutatványa, hogy egész lényét az ügynek ajánlva is tudott mértéket tartani. És csakugyan a fél országot híva táncba s táncoltatva meg a szónak mindkét értelmében, előbb csak az egy szál hegedűjével, utóbb már mindenféle ravaszdi tekerő-habaró-vakaró-kavaróval (és persze többekkel egy csapatban, akiket itt csak jelzésképpen említünk meg: kezdetben Halmos Bélával duóban, majd a többi bandataggal kiegészülve együttesként [zárójel a zárójelben: a Sebővel sokáig szinte összenőtt Halmos semmivel sem kevésbé karizmatikus alakja a népzenei újjáéledésnek, mint Sebő; épp csak a vele történtek már egy másik történet]), nem az ötlött az eszébe, hogy milyen nagy ember is ő, hanem az, hogy a saját igényességével mérve milyen kevéssé ért ahhoz, amit művel.

Azt hiszem, ő az egyedüli, akinek az állami díj osztásakor azt írták a neve mellé az újságban, hogy főiskolai hallgató, mert Halmos neve mellett, akivel a díjat megosztva kapták, egy rendes, felnőtthöz illő foglalkozás volt föltüntetve: az MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársa. Tudtommal Állami-díjas gólya a díj történetében csak egy volt, ő, Sebő Ferenc zeneakadémista. Első éves hallgató a zenetudományi tanszakon, ahová pódiumsikerek és filmszerepek után beült a hozzá képest gyerekek közé tanulni.

Egy Jókai-regény hőse századunk második felében.

 

*

 

Sebő Ferenc könyve, a Népzenei olvasókönyv első látásra az, aminek a címe mondja. Hasznos ismeretek és olvasásra való szövegek gyűjteménye, egy tudományos igényeket is kielégítő, mégis elsősorban a tájékozódni kívánókat segítő, jól szerkesztett kézikönyv. Használható tankönyvnek is, ha a szükség úgy hozza, de olvashatjuk egy karosszékben, puszta kedvtelésből, a magunk épülésére is. Ettől azonban még nem kéne elmosolyodnunk.

Márpedig ezt tesszük.

Sebő könyve nem egyszerűen egy olvasható nyelven megírt ismeretterjesztő munka. Mondhatnánk, a könyv szerkezetébe rejtett önportré. A könyv tankönyvnek indul, aztán egyszerre csak kinövi a ruháját. Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy fölsoroljuk a könyv első felének beszédes fejezetcímeit: A népzene, A magyarországi népzenekutatás, A magyar népzene, Magyar népdalstílusok, Énekes népszokások, Tánczene, Revival és táncház, Népzenei kiadványok. A címek híven mutatják, hogy Sebő illemtudó emberként elindul a fogalmak tisztázásával, aztán rátér a magyar kérdéskörre, és rögtön belebonyolódik, mert bele kell, hogy bonyolódjék a stíluselemzés, valamint a népdalok osztályozásának egymással össze is függő meg külön is kezelendő problémagubancába. A fogalmi tisztázás – logikusan, mondhatnám, nagyvonalúan – egy bibliográfiába torkollik, ahogy majd a könyv egésze is a dallampéldák lemezkatalógusába – magától értetődően a tudománynak egy olyan területén, ahol a kutatás nélkülözhetetlen eszköze a sáros bakancs is. Csak előtte még ezzel a sáros bakancsunkkal bejárjuk a könyv második felén magasodó Olvasmányok nevű hegység gerincét és ormait. Bartók, Kodály, Lajtha, Járdányi, Rajeczky, Dobszay, Martin és Sebő saját maga – e hiányos fölsorolás is jelzi, miféle és mekkora hátországa van vándorhegedűsünk tudományának.

Mosolyognunk pedig azon kell, hogy az eszmék emberében lakik egy kulcsait csörgető, józan gazdasszony is; a könyv szerkezete szinte bájjal mutatja, hogy kettős lelkületű szerzőnk hogy kényszerül pusztán szakmai becsületességből folyton menny és föld között röpködni. Mintha a középkor egy köztudottan ritkaságszámba menő, fényes napjára virradtunk volna, jobb kéz felől a katedrálisok átszellemült, göndör kőszentjei, balra meg a Carmina Burana kocsmáról kocsmára járó, énekük ritmusát a kocsmaasztalon döngető, részeg deákjai. Magán a könyvön persze semmi okunk mosolyogni. Sebőt jól megírt, megválogatott és megszerkesztett anyagának fölhajtóereje példaszerűen emeli a tárgya körül burjánzó babonaság fölé. Tudja és mondja, hogy a népzene, kötődjék bár művészeten belül és kívül ezer más dologhoz is, mindenek előtt zene – mítoszként, zene mivoltát mellékes körülménynek tekintve tisztességgel nem tárgyalható.

Last but not least, Sebő könyve nem csak minőségileg elsőrangú, de a számsorban elfoglalt helyét tekintve is első a maga nemében. Bármilyen hihetetlen, így igaz: a népzene körül tudósi életművek tornyosulnak, de olyan útbaigazító kézikönyv, amilyen a Népzenei olvasókönyv mindmáig nem létezett. Gyanítom, nem járok messze az igazságtól, ha Sebő amatőr pályakezdését sejtem mint ihletforrást az egész vállalkozás mögött. Akkoriban tapasztalhatta, miközben – kezdetben legalábbis – ő éppúgy a fülére hagyatkozva próbált tájékozodni, mint én, hogy a szaktudomány és a balladai homály közt, ott, ahol a művelt közönség köznapi ismereteinek és az ezeket gyarapító könyveknek lenniük kéne, és ahol ő a fogódzót keresi, nincs semmi.

Leginkább példa értékűnek mégsem a könyv – még egy magamfajta műkedvelő számára is nyilvánvaló – szakmai erényeit érzem, hanem a puszta tényt, hogy a kilencvenes években, miközben a hazai értelmiség java leginkább egymás fojtogatásával volt elfoglalva, szerzőnk szöveget válogatott, könyvet szerkesztett, írt. Szájtépés helyett tette a dolgát.

Reménykedjünk?

 

*

 

Gyűjtőkörútján Furfangos Sebő, minthogy épp ott estvéledett rá, megállott a Magyar Tudományos Akadémia előtt.

Benyit, hát uramfia, ott ül peckesen mind a százhúsz Akadémikusz, mint a verebek a sürgönydróton.

– Aztán azt tudják-e kendtek – kérdi tőlük Furfangos Sebő –, hogy miben egyezik a jó asszony meg a jó csizma?

Nem tudta biz azt egyikük se.

– Hát abban, hogy se szűk, se bő – mond Furfangos Sebő –, hanem épp passzentos.

No támadt erre haddelhadd, de még milyen! Ahány Akadémikusz, mind egymás szavába prelegált, deklamált, kandidált, doktorált, delegált.

– Akkor hát… izé… ez egy igazi… egy hamisítatlan… népi… na, minek is mondják?

Észre sem vették, hogy Furfangos Sebő fürgén kipattan az útra, és indul tovább.

Ment a zsákjába csillagfényt gyűjteni.