A Pétermegőrzőben

Kevés olyan fölemelő olvasmányom volt az utóbbi időben, mint Baranyai György és Pécsi Gabriella Nádas Péterről összeállított, fantasztikus, betűhív és percre pontos bibliográfiája. Nincs tévedés; azt mondtam, fölemelő! Egy kazalnyi adat, egy ténysiló, ha úgy vesszük. Csakhogy nem vesszük úgy, mert nem vehetjük úgy. Arról, hogy miért nem, és akkor hát hogy vegyük, tömören szól a könyvhöz írott előszavában Esterházy Péter, akivel már megint egyszer egy húron kell pendülnöm (plimm). Tessék őt elolvasni! Mellesleg megemlítem, a jövő órán felelünk; aki nem készül, máris készítheti az ellenőrzőjét – egy nagy fa! (Az előző két mondatot persze nyugodtan ejthetnénk, ehelyett mi, iskolánk dísze, direkte belelépünk a más elejtett redundanciájába, röhögünk, renitenskedünk, s mindezt még alliterációkkal is súlyosbítjuk, mi több, az al-literátorok által a dolgozat javításakor szigorúan megpirosceruzázott közbevetésekre ragadtatjuk magunkat, nyíltan kimondva: bógnizunk az irodalom jegén! Lásd még: Edith Piaf, „Ilyen vagyok, ilyen…”, in: A francia sanzon története. /Lásd továbbá: Gyakorlati pszichológia, egyetemi jegyzet, kézirat gyanánt./ „Tévedéseket elkerülendő le kell szögeznünk, hogy ez a sok bukfencező zárójel itt nem E. P. [Esterházy Piaf], hanem mi magunk. A prózaíró minimum középtávfutó, gazdálkodnia kell a humorával, és nem csak a maga, de a mások terhelésével is. Az ő alapozó edzése azzal kezdődik, hogy tíz ilyen viccből kilencet rögtön elfelejt. A költő ellenben, ez a kokszoló sprinter… Oh, de hagyjuk ezt!”) És most vissza a pendüléshez! (Vártad ugye most is a plimmet, Fafejűkém? További lehetséges poén, a fafejű kém kihagyva, csak hogy kitessék, mennyire van miből!) Hanem most már csakugyan a tárgyra! Amit mondandó lennék… (Bocs, itt még egy pillanatra meg kell állnom! Nem azért a két fillérért, de ez a lennék-es szerkezet… Kormost idézve: „Csak annyit mondok: stílus!” Item: újabb poén kihagyva, a lenn ékes, hogy még inkább kitessék, mennyire van miből!) Na, de most már tényleg… Elnézést, hol is tartottunk? Ja, a Nádas-bibliográfia! Szóval az egyáltalán nem úgy van, ahogy sokan képzelik, hogy Esterházy majmolja az élő nyelvet, én majmolom Esterházyt, és ebből áll elő, mint Aranynál a vén Márkus, az új paradigma, aki/amely lekapja a süvegével együtt a fejét is. Az irónia a dolgokból sugárzik, minthogy eleve ott van, bennünk. Már ha ott van. Esterházy lehet egy nyelvzseni (női hang a földszinti zártszék soraiból: – AZ!), mégis jó szokása szerint lebilincselően téved, amikor azt állítja, hogy a Nádas Péter példamutató alapossággal összeállított bibliográfiájában minden benne van. (E. P. sikoltozva szótagol: – Mi-az-hogy-jó-szo-ká-sa-sze-rint?! – Én: – Hihi… – [Lásd még: Hegedűs István, karikaturista, in: Szomorú nevettetők]). Benne van majdnem minden, ami egy ilyen óriási munkáról szólva a legnagyobb dicsérettel egyenértékű, mert ahogy sajtóhiba nélküli könyv, úgy hiánytalanul bibliográfia sem létez(het)ik. A Nagy Magyar Nádas-Enciklopédiában benne van még az is, hogy a fejem körül éneklő szúnyog mikor gondolt futólag Nádas Péterre, csak az a múló pillanat nincs benne, amely szinte gondolkodásunk és életfölfogásunk egészét vonta mennyasszonyi fátyolként maga után. Az irónia, mondhatnám, ez esetben írókból sugárzik. Abból, hogy két olyan hivatásszerűen kitárulkozó, szemérmetlen lény is, mint a szakma széles mezőnyéből mi ketten, a lényeghez közelítve elcsöndesül és tartózkodóvá válik. A bibliográfia nem tud a Nádas Péternek ajánlott versemről. Nagy dolog, egy ajánlás – a kétezer valahány helyesen közölt adathoz képest! Semmiség csakugyan. És mégis… Ez a vers – hadd legyek pofátlanul nagyképű (lásd Mao Ce-tung: A képen belüli ellentmondásról; továbbá: „Zavart a képe? Hívjon, jövünk! Budai Villamosszövetkezet!”) – egyike legfontosabb filozófiai verseimnek. Címét a barkácsmozgalomtól kölcsönözte, és arról szól, hogy hogyan barkácsoljunk magunknak Istent. Vágás (lásd: Szergej Eizenstein, A Patyomkin páncélos, a lépcsőn lefelé bukdácsoló gyerekkocsi): átmegyünk komolyba.

A Csináld magad című versem (1986) a közel száznegyven „szonettet” számláló Sárkányvér sorozat egyik darabjaként A kozmikus gavallér versei között jelent meg, a kötet harmincharmadik oldalán, 1990-ben. A vers ajánlása: Nádas Péternek.

Ennyi. Ennyi maradhatott ki bármilyen bibliográfiából. Nem valami súlyos ok arra, hogy színre vigyük a szíven döfött szerző szomorújátékát.

De mi maradt ki a versből?

Jó tíz vagy talán még több évvel a vers megírása előtt Szigligeten Mészöly Miklós alkotóházi szobájában ültünk hármasban és beszélgettünk. Hogy, hogy nem, Istenre, a hitre terelődött a szó. Az eszmére magára, mellyel a kor írójának éppúgy szembe kell néznie, mint a kor fizikusának. A részletekre nem emlékszem, csak beszélgetésünk alakulására: ők ketten nagyjából egy álláspontot foglaltak el, melyet még tűrhető pontatlansággal hívő kétkedésnek nevezhetnék; én, noha sok tekintetben magam is hasonlóképpen gondolkoztam, az övékénél egy fokkal merevebb vonakodást próbáltam meg összeegyeztetni valamiféle bennem bujkáló, homályos sejtelemmel; humorba mártva és durván leegyszerűsítve a dolgot, hozzájuk képest én, a holdsugáron élő költő ortodox (értsd: kissé fafejű) materialistának mutatkoztam.

Valami olyasmit szerettem volna ott elmondani, amire akkor még nem voltak szavaim.

Ahhoz, hogy legyenek, hiányzott még tíz év élet és halál (egyelőre még csak a másoké), a betegség, meg még ki tudja, mi – agyberendezésünk nagy titka, hogy a párhuzamos kapcsolások millióival (milliárdjaival?) dolgozik.

A legtöbb versem fogantatásáról ennélfogva keveset tudok, ez az egy kivétel. Pontosan emlékszem a mozdulatra, ahogy az erkély kőkorlátjára könyökölve fölnéztem a csillagos égre.

Istent a teremtmény szemével nézni – ez a vallás. Nem kell magunkat a képzeletünkön túli elképzelésével fárasztanunk. Credo, quia absurdum; Isten az, aki – magában hordja magyarázatát.

De Istent egy városi ház negyedik emeleti erkélyéről nézni – az mi? Sokak szemében nyilvánvalóan megbotránkoztató szabadgondolkodás. Illessük azonban bármilyen névvel a cselekedetet, egy biztos: annak, ami ott történt meg velem, elengedhetetlen föltétele a mindenkori Sir Francis Drake pimasz szerencséje; az, amit a mi kalózkodással rokon szakmánkban fennkölten az „ihlet percének” neveznek; az tehát, hogy a koponyánkban kifejlődött gondolkodógép nagyszámú párhuzamos kapcsolata egy pontban (az erkélyünkön) összetalálkozhassék.

Nézem a csillagos eget, nem tudok róla eleget. S ha tudok is, hiába. Hiába a kvarkok, a téridő meg korunk tudományának többi fényes leleménye, a nagyon nagyot, a még annál is nagyobbat el tudom képzelni, a végtelent nem. Kicsi hozzá a koponyakapacitásom. Hanem akkor áll elő az emberi ravaszság a gumioptikával; az elképzelhetővé ugyan nem, de fölfoghatóvá képes tenni mindezt. Mondjam-e, hogy mivel? Egy képpel természetesen, egy elfektetett nyolcas ábrájával, a végtelen matematikai jelével. Ha elakad a tudomány, még mindig ott van a képíró fantáziánk, jöhet a költészet!

Isten, ha a kozmosz látványától szédülő ember szemével nézzük, az emberiség történetének legzseniálisabb találmánya, meg nem válaszolható kérdéseink emberiesített képe, melyet Einstein és a templomjáró, fekete kendős kis öregasszonyok egyaránt használhatnak – jó esetben egymás és a világ megértésére.

Hajdani eszmecserénknek már a kiindulópontja rossz volt. Azon huzakodtunk, hogy ki teremtett kit, s mi minek a tükörképe?

Holott a lényeg nem ez, hanem az, hogy látnivalóan nem vagyunk egyedül; a sötétben valaki vagy valami, netán csak a saját képzeletünk kitartóan néz minket. S a kérdések kérdése, hogy jó törvényeket hozunk-e, azaz állni tudjuk-e a rejtélyes tekintet súlyát?

Kétségkívül a tíz éve bennem maradt tüske bújt elő belőlem. Nem volt kétséges előttem az sem, hogy itt én tettem egy lépést valamikori beszélgetőtársaim irányába. Az elemi tisztesség úgy kívánta, hogy a verset Nádas Péternek ajánljam, aki időközben befejezte és megjelentette az Emlékiratok könyvét, és akivel való kapcsolatunkban épp az tette égetővé még a langyos véleménykülönbséget is, hogy lévén majdnem egyidősek, majdnem egy nyelvet beszéltünk.

Mintha levelet (leveleket?) is váltottunk volna ez ügyben. Igazat szólva, nem emlékszem jól; ekkor történt, hogy a nyolcvanas éveket és velük századunk sivatagba tévedt utópiáját eltemette a nagy homokvihar.

Mindazonáltal a jó mű, és itt most a maga mértékével mért bibliográfiára gondolok, messzire hat. Egy hevenyészett címlista hiányzó tétele bizonyosan nem ösztönzött volna arra, hogy fölelevenítsem versem és ajánlása háttértörténetét.

Ave, Könyvtár, morituri te salutant!

1994