Nagyszombat, 1704

Paradigma Bella (kiképzett űrképelemző és rejtjelkulcsfejtő, posztgraduális bölcsész doktorandusz [doktoranda?], értekezésének [helyes magyarsággal píécsdíjének] témája Volt-e élet a Földön a Kukorellyék előtt?) egyből átlát a szitán: – Ez egy történelmileg narratívvá determinált szövegalakzat.

 

*

 

A Nagyszombat, 1704 tárgyát tekintve csakugyan történelmi ihletésű vers. Szövege első ránézésre nem szól másról, csak II. Rákóczi Ferencnek és az általa vezérelt kuruc hadaknak az Úr 1704-edik esztendejének karácsonyán elszenvedett, nagyszombati csatavesztéséről, méghozzá a fejedelem szavaival, Rákóczi Emlékiratainak a mondott évre vonatkozó fejezete alapján. Vas István valahol azt írta vagy nyilatkozta (a forrást emlékezetből pontosan megnevezni nem tudom, de a kijelentés tényében és tartalmában biztos vagyok), hogy a versből egy szó sem az övé, minden szó Rákóczié. Ez igaz is meg nem is. Igaz annyiban, hogy a vers minden mondata Rákóczi szövegére hajaz, tényanyagában, az események sorrendjében híven követi az Emlékiratok leírását, a vers mégsem egyszerűen kollázs, noha Vassal nyilvánvalóan a tőle, az „ómódi moderntől” az újmódiak által idegennek vélt kollázstechnika, azaz ennek fölényes birtokbavétele és az e fölött érzett jogos büszkeség mondatta azt, amit mondott. Rákóczi nemzeti nagyjaink egyike, bonyolult személyiség, és írónak is kiváló, de nem költő. Szövege, hogy csak egy mellékesnek tetsző körülményt említsünk, nem jambizál. És ez a körülnény, ahogy azt hamarosan látni fogjuk, korántsem mellékes. De előbb vegyük a két szöveg eltérő hangütését. Rákóczi emlékiratot ír, tényeket közöl, például így: „Bercsényi tábornok arról értesített, hogy Heister a Bajorországból hozott csapatokkal át akar kelni a Dunán…”, majd két oldallal később: „Megérkeztünk Nagyszombathoz, és messziről fölfedeztük az ellenséget: négy oszlopban menetelt, közepén a málha volt.” Ez igényes, de földön járó szöveg. Ugyanez Vas Istvánnál így hangzik:

 

A tiszta, száraz és hideg Karácsony éjszakáján Az ország hódoltatására küldött Gróf Sigbert Heister serege Nagyszombat felé vonult Négy oszlopban, az ötödik a málha volt, középen

 

Ez a szöveg nemcsak sűrített változata az előbbinek, nemcsak tömörebben szól, emelkedettebben is, ha nem is mindjárt a menny, de legalábbis egy színpadnak kinevezett dobogó magasából. Említettük már a jambust. Ezen a majdnem észrevétlenül az élőbeszéd alá csúsztatott versmértéken behintázva a színre „Az ország hódoltatására küldött gróf Sigbert Heister” nemcsak másképp hangzik, mást is jelent, mint az, hogy „Heister… át akar kelni a Dunán”. Ne kerteljünk. Nagyszombat (különben Rákóczi megítélése szerint roskatag, védműnek silány) falainak tövében Shakespeare színpadán állunk, ahol a hírnök épp most jelenti be a drámai történés kezdetét. Az elrongyoltan is kitartó, lazára hagyott, olykor trocheikus sorokkal is megzökkentett jambus, melyet manapság nem egy posztmodern verselemző talán még szabadversnek is hajlamos volna hallani, elemeli a földről a hadijelentések eseményeit, a kamera a zsinórpadláson keresztül a csillagok magasába szökken, ami a költészetnek régi, begyakorolt mutatványa, az optika tágra nyit, és a barokk monológ romjain túl egyszerre felködlenek a második világháború harcterei, ahol gróf Sigbert Heister (vagy von Ahogy Épp Akkor Hívják tábornok) páncélosai menetből veszik be Minszket és Kijevet, miközben a versben mindvégig, szóról szóra azonosíthatóan csak a magyarok vezérlő fejedelme beszél. De miről? A magyarok természetéről, melyet Bercsényi gróf olyan jól ismer; az örökös zűrzavarról, a tanácstalanságról, a hebehurgya tanácsosok zavaros tanácsairól, a mindenki-mást-mondról, a kard-ki-kardról, a magyarok világra szóló virtusáról; szóval rólunk, a népről, a ritka győzelmek és gyakori vereségek népéről, akik ilyenek voltunk 1704-ben, és ilyenek leszünk mindig is, 1848-ban, 1944-ben és 1956-ban, mindenkor, míg világ a világ. Ezt a távlatot nem Rákóczi férfiasan szép szövege nyitja meg előttünk, hanem Vas István költői trükkje, de használhatnánk a trükk helyett a varázslat szót is arra a műveletre, mellyel Rákóczi prózáját Vas verssé alakítja. A gesztus fontosságát a költő még szövegének írásmódjával is jelzi: nagybetűkkel kezd minden verssort, mint a régiek. A verses színpad vásárian fenséges légköre kell ahhoz, hogy egyik évszázad áttűnhessék a másikba, hogy a málhát fosztogatni kezdő kurucokról eszünkbe juthassanak 1956 októbere pesti utcájának pénzzel teli ládái, melyekhez napokon át nem nyúlt senki; a rosszról a jó, a jóról a rossz, a nagyságról a törpeség, és persze fordítva is; az idő színpadi építménye ahhoz, hogy Bercsényi gróf ráláthasson a magyarokra, a parasztokra és uraikra, Rákóczi Bercsényire, Vas István Rákóczira, és mi, kései olvasók, mindegyikükre és saját magunkra. A Nagyszombat, 1704 a magyar költészet nagy magyarság-versei közül való, a vörösmartysan keserű költemények fajtájából. Keserűvé az éleslátása teszi, hogy hiába a józan ész világossága, a szerelmen az nem segít. Vasnak ez a verse éppúgy, mint az 1957-ben íródott Pesti elégia szemérmes szerelmi vallomás – hadd ne mondjuk ki, hogy kihez-mihez, minthogy ebben a tárgykörben már minden szót fényesre koptattak a hangjukat rezgető pártszamarak és hordószónokok. Inkább fordítsuk figyelmünket ismét a nyelvi nyersanyag megformálására. A vers utolsó sora – Ha már az istenség velem ezt akarta – a ritmusát tekintve kétféleképp is olvasható: megugratott jambusnak, de latinizáló, távolról a hendekaszillabusra emlékeztető verssornak is. Nincs bizonyítékunk arra, hogy ebből a verszárlatból Horatius vagy az általa annyiszor megénekelt sors intene felénk, ahogy arra sem, hogy ez a klasszikus dallamfoszlány éppenhogy a vallomásait latinul író Rákóczira volna utalás (Vas csupán a franciául írott Emlékiratokat fordította magyarra; a latin szöveget Szepes Erika magyarította), meglehet, csak a véletlen műve ez a különös egybehangzás (amit különben ismerve Vas István költői természetét, csöndesen kétlünk), de az semmiképp sem véletlen, hogy nekünk mi minden juthat eszünkbe egy tikkelő verssorról. Gondolattársításra, eszmélkedésre a vers egésze ösztönöz, szövegének sokértelmű gazdagsága, melyből még arra is telik a költőnek, hogy megfricskázza az éppen divatos irodalmi kánont, és egyes szám első személyben írjon egy minden igényt kielégítő, korszerűen személytelen költeményt.

Nagy mutatvány, nagy vers. A korszak költészetének maradandó darabja.

 

*

 

PARADIGMA BELLA (előrejön, egészen a rivaldáig, a közönséghez intézi szavait)

Vas István? Egy öreg apuci. Nem nagy durranás.