Éjféli beszélgetés

Egy ing bukfencezik a levegőben…

Egy fonnyadó levél… Végleg elunta magát a fán, és sikoltozva a mélybe veti magát…

…Diszkrét csíkozású, finom darab, ezt szeretni fogja a kedves férje, nagyságos asszonyom!…

Egy üres pizsamakabát…

Az évek során fölvette gazdája szokásait. Így aztán a válla még most is lazán megroggyan, és az üres karját olyan ferdén tartja, mintha még volna benne kéz, amit zsebre vághatna. – Á – legyint rá a világra –, á…

 

 

– Iván – kiáltok bele a zúgó éjszakába –, várj még! Várj egy kicsit!

– Jó vicc – dünnyögi valahonnét az átláthatatlan sötétből –, különben megmondanád, hogy mire?

– Meg akarom mutatni a sírbeszédedet.

– És dedikálod is? „Ivánnak, haló poraiban, sok szeretettel”?

– Ne hülyéskedj, ez nem illik egy frissen sírba tett klasszikushoz. Épp azt akarom a tudtodra adni, hogy az én számból nem fog elhangzani semmiféle szabvány írószövetségi „megrendülten állunk a koporsód körül, XY”, miközben mindenki az óráját nézi… Az én búcsúbeszédem egy vers. Ráadásul nem is most írtam, hanem három éve.

– Hát ez gyönyörű! Téged aztán nem érhet meglepetés. Otthon a spájzotok teli van üres üvegekkel, és te csak a kedvező alkalomra vársz, hogy megtölthesd őket idén befőzött, friss tartalommal. Most mit szóltok ehhez a szegény Ivánhoz? Ballada. Hogy kinyiffant szegény! Elégia. Te beteljesíted a környezetvédők legszebb álmát. Újrahasznosítod a halottakat.

– Cikizz, fölháborult szellem, cikizz! Te ne tudnád a céduláiddal, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva annak a szeszélyes kurvának, aki hol elénk áll és vezeti lépteinket, hol meg kajánul nézi, hogy megfulladunk a papírjaink közt. Játszik azzal, amibe mi beledöglünk, a gonosz dög. Velem például egyszer azt játszotta, hogy a legjobb barátom halála előtt egy héttel megíratta velem azt a verset, melyet csak egy hét múlva lett volna emberhez méltó megírnom, amikorra a barátom már meghalt, de mégis meg kellett írnom, amikor még élt, mert ebben az átkozott szakmában tilos lekésni a pillanatot, és én tudtam, hogy most vagy soha, az ember ezt megérzi, és hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, hogy méltó emléket állítsak neki, megöltem egy héttel a halála előtt, igaz csak képzeletben, de mégis a legjobb barátom, és utána úgy mentem ki a kórházba a haldoklót meglátogatni, hogy otthon egy dossziéba rejtve már ott lapult a megírt vers, és a legkevesebb az, hogy dögevő sakálnak éreztem magam.

– Anyám, az érzések nem hazudnak. Vagy az álmok… azt hiszem, az álmok…

– Veled pont fordítva történt. A halálhíred úgy földhöz vágott, hogy azt hittem, a csontjaim is összetörtek. Nagy nehezen összekapartam magam, és ahogy a piás fut a kocsmába gyógyulni, úgy indultam a számítógép felé, hogy leírjak valamit a rám nehezedő teherből. És akkor estem keresztül a saját versemen. Pofára, de még hogy! Amit írhattam volna, meg volt írva. A gonosz dög megint átvert. Három éve csak játszani akartam, eljátszani a gondolattal, hogy ha van túlvilág, milyen lehetsz benne te halhatatlannak, és teljesen világos volt előttem, hogy a te túlvilágod egy nagy, tükrös presszó, az angyalai fityulás pincérlányok, te meg ott ülsz az asztalodnál és a lábukat bámulod. Nem jutott eszembe, hogy a mennyei dicsőség révült állapotát sajnálatos módon meg kell előznie annak, hogy meg kell halnunk hozzá. Arra meg végképp nem gondoltam, hogy a végkifejlet felé közeledő, akinek minden egyre inkább a halálról szól, egy ilyen verset egyenesen sürgetésnek vehet. Majd kipukkadtam a nagy önelégültségtől; írjon más a Mándyról ilyet, ha tud! Marha fejjel még el is küldtem neked kéziratban, aztán csodálkoztam, hogy még föl sem hívsz.

– Tényleg kissé morbid szöveg volt. De a lányodnak, akivel a Merlinben futottunk össze, lelkesen dicsértem.

– Még szép. Nem vagyok kifogástalan úriember, de a szövegem ütés- és kopásálló, rendes iparosmunka. Ha valaki, te aztán megítélheted, hogy jól dolgoztam-e a hozott anyagból. Nálam az Árusok Terén Pindarosz és Társa bódéja áll, kocsiversenyekre készült, használt ódákat és ógörög metrumokat árulnak benne. Amott meg Bódék és Batyuk, a két szomszédvár, a két ősi ellenség, a Blúzok agg vezére, egy ősz hadfi karddal kezében vágtat végig a felvonóhídon, nyomában a Blúzok vitézlő serege, egy emberként kiáltva: Halál a Sperberekre! A Sperberek várát eközben fekete gyász üli meg, az indiánok levesosztás közben elrabolták a szegények gyámolát, a jóságos szőke hercegnőt, a legifjabb Sperber mátkáját. Az indiánok a folyó mentén lopakodnak hegyi szállásuk wigwamjai felé, a hercegnő szívet tépően sikoltozik, fúj a pampák szele, vérbe bukik le a napkorong. Főszereplők Lilian Nobody és Ramon Nevermore, rendezte John Kinnbenn Kubelik, a „Papa”. Bodográf mozi, B terem…

– Előadások déltől folytatólagosan… tizenkétszer is megnézek egy filmet…

– A vers végén viszont a Darling törzsközönsége azon röhög, hogy Ágrólszakadt Iván, a nagy átdolgozó és kizsákmányolt hangrabszolga, akit hajdan a fegyveres kapuőrség jó, ha a hátsó lépcsőn engedett közlekedni a Rádióban, most Mikszáth és Móricz társaságában feszít a főasztalnál, a nagy magyar prózaírók közt. – Ez jó – visít föl valaki a homályos múlt még annál is homályosabb presszósarkában –, de miről tud ezekkel beszélni? A Mikszáthnak lila gőze sincs a fociról.

– Hát ami azt illeti, Móricz se szurkolónak volt igazán nagy…

– Mégis mind a hárman tudtátok a legfontosabbat, hogy a bajnokságra esélye csak annak van, akinek a mondata élve marad, ha ő maga meghal is. És a te mondatod, akárcsak az övék, él, Iván!

– Na igen… az elégtétel…a kései…az egész egy nagy… de mindegy…

 

 

A pizsamakabát magába roskad a padlón.

Üres szobák, néptelen folyosók.

Senki, semmi, csak a sikoltani nem tudó némaság kerekre tátott szája.

Fél pár papucs, berúgva valami bútor alá…