Boreász sörénye

Kinyitom Pandora szelencéjét. HUUAAÁÁ, ugrik talpra Boreász, és fölzúdul az égre. Hím oroszlán, lobog a sörénye (tetszenek látni ezt a felhősávot a műholdképen… ezt itt, ami ide belóg), lobog, és képek zuhognak belőle… Zuhognak a képek, az augusztusi mennybolt hullócsillagai, zuhognak a családi fotók meg a végleg hatályukat veszített, létfontosságú papírok (mindazonáltal kedves nézőink ne riadjanak vissza attól, hogy a hétvégét legalább részben a szabadban töltsék), igazolások, tanúsítványok, kivonatok, nyugták (nekik lesz köszönhető néhány frissítő hatású zápor, de helyenként előfordulhat villámlással kísért zivatartevékenység is), a húsz kilónyi személyes holmi, kinek amije van, száraz kenyérdarabok, dollár és gyémánt, gyapjúzokni a sírba, meleg alsó a túlvilágra, ahogy a hurrikán tölcsére pörgeti őket a semmiben, a képeket, az életem képeit, ezüstlemezre rögzítve és agysejtjeim fixáló oldatába merítve, ahogy lezúdul a lüktető vértóba robbanó papírfal-Niagara. Bámulom, mint a valódit Amerikában a mennydörgő zuhatag fölé magasló erkélyeiken tolongó turisták. Kik ezek az urak és hölgyek fürdőruhában, zsakettban, hegymászó öltözékben, bottal a kezükben? – Teee – nyújtja tésztásan a szót Grunwalsky rendező, a beégetett nyersanyag poétája, röviden Grűn, aki mint egy új Micsurin, keresztezte a mozit a videokamerával –, te tudod, kik ezek? (Portréfilmet csinál rólam, a költő egy napja hajnaltól estig, hősköltemény öt felvonásban, avagy akar-e ön egy embertársa koponyájában lakni, a mindennapok heroizmusa, avagy hogy lesz a szellem úrrá a betegségen, viri a varázslat, piri a parádé, hipp és hopp, állítólag a fölvett anyagon nem is nagyon rázza a fejemet a nyavalyatörés.) – Mit tudom én – morgok –, családi fotók. – Ferikém – mondja a legbájosabb mosolyával a feleségem, egy finom, ősz hajú hölgy –, ha ezeket itt elveszíted, én letépem a töködet! – Képek, képek, képek. Nagynénik, nagybácsik? Valakinek biztos valakijei, talán épp az enyéimek, honnan tudhatnám? A családunk olyan család, van benne fafej és faláb (tudtam előre, hogy ez lesz, a film az grimbusz, leverik a vázát, betörik az üveget, de ha nem is törnek-zúznak, az ember csak beengedi őket a lakásába, és máris ilyen baromságok jutnak az eszébe), de összetartunk legalább! Hát épp ez az, hogy nem! Mint oldott kéve (regény, írta Sárközi György, a két világháború közt, mielőtt likvidálták volna mint két lábon járó problémát; lásd még Gróf Teleki Pál és a nemzeti becsületünk kérdései…). Mi mindig el voltunk foglalva valamivel. Minket folyton és teljesen lefoglalt az, hogy már megint túl kellett élnünk valamit. – Schweinehunde – kiált föl sírjában Nagy Frigyes csontváza –, hát ti is örökké akartok élni? (Nagyon kikészítették ezzel már a saját katonái is.) Hogy jutott volna időnk egymásra, mint a letűnt századokban vagy akárcsak a múlt század végének régi jó békeéveiben? Rokonlátogatásra és a rokonlátogatás ürügyén egy kis nassolásra, két élvezetre egy füst alatt, hogy finoman utaljak a hamarosan bekövetkező eseménysorra, mely joggal foglal el kitüntetett helyet családom egyik felének emlékezetében. (Emlékezetében, tararararim, emlékezetében, tiriririram. Valami motoz az agyamban, az agyam sötétjében… – Drága Teruskám, sagte Sie, örülök, hogy látlak. – Ez az! Mi az, hogy ez az? EZ MI? – förmedek magamra. – Édesem, sagte Sie, ez a kávé híg! – Hoppá! HOPPÁ! Hisz ez a zákci! Valaki ül egy fotelben, és folyton azt mondja: zákci. Négy éves lehetek, és véletlenségből fellöktem a kakaót. Úszik az egész asztal, a partedlim, a csipketerítő. Most majd biztos jön a Zákci, és megver. Ki lehetett ez az idős hölgy a fotelben? A nagyanyám? Az apai természetesen, hiszen az anyai nem tudott „külföldiül.” Ennyit tudok róluk, az apai ágról, a nagynénikről, a nagybácsikról, békebeli monarchiájukról, a viszonyaikról, a botrányaikról, hogy gyakran használtak magyar mondatban is német szavakat, nem sokkal többet. Meg még azt, hogy egyiküket, őt, az apai nagyanyámat láttam a halálos ágyán feküdni holtan, a tetemét kitakarva.) – Haggyál engem, Isten! A halál tartozik hozzám, nem az élők – éneklem sírdombjaik felett, már ha van sírjuk, és nem csak hamvaikat fújja szét az égbolton Boreász. – Hülye fasz vagy, Lucifer! Túl soká hanyagoltad az ősök tiszteletét, és fellöktél egy egész kancsó kakaót! – Na tessék – röhint föl a bennem lakó középkori vásári mutatványos és tűznyelő. – Az Úristen nagyvonalúsága! A kakaó! Meg ez a sanda csúsztatás az ősökkel! Ami igaz, igaz; ez például nem az. Jó, a kakaóval megtörtént, ami történt, oké, de a temetőbe igenis kimentem! Igenis megkerestem ezerötszáz név között az apámét, valahol a sor közepén volt, igyekeztem rámeredni, rögzíteni a tekintetemet, hogy ebből tudja, most neki jött látogatója, mint nekem a háború után az intézetben, amikor a hívogató bemondta a nevemet, de olyan hülyén kellett görnyedeznem ahhoz, hogy a nevén tudjam tartani a szememet, a betűk vibrálni kezdtek és elhomályosultak, és akkor megpróbáltam erőnek erejével valamit érezni, de csak azt éreztem, hogy kezd fájni a nyakam és a derekam, a hátam, a lábam, az egész testem, hogy egész testemben ráz a tehetlen düh és gyűlölet, a megalázottaké és a megszomorítottaké, akik a lázadókat nemzik, és vérükkel a lázadás magját öntözik, és a harag napjára várnak, és akkor, ez igaz, Mindenek Atyja, kiegyenesedtem, kiegyenesítettem magamat, mint keresztes paraszt a kaszáját, és azt ordítottam az égre, azt a cakkos szélű felhőid felé, csukott szájjal és sajgó derékkal azt üvöltöttem, hogy BASZD MEG, ISTEN, EZT A SÍRT, BASZD MEG EZT A HALÁLT, BASZD MEG EZT AZ EGÉSZ VILÁGOT, és kijöttem a temetőből, és soha többé be nem tettem a lábam oda. – Így hát ne is időzzünk e témánál tovább. Boreász… Hát ez meg hova lett? Egy perce még itt fújt. Megvan. Ott, ni, odafönt! Épp most heveredik le nagy lomhán a mennyboltozatra. Most azt játssza, hogy ő az Oroszlán csillagkép. Apropos, csillagok az égen. Mondtam már, hogy májusi vagyok? Nem? Hát most mondom. A bika jegyében születtem. A bika jegye jó jegy egy költőnek. Földjegy. Maga a nehézkedés. Zsíros, fekete rögök. Csernozjom. Nem épp az ideális talaja az okkult tudományoknak. Tanult barátom, a jövendőmondó, már csak a hosszú, sovány nyaka közepe táján világrekordokat ugráló ádámcsutkája és elálló fülei következtében is hamisítatlan csillagjós küllemű mestere minden horoszkópnak, aggódva néz jövőm elébe. A fejem körül lát valamit, nyilván valami rosszat. Nem mondja, hogy mit, azt nem engedi a szakmai etika, de a saját fejét azért ingatja, azt megengedi a csillagjósok erkölcse, és ettől fogva hetente fölhív és izgatottan érdeklődik a hogylétem felől. Ez így megy egy jó évig, még tovább. Egyre kevésbé tudja leplezni a csalódottságát, míg végre becsületből fölhívom és közlöm vele a megfejtést: Parkinson-kór, méghozzá annak egy ritkább fajtája, nem a remegős, hanem a bénulós. Fölsikolt a boldogságtól: – Na ugye, hogy megmondtam! Na ugye, hogy bele volt írva a csillagokba! – Én meg, ha a gyógyszer épp engedi, eltűnődhetem az emberi jóság mibenlétéről, különös tekintettel a csillagöv jelképes állatfiguráira. Merthogy az ascendensem a hegyek kecskéje, egy nemesen magányos lény, egy töprengő sziklamászó, a Bak. Egy esszéíró. Egy nagy sikerű értelmiségi. „O. O. nem hajlandó zsidó apja és magyar anyja közt választani” – így tömöríti nézeteimet egy hosszúra nyúlt sajtóvita, egy úgynevezett égető kérdést taglaló eszmecsere nyomtatott összefoglalása. Úristen, gondolom, az összefoglalás nyilvánvalóan jóhiszemű és tárgyilagosságra törekvő szerzője, egyetemi kitűnőség különben, egy árva szót sem értett abból, amit írtam. Egy árva szót sem egész működésemből. Hiszen én épp azt ugatom versben és prózában lassan már négy évtizede, hogy a szüleim senkik és semmik nem voltak, mert az, aminek ők képzelték magukat, aminek a szabályaihoz idomultak volna, ahova rózsaszínű álmaikban tartoztak, „a jobb körök”, a hazai alsó középosztály, az egyszerűen nem létezett. És ők anélkül, hogy tudták volna, mit cselekszenek, rémülten kapkodtak fűhöz-fához, Istenhez, keresztséghez, nercstólához, operabérlethez, mindenhez, amiről az ösztöneik azt súgták, hogy meg tudnak benne kapaszkodni. És közben magyarul beszéltek, mert történetesen magyarok voltak és nem eszkimók. De magyarok is csak úgy voltak, ahogy zsidók és keresztények, azaz sehogy, mert egyben voltak ők nagyok és egyek, a felületességben, az ideiglenességben, a teljes és tökéletes bizonytalanságban. És ezt hagyták ők az utódaikra. Sorsuk szavai helyett Harsányi Zsolt életrajzi regényei szólaltak meg a nyelvükön (Singer és Wolfner kiadása, száz példány számozva, bőrkötésben, ez a … számú példány). És ez az ő igazi örökségük, nem a háború szörnyűséges vadnyugati filmje, ahogy sokáig hittem. Az egyetemes örvény forgott bennük, a baljós előérzet, hogy abban a világban, ahol minden megtörténhet, minden meg is történik, iszonyúnál iszonyúbb dolgok, a kozmosz közönyétől kísérve. És csakugyan végbe is ment minden, amit a kabátok mellrészén és az ég boltozatján tündöklő csillagok jövendöltek. Boreász megborzong és fölkel fektéből, süvíteni támad kedve. A gyász jeléül? Ki tudja? Talán. Fújja, kavarja az avart, az éveket. Kavarognak a képek is. India, Amerika, India, Japán, Amerika… Azt hiszem, Amerikában álmodtam először angolul, valami hosszú beszédet vagy köszöntőt, amit egy végtelen papírcsíkról kellett fölolvasnom. (Az előadásomra készülhettem, és be lehettem – lehettem? –, voltam szarva.) Arra riadtam föl, hogy a számokat következetesen magyarul olvasom az angol szövegben. Fura, morogtam, és kipróbáltam ébren is, és tényleg. Már régóta nem működött a fejemben a kezdetben ösztönösen beinduló fordítógép. A homlokom mögötti képernyőre angolul íródtak ki a szavak, kivéve ezek szerint a számokat. In ezerkilencszázhetvenhat, olvastam röhögve, csodálkozva, majd bosszankodva, de ha nem figyeltem oda erre külön, következetesen magyarul. Kétségkívül egy üzenetet. Az üzenet a gyerekkoromból jött, a kinek mennyire édeni korból, amikor a világ az emlékezetünkbe vési magát. A zákci mellé vésve az egyszeregyet. A tavasz biztos zöldje mellé a szüleimet gyilkoló bizonytalanságot. Ostobaság, hogy minden, ami fontos, megtörténik velünk már gyermekkorunkban. A gyerekkor csak az alaprajz, épületet rá, könnyen összedőlőt vagy földrengésállót, az évek emelnek. Egy gyerek vagy egy gyerek gondolkodási szintjén megcsökött felnőtt még beveheti a maszlagot, hogy e számjegyekbe kódolt üzenet csakis a magyarok magyarságáról szól. Arról a különös dacról, mellyel a balvégzet e választott népe állja sorsa csapásit, és amely őt másoknál különbbé teszi. Az az ötvennyolcadik évében járó és betegsége terhét mindinkább tántorogva viselő felnőtt, aki lett belőlem, tudja, hogy ez a megfejtés hibás. A nemzedékről nemzedékre öröklődő szédülés a világ maga. A mi-miben-van együgyűnek tetsző, végső soron mégis megválaszolhatatlan kérdése. A kik-vagyunk-mi nem kevésbé fogós kérdése. A mindenség, ez a legkisebb kvark és a végtelenszer végtelen között táguló-zsugorodó, alakját és állagát pillanatról pillanatra változtató, roppant forgószínpad, létezésünk drámai helyszíne, ahol éles határvonalat csak önkényesen húzhatunk, ahol semmi sem végleges és örök érvényű, de a mi emberi mértékünk szerint mégis minden öröktől fogva létezőnek és örökké tartónak látszik, úgy van telitűzdelve minden korok kétségeinek apró papírforgóival, mint Shakespeare színházának recsegő dobogója – egy kis gömb áll a nagyon, a Globe Theater a Földön, s mindkettő a Nap körül kering! – a helyszínt jelölő táblákkal, melyek hol azt tudatják, hogy ez itt Helsingör vára, hol meg azt, hogy ez, kérem, a hastingsi csata – elő a garast és a képzelőerőt! Mi lehetne nagyobb dolog, mint ebben a szédítő kavargásban egy biztos pontra találni? Rádöbbenni arra, hogy angolul álmodva is magyarul számolunk. Hogy álmunkban is azok vagyunk, akik – történetesen magyarok. Így, létezésünk valódi közegében szemlélve a magunk kérészéletét, nem is tudnék pontosabb és lényegibb jellemzést adni magamról, mint közölve a puszta tényt, hogy az anyanyelvem magyar. Igen, persze, magyarul számolok, mert magyar költő vagyok, mert a magyar nyelvben van lakásom, mint Bornemisza Péternek az jó Budában, mert a Hét évszázad magyar verseire téve a kezemet (az utolsó fejezetek válogatása gyalázatosan rossz!) esküdtem meg arra, hogy tanúként verseimben az igazat, mindig és csakis a teljes igazat fogom vallani, már amennyire ez tőlem és tollamtól (villanyírógépemtől, IBM-kompatibilis, asztali számítógépemtől) telik. Magyarul számolok, ezzel családom névtelen, arctalan, mezítlábas, földönfutó, életükben is földbe temetett tagjai üzennek, akikről nem maradt fénykép, és akiknek emlékezetét nem őrzik csattanós történetek. Magyarul számolok, és a szerelmeimre emlékszem, testük hegy- és vízrajzi térképén a domborulatokra és a horpadásokra, melyek látványától kiszáradt a torkom, és csak rekedten suttogtam beszéd helyett. Magyarul számolok… – Hé, te, mi a fenét csinálsz már megint? Boreász tudniillik, aki elunva emelkedett hangütésemet, úgy kezd el zúgni és bömbölni, mint Berlioz mamutzenekara a Trójaiak című opera Királyi vadászat és vihar néven ismert részletében. Van egy százasom rá, néz ki anyanyelve ablakán a költő, hogy vihar lesz. (Ne mondd, öreg, egy egész százas! Fantasztikus! És nem a segged törlöd ki vele! Pedig épp annyit ér, csórikám!) Na igen, romlanak a körülmények, semmi sem a régi, a legkevésbé mi magunk. Öregszünk, nyíltan kimondva. És ennek köszönhetően valami tanulságféléhez is közelednénk? A végkifejlethez mindenképpen. Mondhatnám, napról napra közelebb tudjuk magunkat hozzá.

Boreász viszont maga a bömbölő egészség. Erejét érezve nekivadul és veszettül tombol az égen (kedves nézőink, holnapra erős lehűlés várható, a napi középhőmérséklet várhatóan az abszolút nulla fok körül alakul). Azaz vége egyszemélyes bajnokságunk utolsó mérkőzésének is. Letelt a rendes játékidő, hosszabbítás nyista, csaó. Bármikor is fog megtörténni, meg leszünk lepve, föl leszünk háborodva (nézzük vissza a videóról! na ugye, hogy les volt! apádét fújd, azét a vak koldusét, te hülye!). Persze a képzelet még működni fog a pillanat egy töredékéig, ahogy a szakállunk is ki fog nőni a következő nap reggelére, amikor már nem a mi gondunk lesz azt leborotválni, és búcsúzóul talán még a nagyszájú földi botrányhős fázós szellemét is látni fogjuk, ahogy egy fénysugárnyaláb szarkofágjába zárva heverész. Boreász meg vadászni indul, ez a szokása, oroszlán. Ő a szelek királya, a lobogó sörényű, északi szél.