I

Boreász sörénye

Kinyitom Pandora szelencéjét. HUUAAÁÁ, ugrik talpra Boreász, és fölzúdul az égre. Hím oroszlán, lobog a sörénye (tetszenek látni ezt a felhősávot a műholdképen… ezt itt, ami ide belóg), lobog, és képek zuhognak belőle… Zuhognak a képek, az augusztusi mennybolt hullócsillagai, zuhognak a családi fotók meg a végleg hatályukat veszített, létfontosságú papírok (mindazonáltal kedves nézőink ne riadjanak vissza attól, hogy a hétvégét legalább részben a szabadban töltsék), igazolások, tanúsítványok, kivonatok, nyugták (nekik lesz köszönhető néhány frissítő hatású zápor, de helyenként előfordulhat villámlással kísért zivatartevékenység is), a húsz kilónyi személyes holmi, kinek amije van, száraz kenyérdarabok, dollár és gyémánt, gyapjúzokni a sírba, meleg alsó a túlvilágra, ahogy a hurrikán tölcsére pörgeti őket a semmiben, a képeket, az életem képeit, ezüstlemezre rögzítve és agysejtjeim fixáló oldatába merítve, ahogy lezúdul a lüktető vértóba robbanó papírfal-Niagara. Bámulom, mint a valódit Amerikában a mennydörgő zuhatag fölé magasló erkélyeiken tolongó turisták. Kik ezek az urak és hölgyek fürdőruhában, zsakettban, hegymászó öltözékben, bottal a kezükben? – Teee – nyújtja tésztásan a szót Grunwalsky rendező, a beégetett nyersanyag poétája, röviden Grűn, aki mint egy új Micsurin, keresztezte a mozit a videokamerával –, te tudod, kik ezek? (Portréfilmet csinál rólam, a költő egy napja hajnaltól estig, hősköltemény öt felvonásban, avagy akar-e ön egy embertársa koponyájában lakni, a mindennapok heroizmusa, avagy hogy lesz a szellem úrrá a betegségen, viri a varázslat, piri a parádé, hipp és hopp, állítólag a fölvett anyagon nem is nagyon rázza a fejemet a nyavalyatörés.) – Mit tudom én – morgok –, családi fotók. – Ferikém – mondja a legbájosabb mosolyával a feleségem, egy finom, ősz hajú hölgy –, ha ezeket itt elveszíted, én letépem a töködet! – Képek, képek, képek. Nagynénik, nagybácsik? Valakinek biztos valakijei, talán épp az enyéimek, honnan tudhatnám? A családunk olyan család, van benne fafej és faláb (tudtam előre, hogy ez lesz, a film az grimbusz, leverik a vázát, betörik az üveget, de ha nem is törnek-zúznak, az ember csak beengedi őket a lakásába, és máris ilyen baromságok jutnak az eszébe), de összetartunk legalább! Hát épp ez az, hogy nem! Mint oldott kéve (regény, írta Sárközi György, a két világháború közt, mielőtt likvidálták volna mint két lábon járó problémát; lásd még Gróf Teleki Pál és a nemzeti becsületünk kérdései…). Mi mindig el voltunk foglalva valamivel. Minket folyton és teljesen lefoglalt az, hogy már megint túl kellett élnünk valamit. – Schweinehunde – kiált föl sírjában Nagy Frigyes csontváza –, hát ti is örökké akartok élni? (Nagyon kikészítették ezzel már a saját katonái is.) Hogy jutott volna időnk egymásra, mint a letűnt századokban vagy akárcsak a múlt század végének régi jó békeéveiben? Rokonlátogatásra és a rokonlátogatás ürügyén egy kis nassolásra, két élvezetre egy füst alatt, hogy finoman utaljak a hamarosan bekövetkező eseménysorra, mely joggal foglal el kitüntetett helyet családom egyik felének emlékezetében. (Emlékezetében, tararararim, emlékezetében, tiriririram. Valami motoz az agyamban, az agyam sötétjében… – Drága Teruskám, sagte Sie, örülök, hogy látlak. – Ez az! Mi az, hogy ez az? EZ MI? – förmedek magamra. – Édesem, sagte Sie, ez a kávé híg! – Hoppá! HOPPÁ! Hisz ez a zákci! Valaki ül egy fotelben, és folyton azt mondja: zákci. Négy éves lehetek, és véletlenségből fellöktem a kakaót. Úszik az egész asztal, a partedlim, a csipketerítő. Most majd biztos jön a Zákci, és megver. Ki lehetett ez az idős hölgy a fotelben? A nagyanyám? Az apai természetesen, hiszen az anyai nem tudott „külföldiül.” Ennyit tudok róluk, az apai ágról, a nagynénikről, a nagybácsikról, békebeli monarchiájukról, a viszonyaikról, a botrányaikról, hogy gyakran használtak magyar mondatban is német szavakat, nem sokkal többet. Meg még azt, hogy egyiküket, őt, az apai nagyanyámat láttam a halálos ágyán feküdni holtan, a tetemét kitakarva.) – Haggyál engem, Isten! A halál tartozik hozzám, nem az élők – éneklem sírdombjaik felett, már ha van sírjuk, és nem csak hamvaikat fújja szét az égbolton Boreász. – Hülye fasz vagy, Lucifer! Túl soká hanyagoltad az ősök tiszteletét, és fellöktél egy egész kancsó kakaót! – Na tessék – röhint föl a bennem lakó középkori vásári mutatványos és tűznyelő. – Az Úristen nagyvonalúsága! A kakaó! Meg ez a sanda csúsztatás az ősökkel! Ami igaz, igaz; ez például nem az. Jó, a kakaóval megtörtént, ami történt, oké, de a temetőbe igenis kimentem! Igenis megkerestem ezerötszáz név között az apámét, valahol a sor közepén volt, igyekeztem rámeredni, rögzíteni a tekintetemet, hogy ebből tudja, most neki jött látogatója, mint nekem a háború után az intézetben, amikor a hívogató bemondta a nevemet, de olyan hülyén kellett görnyedeznem ahhoz, hogy a nevén tudjam tartani a szememet, a betűk vibrálni kezdtek és elhomályosultak, és akkor megpróbáltam erőnek erejével valamit érezni, de csak azt éreztem, hogy kezd fájni a nyakam és a derekam, a hátam, a lábam, az egész testem, hogy egész testemben ráz a tehetlen düh és gyűlölet, a megalázottaké és a megszomorítottaké, akik a lázadókat nemzik, és vérükkel a lázadás magját öntözik, és a harag napjára várnak, és akkor, ez igaz, Mindenek Atyja, kiegyenesedtem, kiegyenesítettem magamat, mint keresztes paraszt a kaszáját, és azt ordítottam az égre, azt a cakkos szélű felhőid felé, csukott szájjal és sajgó derékkal azt üvöltöttem, hogy BASZD MEG, ISTEN, EZT A SÍRT, BASZD MEG EZT A HALÁLT, BASZD MEG EZT AZ EGÉSZ VILÁGOT, és kijöttem a temetőből, és soha többé be nem tettem a lábam oda. – Így hát ne is időzzünk e témánál tovább. Boreász… Hát ez meg hova lett? Egy perce még itt fújt. Megvan. Ott, ni, odafönt! Épp most heveredik le nagy lomhán a mennyboltozatra. Most azt játssza, hogy ő az Oroszlán csillagkép. Apropos, csillagok az égen. Mondtam már, hogy májusi vagyok? Nem? Hát most mondom. A bika jegyében születtem. A bika jegye jó jegy egy költőnek. Földjegy. Maga a nehézkedés. Zsíros, fekete rögök. Csernozjom. Nem épp az ideális talaja az okkult tudományoknak. Tanult barátom, a jövendőmondó, már csak a hosszú, sovány nyaka közepe táján világrekordokat ugráló ádámcsutkája és elálló fülei következtében is hamisítatlan csillagjós küllemű mestere minden horoszkópnak, aggódva néz jövőm elébe. A fejem körül lát valamit, nyilván valami rosszat. Nem mondja, hogy mit, azt nem engedi a szakmai etika, de a saját fejét azért ingatja, azt megengedi a csillagjósok erkölcse, és ettől fogva hetente fölhív és izgatottan érdeklődik a hogylétem felől. Ez így megy egy jó évig, még tovább. Egyre kevésbé tudja leplezni a csalódottságát, míg végre becsületből fölhívom és közlöm vele a megfejtést: Parkinson-kór, méghozzá annak egy ritkább fajtája, nem a remegős, hanem a bénulós. Fölsikolt a boldogságtól: – Na ugye, hogy megmondtam! Na ugye, hogy bele volt írva a csillagokba! – Én meg, ha a gyógyszer épp engedi, eltűnődhetem az emberi jóság mibenlétéről, különös tekintettel a csillagöv jelképes állatfiguráira. Merthogy az ascendensem a hegyek kecskéje, egy nemesen magányos lény, egy töprengő sziklamászó, a Bak. Egy esszéíró. Egy nagy sikerű értelmiségi. „O. O. nem hajlandó zsidó apja és magyar anyja közt választani” – így tömöríti nézeteimet egy hosszúra nyúlt sajtóvita, egy úgynevezett égető kérdést taglaló eszmecsere nyomtatott összefoglalása. Úristen, gondolom, az összefoglalás nyilvánvalóan jóhiszemű és tárgyilagosságra törekvő szerzője, egyetemi kitűnőség különben, egy árva szót sem értett abból, amit írtam. Egy árva szót sem egész működésemből. Hiszen én épp azt ugatom versben és prózában lassan már négy évtizede, hogy a szüleim senkik és semmik nem voltak, mert az, aminek ők képzelték magukat, aminek a szabályaihoz idomultak volna, ahova rózsaszínű álmaikban tartoztak, „a jobb körök”, a hazai alsó középosztály, az egyszerűen nem létezett. És ők anélkül, hogy tudták volna, mit cselekszenek, rémülten kapkodtak fűhöz-fához, Istenhez, keresztséghez, nercstólához, operabérlethez, mindenhez, amiről az ösztöneik azt súgták, hogy meg tudnak benne kapaszkodni. És közben magyarul beszéltek, mert történetesen magyarok voltak és nem eszkimók. De magyarok is csak úgy voltak, ahogy zsidók és keresztények, azaz sehogy, mert egyben voltak ők nagyok és egyek, a felületességben, az ideiglenességben, a teljes és tökéletes bizonytalanságban. És ezt hagyták ők az utódaikra. Sorsuk szavai helyett Harsányi Zsolt életrajzi regényei szólaltak meg a nyelvükön (Singer és Wolfner kiadása, száz példány számozva, bőrkötésben, ez a … számú példány). És ez az ő igazi örökségük, nem a háború szörnyűséges vadnyugati filmje, ahogy sokáig hittem. Az egyetemes örvény forgott bennük, a baljós előérzet, hogy abban a világban, ahol minden megtörténhet, minden meg is történik, iszonyúnál iszonyúbb dolgok, a kozmosz közönyétől kísérve. És csakugyan végbe is ment minden, amit a kabátok mellrészén és az ég boltozatján tündöklő csillagok jövendöltek. Boreász megborzong és fölkel fektéből, süvíteni támad kedve. A gyász jeléül? Ki tudja? Talán. Fújja, kavarja az avart, az éveket. Kavarognak a képek is. India, Amerika, India, Japán, Amerika… Azt hiszem, Amerikában álmodtam először angolul, valami hosszú beszédet vagy köszöntőt, amit egy végtelen papírcsíkról kellett fölolvasnom. (Az előadásomra készülhettem, és be lehettem – lehettem? –, voltam szarva.) Arra riadtam föl, hogy a számokat következetesen magyarul olvasom az angol szövegben. Fura, morogtam, és kipróbáltam ébren is, és tényleg. Már régóta nem működött a fejemben a kezdetben ösztönösen beinduló fordítógép. A homlokom mögötti képernyőre angolul íródtak ki a szavak, kivéve ezek szerint a számokat. In ezerkilencszázhetvenhat, olvastam röhögve, csodálkozva, majd bosszankodva, de ha nem figyeltem oda erre külön, következetesen magyarul. Kétségkívül egy üzenetet. Az üzenet a gyerekkoromból jött, a kinek mennyire édeni korból, amikor a világ az emlékezetünkbe vési magát. A zákci mellé vésve az egyszeregyet. A tavasz biztos zöldje mellé a szüleimet gyilkoló bizonytalanságot. Ostobaság, hogy minden, ami fontos, megtörténik velünk már gyermekkorunkban. A gyerekkor csak az alaprajz, épületet rá, könnyen összedőlőt vagy földrengésállót, az évek emelnek. Egy gyerek vagy egy gyerek gondolkodási szintjén megcsökött felnőtt még beveheti a maszlagot, hogy e számjegyekbe kódolt üzenet csakis a magyarok magyarságáról szól. Arról a különös dacról, mellyel a balvégzet e választott népe állja sorsa csapásit, és amely őt másoknál különbbé teszi. Az az ötvennyolcadik évében járó és betegsége terhét mindinkább tántorogva viselő felnőtt, aki lett belőlem, tudja, hogy ez a megfejtés hibás. A nemzedékről nemzedékre öröklődő szédülés a világ maga. A mi-miben-van együgyűnek tetsző, végső soron mégis megválaszolhatatlan kérdése. A kik-vagyunk-mi nem kevésbé fogós kérdése. A mindenség, ez a legkisebb kvark és a végtelenszer végtelen között táguló-zsugorodó, alakját és állagát pillanatról pillanatra változtató, roppant forgószínpad, létezésünk drámai helyszíne, ahol éles határvonalat csak önkényesen húzhatunk, ahol semmi sem végleges és örök érvényű, de a mi emberi mértékünk szerint mégis minden öröktől fogva létezőnek és örökké tartónak látszik, úgy van telitűzdelve minden korok kétségeinek apró papírforgóival, mint Shakespeare színházának recsegő dobogója – egy kis gömb áll a nagyon, a Globe Theater a Földön, s mindkettő a Nap körül kering! – a helyszínt jelölő táblákkal, melyek hol azt tudatják, hogy ez itt Helsingör vára, hol meg azt, hogy ez, kérem, a hastingsi csata – elő a garast és a képzelőerőt! Mi lehetne nagyobb dolog, mint ebben a szédítő kavargásban egy biztos pontra találni? Rádöbbenni arra, hogy angolul álmodva is magyarul számolunk. Hogy álmunkban is azok vagyunk, akik – történetesen magyarok. Így, létezésünk valódi közegében szemlélve a magunk kérészéletét, nem is tudnék pontosabb és lényegibb jellemzést adni magamról, mint közölve a puszta tényt, hogy az anyanyelvem magyar. Igen, persze, magyarul számolok, mert magyar költő vagyok, mert a magyar nyelvben van lakásom, mint Bornemisza Péternek az jó Budában, mert a Hét évszázad magyar verseire téve a kezemet (az utolsó fejezetek válogatása gyalázatosan rossz!) esküdtem meg arra, hogy tanúként verseimben az igazat, mindig és csakis a teljes igazat fogom vallani, már amennyire ez tőlem és tollamtól (villanyírógépemtől, IBM-kompatibilis, asztali számítógépemtől) telik. Magyarul számolok, ezzel családom névtelen, arctalan, mezítlábas, földönfutó, életükben is földbe temetett tagjai üzennek, akikről nem maradt fénykép, és akiknek emlékezetét nem őrzik csattanós történetek. Magyarul számolok, és a szerelmeimre emlékszem, testük hegy- és vízrajzi térképén a domborulatokra és a horpadásokra, melyek látványától kiszáradt a torkom, és csak rekedten suttogtam beszéd helyett. Magyarul számolok… – Hé, te, mi a fenét csinálsz már megint? Boreász tudniillik, aki elunva emelkedett hangütésemet, úgy kezd el zúgni és bömbölni, mint Berlioz mamutzenekara a Trójaiak című opera Királyi vadászat és vihar néven ismert részletében. Van egy százasom rá, néz ki anyanyelve ablakán a költő, hogy vihar lesz. (Ne mondd, öreg, egy egész százas! Fantasztikus! És nem a segged törlöd ki vele! Pedig épp annyit ér, csórikám!) Na igen, romlanak a körülmények, semmi sem a régi, a legkevésbé mi magunk. Öregszünk, nyíltan kimondva. És ennek köszönhetően valami tanulságféléhez is közelednénk? A végkifejlethez mindenképpen. Mondhatnám, napról napra közelebb tudjuk magunkat hozzá.

Boreász viszont maga a bömbölő egészség. Erejét érezve nekivadul és veszettül tombol az égen (kedves nézőink, holnapra erős lehűlés várható, a napi középhőmérséklet várhatóan az abszolút nulla fok körül alakul). Azaz vége egyszemélyes bajnokságunk utolsó mérkőzésének is. Letelt a rendes játékidő, hosszabbítás nyista, csaó. Bármikor is fog megtörténni, meg leszünk lepve, föl leszünk háborodva (nézzük vissza a videóról! na ugye, hogy les volt! apádét fújd, azét a vak koldusét, te hülye!). Persze a képzelet még működni fog a pillanat egy töredékéig, ahogy a szakállunk is ki fog nőni a következő nap reggelére, amikor már nem a mi gondunk lesz azt leborotválni, és búcsúzóul talán még a nagyszájú földi botrányhős fázós szellemét is látni fogjuk, ahogy egy fénysugárnyaláb szarkofágjába zárva heverész. Boreász meg vadászni indul, ez a szokása, oroszlán. Ő a szelek királya, a lobogó sörényű, északi szél.

Japánbirs

Előző életemben nagyvilági életet éltem.

Harmincéves korom körül kiszabadultam, noha csak időről időre és sohasem teljesen (azaz lélekben is: hogy mást ne mondjak, az öntudatlanul fölvett szokásaimban például) a létező szocializmus rozsdás vaskalitkájából, és a rám szegeződő, szigorú tekintetek kereszttüzében röpködni kezdtem a tágabb kalitkában, az utazók világában, mint egy hipotetikusan szabad madár. Rabok, börtönőrök, tudjuk, hogy van ez. Berúg a szabaduló a szabadságtól, aztán csak néz, hogy visszakerül oda, ahonnét elindult…

Én mindenesetre fenékig ürítettem a mámor poharát. Mint annyi más magyarnak az én korosztályomból, nekem is a nyelvtudás volt a mumusom. Nem az, hogy egyáltalán nem tudtam angolul, hanem az, ahogy tudtam, hogy a tudásom nem volt hitelesítve, mert nem tehettem próbára természetes körülmények között, ahogy ma az országhatárokon farmerben átsétáló fiatalság teheti próbára a magáét, ennélfogva a kelleténél jobban szorongtam, és folyton Nicolas Guillénnek Weöres Sándor fordította versét húzta a fülembe a Castro előtti idők kubai tánczenekara: „Amit angolul te tudsz, / Vito Manué, / azzal még annyit se tudsz / kimondani: jé!”

Nem csoda hát, hogy vígan köröztem a földgolyó körül, mint az égbolton fényes tűzpontnak látszó műholdak egyike, és egy idő után azt az önelégült üzenetet közvetítettem személyiségem irányító központjába: „Orbán Ottó, te tudsz angolul! Bip, bip… Orbán Ottó, te konferenciázol angolul! Bip, bip… Orbán Ottó, te beszélsz angolul! Bip, bip… vége, vétel…”

Végre rájöhettem arra, hogy az ember ha hülye, nem attól hülye, hogy magyar, hanem attól, hogy ő maga a maga legsajátabb módján hülye, és hogy normális körülmények között élve (amire persze a világnak ezen a pontján vajmi kevés az esélyünk) mi is olyanok vagyunk, vagy legalábbis lehetnénk, mint a nagy kiterjedésű országok és a nagy lélekszámú népek szülöttei, jók, rosszak, tehetségesek, tehetségtelenek, már ahogy ez köztünk, emberek között szokás.

E nagy fölismerés fényétől káprázó szemmel nem láttam a csillagok állásába rejtett baljós lehetőséget, el nem hanyagolható esélyét annak, hogy ezen az úton a nemzetközi költőtalálkozók playboya is válhat belőlem.

– Maga egyszerűen remekelt! – suttogja a mediterrán éjszakában a költészet szerelmese, egy égő szemű hölgy, maga is költemények szerzője, a nemzetközi irodalom pártoló tagja. Cselekedni nem akar, legalábbis ott rögtön, az autóbuszban, a nagyszámú költő közt zötykölődve nem, bár ki tudja, a nő szívét ki ismeri, mindenesetre az öléből áradó sugárzástól megvadulna a legközönyösebb Geiger–Müller számláló is.

Aztán elragadja tőlem a Paphoszban fogyasztott nagy mennyiségű vörösbor, és Nicosiáig édesen, aprókat horkantva, időnként a vállamnak zuhanva alszik. A görög mitológiában jártasak már rég kitalálták, hogy nem a Balkán-félsziget déli, görögök lakta részén, hanem az állatias szexből (pfúj!) kilépő fénytiszta, isteni érzelem evilági megjelenésének (látni, hogy csurog végig márványtestén a langyos tengervíz) topográfiailag meghatározható pontján, Aphrodité szülőhelyén, Ciprus szigetén járunk.

Kazukóval mindazonáltal nem ott találkoztam, hanem az érkezésem utáni első vagy második napon Iowa Cityben, az amerikai Közép-Nyugat kis egyetemi városában. Ott is a Mayflower nevet viselő üreges betonkocka mélyén, a Bauhaus és a Sing-Sing fegyház frigyének e szörnyszülött gyümölcsében, megalapozatlan vélemények szerint afféle, egyetemisták számára is megfizethető diákszállóban, melynek kedélyes otthonosságáról leginkább akkor alkothatunk fogalmat magunknak, ha Petőfi Sándor, a tizenkilencedik században élt nagy magyar költő és szabadsághős János vitéz című, és megjelenése óta a magyar olvasók körében rendkívül népszerű elbeszélő költeményének kőharapó óriásait képzeljük egy útmenti óriásmotelbe management-nek; mondom, itt, az üreges kocka alagsorában, az alagsorba telepített uszoda medencéjében, ennek kegyetlenül klórozott vizétől félig megvakulva (irodalmiaskodni, konferenciázni, utazni már tűrhetően tudok angolul, de a sportszerboltban még nem tudom, hogy minek mondják Amerikában az úszószemüveget; goggles-nek, nagyokos!), de félvakon is daliásan pillangózva (butterfly) látok egy föltűnően jó alakú, mandulaszemű diáklányt egy atlétatermetű, fekete sráccal halacskázni a víznek csúfolt, mérgezett mosogatólében. Nincs szemüvegük, nem égeti őket a víz, ők égetik a vizet, a lány halk sikolyokkal koloratúrázik, a fiú mély torokhangokat hallat. A látvány és a hangok fölébresztik bennem a balsors tépte magyart (nekünk Mohács kell!), de az intellektuális költőt is, mert úgy szállok ki a medencéből, mintha a medence idő volna, és a medence sarkán La Rochefoucauld várna (Eliot, a helyzethez alkalmazva), és azt gondolom: „Pilllangózhatsz itt, öreg, mint egy Dugovics Titusz, ezek egymással kefélnek!”, ami kétségkívül a nemzedékeket elválasztó szakadék (generation gap) merőben újszerű megközelítése.

Dilip, Bombayban szerzett indiai barátom, akiről másutt bővebben szóltam, megemlítve azt is, hogy Iowában lakásszomszédok voltunk a Mayflower-ben, göcögve nevet uszodai megvilágosodásomon.

– Az a diáklány Kazuko, japán költőnő, egykorú veled, ha nem idősebb nálad. Vannak ázsiai nők, főként a kínaiak, de még a japánok közt is – kezd bele népnevelő előadásainak egyikébe –, akik olyanok, mint az időjárás itt, Iowában, ahol egy egész délutánon át tart az ősz. Sokáig látszanak húszévesnek, némelyikük még ötvenen fölül is, hogy aztán egy szempillantás alatt változzanak át ősz anyókává. Kazuko is ilyen, hát örül, amíg örülhet, tartóztatja a fiatalságát, amíg teheti. Amúgy jószívű és rendes csaj, ha bajban vagy, számíthatsz rá.

Dilip, másutt ezt is elmondtam róla, nagy igazságok tudója volt nő- és Ázsia-ügyekben, nem említve a költészet mellett legfőbb hobbiját, az indiai belpolitikát…

Ami engem illet, bajban nem voltam, Kazukóval viszont olyan teameghívásos barátság alakult ki köztünk. Egy csapatban játszottunk, az Iowai Világválogatottban, ő előretolt, dzsesszkísérettel sikoltozó csatárt, én megfontolt labdákat osztó európai középpályást; nekem ő egy kicsit harsány volt, neki én egy kicsit unalmas lehettem, de mind a ketten fölfogtuk, hogy fél évig egymás társaságában kell léteznünk, és ezen a kukoricaföldek közé ékelődött edzőpályán kell csillogtatnunk képességeinket: együtt sírunk, nevetünk – ennyi.

Mégis néhány év múlva, mikor óbudai lakásunkban megcsörrent a telefonom, és egy női hang az angolul beszélő japánok jellegzetes selypítésével azt mondta – Itt Kazuko! – érthetetlen öröm fogott el.

– Szia, hát te? Honnan beszélsz, New Yorkból vagy Tokióból?

A Gellért Szállóból hívott. Európában turnézott, közelebbről Varsóban, mint a nemzetközi költőtalálkozók egyik örökös meghívottja; gondolt egyet, és átugrott Budapestre.

Mondtam már, hogy akkoriban nagyvilági életet éltem, még vezethettem is. Ginsberget, amikor itt járt, egy pöfögő, sárga Wartburggal fuvaroztam, Kazukót egy csöndesebb járású, drapp Ladával; a vak is láthatta, hogy haladunk. Először föl a szomszédos Gellért-hegyre, a panorámáért, aztán keresztül-kasul a városban, végül irány Szentendre. Száztízzel téptem az országúton, Kazuko rám szólt, hogy lassabban, fél a sebességtől. Valahol megebédeltettem, aztán hazavittem, hozzánk, hogy lásson közelről egy családot, belülről egy lakást. Vagy ez nem is ő volt, hanem egy másik látogató? Valamelyik világító fogsorú indiai a kulturális csereférfiak közül? Ashok, a magas beosztású kormányhivatalnok Bhopalból? Nem emlékszem már minden látogatás minden részletére, nagy volt nálam a forgalom. De arra jól emlékszem, hogy este, amikor visszavittem a szállodába, Kazuko megölelt és összecsókolt. Gyönyörű nap volt, mondta, viszlát Tokióban.

Mit tesz Isten, megtörtént. Én a tokiói Edmont Hotelből hívtam Kazukót, ahol a központi számítógép nyitotta-zárta a szobám ajtaját, tudatta velem és a recepcióval, hogy honn vagyok-é vagy sem, van-e postám vagy sem, szívből szeretem-e a Nagy Testvért vagy sem; megbízhatóságában egy percig sem kétkedhettem, hideg és gyakorlatilag végtelen memóriájában könyörtelenül rögzítette volna azt a szomorú tényt is, hogy megtébolyodtam, ha történetesen csakugyan megtébolyodtam volna és hozzányúltam volna a minibárnak nevezett szobai hűtőszekrény csábítóan csillogó, a szó szoros értelmében méregdrága üvegcséi közül akár csak egyhez is. „Apage, Satanas”, csaptam be a pokol jégpárás kapuját, és áldottam a magyar sorseszemet, hogy még Ferihegyen vettem egy laposüveg whiskyt, rögtön meg is húztam a világjáró magyar e hű társát, és ettől máris elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy nekivágjak a pilótafülkék műszerrengetegére emlékeztető telefonkészülék nyomógomb-labirintusának. Előszörre sikerült is fölhívnom a szálloda mosodáját, bár nincs kizárva, hogy a körzeti tűzoltósággal beszéltem, illetve ők beszéltek velem, valaki nagyon magyarázott valamit japánul, én meg legjobb tudásom szerint igyekeztem a mondottakat angolul is, magyarul is megszívlelni, mondanom sem kell, hogy milyen eredménnyel, de végül mégiscsak siker koronázta vállalkozásomat, és némi ismételt japán madárcsicsergés után – bátraké a szerencse; milyen igaz! – egy ismerős hang angolul szólt bele a kagylóba: – Itt Kazuko!

Taxival jött értem, kocsija nincs, mondta, Tokióban különben is őrület autózni, haladni, parkolni nem lehet, rosszabb, mint New York. A taxi eközben egy nagy folyó egyik hullámaként, tehetetlenül sodródott valamerre, amerre a forgalom vitte, láttam a császári palotát övező falat, erről még tudtam, merre van, aztán elnyelt bennünket a sok ezer apró faluból összerakódott városszörnyeteg, föl-le, jobbra-balra, hidak, magasút, följárók, lehajtók, aluljárók, ösvénynél alig szélesebb, kanyargós utcák, az egyikben megállunk, itt lakik Burt Blume, mindkettőnk amerikai ismerőse, az Iowai Nemzetközi Íróprogram volt titkára, az egykori hippi, akiből menő üzletember lett Japánban.

Véletlenül épp a Japánban időző iowai veteránok régóta tervezett találkozója előtt egy nappal hívtam föl Kazukót, aki meglepetésnek vitt magával a bulira, volt is nagy nicsak-az-ottózás, hátbeveregetés, magasra emelt pohár. Most láttam Kazukón, hogy öregszik, még mindig nem az arcán, csak tétovává szédült mozdulatain. Egy csomó homályos rendeltetésű áruházi műanyag szatyorban ezer apróságot cipelt magával, ajándéknak szánt mütyüröket, mindenféle papírt, kendőt, rúzst, ki tudja, még mit, folyton kotorászott köztük, és mindig épp azt nem találta, amit keresett, színes kendők felhője örvénylett körülötte, úgy látszott, elsüllyed benne, a világban. Hirtelen megcsapott valami részvéttel vegyes szeretet, hogy nofene, hát nem újra egy csapatban játszunk! – épp csak annyi a különbség, hogy most nem a szezon felére vagyunk szerződtetve, hanem az egészre, amíg bírjuk, miközben bennem is, benne is egyre sötétebb árnyékot vet az idő.

A buliról, ami különben egész emlékezetesre sikeredett, éjféltájt fuvarozott haza, mármint az Edmont Szálloda főbejárata elé. Két puszi az arcán, jobbról egy, balról egy, azóta nem láttam Kazukót. Hallani sem halottam róla két hónappal ezelőttig.

Hazafelé Moszkvában meg kellett aludnunk Seremetyevón, a hasonnevű szállodában, melynek ilyetén minősítése a tokiói Edmont Hotel után erős túlzásnak tetszhet, nem véletlenül nevezi a magyar közbeszéd ezt az intézményt – hihetőleg súlyos történelmi tapasztalatok alapján – Sehunamotyónak.

Étterem van, étel nincs. Étkezési kuponunkon a pincér jót derül, hogy milyen vicces népség vagyunk mi, magyarok, aztán kihoz valami haltápízű, keményre fagyott csontot, mely élő korában talán sertésborda lehetett. A nyolcvanas évek modern szovjet tranzitszállójában két dolog folytonos jelenléte nyújt biztonságérzetet a rázúduló információözönben szilárd pontra vágyó utazónak, a tányérsapkáé és az épület minden pórusából bűzlő rovarirtóé. Ülünk a még keményen létező szocializmus egyik lehasznált szobájában, a „Nyinocska, te ócska” típusú heverő szélén, és whiskym fogytán a Vészi úr kiskőrösi illetőségű szilvapálinkáját isszuk, melyet előrelátó hazámfiaként válság esetére (példának okáért Ferihegyen leltározzák a vámmentes italokat; a marhák! dollárért! nyitva tartás helyett!), egy csavaros kupakú, lapos üvegben minden utazásomra magammal viszek, és nem bánunk semmit, azt sem, hogy ajtónk előtt a folyosón örmények vagy grúzok késelik egymást, majd abbahagyják, ha akarják, vagy mert szegény édesanyjuk beteg.

Ha Anonymus a honfoglalás minden eseményéről beszámolhatott volna, föltétlenül megemlítette volna azt a különösen a néprajzosok számára sokatmondó tényt, hogy a honfoglaló magyarok egy csoportjának, egy Japánból hazaérkező kulturális küldöttségnek átható szilvaszaga volt.

Még két év van hátra kalandozásaim korából.

Aztán rám csapja magánzárkám ajtaját, soha ki nem nyitandó, egy a politikánál is szigorúbb foglár, az elhatalmasodó betegség.

*

A kilencvenes években két fontos esemény is történt Magyarországon, megbukott a kommunizmus, és Takács Zsuzsáról kiderült, hogy nem egy finom úrinő, hanem öntörvényű, megrázó erejű költő. Elismerem, kissé szokatlan párosítása ez az eseményeknek, hát még ha hozzátesszük azt is, hogy a mi sajátos nézőpontunkból tekintve az utóbbi a fontosabb.

Takács Zsuzsáról tudni illik, hogy a kínai horoszkóp szerint az ő állatövi jegye a tigris. Továbbá azt, hogy minden általam ismert tigris közül (pedig ezek sorába bevettem a Micimackó Tigrisét is) ő az egyedüli, aki raccsol. De hogyan! Meg kell a szívnek hasadni! Ahol más egy közönséges r hangot pörget, ő egy v és h közötti, sóhajszerű hangot hallat, mely angyalszárnyon suhan a magasba, és lebeg, mint brüsszeli csipke a szélben. Mondják, a tigrisnő egyszer bement a tejboltba, és kért két joghurtot meg egy karéj kenyeret, mire az eladólány tágra nyílt szemmel bámult a formás fenevadra, és azt kérdezte: – Két kiló túrót egy szelet kenyérhez? Az ilyesmi öniróniára neveli az embert, még ha lélekben a dzsungel királynője is. Nem véletlenül fedezik föl mind többen a Takács Zsuzsa világát benépesítő szellemek hús-vér lényekhez illő kötődését bizonyos helyszínekhez, történetekhez. Vagyis a brüsszeli csipke csakugyan átszellemülten lebeg, de azért az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a csücskét egy realista tigris tartja a szájában.

Mindez valamiképp a világ tudomására is juthatott, mert Takács Zsuzsát újabban szokás meghívni különféle nemzetközi rendezvényekre, melyeken a világköltészet dolgairól esik szó.

Legutóbb Spanyolországba hívták, valami kastélyba, ahol ki mással hozta össze a sors, mint Kazukóval. Ők persze nem ismerték egymást, de hamar kiderült, hogy mindketten ismernek engem, ettől fogva nem volt gátja a társalgásnak.

Kazuko akár a sors rendelésének is vehette ezt a találkozást. Vele volt legújabb, különlegesen szép kiállítású kötete, mely egy angol festő absztrakt képeinek társaságában Kazuko verseit tartalmazza két nyelven, japánul és angolul, köztük egyet, amelyik rólam szól. A kötet huszadik oldalán, a japán írásjelek közt latin betűkkel írva olvasható a nevem: OTTO, épp csak kilencven fokkal elfordítva, mert a japánok jobbról balra és föntről lefelé róják a sorokat.

Ki vagyok ütve. Azt hittem, Kazuko igazából senkire sem figyel saját magán kívül, és most tessék, egy a tokiói veteránbulin enyhén borközi állapotban elejtett megjegyzésem köszön vissza a verséből. Egy átgondolatlan rögtönzés, kimerevítve, véglegesítve. Ezredszer élem át azt, hogy mindent tudok a mesterségemről, kivéve a lényeget, hogy mikor, miből és miért lesz vagy nem lesz vers. Belőlem, illetve abból, aminek Kazuko látott engem, most lett, így és ez lett, és érjem be ennyivel.

Egy frászt. Abban a világban, ahol tigrisek is kézbesíthetik a postai küldeményeket, igazán semmiség megidéznem N. Scott Momadayt (nem vicc, tényleg így hívják, kis ráhagyással Anyák napjának), a különféle indián rezervátumok iskoláiban felnőtt, modern törzsi énekmondót és Pulitzer-díjas regényírót, a termetére nézve máris költőóriást, aki Oklahomában részegen ugyan, de merő barátságból úgy vágott hátba, hogy majdnem belukadt a hátam, miközben azt bömbölte a disztingvált éjszakai bár le-lecsukló fejjel kornyadozó közönségének:

– This man has a presence!

Amivel valami olyasmit akarhatott a világ tudomására hozni, hogy abban az én jelenlétemnek súlya van.

Ha valaki megítélhette ezt, ő igen. Az általa naponta elfogyasztott nagy mennyiségű alkohol súlyát leszámítva, nettó súlyban is többet nyomott száz kilónál, amikor pedig döngő léptekkel elindult valamerre, sejthetőleg a mosdóba, járás közben kilengett, mint földrengés idején a felhőkarcolók.

*

Éjszaka persze átszólok Kormosnak a túlvilágra:

– Oké, rólad kétezer magyar költő írt verset, de mutass föl egy japán költőnőt!

Csönd, nem felel.

Talán nincs is, aki feleljen.

De ha van, és van túlvilág is, lefogadom, hogy amire odaérek, a kapujára egy cédula lesz kirajzszögezve:

„Rólam tizennégy indonéz írónő írt regényt! Sőtér István akadémikus.”

*

Jut eszembe az akadémiáról…

Szócikk a Világirodalmi Lexikon majdani pótkötetéhez:

Shiraishi Kazuko; Siraisi Kazukó (Vancouver, 1931–) kanadai emigrációban született japán költőnő. Ahhoz a költőnemzedékhez tartozik, melynek elemi élménye a háborús vereség után Japánba betörő amerikai tömegkultúra. Korai korszakának avantgárd hangütésére a beatköltők és a dzsessz voltak nagy hatással, de az a közszájon forgó jellemzése, hogy ő a japán Ginsberg, nem egyéb hangzatos szamárságnál. Későbbi verseiben mindinkább láthatóvá válnak költészetének japán vonásai, a törekvés a kevés szóra, az éles rajzra, a történetnek csúcspontjaiban való megjelenítésére. Japán nyelvű kötetein kívül angolra fordított versei főképp az Egyesült Államokban jelentek meg, terjedelmes anyaggal szerepel Hadzsima Kidzsime A háború utáni Japán költészete című, a maga nemében egyedülálló, angol nyelvű antológiájában is.

*

A japánbirs a rózsafélék nagy családjába tartozó díszcserje. Noha bíbor virágát mindenki egybehangzóan a kertek ékességének mondja, még sincs körülötte minden rendben, latin neve egyesek szerint Cydonia japonica, mások, akik szerint a japánbirs a családon belül külön nemzetséget alkot, Chaenomeles japonicának hívják, sőt akadnak olyanok is, akik egyszerűen csak Mózes égő bokraként említik. Ez utóbbi elnevezés – költőileg bármennyire meggyőző is, történetileg biztosan téves; a növény a hozzáértők szerint csak a tizennyolcadik században került Japánból Európába; valószínűtlen, hogy Isten egy egyedi importbokrot lobbantott volna lángra Mózes előtt. A költői vénájú füvészt föltehetőleg a bíbor lángolás kápráztatta el, talán nem is a kertben viruló dísznövényé, hanem az évről évre kivirágzó és így a maga ravasz módján örök fiatalságé.

Éjféli beszélgetés

Egy ing bukfencezik a levegőben…

Egy fonnyadó levél… Végleg elunta magát a fán, és sikoltozva a mélybe veti magát…

…Diszkrét csíkozású, finom darab, ezt szeretni fogja a kedves férje, nagyságos asszonyom!…

Egy üres pizsamakabát…

Az évek során fölvette gazdája szokásait. Így aztán a válla még most is lazán megroggyan, és az üres karját olyan ferdén tartja, mintha még volna benne kéz, amit zsebre vághatna. – Á – legyint rá a világra –, á…

– Iván – kiáltok bele a zúgó éjszakába –, várj még! Várj egy kicsit!

– Jó vicc – dünnyögi valahonnét az átláthatatlan sötétből –, különben megmondanád, hogy mire?

– Meg akarom mutatni a sírbeszédedet.

– És dedikálod is? „Ivánnak, haló poraiban, sok szeretettel”?

– Ne hülyéskedj, ez nem illik egy frissen sírba tett klasszikushoz. Épp azt akarom a tudtodra adni, hogy az én számból nem fog elhangzani semmiféle szabvány írószövetségi „megrendülten állunk a koporsód körül, XY”, miközben mindenki az óráját nézi… Az én búcsúbeszédem egy vers. Ráadásul nem is most írtam, hanem három éve.

– Hát ez gyönyörű! Téged aztán nem érhet meglepetés. Otthon a spájzotok teli van üres üvegekkel, és te csak a kedvező alkalomra vársz, hogy megtölthesd őket idén befőzött, friss tartalommal. Most mit szóltok ehhez a szegény Ivánhoz? Ballada. Hogy kinyiffant szegény! Elégia. Te beteljesíted a környezetvédők legszebb álmát. Újrahasznosítod a halottakat.

– Cikizz, fölháborult szellem, cikizz! Te ne tudnád a céduláiddal, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva annak a szeszélyes kurvának, aki hol elénk áll és vezeti lépteinket, hol meg kajánul nézi, hogy megfulladunk a papírjaink közt. Játszik azzal, amibe mi beledöglünk, a gonosz dög. Velem például egyszer azt játszotta, hogy a legjobb barátom halála előtt egy héttel megíratta velem azt a verset, melyet csak egy hét múlva lett volna emberhez méltó megírnom, amikorra a barátom már meghalt, de mégis meg kellett írnom, amikor még élt, mert ebben az átkozott szakmában tilos lekésni a pillanatot, és én tudtam, hogy most vagy soha, az ember ezt megérzi, és hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, hogy méltó emléket állítsak neki, megöltem egy héttel a halála előtt, igaz csak képzeletben, de mégis a legjobb barátom, és utána úgy mentem ki a kórházba a haldoklót meglátogatni, hogy otthon egy dossziéba rejtve már ott lapult a megírt vers, és a legkevesebb az, hogy dögevő sakálnak éreztem magam.

– Anyám, az érzések nem hazudnak. Vagy az álmok… azt hiszem, az álmok…

– Veled pont fordítva történt. A halálhíred úgy földhöz vágott, hogy azt hittem, a csontjaim is összetörtek. Nagy nehezen összekapartam magam, és ahogy a piás fut a kocsmába gyógyulni, úgy indultam a számítógép felé, hogy leírjak valamit a rám nehezedő teherből. És akkor estem keresztül a saját versemen. Pofára, de még hogy! Amit írhattam volna, meg volt írva. A gonosz dög megint átvert. Három éve csak játszani akartam, eljátszani a gondolattal, hogy ha van túlvilág, milyen lehetsz benne te halhatatlannak, és teljesen világos volt előttem, hogy a te túlvilágod egy nagy, tükrös presszó, az angyalai fityulás pincérlányok, te meg ott ülsz az asztalodnál és a lábukat bámulod. Nem jutott eszembe, hogy a mennyei dicsőség révült állapotát sajnálatos módon meg kell előznie annak, hogy meg kell halnunk hozzá. Arra meg végképp nem gondoltam, hogy a végkifejlet felé közeledő, akinek minden egyre inkább a halálról szól, egy ilyen verset egyenesen sürgetésnek vehet. Majd kipukkadtam a nagy önelégültségtől; írjon más a Mándyról ilyet, ha tud! Marha fejjel még el is küldtem neked kéziratban, aztán csodálkoztam, hogy még föl sem hívsz.

– Tényleg kissé morbid szöveg volt. De a lányodnak, akivel a Merlinben futottunk össze, lelkesen dicsértem.

– Még szép. Nem vagyok kifogástalan úriember, de a szövegem ütés- és kopásálló, rendes iparosmunka. Ha valaki, te aztán megítélheted, hogy jól dolgoztam-e a hozott anyagból. Nálam az Árusok Terén Pindarosz és Társa bódéja áll, kocsiversenyekre készült, használt ódákat és ógörög metrumokat árulnak benne. Amott meg Bódék és Batyuk, a két szomszédvár, a két ősi ellenség, a Blúzok agg vezére, egy ősz hadfi karddal kezében vágtat végig a felvonóhídon, nyomában a Blúzok vitézlő serege, egy emberként kiáltva: Halál a Sperberekre! A Sperberek várát eközben fekete gyász üli meg, az indiánok levesosztás közben elrabolták a szegények gyámolát, a jóságos szőke hercegnőt, a legifjabb Sperber mátkáját. Az indiánok a folyó mentén lopakodnak hegyi szállásuk wigwamjai felé, a hercegnő szívet tépően sikoltozik, fúj a pampák szele, vérbe bukik le a napkorong. Főszereplők Lilian Nobody és Ramon Nevermore, rendezte John Kinnbenn Kubelik, a „Papa”. Bodográf mozi, B terem…

– Előadások déltől folytatólagosan… tizenkétszer is megnézek egy filmet…

– A vers végén viszont a Darling törzsközönsége azon röhög, hogy Ágrólszakadt Iván, a nagy átdolgozó és kizsákmányolt hangrabszolga, akit hajdan a fegyveres kapuőrség jó, ha a hátsó lépcsőn engedett közlekedni a Rádióban, most Mikszáth és Móricz társaságában feszít a főasztalnál, a nagy magyar prózaírók közt. – Ez jó – visít föl valaki a homályos múlt még annál is homályosabb presszósarkában –, de miről tud ezekkel beszélni? A Mikszáthnak lila gőze sincs a fociról.

– Hát ami azt illeti, Móricz se szurkolónak volt igazán nagy…

– Mégis mind a hárman tudtátok a legfontosabbat, hogy a bajnokságra esélye csak annak van, akinek a mondata élve marad, ha ő maga meghal is. És a te mondatod, akárcsak az övék, él, Iván!

– Na igen… az elégtétel…a kései…az egész egy nagy… de mindegy…

A pizsamakabát magába roskad a padlón.

Üres szobák, néptelen folyosók.

Senki, semmi, csak a sikoltani nem tudó némaság kerekre tátott szája.

Fél pár papucs, berúgva valami bútor alá…

Egy Weöres Sándor-szöveg kinetikai^* szempontból történő elemzése, valamint kontextusba^* állítása

E.P.-nek, a bináris keresőfák^* költőjének

Ha a szerelem sötét verem, amit különben költők és válóperes bírók sora bizonyíthat, mit mondjunk a költészetről?

Az a legkevesebb, hogy feneketlen kútnak tiszteljük.

Nagy léhán odakönyökölünk a kút kávájára, szórakozottan bámuljuk a bicskával az állvány farúdjába vésett föliratot: „Nyelvész urak jobban tudják, költő jobban érzi.” Így lopjuk ott gyalázatos módon Isten napját, míg le nem sújt ránk a sors keze, illetve egy picikét meg nem taszítja a könyökünket, mire mi egyensúlyunkat veszítve megbillenünk, és zutty, már zúgunk is nagy darab kőként a sötétbe lefelé.

Az irodalomtudományok doktora meg elégedettségtől ragyogó arccal kiáltja utánunk csóvának:

– Úgy kell az ilyennek! Csak azt kapta, ami jár neki. Ma, amikor számítógépekkel szedhetjük ízekre a vizsgálat tárgyát képező szöveget, és képernyőre vihetjük a költő grafikusan ábrázolt agyműködését, ez a nagyszájú tróger nem átall ideállítani egy múlt századi, csizmás atyafi bon mot-jával a költő érzeményeiről. Nohiszen, merészelte volna csak ezt néhány évvel ezelőtt, úgy kicsinálták volna szubjektív idealizmus címén, hogy öröm lett volna nézni. Egyébként most is nagy örömünk telne abban, ha szabadesésben gyorsuló, kiváló kollégánk megmondaná nekünk, hogy hova lett az idézetben szereplő költő szó elől a határozott névelő?!

De ezt már valósággal üvöltenie kell, hogy a fülembe tóduló légoszlop sivításán át meghalljam.

És a szó mindkét értelmében mélyen jellemző rám, hogy mit kiabálok vissza neki én, aki, ha a kútnak mégis van feneke, a koponyámat fogom szétloccsantani rajta:

– Csizmás atyafi? Monográfiát erről sok diagrammal és ábrával, tanult barátom!

*

Mellébeszélek, tudom. De hát a lényegről ki tud bármi érdemlegeset mondani? Mondjam azt, hogy a költészet legbensőbb lényege magyarázhatatlan csoda? Ez igaznak ugyan igaz volna, de gyakorlati észrevételnek kevéssé kézzelfogható, nem is szólva arról, hogy e kijelentés engem magamat is hamis színben tűntetne föl, mint afféle ködevő romantikust. Holott e kijelentésünk csak némi őszies mélabúval fűszerezett, száraz tényközlés. A költészetről mindent tudhatunk, csak azt nem, hogy mikor és miért lesz ugyanabból az ideges remegésből, melyet mindközönségesen ihletnek nevez a versek barátja, egyszer remeklés, máskor meg silányság? Hogy mi vagy ki játszik itt velünk?

*

De még a szűkebben vett életrajzi tények esetében is. Honnan tudott például a fentebb említett csizmás atyafi úgy angolul, ahogy tudott? És most nem is arra gondolok, hogy Arany János angol beszédét föltehetően nem értette volna egy igazi angol, mert jegyző majd főtitkár uram kiejtése szerényen szólva sajátos lehetett, hanem arra, hogy hogyan tudott így, ilyen könyvből kibányászott iskolás tudással egy olyan tüzet okádó, eleven szörnyeteget, mint Shakespeare, megzabolázni. Lángésszel a lángészt, mondja erre az angol tanszék nyelvmestere. Nagyon köszönjük. Mindent értünk. Télen azért van hideg, mert nincs meleg, avagy hogy írjunk könnyen, gyorsan remekműveket?

*

Weöres Sándor Robogó szekerek című verse egy hét darabból álló verskompozíció része, zenei műszót használva, egy lazán összeszerkesztett szvité, melynek egyes tételeit csak a többé-kevésbé egységes hangulat és a közös hangzásvilág kapcsolja össze. A zenei műszó használatát esetünkben különösképp indokolja az, hogy a versfüzér címe Falusi hangverseny, és hogy művét a szerző „a földre szállt cigány”-nak (Zelk Zoltán szavai), a tündéri és világnagy cimbalomművésznek, Rácz Aladárnak ajánlja. Sajnos azonban más oka is van annak, hogy a zene irányába hajlanak gondolataink. Mintha Goethe és Schubert közös teremtményét, a Margit a rokkánál hősnőjét rokkája mellől váratlanul telefonhoz hívnák, vagy rácsöngetne a kéthavi gázszámlával a díjbeszedő, minek következtében a gazdátlanul maradt rokka önnön tehetetlenségétől hajtva pörögne tovább, és a kezdet lendületét őrizve még egy ideig magától fonná – lazára és gubancosra – a verssorok fonalát. Persze ne essünk tévedésbe: Weöres Sándornak még a kevésbé sikerült verse is Weöres Sándornak sikerült kevésbé; a Falusi hangverseny egy-egy sorában, sorpárjában, strófájában is meg-megvillan az elgurult gyémánt, de példának okáért a versfüzér egészét a vele nagyjából egy időben született, Budapesti színesfényképek címet viselő, és Csanádi Imrének, a nem-budapesti nyelv poétájának ajánlott, szintúgy többtételes koncertdarab éles rajzolatú verseihez hasonlítva – tompa, elmázolt, foltos szövegnek találjuk. Kedvetlenül bóbiskolunk egy strófáról strófára döccenő szekéren. Egész addig, míg ez a szekér, mintha szellemek ragadnák magukkal, el nem kezd robogni velünk.

A csodára, noha a szemünk láttára történik, nincs magyarázatunk. Hogy most miért igen, ha az előbb nem? S mi igen most, ami az előbb nem? A bűvész trükkjét persze sok próbát kiállt szakértelmünk egyből fölismeri:

Hát persze, ha ravaszul a szótag, e pici pata toporog a kövezeten, a köves, a makadám úton, a ritmusa kelepel, a ritmusa rövideket üt, le-lecsapva a húrra verőként, űzi robogni zajosan a szekereket is tova, ütögeti bottal, mint gyerekek a karikájukat, a kereküket egyre forogva robogni.

Csak hogy lássuk, mennyit számít a technika. Ő az Örkény nevezetes egypercesének paprikafüzéréhez nélkülözhetetlen madzag; ennyi a szerepe és nem több. Nélküle nincs vers, de nem ő a vers; ő csak szorgosan dobol, lévén civilben – ha nem madzag – tehetséges dzsesszdobos. Technikai mutatványnál többé, elemi költészetté e szöveget sejtésünk szerint két dolog teszi. A magyar nyelvnek sajátos tulajdonsága az, és épp ezen alapul verselésünk bámulatos ritmikai változatossága, hogy beszédünkben a szótagra eső hangsúly független a szótag hosszúságától, azaz a rá eső hangsúlytól a rövid szótag nem nyúlik meg, nem emelkedik ki a többi közül, nem nyeli magába környezetét, hanem marad, ami volt, rövid, kemény, pattogó, táncbeli csizmakoppanás. A rövid szótagok köznapi beszédünkben szétszórt gyöngyszemeit egypár kanyargó mondat szálára fölfűzni persze csak játék, de olyan, mely úgy fakad a nyelv lényegéből, mint forrásvíz a földből. Mint a képzeletből az olyan szürrealista szóképek, amilyen a „hintafa bársonya” meg a „hajnali légcsiga”. Gyanítjuk: mint minden kezünk közül kisikló, nagy versben, törvény és képzelet játszik egymással itt is. Biztosak csak abban lehetünk, hogy játékuk mozzanatairól keveset tudunk, szinte semmit.

*

Történeteink persze vannak rogyásig.

Kormos meséli: egy éjszaka csöng a telefonja, Weöres a vonalban, suttog:

– Pistám, van nálad papír és ceruza? Az enyém ott maradt a másik szobában, ahol Amy alszik, és nem akarom őt fölkelteni. Valaki egy verset diktál nekem, ha leírnád…

A Le Journalt, századunk magyar költészetének egyik remekét!

A szereplőket ismerve három lehetőség jöhet szóba. 1. Kormos találta ki az egészet. 2. Weöres találta ki az egészet. 3. Senki nem talált ki semmit, és szóról szóra minden így történt.

Hátborzongató, hogy a lényeget illetően akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha a harmadik variánst tekintjük igaznak…

A versek titkát kutatni annyi, mint egy hagymában megkeresni a hagymaszagot. A hagyma köztudottan egy befelé kvázi végtelen héj-a-héjon szerkezet. Ha ennek utolsó, leheletfinom héját is lebontjuk a semmiről, és már csak ezt az utóbbit morzsolgatjuk az ujjaink között, tiszta lelkiismerettel kimondhatjuk, hogy a hagymában a legrészletezőbb alapossággal sem találtuk a szagot.

Nem hát, mert az már jó ideje ott illatozik az ujjainkon.

Nagyszombat, 1704

Paradigma Bella (kiképzett űrképelemző és rejtjelkulcsfejtő, posztgraduális bölcsész doktorandusz [doktoranda?], értekezésének [helyes magyarsággal píécsdíjének] témája Volt-e élet a Földön a Kukorellyék előtt?) egyből átlát a szitán: – Ez egy történelmileg narratívvá determinált szövegalakzat.

*

A Nagyszombat, 1704 tárgyát tekintve csakugyan történelmi ihletésű vers. Szövege első ránézésre nem szól másról, csak II. Rákóczi Ferencnek és az általa vezérelt kuruc hadaknak az Úr 1704-edik esztendejének karácsonyán elszenvedett, nagyszombati csatavesztéséről, méghozzá a fejedelem szavaival, Rákóczi Emlékiratainak a mondott évre vonatkozó fejezete alapján. Vas István valahol azt írta vagy nyilatkozta (a forrást emlékezetből pontosan megnevezni nem tudom, de a kijelentés tényében és tartalmában biztos vagyok), hogy a versből egy szó sem az övé, minden szó Rákóczié. Ez igaz is meg nem is. Igaz annyiban, hogy a vers minden mondata Rákóczi szövegére hajaz, tényanyagában, az események sorrendjében híven követi az Emlékiratok leírását, a vers mégsem egyszerűen kollázs, noha Vassal nyilvánvalóan a tőle, az „ómódi moderntől” az újmódiak által idegennek vélt kollázstechnika, azaz ennek fölényes birtokbavétele és az e fölött érzett jogos büszkeség mondatta azt, amit mondott. Rákóczi nemzeti nagyjaink egyike, bonyolult személyiség, és írónak is kiváló, de nem költő. Szövege, hogy csak egy mellékesnek tetsző körülményt említsünk, nem jambizál. És ez a körülnény, ahogy azt hamarosan látni fogjuk, korántsem mellékes. De előbb vegyük a két szöveg eltérő hangütését. Rákóczi emlékiratot ír, tényeket közöl, például így: „Bercsényi tábornok arról értesített, hogy Heister a Bajorországból hozott csapatokkal át akar kelni a Dunán…”, majd két oldallal később: „Megérkeztünk Nagyszombathoz, és messziről fölfedeztük az ellenséget: négy oszlopban menetelt, közepén a málha volt.” Ez igényes, de földön járó szöveg. Ugyanez Vas Istvánnál így hangzik:

Ez a szöveg nemcsak sűrített változata az előbbinek, nemcsak tömörebben szól, emelkedettebben is, ha nem is mindjárt a menny, de legalábbis egy színpadnak kinevezett dobogó magasából. Említettük már a jambust. Ezen a majdnem észrevétlenül az élőbeszéd alá csúsztatott versmértéken behintázva a színre „Az ország hódoltatására küldött gróf Sigbert Heister” nemcsak másképp hangzik, mást is jelent, mint az, hogy „Heister… át akar kelni a Dunán”. Ne kerteljünk. Nagyszombat (különben Rákóczi megítélése szerint roskatag, védműnek silány) falainak tövében Shakespeare színpadán állunk, ahol a hírnök épp most jelenti be a drámai történés kezdetét. Az elrongyoltan is kitartó, lazára hagyott, olykor trocheikus sorokkal is megzökkentett jambus, melyet manapság nem egy posztmodern verselemző talán még szabadversnek is hajlamos volna hallani, elemeli a földről a hadijelentések eseményeit, a kamera a zsinórpadláson keresztül a csillagok magasába szökken, ami a költészetnek régi, begyakorolt mutatványa, az optika tágra nyit, és a barokk monológ romjain túl egyszerre felködlenek a második világháború harcterei, ahol gróf Sigbert Heister (vagy von Ahogy Épp Akkor Hívják tábornok) páncélosai menetből veszik be Minszket és Kijevet, miközben a versben mindvégig, szóról szóra azonosíthatóan csak a magyarok vezérlő fejedelme beszél. De miről? A magyarok természetéről, melyet Bercsényi gróf olyan jól ismer; az örökös zűrzavarról, a tanácstalanságról, a hebehurgya tanácsosok zavaros tanácsairól, a mindenki-mást-mondról, a kard-ki-kardról, a magyarok világra szóló virtusáról; szóval rólunk, a népről, a ritka győzelmek és gyakori vereségek népéről, akik ilyenek voltunk 1704-ben, és ilyenek leszünk mindig is, 1848-ban, 1944-ben és 1956-ban, mindenkor, míg világ a világ. Ezt a távlatot nem Rákóczi férfiasan szép szövege nyitja meg előttünk, hanem Vas István költői trükkje, de használhatnánk a trükk helyett a varázslat szót is arra a műveletre, mellyel Rákóczi prózáját Vas verssé alakítja. A gesztus fontosságát a költő még szövegének írásmódjával is jelzi: nagybetűkkel kezd minden verssort, mint a régiek. A verses színpad vásárian fenséges légköre kell ahhoz, hogy egyik évszázad áttűnhessék a másikba, hogy a málhát fosztogatni kezdő kurucokról eszünkbe juthassanak 1956 októbere pesti utcájának pénzzel teli ládái, melyekhez napokon át nem nyúlt senki; a rosszról a jó, a jóról a rossz, a nagyságról a törpeség, és persze fordítva is; az idő színpadi építménye ahhoz, hogy Bercsényi gróf ráláthasson a magyarokra, a parasztokra és uraikra, Rákóczi Bercsényire, Vas István Rákóczira, és mi, kései olvasók, mindegyikükre és saját magunkra. A Nagyszombat, 1704 a magyar költészet nagy magyarság-versei közül való, a vörösmartysan keserű költemények fajtájából. Keserűvé az éleslátása teszi, hogy hiába a józan ész világossága, a szerelmen az nem segít. Vasnak ez a verse éppúgy, mint az 1957-ben íródott Pesti elégia szemérmes szerelmi vallomás – hadd ne mondjuk ki, hogy kihez-mihez, minthogy ebben a tárgykörben már minden szót fényesre koptattak a hangjukat rezgető pártszamarak és hordószónokok. Inkább fordítsuk figyelmünket ismét a nyelvi nyersanyag megformálására. A vers utolsó sora – Ha már az istenség velem ezt akarta – a ritmusát tekintve kétféleképp is olvasható: megugratott jambusnak, de latinizáló, távolról a hendekaszillabusra emlékeztető verssornak is. Nincs bizonyítékunk arra, hogy ebből a verszárlatból Horatius vagy az általa annyiszor megénekelt sors intene felénk, ahogy arra sem, hogy ez a klasszikus dallamfoszlány éppenhogy a vallomásait latinul író Rákóczira volna utalás (Vas csupán a franciául írott Emlékiratokat fordította magyarra; a latin szöveget Szepes Erika magyarította), meglehet, csak a véletlen műve ez a különös egybehangzás (amit különben ismerve Vas István költői természetét, csöndesen kétlünk), de az semmiképp sem véletlen, hogy nekünk mi minden juthat eszünkbe egy tikkelő verssorról. Gondolattársításra, eszmélkedésre a vers egésze ösztönöz, szövegének sokértelmű gazdagsága, melyből még arra is telik a költőnek, hogy megfricskázza az éppen divatos irodalmi kánont, és egyes szám első személyben írjon egy minden igényt kielégítő, korszerűen személytelen költeményt.

Nagy mutatvány, nagy vers. A korszak költészetének maradandó darabja.

*

PARADIGMA BELLA (előrejön, egészen a rivaldáig, a közönséghez intézi szavait)

Vas István? Egy öreg apuci. Nem nagy durranás.

A Pétermegőrzőben

Eszter, a házias Péter: Egy kő

(100)

Van egy kő, ír. Észak-ír, nappal analfabéta. Úgy hív engem, kis mesekövem. Meg még úgy is, hogy te árnyékszék. Néha pedig csontig ellágyul és azt sustorogja a fülembe, kis irokézem, ne húgyozz a perzsaszőnyegre. Na igen, az irokéz én vagyok. Egy dél-irokéz. Meló, mint a bányában, hétköznapokon általában délután negyed kettőig, hogy majd leszáll (öveket becsatolni! dohányzást mellőzni!) az indián töke. Megjegyzem, az indiánra való tekintettel, mármint arra, hogy mondhatni történelmi okokból inkább bírja az angolt, mint a magyart, a délutánt mondhatnánk posztmeridiánnak is (angolul ezt PM-nek rövidítik, ám ha ugyanezen a nyelven ugyanez a két betű jelenthet posztmodernt, sőt postamestert is; miért épp posztmerindiánt ne jelenthetne?), de ne tartsuk föl most az indiánt, hadd borogassa. Munka után könnyű ebéd, édes a pihenés, wigwam stb. Vasárnap kikapcsolódás, fölolvasóest, az irokéz színháza, koncert. Hanem a perzsától kurvára begerjedek. Ki itt a perzsa, te lestrapált némber? Fanszőr, vöröses, kézzel csomózott, népművészeti, az fan, de hol itt egy ajatollah, te kövidinka, tájékozódom látszólag még higgadtan. Na ja, tollah a füledbe, mondja, épp ez benne a pláne meg a circenses. Egy kőszínházi világszám, oroszlánokkal. Persze erre aztán backhandről mellbe, de amúgy istenigazából, ne legyen kúrförszt a nevem, hogyha nem. Ami a kúrförsztöt illeti, leinformálhatók bizonyos hálózati személyek sikolyai, hogy soha még ekkorát, a szemük is majdnem kiugrott stb. Világos, hogy én mint kúrförszt az adott esetben nem késlekedhetém venni késem (ikes főnév, múlt ideje késemet), vevém tehát én a nagy rozsdásat, a konyhai bökőt, és ekképp volnék meredőben, mint a mór a feredőben (gőz), vagy maga Don José, a kemény vitéz, a Carmencita, la gitana szoknyája alatt (gáz), akit ez a buta puta utána úgy elküldött a sunyiba pitymallani, hogy csak, és fennszóval kérdeném én is, Ej mi a kő, tyúkanyó, kend a szobában baszik itt bent? Mire ő, Naná, majd kint, hogy fölfázzak, baszd meg! ZAM, ordítok rá, fölfázZAM, baszd meg! Mire ő, Pina fasz együtt basz, baszd meg! És már esik is neki rettentőn a cipzáramnak, baszd meg! Az meg beakad, baszd meg! Mondom neki, nem bírom a csúnya beszédet, baszd meg! Ő se, mondja, baszd meg! Akkor inkább kötőszavazzunk, mondom, baszd meg! Két sima, egy fordított (németből magyarra), mondja, baszd meg! És ezek már az ő fürge ujjai, baszd meg, kötőszó! És ez meg már a fürge ujjak könyve, kötőszó, baszd meg! ÓÓÓ! A kő könyve, kötőszó, kötőszó! OHOHOHÓ! Kérdi, mi kő? Kérdem, mikó mi kő? Hát akkó mi kő. Akkó a kő kő. A nagy K kő! Hát ezt bírom ebben a kőben! Hogy ennyire K! Mert ennyire kő! Szó ami szó, marhára. Már vissza se tudom, kötetlen számú kötőszóval kötetlen szárú farmeremben, tartani.

Gyilkosok

Történt pedig, hogy a magyar prózát álmában megfojtotta volna egy Anekdota nevű betyár.

– Nagy marha volt az is, aki ezt kitaná’ta – mormogta a bajsza alatt a nehéz életű, pusztai ember, aki a vármegye zsandárainak vizslató szeme elől álló nap a posztmodern regények kaktuszszerűen szúrós írásjelei közt lapult, és estére kelve elnyűtten, kitikkadva, cserepes szájjal, amúgy mosdatlanul, szőrös-puskás rémlátomásként toppant a korcsmáros elé: – Aggyék kend e’kkis Mikszáthot!

Maga a gyilkosság bűnébe esett történet pedig imigyen szólt volna.

Élt Budapest városában egy ősz akadémikus, aki oly nagy jártasságra tett szert a följelentésben, hogy utóbb följelentéseinek egyetlen mondatában már két vagy több személyt is föl tudott egyidejűleg jelenteni. Kedvére volt e mesterség nagyon, űzte hát szorgosan, és nem is hibádzott volna semmi az ősz akadémikus szívbeli megelégedettségéhez, ha reggelente így nem szólt volna hozzá a borotválkozótükre:

– Nagy szar vagy te, öreg!

Az ősz akadémikus nem lévén beszédes kedvében, a mutatóujjával fenyegette meg a tükröt, hanem az csak mondta a magáét:

– És bűzlesz is, mint a szar!

Az ősz akadémikus erre már mégis megszólalt, és annyit mondott:

– Följelenthetnélek, te szemét, de akkor hogy borotválkoznék?

Így esett az, hogy az ősz akadémikus nagy elhatározásra jutott. Nincs más hátra, gondolta, meg kell írnia élete főművét, egy két teljes újságoldalt betöltő följelentést, amitől még a borotválkozótükrének is tátva marad a szája (tátott szájjal ugyanis csak nagy nehézségek árán tehet az ember, még ha borotválkozótükör is, kritikai megjegyzéseket). Elhatározását tett követte, megírta nagy följelentő cikkét és azt a címet adta neki: „A tények makacs dolgok”. A mű a vártnál is nagyobb hatást keltett, a borotválkozótükör éleslátását ugyan nem sikerült vele elhomályosítania, viszont Budapest városában azon az éjszakán csak úgy nyüzsögtek az árnyékként suhanó, nagy fekete autómobilok.

Nem sokkal ennek utána az ősz akadémikus meghalt és Isten színe elé szólíttaték.

Mit tesz Isten… („Népi eredetű szólás, de azért megvizsgálandó, hogy a jelen politikai helyzetben nem a reakció legitimizálását segíti-e elő?” A III/III-as ügyosztály Róka fedőnevű informátora jelenti, az akció neve „Az Isten lába mellől”)… Hát Isten azt tette, hogy az ősz akadémikus szelleme épp a Dantéé és a Balzacé mögé került a várakozók sorában.

Kérdé az Isten Dantét:

– No, édes fiam, Dante Alighieri (anyja neve, lajstromszáma etc.), mit hoztál nekünk ajándékba?

– Én, Mindenható Atyám, az Isteni komédiát.

– Jól van, édes fiam – mondá az Úr –, add le a portán, és menj a dolgodra.

Kérdé az Isten Balzacot:

– Hát te, fiam, Honoré Balzac (a de szócskától meg attól, hogy világéletedben jogosulatlan voltál a használatára, most kegyelemből eltekintek), hoztál-e valamit?

– Én, Mindenható, Kegyelmes Úr, az Emberi komédiát.

– Derék. Add le te is a portán, aztán mehetsz te is a dolgod után.

Kérdé az Isten azt, aki a földön az ősz akadémikus volt:

– Hát a te (neved, születésed helye, ideje, anyád neve, lajstromszámod)?

– Én, Mélyen Tisztelt Konferenciaelnök Úr, az akadémia rendes tagja vagyok, és hozzászólásom címe: „A tények makacs dolgok”.

– A tények, a tények, a tények, angyalom – kezdte az Úristen dúdolni a Csárdáskirálynő egyik, a mennyekben is népszerű dallamát, miközben elgondolkozva simította végig egy arra szálló bárányfelhő göndör gyapját –, az Istennel is komédiáznak…

Hanem ekkor megcsapta a tudós hozzászólóból áradó, rettenetes szarszag, és ez egyszeriben ráébresztette arra, hogy kinek is dudorászik itt ő, amitől viszont úgy, de olyan istenigazából elfogta a méreg, hogy beszéd helyett csak mennydörgött egy hatalmasat. A mennydörgést egy legújabb típusú, japán gyártmányú gondolatolvasó- és kiírógép öntötte még a dörgés elhalása előtt szavakba (hardware: Heiho Silver, software: Kiicsi Acsacsi, 6.0), miközben lángbetűkkel írva a monitor képernyőjén is megjelentette, közvetlenül a Mene Tekel Ufarszin.doc & bak kijelzések fölött (betűrend!), a következőképpen:

Mars A Pokolba Szarjancsi.doc\Mars A Pokolba Szarjancsi.bak (files).

Így szálla alá a poklokra az, aki valaha az ősz akadémikus volt ezen a világon, s véle az Anekdota nevű betyár, akit a zsandárok, minekutána tetten érték Mikszáth Kálmán egy hosszabb mondatának olvasása közben, nagy üggyel-bajjal ugyan, de végtére is megfogának.

A magyar próza ettől fogva az éjszaka új réméről, egy Cselekmény nevű kéjgyilkosról álmodott.

Új magyar irodalmi lex?

Vitatható, hogy melyik hülyeség mondható több joggal tengernyinek, az enyém-e, aki egy őrült pillanatomban elhatároztam, hogy drága pénzért megveszem az Új Magyar Irodalmi Lexikont (a továbbiakban ÚMIL), abból a megfontolásból, hogy teljesen használhatatlan elődjénél mégiscsak jobbnak kell lennie, vagy azé a lexikoné-e, mely akár egy olyan cikket is közöl, mint az ÚMIL rólam szóló szócikke.

Hanem ebben a vitában döntsön az utókor. Nekünk más a dolgunk. Legalább mi, léha írók legyünk pontosak, ha már a lexikonunk olyan, amilyen.

Észrevételeink megtételekor pedig a lexikon tudós előszavában a szócikkek szerkezetéről mondottakhoz tartsuk magunkat. Előbb a tények, utána a mélyreható elemzés.

Tehát:

1. Idézet az életrajzomból: „Az ELTE m(agyar)-könyvtár szakán 1960-ban kapott diplomát.” Verseim és prózám visszatérő motívuma, hogy egyetemi diplomát soha nem szereztem; ironikusan többször is utalok arra, hogy egyetemen én többet oktattam, mint tanultam.

2. Nem tétetik említés:

2.1. Arról, hogy 1976-bon az Iowai Nemzetközi Íróprogram résztvevője voltam. Ez nem föltétlenül megemlítendő, de ha mások esetében az ÚMIL ezt említendő ténynek tartja, akkor itt a hallgatásával hamisan informál. Annál is inkább, mert tíz évvel későbbi minnesotai egyetemi tanárkodásomat megemlíti (nem említi viszont, hogy a két út együttes eredménye egy Amerikáról szóló verseskötet [éljen Drága Lexikonunknak és Nagy Barátjának, a Logikának örök és megbonthatatlan testvérisége! {hosszan tartó, lelkes taps, a közönség feláll és állva éljenez… }]).

2.2. Az 1986-os Év Könyve díjról, melyet összegyűjtött verseim kötete kapott. Ez sem föltétlenül megemlítendő, de… (lásd fent!).

2.3. A művek fölsorolásában öt könyvről:

2.3.1. Honnan jön a költő? Esszék, 1980. (Ennek a címadó írása készült Iowában.)

2.3.2. Egyik oldaláról a másikra fordul; él. Versek, 1992.

2.3.3. A keljföljancsi jegyese. Versek, 1992.

2.3.4. Útkereszteződés Minneapolisban. Ötvenegy vers Amerikáról, 1993.

2.3.5. Cédula a romokon. Esszék és egyéb arcátlanságok, 1994.

3. Említés tétetik viszont:

3.1. A Soros Alapítvány díjáról és a Weöres Sándor-díjról mint két egy időben kapott díjról, holott a Weöres Sándor-díj a Soros Alapítvány költői díja, tehát a két díj egy és ugyanaz (lehet, hogy ez a mélytudat kárpótlása a lenyelt Év Könyvéért?).

3.2. Az 1979-ben megjelent A visszacsavart láng című esszékötetről mint fontos folyamatok kiindulópontjáról. Nagy kár, hogy ilyen kötet nem létezik. Ezzel a címmel egy verseskötetem jelent meg a mondott évben, és a fontos folyamatok, ha egyáltalán indultak valahonnan, hát abból az egy évvel későbbi esszékötetből (2.3.1.), melyről az ÚMIL nem tud.

3.3. Az 1986-ban megjelent Összegyűjtött Versekről, mely az ÚMIL szerint 1985-ben jelent meg.

3.4. Az 1994-ben megjelent A költészet hatalma című gyűjteményről, mely tény magában természetesen nem lenne baj, de így, az előle hiányzó öt könyvcímmel igenis az, mert megtévesztő módon azt sugallja, hogy az ÚMIL naprakész, és a művek jegyzéke teljes, amiről ugyebár nem beszélhetünk.

Ily gyászosan állunk a tényekkel, de hát ugyan mi rossz lehet ezen a földön, amiért nem kárpótol bőségesen az elemzés mélysége és a csillogó stílus? Idézet következik:

„Önéletrajzi verseiben az egyén és a történelem titkait vallatja. Nyugtalanság, fintor, kétségbeesés és várakozás jellemzi verseit. Főleg angol és spanyol költőket fordít.”

Hogy ne ismernénk rá tévedhetetlenül a köztünk révületben tántorgó költőre, aki csak úgy egyszerűen „árvaházban nevelkedett”, mint Twist Olivér?

(Naná, hogy akkor ilyeneket művel. Még jó, hogy nem rohan ki, mint egy Zrínyi Miklós, csíkos pizsamában, sikoltozva, kezében konyhakéssel, a nyílt utca során táncolni, dalolni, a szégyentelen!)

Egy arcizmunk sem rezdül. Mint főleg angol költőket is fordító árva tudjuk, mi az understatement, a híres-nevezetes angol aláfogalmazás.

– It’s a pity – mondjuk hűvösen, amit megközelítőleg úgy műfordíthatnánk magyarra, hogy ez egy szánalmas, piti ügy.

Persze azért berzenkedik bennünk a puszták szelleme. Hát mi már örökre a sor végére szorulunk?

Pitinek piti, de azért van benne valami nagyszabású. Ilyen terjedelembe ennyi szamárságot beleszorítani! Mibe, hogy ez Guinness-rekord?

Emberek, látom a tengert! Pontatlanságból, rendetlenségből és lustaságból van, de becsszavamra, hullámzik.

„Se szűk, se bő” – mond furfangos Sebő

– Na szépen vagyunk – mondja a nép fia, Figaro, sotto voce –, itt jön a hajdú, hogy a harangöntésről nyilatkozzék. – Persze amilyen csavaros eszű borbély ő, egy rendes és nyilvános profesor sevillano, egy barbiere di qualità, mondhatná azt is: – Itt jön a harangöntő mester, hogy előadja a tömegoszlatás rendőri fortélyait.

Arra utalnánk finoman, hogy már megint belepofázunk valamibe, amiről halvány gőzünk sincs. Elvégre írók volnánk vagy mik.

Kezdésnek nem rossz, csakhogy ez az egész – így – nem igaz. A helyzet ennél sokkal zavarosabb.

Olyan, mint ifjúkorunk legendás kacskaringója az egyetemi diploma körül, melyet köztudomásúlag nem állt módunkban megszerezni. Egyetemen, mondogatjuk azóta is meghitt barátaink körében, nekünk nem tanulni szokásunk, hanem tanítani.

Ez persze meg is látszik rajtam. A zene lejegyzésében például analfabéta vagyok, nem tudok kottát olvasni. Ugyanakkor kevés azt mondanom, hogy a zenével való viszonyom bensőséges. A magam lehetetlen módján a titkairól is tudok valamit. Valahogy úgy vagyok velük, mint az angol nyelvvel és a nyelvtanulással; hajdanában-danában, amikor zöldfülű fordítóként, egy hályogkovács holdkóros biztonságával Chaucert kezdtem fordítani, és természetesen nem tudtam azt, amit a bölcsészkaron még a liftesnéni is tud, hogy a Canterbury meséknek van bőven jegyzetelt, modern szövegkiadása, sőt mai angolra fordított szövegváltozata is. Véres verítéket izzadva a középkori angol szövegből dolgoztam, a szöveghűség szempontjából pocsék eredménnyel, de a mesterségét tanuló költő szemszögéből csöppet sem haszontalanul. Megtanultam valamit, aminek nincs neve; meglestem két nyelvet, az angolt és a franciát, ahogy ifjan és buján szerelmeskednek egymással, nem is szólva a kukkoló harmadikról, az öreg latinról, aki a fáklyát tartotta nekik.

A zenét én a fülemmel tanultam. Ösztönösen; úgy, ahogy a szomjas állat iszik. És tíz, húsz, ki tudja hány év után egyszerre csak arra ébredtem, hogy hallom a különbséget Bach és Schütz, Mozart és Haydn, Sztravinszkij és Schönberg között, hogy előrébb most ne merészkedjem. Érzem a dallam tengerhullámzását, és fölfogom a mozgásában rejlő szabályosságot, melyet valami rejtélyes rajzológép egy kristályszerkezet képében vetít koponyám belső falára.

– Hé, te – kiabál be a pályára egy fölhevült szurkoló –, nincs ezen a földön annál utálatosabb, mint amikor fennkölt hapekok a művészi szépről nyomják a süketet.

– Így igaz, öreg – üvöltöm vissza az amatőrök tépett mezében, csatakosan –, korpázd a bestyét!

– A tiédbe – kiabál be ismételten a pályára ő, mert egy vérbeli szurkoló természetesen nem olvas sem régi, sem új magyar irodalmat, de a külsőnk valamiért bizalomgerjesztőnek tetszhet neki, mert nem dob fejbe egy előtte gondosan fenékig ivott sörösüveggel, ami itt – mármint a sörösüveggel való hajigálódzás – a műkritika legelterjedtebb formája, hanem hagyja, hogy nagy hadarva magyarázatát adjuk viselkedésünknek. Mi, adjuk elő a magunk mentségét, mindössze egy tanulási folyamatra szeretnénk fényt deríteni, méghozzá abból a célból, hogy el tudjuk választani egymástól az elválasztandókat, nevezetesen ösztönös zenei hallásunkat és zenetudományi amatőrködésünket attól a ténytől, hogy mind e közben foglalkozásszerűen űzött szakmánkban, a zenéléssel is rokon, mert szavakkal zenélő költészetben több-kevesebb jártasságra tettünk szert. Vagyis hogy épp azt bátorkodnánk kifejteni, hogy ez az állítólagos rokonság csak az összművészet naiv prófétáinak gyermeteg álma. Úgy rokon szakma e kettő, mint a lepkegyűjtőé meg a bálnavadászé.

A verssel való hosszas bajmolódás kétségkívül nagy segítségemre volt, de a leginkább abban, hogy föl tudjam fogni, mennyire más értéke van e két világban a mégoly hasonló adottságoknak és lehetőségeknek is. Kezdem azzal, hogy lehet valaki a vers abszolút hallású mestere, és ezzel együtt zeneileg süket, mint az ágyú. A kétféle hallás persze rokon természetű, de az egyik nem föltétele a másiknak; ugyanezt úgy is mondhatjuk, hogy a zenei tehetségnek csak egyik, bár fontos része a jól halló fül. A másik – és ez egy olyan tanulság, melynek birtokába kivételesen (rögtön mondom, hogy mi módon) a versírás gyakorlata juttatott – valamiféle matematikai ihletettségű szerkeszteni tudás, mely legalább annyira, ha nem inkább rokon az építészmérnök formaérzékével, mint a költő képzeletével.

Az ütött szöget a fejembe, hogy a zenebirodalomnak olyan katedrálisai, mint Bach passiói és Händel oratóriunai, versikék talapzatán állnak, s hogy az olyan találkozást, mint Goethéé és Schuberté egy-egy dal kapcsán, kivételesnek kell mondanunk; merő véletlennek azt, hogy Goethe verse magában is az, mint amivé majd Schubert zenéjével együtt lesz: remekmű; mondhatnánk, Schubert tehetségéből még arra is futja, hogy remekműveket emeljen négyzetre, melyek így kivételként erősítik a szabályt, hogy a dalirodalom remekeihez többnyire másodosztályú költők szállítják az állványzatot. A zenének ugyanis erre van szüksége, valamiféle támasztékra, egy lehetőleg egyszerű alapformára, melyet a későbbiekben úgyis eltakar mindaz, ami ráépül; egy kockára az egyetemes legojátékból, melyet azután kedvére megsokszorozhat, össze- meg szétrakhat, és nem olyan tovább nem formálható, öntörvényű, duhaj varázslatokra, mint mondjuk Rimbaud Részeg hajója. Ilyenekből ihletet meríthet, de építkezésre, amire neki egy adott szöveg kell, nem tudja használni. Kivétel persze, mint mindig, most is van, és nem csak Goethe; hogy mást ne mondjunk, gondoljunk csak Kodály vers-megzenésítéseire.

Rám és zenei Bildungsromanomra mélyen jellemzően hol másutt ment volna végbe az én végső „zeneelméleti” megvilágosodásom, mint Dél-Indiában, egy égető levegőjű, zsúfolt hodályban, egy valamikor réges-régen ezen a vidéken született és azóta itt nemzedékről nemzedékre hagyományozott táncjátékot bámulva. Nem is olyan képtelenség ez, ha jobban belegondolunk. Hiszen idegen voltom következtében külön-külön kellett érzékelnem azt, amit mind a helyi közönség a maga közegében, mind én a magaméban, az egy kultúra körén belül élők már-már ösztön mélységű rendíthetetlenségével érzünk egynek, a zenét mint a tagolatlan idő fölhasogatásának brutális aktusát, és a körötte-fölötte-benne párálló eszmét, kevésbé fennkölten a szokásból törvénnyé emelt gyakorlatot és (majd, amikor már lesz olyan) az ezt kodifikáló szakirodalmat.

Akkor, ott, a fullasztó hőségben egy rövid időre minden a maga elemi valóságában mutatkozott meg. Nem beszéltem a helyi közösség nyelvét. Nemcsak azt, amelyik szavakat használ, de azt sem, amelyik mozdulatokat. Így, minden addig szerzett tudásom oltalmától megfosztva, csupasz hajótöröttként kivetve egy szigetre, megtapasztalhattam azt, hogy mit művel a zene az emberrel, ha rászabadul; kandidatúrára készülve úgy mondhatnám, a zene hatásmechanizmusát. A szívem felől tört rám, de ne gondoljunk itt a kaméliás hölgy könnyfacsaró történetére: a szív ez esetben nem jelent sem többet, sem mást, mint egy testünkbe szerelt metronómot, az élő szervezet ritmusát. Ebbe hatol be, ezt zavarja meg, ezt idomítja magához az egy szál dob és a csörgők hangja. Próbáljuk meg visszafogni a lélegzetünket, és megízlelhetjük a halálfélelmet. Elmondhatjuk tehát, hogy a zene egzisztenciánk gyökerénél ragad meg, és olyan erővel, ahogy egyetlen más művészet sem.

Ugyanakkor a szó szoros értelmében ott táncolt a szemem előtt a megelevenedett absztrakció is, melyben minden kéz-láb-tenyér-arc- és szemmozdulatnak rögzített jelentése van – mintegy filmen mutatva azt, hogy a zene – ha „olvasni” is tudjuk, mint itt a terem közönsége a mozdulatokba írt táncbeszédet, mi meg „otthon”, Európában a magunk zenei szabálykönyvének fejezeteit a fúgától a szonátaformáig és az elektronikus hangtömbök zuhogásáig – lényünket átkarolva egyszerre hat a zsigereinkre és az agyunknak arra a részére, melyben az elméleti matematika leglégiesebb fölismerései is teremnek. A vers ehhez képest egynemű jelenség, egy vödör kútvíz, mellyel minden különösebb teketória nélkül nyakon öntjük a nyájas olvasót. A hirtelen jött zuhany vödörnyi vízözöne az agyunkon át hatol belénk, ott kell belénk hatolnia, csak úgy szívódhat föl még az érzékeinkbe is, mert még a leghevesebb indulattól ösztökélve sem szabadulhat attól, ami értelmünk felé irányítja, hogy minden csöppnyi elemének szótári jelentése is van.

Ha zene és költészet rokonok, mert valamiképp azok, hát így; egymásnak legföljebb unokatestvérei. Az pedig, hogy nekem van fülem mindkettőhöz, a sors szeszélye; a zene iránti fogékonyságom afféle hatodik ujj, nem igazi tehetség, vagy ha igen, csak ahhoz (ami persze nem kevés), hogy szinte mindenfajta zenének jó hallgatója legyek.

Egy autodidakta művészeti gondolkodó, aki itt előadta magát.

Azzal a céllal persze, hogy meggyőzze hallgatóságát, van némi köze a tárgyhoz, melyről véleményt nyilvánít, hiszen a sors föntebb említett szeszélye folytán magányos műkedvelőként ő is ott bóklászott, ahol hivatását követve a népzene minden rendű és rangú kutatója, élet és zene határterületén.

*

Kevés ingoványosabb terület van annál, mely századunk magyar szellemi életének azt a bizonyos tiszta forrását körülveszi. A Cantata profana szövegét mondó Bartók hangjának tompa ezüstjén persze semmi sem ejthet foltot, de a születésekor tündökletesnek tetsző eszmét önjelölt örökösei gyakran kompromittálták. Nem mintha az eszme maga bizonyult volna hiú reményekben dúskáló évszázadunk egyik ködös téveszméjének. Azt a fordulatot, melyet Bartók és Kodály vitt végbe a század elején – első pillantásra még úgy is látszhatott, hogy csak a zenében –, ma sincs okunk más jelzővel illetni, mint a történelmivel. Soha gyakorlatiasabb utópiát, mint Kodály látomása az iskolai énekórákon zeneértővé növekvő nemzedékekről. Meghonosodása a mai Japánban ékesen bizonyítja e zenepedagógiai modell működőképességét. Az utópisztikus elem nem is magában a modellben rejtőzött, hanem a körülményekben. Abban, ahogy Okatootáiában bevezetik a tanügyi reformokat. Abban, ahogy ugyanitt a hajlékony eszmét, e rugalmas kaszapengét merev jelszóvá egyenesítik. Kodály programja – a lényegére csupaszítva – az volt, hogy tanuljuk meg a magunk zenei anyanyelvét, és jobb magyarokként jobban fogjuk érteni még Palestrinát és Debussyt is. Programjának e második pontja nem röpiratokban van megfogalmazva, hanem a zenéjébe van belekomponálva; találomra említem itt a Jézus és a kufárokat meg a Nyári estét, említhetnék éppen más műveket is.

Nem ilyen nyugati dekadenciával fertőzött lélek korunk vakbuzgó mozgalmára, aki a szellem végső, nagy ütközetéhez toboroz sereget, és akinek be nem áll a szája Bartókról és Kodályról, bár meghitt körben már őket is egy kissé túlhaladottnak ítéli, szavajárása szerint nem elég „autentikusnak” a zongorakíséretes népdalföldolgozásaikkal. Szerinte a tennivalónk világos, forradalmas lélekkel fejest kell ugranunk a népdalba, népköltészetbe, népművészetbe, és kész. Az, hogy mit mond erről a tősgyökeres szamárságról a tudományos földolgozás során a feladat bonyolultsága által szerénységre intett kutató és – szavak nélkül – a föntebb említett két mester életműve, nem tudja a jelszavak Savonarolájának lelkét fölkavarni: akadémiai papírgaluskát ő nem fogyaszt, koncertre ő nem jár, nagyobb dolgokra van ő elhivatva, botfülét hegyezi szorgosan, hogy meghallja vele a jövő hívó szavát.

*

Ezen a háborúk dúlta vidéken bukkan föl a hatvanas és hetvenes évek fordulója körül egy húszas éveiben járó, jó fülű mérnökhallgató, aki szereti a zenét, házilagosan még műveli is. Fegyverzete egy szál hegedű meg a szemüvege mögött csillogó, kíváncsi tekintete.

A népzenére kíváncsi. Gondolom, az történt vele is, ami – mutatis mutandis – velem. Torkon ragadta és kéjesen fojtogatni kezdte egy indázó dallam vagy valami vad ritmus, épp csak ezt az utóbbit nem nyitott tenyérrel verték egy cserépdob bőrén, mint az a dobos, akit én hallottam Dél-Indiában, hanem a vonót táncoltatva húzták a húrokon, mint a falusi hegedűsök mifelénk. Mármint ott, ahol el nem dobták még a népszokást ruhástul, a hegedűt vonóstul.

Soha züllésre finomabban, rejtettebben, ravaszabbul csábító körülményeket. A fiatalember személyében egy áttetszően naiv Jókai-hős közelít a magát szilárd földnek álcázó láp felé.

A politika és a közélet rohad a hazugságtól. A viszonylagos jólét viszonylagos szabadságában elpuhult hatalomnak égető szüksége lenne valamiféle erkölcsi legitimációra, egy eszmére, mely a fiatalságra valódi vonzerőt gyakorol. A népművészetet ugyan gyanús terepnek véli, minthogy nem tudhatja előre, meddig tart a hegedűszó, és hol kezdődik a politikai szembenállás, de bízik nagy találmányában, a gumibotokkal szavatolt konszolidációban, elvtársak, és mint Piroskára a farkas, mosolyogni kezd erre a szép szál Feri gyerekre. Vidéki fiú a kurvanegyedben, elemzi a helyzetet belső használatra szánt jelentésében a szupertitkos szakértői csoport, észre sem veszi, hogy mi történik vele; hogy előbb a magasba hajítja, majd csöndben alááll, elkapja és sokak által megtapasztalt ölébe gyűri a minden hájjal megkent, éltes madám, a KISZ. Egy ilyen helyes fiú egy országossá szélesedő mozgalom élén, gondolja ez, ér annyit, mint egy jól lecsapolható mocsár.

És ez csak egy a veszélyek közül.

A hol népinek, hol nemzetinek mondott, és mindkét gondolat jegyeit magán viselő, legföljebb korszakonként hol ezt, hol azt az indíttatását inkább hangsúlyozó eszmeáramlatnak, mely ez idő tájt, mint a korai kereszténység a katakombákba, obskúrus vitakörök félhomályába kényszerül visszahúzódni, nem kevésbé égető szüksége volna egy legális mozgalom kereteire, melyek között előbújhatna a napvilágra; és ha már az égést hoztuk szóba, a nagy nyilvánosságra mint huzatra, hogy a hamu alatt izzó parázs lángra lobbanhasson. Részéről tehát az a veszély fenyeget, hogy a táncházi muzsikus helyett a lázas tekintetű ideológia fogja kezébe a vonót, egy teljes életformaváltáshoz húzva a talpalávalót, egy újabb utópiát idézve a századunkban eddig megbukottak helyére, semmivel sem megalapozottabbat, mintha a rockzenétől várnánk a választ a modern civilizáció létkérdéseire. A művelődési ház táncházzá varázsolt nagy termének pódiumán hegedülő, egykori mérnökhallgató előtt egy a hivatalosnál előkelőbb karrier lehetősége is megnyílik, a prófétáé és az ellenzéki értelmiségié, aki hegedülve vezeti népét a jövő egyetemes táncházába, egy olyan világba, ahol a néphagyomány ismét napi gyakorlattá válván, az embernek a fogyasztói társadalom által végzetesen megzavart lelki egyensúlya végre-valahára helyreáll.

A kis ország értelmiségi köreiben egy közismert kéjgyilkos grasszál, az aránytalanság, és szinte egyre megy, hogy mikor melyik álruháját viseli, a sikerét-e vagy a sikertelenségét.

Az igazi veszély mégsem ő. Az igazi veszély, Buñuel zsebéből lopjuk ki a meghatározást, a vágy titokzatos tárgya, a mérnökhallgató zarándokútjának áhított célja, a szédítő sokértelműség kristálypalotája, maga a népzene.

Mert körülmények ide, csábítás oda, ki ne látná – és most nem félünk Ady hangjáig fölcsavarni az erősítő gombját –, hogy szent, nagy vállalkozás a leletmentőé, melyhez igenis kell valamennyi megszállottság is. Ki ne borzongana meg annak a szakadéknak a partján, mely a Cantata profana zenéjében nyílik meg előttünk. Igenis varázsszavak és bűbájosság. Szédítően mély kút az, melybe bámulunk. Igenis zaj és mozgalom, ha nem megy másképp. Igenis menteni a menthetőt mindenáron, hisz látnivaló, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Miért ne lenne tiszta a lelkiismerete annak, aki egy ilyen ügy szolgálatába szegődik? Miért fogná vissza őszinte lelkesedését? Mitől fogna gyanút? És mire gyanakodna?

Sebő nagy mutatványa, hogy egész lényét az ügynek ajánlva is tudott mértéket tartani. És csakugyan a fél országot híva táncba s táncoltatva meg a szónak mindkét értelmében, előbb csak az egy szál hegedűjével, utóbb már mindenféle ravaszdi tekerő-habaró-vakaró-kavaróval (és persze többekkel egy csapatban, akiket itt csak jelzésképpen említünk meg: kezdetben Halmos Bélával duóban, majd a többi bandataggal kiegészülve együttesként [zárójel a zárójelben: a Sebővel sokáig szinte összenőtt Halmos semmivel sem kevésbé karizmatikus alakja a népzenei újjáéledésnek, mint Sebő; épp csak a vele történtek már egy másik történet]), nem az ötlött az eszébe, hogy milyen nagy ember is ő, hanem az, hogy a saját igényességével mérve milyen kevéssé ért ahhoz, amit művel.

Azt hiszem, ő az egyedüli, akinek az állami díj osztásakor azt írták a neve mellé az újságban, hogy főiskolai hallgató, mert Halmos neve mellett, akivel a díjat megosztva kapták, egy rendes, felnőtthöz illő foglalkozás volt föltüntetve: az MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársa. Tudtommal Állami-díjas gólya a díj történetében csak egy volt, ő, Sebő Ferenc zeneakadémista. Első éves hallgató a zenetudományi tanszakon, ahová pódiumsikerek és filmszerepek után beült a hozzá képest gyerekek közé tanulni.

Egy Jókai-regény hőse századunk második felében.

*

Sebő Ferenc könyve, a Népzenei olvasókönyv első látásra az, aminek a címe mondja. Hasznos ismeretek és olvasásra való szövegek gyűjteménye, egy tudományos igényeket is kielégítő, mégis elsősorban a tájékozódni kívánókat segítő, jól szerkesztett kézikönyv. Használható tankönyvnek is, ha a szükség úgy hozza, de olvashatjuk egy karosszékben, puszta kedvtelésből, a magunk épülésére is. Ettől azonban még nem kéne elmosolyodnunk.

Márpedig ezt tesszük.

Sebő könyve nem egyszerűen egy olvasható nyelven megírt ismeretterjesztő munka. Mondhatnánk, a könyv szerkezetébe rejtett önportré. A könyv tankönyvnek indul, aztán egyszerre csak kinövi a ruháját. Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy fölsoroljuk a könyv első felének beszédes fejezetcímeit: A népzene, A magyarországi népzenekutatás, A magyar népzene, Magyar népdalstílusok, Énekes népszokások, Tánczene, Revival és táncház, Népzenei kiadványok. A címek híven mutatják, hogy Sebő illemtudó emberként elindul a fogalmak tisztázásával, aztán rátér a magyar kérdéskörre, és rögtön belebonyolódik, mert bele kell, hogy bonyolódjék a stíluselemzés, valamint a népdalok osztályozásának egymással össze is függő meg külön is kezelendő problémagubancába. A fogalmi tisztázás – logikusan, mondhatnám, nagyvonalúan – egy bibliográfiába torkollik, ahogy majd a könyv egésze is a dallampéldák lemezkatalógusába – magától értetődően a tudománynak egy olyan területén, ahol a kutatás nélkülözhetetlen eszköze a sáros bakancs is. Csak előtte még ezzel a sáros bakancsunkkal bejárjuk a könyv második felén magasodó Olvasmányok nevű hegység gerincét és ormait. Bartók, Kodály, Lajtha, Járdányi, Rajeczky, Dobszay, Martin és Sebő saját maga – e hiányos fölsorolás is jelzi, miféle és mekkora hátországa van vándorhegedűsünk tudományának.

Mosolyognunk pedig azon kell, hogy az eszmék emberében lakik egy kulcsait csörgető, józan gazdasszony is; a könyv szerkezete szinte bájjal mutatja, hogy kettős lelkületű szerzőnk hogy kényszerül pusztán szakmai becsületességből folyton menny és föld között röpködni. Mintha a középkor egy köztudottan ritkaságszámba menő, fényes napjára virradtunk volna, jobb kéz felől a katedrálisok átszellemült, göndör kőszentjei, balra meg a Carmina Burana kocsmáról kocsmára járó, énekük ritmusát a kocsmaasztalon döngető, részeg deákjai. Magán a könyvön persze semmi okunk mosolyogni. Sebőt jól megírt, megválogatott és megszerkesztett anyagának fölhajtóereje példaszerűen emeli a tárgya körül burjánzó babonaság fölé. Tudja és mondja, hogy a népzene, kötődjék bár művészeten belül és kívül ezer más dologhoz is, mindenek előtt zene – mítoszként, zene mivoltát mellékes körülménynek tekintve tisztességgel nem tárgyalható.

Last but not least, Sebő könyve nem csak minőségileg elsőrangú, de a számsorban elfoglalt helyét tekintve is első a maga nemében. Bármilyen hihetetlen, így igaz: a népzene körül tudósi életművek tornyosulnak, de olyan útbaigazító kézikönyv, amilyen a Népzenei olvasókönyv mindmáig nem létezett. Gyanítom, nem járok messze az igazságtól, ha Sebő amatőr pályakezdését sejtem mint ihletforrást az egész vállalkozás mögött. Akkoriban tapasztalhatta, miközben – kezdetben legalábbis – ő éppúgy a fülére hagyatkozva próbált tájékozodni, mint én, hogy a szaktudomány és a balladai homály közt, ott, ahol a művelt közönség köznapi ismereteinek és az ezeket gyarapító könyveknek lenniük kéne, és ahol ő a fogódzót keresi, nincs semmi.

Leginkább példa értékűnek mégsem a könyv – még egy magamfajta műkedvelő számára is nyilvánvaló – szakmai erényeit érzem, hanem a puszta tényt, hogy a kilencvenes években, miközben a hazai értelmiség java leginkább egymás fojtogatásával volt elfoglalva, szerzőnk szöveget válogatott, könyvet szerkesztett, írt. Szájtépés helyett tette a dolgát.

Reménykedjünk?

*

Gyűjtőkörútján Furfangos Sebő, minthogy épp ott estvéledett rá, megállott a Magyar Tudományos Akadémia előtt.

Benyit, hát uramfia, ott ül peckesen mind a százhúsz Akadémikusz, mint a verebek a sürgönydróton.

– Aztán azt tudják-e kendtek – kérdi tőlük Furfangos Sebő –, hogy miben egyezik a jó asszony meg a jó csizma?

Nem tudta biz azt egyikük se.

– Hát abban, hogy se szűk, se bő – mond Furfangos Sebő –, hanem épp passzentos.

No támadt erre haddelhadd, de még milyen! Ahány Akadémikusz, mind egymás szavába prelegált, deklamált, kandidált, doktorált, delegált.

– Akkor hát… izé… ez egy igazi… egy hamisítatlan… népi… na, minek is mondják?

Észre sem vették, hogy Furfangos Sebő fürgén kipattan az útra, és indul tovább.

Ment a zsákjába csillagfényt gyűjteni.

Nagymama, miért olyan hosszúak a fogaid, avagy a babos kendő alól kivicsorít a posztmodern farkas

Talán Vas István mondta, igen ő, már emlékszem, az Európa Kiadóban, a Latorék szobájában, mely akkortájt, a hetvenes években, hetente kétszer a déli órákban afféle értelmiségi kávéházként működött (Benyhe János még nem aratott magyar nagykövetként fényes sikereket Brazíliában, Katona Tamás viszont már ekkor is bizalmi állást töltött be, ő főzte a kávét; az egész intézmény különben a korra mélyen jellemzően a három T jegyében működött: a kiadó külső és belső munkatársai a munkafegyelmet előre megfontolt szándékkal föllazítva, rendszeresen és csoportosan Társalkodtak, ahogy a Murányi Vénusz szokott volt a maga idejében Márssal, a keresetlen stílusáról ismert, római hadistennel, Domokos János, az Európa Kiadó csavaros észjárásáról és gyors helyzetfölismeréséről ismert igazgatója pedig fogcsikorgatva Tűrte ezt, mivel mást nem Tehetett), szóval itt, ebben a régi irodalmi törzsasztalok légkörét idéző társaságban mondta Vas István – nem is mondta, inkább csak úgy belesóhajtotta a nagy, szürke semmibe, hogy háát… ké-hérlek… ez már nem az igazi… Mármint a napjainkra iparrá terebélyesedett, nagyüzemi műfordítás. Az igazi, a szívdobogtató nagy kaland az volt, amikor Babitsék – mit Babitsék! Arany! (helyesbítés magától az előadótól, Vas Istvántól); persze arról a szegény Csokonairól már megint megfeledkezünk (Lator László lektori észrevétele a szemüvege mögül); ühüm (ez föltehetőleg Benyhe, aki lehet, hogy nem pontosan ezt mondja, azt viszont, hogy mit mond pontosan, nem hallani jól az íróasztalán az asztal legyártása óta tornyosuló kézirathegytől) –, tehát amikor Babitsék egy szótárral a kezükben nekivágtak az európai költészet dzsungelsötétjének. Azokon a fordításokon még érződött a személyes érdekeltség heve – ezt is Pista mondta, csak persze nem ilyen szépen, mondhatni, emelkedetten, ahogy kizárólag az Esztétika Tanszék állományába tartozó előadók képesek magukat kifejezni, de az ő egyszerű szavainak is ez volt az értelme.

Óvatosan körbesandítottam. A társaság közepén Vas István, fájós lábát egy széken nyugtatva – kétségkívül egy a nagyok közül, a régi erények megtestesítője. Szemben vele, az íróasztala mögött kucorog Lator, egy közbülső nemzedék képviseletében, mely elődei nyomába lépve szintén a maga ízlését tette volna meg mindenek mércéjévé (és tette is bizonyos fokig, ameddig ez egyáltalában lehetséges volt; épp a mostanában – a hetvenes években – sorra megjelenő gyűjteményes köteteik bizonyítják, hogy milyen fényes eredménnyel), de amelynek választásain mégis látható nyomot hagyott, ha nem is a szó rossz értelmében, a fordításipar. Egyszerűen szólva olyan költők fordítására is rávette őket, akiket noha rokonaiknak érezhettek, hiszen másképp nem lettek volna kaphatók a fordítás mindig vesződséges munkájára, amúgy eszükbe sem jutott volna lefordítani. Végül pedig Vas és Lator közt ott ülök én, egy szál magam a korcs utódok közül, akik zaciba adták a családi ezüstöt – az Aranyról nem is szólva! (O. O. benyögése) –, azaz szinte kizárólag megrendelésre fordítottak.

Ne essünk tévedésbe, Vas István megjegyzésének semmiféle személyes éle nem volt, kiváltképp nem ellenem irányuló; rólam vallott véleményét különben sem virágnyelven szokta volt a tudomásomra hozni: alkalmanként lelkesen dicsérte valamely munkámat, más alkalmakkor viszont beszédesen hallgatott. Nem nekem címezte tehát sóhaját, hanem az időnek, mely mindeneket maga alá temet, így a hajdani tudós kalandoroknak ha a művét nem is, a példáját mindenképpen. Mit van mit tennünk, osztottam-szoroztam magamban, igaza van. Elég csak föllapoznom a könyvespolcomon sorakozó antológiákat a szakmányban készült fordításaikkal, jobb esetben azokkal is, hogy belássam, joggal ítél ilyen szigorúan. De ha bárkit is ez a százvalahány antológia nem győzne meg eléggé, vegyen le a polcról közülük csak egyet, egy ünnepi kiadványt, a Devecseri szerkesztette Horatius-összest, az össznépi műfordítás e kínos szemléjét, melyen az előzetes terveknek megfelelően az egész magyar műfordító népesség fölvonul a nagy latin előtt tisztelegni; hát tisztelegnek is, de még hogy! Az egyik úgy, hogy csizmával hág a sarut viselő költő lábafejére, a másik – a passzionátusabb – a hüvelykujjával nyomja ki a fölmagasztalni kívánt klasszikus félszemét – a díszelgés a szövegek rémséges egyenetlenségébe fúl, míg Szabó Lőrinc a Függelékben szerénykedik. Vassal nem a nosztalgia mondatta, amit mondott. Nagyon is valóságos sokkok érték mint gyanútlan olvasót. Magam is megtapasztalhattam, hogy mennyire valóságosak, többek között az egyik saját ódafordításom kapcsán, miközben szövegét a klassszika filológia műnyelvéről magyarra igyekeztem visszamenteni.

És most ugorjunk egy nagyot. Gyerekkorom óta nem tágít mellőlem a csodagyerek legendája, melyhez később társult a poeta doctusé is. Mindkettőnek van valóságalapja, egyik sem maradéktalanul igaz. Ösztönösség és tudatosság sokszor saját magam számára is csak jóval később fölismerhetően keveredett bennem mindig is. Nem ért tehát igazi meglepetés, amikor közel hatvanévesen megint egyszer rá kellett döbbennem arra, hogy költői pályám minden életbe vágóan fontos döntését az ösztöneim hozták, az eszem csak a kíséretet húzta hozzá, mint a lakodalmas bandában a kontrás.

A nagyipari fordítás züllesztő hatása ellen persze tudatosan próbáltam védekezni, ahogy tudtam, ahogy lehetett. Azzal nem védekezhettem, hogy nem fordítok; ebből éltem, és ez volt viszonylagos írói függetlenségem alapja. Megkíséreltem tehát a magam számára minél érdekesebbé tenni a munkát, természetesen azzal – főképp miután fordítóként már nevet szereztem, és megengedhettem magamnak ezt a luxust –, hogy csak a bennem lakó költőt is bizsergető föladatot vállaltam, de szinte a kezdet kezdetétől azzal is, hogy megpróbáltam minden műhelyemben fölbukkanó költőnek a szájába adni egy kitalált nyelvet, minden korszaknak, égtájnak megadni a saját ízét, föltalálni azt a nem létező dialektust, melyet én akkor beszélnék, ha spanyol szürrealista lennék vagy középkori búcsúárus; egyszerűsítem: a sokasodó verssorok egyhangúságát a fűszerezéssel és álöltözeteim váltogatásával igyekeztem változatossá tenni. Minden valamirevaló fordító „szakácskodik” és alakoskodik, csak én, minthogy lelki egészségem függött tőle, az átlagosnál több fűszert használtam, és gyakrabban váltottam álöltözetet. Mindebben nagy segítségemre volt a fiatal költő fejére annyi – többnyire igazságtalan – vádat idéző, hasbeszélő-tudományom is. Végre, gondoltam, legalább valami hasznát is látom, ha már eddig annyi bajt okozott. És azt hittem, ennyi az egész. Annyi, hogy tudatosan és tervszerűen ügyeskedem. Hogy csak azért sem adom meg magam a körülményeknek.

Nem számoltam valamivel, amivel nemcsak a hebehurgya fiatalság, de még a magával eltelt, érett férfikor sem igen számol: a múló idővel. Az ősöreg közhellyel, hogy a mennyiség egy adott ponton átcsap vagy legalábbis átcsaphat minőségbe. Azzal meg végképp nem, hogy a vers és a versfordítás sajátos összefüggés-rendszerében a minőség is átcsaphat minőségbe. Amikor a nyolcvanas évek elején először állítottam össze A mesterségről címmel „hommage” verseim gyűjteményét, azt gondoltam, hogy a kötet címe pontos, hiszen erről szól, a mesterségemről, a mestereimnek járó… tiszteletről? fricskáról az orruk hegyére? – mindegy. Csak jó tíz évvel később kezdtem sejteni, amikor a korábbi gyűjtemény a kétszeresére bővülve A költészet hatalma cím alatt állt össze kötetté, hogy az alakváltásoknak ez a bősége már nemcsak rólam, a mesterségemről, a mestereimről szól, hanem a korról is, melyben ezek a versek létrejöttek, létrejöhettek, így jöhettek létre. Az egész vállalkozás mögött – azt is csak most ismertem föl, hogy ez az, egy öntudatlanságában is következetes vállalkozás – márkavédjegyként egy roppant kérdőjel sötétlett. Az ártatlannak indult játék a tartalom és forma eddig minden tűzvészből kimentett egységét új módon, a forma épségben hagyásával, sőt gondos ápolásával, de ugyanakkor ruhaként való váltogatásával, más szóval ruhatárrá való lefokozásával vonta kétségbe. A nagymama babos kendője alól kivicsorít a posztmodern farkas, nyelvből és irodalomból kiütközik az általános relativitás.

A hiány, a nagy koreszméé, mely összefoghatná az eresztékeket. Nincs otthon a macska (talán ma már nem is jön haza, talán már soha nem is fog hazajönni, talán nincs is macska), éljen a pluralizmus!, cincognak a versek. Ez eddig rendben is van, költőnk is kora levegőjét szívja be; mi mást fújhatna ki, mint amit magába szívott? Hanem azért, amikor néhány hónapja végre mégiscsak belefogtam az évek óta jó okkal halogatott munkába, összegyűjtött versfordításaim irdatlan anyagának rendezésébe, leesett az állam.

A Hatvan év alatt a Föld körül szerkezete mind szembeötlőbben követte A költészet hatalmáét, mely tényt közölve nyilvánvaló képtelenséget állítunk. A fordítások zöme tíz-húsz vagy még több évvel korábban készült, mint a gyűjtemény verseinek legalább a kétharmada; hogy követhetné a korábbi mű a későbbi mintáját? Hacsak… Hacsak a minta nem én magam voltam mindkét esetben. Énem megsokszorozásával reagálva a fordításipar túlontúl bőséges kínálatára éppúgy, mint a világban zajló információrobbanásra; arra, mondjuk – egy példa a lehetséges millió közül –, hogy Bach és az Aerosmith lézerlemezre véve nemcsak szomszédjai egymásnak a lemezboltok polcain, de valamiképp, legalábbis a mindennapok gyakorlatában, abban, ahogy használjuk őket, „kortársak” is. 1977-ben befejezett önéletrajzi esszémben, Az ádáz szemtanúban még költői integritásom bizonyítékaként említem, hogy költői és műfordítói érdeklődésem nem föltétlenül és nem mindig fedte egymást. Ez igaznak tetszhetett akkor, félúton járva, közelről látva még a pályakezdés éveit is. Ma már, távolabbról és talán az akkorinál tárgyilagosabban nézve magamat s magamban költő és fordító alak- és ruhacseréit, úgy gondolom, hogy lélek és mesterember mindig is egy volt bennem, mert egy volt az, ami éltette őket, a rögeszme, hogy minden halál teléből felüti fejét a teremtő sokféleség.

Az elmondottakból szigorú logika szerint következik gyűjteményem szerkezete. A klasszikus elrendezés: külön a kisebb, lírai művek, s külön a terjedelmesebbek, az epika. Ezt az akadémikussá lett hagyományt töri meg Szabó Lőrinc, amikor a versek mélyebb összefüggéseire való hivatkozással egy sok szempontból – hogy mást ne mondjak, a könyv használhatósága és anyagának áttekinthetősége szempontjából is – kérdéses módon, valósággal egy maga alkotta, öntörvényű, impresszionista festményként – Benyomásaim a világköltészetről – tárja elénk századunk egyik leghatalmasabb műfordítói életművét, percnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy a világirodalom, ez a kényes dáma leginkább azért létezik, hogy ő, Don Lorenzo, Leporello új gazdája, mióta a Kővendég elvitte a régit, az ágyába csábíthassa, a magáévá tehesse, fölfalhassa, lefordíthassa a vadítót, az édest. Az Örök barátainkban bátran lehet fölül a gálya s alul a víznek árja – Szabó Lőrinc az úr. Hogy rendeződhetne a fenti elvek akármelyike szerint egy olyan gyűjtemény, melynek minden darabja azt hirdeti magáról, hogy ő csak egy – a kínai költők modorában szólva – a költészet Tízezer Lehetősége közül?

Ezt a tízezret itt és most vegyük komolyan. Abbeli igyekezetemben, hogy szomjan ne vesszem a szövegsivatagban, kapkodtam én fűhöz-fához, mindenhez, amiben az újdonság éltető nedvét reméltem találni; a kincset érő forrásvíz, a remekmű, az előttem járó nemzedékek nagy csábítója, noha gyönyörűségesen jóízű volt, de csak egy kulacsnyi – ahhoz, hogy a sivatagon keresztülvergődjem vele, egymagában kevés. A fordítóüzem eközben – minőségi munkájáról ismert beszállítóját – bőségesen ellátott megrendeléssel; egy rabszolgát a szökés meg-megújuló reményével, a kaland és a szabadság illúziójával. Én pedig ébren álmodtam, és álmomban kalandoztam, mint hírhedt elődeim, a könnyű fegyverzetű, gyorsan mozgó, lóhátról nyilazó, de minden útjukba kerülő apátságot egy banki könyvvizsgáló és egy költöztető vállalat együttes alaposságával kirámoló (tehát már akkor is Európába tartó) hajdani magyarok, hogy aztán udvarházamba térve fölébredjek, és szörnyű összevisszaságban hajigáljam egymás hegyibe a rablott holmit, eposztöredékre szatírát, tetejükbe meg gyászódákat és szerelmi elégiákat, valamint egyéb bazárárut. Ha csak gondoltam is arra, hogy nekem itt valamikor majd takarítanom kell, kivert a hideg veríték. Fölöslegesen, mint utóbb kitűnt. A nagy rendrakáskor ugyanis az anyag szinte saját maga rakta rendbe magát. Legőszintébb meglepetésemre arra kellett rádöbbennem, hogy én, miközben tudtommal nem tettem mást, csak kitartóan kortyolgattam a mindig új és új zamatú érdekességet, szabályszerűen végigfordítottam – majdhogynem évről évre haladva az ókori görögöktől napjainkig – jó kétezer év világköltészetét. Félálomban, mondhatnám, véletlenül. Már ahogy ez történik, amikor a minőség csap át minőségbe. Én csak nem akartam elzülleni, csak életben akartam maradni, de úgy látszik annyira, hogy ettől transzba esve éltem át, most láttam, semmi kétség, egy világ körüli, verses időutazást.

A szoros időrenden kívül minden más rendezési elv, korok, égtájak, nyelvek, országok vagy a szövegek műfaja, netán terjedelme szerint, gyűjteményem lényegétől lett volna idegen; az időrendi beosztás kétségtelen tehertétele, hogy benne szeszélyesen váltja egymást a négy- és az ezersoros vers, a dal meg a drámai költemény, mégis reménykedem, hogy az eleinte fejét kapkodó olvasó figyelmét mindinkább a lényeg köti le, a halmozódó részletekből földerengő egész, anyag és költészet elemi titka, mintha nem hatvan nap vagy hatvan év alatt kellene körbeutaznunk a Földet, de hatvan életen át keringhetnénk személyi műholdunkban (Personal Satellite) az égen, a csillagok közt, a Világköltészet körül.

A festékfújó titkos indítéka, avagy hogyan szemtelenkedjünk Shakespeare-rel?

Ez, kérem tisztelettel, egy flakon. Úgy hallottam, ez a neve, bár hogy ez pontosan mit jelent, azt nem tudom. De azt hiszem, hogy a terhemre rótt cselekmény szempontjából ez nem is igazán fontos. Fontos ellenben az, hogy ennek a flakonnak a tetején van egy ilyen gombféle izé, amit nyomogatni lehet. Csak megnyomom, és – pssss! – kijön belőle, ami benne van, a művészet, pontosabban ennek az anyagban rejlő lehetősége.

Még szép, hogy maradandó. Lemoshatatlan műanyag festék. A legkülönfélébb színárnyalatokban kapható, és mondhatom, megkérik az árát, viszont az is igaz, hogy tényleg lemoshatatlan. Hozzáteszem, hogy én az élénk színeket szeretem. Fiatal koromban például kedvenc ruhadarabjaim közé tartozott egy méregzöld bársonyzakó és egy égőpiros pulóver. Na, hogyha én azt a kettőt egyszerre fölvettem!

Miért beszélnék mellé? Kérem, ezek fontos dolgok. Ezek teszik lehetővé, hogy az alkalom szülte szellem az aluljáró falát az alkotás terepévé tegye.

Úgy, ahogy mondják, uraim. Szemüveget adtam a nagy angol drámaköltőre, bikinibe öltöztettem Oféliát, szamárfület rajzoltam Poloniusnak, kétpúpú tevévé változtattam Richárdot – a többi most hirtelenjében nem jut eszembe.

Igen, igen, Macbeth meg Oberon, meg Titánia, meg Prospero, és még mások is… Nem csoda, hogy az ember egy-két nevet kihagy.

Az indítékomat viszont, kérem tisztelettel, egyszerűen nem tudom megnevezni. Ellenállhatatlan kényszer hatására, azt hiszem, törvényszéki körökben így mondják. Nálunk otthon csak úgy, hogy berágott a hapek. A verselemzők persze, mint máskor is, az ihlet rejtélyes természetéről nyomják a göndör szöveget.

A valóságban az úgy volt, hogy fölkeltem, fogtam a flakont, és fújtam.

Ez történt.

Illetve majdnem ez. Egy apró kiegészítést kell tennem. Csak akkorácskát, amekkora egy igekötő.

Fújni fújtam. Ez az igazság, mármint az, hogy megfújtam a világirodalom legnagyobb tolvajának zsebéből az irattárcáját.

Kérdem én, egy falfirkálót, aki civilben még ragadós kezű a szerencsétlen, csábíthat-e izgatóbb vizsgaföladat?

A tragédia próbája

Don Ferolo Whiskerandos meglódul és beront a szemkápráztató fényözönbe:

– Merre vagy, szívem!! – bőgi, mint egy sebzett borjú, majd térdre rogy Esmeralda von Zubriggen vagy Cordelia of Newcastle upon Tyne előtt.

Sehogy sem tudok visszaemlékezni arra, hogy az Áginak mi volt a neve. Don Ferolo Whiskerandos, egy mélyspanyol grand, ez a tollas kalapjával a levegőbe paragrafusjeleket kanyarító, nyílt színen üvöltöző barom, ez én vagyok, ha jól számolom, tizenkilenc évesen. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkara angol tanszékének hallgatói plusz egy fő, Richard Sheridannek, a tizennyolcadik században született színpadi szerzőnek A tragédia próbája című komédiáját adják elő. A plusz egy fő is én vagyok, egy naiv szívtipró fekete álszakállal az állán, aki bolondul azt képzeli, hogy ha eddig sehogy sem sikerült is, most spanyol grandként végre munkásszármazásúnak fog minősülni, és annyi vész, oly sok viszály után mégiscsak fölveszik az egyetemre, melyet most illegális vendéghallgatóként látogat. Szívem színpadi donnáját, a fehér ruhás Esmeraldát vagy Cordeliát amúgy Gergely Ágnesnek hívják, és mielőtt az egyetemre került volna, egy gyárban esztergálta a vasat. – Na ja – morgom magamban, miközben előtte térdelek és epedve bámulok rá –, így könnyű!

1955… Vagy 1954? Akárhogy is, lassan negyven éve… Még él és megvan mindenki, akit később sortűz kaszabol le, aki majd agyonissza magát, aki sietve lelép festőnek Svájcba, és aki csak egyszerűen eltűnik a szemünk elől, mert jönnek a gyerekek, mert váratlanul meghal, mert élni kell, haver, és hajtani… Ez még csakugyan nem több, mint próba, a tragédia próbája. A bemutató odébb van egy évvel.

A robbanás aztán mindent szétszór. Ahányan vagyunk, annyifélé és annyiféleképp próbáljuk meg előadni a nagy értelmiségi bűvészmutatványt: bemocskolt, hitelüket vesztett szavakkal igazat szólni. Időről időre összeverődik belőlünk egy-egy rövid életű szabadcsapat, de lényegében mindenki a magáét menti. És szóról szóra megtisztítani akár csak a magunk beszédét is, elég aprólékos munka ahhoz, hogy csak húsz-harminc év múlva üssük föl a fejünket arra, hogy nicsak, belőlünk lett a Két Időszámítás Közé Szorult Nemzedék.

Az új irodalomértelmezés Esterházy előtti és Esterházy utáni időt ismer. De ez a legkevésbé sem ösztönöz arra, hogy itt most – E. u. 17-ben – tragikus pózba vágva magam előadjam (koloratúrákkal díszítve) a nagy Panaszáriát. Eszemben sincs. Szülötteiről ítélkezve nem egy korszak hülyének bizonyul. Ha nem így volna, mivel foglalkozna a jövő irodalmára?

Ehelyett fölemlítenék néhány száraz tényt. Gergely Ágnes hibátlan zenéjű versekkel indult. Mondhatnám, túl hibátlan zenéjűekkel. Aztán történt vele ez-az, és versei ettől fogva már megcsikordulni is tudtak, ha kellett. A dallam édessége megmaradt, de drámai erő sejlett mögüle. Gergely Ágnes egy finom költőnő helyett, akivé első versei alapján válhatott volna, költő lett, megdöbbentő és megrendítő, a letisztítás után is vérfoltos szavakkal a verseiben. Regény- és esszéíróként pedig elszánt és kemény nyomozó, aki olyan kérdésekre keresi a választ, hogy kik vagyunk mi, lobbanékony és koldus írek, meg hogy mi a dán ember teendője olyankor, ha bizonyos emberek csoportját más emberek csoportja fegyverrel tereli végig az utcán, amelyben a dán ember lakik, azaz hogy kik vagyunk és milyenek legyünk mi, nagy képzeletű és nagyszájú, különben számtalan hibánkkal együtt is néha határozottan vonzó magyarok? – azaz Gergely Ágnes a világot és a világirodalmat is az itthon oly ritka kincsért, az önismeretért járja. Aztán leül és csöndben összehorgol egy életművet.

Arról a fehér ruhás hölgyről, aki előtt annak idején térdre rogytam a színpadon, ma nem illene elmondanom, hogy hány éves. Arról a szellemről, mely képzelettel és tisztességgel hatvan éve, tehát régóta és derekasan állja a tragédia próbáját, ezt nem elmondanom kirívó ostobaság lenne.

Isten éltessen kortársam, testvérem, Gergely Ágnes!

Várady Szabolcsról

Várady Szabolcs rejtélyes költő (és itt rögtön elhagyjuk a járt utat a járatlanért, és nem azzal folytatjuk, hogy persze, mert a költészet maga is egy nagy, szent titok, hanem azzal, hogy persze, mert rejtély, hogy hol van benne a költő). Látni ugyanis egy plasztiksimaságú főpincért látunk, egy atlétikus fölépítésű balett- vagy parkett-táncost; arcán sisakrostélynak használt mosoly (vagy mégis inkább grimasz?), szeme előtt meg kifelé tükörként csillogó védőszemüveg. Hallani sem hallunk valami sokat; a plasztik ember olykor csüggedten legyint, és azt mondja, ajvé! Bosszant a dolog. Nem tudom, említettem-e már, van nekem egy különös érzékszervem, afféle oldalvonalam, mint bizonyos halaknak, épp csak az enyém nem az áramlást érzékeli az óceánban, hanem a költő jelenlétét a versben. És ez az érzékszervem Várady Szabolcs szövegeihez közeledve kitartóan bizsereg, szúr, nyilall. Dekát a fenébe is, mitől? A témái – nohiszen! Székeket visznek ide-oda a Duna fölött (ez a verse angolul még a New York Timesban is megjelent; nem azért a két centért, de gondoljuk meg, a New York Timesban!… de mégha csak a New Yorkerben is…), továbbá beköszönt a lecsószezon, egy ruhásszekrényből meg kidőlnek a ruhák. Porig vagyok sújtva! A megrendüléstől nem találok szavakat! A (poszt?)modern költő gondolkodjék székben és szekrényben? Valószínűleg sok más ilyen és ehhez hasonló marhaság jutott volna még eszembe róla, s ki tudja, jutna tán még ma is, ha néhány éve, Szigligeten rá nem nyitom a szobája ajtaját – képletesen, egy szellemidéző rádióműsorral, melyben a halott Zelket és Kormost hívtam meg a Mennyei Kávéház című, akkor induló sorozatműsor első adásának képzeletbeli asztalához beszélgetőtársaimnak, nem sokkal az éjnek rémjáró szaka előtt, úgy éjfél körül. Szabolcs lefekvéshez készülődhetett, félálomban érhette az orvtámadás, védekezésre képtelenül, a holtak hangját meghallva a plasztik arcra kicsordult a könny. A Szellemhangok a rádióból kulcs – ha jól illesztjük a zárba – Várady Szabolcs egész költészetéhez. Kihallatszik belőle a Kosztolányi-féle lingua dolce, az édes könnyelműség (és persze a rejtőzködő műgond) varázslatos nyelve, de ott sötétlik benne a modern világirodalomból, kiváltképp a századunk angol nyelven íródott költészetéből merített tanulság is, hogy így, ilyen önfeledten énekelni a verset („reflektálatlanul”, segít ki szép szavával az irodalomtudomány) ma már nem lehet, s ha lehet is, nem szabad. Egy tudományággal arrébb sasszézva ezt úgy mondják: ösztön és elfojtás. És mindaz, amit ezek ketten, egymás ellen feszülve okoznak: a merev arc, az izomgörcs, a szájzár. Várady Szabolcs feltűnően kevés versét azért nem nevetséges költészetnek neveznünk, mert az ő világában csak az tud versként megszületni, ami összezárt fogsorán keresztül, szinte a fogait kitördelve robban ki belőle; s noha a szerző mindent elkövet, hogy e romantikusnak vélt mozzanatot irodalommal és öniróniával palástolja, az ő kevés beszéde alkat és életsors, nagy szóval: végzet. Ettől hat a kevés elégnek, ettől sötétlik még első ránézésre alkalmi versnek vélhető szövegein is a hitelesség pecsétjeként minden igaz költészet védjegye, a csöppnyi megalvadt, fekete vér. Elnök úr, mélyen tisztelt vándorgyűlés, hölgyeim és uraim, mint az illetékes bizottság által fölkért korreferens összegezésül Karinthy Frigyes (Déry Tibor szíves meghatározása szerint az ismert humorista) szavaival kívánok a jelöltről szólni: öltönye angol gyapjúszövet, de rendes csavargót takar.

Hét mondat Kántor Péterről

1. Balatonszárszó, a Költészet Napja, valamikor a nyolcvanas évek elején.

2. Bevonulnak a fővárosi költők, kétoldalt az úttörők díszsorfala; fojtott tanári sziszegés: „Kovács, vigyázzban nem mozogsz!”

3. A közönség arcára az van írva, hogy itt ma igazgatói intőt kap mindenki, aki „József Attila, a nagy proletárköltő születésnapján” (az ünnepi szónok ércnél maradandóbb szavai) nem szereti szívből a költészetet.

4. Az orra hegyére meg az: „Marhák! Pont ma, amikor moziba (kirándulni, biciklivel Siófokra, vonattal Fehérvárra stb. [fakultatív!]) akartam menni…”

5. Ebben a pillanatban a fővárosi költők falanxából kilép egy göndör, fekete ördögfióka, Kántor Péter, megáll szemközt egy nyársat nyelt úttörővel, és hirtelen mozdulattal, harsány Húú! kiáltás kíséretében a fiú szemére rántja az úttörősapkát.

6. Döbbent csönd, majd halk kuncogás, a tanár bácsi meredten nézi a terem sarkában a semmit, mintha oda lenne drótozva a tekintete, a díszszemle föllazul a nekibátorodó nevetéstől, a sorok hullámoznak, mint egy ugrásnyira innen a Balaton: „Hát ezek is csak emberek!”

7. Kántor Péter ezen kívül tud szabad és kötött formájú, rövid és hosszú verset írni, zenélve és zörögve rímelni, ajtót csapkodni és suttogni, szerenádozni és bohóckodni, elődeitől és kortársaitól tanulni, a maga kárán okulni, hallgatni, ha épp nincs mit mondania, tehát nagyjából mindent, amit egy jó költőnek tudnia kell ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhassa: „Mindannyian Isten kezében vagyunk!”

A magyar–magyar csúcsról

Ha a magyar irodalomkritikának végre másra is jutna annyi energiája, mint a maga módszertani polgárháborúira, nem lenne haszontalan, ha vizsgálat tárgyává tenné napjaink magyar irodalmának hazaira és határon túlira való tagolását a viszonylag könnyebb kapcsolattartás korszakában is.

A szétszakítottság és undok címeralakja, a határon hátizsákokban és Trabantok csomagtartóiban könyvekre vadászó vámos olyan visszataszítóan természetellenes jelenség volt, hogy természetesnek kell mondanunk az annyira, amennyire ledöntött gátak láttán támadt kezdeti eufóriát. Mindenki hihette, és főképp a mindenfelől megindult értelmiségi exodus résztvevői hinni is akarták, hogy itt nem más fog történni: egy anya keblére öleli rég nem látott gyermekeit.

Akik egy idő után furcsán kezdtek el viselkedni. Fészkelődtek az anyai ölelésben. Valahogy nem ilyennek képzelték az anyjukat, a vele való találkozást. Nem ilyen gyakorlatiasnak, kérvényekkel, hivatalokkal, fogukat piszkáló hivatalnokokkal. Nem úgy, hogy közben erdélyi vagy bácskai menekültnek nézik őket, nem is szólva a Nyugat távoli sarkaiba szakadtakról, akik nem lettek milliomosok vagy világhírűek.

Azt persze csak a legmegátalkodottabb naivak hitték, hogy a szerintük identitásválságban szenvedő honi olvasó ezután úgy fog a Sütő András prózájára járni, ahogy a hazai táncházi muzsikusok jártak a legutóbbi időkig és járnak talán még ma is a hiteles népzenei hangzásért Székre, vagy hogy a Vajdaságból beáradó avantgárd úgy fölrázza a tohonya magyar szellemet, hogy az egyből Kassákot állítja József Attila helyére. A tájékozottabbak annyit azért tudtak, hogy az irodalmi élet mindenütt az, ami: rokon- és ellenszenvek, hasonló és elütő stílustörekvések személyes indulatokkal átszőtt gubanca, és hogy a kisebbségben való létezés legföljebb időlegesen elfedheti, de meg nem szüntetheti ezeket az emberi természetből és a mesterség jellegéből fakadó nézeteltéréseket.

A minden új iránt (főként, ha régi) fogékony hazai befogadó közeg, hogy a helyzethez illő csengésű szót használjunk, a kritikai recepció nehéz helyzetében zseniálisan egyszerű megoldásra lelt – Esterházy és Nádas neve mellé fölfedezte napi zsolozsmájához Bodor Ádám és Tolnai Ottó nevét is, mint szorgosan mormolandót.

Nem e számomra személy szerint is kedves írók rovására élcelődöm, hanem azon a helyzeten, amikor valami azért marad rejtve, mert olyan nyilvánvaló, hogy kiszúrja a szemünket. Csoda-e, hogy tárgyunkat ezek után nincs mivel szemügyre vennünk?

Szélesebb körben használt nyelvek esetében, mint amilyen az angolé vagy a spanyolé, nyilvánvaló, hogy a nyelv gyűjtőmedence, s a benne fölgyülemlő tó – az irodalom – sokféle folyóvízből táplálkozhat, és sok lefolyása lehet. Magától értetődő, hogy Graham Greene és kedvenc indiai írója, R. K. Narajan nem ugyanúgy angol írók, noha mindketten bravúros művészei egy a leíró nyelvtan szempontjából majdnem tökéletesen azonos nyelvnek; nagyjából hasonló mondható el a latin-amerikai spanyol és a spanyolországi spanyol irodalmi nyelv viszonyáról is, hogy az olyan finom különbözőségről, amilyen az egyes latin-amerikai irodalmak spanyolja közötti, vagy az olyan, a szókészletig leható látványosról, amilyen az angliai és az észak-amerikai (vagy az Ausztráliában vagy a karibi térségben beszélt [csak egy név az utóbbi tájékról, a Nobel-díjas Derek Walcoté!]) angol közötti, szó se essék.

Ülünk, mint süket a hangversenyen?

Az irodalom nem vár hivatásos történetíróira, írja ő a maga történetét, legföljebb nem betűkkel, hanem kottafejekkel. Nádas Péter mondatából kihangzik egyebek közt a Thomas Manné, Kertész Imrééből inkább a Kafkáé, Esterházyéból a Világirodalmi Lexikon plusz Ernst Jandl és Thomas Bernhard (az itt nem említettekkel jelentkezés a hátsó bejáratnál!); a magyar prózaírók egy jelentős csoportjának egy adott történelmi pillanatban látnivalóan nagyon fontos a „német kapcsolat” a mellérendelő szerkezethez, a keringőzni tudó körmondathoz, míg más íróknak más a fontos, Bodor Ádám mondataiban például vajmi kevés német ösztönzést találunk, annál inkább kihallani vélünk belőlük (léhán rögtönzünk) némi Camus-höz kevert Panait Istratit.

Az író nyelvét az ösztönök erejével alakítják a világról szerzett benyomásai. A fenti, mégoly hevenyészett stíluselemzésből nagy bizonyossággal kiolvasható egyebek közt az is, hogy az elmúlt közel fél évszázad azonos elvekre épülő diktatúrája másképp volt szörnyű Romániában, mint Magyarországon, s hogy ez az árnyalatokban megmutatkozó különbség közvetlenebb és maradandóbb hatással van az író szóválasztására és mondatfűzésére, mint az a körülmény, hogy az említett írók mind magyarul írnak.

Nem az történt tehát, hogy a nagylelkű gazdag házába fogadta a nyomorult földönfutót, bármennyire is úgy látszott, hogy az áttelepülők egy szál ingben érkeznek, és a legkevesebb az, hogy elölről kell kezdeniük mindent, újra kell építeniük írói pályájukat. Az első idők megrázkódtatásait kiheverve, ha élni (és ami írók esetében ezzel majdnem egy: írni) akartak, rá kellett jönniük arra, hogy valamit mégiscsak hoztak magukkal, valami fontosat és értékeset: írói nyelvükbe rögzített világlátásukat, ami helyett nincs mód újat tanulniuk, bármennyire is újak a körülményeik.

Röviden: a napi gyakorlat szintjén váltak érzékelhetővé a közös anyanyelv irodalmának regionális különbségei. Mi ebben az új, kérdezheti bárki. A jelenség súlya és méretei, feleljük. A tájegységek stílusalakító erejével régóta tisztában van az irodalmi köztudat, de az ebből fakadó különbségeket igazából sohasem tartotta többre az árnyalatok eltérésénél; annál, hogy Szögedében a nép egy része őzve beszél. Az a gondolat, hogy a széttagoltságban eltöltött évtizedek olyan döntő fontosságú területeken is másfajta magatartásra ösztönözhetik a közös anyanyelv íróit, mint a világirodalomban való tájékozódásuk és a korszerűségről vallott fölfogásuk, föl sem igen merült, s ha mégis, rögtön szembe kellett, hogy találja magát a magyar nyelven írott irodalom egységes egészként való tárgyalásának a politika ellenében érvényesítendő követelésével.

Természetesen nem e követelés jogosságát vitatjuk, csak arra szeretnénk fölhívni a figyelmet, hogy napjaink magyar nyelvű irodalmáról nem alkothatunk hiteles képet, ha nem számolunk régióinak különbségeivel; rögtön hozzátéve azt, hogy mindezt nem úgy kell értenünk: a Tisza vonalától nyugatra posztmodern, keletre szürreális elemekkel dúsított realizmus. Valami, tekintet nélkül a levert határkarókra, föltűnik itt is, ott is, láthatatlanul utazik a széllel, gomolyog, sűrűsödik és ritkul, mint a virágpor a levegőben, és egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy folyik a könnyünk és tüszkölünk tőle. (És a továbbiakban nem úgy tekintünk, mondjuk, Tar Sándorra sem, mint a Holdbeli Emberre, aki váratlanul megjelent a Földön…) Vagyis nem kizárólag Erdélyről van itt szó.

Az egységben az erő mint jelszó politikus szájába illik, irodalmi hozadékát gyászos emlékműként őrzik az ötvenes évek szocialista realista rémantológiái. A hazai és határon túli kategóriája politikai ihletésű és történelmi mértékkel mérve remélhetőleg rövid lejáratú megkülönböztetés. A sokféle, a változatos a szellem gazdagságának jelzői. A regionális különbségek egyik okozója nyilvánvalóan Trianon, tudomásulvételük az irodalom által mégsem lehet politikai kérdés; mint ahogy Graham Greene nem tehető felelőssé a Brit Kelet-Indiai Társaság működéséért, indiai kollegája sem a Kalkuttai Fekete Lyukba zsúfolt európaiaknak a gázkamrákat előlegező kínhaláláért, és Mario Vargas Llosa sem marasztalható el amiatt, hogy Francisco Pizarro, Peru spanyol meghódítója álnokul kivégeztette Atahualpa inkát.

Mélyen magyar jelenség az, amiről szólunk: a vesztő helyzetéből (ha jól mérjük föl) nyertesként keveredhetünk ki, a rosszban (minthogy másban nehezen tehetnénk) fölfedezhetjük a jót – a szétszakítottságban a posztmodern teóriába is beleillő tanulságot, hogy nincs egyedül üdvözítő írói módszer, kitüntetett korstílus, recept a megmaradásra. Az irodalmat nem iskolák és csoportosulások írják, hanem írók, szerencsés esetben egyéniségek, akik maguk döntik el, hogy milyen sorrendben vágják le a sárkány hét fejét.

Gyászbeszéd Vargha Balázs fölött

Hihetetlen, hogy ötven éve ismerem…

Ismerem? A nyelvem nem áll rá a múlt időre…

*

Szikrázó jelenidőben történik minden. Élünk, vége a háborúnak; 1946 van. Ebben az évben kapja le barakkiskolánk tetejét a szél, a mit tudni, melyik hadsereg anyagraktárából ránk maradt, elemes faépület nagy lendülettel emel kalapot egy tavaszi viharnak, kézcsókom, nagyságos asszonyom; mi meg csak ülünk a ki tudja, miféle segélyakció keretében nekünk juttatott, vasvázas iskolapadokban, és szakad a nyakunkba az eső…

Vagy ez már később történik, 1947-ben? Vagy éppenhogy előbb, még 45-ben?

A képnek csak a közepe éles, a széle szürkéből feketébe játszik és cakkos, mint az égett papíré.

A kép fényes részén, a padsorok közt járkál föl-alá az új tanár, és szokása szerint érces hangon azt kiáltja: – Pötty-pötty, ilyet a légy is tud! Vizet bele!

Rajzot tanít, illetve most éppen vízfestékkel festenénk (nem, ez nem lehet 45; honnan lett volna akkor beszerezhető olyan tanügyi luxuscikk, mint a gombfesték?), de a bátortalanabb festőnövendékek csak az ecset hegyével pöttyözik a rajzlapot (nem megmondtam? ecset is van, rajzlap is; ezek már szinte békebeli körülmények, a legkevesebb, hogy 1946-ban járunk!) – a biztatás nekik szól, hogy széles mozdulatokkal, szabadon fessenek.

*

A rajztanárral amúgy jól megvagyunk. Eddig egy bolond tanárunk volt, a Kosi, rendes nevén Rákosi Zoltán, aki egyszer azt a fura, apró termetű, vékony hangú költőt, a Weöres Sándort hozta magával magyarórára (úgy kell mondani, hogy ve-ö-res, dehogyis úgy, nekem olyanok mondták, akik tudják, hogy ez egy régi, magyaros név, és úgy kell mondani, hogy ve-ö-re-ös!), mostantól fogva viszont két bolond egy pár, mert itt van másik bolondnak Vizetbele tanár úr, aki ráadásul velünk együtt lakik, mert ő nevelőtanár is, az ő tiszte például éjszaka felkölteni a húgyosokat, vagyis az ágyba vizelőket, akiket a vaságyuk végére csomózott törülközőről lehet fölismerni az éjszaka sötétjében, hogy ne vizeljenek álmukban az ágyba, és ő föl is ismeri őket az éjszaka sötétjében, de ettől nagyon elfárad, mert közben nem tud aludni, és ezért bír annyi sok borsófőzeléket megenni ebédre, lefogadom, fogadjuk le, mibe, egy buciba, jó? jó, kezet rá, ki vágja el?

*

A rendes nevén csak egyszer hívjuk, a bölcsészkari vitán, amit rólunk rendeznek, hogy kárára vagy hasznára vagyunk-e az irodalomnak. Az ellenséget egy dús hajú, szőke hölgy vezeti a csatába, bizonyos Nemes Nagy Ágnes. A mi seregünk élén Vargha Balázs; vaspáncélban, döngő léptekkel már megy is a katedra felé. Öten vagy hatan szorongunk, verseket író, háborús gyerekzsenik a nagy előadó ív alakban hajló padsorában, és halkan, de azért jól hallhatóan dünnyögjük: – Hajrá, Vargha! Hajrá, Vargha! – Mire mögöttünk egy hang: – Most nézze ezeket a kis szörnyetegeket!

*

Vargha Balázst irodalomtörténésznek mondja az irodalmi lexikon.

Joggal, hisz az volt, helyesebben az is volt, mintegy másodállásban, szabályos szóbogarász, főleg a Csokonai kertjét gereblyéző filosz; könyvei, szövegkiadásai tanúsítják, hogy nem épp utolsó a maga nemében.

Mindenekelőtt mégis valami más volt: fürge szellem, egy a szakmáját értő, de annak határain túlra is tekinteni tudó irodalmár, akinek mindig eszébe jutott valamiről valami, de akit természetéből fakadó becsületessége és gyakorlatias észjárása megóvott a magasröptű felelőtlenségtől és az üres szövegeléstől. Egy csipetnyi kovász mindenben, amibe belefogott. Egy mosolygó fölforgató, akitől szívgörcsöt kaptak a porosz iskola nevelési elvein felnőtt tanügyérek. Egy csillogó szempár, mely magához vonzza a mások tekintetét.

Még nem volt föltalálva a kommunikációs szakember fogalma, honnét tudhatta volna bárki, akárcsak ő maga is, hogy ő ennek az emberi tudás előtt újonnan megnyíló területnek a kiemelkedő tehetsége? Ő csak ösztönösen mondta a magáét. Ártatlan ábrázattal szólva költészetről, irodalomról nagy nyilvánosság előtt műélvezetre izgatta, szabadságra és képzeletgazdagságra uszította hallgatóit.

*

Búcsúzom, Balázs.

A tanárom voltál, a barátom lettél, a halottam vagy.

Vigasz persze ezen a földön sehol és semmiben, de azért eljátszom a gondolattal, hogy szellemed ott járkál föl-alá a sírkövek padsora közt, és hallva a sok megrendült gyászolót, azt dünnyögi magában: – Könny-könny, ilyet akárki tud. Életet bele!

Makai Péter

Átlebeg a szobán, a lába nem éri a földet. Rögtön átmegy a falon. De nem, nicsak, nézzenek már oda, ő is az ajtót választja, mint mi, a többiek, akiknek járás közben a padlót éri a lábunk. Ez persze csak trükk, vigyorgok, beolvadás a környezetbe. Egyszer-egyszer azért, ha nem látják, enyhén félretartott fejjel átsuhan a malteron.

A belső szobában eközben Vujicsics Tihamér veri a zongorát. Még él, sőt mi több, már megvan huszonöt éves is, ha jól számolom. Tizennyolc éves fejjel zavartan bámulom, ahogy folyton a szemébe hulló haját ugyanazzal az erőszakos fejmozdulattal, ki tudja, hanyadszor veti hátra. „Kecskefejőnő!”, énekli érces tenorhangon a sok évvel később a televízióban is sikeres zenei paródiáját. Feszengek a székemen. Nem tudok zongorázni, sem énekelni, nincs sikerszámom, nem vettek föl még az egyetemre sem, hozzám képest itt mindenki egzisztencia. Verseket írok, de azok valahogy nem versenyképesek a kecskefejőnővel.

Tenger alatti világ, az ötvenes évek.

A szomszéd lakásban N. N. lakik, az összeszorított szájú, csinos agitka, a korszak jeles áltehetségének akkori felesége, aki negyven év múlva cigarettától érces hangon terjeszti majd a kultúrát a BBC hullámsávjain.

Az út neve természetesen Lenin körút.

Megyek haza. – Hol jártál? – kérdezi az anyám. – A Makaiéknál – morgom. – Van valami vacsorára?

Csodálatos volt már az is, ahogy laktak. A gyerekek nagybátyja többnyire szörnyűségesen rossz szoborként, egy bronz iskolaigazgató pózába merevítve áll az ország számos városának közterén, és öklével fenyegeti a léha közönséget: „Hej, burzsoá, hej, proletár, hozzátok ki az ellenőrzőtöket!” Egy valamennyire is élelmes üzletasszony ebből minimum egy svábhegyi (bocsánat, a múlt csökevénye; szabadsághegyi!) villát hozott volna ki. E helyett a költő legközelebbi rokonai egy még csak nem is a főútvonalra néző, igaz, többszobás, öregecske lakásban laknak. Árad belőlük az eleve vesztésre ítélt, köznapi emberség.

Ugyanakkor a lakást magát enyhe szürrealizmus lengi be. Az előszoba mennyezetéről túrabiciklik csüngnek alá (valamelyik fiú helykímélő leleménye), de egyébként is úgy tetszik, hogy a lakás lakói örökös harcban állnak a tárgyakkal, melyek elöntéssel fenyegetik őket. Folytonos a rendcsinálás, sőt, helyenként kifejezetten rend van, a rendnek az a része, melyet már sikerült megvalósítani (a maradékra már elkészült a stratégiai terv, mindenkinek kijelölve a maga része és harcálláspontja – „igazítsuk össze az óráinkat!”). Mégsem lepett volna meg igazán, ha egyszer valamelyik könyvkupac tetején egy fekete párduc emelte volna föl a fejét, és közönyös hangon azt kérdezte volna valamelyik arra járó családtagtól: „Te, nem tudod, hogy a Péter hova ment és hányra jön haza?”

Hova ment, csakugyan?

Majd negyven éven át időről időre összefutottunk, odavetettük a szokásos kérdést: „Mi van?”, és a válaszra nem is igen figyelve rohantunk tovább. Mi lett volna? Hordtuk, ki-ki a saját építkezéséhez a téglát. Ő az újabb és újabb előadásokat, én a könyveimet.

A halálhíre megütött.

Volt benne valami különös báj, ahogy félrebillentette a fejét, mintha éppen erősen elgondolkodott volna valamin; volt benne valami sérthetetlennek látszó derű vagy épp szomorúság, amitől azt gondolhatta az ember, hogy az életnek olyan köznapi dolgai, mint betegség és halál, őt nem érinti.

Bejön a szobámba, úgy, ahogy szokta, jó tíz centivel a padló fölött lebegve, és megáll az íróasztalom mellett.

– Mi van? – kérdezi.

– Mi lenne – dünnyögök. – Megyünk bele a földbe.

Nem szól, csak félrebillenti a fejét, és néz rám, mintha ő már tudna valamit, amit én még nem. Nyilván valami fontos dolgot. Föltehetőleg az történt, hogy a nagy földi rendetlenségben végre minden a helyére került, mert bármilyen hihetetlenül hangzik is, elkészült a végleges szobarend, amit még annak idején kezdett el rakni ő is, abban a tenger mélyére süllyedt, utálatos korban, fiatalságunk gyönyörű és gyűlöletes éveiben.

Tárgyeset

A tárgyak lelke. Könnyű röptű toll hegyére való költői téma, kétnapos ünnepen, két kiadós étkezés között. Na jó, persze, persze. Csak gonoszkodom. Lehet erről akár jót is írni, miért ne lehetne? Vegyük csak Mándyt, az ószeresek, valamint minden rendű és rangú kacatok védőszentjét. Mit kihoz egy szobafestő elárvult létrájából vagy egy rozzant sétatéri padból! Csakhogy itt van a baj. Mondhatnánk, átmenetileg nehézségeink vannak, minthogy Iván fogta magát és meghalt, és ahogy így körbenézünk, sehol egy másik Mándy. Meg különben is. Ez az egész elkésett jó tíz évet. Háborúból, a halál torkából jöttem, öt évet éltem intézetben, nekem minden, ami a sajátom lehetett, halálosan fontos volt. Kötetről kötetre építettem a könyvtáramat is, kezdetben az Olcsó Könyvtár sárga köteteiből; antikváriumból szereztem be őket, darabját három forintért, a kétkötetes klasszikus regényeket hatért… Aki könyvtárat épít, tudja: a könyvespolcnak rejtett lényege az, hogy mindig kevés; könyveinket rendezve kezdetben még betűrendről, témakörökről meg hasonlókról álmodozunk, később már dugdossuk az új szerzeményt, ahova fér, míg csak a polcunk egyetlen tömör téglatestté nem változik. Éveken át egyetlen benyúlással emeltem ki könyveim tömör falából a keresett darabot. Aztán újabb évek, a betegség meg minden, ami vele jár… Ma leginkább a lányaim kapkodják le a polcról a könyveimet, ha ígéretes segédanyagot vélnek föllelni bennük a maguk tudományos dolgozataihoz, én meg egyre kevésbé találom, amit keresek; az angol Eliot-összest például, pedig jó helyen nézem, harminc éven át itt volt a helye a hátam mögött, a fotel karfájára állva épp elértem, és most nincs sehol. Csüggedten nézem, ahogy mindent maga alá temet a könyveső, kupacokká nő az asztalomon, lassan beborítja a padlót is… Na de ilyen olcsón nem adjuk meg magunkat! Költő vagyok, az arcátlanság nagymestere, siklom a szó és jelentése közt, mint angolna a vízben. Tárgyeset kell? Meglesz! Tárgyam egy olyan eset, mely mostanában gyakran megesik a környezetemben. Egy haláleset.

Szombaton délelőtt csöng a telefonunk, a feleségem veszi föl, látom az arcán a rossz hír sötétjét. – Meghalt a Fodor Bandi – mondja a kagylót letéve. A szerkesztőségi titkárnőnk telefonált, ő a rádióban hallotta. Bekapcsoljuk a rádiót, a déli hírek, valami őrült remény bujkál bennünk, hogy hátha az Anikó félrehallott valamit. De nem, jól hallotta, már mondják a nekrológot is. A torkomban egy gombóc, belülről lassan feketedem. A túlélők jobb híján a részletekbe kapaszkodnak, mintha a részletek fölfoghatóvá tehetnék a fölfoghatatlant. Délután fölhívjuk Latort, tud-e valami közelebbit? Tud. László szerint Bandi jól érezte magát, a szívműtétje óta talán még soha ilyen jól, ontotta a leveleket, írni is írt, nagy jókedvében elindult fürödni egyet a tóra, merthogy idén nem volt lenn még a parton sem, bement a vízbe, rosszul lett, azonnal meghalt. Van, aki könnyekkel gyászol, én némasággal vagy írással. Ebéd közben is jár az agyam, egyszerre csak azt mondom: – Tudni kéne, mikor indult le a vízhez!

– Fejben már írja – mondja erre a feleségem. Rá sem mordulok, el vagyok foglalva a betörőszerszámaimmal. Kosztolányi Fürdés című novellájába török be az egyik kezdő és az utolsó mondatért, illetve azért a nem is egészen fél óráért, melyet ez a két mondat közrezár. A novella különben remekmű, és a vázlatosnál is vázlatosabban összefoglalva cselekményét, arról szól, hogy a Balaton mellett egy Suhajda nevű nyaralóvendég Jancsival, a fiával elindul fürdeni, majd a sekély vízben az apa játékból dobálni kezdi a fiát, aki az egyik vízbe esés után nem bukkan föl a vízből. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozom, a két mondatot kivágom a helyéről és odafektetem őket magam elé, közéjük rakom a víz felé induló Bandit, a halált, akit én is Suhajdának hívok, de aki nálam úszómester és egyben a vízi halálok nagymestere is, a Kosztolányi-novella révén pedig a görög sorstragédiák megidézője. Leírom rövid prózaversem zárómondataként a Kosztolányiét: „Még három se volt.” És ezzel kész. Illetve a fenét kész. Ez a vers lényegileg tudósítás a sors egy rémtettéről, és így csak akkor érvényes, ha minden részletében igaz. Ha Bandi délben ment le a vízhez, utalásom Kosztolányira merő irodalom. Fölhívom Latort, a családot nincs pofám ilyesmivel zaklatni: „Te, első hallásra hülyeségnek hangzik, amit kérdezek, de nekem fontos. Nem tudod véletlenül, hogy a Bandi hánykor ment le a vízhez?” Nem tudja, de egy telefonbeszélgetés után az volt a benyomása, hogy délelőtt. Átjavítom a fél hármat és hármat fél tizenkettőre és délre. A verset a Kortársnak adom, ahol Bandival évtizednél is tovább ültünk ugyanabban a szerkesztőségi szobában, két szembefordított íróasztal mögött mint a lap főmunkatársai. Két nap múlva megjön vidékről Imre, a főszerkesztő, köszöni a verset, de van vele egy kis baja, ő úgy tudja, hogy délután történt a dolog, persze ez a poetica licencia körébe tartozik, de mégis… – A fenébe a költői szabadságot – mondom a telefonba –, ott a pontos időt mutató órának kell megállnia. Ő úgy tudja, mondja Imre, hogy Bandi négy óra tájt ért le a partra, de várjak egy kicsit, kinyomozza. Fél óra múlva nem ő, hanem Zoli, az olvasószerkesztőnk telefonál, hogy több forrásból megerősítve Bandi fél három körül indult el fürödni. Sokadszor döbbenek meg, hogy micsoda egy novella ez a Fürdés. Tettünk egy kört és visszakerültünk Kosztolányi időpontjaihoz. Nem véletlenül. Kosztolányi sokat tudott a világról, jól tudta tehát azt is, hogy ezen a kora délutáni órán békés arcát mutatja a nyár, a nap még magasan áll az égen, és dicsősége teljében ragyog, de már nem éget, inkább csak simogat és álmosít, mindenen fényes, álmatag, csalóka béke ül. – Ekkor kéj a halálnak lesújtani! – mondaná erre ördögi éleslátásával Vas Pista, ha meg nem halt volna pár éve maga is. És így kerek Fodor András története. Bandi józan ember volt, sehogy sem illett volna hozzá az, hogy operált szívvel a vad déli napsütésben induljon neki fürdeni. Ő a maga részéről mindent megtett, amit állapota megkövetelt tőle, nem hazardírozott, arról nem ő tehetett, hogy a sorsnak aznap ölni támadt kedve. Kifújom a kormot a tüdőmből, a torkomban kisebbedik a gombóc. Tárgyiasítottam a megfoghatatlant, koporsót készítettem elhalt barátomnak anyanyelvünk szavaiból. És a kezemben a tárgyi bizonyítéka annak, hogy az emberek rövidlátó, oktalanul reménykedő fajtájához tartozom – egy betűkkel lazán megszórt, A4-es formátumú másolópapírt tartok gátnak a harsogva felénk zúduló szökőár öles vízfala elé.

Mit károg ősszel a fekete varjú?

Csalmatok

Nem Dickens nyomán, csak az ő szellemében.

Izzasztó nyári este van, hogy mást ne mondjak, a házfalak úgy fújják ki magukból a meleget, mintha Budapest egyetlen hatalmas, forró kőből épült hajszárító volna, így aztán a mérsékelt éghajlat nagyobb dicsőségére önnön verítékünkben úszva fuldoklunk, miközben parkolóhelyet keresünk a Lónyay utcában.

Rozsdás marhasültre vagyunk hivatalosak a Lázár Ervinékhez. Lázár Ervin, prózaíró és meseköltő a rozsdás marhasült készítését még az édesanyjától tanulta, hogy az édesanyja kitől, s hogy a rozsdás nevezet kitől származik, titok, a múlt sűrű homálya rejti.

Mindazonáltal, ínyesmester, te azzal egyet se gondolj, hanem csak végy jó sok vereshagymát, szeld föl azt, majd lábasban, lassú tűzön rogyaszd meg, s mikor már a lábasnak aljáról üveges tekintettel néz vissza rád, mint John Osborne drámájának haragvó hőse, Jimmy Porter, kapard félre mind, ami maradt belőle, helyére tedd a kellő időben borssal bőven meghintett húst, de nehogy ám túl vékonyra vagdald azt, az istenért, hanem jókora szeleteket, majd fedd őket a félrekotort hagymával bé, pirítsad lassú tűzön még s még tovább, s meglátod, az hagyma szinte egészen borsos lévé leszen, a hús pedig fölségesen omlós, királoknak étke, csúszik rá a veresbor, de hogy még, seggin csúszik utána az is, aki issza.

Bármilyen hihetetlenül hangzik is, vannak olyan barátságok is az irodalmi életben, melyek nem a HBMH (Határon Belüli Magyarok Hivatala) stratégiai előírásai szerint köttetnek. A mai magyar irodalom, mint ez köztudomású, tágas, zöld mező, melyet egy mély árok választ ketté, s az árok két partjáról harci díszbe öltözött, festett arcú indiánok lődözik egymásra mérgezett nyilaikat. Az ember szava elakad a fölháborodástól, azt hallva, hogy ilyen körülmények között is akadnak némelyek, akik nem átallnak átszeretni az árkon, és vacsorára meg mire hívogatják egymást. Mi lesz így belőlünk? Mi lesz így az országból?

És ne áltassuk magunkat azzal, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

Csöng a telefon, Ervin fölveszi, széles mosoly ül ki az arcára.

– Ez szép! Itt ül nálam a legjobb élő magyar költő, és közben egy másik kiváló magyar költő telefonál.

– A legjobb élő magyar költő én vagyok – mondja a telefonáló –, el nem tudom képzelni, hogy ki ül ott nálad?

– Ágh István, Orbán Ottó, örülök, hogy az urakat bemutathatom egymásnak – hajol meg Ervin fülén a kagylóval.

– Ja, az Ottó – kuncog bele a telefonba Ágh István, a legjobb élő magyar költő –, ölelem…

Most már jöhet a rozsdás marhasült.

Mely nyelv merne versenyezni véle? Még egy füstölt marhanyelv sem, nemhogy a költőé! Így aztán, minthogy irodalmi tájékozottságunk üdvösen sokoldalú, nem beszélünk, eszünk, eszünk, Ervin meg szorgosan töltögeti a vörösbort. Addig, addig, amíg erdő sűrűjében egy hídra nem lel, és a hídról lenézve a dolgok mélyére nem lát. Ekkor sötéten maga elé meredve csak ennyit mond:

– Pa-cu-ha!

Ez rendes körülmények között egy kevesek által használt tájszó (jelentése: lompos, rendetlen öltözetű), e percben azonban jóval több annál, egy lezáratlan lovagias ügy, általánosabban a feddhetetlen viselkedés (japánul: busido) kulcsszava. A Nagy László-emlékérem című versemben azt írom: „Az idő tájt láttam valahol Lázár Ervint, egy nagydarab, pacuha, bajszos törököt kapatosan randalírozni.” Aki nem ismeri az írói lelkületet, soha ki nem találná, hogy mit vett zokon Ervin ebből a mondatból. Nem a törököt, nem a randalírozást, nem a kapatosságot – a pacuhát!

Ehhez persze tudni kell, hogy Ervinnek van egy nagy utazókoffere telis de tele ritkán használt, jó hangzású magyar varázsszavakkal, olyanokkal, mint derce, ösztövér, petrence, sifonér, padmaly meg hasonlók. És amikor mindenki elmegy hazulról, Ervin előveszi a koffert, kinyitja, és elkezd varázsolni: – A petrence nevében idézlek, Bruckner Szigfrid! – És máris megjelenik neki Bruckner Szigfrid, az oroszlán.

Mint józan életvitelű, kofferből varázsoló cirkuszigazgató Ervin jól tudja azt, hogy az ember egy-két pohárka (meg még egy-két pohárka) bor elfogyasztása után könnyen összetalálkozhat egy kerítéskaróval, ebben nincs semmi rendkívüli, mondhatnánk, ez az élet elfogadható mértékű kockázata. De az már csak mégis fölháborító, hogy az embert a saját varázsszavainak egyikével kólintsák főbe! Ez, bárki beláthatja, vért kíván, de legalábbis még egy pohár vörösbort.

V. Zs. írónő, civilben Ervin felesége és gyermekeinek anyja nagy életbölcsességről téve tanúságot megállapítja, hogy Ervin a filozófiai megközelítésről áttért az érzelmire, és ilyenkor a legjobb mindent ráhagyni.

De semmi vész, Ervin ma este a meglepetések embere. Nála hűvösebben egy személyi számítógép sem összegezhet:

– A vers különben szép, főképp az a sora, hogy „mintha szellemek ültek volna ki egy teraszra”…

– Azt a Mándy is dicsérte – mondom nagy álnokul, remélve, hogy így végképp utat téveszt az erdő sűrűjében.

(Műsorvezető: Kérem a versenyzőket, hogy jól figyeljenek, villámkérdés következik. Ki szerezte és honnan a Cantata profana zenéjét? A hölgy adta a helyes választ: Bartók Béla, és a fejéből.)

– …de a pacuháért – fejezi be Ervin szilárdan, mint egy (nagy néha azért meg-megingó) hegy – még számolunk!

*

Telnek az évek, egy, kettő… négy…

*

Ez év őszén jelent meg legújabb verseskötetem, a Hallod-e te sötét árnyék. Szokás szerint, mely szokás az égbe szökő könyvárak miatt hovatovább koldusbotra juttatja azt az írót, aki nem akar bunkó módra viselkedni, és a neki küldött, dedikált könyveket a maga dedikált köteteivel óhajtaná viszonozni, szétküldöm a példányokat, és várok.

Ervin az elsők között, ha nem legelsőnek telefonál.

– Szép a könyved, gratulálok – mondja, és hallom, hogy a visszafojtott röhögéstől enyhén remeg a hangja –, de találtam benne egy apróságot. Csalmatok, mondod, mintha a csalmatok a csalmat többesszáma lenne. A szót persze Aranytól kölcsönzöd, a Hamlet-fordításból, a szellem szózatából. Én is ott olvastam, és először én is azt hittem, hogy ez többes számú alak, de nem, ez egyszerűen a beléndek ma már kevéssé ismert neve.

– Nyekk! – Ezt a hangot a fekete öves, ötdanos nyelvmester hallatja, amikor egy vidékről érkezett, egyszerű magyar szó egyes számban a földhöz (a tatamihoz) teremti.

Ervin persze fenékig kiélvezi a pacuha bosszúját, és most már hallhatóan röhincsélve adagolja az érzéstelenítő vigaszszavakat.

– Persze nem ez a lényeg, a könyv maga ettől…

Első gondolatom a harakiri (kínaiul: szep-puk-ku). A második viszont az, hogy ez oltári nagy marhaság lenne. Már csak pusztán a technikai lebonyolítás szempontjából is. Egy valamirevaló japán késkészlet tengernyi pénzbe kerül (TV-shop, telefonáljon most!), plusz a postaköltség, plusz a szőnyegtisztítás a vérfoltok miatt, plusz a hivatali hercehurca, a papírmunka, a jegyzőkönyvek, az adóigazolás meg a mit tudom én, mi, nem is szólva a rendőrségről, mely szolgál és véd („Helyettem, kis virág!”; Siebel dala Charles Gounod Marguerite című operájából, melyet a párizsi Theátre Lyrique-ben mutattak be 1859-ben, s melyet nálunk Faust címen játszanak), szóval ilyesmiknek az ember, ha nem muszáj, nem teszi ki a családját.

Marad tehát a higgadt megközelítés, a tudományé.

Elsőül a kérdések kérdése: miért nem néztem utána épp ennek az egy szónak az értelmező szótárban, amikor pedig rendes körülmények közt, a leghalványabb gyanú esetén is mindennek utánanézek – műfordítóként a saját káromon tanultam meg, hogy az ember még egy yes-t is leellenőriz a nagy Országhban vagy a Websterben, hátha épp ez az a kivételes alkalom, amikor éppenséggel no-t jelent. Mitől voltam olyan álomkórosan biztos abban, hogy a csalmatok különféle mérgek kotyvalékát jelenti? Hát persze, ott van a szédítő szövegkörnyezet, a vers, az alliteráció! „Meglopta bátyád ezt a biztos órát, / Üvegben átkos csalmatok levével, / S fülhézagomba önté e nedű / Bélpoklos csöppjeit…” A „csöppjeit” miatt. Amiatt, hogy a két szókezdő cs összecseng. Ez keltett bennem olyan hamis biztonságérzetet, hogy még a több évtizede a polcomon álló, de onnan gyakran levett és sűrűn forgatott magyar Shakespeare-összes jegyzete sem ért el a tudatomig. Ez a kiadás csillaggal jelöli meg a szövegben a csalmatok szót, s hátul, a jegyzetekben közli, hogy annyit tesz: beléndek. És én, most már emlékszem rá, hátra is lapoztam, elolvastam a jegyzetet, fölfogtam, hogy mit olvasok – és semmi. A helyzethez alkalmazva a szólást, egyik szememen be, a másikon ki. A fülemben pedig továbbra is ott fészkelt a rontás, hogy a csalmatok többes szám.

Mármost az, hogy egy költő elhasal egy alliteráción, nem az országos napilapok címoldalára kívánkozó hír, fontos viszont tudnunk azt, hogy az élő nyelvet láttuk működni, mely nemegyszer félreértésekből építi tovább magát. Így született például a 16. században egy sajtóhiba jóvoltából a föveg szó (Calepinus szótárában a süveget nyomtatták ki így, minthogy a két szókezdő betű akkori nyomtatott formája meglehetősen hasonlított egymásra), és így született, tesszük hozzá árulkodó vigyorral a képünkön, a posztmodern irodalom is, amikor egy mai kódexmásoló épp fordítva, a föveg f-jét nézte ß-nek, azaz a német scharf, „éles”, vagyis hangsúlyos, dupla s-nek, és noha ez sohasem állhat szó elején, a föveget sszövegnek olvasta, minek logikus következményeként lépett hatályba a sszoros sszövegolvasat sszigorú sszabálya, főképp kisssregények elemzése esetén.

Megkísért a gondolat, hogy az Ervin által gombostűre tűzött fél sort: („…főzik átkos csalmataik levét”, in: O. O., Hallod-e te sötét árnyék, 26. old.) úgy hagyom, ahogy van. Nem lustaságból, kijavítani ezt semmi, egy névelő betoldása és egy birtokos személyrag eltüntetése, sokat mondok, tíz másodperc (és a kijavított fél sor máris úgy hangzik: „…főzik az átkos csalmatok levét”), hanem épp hogy becsületből, hogy kitűnjék, itt a múlt szakadékába ereszkedtünk le egy szál kötélen, és tisztesség ne essék szólván bevertük fejünket a sziklafalba, és most kóvályogva várjuk, hogy a mélybe leejtett süvegünket fövegként fejére illeszti-e az idő?

Nagy oka van annak, hogy nem így teszek. Az értelmező szótár ritka, régies szóként közli mind a pacuhát mind a csalmatokot, és előfordulási helyként mindkét esetben mi mást adna meg, mint Arany János szövegét. Ezen nem lepődöm meg; valamirevaló betűvető tudja, hogy Arany János úgy tudott magyarul, mint sem előtte, sem utána senki más. De azon már igenis eltátom a számat, hogy milyen szöveg közegében fordul elő ez a két szó – a pacuha Az elveszett alkotmányban, a költő korai komikus eposzában, mely a mottóul választott, angol nyelvű Byron-idézettel a homlokán családfáját amúgy Homéroszig vezetheti vissza, a csalmatok pedig az Arany magyarította Shakespeare-tragédiában, a Hamletben.

Elképeszt az a természetesség, amellyel a világirodalom legfelső emeletén veri le a csizmájáról a múlt századi magyar falu porát, amitől az nótárius majd akadémiai titkár uram nevéhez híven aranyporként kezd el ragyogni. Élő és holt nyelv találkozik, átjárja egymást, hogy elegyük alkalmas legyen a csoda befogadására, ha az mintegy szándékunktól függetlenül meg akar történni – és megtörténik: a Hamlet magyar szövege az, melyben éles szemű színházi szamarak észreveszik az avuló szavakat, de nem érzékelik a nyelv kegyelmi állapotát, melynek folyományaként a beszédbe rejtett vers, mint a dráma cselekménye is, varázsos könnyedséggel ingázik ég és föld között; azt, hogy Shakespeare-t ez esetben nem „műfordították”, hanem magyarul „írták”, hogy ez a fordítás „eredeti”.

Ami pedig a higgadt megközelítést illeti – a helyszínelő járőr jelenti a központi ügyeletnek. Lázár Ervin és Orbán Ottó, állítólag mind a kettő magyar író, egy harmadik magyar író, Arany János szobra előtt koccanásos közúti baleset résztvevőjeként nyolc napon belül gyógyuló lelki sérülést szenvedett. Nevezett Arany János a cselekményben tevőlegesen részt nem vett, mivel már korábban elhalt. A baleseti helyszínelés során O. O. elismerte felelősségét abban, hogy a szabályosan kanyarodó, egyes számú csalmatokot figyelmetlenségből többes számúnak nézte.

*

Egy szó. Mi egy szó?

Semmi és minden.

Egy hozzám közel álló személy, aki fölkerült a Ki kicsoda magyar kiadásának MÉK (még élő költők) listájára is, erről a következőket írta:

hogy a semmibe nyomtalanul ne merüljek,

te temess szavaidba, magyar nyelv!

Karácsony lévén, miféle ajándékot kérhetnénk, ráadásul erre a legnagyobbra?

Hullana ránk paplannak némi decemberi hó, s tavasszal, mit tudni, talán még föl is támadunk.

Megy-é előbbre majdan fajzatom?

Ilyen kérdésekre komoly ember meg sem próbál válaszolni. Ilyen kérdéseket csak a komolytalan emberiség tesz föl magának, és próbál meg felelni rájuk, amióta csak létezik.

Világunk belevakult civilizációjának hétköznapjaiba. Se szeri se száma a stratégiáknak, a helyzetfölmérő munkacsoportoknak, a politológiai tanszékeknek, a titkosszolgálatoknak, a professzoroknak, a sztárkutatóknak, a fülbesúgóknak, a prófétáknak. Szemre minden a legtökéletesebb rendben, a roppant gépezet üzemel, hallani a dübörgését.

Költő, költészet – nekik egy ajkbiggyesztés jár; ennyit érnek. Azt a szót pedig, hogy – ó, irgalom atyja, ne hagyj el! – lélek, ha nem vagy tévéprédikátor vagy valamely egyházi iskola kuratóriumának elnöke, ki ne ejtsd a szádon, ha azt óhajtod, hogy jobb körökben értelmiségiszámba vegyenek.

Korunk tudja, amit tud. A lírai költő (a meghatározást és a hozzá kapcsolt tevékenység leírását a tévében hallotta egy megnyerő mosolyú tévészemélyiség szájából) lila ködökben lebeg a kábítószer-elvonókúrák leendő látogatójaként, néha rímel egyet, megeszi a gázszámláját, és a városi parkban serdületlen iskolás gyermekeknek mutogatja a modernségét.

Barom világ, mondjuk tömören. Még azt sem képes fölfogni, hogy mitől rázza a halálos nyavalyatörés.

A költészet nem a külsőségei. A költészet lényege szerint a szerves anyagnak az a csodás képessége, hogy meg tudja haladni saját magát; hogy az eszünkbe férő (és így térfogatában szükségképpen korlátozott világot) a képzelet segítségével tovább tudja gondolni, azaz szabadon mozog a mindenségben, mint (ha van) az Isten.

Nem a hit kérdésére akarunk rátérni. Azt akarjuk világossá tenni, hogy még az előtt a nyomorult lény előtt is, aki szénporos pofájú, pályaudvari rakodómunkás módjára századunk hegyekbe gyűlt kudarcait lapátolja itt, mint brikettet a helyi időszámítás szerinti második évezred néhány utolsó üres vagonjába, nyitva áll a lehetőség, hogy maga fölé emelkedve, szabadon válassza meg a nézőpontját. Más szavakkal: az emberi butaság, amikor gúnyképet fest a költészetről, abból csinál viccet, ami jószerivel az egyetlen reménye.

Hátráljunk egy kicsit, mint a festő, ha képét egészben óhajtja látni. Ma nagy divat a földtörténeti középkor jurakorszakába, sárkányok közé szervezni szafarit – tegyünk hát egy kiruccanást az őshüllők közé. Percemberként és pillanatpártocskákhoz szokott arányérzékünk jótékony leckét kap az időből, mely egyszerre véges és végtelen; évek százmillióit is fordíthatja arra, hogy élő tankjaival kísérletezzék, majd az egészet félredobva új sorozatba kezdjen a madarakkal. Kilátóhelyünkről kétségkívül egyszerre látunk valamit – anyagot? energiát? szellemet? – egy bizonyos irányban elmozdulni, azaz a mi fogalmaink szerint haladni, ugyanakkor szakaszosan ismételni magát, azaz egy helyben állni – ez lenne az úgynevezett fejlődés? Egy csavarmenet? És a csúcson a harmincas évek Eötvös-kollégistája (az ötvenes években főfoglalkozású „vívódó író”), aki megette szobatársa tartalék téliszalámiját, és amikor a szobatársa ezért felelősségre kívánta vonni (meg akarta pofozni), felhős tekintettel csak ennyit mondott a dühöngő ifjúnak (aki ekkora szemtelenségtől a levegőben felejtette pofonra emelt karját): – Ugyan kérlek, mi ez az élet nagy kérdéseihez képest?

A költészet, mint ismeretes (elég legyen itt J. A., magyar költő áruvédjegy-használati ügyére hivatkoznunk!), nem mosópor (egyebek közt az sem! ), hogy személyes szégyenfoltjainkat a kozmosz megverselt közönyével próbáljuk meg magunkról lemosni. A távlat magában akár a szökés útja is lehet. Távlat és pontos közelkép, egyikük nélkül sincs vers. És nincs, tisztelt uraim, bármily fájdalmas is ez, jövő.

A napjainkat fölverő, bosszúszomjas ordítozás már jelzi, hogy esztelen lincseléssé is silányíthatjuk azt, ami lényege szerint nem kevesebb, mint – Madách pontos drámacímével szólva – az ember tragédiája. Tiszteltetem a bolsevizmust, legfőbb ideje volt, hogy végre csúfosan megbukjék, de hát itt nem csak ennyi történt. Vak tyúk is talál szemet, ha jó udvaron kapirgál, így korunk nem egy konzervatív történetfilozófusa is, aki ennyi év után akar 1789-nek helytelen magaviseletéért igazgatói intőt adni. A nagy francia forradalom – vérrel és mocsokkal teli, roppant dézsa, de belőle emelkedik ki az emberiség egyik zseniális fölismerése; az, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség külön-külön csak jelszónak is jó szavak, de együtt ennél többek: a földi boldogság szavakba foglalt programja, mely már azelőtt is létezett, mielőtt nevet tudtak volna adni neki, de mindeddig csak a kétségbeesés ösztönös lázadásaiban nyert kifejezést. A francia forradalomtól elvitatni azt az érdemét, hogy benne tudatosult először az ember igénye egy új világteremtésre, a sajátjáéra, valljuk vagy vessük el magát az eszmét, közönséges ostobaság.

Helyben vagyunk. Korunk minden rémsége csak része annak az egyetemes kihatású eseménynek, hogy századunkban az emberiség e nagy kísérlete megint megbukott. Megbukott annak ellenére, hogy századunk civilizációja soha nem látott szintre emelkedett, és tudománya messzebbre jutott, mint azt akárki is képzelhette volna. Egy lépésnyire az élet titkának megfejtésétől (ott tartunk, zúgják kitartóan számítógépeink) ismét csak füstölgő romvárosokat és hullahegyeket láthatnánk magunk körül, ha egyáltalán ki tudnánk nyitni a szemünket a színes képernyőkről ránk zuhogó, kereskedelmi szemétözönben.

Kérdésünk épp hogy nem költői, hanem nagyon is gyakorlati. A közelgő ezredforduló előtt a szó szoros értelmében élet és halál közt választunk, amikor arról döntünk, hogy komolyan vesszük-e végre a mindannyiunkban lakó költőt; azt, aminek a legtökéletesebb vers is csak az egyik lehetséges megtestesülése, a jobbik énünket, a magunk fölé való emelkedés tündéri képességét. Az emberiség világomlással, puszta kontinensek földönfutó népeivel, sötét évszázadokkal és eretnekégetéssel szokta lereagálni a maga nagy kudarcait, mielőtt erőt gyűjtene egy újabb kalandor vállalkozásához az új világ megteremtésére. De ma, történetében talán először, elegendő fölhalmozott tudással rendelkezik akár ahhoz is, hogy türelmet és bölcsességet tanúsítva ezt a gyászos kitérőt megtakaríthassa magának. Az előjelek nem épp kedvezőek. A nagy kérdés, mint eddig is annyiszor, mi magunk vagyunk.

Megy-e előbbre majdan fajzatom?

Én mindenesetre gondosan fölékezem ezt a kéziratot.

Mármost, hogy ez gyalázatos megalkuvás-e, vagy éppenséggel fáról földre szállt és jelenleg a törzsfejlődés csúcsán ragyogva vigyorgó fajtánk rejtélyes képessége, hogy haló poraiból újra meg újra föltámadjon?

Ilyen kérdésekre komoly ember meg sem próbál válaszolni. Ilyen kérdéseket… (da capo al fine)

Filmszöveg