Boreász sörénye

I

Boreász sörénye

Kinyitom Pandora szelencéjét. HUUAAÁÁ, ugrik talpra Boreász, és fölzúdul az égre. Hím oroszlán, lobog a sörénye (tetszenek látni ezt a felhősávot a műholdképen… ezt itt, ami ide belóg), lobog, és képek zuhognak belőle… Zuhognak a képek, az augusztusi mennybolt hullócsillagai, zuhognak a családi fotók meg a végleg hatályukat veszített, létfontosságú papírok (mindazonáltal kedves nézőink ne riadjanak vissza attól, hogy a hétvégét legalább részben a szabadban töltsék), igazolások, tanúsítványok, kivonatok, nyugták (nekik lesz köszönhető néhány frissítő hatású zápor, de helyenként előfordulhat villámlással kísért zivatartevékenység is), a húsz kilónyi személyes holmi, kinek amije van, száraz kenyérdarabok, dollár és gyémánt, gyapjúzokni a sírba, meleg alsó a túlvilágra, ahogy a hurrikán tölcsére pörgeti őket a semmiben, a képeket, az életem képeit, ezüstlemezre rögzítve és agysejtjeim fixáló oldatába merítve, ahogy lezúdul a lüktető vértóba robbanó papírfal-Niagara. Bámulom, mint a valódit Amerikában a mennydörgő zuhatag fölé magasló erkélyeiken tolongó turisták. Kik ezek az urak és hölgyek fürdőruhában, zsakettban, hegymászó öltözékben, bottal a kezükben? – Teee – nyújtja tésztásan a szót Grunwalsky rendező, a beégetett nyersanyag poétája, röviden Grűn, aki mint egy új Micsurin, keresztezte a mozit a videokamerával –, te tudod, kik ezek? (Portréfilmet csinál rólam, a költő egy napja hajnaltól estig, hősköltemény öt felvonásban, avagy akar-e ön egy embertársa koponyájában lakni, a mindennapok heroizmusa, avagy hogy lesz a szellem úrrá a betegségen, viri a varázslat, piri a parádé, hipp és hopp, állítólag a fölvett anyagon nem is nagyon rázza a fejemet a nyavalyatörés.) – Mit tudom én – morgok –, családi fotók. – Ferikém – mondja a legbájosabb mosolyával a feleségem, egy finom, ősz hajú hölgy –, ha ezeket itt elveszíted, én letépem a töködet! – Képek, képek, képek. Nagynénik, nagybácsik? Valakinek biztos valakijei, talán épp az enyéimek, honnan tudhatnám? A családunk olyan család, van benne fafej és faláb (tudtam előre, hogy ez lesz, a film az grimbusz, leverik a vázát, betörik az üveget, de ha nem is törnek-zúznak, az ember csak beengedi őket a lakásába, és máris ilyen baromságok jutnak az eszébe), de összetartunk legalább! Hát épp ez az, hogy nem! Mint oldott kéve (regény, írta Sárközi György, a két világháború közt, mielőtt likvidálták volna mint két lábon járó problémát; lásd még Gróf Teleki Pál és a nemzeti becsületünk kérdései…). Mi mindig el voltunk foglalva valamivel. Minket folyton és teljesen lefoglalt az, hogy már megint túl kellett élnünk valamit. – Schweinehunde – kiált föl sírjában Nagy Frigyes csontváza –, hát ti is örökké akartok élni? (Nagyon kikészítették ezzel már a saját katonái is.) Hogy jutott volna időnk egymásra, mint a letűnt századokban vagy akárcsak a múlt század végének régi jó békeéveiben? Rokonlátogatásra és a rokonlátogatás ürügyén egy kis nassolásra, két élvezetre egy füst alatt, hogy finoman utaljak a hamarosan bekövetkező eseménysorra, mely joggal foglal el kitüntetett helyet családom egyik felének emlékezetében. (Emlékezetében, tararararim, emlékezetében, tiriririram. Valami motoz az agyamban, az agyam sötétjében… – Drága Teruskám, sagte Sie, örülök, hogy látlak. – Ez az! Mi az, hogy ez az? EZ MI? – förmedek magamra. – Édesem, sagte Sie, ez a kávé híg! – Hoppá! HOPPÁ! Hisz ez a zákci! Valaki ül egy fotelben, és folyton azt mondja: zákci. Négy éves lehetek, és véletlenségből fellöktem a kakaót. Úszik az egész asztal, a partedlim, a csipketerítő. Most majd biztos jön a Zákci, és megver. Ki lehetett ez az idős hölgy a fotelben? A nagyanyám? Az apai természetesen, hiszen az anyai nem tudott „külföldiül.” Ennyit tudok róluk, az apai ágról, a nagynénikről, a nagybácsikról, békebeli monarchiájukról, a viszonyaikról, a botrányaikról, hogy gyakran használtak magyar mondatban is német szavakat, nem sokkal többet. Meg még azt, hogy egyiküket, őt, az apai nagyanyámat láttam a halálos ágyán feküdni holtan, a tetemét kitakarva.) – Haggyál engem, Isten! A halál tartozik hozzám, nem az élők – éneklem sírdombjaik felett, már ha van sírjuk, és nem csak hamvaikat fújja szét az égbolton Boreász. – Hülye fasz vagy, Lucifer! Túl soká hanyagoltad az ősök tiszteletét, és fellöktél egy egész kancsó kakaót! – Na tessék – röhint föl a bennem lakó középkori vásári mutatványos és tűznyelő. – Az Úristen nagyvonalúsága! A kakaó! Meg ez a sanda csúsztatás az ősökkel! Ami igaz, igaz; ez például nem az. Jó, a kakaóval megtörtént, ami történt, oké, de a temetőbe igenis kimentem! Igenis megkerestem ezerötszáz név között az apámét, valahol a sor közepén volt, igyekeztem rámeredni, rögzíteni a tekintetemet, hogy ebből tudja, most neki jött látogatója, mint nekem a háború után az intézetben, amikor a hívogató bemondta a nevemet, de olyan hülyén kellett görnyedeznem ahhoz, hogy a nevén tudjam tartani a szememet, a betűk vibrálni kezdtek és elhomályosultak, és akkor megpróbáltam erőnek erejével valamit érezni, de csak azt éreztem, hogy kezd fájni a nyakam és a derekam, a hátam, a lábam, az egész testem, hogy egész testemben ráz a tehetlen düh és gyűlölet, a megalázottaké és a megszomorítottaké, akik a lázadókat nemzik, és vérükkel a lázadás magját öntözik, és a harag napjára várnak, és akkor, ez igaz, Mindenek Atyja, kiegyenesedtem, kiegyenesítettem magamat, mint keresztes paraszt a kaszáját, és azt ordítottam az égre, azt a cakkos szélű felhőid felé, csukott szájjal és sajgó derékkal azt üvöltöttem, hogy BASZD MEG, ISTEN, EZT A SÍRT, BASZD MEG EZT A HALÁLT, BASZD MEG EZT AZ EGÉSZ VILÁGOT, és kijöttem a temetőből, és soha többé be nem tettem a lábam oda. – Így hát ne is időzzünk e témánál tovább. Boreász… Hát ez meg hova lett? Egy perce még itt fújt. Megvan. Ott, ni, odafönt! Épp most heveredik le nagy lomhán a mennyboltozatra. Most azt játssza, hogy ő az Oroszlán csillagkép. Apropos, csillagok az égen. Mondtam már, hogy májusi vagyok? Nem? Hát most mondom. A bika jegyében születtem. A bika jegye jó jegy egy költőnek. Földjegy. Maga a nehézkedés. Zsíros, fekete rögök. Csernozjom. Nem épp az ideális talaja az okkult tudományoknak. Tanult barátom, a jövendőmondó, már csak a hosszú, sovány nyaka közepe táján világrekordokat ugráló ádámcsutkája és elálló fülei következtében is hamisítatlan csillagjós küllemű mestere minden horoszkópnak, aggódva néz jövőm elébe. A fejem körül lát valamit, nyilván valami rosszat. Nem mondja, hogy mit, azt nem engedi a szakmai etika, de a saját fejét azért ingatja, azt megengedi a csillagjósok erkölcse, és ettől fogva hetente fölhív és izgatottan érdeklődik a hogylétem felől. Ez így megy egy jó évig, még tovább. Egyre kevésbé tudja leplezni a csalódottságát, míg végre becsületből fölhívom és közlöm vele a megfejtést: Parkinson-kór, méghozzá annak egy ritkább fajtája, nem a remegős, hanem a bénulós. Fölsikolt a boldogságtól: – Na ugye, hogy megmondtam! Na ugye, hogy bele volt írva a csillagokba! – Én meg, ha a gyógyszer épp engedi, eltűnődhetem az emberi jóság mibenlétéről, különös tekintettel a csillagöv jelképes állatfiguráira. Merthogy az ascendensem a hegyek kecskéje, egy nemesen magányos lény, egy töprengő sziklamászó, a Bak. Egy esszéíró. Egy nagy sikerű értelmiségi. „O. O. nem hajlandó zsidó apja és magyar anyja közt választani” – így tömöríti nézeteimet egy hosszúra nyúlt sajtóvita, egy úgynevezett égető kérdést taglaló eszmecsere nyomtatott összefoglalása. Úristen, gondolom, az összefoglalás nyilvánvalóan jóhiszemű és tárgyilagosságra törekvő szerzője, egyetemi kitűnőség különben, egy árva szót sem értett abból, amit írtam. Egy árva szót sem egész működésemből. Hiszen én épp azt ugatom versben és prózában lassan már négy évtizede, hogy a szüleim senkik és semmik nem voltak, mert az, aminek ők képzelték magukat, aminek a szabályaihoz idomultak volna, ahova rózsaszínű álmaikban tartoztak, „a jobb körök”, a hazai alsó középosztály, az egyszerűen nem létezett. És ők anélkül, hogy tudták volna, mit cselekszenek, rémülten kapkodtak fűhöz-fához, Istenhez, keresztséghez, nercstólához, operabérlethez, mindenhez, amiről az ösztöneik azt súgták, hogy meg tudnak benne kapaszkodni. És közben magyarul beszéltek, mert történetesen magyarok voltak és nem eszkimók. De magyarok is csak úgy voltak, ahogy zsidók és keresztények, azaz sehogy, mert egyben voltak ők nagyok és egyek, a felületességben, az ideiglenességben, a teljes és tökéletes bizonytalanságban. És ezt hagyták ők az utódaikra. Sorsuk szavai helyett Harsányi Zsolt életrajzi regényei szólaltak meg a nyelvükön (Singer és Wolfner kiadása, száz példány számozva, bőrkötésben, ez a … számú példány). És ez az ő igazi örökségük, nem a háború szörnyűséges vadnyugati filmje, ahogy sokáig hittem. Az egyetemes örvény forgott bennük, a baljós előérzet, hogy abban a világban, ahol minden megtörténhet, minden meg is történik, iszonyúnál iszonyúbb dolgok, a kozmosz közönyétől kísérve. És csakugyan végbe is ment minden, amit a kabátok mellrészén és az ég boltozatján tündöklő csillagok jövendöltek. Boreász megborzong és fölkel fektéből, süvíteni támad kedve. A gyász jeléül? Ki tudja? Talán. Fújja, kavarja az avart, az éveket. Kavarognak a képek is. India, Amerika, India, Japán, Amerika… Azt hiszem, Amerikában álmodtam először angolul, valami hosszú beszédet vagy köszöntőt, amit egy végtelen papírcsíkról kellett fölolvasnom. (Az előadásomra készülhettem, és be lehettem – lehettem? –, voltam szarva.) Arra riadtam föl, hogy a számokat következetesen magyarul olvasom az angol szövegben. Fura, morogtam, és kipróbáltam ébren is, és tényleg. Már régóta nem működött a fejemben a kezdetben ösztönösen beinduló fordítógép. A homlokom mögötti képernyőre angolul íródtak ki a szavak, kivéve ezek szerint a számokat. In ezerkilencszázhetvenhat, olvastam röhögve, csodálkozva, majd bosszankodva, de ha nem figyeltem oda erre külön, következetesen magyarul. Kétségkívül egy üzenetet. Az üzenet a gyerekkoromból jött, a kinek mennyire édeni korból, amikor a világ az emlékezetünkbe vési magát. A zákci mellé vésve az egyszeregyet. A tavasz biztos zöldje mellé a szüleimet gyilkoló bizonytalanságot. Ostobaság, hogy minden, ami fontos, megtörténik velünk már gyermekkorunkban. A gyerekkor csak az alaprajz, épületet rá, könnyen összedőlőt vagy földrengésállót, az évek emelnek. Egy gyerek vagy egy gyerek gondolkodási szintjén megcsökött felnőtt még beveheti a maszlagot, hogy e számjegyekbe kódolt üzenet csakis a magyarok magyarságáról szól. Arról a különös dacról, mellyel a balvégzet e választott népe állja sorsa csapásit, és amely őt másoknál különbbé teszi. Az az ötvennyolcadik évében járó és betegsége terhét mindinkább tántorogva viselő felnőtt, aki lett belőlem, tudja, hogy ez a megfejtés hibás. A nemzedékről nemzedékre öröklődő szédülés a világ maga. A mi-miben-van együgyűnek tetsző, végső soron mégis megválaszolhatatlan kérdése. A kik-vagyunk-mi nem kevésbé fogós kérdése. A mindenség, ez a legkisebb kvark és a végtelenszer végtelen között táguló-zsugorodó, alakját és állagát pillanatról pillanatra változtató, roppant forgószínpad, létezésünk drámai helyszíne, ahol éles határvonalat csak önkényesen húzhatunk, ahol semmi sem végleges és örök érvényű, de a mi emberi mértékünk szerint mégis minden öröktől fogva létezőnek és örökké tartónak látszik, úgy van telitűzdelve minden korok kétségeinek apró papírforgóival, mint Shakespeare színházának recsegő dobogója – egy kis gömb áll a nagyon, a Globe Theater a Földön, s mindkettő a Nap körül kering! – a helyszínt jelölő táblákkal, melyek hol azt tudatják, hogy ez itt Helsingör vára, hol meg azt, hogy ez, kérem, a hastingsi csata – elő a garast és a képzelőerőt! Mi lehetne nagyobb dolog, mint ebben a szédítő kavargásban egy biztos pontra találni? Rádöbbenni arra, hogy angolul álmodva is magyarul számolunk. Hogy álmunkban is azok vagyunk, akik – történetesen magyarok. Így, létezésünk valódi közegében szemlélve a magunk kérészéletét, nem is tudnék pontosabb és lényegibb jellemzést adni magamról, mint közölve a puszta tényt, hogy az anyanyelvem magyar. Igen, persze, magyarul számolok, mert magyar költő vagyok, mert a magyar nyelvben van lakásom, mint Bornemisza Péternek az jó Budában, mert a Hét évszázad magyar verseire téve a kezemet (az utolsó fejezetek válogatása gyalázatosan rossz!) esküdtem meg arra, hogy tanúként verseimben az igazat, mindig és csakis a teljes igazat fogom vallani, már amennyire ez tőlem és tollamtól (villanyírógépemtől, IBM-kompatibilis, asztali számítógépemtől) telik. Magyarul számolok, ezzel családom névtelen, arctalan, mezítlábas, földönfutó, életükben is földbe temetett tagjai üzennek, akikről nem maradt fénykép, és akiknek emlékezetét nem őrzik csattanós történetek. Magyarul számolok, és a szerelmeimre emlékszem, testük hegy- és vízrajzi térképén a domborulatokra és a horpadásokra, melyek látványától kiszáradt a torkom, és csak rekedten suttogtam beszéd helyett. Magyarul számolok… – Hé, te, mi a fenét csinálsz már megint? Boreász tudniillik, aki elunva emelkedett hangütésemet, úgy kezd el zúgni és bömbölni, mint Berlioz mamutzenekara a Trójaiak című opera Királyi vadászat és vihar néven ismert részletében. Van egy százasom rá, néz ki anyanyelve ablakán a költő, hogy vihar lesz. (Ne mondd, öreg, egy egész százas! Fantasztikus! És nem a segged törlöd ki vele! Pedig épp annyit ér, csórikám!) Na igen, romlanak a körülmények, semmi sem a régi, a legkevésbé mi magunk. Öregszünk, nyíltan kimondva. És ennek köszönhetően valami tanulságféléhez is közelednénk? A végkifejlethez mindenképpen. Mondhatnám, napról napra közelebb tudjuk magunkat hozzá.

Boreász viszont maga a bömbölő egészség. Erejét érezve nekivadul és veszettül tombol az égen (kedves nézőink, holnapra erős lehűlés várható, a napi középhőmérséklet várhatóan az abszolút nulla fok körül alakul). Azaz vége egyszemélyes bajnokságunk utolsó mérkőzésének is. Letelt a rendes játékidő, hosszabbítás nyista, csaó. Bármikor is fog megtörténni, meg leszünk lepve, föl leszünk háborodva (nézzük vissza a videóról! na ugye, hogy les volt! apádét fújd, azét a vak koldusét, te hülye!). Persze a képzelet még működni fog a pillanat egy töredékéig, ahogy a szakállunk is ki fog nőni a következő nap reggelére, amikor már nem a mi gondunk lesz azt leborotválni, és búcsúzóul talán még a nagyszájú földi botrányhős fázós szellemét is látni fogjuk, ahogy egy fénysugárnyaláb szarkofágjába zárva heverész. Boreász meg vadászni indul, ez a szokása, oroszlán. Ő a szelek királya, a lobogó sörényű, északi szél.

Japánbirs

Előző életemben nagyvilági életet éltem.

Harmincéves korom körül kiszabadultam, noha csak időről időre és sohasem teljesen (azaz lélekben is: hogy mást ne mondjak, az öntudatlanul fölvett szokásaimban például) a létező szocializmus rozsdás vaskalitkájából, és a rám szegeződő, szigorú tekintetek kereszttüzében röpködni kezdtem a tágabb kalitkában, az utazók világában, mint egy hipotetikusan szabad madár. Rabok, börtönőrök, tudjuk, hogy van ez. Berúg a szabaduló a szabadságtól, aztán csak néz, hogy visszakerül oda, ahonnét elindult…

Én mindenesetre fenékig ürítettem a mámor poharát. Mint annyi más magyarnak az én korosztályomból, nekem is a nyelvtudás volt a mumusom. Nem az, hogy egyáltalán nem tudtam angolul, hanem az, ahogy tudtam, hogy a tudásom nem volt hitelesítve, mert nem tehettem próbára természetes körülmények között, ahogy ma az országhatárokon farmerben átsétáló fiatalság teheti próbára a magáét, ennélfogva a kelleténél jobban szorongtam, és folyton Nicolas Guillénnek Weöres Sándor fordította versét húzta a fülembe a Castro előtti idők kubai tánczenekara: „Amit angolul te tudsz, / Vito Manué, / azzal még annyit se tudsz / kimondani: jé!”

Nem csoda hát, hogy vígan köröztem a földgolyó körül, mint az égbolton fényes tűzpontnak látszó műholdak egyike, és egy idő után azt az önelégült üzenetet közvetítettem személyiségem irányító központjába: „Orbán Ottó, te tudsz angolul! Bip, bip… Orbán Ottó, te konferenciázol angolul! Bip, bip… Orbán Ottó, te beszélsz angolul! Bip, bip… vége, vétel…”

Végre rájöhettem arra, hogy az ember ha hülye, nem attól hülye, hogy magyar, hanem attól, hogy ő maga a maga legsajátabb módján hülye, és hogy normális körülmények között élve (amire persze a világnak ezen a pontján vajmi kevés az esélyünk) mi is olyanok vagyunk, vagy legalábbis lehetnénk, mint a nagy kiterjedésű országok és a nagy lélekszámú népek szülöttei, jók, rosszak, tehetségesek, tehetségtelenek, már ahogy ez köztünk, emberek között szokás.

E nagy fölismerés fényétől káprázó szemmel nem láttam a csillagok állásába rejtett baljós lehetőséget, el nem hanyagolható esélyét annak, hogy ezen az úton a nemzetközi költőtalálkozók playboya is válhat belőlem.

– Maga egyszerűen remekelt! – suttogja a mediterrán éjszakában a költészet szerelmese, egy égő szemű hölgy, maga is költemények szerzője, a nemzetközi irodalom pártoló tagja. Cselekedni nem akar, legalábbis ott rögtön, az autóbuszban, a nagyszámú költő közt zötykölődve nem, bár ki tudja, a nő szívét ki ismeri, mindenesetre az öléből áradó sugárzástól megvadulna a legközönyösebb Geiger–Müller számláló is.

Aztán elragadja tőlem a Paphoszban fogyasztott nagy mennyiségű vörösbor, és Nicosiáig édesen, aprókat horkantva, időnként a vállamnak zuhanva alszik. A görög mitológiában jártasak már rég kitalálták, hogy nem a Balkán-félsziget déli, görögök lakta részén, hanem az állatias szexből (pfúj!) kilépő fénytiszta, isteni érzelem evilági megjelenésének (látni, hogy csurog végig márványtestén a langyos tengervíz) topográfiailag meghatározható pontján, Aphrodité szülőhelyén, Ciprus szigetén járunk.

Kazukóval mindazonáltal nem ott találkoztam, hanem az érkezésem utáni első vagy második napon Iowa Cityben, az amerikai Közép-Nyugat kis egyetemi városában. Ott is a Mayflower nevet viselő üreges betonkocka mélyén, a Bauhaus és a Sing-Sing fegyház frigyének e szörnyszülött gyümölcsében, megalapozatlan vélemények szerint afféle, egyetemisták számára is megfizethető diákszállóban, melynek kedélyes otthonosságáról leginkább akkor alkothatunk fogalmat magunknak, ha Petőfi Sándor, a tizenkilencedik században élt nagy magyar költő és szabadsághős János vitéz című, és megjelenése óta a magyar olvasók körében rendkívül népszerű elbeszélő költeményének kőharapó óriásait képzeljük egy útmenti óriásmotelbe management-nek; mondom, itt, az üreges kocka alagsorában, az alagsorba telepített uszoda medencéjében, ennek kegyetlenül klórozott vizétől félig megvakulva (irodalmiaskodni, konferenciázni, utazni már tűrhetően tudok angolul, de a sportszerboltban még nem tudom, hogy minek mondják Amerikában az úszószemüveget; goggles-nek, nagyokos!), de félvakon is daliásan pillangózva (butterfly) látok egy föltűnően jó alakú, mandulaszemű diáklányt egy atlétatermetű, fekete sráccal halacskázni a víznek csúfolt, mérgezett mosogatólében. Nincs szemüvegük, nem égeti őket a víz, ők égetik a vizet, a lány halk sikolyokkal koloratúrázik, a fiú mély torokhangokat hallat. A látvány és a hangok fölébresztik bennem a balsors tépte magyart (nekünk Mohács kell!), de az intellektuális költőt is, mert úgy szállok ki a medencéből, mintha a medence idő volna, és a medence sarkán La Rochefoucauld várna (Eliot, a helyzethez alkalmazva), és azt gondolom: „Pilllangózhatsz itt, öreg, mint egy Dugovics Titusz, ezek egymással kefélnek!”, ami kétségkívül a nemzedékeket elválasztó szakadék (generation gap) merőben újszerű megközelítése.

Dilip, Bombayban szerzett indiai barátom, akiről másutt bővebben szóltam, megemlítve azt is, hogy Iowában lakásszomszédok voltunk a Mayflower-ben, göcögve nevet uszodai megvilágosodásomon.

– Az a diáklány Kazuko, japán költőnő, egykorú veled, ha nem idősebb nálad. Vannak ázsiai nők, főként a kínaiak, de még a japánok közt is – kezd bele népnevelő előadásainak egyikébe –, akik olyanok, mint az időjárás itt, Iowában, ahol egy egész délutánon át tart az ősz. Sokáig látszanak húszévesnek, némelyikük még ötvenen fölül is, hogy aztán egy szempillantás alatt változzanak át ősz anyókává. Kazuko is ilyen, hát örül, amíg örülhet, tartóztatja a fiatalságát, amíg teheti. Amúgy jószívű és rendes csaj, ha bajban vagy, számíthatsz rá.

Dilip, másutt ezt is elmondtam róla, nagy igazságok tudója volt nő- és Ázsia-ügyekben, nem említve a költészet mellett legfőbb hobbiját, az indiai belpolitikát…

Ami engem illet, bajban nem voltam, Kazukóval viszont olyan teameghívásos barátság alakult ki köztünk. Egy csapatban játszottunk, az Iowai Világválogatottban, ő előretolt, dzsesszkísérettel sikoltozó csatárt, én megfontolt labdákat osztó európai középpályást; nekem ő egy kicsit harsány volt, neki én egy kicsit unalmas lehettem, de mind a ketten fölfogtuk, hogy fél évig egymás társaságában kell léteznünk, és ezen a kukoricaföldek közé ékelődött edzőpályán kell csillogtatnunk képességeinket: együtt sírunk, nevetünk – ennyi.

Mégis néhány év múlva, mikor óbudai lakásunkban megcsörrent a telefonom, és egy női hang az angolul beszélő japánok jellegzetes selypítésével azt mondta – Itt Kazuko! – érthetetlen öröm fogott el.

– Szia, hát te? Honnan beszélsz, New Yorkból vagy Tokióból?

A Gellért Szállóból hívott. Európában turnézott, közelebbről Varsóban, mint a nemzetközi költőtalálkozók egyik örökös meghívottja; gondolt egyet, és átugrott Budapestre.

Mondtam már, hogy akkoriban nagyvilági életet éltem, még vezethettem is. Ginsberget, amikor itt járt, egy pöfögő, sárga Wartburggal fuvaroztam, Kazukót egy csöndesebb járású, drapp Ladával; a vak is láthatta, hogy haladunk. Először föl a szomszédos Gellért-hegyre, a panorámáért, aztán keresztül-kasul a városban, végül irány Szentendre. Száztízzel téptem az országúton, Kazuko rám szólt, hogy lassabban, fél a sebességtől. Valahol megebédeltettem, aztán hazavittem, hozzánk, hogy lásson közelről egy családot, belülről egy lakást. Vagy ez nem is ő volt, hanem egy másik látogató? Valamelyik világító fogsorú indiai a kulturális csereférfiak közül? Ashok, a magas beosztású kormányhivatalnok Bhopalból? Nem emlékszem már minden látogatás minden részletére, nagy volt nálam a forgalom. De arra jól emlékszem, hogy este, amikor visszavittem a szállodába, Kazuko megölelt és összecsókolt. Gyönyörű nap volt, mondta, viszlát Tokióban.

Mit tesz Isten, megtörtént. Én a tokiói Edmont Hotelből hívtam Kazukót, ahol a központi számítógép nyitotta-zárta a szobám ajtaját, tudatta velem és a recepcióval, hogy honn vagyok-é vagy sem, van-e postám vagy sem, szívből szeretem-e a Nagy Testvért vagy sem; megbízhatóságában egy percig sem kétkedhettem, hideg és gyakorlatilag végtelen memóriájában könyörtelenül rögzítette volna azt a szomorú tényt is, hogy megtébolyodtam, ha történetesen csakugyan megtébolyodtam volna és hozzányúltam volna a minibárnak nevezett szobai hűtőszekrény csábítóan csillogó, a szó szoros értelmében méregdrága üvegcséi közül akár csak egyhez is. „Apage, Satanas”, csaptam be a pokol jégpárás kapuját, és áldottam a magyar sorseszemet, hogy még Ferihegyen vettem egy laposüveg whiskyt, rögtön meg is húztam a világjáró magyar e hű társát, és ettől máris elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy nekivágjak a pilótafülkék műszerrengetegére emlékeztető telefonkészülék nyomógomb-labirintusának. Előszörre sikerült is fölhívnom a szálloda mosodáját, bár nincs kizárva, hogy a körzeti tűzoltósággal beszéltem, illetve ők beszéltek velem, valaki nagyon magyarázott valamit japánul, én meg legjobb tudásom szerint igyekeztem a mondottakat angolul is, magyarul is megszívlelni, mondanom sem kell, hogy milyen eredménnyel, de végül mégiscsak siker koronázta vállalkozásomat, és némi ismételt japán madárcsicsergés után – bátraké a szerencse; milyen igaz! – egy ismerős hang angolul szólt bele a kagylóba: – Itt Kazuko!

Taxival jött értem, kocsija nincs, mondta, Tokióban különben is őrület autózni, haladni, parkolni nem lehet, rosszabb, mint New York. A taxi eközben egy nagy folyó egyik hullámaként, tehetetlenül sodródott valamerre, amerre a forgalom vitte, láttam a császári palotát övező falat, erről még tudtam, merre van, aztán elnyelt bennünket a sok ezer apró faluból összerakódott városszörnyeteg, föl-le, jobbra-balra, hidak, magasút, följárók, lehajtók, aluljárók, ösvénynél alig szélesebb, kanyargós utcák, az egyikben megállunk, itt lakik Burt Blume, mindkettőnk amerikai ismerőse, az Iowai Nemzetközi Íróprogram volt titkára, az egykori hippi, akiből menő üzletember lett Japánban.

Véletlenül épp a Japánban időző iowai veteránok régóta tervezett találkozója előtt egy nappal hívtam föl Kazukót, aki meglepetésnek vitt magával a bulira, volt is nagy nicsak-az-ottózás, hátbeveregetés, magasra emelt pohár. Most láttam Kazukón, hogy öregszik, még mindig nem az arcán, csak tétovává szédült mozdulatain. Egy csomó homályos rendeltetésű áruházi műanyag szatyorban ezer apróságot cipelt magával, ajándéknak szánt mütyüröket, mindenféle papírt, kendőt, rúzst, ki tudja, még mit, folyton kotorászott köztük, és mindig épp azt nem találta, amit keresett, színes kendők felhője örvénylett körülötte, úgy látszott, elsüllyed benne, a világban. Hirtelen megcsapott valami részvéttel vegyes szeretet, hogy nofene, hát nem újra egy csapatban játszunk! – épp csak annyi a különbség, hogy most nem a szezon felére vagyunk szerződtetve, hanem az egészre, amíg bírjuk, miközben bennem is, benne is egyre sötétebb árnyékot vet az idő.

A buliról, ami különben egész emlékezetesre sikeredett, éjféltájt fuvarozott haza, mármint az Edmont Szálloda főbejárata elé. Két puszi az arcán, jobbról egy, balról egy, azóta nem láttam Kazukót. Hallani sem halottam róla két hónappal ezelőttig.

Hazafelé Moszkvában meg kellett aludnunk Seremetyevón, a hasonnevű szállodában, melynek ilyetén minősítése a tokiói Edmont Hotel után erős túlzásnak tetszhet, nem véletlenül nevezi a magyar közbeszéd ezt az intézményt – hihetőleg súlyos történelmi tapasztalatok alapján – Sehunamotyónak.

Étterem van, étel nincs. Étkezési kuponunkon a pincér jót derül, hogy milyen vicces népség vagyunk mi, magyarok, aztán kihoz valami haltápízű, keményre fagyott csontot, mely élő korában talán sertésborda lehetett. A nyolcvanas évek modern szovjet tranzitszállójában két dolog folytonos jelenléte nyújt biztonságérzetet a rázúduló információözönben szilárd pontra vágyó utazónak, a tányérsapkáé és az épület minden pórusából bűzlő rovarirtóé. Ülünk a még keményen létező szocializmus egyik lehasznált szobájában, a „Nyinocska, te ócska” típusú heverő szélén, és whiskym fogytán a Vészi úr kiskőrösi illetőségű szilvapálinkáját isszuk, melyet előrelátó hazámfiaként válság esetére (példának okáért Ferihegyen leltározzák a vámmentes italokat; a marhák! dollárért! nyitva tartás helyett!), egy csavaros kupakú, lapos üvegben minden utazásomra magammal viszek, és nem bánunk semmit, azt sem, hogy ajtónk előtt a folyosón örmények vagy grúzok késelik egymást, majd abbahagyják, ha akarják, vagy mert szegény édesanyjuk beteg.

Ha Anonymus a honfoglalás minden eseményéről beszámolhatott volna, föltétlenül megemlítette volna azt a különösen a néprajzosok számára sokatmondó tényt, hogy a honfoglaló magyarok egy csoportjának, egy Japánból hazaérkező kulturális küldöttségnek átható szilvaszaga volt.

Még két év van hátra kalandozásaim korából.

Aztán rám csapja magánzárkám ajtaját, soha ki nem nyitandó, egy a politikánál is szigorúbb foglár, az elhatalmasodó betegség.

*

A kilencvenes években két fontos esemény is történt Magyarországon, megbukott a kommunizmus, és Takács Zsuzsáról kiderült, hogy nem egy finom úrinő, hanem öntörvényű, megrázó erejű költő. Elismerem, kissé szokatlan párosítása ez az eseményeknek, hát még ha hozzátesszük azt is, hogy a mi sajátos nézőpontunkból tekintve az utóbbi a fontosabb.

Takács Zsuzsáról tudni illik, hogy a kínai horoszkóp szerint az ő állatövi jegye a tigris. Továbbá azt, hogy minden általam ismert tigris közül (pedig ezek sorába bevettem a Micimackó Tigrisét is) ő az egyedüli, aki raccsol. De hogyan! Meg kell a szívnek hasadni! Ahol más egy közönséges r hangot pörget, ő egy v és h közötti, sóhajszerű hangot hallat, mely angyalszárnyon suhan a magasba, és lebeg, mint brüsszeli csipke a szélben. Mondják, a tigrisnő egyszer bement a tejboltba, és kért két joghurtot meg egy karéj kenyeret, mire az eladólány tágra nyílt szemmel bámult a formás fenevadra, és azt kérdezte: – Két kiló túrót egy szelet kenyérhez? Az ilyesmi öniróniára neveli az embert, még ha lélekben a dzsungel királynője is. Nem véletlenül fedezik föl mind többen a Takács Zsuzsa világát benépesítő szellemek hús-vér lényekhez illő kötődését bizonyos helyszínekhez, történetekhez. Vagyis a brüsszeli csipke csakugyan átszellemülten lebeg, de azért az sem elhanyagolandó körülmény, hogy a csücskét egy realista tigris tartja a szájában.

Mindez valamiképp a világ tudomására is juthatott, mert Takács Zsuzsát újabban szokás meghívni különféle nemzetközi rendezvényekre, melyeken a világköltészet dolgairól esik szó.

Legutóbb Spanyolországba hívták, valami kastélyba, ahol ki mással hozta össze a sors, mint Kazukóval. Ők persze nem ismerték egymást, de hamar kiderült, hogy mindketten ismernek engem, ettől fogva nem volt gátja a társalgásnak.

Kazuko akár a sors rendelésének is vehette ezt a találkozást. Vele volt legújabb, különlegesen szép kiállítású kötete, mely egy angol festő absztrakt képeinek társaságában Kazuko verseit tartalmazza két nyelven, japánul és angolul, köztük egyet, amelyik rólam szól. A kötet huszadik oldalán, a japán írásjelek közt latin betűkkel írva olvasható a nevem: OTTO, épp csak kilencven fokkal elfordítva, mert a japánok jobbról balra és föntről lefelé róják a sorokat.

Ki vagyok ütve. Azt hittem, Kazuko igazából senkire sem figyel saját magán kívül, és most tessék, egy a tokiói veteránbulin enyhén borközi állapotban elejtett megjegyzésem köszön vissza a verséből. Egy átgondolatlan rögtönzés, kimerevítve, véglegesítve. Ezredszer élem át azt, hogy mindent tudok a mesterségemről, kivéve a lényeget, hogy mikor, miből és miért lesz vagy nem lesz vers. Belőlem, illetve abból, aminek Kazuko látott engem, most lett, így és ez lett, és érjem be ennyivel.

Egy frászt. Abban a világban, ahol tigrisek is kézbesíthetik a postai küldeményeket, igazán semmiség megidéznem N. Scott Momadayt (nem vicc, tényleg így hívják, kis ráhagyással Anyák napjának), a különféle indián rezervátumok iskoláiban felnőtt, modern törzsi énekmondót és Pulitzer-díjas regényírót, a termetére nézve máris költőóriást, aki Oklahomában részegen ugyan, de merő barátságból úgy vágott hátba, hogy majdnem belukadt a hátam, miközben azt bömbölte a disztingvált éjszakai bár le-lecsukló fejjel kornyadozó közönségének:

– This man has a presence!

Amivel valami olyasmit akarhatott a világ tudomására hozni, hogy abban az én jelenlétemnek súlya van.

Ha valaki megítélhette ezt, ő igen. Az általa naponta elfogyasztott nagy mennyiségű alkohol súlyát leszámítva, nettó súlyban is többet nyomott száz kilónál, amikor pedig döngő léptekkel elindult valamerre, sejthetőleg a mosdóba, járás közben kilengett, mint földrengés idején a felhőkarcolók.

*

Éjszaka persze átszólok Kormosnak a túlvilágra:

– Oké, rólad kétezer magyar költő írt verset, de mutass föl egy japán költőnőt!

Csönd, nem felel.

Talán nincs is, aki feleljen.

De ha van, és van túlvilág is, lefogadom, hogy amire odaérek, a kapujára egy cédula lesz kirajzszögezve:

„Rólam tizennégy indonéz írónő írt regényt! Sőtér István akadémikus.”

*

Jut eszembe az akadémiáról…

Szócikk a Világirodalmi Lexikon majdani pótkötetéhez:

Shiraishi Kazuko; Siraisi Kazukó (Vancouver, 1931–) kanadai emigrációban született japán költőnő. Ahhoz a költőnemzedékhez tartozik, melynek elemi élménye a háborús vereség után Japánba betörő amerikai tömegkultúra. Korai korszakának avantgárd hangütésére a beatköltők és a dzsessz voltak nagy hatással, de az a közszájon forgó jellemzése, hogy ő a japán Ginsberg, nem egyéb hangzatos szamárságnál. Későbbi verseiben mindinkább láthatóvá válnak költészetének japán vonásai, a törekvés a kevés szóra, az éles rajzra, a történetnek csúcspontjaiban való megjelenítésére. Japán nyelvű kötetein kívül angolra fordított versei főképp az Egyesült Államokban jelentek meg, terjedelmes anyaggal szerepel Hadzsima Kidzsime A háború utáni Japán költészete című, a maga nemében egyedülálló, angol nyelvű antológiájában is.

*

A japánbirs a rózsafélék nagy családjába tartozó díszcserje. Noha bíbor virágát mindenki egybehangzóan a kertek ékességének mondja, még sincs körülötte minden rendben, latin neve egyesek szerint Cydonia japonica, mások, akik szerint a japánbirs a családon belül külön nemzetséget alkot, Chaenomeles japonicának hívják, sőt akadnak olyanok is, akik egyszerűen csak Mózes égő bokraként említik. Ez utóbbi elnevezés – költőileg bármennyire meggyőző is, történetileg biztosan téves; a növény a hozzáértők szerint csak a tizennyolcadik században került Japánból Európába; valószínűtlen, hogy Isten egy egyedi importbokrot lobbantott volna lángra Mózes előtt. A költői vénájú füvészt föltehetőleg a bíbor lángolás kápráztatta el, talán nem is a kertben viruló dísznövényé, hanem az évről évre kivirágzó és így a maga ravasz módján örök fiatalságé.

Éjféli beszélgetés

Egy ing bukfencezik a levegőben…

Egy fonnyadó levél… Végleg elunta magát a fán, és sikoltozva a mélybe veti magát…

…Diszkrét csíkozású, finom darab, ezt szeretni fogja a kedves férje, nagyságos asszonyom!…

Egy üres pizsamakabát…

Az évek során fölvette gazdája szokásait. Így aztán a válla még most is lazán megroggyan, és az üres karját olyan ferdén tartja, mintha még volna benne kéz, amit zsebre vághatna. – Á – legyint rá a világra –, á…

– Iván – kiáltok bele a zúgó éjszakába –, várj még! Várj egy kicsit!

– Jó vicc – dünnyögi valahonnét az átláthatatlan sötétből –, különben megmondanád, hogy mire?

– Meg akarom mutatni a sírbeszédedet.

– És dedikálod is? „Ivánnak, haló poraiban, sok szeretettel”?

– Ne hülyéskedj, ez nem illik egy frissen sírba tett klasszikushoz. Épp azt akarom a tudtodra adni, hogy az én számból nem fog elhangzani semmiféle szabvány írószövetségi „megrendülten állunk a koporsód körül, XY”, miközben mindenki az óráját nézi… Az én búcsúbeszédem egy vers. Ráadásul nem is most írtam, hanem három éve.

– Hát ez gyönyörű! Téged aztán nem érhet meglepetés. Otthon a spájzotok teli van üres üvegekkel, és te csak a kedvező alkalomra vársz, hogy megtölthesd őket idén befőzött, friss tartalommal. Most mit szóltok ehhez a szegény Ivánhoz? Ballada. Hogy kinyiffant szegény! Elégia. Te beteljesíted a környezetvédők legszebb álmát. Újrahasznosítod a halottakat.

– Cikizz, fölháborult szellem, cikizz! Te ne tudnád a céduláiddal, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva annak a szeszélyes kurvának, aki hol elénk áll és vezeti lépteinket, hol meg kajánul nézi, hogy megfulladunk a papírjaink közt. Játszik azzal, amibe mi beledöglünk, a gonosz dög. Velem például egyszer azt játszotta, hogy a legjobb barátom halála előtt egy héttel megíratta velem azt a verset, melyet csak egy hét múlva lett volna emberhez méltó megírnom, amikorra a barátom már meghalt, de mégis meg kellett írnom, amikor még élt, mert ebben az átkozott szakmában tilos lekésni a pillanatot, és én tudtam, hogy most vagy soha, az ember ezt megérzi, és hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, hogy méltó emléket állítsak neki, megöltem egy héttel a halála előtt, igaz csak képzeletben, de mégis a legjobb barátom, és utána úgy mentem ki a kórházba a haldoklót meglátogatni, hogy otthon egy dossziéba rejtve már ott lapult a megírt vers, és a legkevesebb az, hogy dögevő sakálnak éreztem magam.

– Anyám, az érzések nem hazudnak. Vagy az álmok… azt hiszem, az álmok…

– Veled pont fordítva történt. A halálhíred úgy földhöz vágott, hogy azt hittem, a csontjaim is összetörtek. Nagy nehezen összekapartam magam, és ahogy a piás fut a kocsmába gyógyulni, úgy indultam a számítógép felé, hogy leírjak valamit a rám nehezedő teherből. És akkor estem keresztül a saját versemen. Pofára, de még hogy! Amit írhattam volna, meg volt írva. A gonosz dög megint átvert. Három éve csak játszani akartam, eljátszani a gondolattal, hogy ha van túlvilág, milyen lehetsz benne te halhatatlannak, és teljesen világos volt előttem, hogy a te túlvilágod egy nagy, tükrös presszó, az angyalai fityulás pincérlányok, te meg ott ülsz az asztalodnál és a lábukat bámulod. Nem jutott eszembe, hogy a mennyei dicsőség révült állapotát sajnálatos módon meg kell előznie annak, hogy meg kell halnunk hozzá. Arra meg végképp nem gondoltam, hogy a végkifejlet felé közeledő, akinek minden egyre inkább a halálról szól, egy ilyen verset egyenesen sürgetésnek vehet. Majd kipukkadtam a nagy önelégültségtől; írjon más a Mándyról ilyet, ha tud! Marha fejjel még el is küldtem neked kéziratban, aztán csodálkoztam, hogy még föl sem hívsz.

– Tényleg kissé morbid szöveg volt. De a lányodnak, akivel a Merlinben futottunk össze, lelkesen dicsértem.

– Még szép. Nem vagyok kifogástalan úriember, de a szövegem ütés- és kopásálló, rendes iparosmunka. Ha valaki, te aztán megítélheted, hogy jól dolgoztam-e a hozott anyagból. Nálam az Árusok Terén Pindarosz és Társa bódéja áll, kocsiversenyekre készült, használt ódákat és ógörög metrumokat árulnak benne. Amott meg Bódék és Batyuk, a két szomszédvár, a két ősi ellenség, a Blúzok agg vezére, egy ősz hadfi karddal kezében vágtat végig a felvonóhídon, nyomában a Blúzok vitézlő serege, egy emberként kiáltva: Halál a Sperberekre! A Sperberek várát eközben fekete gyász üli meg, az indiánok levesosztás közben elrabolták a szegények gyámolát, a jóságos szőke hercegnőt, a legifjabb Sperber mátkáját. Az indiánok a folyó mentén lopakodnak hegyi szállásuk wigwamjai felé, a hercegnő szívet tépően sikoltozik, fúj a pampák szele, vérbe bukik le a napkorong. Főszereplők Lilian Nobody és Ramon Nevermore, rendezte John Kinnbenn Kubelik, a „Papa”. Bodográf mozi, B terem…

– Előadások déltől folytatólagosan… tizenkétszer is megnézek egy filmet…

– A vers végén viszont a Darling törzsközönsége azon röhög, hogy Ágrólszakadt Iván, a nagy átdolgozó és kizsákmányolt hangrabszolga, akit hajdan a fegyveres kapuőrség jó, ha a hátsó lépcsőn engedett közlekedni a Rádióban, most Mikszáth és Móricz társaságában feszít a főasztalnál, a nagy magyar prózaírók közt. – Ez jó – visít föl valaki a homályos múlt még annál is homályosabb presszósarkában –, de miről tud ezekkel beszélni? A Mikszáthnak lila gőze sincs a fociról.

– Hát ami azt illeti, Móricz se szurkolónak volt igazán nagy…

– Mégis mind a hárman tudtátok a legfontosabbat, hogy a bajnokságra esélye csak annak van, akinek a mondata élve marad, ha ő maga meghal is. És a te mondatod, akárcsak az övék, él, Iván!

– Na igen… az elégtétel…a kései…az egész egy nagy… de mindegy…

A pizsamakabát magába roskad a padlón.

Üres szobák, néptelen folyosók.

Senki, semmi, csak a sikoltani nem tudó némaság kerekre tátott szája.

Fél pár papucs, berúgva valami bútor alá…

Egy Weöres Sándor-szöveg kinetikai^* szempontból történő elemzése, valamint kontextusba^* állítása

E.P.-nek, a bináris keresőfák^* költőjének

Ha a szerelem sötét verem, amit különben költők és válóperes bírók sora bizonyíthat, mit mondjunk a költészetről?

Az a legkevesebb, hogy feneketlen kútnak tiszteljük.

Nagy léhán odakönyökölünk a kút kávájára, szórakozottan bámuljuk a bicskával az állvány farúdjába vésett föliratot: „Nyelvész urak jobban tudják, költő jobban érzi.” Így lopjuk ott gyalázatos módon Isten napját, míg le nem sújt ránk a sors keze, illetve egy picikét meg nem taszítja a könyökünket, mire mi egyensúlyunkat veszítve megbillenünk, és zutty, már zúgunk is nagy darab kőként a sötétbe lefelé.

Az irodalomtudományok doktora meg elégedettségtől ragyogó arccal kiáltja utánunk csóvának:

– Úgy kell az ilyennek! Csak azt kapta, ami jár neki. Ma, amikor számítógépekkel szedhetjük ízekre a vizsgálat tárgyát képező szöveget, és képernyőre vihetjük a költő grafikusan ábrázolt agyműködését, ez a nagyszájú tróger nem átall ideállítani egy múlt századi, csizmás atyafi bon mot-jával a költő érzeményeiről. Nohiszen, merészelte volna csak ezt néhány évvel ezelőtt, úgy kicsinálták volna szubjektív idealizmus címén, hogy öröm lett volna nézni. Egyébként most is nagy örömünk telne abban, ha szabadesésben gyorsuló, kiváló kollégánk megmondaná nekünk, hogy hova lett az idézetben szereplő költő szó elől a határozott névelő?!

De ezt már valósággal üvöltenie kell, hogy a fülembe tóduló légoszlop sivításán át meghalljam.

És a szó mindkét értelmében mélyen jellemző rám, hogy mit kiabálok vissza neki én, aki, ha a kútnak mégis van feneke, a koponyámat fogom szétloccsantani rajta:

– Csizmás atyafi? Monográfiát erről sok diagrammal és ábrával, tanult barátom!

*

Mellébeszélek, tudom. De hát a lényegről ki tud bármi érdemlegeset mondani? Mondjam azt, hogy a költészet legbensőbb lényege magyarázhatatlan csoda? Ez igaznak ugyan igaz volna, de gyakorlati észrevételnek kevéssé kézzelfogható, nem is szólva arról, hogy e kijelentés engem magamat is hamis színben tűntetne föl, mint afféle ködevő romantikust. Holott e kijelentésünk csak némi őszies mélabúval fűszerezett, száraz tényközlés. A költészetről mindent tudhatunk, csak azt nem, hogy mikor és miért lesz ugyanabból az ideges remegésből, melyet mindközönségesen ihletnek nevez a versek barátja, egyszer remeklés, máskor meg silányság? Hogy mi vagy ki játszik itt velünk?

*

De még a szűkebben vett életrajzi tények esetében is. Honnan tudott például a fentebb említett csizmás atyafi úgy angolul, ahogy tudott? És most nem is arra gondolok, hogy Arany János angol beszédét föltehetően nem értette volna egy igazi angol, mert jegyző majd főtitkár uram kiejtése szerényen szólva sajátos lehetett, hanem arra, hogy hogyan tudott így, ilyen könyvből kibányászott iskolás tudással egy olyan tüzet okádó, eleven szörnyeteget, mint Shakespeare, megzabolázni. Lángésszel a lángészt, mondja erre az angol tanszék nyelvmestere. Nagyon köszönjük. Mindent értünk. Télen azért van hideg, mert nincs meleg, avagy hogy írjunk könnyen, gyorsan remekműveket?

*

Weöres Sándor Robogó szekerek című verse egy hét darabból álló verskompozíció része, zenei műszót használva, egy lazán összeszerkesztett szvité, melynek egyes tételeit csak a többé-kevésbé egységes hangulat és a közös hangzásvilág kapcsolja össze. A zenei műszó használatát esetünkben különösképp indokolja az, hogy a versfüzér címe Falusi hangverseny, és hogy művét a szerző „a földre szállt cigány”-nak (Zelk Zoltán szavai), a tündéri és világnagy cimbalomművésznek, Rácz Aladárnak ajánlja. Sajnos azonban más oka is van annak, hogy a zene irányába hajlanak gondolataink. Mintha Goethe és Schubert közös teremtményét, a Margit a rokkánál hősnőjét rokkája mellől váratlanul telefonhoz hívnák, vagy rácsöngetne a kéthavi gázszámlával a díjbeszedő, minek következtében a gazdátlanul maradt rokka önnön tehetetlenségétől hajtva pörögne tovább, és a kezdet lendületét őrizve még egy ideig magától fonná – lazára és gubancosra – a verssorok fonalát. Persze ne essünk tévedésbe: Weöres Sándornak még a kevésbé sikerült verse is Weöres Sándornak sikerült kevésbé; a Falusi hangverseny egy-egy sorában, sorpárjában, strófájában is meg-megvillan az elgurult gyémánt, de példának okáért a versfüzér egészét a vele nagyjából egy időben született, Budapesti színesfényképek címet viselő, és Csanádi Imrének, a nem-budapesti nyelv poétájának ajánlott, szintúgy többtételes koncertdarab éles rajzolatú verseihez hasonlítva – tompa, elmázolt, foltos szövegnek találjuk. Kedvetlenül bóbiskolunk egy strófáról strófára döccenő szekéren. Egész addig, míg ez a szekér, mintha szellemek ragadnák magukkal, el nem kezd robogni velünk.

A csodára, noha a szemünk láttára történik, nincs magyarázatunk. Hogy most miért igen, ha az előbb nem? S mi igen most, ami az előbb nem? A bűvész trükkjét persze sok próbát kiállt szakértelmünk egyből fölismeri:

Hát persze, ha ravaszul a szótag, e pici pata toporog a kövezeten, a köves, a makadám úton, a ritmusa kelepel, a ritmusa rövideket üt, le-lecsapva a húrra verőként, űzi robogni zajosan a szekereket is tova, ütögeti bottal, mint gyerekek a karikájukat, a kereküket egyre forogva robogni.

Csak hogy lássuk, mennyit számít a technika. Ő az Örkény nevezetes egypercesének paprikafüzéréhez nélkülözhetetlen madzag; ennyi a szerepe és nem több. Nélküle nincs vers, de nem ő a vers; ő csak szorgosan dobol, lévén civilben – ha nem madzag – tehetséges dzsesszdobos. Technikai mutatványnál többé, elemi költészetté e szöveget sejtésünk szerint két dolog teszi. A magyar nyelvnek sajátos tulajdonsága az, és épp ezen alapul verselésünk bámulatos ritmikai változatossága, hogy beszédünkben a szótagra eső hangsúly független a szótag hosszúságától, azaz a rá eső hangsúlytól a rövid szótag nem nyúlik meg, nem emelkedik ki a többi közül, nem nyeli magába környezetét, hanem marad, ami volt, rövid, kemény, pattogó, táncbeli csizmakoppanás. A rövid szótagok köznapi beszédünkben szétszórt gyöngyszemeit egypár kanyargó mondat szálára fölfűzni persze csak játék, de olyan, mely úgy fakad a nyelv lényegéből, mint forrásvíz a földből. Mint a képzeletből az olyan szürrealista szóképek, amilyen a „hintafa bársonya” meg a „hajnali légcsiga”. Gyanítjuk: mint minden kezünk közül kisikló, nagy versben, törvény és képzelet játszik egymással itt is. Biztosak csak abban lehetünk, hogy játékuk mozzanatairól keveset tudunk, szinte semmit.

*

Történeteink persze vannak rogyásig.

Kormos meséli: egy éjszaka csöng a telefonja, Weöres a vonalban, suttog:

– Pistám, van nálad papír és ceruza? Az enyém ott maradt a másik szobában, ahol Amy alszik, és nem akarom őt fölkelteni. Valaki egy verset diktál nekem, ha leírnád…

A Le Journalt, századunk magyar költészetének egyik remekét!

A szereplőket ismerve három lehetőség jöhet szóba. 1. Kormos találta ki az egészet. 2. Weöres találta ki az egészet. 3. Senki nem talált ki semmit, és szóról szóra minden így történt.

Hátborzongató, hogy a lényeget illetően akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha a harmadik variánst tekintjük igaznak…

A versek titkát kutatni annyi, mint egy hagymában megkeresni a hagymaszagot. A hagyma köztudottan egy befelé kvázi végtelen héj-a-héjon szerkezet. Ha ennek utolsó, leheletfinom héját is lebontjuk a semmiről, és már csak ezt az utóbbit morzsolgatjuk az ujjaink között, tiszta lelkiismerettel kimondhatjuk, hogy a hagymában a legrészletezőbb alapossággal sem találtuk a szagot.

Nem hát, mert az már jó ideje ott illatozik az ujjainkon.

Nagyszombat, 1704

Paradigma Bella (kiképzett űrképelemző és rejtjelkulcsfejtő, posztgraduális bölcsész doktorandusz [doktoranda?], értekezésének [helyes magyarsággal píécsdíjének] témája Volt-e élet a Földön a Kukorellyék előtt?) egyből átlát a szitán: – Ez egy történelmileg narratívvá determinált szövegalakzat.

*

A Nagyszombat, 1704 tárgyát tekintve csakugyan történelmi ihletésű vers. Szövege első ránézésre nem szól másról, csak II. Rákóczi Ferencnek és az általa vezérelt kuruc hadaknak az Úr 1704-edik esztendejének karácsonyán elszenvedett, nagyszombati csatavesztéséről, méghozzá a fejedelem szavaival, Rákóczi Emlékiratainak a mondott évre vonatkozó fejezete alapján. Vas István valahol azt írta vagy nyilatkozta (a forrást emlékezetből pontosan megnevezni nem tudom, de a kijelentés tényében és tartalmában biztos vagyok), hogy a versből egy szó sem az övé, minden szó Rákóczié. Ez igaz is meg nem is. Igaz annyiban, hogy a vers minden mondata Rákóczi szövegére hajaz, tényanyagában, az események sorrendjében híven követi az Emlékiratok leírását, a vers mégsem egyszerűen kollázs, noha Vassal nyilvánvalóan a tőle, az „ómódi moderntől” az újmódiak által idegennek vélt kollázstechnika, azaz ennek fölényes birtokbavétele és az e fölött érzett jogos büszkeség mondatta azt, amit mondott. Rákóczi nemzeti nagyjaink egyike, bonyolult személyiség, és írónak is kiváló, de nem költő. Szövege, hogy csak egy mellékesnek tetsző körülményt említsünk, nem jambizál. És ez a körülnény, ahogy azt hamarosan látni fogjuk, korántsem mellékes. De előbb vegyük a két szöveg eltérő hangütését. Rákóczi emlékiratot ír, tényeket közöl, például így: „Bercsényi tábornok arról értesített, hogy Heister a Bajorországból hozott csapatokkal át akar kelni a Dunán…”, majd két oldallal később: „Megérkeztünk Nagyszombathoz, és messziről fölfedeztük az ellenséget: négy oszlopban menetelt, közepén a málha volt.” Ez igényes, de földön járó szöveg. Ugyanez Vas Istvánnál így hangzik:

Ez a szöveg nemcsak sűrített változata az előbbinek, nemcsak tömörebben szól, emelkedettebben is, ha nem is mindjárt a menny, de legalábbis egy színpadnak kinevezett dobogó magasából. Említettük már a jambust. Ezen a majdnem észrevétlenül az élőbeszéd alá csúsztatott versmértéken behintázva a színre „Az ország hódoltatására küldött gróf Sigbert Heister” nemcsak másképp hangzik, mást is jelent, mint az, hogy „Heister… át akar kelni a Dunán”. Ne kerteljünk. Nagyszombat (különben Rákóczi megítélése szerint roskatag, védműnek silány) falainak tövében Shakespeare színpadán állunk, ahol a hírnök épp most jelenti be a drámai történés kezdetét. Az elrongyoltan is kitartó, lazára hagyott, olykor trocheikus sorokkal is megzökkentett jambus, melyet manapság nem egy posztmodern verselemző talán még szabadversnek is hajlamos volna hallani, elemeli a földről a hadijelentések eseményeit, a kamera a zsinórpadláson keresztül a csillagok magasába szökken, ami a költészetnek régi, begyakorolt mutatványa, az optika tágra nyit, és a barokk monológ romjain túl egyszerre felködlenek a második világháború harcterei, ahol gróf Sigbert Heister (vagy von Ahogy Épp Akkor Hívják tábornok) páncélosai menetből veszik be Minszket és Kijevet, miközben a versben mindvégig, szóról szóra azonosíthatóan csak a magyarok vezérlő fejedelme beszél. De miről? A magyarok természetéről, melyet Bercsényi gróf olyan jól ismer; az örökös zűrzavarról, a tanácstalanságról, a hebehurgya tanácsosok zavaros tanácsairól, a mindenki-mást-mondról, a kard-ki-kardról, a magyarok világra szóló virtusáról; szóval rólunk, a népről, a ritka győzelmek és gyakori vereségek népéről, akik ilyenek voltunk 1704-ben, és ilyenek leszünk mindig is, 1848-ban, 1944-ben és 1956-ban, mindenkor, míg világ a világ. Ezt a távlatot nem Rákóczi férfiasan szép szövege nyitja meg előttünk, hanem Vas István költői trükkje, de használhatnánk a trükk helyett a varázslat szót is arra a műveletre, mellyel Rákóczi prózáját Vas verssé alakítja. A gesztus fontosságát a költő még szövegének írásmódjával is jelzi: nagybetűkkel kezd minden verssort, mint a régiek. A verses színpad vásárian fenséges légköre kell ahhoz, hogy egyik évszázad áttűnhessék a másikba, hogy a málhát fosztogatni kezdő kurucokról eszünkbe juthassanak 1956 októbere pesti utcájának pénzzel teli ládái, melyekhez napokon át nem nyúlt senki; a rosszról a jó, a jóról a rossz, a nagyságról a törpeség, és persze fordítva is; az idő színpadi építménye ahhoz, hogy Bercsényi gróf ráláthasson a magyarokra, a parasztokra és uraikra, Rákóczi Bercsényire, Vas István Rákóczira, és mi, kései olvasók, mindegyikükre és saját magunkra. A Nagyszombat, 1704 a magyar költészet nagy magyarság-versei közül való, a vörösmartysan keserű költemények fajtájából. Keserűvé az éleslátása teszi, hogy hiába a józan ész világossága, a szerelmen az nem segít. Vasnak ez a verse éppúgy, mint az 1957-ben íródott Pesti elégia szemérmes szerelmi vallomás – hadd ne mondjuk ki, hogy kihez-mihez, minthogy ebben a tárgykörben már minden szót fényesre koptattak a hangjukat rezgető pártszamarak és hordószónokok. Inkább fordítsuk figyelmünket ismét a nyelvi nyersanyag megformálására. A vers utolsó sora – Ha már az istenség velem ezt akarta – a ritmusát tekintve kétféleképp is olvasható: megugratott jambusnak, de latinizáló, távolról a hendekaszillabusra emlékeztető verssornak is. Nincs bizonyítékunk arra, hogy ebből a verszárlatból Horatius vagy az általa annyiszor megénekelt sors intene felénk, ahogy arra sem, hogy ez a klasszikus dallamfoszlány éppenhogy a vallomásait latinul író Rákóczira volna utalás (Vas csupán a franciául írott Emlékiratokat fordította magyarra; a latin szöveget Szepes Erika magyarította), meglehet, csak a véletlen műve ez a különös egybehangzás (amit különben ismerve Vas István költői természetét, csöndesen kétlünk), de az semmiképp sem véletlen, hogy nekünk mi minden juthat eszünkbe egy tikkelő verssorról. Gondolattársításra, eszmélkedésre a vers egésze ösztönöz, szövegének sokértelmű gazdagsága, melyből még arra is telik a költőnek, hogy megfricskázza az éppen divatos irodalmi kánont, és egyes szám első személyben írjon egy minden igényt kielégítő, korszerűen személytelen költeményt.

Nagy mutatvány, nagy vers. A korszak költészetének maradandó darabja.

*

PARADIGMA BELLA (előrejön, egészen a rivaldáig, a közönséghez intézi szavait)

Vas István? Egy öreg apuci. Nem nagy durranás.

A Pétermegőrzőben

Eszter, a házias Péter: Egy kő

(100)

Van egy kő, ír. Észak-ír, nappal analfabéta. Úgy hív engem, kis mesekövem. Meg még úgy is, hogy te árnyékszék. Néha pedig csontig ellágyul és azt sustorogja a fülembe, kis irokézem, ne húgyozz a perzsaszőnyegre. Na igen, az irokéz én vagyok. Egy dél-irokéz. Meló, mint a bányában, hétköznapokon általában délután negyed kettőig, hogy majd leszáll (öveket becsatolni! dohányzást mellőzni!) az indián töke. Megjegyzem, az indiánra való tekintettel, mármint arra, hogy mondhatni történelmi okokból inkább bírja az angolt, mint a magyart, a délutánt mondhatnánk posztmeridiánnak is (angolul ezt PM-nek rövidítik, ám ha ugyanezen a nyelven ugyanez a két betű jelenthet posztmodernt, sőt postamestert is; miért épp posztmerindiánt ne jelenthetne?), de ne tartsuk föl most az indiánt, hadd borogassa. Munka után könnyű ebéd, édes a pihenés, wigwam stb. Vasárnap kikapcsolódás, fölolvasóest, az irokéz színháza, koncert. Hanem a perzsától kurvára begerjedek. Ki itt a perzsa, te lestrapált némber? Fanszőr, vöröses, kézzel csomózott, népművészeti, az fan, de hol itt egy ajatollah, te kövidinka, tájékozódom látszólag még higgadtan. Na ja, tollah a füledbe, mondja, épp ez benne a pláne meg a circenses. Egy kőszínházi világszám, oroszlánokkal. Persze erre aztán backhandről mellbe, de amúgy istenigazából, ne legyen kúrförszt a nevem, hogyha nem. Ami a kúrförsztöt illeti, leinformálhatók bizonyos hálózati személyek sikolyai, hogy soha még ekkorát, a szemük is majdnem kiugrott stb. Világos, hogy én mint kúrförszt az adott esetben nem késlekedhetém venni késem (ikes főnév, múlt ideje késemet), vevém tehát én a nagy rozsdásat, a konyhai bökőt, és ekképp volnék meredőben, mint a mór a feredőben (gőz), vagy maga Don José, a kemény vitéz, a Carmencita, la gitana szoknyája alatt (gáz), akit ez a buta puta utána úgy elküldött a sunyiba pitymallani, hogy csak, és fennszóval kérdeném én is, Ej mi a kő, tyúkanyó, kend a szobában baszik itt bent? Mire ő, Naná, majd kint, hogy fölfázzak, baszd meg! ZAM, ordítok rá, fölfázZAM, baszd meg! Mire ő, Pina fasz együtt basz, baszd meg! És már esik is neki rettentőn a cipzáramnak, baszd meg! Az meg beakad, baszd meg! Mondom neki, nem bírom a csúnya beszédet, baszd meg! Ő se, mondja, baszd meg! Akkor inkább kötőszavazzunk, mondom, baszd meg! Két sima, egy fordított (németből magyarra), mondja, baszd meg! És ezek már az ő fürge ujjai, baszd meg, kötőszó! És ez meg már a fürge ujjak könyve, kötőszó, baszd meg! ÓÓÓ! A kő könyve, kötőszó, kötőszó! OHOHOHÓ! Kérdi, mi kő? Kérdem, mikó mi kő? Hát akkó mi kő. Akkó a kő kő. A nagy K kő! Hát ezt bírom ebben a kőben! Hogy ennyire K! Mert ennyire kő! Szó ami szó, marhára. Már vissza se tudom, kötetlen számú kötőszóval kötetlen szárú farmeremben, tartani.

Gyilkosok

Történt pedig, hogy a magyar prózát álmában megfojtotta volna egy Anekdota nevű betyár.

– Nagy marha volt az is, aki ezt kitaná’ta – mormogta a bajsza alatt a nehéz életű, pusztai ember, aki a vármegye zsandárainak vizslató szeme elől álló nap a posztmodern regények kaktuszszerűen szúrós írásjelei közt lapult, és estére kelve elnyűtten, kitikkadva, cserepes szájjal, amúgy mosdatlanul, szőrös-puskás rémlátomásként toppant a korcsmáros elé: – Aggyék kend e’kkis Mikszáthot!

Maga a gyilkosság bűnébe esett történet pedig imigyen szólt volna.

Élt Budapest városában egy ősz akadémikus, aki oly nagy jártasságra tett szert a följelentésben, hogy utóbb följelentéseinek egyetlen mondatában már két vagy több személyt is föl tudott egyidejűleg jelenteni. Kedvére volt e mesterség nagyon, űzte hát szorgosan, és nem is hibádzott volna semmi az ősz akadémikus szívbeli megelégedettségéhez, ha reggelente így nem szólt volna hozzá a borotválkozótükre:

– Nagy szar vagy te, öreg!

Az ősz akadémikus nem lévén beszédes kedvében, a mutatóujjával fenyegette meg a tükröt, hanem az csak mondta a magáét:

– És bűzlesz is, mint a szar!

Az ősz akadémikus erre már mégis megszólalt, és annyit mondott:

– Följelenthetnélek, te szemét, de akkor hogy borotválkoznék?

Így esett az, hogy az ősz akadémikus nagy elhatározásra jutott. Nincs más hátra, gondolta, meg kell írnia élete főművét, egy két teljes újságoldalt betöltő följelentést, amitől még a borotválkozótükrének is tátva marad a szája (tátott szájjal ugyanis csak nagy nehézségek árán tehet az ember, még ha borotválkozótükör is, kritikai megjegyzéseket). Elhatározását tett követte, megírta nagy följelentő cikkét és azt a címet adta neki: „A tények makacs dolgok”. A mű a vártnál is nagyobb hatást keltett, a borotválkozótükör éleslátását ugyan nem sikerült vele elhomályosítania, viszont Budapest városában azon az éjszakán csak úgy nyüzsögtek az árnyékként suhanó, nagy fekete autómobilok.

Nem sokkal ennek utána az ősz akadémikus meghalt és Isten színe elé szólíttaték.

Mit tesz Isten… („Népi eredetű szólás, de azért megvizsgálandó, hogy a jelen politikai helyzetben nem a reakció legitimizálását segíti-e elő?” A III/III-as ügyosztály Róka fedőnevű informátora jelenti, az akció neve „Az Isten lába mellől”)… Hát Isten azt tette, hogy az ősz akadémikus szelleme épp a Dantéé és a Balzacé mögé került a várakozók sorában.

Kérdé az Isten Dantét:

– No, édes fiam, Dante Alighieri (anyja neve, lajstromszáma etc.), mit hoztál nekünk ajándékba?

– Én, Mindenható Atyám, az Isteni komédiát.

– Jól van, édes fiam – mondá az Úr –, add le a portán, és menj a dolgodra.

Kérdé az Isten Balzacot:

– Hát te, fiam, Honoré Balzac (a de szócskától meg attól, hogy világéletedben jogosulatlan voltál a használatára, most kegyelemből eltekintek), hoztál-e valamit?

– Én, Mindenható, Kegyelmes Úr, az Emberi komédiát.

– Derék. Add le te is a portán, aztán mehetsz te is a dolgod után.

Kérdé az Isten azt, aki a földön az ősz akadémikus volt:

– Hát a te (neved, születésed helye, ideje, anyád neve, lajstromszámod)?

– Én, Mélyen Tisztelt Konferenciaelnök Úr, az akadémia rendes tagja vagyok, és hozzászólásom címe: „A tények makacs dolgok”.

– A tények, a tények, a tények, angyalom – kezdte az Úristen dúdolni a Csárdáskirálynő egyik, a mennyekben is népszerű dallamát, miközben elgondolkozva simította végig egy arra szálló bárányfelhő göndör gyapját –, az Istennel is komédiáznak…

Hanem ekkor megcsapta a tudós hozzászólóból áradó, rettenetes szarszag, és ez egyszeriben ráébresztette arra, hogy kinek is dudorászik itt ő, amitől viszont úgy, de olyan istenigazából elfogta a méreg, hogy beszéd helyett csak mennydörgött egy hatalmasat. A mennydörgést egy legújabb típusú, japán gyártmányú gondolatolvasó- és kiírógép öntötte még a dörgés elhalása előtt szavakba (hardware: Heiho Silver, software: Kiicsi Acsacsi, 6.0), miközben lángbetűkkel írva a monitor képernyőjén is megjelentette, közvetlenül a Mene Tekel Ufarszin.doc & bak kijelzések fölött (betűrend!), a következőképpen:

Mars A Pokolba Szarjancsi.doc\Mars A Pokolba Szarjancsi.bak (files).

Így szálla alá a poklokra az, aki valaha az ősz akadémikus volt ezen a világon, s véle az Anekdota nevű betyár, akit a zsandárok, minekutána tetten érték Mikszáth Kálmán egy hosszabb mondatának olvasása közben, nagy üggyel-bajjal ugyan, de végtére is megfogának.

A magyar próza ettől fogva az éjszaka új réméről, egy Cselekmény nevű kéjgyilkosról álmodott.

Új magyar irodalmi lex?

Vitatható, hogy melyik hülyeség mondható több joggal tengernyinek, az enyém-e, aki egy őrült pillanatomban elhatároztam, hogy drága pénzért megveszem az Új Magyar Irodalmi Lexikont (a továbbiakban ÚMIL), abból a megfontolásból, hogy teljesen használhatatlan elődjénél mégiscsak jobbnak kell lennie, vagy azé a lexikoné-e, mely akár egy olyan cikket is közöl, mint az ÚMIL rólam szóló szócikke.

Hanem ebben a vitában döntsön az utókor. Nekünk más a dolgunk. Legalább mi, léha írók legyünk pontosak, ha már a lexikonunk olyan, amilyen.

Észrevételeink megtételekor pedig a lexikon tudós előszavában a szócikkek szerkezetéről mondottakhoz tartsuk magunkat. Előbb a tények, utána a mélyreható elemzés.

Tehát:

1. Idézet az életrajzomból: „Az ELTE m(agyar)-könyvtár szakán 1960-ban kapott diplomát.” Verseim és prózám visszatérő motívuma, hogy egyetemi diplomát soha nem szereztem; ironikusan többször is utalok arra, hogy egyetemen én többet oktattam, mint tanultam.

2. Nem tétetik említés:

2.1. Arról, hogy 1976-bon az Iowai Nemzetközi Íróprogram résztvevője voltam. Ez nem föltétlenül megemlítendő, de ha mások esetében az ÚMIL ezt említendő ténynek tartja, akkor itt a hallgatásával hamisan informál. Annál is inkább, mert tíz évvel későbbi minnesotai egyetemi tanárkodásomat megemlíti (nem említi viszont, hogy a két út együttes eredménye egy Amerikáról szóló verseskötet [éljen Drága Lexikonunknak és Nagy Barátjának, a Logikának örök és megbonthatatlan testvérisége! {hosszan tartó, lelkes taps, a közönség feláll és állva éljenez… }]).

2.2. Az 1986-os Év Könyve díjról, melyet összegyűjtött verseim kötete kapott. Ez sem föltétlenül megemlítendő, de… (lásd fent!).

2.3. A művek fölsorolásában öt könyvről:

2.3.1. Honnan jön a költő? Esszék, 1980. (Ennek a címadó írása készült Iowában.)

2.3.2. Egyik oldaláról a másikra fordul; él. Versek, 1992.

2.3.3. A keljföljancsi jegyese. Versek, 1992.

2.3.4. Útkereszteződés Minneapolisban. Ötvenegy vers Amerikáról, 1993.

2.3.5. Cédula a romokon. Esszék és egyéb arcátlanságok, 1994.

3. Említés tétetik viszont:

3.1. A Soros Alapítvány díjáról és a Weöres Sándor-díjról mint két egy időben kapott díjról, holott a Weöres Sándor-díj a Soros Alapítvány költői díja, tehát a két díj egy és ugyanaz (lehet, hogy ez a mélytudat kárpótlása a lenyelt Év Könyvéért?).

3.2. Az 1979-ben megjelent A visszacsavart láng című esszékötetről mint fontos folyamatok kiindulópontjáról. Nagy kár, hogy ilyen kötet nem létezik. Ezzel a címmel egy verseskötetem jelent meg a mondott évben, és a fontos folyamatok, ha egyáltalán indultak valahonnan, hát abból az egy évvel későbbi esszékötetből (2.3.1.), melyről az ÚMIL nem tud.

3.3. Az 1986-ban megjelent Összegyűjtött Versekről, mely az ÚMIL szerint 1985-ben jelent meg.

3.4. Az 1994-ben megjelent A költészet hatalma című gyűjteményről, mely tény magában természetesen nem lenne baj, de így, az előle hiányzó öt könyvcímmel igenis az, mert megtévesztő módon azt sugallja, hogy az ÚMIL naprakész, és a művek jegyzéke teljes, amiről ugyebár nem beszélhetünk.

Ily gyászosan állunk a tényekkel, de hát ugyan mi rossz lehet ezen a földön, amiért nem kárpótol bőségesen az elemzés mélysége és a csillogó stílus? Idézet következik:

„Önéletrajzi verseiben az egyén és a történelem titkait vallatja. Nyugtalanság, fintor, kétségbeesés és várakozás jellemzi verseit. Főleg angol és spanyol költőket fordít.”

Hogy ne ismernénk rá tévedhetetlenül a köztünk révületben tántorgó költőre, aki csak úgy egyszerűen „árvaházban nevelkedett”, mint Twist Olivér?

(Naná, hogy akkor ilyeneket művel. Még jó, hogy nem rohan ki, mint egy Zrínyi Miklós, csíkos pizsamában, sikoltozva, kezében konyhakéssel, a nyílt utca során táncolni, dalolni, a szégyentelen!)

Egy arcizmunk sem rezdül. Mint főleg angol költőket is fordító árva tudjuk, mi az understatement, a híres-nevezetes angol aláfogalmazás.

– It’s a pity – mondjuk hűvösen, amit megközelítőleg úgy műfordíthatnánk magyarra, hogy ez egy szánalmas, piti ügy.

Persze azért berzenkedik bennünk a puszták szelleme. Hát mi már örökre a sor végére szorulunk?

Pitinek piti, de azért van benne valami nagyszabású. Ilyen terjedelembe ennyi szamárságot beleszorítani! Mibe, hogy ez Guinness-rekord?

Emberek, látom a tengert! Pontatlanságból, rendetlenségből és lustaságból van, de becsszavamra, hullámzik.

„Se szűk, se bő” – mond furfangos Sebő

– Na szépen vagyunk – mondja a nép fia, Figaro, sotto voce –, itt jön a hajdú, hogy a harangöntésről nyilatkozzék. – Persze amilyen csavaros eszű borbély ő, egy rendes és nyilvános profesor sevillano, egy barbiere di qualità, mondhatná azt is: – Itt jön a harangöntő mester, hogy előadja a tömegoszlatás rendőri fortélyait.

Arra utalnánk finoman, hogy már megint belepofázunk valamibe, amiről halvány gőzünk sincs. Elvégre írók volnánk vagy mik.

Kezdésnek nem rossz, csakhogy ez az egész – így – nem igaz. A helyzet ennél sokkal zavarosabb.

Olyan, mint ifjúkorunk legendás kacskaringója az egyetemi diploma körül, melyet köztudomásúlag nem állt módunkban megszerezni. Egyetemen, mondogatjuk azóta is meghitt barátaink körében, nekünk nem tanulni szokásunk, hanem tanítani.

Ez persze meg is látszik rajtam. A zene lejegyzésében például analfabéta vagyok, nem tudok kottát olvasni. Ugyanakkor kevés azt mondanom, hogy a zenével való viszonyom bensőséges. A magam lehetetlen módján a titkairól is tudok valamit. Valahogy úgy vagyok velük, mint az angol nyelvvel és a nyelvtanulással; hajdanában-danában, amikor zöldfülű fordítóként, egy hályogkovács holdkóros biztonságával Chaucert kezdtem fordítani, és természetesen nem tudtam azt, amit a bölcsészkaron még a liftesnéni is tud, hogy a Canterbury meséknek van bőven jegyzetelt, modern szövegkiadása, sőt mai angolra fordított szövegváltozata is. Véres verítéket izzadva a középkori angol szövegből dolgoztam, a szöveghűség szempontjából pocsék eredménnyel, de a mesterségét tanuló költő szemszögéből csöppet sem haszontalanul. Megtanultam valamit, aminek nincs neve; meglestem két nyelvet, az angolt és a franciát, ahogy ifjan és buján szerelmeskednek egymással, nem is szólva a kukkoló harmadikról, az öreg latinról, aki a fáklyát tartotta nekik.

A zenét én a fülemmel tanultam. Ösztönösen; úgy, ahogy a szomjas állat iszik. És tíz, húsz, ki tudja hány év után egyszerre csak arra ébredtem, hogy hallom a különbséget Bach és Schütz, Mozart és Haydn, Sztravinszkij és Schönberg között, hogy előrébb most ne merészkedjem. Érzem a dallam tengerhullámzását, és fölfogom a mozgásában rejlő szabályosságot, melyet valami rejtélyes rajzológép egy kristályszerkezet képében vetít koponyám belső falára.

– Hé, te – kiabál be a pályára egy fölhevült szurkoló –, nincs ezen a földön annál utálatosabb, mint amikor fennkölt hapekok a művészi szépről nyomják a süketet.

– Így igaz, öreg – üvöltöm vissza az amatőrök tépett mezében, csatakosan –, korpázd a bestyét!

– A tiédbe – kiabál be ismételten a pályára ő, mert egy vérbeli szurkoló természetesen nem olvas sem régi, sem új magyar irodalmat, de a külsőnk valamiért bizalomgerjesztőnek tetszhet neki, mert nem dob fejbe egy előtte gondosan fenékig ivott sörösüveggel, ami itt – mármint a sörösüveggel való hajigálódzás – a műkritika legelterjedtebb formája, hanem hagyja, hogy nagy hadarva magyarázatát adjuk viselkedésünknek. Mi, adjuk elő a magunk mentségét, mindössze egy tanulási folyamatra szeretnénk fényt deríteni, méghozzá abból a célból, hogy el tudjuk választani egymástól az elválasztandókat, nevezetesen ösztönös zenei hallásunkat és zenetudományi amatőrködésünket attól a ténytől, hogy mind e közben foglalkozásszerűen űzött szakmánkban, a zenéléssel is rokon, mert szavakkal zenélő költészetben több-kevesebb jártasságra tettünk szert. Vagyis hogy épp azt bátorkodnánk kifejteni, hogy ez az állítólagos rokonság csak az összművészet naiv prófétáinak gyermeteg álma. Úgy rokon szakma e kettő, mint a lepkegyűjtőé meg a bálnavadászé.

A verssel való hosszas bajmolódás kétségkívül nagy segítségemre volt, de a leginkább abban, hogy föl tudjam fogni, mennyire más értéke van e két világban a mégoly hasonló adottságoknak és lehetőségeknek is. Kezdem azzal, hogy lehet valaki a vers abszolút hallású mestere, és ezzel együtt zeneileg süket, mint az ágyú. A kétféle hallás persze rokon természetű, de az egyik nem föltétele a másiknak; ugyanezt úgy is mondhatjuk, hogy a zenei tehetségnek csak egyik, bár fontos része a jól halló fül. A másik – és ez egy olyan tanulság, melynek birtokába kivételesen (rögtön mondom, hogy mi módon) a versírás gyakorlata juttatott – valamiféle matematikai ihletettségű szerkeszteni tudás, mely legalább annyira, ha nem inkább rokon az építészmérnök formaérzékével, mint a költő képzeletével.

Az ütött szöget a fejembe, hogy a zenebirodalomnak olyan katedrálisai, mint Bach passiói és Händel oratóriunai, versikék talapzatán állnak, s hogy az olyan találkozást, mint Goethéé és Schuberté egy-egy dal kapcsán, kivételesnek kell mondanunk; merő véletlennek azt, hogy Goethe verse magában is az, mint amivé majd Schubert zenéjével együtt lesz: remekmű; mondhatnánk, Schubert tehetségéből még arra is futja, hogy remekműveket emeljen négyzetre, melyek így kivételként erősítik a szabályt, hogy a dalirodalom remekeihez többnyire másodosztályú költők szállítják az állványzatot. A zenének ugyanis erre van szüksége, valamiféle támasztékra, egy lehetőleg egyszerű alapformára, melyet a későbbiekben úgyis eltakar mindaz, ami ráépül; egy kockára az egyetemes legojátékból, melyet azután kedvére megsokszorozhat, össze- meg szétrakhat, és nem olyan tovább nem formálható, öntörvényű, duhaj varázslatokra, mint mondjuk Rimbaud Részeg hajója. Ilyenekből ihletet meríthet, de építkezésre, amire neki egy adott szöveg kell, nem tudja használni. Kivétel persze, mint mindig, most is van, és nem csak Goethe; hogy mást ne mondjunk, gondoljunk csak Kodály vers-megzenésítéseire.

Rám és zenei Bildungsromanomra mélyen jellemzően hol másutt ment volna végbe az én végső „zeneelméleti” megvilágosodásom, mint Dél-Indiában, egy égető levegőjű, zsúfolt hodályban, egy valamikor réges-régen ezen a vidéken született és azóta itt nemzedékről nemzedékre hagyományozott táncjátékot bámulva. Nem is olyan képtelenség ez, ha jobban belegondolunk. Hiszen idegen voltom következtében külön-külön kellett érzékelnem azt, amit mind a helyi közönség a maga közegében, mind én a magaméban, az egy kultúra körén belül élők már-már ösztön mélységű rendíthetetlenségével érzünk egynek, a zenét mint a tagolatlan idő fölhasogatásának brutális aktusát, és a körötte-fölötte-benne párálló eszmét, kevésbé fennkölten a szokásból törvénnyé emelt gyakorlatot és (majd, amikor már lesz olyan) az ezt kodifikáló szakirodalmat.

Akkor, ott, a fullasztó hőségben egy rövid időre minden a maga elemi valóságában mutatkozott meg. Nem beszéltem a helyi közösség nyelvét. Nemcsak azt, amelyik szavakat használ, de azt sem, amelyik mozdulatokat. Így, minden addig szerzett tudásom oltalmától megfosztva, csupasz hajótöröttként kivetve egy szigetre, megtapasztalhattam azt, hogy mit művel a zene az emberrel, ha rászabadul; kandidatúrára készülve úgy mondhatnám, a zene hatásmechanizmusát. A szívem felől tört rám, de ne gondoljunk itt a kaméliás hölgy könnyfacsaró történetére: a szív ez esetben nem jelent sem többet, sem mást, mint egy testünkbe szerelt metronómot, az élő szervezet ritmusát. Ebbe hatol be, ezt zavarja meg, ezt idomítja magához az egy szál dob és a csörgők hangja. Próbáljuk meg visszafogni a lélegzetünket, és megízlelhetjük a halálfélelmet. Elmondhatjuk tehát, hogy a zene egzisztenciánk gyökerénél ragad meg, és olyan erővel, ahogy egyetlen más művészet sem.

Ugyanakkor a szó szoros értelmében ott táncolt a szemem előtt a megelevenedett absztrakció is, melyben minden kéz-láb-tenyér-arc- és szemmozdulatnak rögzített jelentése van – mintegy filmen mutatva azt, hogy a zene – ha „olvasni” is tudjuk, mint itt a terem közönsége a mozdulatokba írt táncbeszédet, mi meg „otthon”, Európában a magunk zenei szabálykönyvének fejezeteit a fúgától a szonátaformáig és az elektronikus hangtömbök zuhogásáig – lényünket átkarolva egyszerre hat a zsigereinkre és az agyunknak arra a részére, melyben az elméleti matematika leglégiesebb fölismerései is teremnek. A vers ehhez képest egynemű jelenség, egy vödör kútvíz, mellyel minden különösebb teketória nélkül nyakon öntjük a nyájas olvasót. A hirtelen jött zuhany vödörnyi vízözöne az agyunkon át hatol belénk, ott kell belénk hatolnia, csak úgy szívódhat föl még az érzékeinkbe is, mert még a leghevesebb indulattól ösztökélve sem szabadulhat attól, ami értelmünk felé irányítja, hogy minden csöppnyi elemének szótári jelentése is van.

Ha zene és költészet rokonok, mert valamiképp azok, hát így; egymásnak legföljebb unokatestvérei. Az pedig, hogy nekem van fülem mindkettőhöz, a sors szeszélye; a zene iránti fogékonyságom afféle hatodik ujj, nem igazi tehetség, vagy ha igen, csak ahhoz (ami persze nem kevés), hogy szinte mindenfajta zenének jó hallgatója legyek.

Egy autodidakta művészeti gondolkodó, aki itt előadta magát.

Azzal a céllal persze, hogy meggyőzze hallgatóságát, van némi köze a tárgyhoz, melyről véleményt nyilvánít, hiszen a sors föntebb említett szeszélye folytán magányos műkedvelőként ő is ott bóklászott, ahol hivatását követve a népzene minden rendű és rangú kutatója, élet és zene határterületén.

*

Kevés ingoványosabb terület van annál, mely századunk magyar szellemi életének azt a bizonyos tiszta forrását körülveszi. A Cantata profana szövegét mondó Bartók hangjának tompa ezüstjén persze semmi sem ejthet foltot, de a születésekor tündökletesnek tetsző eszmét önjelölt örökösei gyakran kompromittálták. Nem mintha az eszme maga bizonyult volna hiú reményekben dúskáló évszázadunk egyik ködös téveszméjének. Azt a fordulatot, melyet Bartók és Kodály vitt végbe a század elején – első pillantásra még úgy is látszhatott, hogy csak a zenében –, ma sincs okunk más jelzővel illetni, mint a történelmivel. Soha gyakorlatiasabb utópiát, mint Kodály látomása az iskolai énekórákon zeneértővé növekvő nemzedékekről. Meghonosodása a mai Japánban ékesen bizonyítja e zenepedagógiai modell működőképességét. Az utópisztikus elem nem is magában a modellben rejtőzött, hanem a körülményekben. Abban, ahogy Okatootáiában bevezetik a tanügyi reformokat. Abban, ahogy ugyanitt a hajlékony eszmét, e rugalmas kaszapengét merev jelszóvá egyenesítik. Kodály programja – a lényegére csupaszítva – az volt, hogy tanuljuk meg a magunk zenei anyanyelvét, és jobb magyarokként jobban fogjuk érteni még Palestrinát és Debussyt is. Programjának e második pontja nem röpiratokban van megfogalmazva, hanem a zenéjébe van belekomponálva; találomra említem itt a Jézus és a kufárokat meg a Nyári estét, említhetnék éppen más műveket is.

Nem ilyen nyugati dekadenciával fertőzött lélek korunk vakbuzgó mozgalmára, aki a szellem végső, nagy ütközetéhez toboroz sereget, és akinek be nem áll a szája Bartókról és Kodályról, bár meghitt körben már őket is egy kissé túlhaladottnak ítéli, szavajárása szerint nem elég „autentikusnak” a zongorakíséretes népdalföldolgozásaikkal. Szerinte a tennivalónk világos, forradalmas lélekkel fejest kell ugranunk a népdalba, népköltészetbe, népművészetbe, és kész. Az, hogy mit mond erről a tősgyökeres szamárságról a tudományos földolgozás során a feladat bonyolultsága által szerénységre intett kutató és – szavak nélkül – a föntebb említett két mester életműve, nem tudja a jelszavak Savonarolájának lelkét fölkavarni: akadémiai papírgaluskát ő nem fogyaszt, koncertre ő nem jár, nagyobb dolgokra van ő elhivatva, botfülét hegyezi szorgosan, hogy meghallja vele a jövő hívó szavát.

*

Ezen a háborúk dúlta vidéken bukkan föl a hatvanas és hetvenes évek fordulója körül egy húszas éveiben járó, jó fülű mérnökhallgató, aki szereti a zenét, házilagosan még műveli is. Fegyverzete egy szál hegedű meg a szemüvege mögött csillogó, kíváncsi tekintete.

A népzenére kíváncsi. Gondolom, az történt vele is, ami – mutatis mutandis – velem. Torkon ragadta és kéjesen fojtogatni kezdte egy indázó dallam vagy valami vad ritmus, épp csak ezt az utóbbit nem nyitott tenyérrel verték egy cserépdob bőrén, mint az a dobos, akit én hallottam Dél-Indiában, hanem a vonót táncoltatva húzták a húrokon, mint a falusi hegedűsök mifelénk. Mármint ott, ahol el nem dobták még a népszokást ruhástul, a hegedűt vonóstul.

Soha züllésre finomabban, rejtettebben, ravaszabbul csábító körülményeket. A fiatalember személyében egy áttetszően naiv Jókai-hős közelít a magát szilárd földnek álcázó láp felé.

A politika és a közélet rohad a hazugságtól. A viszonylagos jólét viszonylagos szabadságában elpuhult hatalomnak égető szüksége lenne valamiféle erkölcsi legitimációra, egy eszmére, mely a fiatalságra valódi vonzerőt gyakorol. A népművészetet ugyan gyanús terepnek véli, minthogy nem tudhatja előre, meddig tart a hegedűszó, és hol kezdődik a politikai szembenállás, de bízik nagy találmányában, a gumibotokkal szavatolt konszolidációban, elvtársak, és mint Piroskára a farkas, mosolyogni kezd erre a szép szál Feri gyerekre. Vidéki fiú a kurvanegyedben, elemzi a helyzetet belső használatra szánt jelentésében a szupertitkos szakértői csoport, észre sem veszi, hogy mi történik vele; hogy előbb a magasba hajítja, majd csöndben alááll, elkapja és sokak által megtapasztalt ölébe gyűri a minden hájjal megkent, éltes madám, a KISZ. Egy ilyen helyes fiú egy országossá szélesedő mozgalom élén, gondolja ez, ér annyit, mint egy jól lecsapolható mocsár.

És ez csak egy a veszélyek közül.

A hol népinek, hol nemzetinek mondott, és mindkét gondolat jegyeit magán viselő, legföljebb korszakonként hol ezt, hol azt az indíttatását inkább hangsúlyozó eszmeáramlatnak, mely ez idő tájt, mint a korai kereszténység a katakombákba, obskúrus vitakörök félhomályába kényszerül visszahúzódni, nem kevésbé égető szüksége volna egy legális mozgalom kereteire, melyek között előbújhatna a napvilágra; és ha már az égést hoztuk szóba, a nagy nyilvánosságra mint huzatra, hogy a hamu alatt izzó parázs lángra lobbanhasson. Részéről tehát az a veszély fenyeget, hogy a táncházi muzsikus helyett a lázas tekintetű ideológia fogja kezébe a vonót, egy teljes életformaváltáshoz húzva a talpalávalót, egy újabb utópiát idézve a századunkban eddig megbukottak helyére, semmivel sem megalapozottabbat, mintha a rockzenétől várnánk a választ a modern civilizáció létkérdéseire. A művelődési ház táncházzá varázsolt nagy termének pódiumán hegedülő, egykori mérnökhallgató előtt egy a hivatalosnál előkelőbb karrier lehetősége is megnyílik, a prófétáé és az ellenzéki értelmiségié, aki hegedülve vezeti népét a jövő egyetemes táncházába, egy olyan világba, ahol a néphagyomány ismét napi gyakorlattá válván, az embernek a fogyasztói társadalom által végzetesen megzavart lelki egyensúlya végre-valahára helyreáll.

A kis ország értelmiségi köreiben egy közismert kéjgyilkos grasszál, az aránytalanság, és szinte egyre megy, hogy mikor melyik álruháját viseli, a sikerét-e vagy a sikertelenségét.

Az igazi veszély mégsem ő. Az igazi veszély, Buñuel zsebéből lopjuk ki a meghatározást, a vágy titokzatos tárgya, a mérnökhallgató zarándokútjának áhított célja, a szédítő sokértelműség kristálypalotája, maga a népzene.

Mert körülmények ide, csábítás oda, ki ne látná – és most nem félünk Ady hangjáig fölcsavarni az erősítő gombját –, hogy szent, nagy vállalkozás a leletmentőé, melyhez igenis kell valamennyi megszállottság is. Ki ne borzongana meg annak a szakadéknak a partján, mely a Cantata profana zenéjében nyílik meg előttünk. Igenis varázsszavak és bűbájosság. Szédítően mély kút az, melybe bámulunk. Igenis zaj és mozgalom, ha nem megy másképp. Igenis menteni a menthetőt mindenáron, hisz látnivaló, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Miért ne lenne tiszta a lelkiismerete annak, aki egy ilyen ügy szolgálatába szegődik? Miért fogná vissza őszinte lelkesedését? Mitől fogna gyanút? És mire gyanakodna?

Sebő nagy mutatványa, hogy egész lényét az ügynek ajánlva is tudott mértéket tartani. És csakugyan a fél országot híva táncba s táncoltatva meg a szónak mindkét értelmében, előbb csak az egy szál hegedűjével, utóbb már mindenféle ravaszdi tekerő-habaró-vakaró-kavaróval (és persze többekkel egy csapatban, akiket itt csak jelzésképpen említünk meg: kezdetben Halmos Bélával duóban, majd a többi bandataggal kiegészülve együttesként [zárójel a zárójelben: a Sebővel sokáig szinte összenőtt Halmos semmivel sem kevésbé karizmatikus alakja a népzenei újjáéledésnek, mint Sebő; épp csak a vele történtek már egy másik történet]), nem az ötlött az eszébe, hogy milyen nagy ember is ő, hanem az, hogy a saját igényességével mérve milyen kevéssé ért ahhoz, amit művel.

Azt hiszem, ő az egyedüli, akinek az állami díj osztásakor azt írták a neve mellé az újságban, hogy főiskolai hallgató, mert Halmos neve mellett, akivel a díjat megosztva kapták, egy rendes, felnőtthöz illő foglalkozás volt föltüntetve: az MTA Népzenekutató Csoportjának munkatársa. Tudtommal Állami-díjas gólya a díj történetében csak egy volt, ő, Sebő Ferenc zeneakadémista. Első éves hallgató a zenetudományi tanszakon, ahová pódiumsikerek és filmszerepek után beült a hozzá képest gyerekek közé tanulni.

Egy Jókai-regény hőse századunk második felében.

*

Sebő Ferenc könyve, a Népzenei olvasókönyv első látásra az, aminek a címe mondja. Hasznos ismeretek és olvasásra való szövegek gyűjteménye, egy tudományos igényeket is kielégítő, mégis elsősorban a tájékozódni kívánókat segítő, jól szerkesztett kézikönyv. Használható tankönyvnek is, ha a szükség úgy hozza, de olvashatjuk egy karosszékben, puszta kedvtelésből, a magunk épülésére is. Ettől azonban még nem kéne elmosolyodnunk.

Márpedig ezt tesszük.

Sebő könyve nem egyszerűen egy olvasható nyelven megírt ismeretterjesztő munka. Mondhatnánk, a könyv szerkezetébe rejtett önportré. A könyv tankönyvnek indul, aztán egyszerre csak kinövi a ruháját. Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy fölsoroljuk a könyv első felének beszédes fejezetcímeit: A népzene, A magyarországi népzenekutatás, A magyar népzene, Magyar népdalstílusok, Énekes népszokások, Tánczene, Revival és táncház, Népzenei kiadványok. A címek híven mutatják, hogy Sebő illemtudó emberként elindul a fogalmak tisztázásával, aztán rátér a magyar kérdéskörre, és rögtön belebonyolódik, mert bele kell, hogy bonyolódjék a stíluselemzés, valamint a népdalok osztályozásának egymással össze is függő meg külön is kezelendő problémagubancába. A fogalmi tisztázás – logikusan, mondhatnám, nagyvonalúan – egy bibliográfiába torkollik, ahogy majd a könyv egésze is a dallampéldák lemezkatalógusába – magától értetődően a tudománynak egy olyan területén, ahol a kutatás nélkülözhetetlen eszköze a sáros bakancs is. Csak előtte még ezzel a sáros bakancsunkkal bejárjuk a könyv második felén magasodó Olvasmányok nevű hegység gerincét és ormait. Bartók, Kodály, Lajtha, Járdányi, Rajeczky, Dobszay, Martin és Sebő saját maga – e hiányos fölsorolás is jelzi, miféle és mekkora hátországa van vándorhegedűsünk tudományának.

Mosolyognunk pedig azon kell, hogy az eszmék emberében lakik egy kulcsait csörgető, józan gazdasszony is; a könyv szerkezete szinte bájjal mutatja, hogy kettős lelkületű szerzőnk hogy kényszerül pusztán szakmai becsületességből folyton menny és föld között röpködni. Mintha a középkor egy köztudottan ritkaságszámba menő, fényes napjára virradtunk volna, jobb kéz felől a katedrálisok átszellemült, göndör kőszentjei, balra meg a Carmina Burana kocsmáról kocsmára járó, énekük ritmusát a kocsmaasztalon döngető, részeg deákjai. Magán a könyvön persze semmi okunk mosolyogni. Sebőt jól megírt, megválogatott és megszerkesztett anyagának fölhajtóereje példaszerűen emeli a tárgya körül burjánzó babonaság fölé. Tudja és mondja, hogy a népzene, kötődjék bár művészeten belül és kívül ezer más dologhoz is, mindenek előtt zene – mítoszként, zene mivoltát mellékes körülménynek tekintve tisztességgel nem tárgyalható.

Last but not least, Sebő könyve nem csak minőségileg elsőrangú, de a számsorban elfoglalt helyét tekintve is első a maga nemében. Bármilyen hihetetlen, így igaz: a népzene körül tudósi életművek tornyosulnak, de olyan útbaigazító kézikönyv, amilyen a Népzenei olvasókönyv mindmáig nem létezett. Gyanítom, nem járok messze az igazságtól, ha Sebő amatőr pályakezdését sejtem mint ihletforrást az egész vállalkozás mögött. Akkoriban tapasztalhatta, miközben – kezdetben legalábbis – ő éppúgy a fülére hagyatkozva próbált tájékozodni, mint én, hogy a szaktudomány és a balladai homály közt, ott, ahol a művelt közönség köznapi ismereteinek és az ezeket gyarapító könyveknek lenniük kéne, és ahol ő a fogódzót keresi, nincs semmi.

Leginkább példa értékűnek mégsem a könyv – még egy magamfajta műkedvelő számára is nyilvánvaló – szakmai erényeit érzem, hanem a puszta tényt, hogy a kilencvenes években, miközben a hazai értelmiség java leginkább egymás fojtogatásával volt elfoglalva, szerzőnk szöveget válogatott, könyvet szerkesztett, írt. Szájtépés helyett tette a dolgát.

Reménykedjünk?

*

Gyűjtőkörútján Furfangos Sebő, minthogy épp ott estvéledett rá, megállott a Magyar Tudományos Akadémia előtt.

Benyit, hát uramfia, ott ül peckesen mind a százhúsz Akadémikusz, mint a verebek a sürgönydróton.

– Aztán azt tudják-e kendtek – kérdi tőlük Furfangos Sebő –, hogy miben egyezik a jó asszony meg a jó csizma?

Nem tudta biz azt egyikük se.

– Hát abban, hogy se szűk, se bő – mond Furfangos Sebő –, hanem épp passzentos.

No támadt erre haddelhadd, de még milyen! Ahány Akadémikusz, mind egymás szavába prelegált, deklamált, kandidált, doktorált, delegált.

– Akkor hát… izé… ez egy igazi… egy hamisítatlan… népi… na, minek is mondják?

Észre sem vették, hogy Furfangos Sebő fürgén kipattan az útra, és indul tovább.

Ment a zsákjába csillagfényt gyűjteni.

Nagymama, miért olyan hosszúak a fogaid, avagy a babos kendő alól kivicsorít a posztmodern farkas

Talán Vas István mondta, igen ő, már emlékszem, az Európa Kiadóban, a Latorék szobájában, mely akkortájt, a hetvenes években, hetente kétszer a déli órákban afféle értelmiségi kávéházként működött (Benyhe János még nem aratott magyar nagykövetként fényes sikereket Brazíliában, Katona Tamás viszont már ekkor is bizalmi állást töltött be, ő főzte a kávét; az egész intézmény különben a korra mélyen jellemzően a három T jegyében működött: a kiadó külső és belső munkatársai a munkafegyelmet előre megfontolt szándékkal föllazítva, rendszeresen és csoportosan Társalkodtak, ahogy a Murányi Vénusz szokott volt a maga idejében Márssal, a keresetlen stílusáról ismert, római hadistennel, Domokos János, az Európa Kiadó csavaros észjárásáról és gyors helyzetfölismeréséről ismert igazgatója pedig fogcsikorgatva Tűrte ezt, mivel mást nem Tehetett), szóval itt, ebben a régi irodalmi törzsasztalok légkörét idéző társaságban mondta Vas István – nem is mondta, inkább csak úgy belesóhajtotta a nagy, szürke semmibe, hogy háát… ké-hérlek… ez már nem az igazi… Mármint a napjainkra iparrá terebélyesedett, nagyüzemi műfordítás. Az igazi, a szívdobogtató nagy kaland az volt, amikor Babitsék – mit Babitsék! Arany! (helyesbítés magától az előadótól, Vas Istvántól); persze arról a szegény Csokonairól már megint megfeledkezünk (Lator László lektori észrevétele a szemüvege mögül); ühüm (ez föltehetőleg Benyhe, aki lehet, hogy nem pontosan ezt mondja, azt viszont, hogy mit mond pontosan, nem hallani jól az íróasztalán az asztal legyártása óta tornyosuló kézirathegytől) –, tehát amikor Babitsék egy szótárral a kezükben nekivágtak az európai költészet dzsungelsötétjének. Azokon a fordításokon még érződött a személyes érdekeltség heve – ezt is Pista mondta, csak persze nem ilyen szépen, mondhatni, emelkedetten, ahogy kizárólag az Esztétika Tanszék állományába tartozó előadók képesek magukat kifejezni, de az ő egyszerű szavainak is ez volt az értelme.

Óvatosan körbesandítottam. A társaság közepén Vas István, fájós lábát egy széken nyugtatva – kétségkívül egy a nagyok közül, a régi erények megtestesítője. Szemben vele, az íróasztala mögött kucorog Lator, egy közbülső nemzedék képviseletében, mely elődei nyomába lépve szintén a maga ízlését tette volna meg mindenek mércéjévé (és tette is bizonyos fokig, ameddig ez egyáltalában lehetséges volt; épp a mostanában – a hetvenes években – sorra megjelenő gyűjteményes köteteik bizonyítják, hogy milyen fényes eredménnyel), de amelynek választásain mégis látható nyomot hagyott, ha nem is a szó rossz értelmében, a fordításipar. Egyszerűen szólva olyan költők fordítására is rávette őket, akiket noha rokonaiknak érezhettek, hiszen másképp nem lettek volna kaphatók a fordítás mindig vesződséges munkájára, amúgy eszükbe sem jutott volna lefordítani. Végül pedig Vas és Lator közt ott ülök én, egy szál magam a korcs utódok közül, akik zaciba adták a családi ezüstöt – az Aranyról nem is szólva! (O. O. benyögése) –, azaz szinte kizárólag megrendelésre fordítottak.

Ne essünk tévedésbe, Vas István megjegyzésének semmiféle személyes éle nem volt, kiváltképp nem ellenem irányuló; rólam vallott véleményét különben sem virágnyelven szokta volt a tudomásomra hozni: alkalmanként lelkesen dicsérte valamely munkámat, más alkalmakkor viszont beszédesen hallgatott. Nem nekem címezte tehát sóhaját, hanem az időnek, mely mindeneket maga alá temet, így a hajdani tudós kalandoroknak ha a művét nem is, a példáját mindenképpen. Mit van mit tennünk, osztottam-szoroztam magamban, igaza van. Elég csak föllapoznom a könyvespolcomon sorakozó antológiákat a szakmányban készült fordításaikkal, jobb esetben azokkal is, hogy belássam, joggal ítél ilyen szigorúan. De ha bárkit is ez a százvalahány antológia nem győzne meg eléggé, vegyen le a polcról közülük csak egyet, egy ünnepi kiadványt, a Devecseri szerkesztette Horatius-összest, az össznépi műfordítás e kínos szemléjét, melyen az előzetes terveknek megfelelően az egész magyar műfordító népesség fölvonul a nagy latin előtt tisztelegni; hát tisztelegnek is, de még hogy! Az egyik úgy, hogy csizmával hág a sarut viselő költő lábafejére, a másik – a passzionátusabb – a hüvelykujjával nyomja ki a fölmagasztalni kívánt klasszikus félszemét – a díszelgés a szövegek rémséges egyenetlenségébe fúl, míg Szabó Lőrinc a Függelékben szerénykedik. Vassal nem a nosztalgia mondatta, amit mondott. Nagyon is valóságos sokkok érték mint gyanútlan olvasót. Magam is megtapasztalhattam, hogy mennyire valóságosak, többek között az egyik saját ódafordításom kapcsán, miközben szövegét a klassszika filológia műnyelvéről magyarra igyekeztem visszamenteni.

És most ugorjunk egy nagyot. Gyerekkorom óta nem tágít mellőlem a csodagyerek legendája, melyhez később társult a poeta doctusé is. Mindkettőnek van valóságalapja, egyik sem maradéktalanul igaz. Ösztönösség és tudatosság sokszor saját magam számára is csak jóval később fölismerhetően keveredett bennem mindig is. Nem ért tehát igazi meglepetés, amikor közel hatvanévesen megint egyszer rá kellett döbbennem arra, hogy költői pályám minden életbe vágóan fontos döntését az ösztöneim hozták, az eszem csak a kíséretet húzta hozzá, mint a lakodalmas bandában a kontrás.

A nagyipari fordítás züllesztő hatása ellen persze tudatosan próbáltam védekezni, ahogy tudtam, ahogy lehetett. Azzal nem védekezhettem, hogy nem fordítok; ebből éltem, és ez volt viszonylagos írói függetlenségem alapja. Megkíséreltem tehát a magam számára minél érdekesebbé tenni a munkát, természetesen azzal – főképp miután fordítóként már nevet szereztem, és megengedhettem magamnak ezt a luxust –, hogy csak a bennem lakó költőt is bizsergető föladatot vállaltam, de szinte a kezdet kezdetétől azzal is, hogy megpróbáltam minden műhelyemben fölbukkanó költőnek a szájába adni egy kitalált nyelvet, minden korszaknak, égtájnak megadni a saját ízét, föltalálni azt a nem létező dialektust, melyet én akkor beszélnék, ha spanyol szürrealista lennék vagy középkori búcsúárus; egyszerűsítem: a sokasodó verssorok egyhangúságát a fűszerezéssel és álöltözeteim váltogatásával igyekeztem változatossá tenni. Minden valamirevaló fordító „szakácskodik” és alakoskodik, csak én, minthogy lelki egészségem függött tőle, az átlagosnál több fűszert használtam, és gyakrabban váltottam álöltözetet. Mindebben nagy segítségemre volt a fiatal költő fejére annyi – többnyire igazságtalan – vádat idéző, hasbeszélő-tudományom is. Végre, gondoltam, legalább valami hasznát is látom, ha már eddig annyi bajt okozott. És azt hittem, ennyi az egész. Annyi, hogy tudatosan és tervszerűen ügyeskedem. Hogy csak azért sem adom meg magam a körülményeknek.

Nem számoltam valamivel, amivel nemcsak a hebehurgya fiatalság, de még a magával eltelt, érett férfikor sem igen számol: a múló idővel. Az ősöreg közhellyel, hogy a mennyiség egy adott ponton átcsap vagy legalábbis átcsaphat minőségbe. Azzal meg végképp nem, hogy a vers és a versfordítás sajátos összefüggés-rendszerében a minőség is átcsaphat minőségbe. Amikor a nyolcvanas évek elején először állítottam össze A mesterségről címmel „hommage” verseim gyűjteményét, azt gondoltam, hogy a kötet címe pontos, hiszen erről szól, a mesterségemről, a mestereimnek járó… tiszteletről? fricskáról az orruk hegyére? – mindegy. Csak jó tíz évvel később kezdtem sejteni, amikor a korábbi gyűjtemény a kétszeresére bővülve A költészet hatalma cím alatt állt össze kötetté, hogy az alakváltásoknak ez a bősége már nemcsak rólam, a mesterségemről, a mestereimről szól, hanem a korról is, melyben ezek a versek létrejöttek, létrejöhettek, így jöhettek létre. Az egész vállalkozás mögött – azt is csak most ismertem föl, hogy ez az, egy öntudatlanságában is következetes vállalkozás – márkavédjegyként egy roppant kérdőjel sötétlett. Az ártatlannak indult játék a tartalom és forma eddig minden tűzvészből kimentett egységét új módon, a forma épségben hagyásával, sőt gondos ápolásával, de ugyanakkor ruhaként való váltogatásával, más szóval ruhatárrá való lefokozásával vonta kétségbe. A nagymama babos kendője alól kivicsorít a posztmodern farkas, nyelvből és irodalomból kiütközik az általános relativitás.

A hiány, a nagy koreszméé, mely összefoghatná az eresztékeket. Nincs otthon a macska (talán ma már nem is jön haza, talán már soha nem is fog hazajönni, talán nincs is macska), éljen a pluralizmus!, cincognak a versek. Ez eddig rendben is van, költőnk is kora levegőjét szívja be; mi mást fújhatna ki, mint amit magába szívott? Hanem azért, amikor néhány hónapja végre mégiscsak belefogtam az évek óta jó okkal halogatott munkába, összegyűjtött versfordításaim irdatlan anyagának rendezésébe, leesett az állam.

A Hatvan év alatt a Föld körül szerkezete mind szembeötlőbben követte A költészet hatalmáét, mely tényt közölve nyilvánvaló képtelenséget állítunk. A fordítások zöme tíz-húsz vagy még több évvel korábban készült, mint a gyűjtemény verseinek legalább a kétharmada; hogy követhetné a korábbi mű a későbbi mintáját? Hacsak… Hacsak a minta nem én magam voltam mindkét esetben. Énem megsokszorozásával reagálva a fordításipar túlontúl bőséges kínálatára éppúgy, mint a világban zajló információrobbanásra; arra, mondjuk – egy példa a lehetséges millió közül –, hogy Bach és az Aerosmith lézerlemezre véve nemcsak szomszédjai egymásnak a lemezboltok polcain, de valamiképp, legalábbis a mindennapok gyakorlatában, abban, ahogy használjuk őket, „kortársak” is. 1977-ben befejezett önéletrajzi esszémben, Az ádáz szemtanúban még költői integritásom bizonyítékaként említem, hogy költői és műfordítói érdeklődésem nem föltétlenül és nem mindig fedte egymást. Ez igaznak tetszhetett akkor, félúton járva, közelről látva még a pályakezdés éveit is. Ma már, távolabbról és talán az akkorinál tárgyilagosabban nézve magamat s magamban költő és fordító alak- és ruhacseréit, úgy gondolom, hogy lélek és mesterember mindig is egy volt bennem, mert egy volt az, ami éltette őket, a rögeszme, hogy minden halál teléből felüti fejét a teremtő sokféleség.

Az elmondottakból szigorú logika szerint következik gyűjteményem szerkezete. A klasszikus elrendezés: külön a kisebb, lírai művek, s külön a terjedelmesebbek, az epika. Ezt az akadémikussá lett hagyományt töri meg Szabó Lőrinc, amikor a versek mélyebb összefüggéseire való hivatkozással egy sok szempontból – hogy mást ne mondjak, a könyv használhatósága és anyagának áttekinthetősége szempontjából is – kérdéses módon, valósággal egy maga alkotta, öntörvényű, impresszionista festményként – Benyomásaim a világköltészetről – tárja elénk századunk egyik leghatalmasabb műfordítói életművét, percnyi kétséget sem hagyva afelől, hogy a világirodalom, ez a kényes dáma leginkább azért létezik, hogy ő, Don Lorenzo, Leporello új gazdája, mióta a Kővendég elvitte a régit, az ágyába csábíthassa, a magáévá tehesse, fölfalhassa, lefordíthassa a vadítót, az édest. Az Örök barátainkban bátran lehet fölül a gálya s alul a víznek árja – Szabó Lőrinc az úr. Hogy rendeződhetne a fenti elvek akármelyike szerint egy olyan gyűjtemény, melynek minden darabja azt hirdeti magáról, hogy ő csak egy – a kínai költők modorában szólva – a költészet Tízezer Lehetősége közül?

Ezt a tízezret itt és most vegyük komolyan. Abbeli igyekezetemben, hogy szomjan ne vesszem a szövegsivatagban, kapkodtam én fűhöz-fához, mindenhez, amiben az újdonság éltető nedvét reméltem találni; a kincset érő forrásvíz, a remekmű, az előttem járó nemzedékek nagy csábítója, noha gyönyörűségesen jóízű volt, de csak egy kulacsnyi – ahhoz, hogy a sivatagon keresztülvergődjem vele, egymagában kevés. A fordítóüzem eközben – minőségi munkájáról ismert beszállítóját – bőségesen ellátott megrendeléssel; egy rabszolgát a szökés meg-megújuló reményével, a kaland és a szabadság illúziójával. Én pedig ébren álmodtam, és álmomban kalandoztam, mint hírhedt elődeim, a könnyű fegyverzetű, gyorsan mozgó, lóhátról nyilazó, de minden útjukba kerülő apátságot egy banki könyvvizsgáló és egy költöztető vállalat együttes alaposságával kirámoló (tehát már akkor is Európába tartó) hajdani magyarok, hogy aztán udvarházamba térve fölébredjek, és szörnyű összevisszaságban hajigáljam egymás hegyibe a rablott holmit, eposztöredékre szatírát, tetejükbe meg gyászódákat és szerelmi elégiákat, valamint egyéb bazárárut. Ha csak gondoltam is arra, hogy nekem itt valamikor majd takarítanom kell, kivert a hideg veríték. Fölöslegesen, mint utóbb kitűnt. A nagy rendrakáskor ugyanis az anyag szinte saját maga rakta rendbe magát. Legőszintébb meglepetésemre arra kellett rádöbbennem, hogy én, miközben tudtommal nem tettem mást, csak kitartóan kortyolgattam a mindig új és új zamatú érdekességet, szabályszerűen végigfordítottam – majdhogynem évről évre haladva az ókori görögöktől napjainkig – jó kétezer év világköltészetét. Félálomban, mondhatnám, véletlenül. Már ahogy ez történik, amikor a minőség csap át minőségbe. Én csak nem akartam elzülleni, csak életben akartam maradni, de úgy látszik annyira, hogy ettől transzba esve éltem át, most láttam, semmi kétség, egy világ körüli, verses időutazást.

A szoros időrenden kívül minden más rendezési elv, korok, égtájak, nyelvek, országok vagy a szövegek műfaja, netán terjedelme szerint, gyűjteményem lényegétől lett volna idegen; az időrendi beosztás kétségtelen tehertétele, hogy benne szeszélyesen váltja egymást a négy- és az ezersoros vers, a dal meg a drámai költemény, mégis reménykedem, hogy az eleinte fejét kapkodó olvasó figyelmét mindinkább a lényeg köti le, a halmozódó részletekből földerengő egész, anyag és költészet elemi titka, mintha nem hatvan nap vagy hatvan év alatt kellene körbeutaznunk a Földet, de hatvan életen át keringhetnénk személyi műholdunkban (Personal Satellite) az égen, a csillagok közt, a Világköltészet körül.

A festékfújó titkos indítéka, avagy hogyan szemtelenkedjünk Shakespeare-rel?

Ez, kérem tisztelettel, egy flakon. Úgy hallottam, ez a neve, bár hogy ez pontosan mit jelent, azt nem tudom. De azt hiszem, hogy a terhemre rótt cselekmény szempontjából ez nem is igazán fontos. Fontos ellenben az, hogy ennek a flakonnak a tetején van egy ilyen gombféle izé, amit nyomogatni lehet. Csak megnyomom, és – pssss! – kijön belőle, ami benne van, a művészet, pontosabban ennek az anyagban rejlő lehetősége.

Még szép, hogy maradandó. Lemoshatatlan műanyag festék. A legkülönfélébb színárnyalatokban kapható, és mondhatom, megkérik az árát, viszont az is igaz, hogy tényleg lemoshatatlan. Hozzáteszem, hogy én az élénk színeket szeretem. Fiatal koromban például kedvenc ruhadarabjaim közé tartozott egy méregzöld bársonyzakó és egy égőpiros pulóver. Na, hogyha én azt a kettőt egyszerre fölvettem!

Miért beszélnék mellé? Kérem, ezek fontos dolgok. Ezek teszik lehetővé, hogy az alkalom szülte szellem az aluljáró falát az alkotás terepévé tegye.

Úgy, ahogy mondják, uraim. Szemüveget adtam a nagy angol drámaköltőre, bikinibe öltöztettem Oféliát, szamárfület rajzoltam Poloniusnak, kétpúpú tevévé változtattam Richárdot – a többi most hirtelenjében nem jut eszembe.

Igen, igen, Macbeth meg Oberon, meg Titánia, meg Prospero, és még mások is… Nem csoda, hogy az ember egy-két nevet kihagy.

Az indítékomat viszont, kérem tisztelettel, egyszerűen nem tudom megnevezni. Ellenállhatatlan kényszer hatására, azt hiszem, törvényszéki körökben így mondják. Nálunk otthon csak úgy, hogy berágott a hapek. A verselemzők persze, mint máskor is, az ihlet rejtélyes természetéről nyomják a göndör szöveget.

A valóságban az úgy volt, hogy fölkeltem, fogtam a flakont, és fújtam.

Ez történt.

Illetve majdnem ez. Egy apró kiegészítést kell tennem. Csak akkorácskát, amekkora egy igekötő.

Fújni fújtam. Ez az igazság, mármint az, hogy megfújtam a világirodalom legnagyobb tolvajának zsebéből az irattárcáját.

Kérdem én, egy falfirkálót, aki civilben még ragadós kezű a szerencsétlen, csábíthat-e izgatóbb vizsgaföladat?

A tragédia próbája

Don Ferolo Whiskerandos meglódul és beront a szemkápráztató fényözönbe:

– Merre vagy, szívem!! – bőgi, mint egy sebzett borjú, majd térdre rogy Esmeralda von Zubriggen vagy Cordelia of Newcastle upon Tyne előtt.

Sehogy sem tudok visszaemlékezni arra, hogy az Áginak mi volt a neve. Don Ferolo Whiskerandos, egy mélyspanyol grand, ez a tollas kalapjával a levegőbe paragrafusjeleket kanyarító, nyílt színen üvöltöző barom, ez én vagyok, ha jól számolom, tizenkilenc évesen. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkara angol tanszékének hallgatói plusz egy fő, Richard Sheridannek, a tizennyolcadik században született színpadi szerzőnek A tragédia próbája című komédiáját adják elő. A plusz egy fő is én vagyok, egy naiv szívtipró fekete álszakállal az állán, aki bolondul azt képzeli, hogy ha eddig sehogy sem sikerült is, most spanyol grandként végre munkásszármazásúnak fog minősülni, és annyi vész, oly sok viszály után mégiscsak fölveszik az egyetemre, melyet most illegális vendéghallgatóként látogat. Szívem színpadi donnáját, a fehér ruhás Esmeraldát vagy Cordeliát amúgy Gergely Ágnesnek hívják, és mielőtt az egyetemre került volna, egy gyárban esztergálta a vasat. – Na ja – morgom magamban, miközben előtte térdelek és epedve bámulok rá –, így könnyű!

1955… Vagy 1954? Akárhogy is, lassan negyven éve… Még él és megvan mindenki, akit később sortűz kaszabol le, aki majd agyonissza magát, aki sietve lelép festőnek Svájcba, és aki csak egyszerűen eltűnik a szemünk elől, mert jönnek a gyerekek, mert váratlanul meghal, mert élni kell, haver, és hajtani… Ez még csakugyan nem több, mint próba, a tragédia próbája. A bemutató odébb van egy évvel.

A robbanás aztán mindent szétszór. Ahányan vagyunk, annyifélé és annyiféleképp próbáljuk meg előadni a nagy értelmiségi bűvészmutatványt: bemocskolt, hitelüket vesztett szavakkal igazat szólni. Időről időre összeverődik belőlünk egy-egy rövid életű szabadcsapat, de lényegében mindenki a magáét menti. És szóról szóra megtisztítani akár csak a magunk beszédét is, elég aprólékos munka ahhoz, hogy csak húsz-harminc év múlva üssük föl a fejünket arra, hogy nicsak, belőlünk lett a Két Időszámítás Közé Szorult Nemzedék.

Az új irodalomértelmezés Esterházy előtti és Esterházy utáni időt ismer. De ez a legkevésbé sem ösztönöz arra, hogy itt most – E. u. 17-ben – tragikus pózba vágva magam előadjam (koloratúrákkal díszítve) a nagy Panaszáriát. Eszemben sincs. Szülötteiről ítélkezve nem egy korszak hülyének bizonyul. Ha nem így volna, mivel foglalkozna a jövő irodalmára?

Ehelyett fölemlítenék néhány száraz tényt. Gergely Ágnes hibátlan zenéjű versekkel indult. Mondhatnám, túl hibátlan zenéjűekkel. Aztán történt vele ez-az, és versei ettől fogva már megcsikordulni is tudtak, ha kellett. A dallam édessége megmaradt, de drámai erő sejlett mögüle. Gergely Ágnes egy finom költőnő helyett, akivé első versei alapján válhatott volna, költő lett, megdöbbentő és megrendítő, a letisztítás után is vérfoltos szavakkal a verseiben. Regény- és esszéíróként pedig elszánt és kemény nyomozó, aki olyan kérdésekre keresi a választ, hogy kik vagyunk mi, lobbanékony és koldus írek, meg hogy mi a dán ember teendője olyankor, ha bizonyos emberek csoportját más emberek csoportja fegyverrel tereli végig az utcán, amelyben a dán ember lakik, azaz hogy kik vagyunk és milyenek legyünk mi, nagy képzeletű és nagyszájú, különben számtalan hibánkkal együtt is néha határozottan vonzó magyarok? – azaz Gergely Ágnes a világot és a világirodalmat is az itthon oly ritka kincsért, az önismeretért járja. Aztán leül és csöndben összehorgol egy életművet.

Arról a fehér ruhás hölgyről, aki előtt annak idején térdre rogytam a színpadon, ma nem illene elmondanom, hogy hány éves. Arról a szellemről, mely képzelettel és tisztességgel hatvan éve, tehát régóta és derekasan állja a tragédia próbáját, ezt nem elmondanom kirívó ostobaság lenne.

Isten éltessen kortársam, testvérem, Gergely Ágnes!

Várady Szabolcsról

Várady Szabolcs rejtélyes költő (és itt rögtön elhagyjuk a járt utat a járatlanért, és nem azzal folytatjuk, hogy persze, mert a költészet maga is egy nagy, szent titok, hanem azzal, hogy persze, mert rejtély, hogy hol van benne a költő). Látni ugyanis egy plasztiksimaságú főpincért látunk, egy atlétikus fölépítésű balett- vagy parkett-táncost; arcán sisakrostélynak használt mosoly (vagy mégis inkább grimasz?), szeme előtt meg kifelé tükörként csillogó védőszemüveg. Hallani sem hallunk valami sokat; a plasztik ember olykor csüggedten legyint, és azt mondja, ajvé! Bosszant a dolog. Nem tudom, említettem-e már, van nekem egy különös érzékszervem, afféle oldalvonalam, mint bizonyos halaknak, épp csak az enyém nem az áramlást érzékeli az óceánban, hanem a költő jelenlétét a versben. És ez az érzékszervem Várady Szabolcs szövegeihez közeledve kitartóan bizsereg, szúr, nyilall. Dekát a fenébe is, mitől? A témái – nohiszen! Székeket visznek ide-oda a Duna fölött (ez a verse angolul még a New York Timesban is megjelent; nem azért a két centért, de gondoljuk meg, a New York Timesban!… de mégha csak a New Yorkerben is…), továbbá beköszönt a lecsószezon, egy ruhásszekrényből meg kidőlnek a ruhák. Porig vagyok sújtva! A megrendüléstől nem találok szavakat! A (poszt?)modern költő gondolkodjék székben és szekrényben? Valószínűleg sok más ilyen és ehhez hasonló marhaság jutott volna még eszembe róla, s ki tudja, jutna tán még ma is, ha néhány éve, Szigligeten rá nem nyitom a szobája ajtaját – képletesen, egy szellemidéző rádióműsorral, melyben a halott Zelket és Kormost hívtam meg a Mennyei Kávéház című, akkor induló sorozatműsor első adásának képzeletbeli asztalához beszélgetőtársaimnak, nem sokkal az éjnek rémjáró szaka előtt, úgy éjfél körül. Szabolcs lefekvéshez készülődhetett, félálomban érhette az orvtámadás, védekezésre képtelenül, a holtak hangját meghallva a plasztik arcra kicsordult a könny. A Szellemhangok a rádióból kulcs – ha jól illesztjük a zárba – Várady Szabolcs egész költészetéhez. Kihallatszik belőle a Kosztolányi-féle lingua dolce, az édes könnyelműség (és persze a rejtőzködő műgond) varázslatos nyelve, de ott sötétlik benne a modern világirodalomból, kiváltképp a századunk angol nyelven íródott költészetéből merített tanulság is, hogy így, ilyen önfeledten énekelni a verset („reflektálatlanul”, segít ki szép szavával az irodalomtudomány) ma már nem lehet, s ha lehet is, nem szabad. Egy tudományággal arrébb sasszézva ezt úgy mondják: ösztön és elfojtás. És mindaz, amit ezek ketten, egymás ellen feszülve okoznak: a merev arc, az izomgörcs, a szájzár. Várady Szabolcs feltűnően kevés versét azért nem nevetséges költészetnek neveznünk, mert az ő világában csak az tud versként megszületni, ami összezárt fogsorán keresztül, szinte a fogait kitördelve robban ki belőle; s noha a szerző mindent elkövet, hogy e romantikusnak vélt mozzanatot irodalommal és öniróniával palástolja, az ő kevés beszéde alkat és életsors, nagy szóval: végzet. Ettől hat a kevés elégnek, ettől sötétlik még első ránézésre alkalmi versnek vélhető szövegein is a hitelesség pecsétjeként minden igaz költészet védjegye, a csöppnyi megalvadt, fekete vér. Elnök úr, mélyen tisztelt vándorgyűlés, hölgyeim és uraim, mint az illetékes bizottság által fölkért korreferens összegezésül Karinthy Frigyes (Déry Tibor szíves meghatározása szerint az ismert humorista) szavaival kívánok a jelöltről szólni: öltönye angol gyapjúszövet, de rendes csavargót takar.

Hét mondat Kántor Péterről

1. Balatonszárszó, a Költészet Napja, valamikor a nyolcvanas évek elején.

2. Bevonulnak a fővárosi költők, kétoldalt az úttörők díszsorfala; fojtott tanári sziszegés: „Kovács, vigyázzban nem mozogsz!”

3. A közönség arcára az van írva, hogy itt ma igazgatói intőt kap mindenki, aki „József Attila, a nagy proletárköltő születésnapján” (az ünnepi szónok ércnél maradandóbb szavai) nem szereti szívből a költészetet.

4. Az orra hegyére meg az: „Marhák! Pont ma, amikor moziba (kirándulni, biciklivel Siófokra, vonattal Fehérvárra stb. [fakultatív!]) akartam menni…”

5. Ebben a pillanatban a fővárosi költők falanxából kilép egy göndör, fekete ördögfióka, Kántor Péter, megáll szemközt egy nyársat nyelt úttörővel, és hirtelen mozdulattal, harsány Húú! kiáltás kíséretében a fiú szemére rántja az úttörősapkát.

6. Döbbent csönd, majd halk kuncogás, a tanár bácsi meredten nézi a terem sarkában a semmit, mintha oda lenne drótozva a tekintete, a díszszemle föllazul a nekibátorodó nevetéstől, a sorok hullámoznak, mint egy ugrásnyira innen a Balaton: „Hát ezek is csak emberek!”

7. Kántor Péter ezen kívül tud szabad és kötött formájú, rövid és hosszú verset írni, zenélve és zörögve rímelni, ajtót csapkodni és suttogni, szerenádozni és bohóckodni, elődeitől és kortársaitól tanulni, a maga kárán okulni, hallgatni, ha épp nincs mit mondania, tehát nagyjából mindent, amit egy jó költőnek tudnia kell ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel mondhassa: „Mindannyian Isten kezében vagyunk!”

A magyar–magyar csúcsról

Ha a magyar irodalomkritikának végre másra is jutna annyi energiája, mint a maga módszertani polgárháborúira, nem lenne haszontalan, ha vizsgálat tárgyává tenné napjaink magyar irodalmának hazaira és határon túlira való tagolását a viszonylag könnyebb kapcsolattartás korszakában is.

A szétszakítottság és undok címeralakja, a határon hátizsákokban és Trabantok csomagtartóiban könyvekre vadászó vámos olyan visszataszítóan természetellenes jelenség volt, hogy természetesnek kell mondanunk az annyira, amennyire ledöntött gátak láttán támadt kezdeti eufóriát. Mindenki hihette, és főképp a mindenfelől megindult értelmiségi exodus résztvevői hinni is akarták, hogy itt nem más fog történni: egy anya keblére öleli rég nem látott gyermekeit.

Akik egy idő után furcsán kezdtek el viselkedni. Fészkelődtek az anyai ölelésben. Valahogy nem ilyennek képzelték az anyjukat, a vele való találkozást. Nem ilyen gyakorlatiasnak, kérvényekkel, hivatalokkal, fogukat piszkáló hivatalnokokkal. Nem úgy, hogy közben erdélyi vagy bácskai menekültnek nézik őket, nem is szólva a Nyugat távoli sarkaiba szakadtakról, akik nem lettek milliomosok vagy világhírűek.

Azt persze csak a legmegátalkodottabb naivak hitték, hogy a szerintük identitásválságban szenvedő honi olvasó ezután úgy fog a Sütő András prózájára járni, ahogy a hazai táncházi muzsikusok jártak a legutóbbi időkig és járnak talán még ma is a hiteles népzenei hangzásért Székre, vagy hogy a Vajdaságból beáradó avantgárd úgy fölrázza a tohonya magyar szellemet, hogy az egyből Kassákot állítja József Attila helyére. A tájékozottabbak annyit azért tudtak, hogy az irodalmi élet mindenütt az, ami: rokon- és ellenszenvek, hasonló és elütő stílustörekvések személyes indulatokkal átszőtt gubanca, és hogy a kisebbségben való létezés legföljebb időlegesen elfedheti, de meg nem szüntetheti ezeket az emberi természetből és a mesterség jellegéből fakadó nézeteltéréseket.

A minden új iránt (főként, ha régi) fogékony hazai befogadó közeg, hogy a helyzethez illő csengésű szót használjunk, a kritikai recepció nehéz helyzetében zseniálisan egyszerű megoldásra lelt – Esterházy és Nádas neve mellé fölfedezte napi zsolozsmájához Bodor Ádám és Tolnai Ottó nevét is, mint szorgosan mormolandót.

Nem e számomra személy szerint is kedves írók rovására élcelődöm, hanem azon a helyzeten, amikor valami azért marad rejtve, mert olyan nyilvánvaló, hogy kiszúrja a szemünket. Csoda-e, hogy tárgyunkat ezek után nincs mivel szemügyre vennünk?

Szélesebb körben használt nyelvek esetében, mint amilyen az angolé vagy a spanyolé, nyilvánvaló, hogy a nyelv gyűjtőmedence, s a benne fölgyülemlő tó – az irodalom – sokféle folyóvízből táplálkozhat, és sok lefolyása lehet. Magától értetődő, hogy Graham Greene és kedvenc indiai írója, R. K. Narajan nem ugyanúgy angol írók, noha mindketten bravúros művészei egy a leíró nyelvtan szempontjából majdnem tökéletesen azonos nyelvnek; nagyjából hasonló mondható el a latin-amerikai spanyol és a spanyolországi spanyol irodalmi nyelv viszonyáról is, hogy az olyan finom különbözőségről, amilyen az egyes latin-amerikai irodalmak spanyolja közötti, vagy az olyan, a szókészletig leható látványosról, amilyen az angliai és az észak-amerikai (vagy az Ausztráliában vagy a karibi térségben beszélt [csak egy név az utóbbi tájékról, a Nobel-díjas Derek Walcoté!]) angol közötti, szó se essék.

Ülünk, mint süket a hangversenyen?

Az irodalom nem vár hivatásos történetíróira, írja ő a maga történetét, legföljebb nem betűkkel, hanem kottafejekkel. Nádas Péter mondatából kihangzik egyebek közt a Thomas Manné, Kertész Imrééből inkább a Kafkáé, Esterházyéból a Világirodalmi Lexikon plusz Ernst Jandl és Thomas Bernhard (az itt nem említettekkel jelentkezés a hátsó bejáratnál!); a magyar prózaírók egy jelentős csoportjának egy adott történelmi pillanatban látnivalóan nagyon fontos a „német kapcsolat” a mellérendelő szerkezethez, a keringőzni tudó körmondathoz, míg más íróknak más a fontos, Bodor Ádám mondataiban például vajmi kevés német ösztönzést találunk, annál inkább kihallani vélünk belőlük (léhán rögtönzünk) némi Camus-höz kevert Panait Istratit.

Az író nyelvét az ösztönök erejével alakítják a világról szerzett benyomásai. A fenti, mégoly hevenyészett stíluselemzésből nagy bizonyossággal kiolvasható egyebek közt az is, hogy az elmúlt közel fél évszázad azonos elvekre épülő diktatúrája másképp volt szörnyű Romániában, mint Magyarországon, s hogy ez az árnyalatokban megmutatkozó különbség közvetlenebb és maradandóbb hatással van az író szóválasztására és mondatfűzésére, mint az a körülmény, hogy az említett írók mind magyarul írnak.

Nem az történt tehát, hogy a nagylelkű gazdag házába fogadta a nyomorult földönfutót, bármennyire is úgy látszott, hogy az áttelepülők egy szál ingben érkeznek, és a legkevesebb az, hogy elölről kell kezdeniük mindent, újra kell építeniük írói pályájukat. Az első idők megrázkódtatásait kiheverve, ha élni (és ami írók esetében ezzel majdnem egy: írni) akartak, rá kellett jönniük arra, hogy valamit mégiscsak hoztak magukkal, valami fontosat és értékeset: írói nyelvükbe rögzített világlátásukat, ami helyett nincs mód újat tanulniuk, bármennyire is újak a körülményeik.

Röviden: a napi gyakorlat szintjén váltak érzékelhetővé a közös anyanyelv irodalmának regionális különbségei. Mi ebben az új, kérdezheti bárki. A jelenség súlya és méretei, feleljük. A tájegységek stílusalakító erejével régóta tisztában van az irodalmi köztudat, de az ebből fakadó különbségeket igazából sohasem tartotta többre az árnyalatok eltérésénél; annál, hogy Szögedében a nép egy része őzve beszél. Az a gondolat, hogy a széttagoltságban eltöltött évtizedek olyan döntő fontosságú területeken is másfajta magatartásra ösztönözhetik a közös anyanyelv íróit, mint a világirodalomban való tájékozódásuk és a korszerűségről vallott fölfogásuk, föl sem igen merült, s ha mégis, rögtön szembe kellett, hogy találja magát a magyar nyelven írott irodalom egységes egészként való tárgyalásának a politika ellenében érvényesítendő követelésével.

Természetesen nem e követelés jogosságát vitatjuk, csak arra szeretnénk fölhívni a figyelmet, hogy napjaink magyar nyelvű irodalmáról nem alkothatunk hiteles képet, ha nem számolunk régióinak különbségeivel; rögtön hozzátéve azt, hogy mindezt nem úgy kell értenünk: a Tisza vonalától nyugatra posztmodern, keletre szürreális elemekkel dúsított realizmus. Valami, tekintet nélkül a levert határkarókra, föltűnik itt is, ott is, láthatatlanul utazik a széllel, gomolyog, sűrűsödik és ritkul, mint a virágpor a levegőben, és egyszerre csak azon kapjuk magunkat, hogy folyik a könnyünk és tüszkölünk tőle. (És a továbbiakban nem úgy tekintünk, mondjuk, Tar Sándorra sem, mint a Holdbeli Emberre, aki váratlanul megjelent a Földön…) Vagyis nem kizárólag Erdélyről van itt szó.

Az egységben az erő mint jelszó politikus szájába illik, irodalmi hozadékát gyászos emlékműként őrzik az ötvenes évek szocialista realista rémantológiái. A hazai és határon túli kategóriája politikai ihletésű és történelmi mértékkel mérve remélhetőleg rövid lejáratú megkülönböztetés. A sokféle, a változatos a szellem gazdagságának jelzői. A regionális különbségek egyik okozója nyilvánvalóan Trianon, tudomásulvételük az irodalom által mégsem lehet politikai kérdés; mint ahogy Graham Greene nem tehető felelőssé a Brit Kelet-Indiai Társaság működéséért, indiai kollegája sem a Kalkuttai Fekete Lyukba zsúfolt európaiaknak a gázkamrákat előlegező kínhaláláért, és Mario Vargas Llosa sem marasztalható el amiatt, hogy Francisco Pizarro, Peru spanyol meghódítója álnokul kivégeztette Atahualpa inkát.

Mélyen magyar jelenség az, amiről szólunk: a vesztő helyzetéből (ha jól mérjük föl) nyertesként keveredhetünk ki, a rosszban (minthogy másban nehezen tehetnénk) fölfedezhetjük a jót – a szétszakítottságban a posztmodern teóriába is beleillő tanulságot, hogy nincs egyedül üdvözítő írói módszer, kitüntetett korstílus, recept a megmaradásra. Az irodalmat nem iskolák és csoportosulások írják, hanem írók, szerencsés esetben egyéniségek, akik maguk döntik el, hogy milyen sorrendben vágják le a sárkány hét fejét.

Gyászbeszéd Vargha Balázs fölött

Hihetetlen, hogy ötven éve ismerem…

Ismerem? A nyelvem nem áll rá a múlt időre…

*

Szikrázó jelenidőben történik minden. Élünk, vége a háborúnak; 1946 van. Ebben az évben kapja le barakkiskolánk tetejét a szél, a mit tudni, melyik hadsereg anyagraktárából ránk maradt, elemes faépület nagy lendülettel emel kalapot egy tavaszi viharnak, kézcsókom, nagyságos asszonyom; mi meg csak ülünk a ki tudja, miféle segélyakció keretében nekünk juttatott, vasvázas iskolapadokban, és szakad a nyakunkba az eső…

Vagy ez már később történik, 1947-ben? Vagy éppenhogy előbb, még 45-ben?

A képnek csak a közepe éles, a széle szürkéből feketébe játszik és cakkos, mint az égett papíré.

A kép fényes részén, a padsorok közt járkál föl-alá az új tanár, és szokása szerint érces hangon azt kiáltja: – Pötty-pötty, ilyet a légy is tud! Vizet bele!

Rajzot tanít, illetve most éppen vízfestékkel festenénk (nem, ez nem lehet 45; honnan lett volna akkor beszerezhető olyan tanügyi luxuscikk, mint a gombfesték?), de a bátortalanabb festőnövendékek csak az ecset hegyével pöttyözik a rajzlapot (nem megmondtam? ecset is van, rajzlap is; ezek már szinte békebeli körülmények, a legkevesebb, hogy 1946-ban járunk!) – a biztatás nekik szól, hogy széles mozdulatokkal, szabadon fessenek.

*

A rajztanárral amúgy jól megvagyunk. Eddig egy bolond tanárunk volt, a Kosi, rendes nevén Rákosi Zoltán, aki egyszer azt a fura, apró termetű, vékony hangú költőt, a Weöres Sándort hozta magával magyarórára (úgy kell mondani, hogy ve-ö-res, dehogyis úgy, nekem olyanok mondták, akik tudják, hogy ez egy régi, magyaros név, és úgy kell mondani, hogy ve-ö-re-ös!), mostantól fogva viszont két bolond egy pár, mert itt van másik bolondnak Vizetbele tanár úr, aki ráadásul velünk együtt lakik, mert ő nevelőtanár is, az ő tiszte például éjszaka felkölteni a húgyosokat, vagyis az ágyba vizelőket, akiket a vaságyuk végére csomózott törülközőről lehet fölismerni az éjszaka sötétjében, hogy ne vizeljenek álmukban az ágyba, és ő föl is ismeri őket az éjszaka sötétjében, de ettől nagyon elfárad, mert közben nem tud aludni, és ezért bír annyi sok borsófőzeléket megenni ebédre, lefogadom, fogadjuk le, mibe, egy buciba, jó? jó, kezet rá, ki vágja el?

*

A rendes nevén csak egyszer hívjuk, a bölcsészkari vitán, amit rólunk rendeznek, hogy kárára vagy hasznára vagyunk-e az irodalomnak. Az ellenséget egy dús hajú, szőke hölgy vezeti a csatába, bizonyos Nemes Nagy Ágnes. A mi seregünk élén Vargha Balázs; vaspáncélban, döngő léptekkel már megy is a katedra felé. Öten vagy hatan szorongunk, verseket író, háborús gyerekzsenik a nagy előadó ív alakban hajló padsorában, és halkan, de azért jól hallhatóan dünnyögjük: – Hajrá, Vargha! Hajrá, Vargha! – Mire mögöttünk egy hang: – Most nézze ezeket a kis szörnyetegeket!

*

Vargha Balázst irodalomtörténésznek mondja az irodalmi lexikon.

Joggal, hisz az volt, helyesebben az is volt, mintegy másodállásban, szabályos szóbogarász, főleg a Csokonai kertjét gereblyéző filosz; könyvei, szövegkiadásai tanúsítják, hogy nem épp utolsó a maga nemében.

Mindenekelőtt mégis valami más volt: fürge szellem, egy a szakmáját értő, de annak határain túlra is tekinteni tudó irodalmár, akinek mindig eszébe jutott valamiről valami, de akit természetéből fakadó becsületessége és gyakorlatias észjárása megóvott a magasröptű felelőtlenségtől és az üres szövegeléstől. Egy csipetnyi kovász mindenben, amibe belefogott. Egy mosolygó fölforgató, akitől szívgörcsöt kaptak a porosz iskola nevelési elvein felnőtt tanügyérek. Egy csillogó szempár, mely magához vonzza a mások tekintetét.

Még nem volt föltalálva a kommunikációs szakember fogalma, honnét tudhatta volna bárki, akárcsak ő maga is, hogy ő ennek az emberi tudás előtt újonnan megnyíló területnek a kiemelkedő tehetsége? Ő csak ösztönösen mondta a magáét. Ártatlan ábrázattal szólva költészetről, irodalomról nagy nyilvánosság előtt műélvezetre izgatta, szabadságra és képzeletgazdagságra uszította hallgatóit.

*

Búcsúzom, Balázs.

A tanárom voltál, a barátom lettél, a halottam vagy.

Vigasz persze ezen a földön sehol és semmiben, de azért eljátszom a gondolattal, hogy szellemed ott járkál föl-alá a sírkövek padsora közt, és hallva a sok megrendült gyászolót, azt dünnyögi magában: – Könny-könny, ilyet akárki tud. Életet bele!

Makai Péter

Átlebeg a szobán, a lába nem éri a földet. Rögtön átmegy a falon. De nem, nicsak, nézzenek már oda, ő is az ajtót választja, mint mi, a többiek, akiknek járás közben a padlót éri a lábunk. Ez persze csak trükk, vigyorgok, beolvadás a környezetbe. Egyszer-egyszer azért, ha nem látják, enyhén félretartott fejjel átsuhan a malteron.

A belső szobában eközben Vujicsics Tihamér veri a zongorát. Még él, sőt mi több, már megvan huszonöt éves is, ha jól számolom. Tizennyolc éves fejjel zavartan bámulom, ahogy folyton a szemébe hulló haját ugyanazzal az erőszakos fejmozdulattal, ki tudja, hanyadszor veti hátra. „Kecskefejőnő!”, énekli érces tenorhangon a sok évvel később a televízióban is sikeres zenei paródiáját. Feszengek a székemen. Nem tudok zongorázni, sem énekelni, nincs sikerszámom, nem vettek föl még az egyetemre sem, hozzám képest itt mindenki egzisztencia. Verseket írok, de azok valahogy nem versenyképesek a kecskefejőnővel.

Tenger alatti világ, az ötvenes évek.

A szomszéd lakásban N. N. lakik, az összeszorított szájú, csinos agitka, a korszak jeles áltehetségének akkori felesége, aki negyven év múlva cigarettától érces hangon terjeszti majd a kultúrát a BBC hullámsávjain.

Az út neve természetesen Lenin körút.

Megyek haza. – Hol jártál? – kérdezi az anyám. – A Makaiéknál – morgom. – Van valami vacsorára?

Csodálatos volt már az is, ahogy laktak. A gyerekek nagybátyja többnyire szörnyűségesen rossz szoborként, egy bronz iskolaigazgató pózába merevítve áll az ország számos városának közterén, és öklével fenyegeti a léha közönséget: „Hej, burzsoá, hej, proletár, hozzátok ki az ellenőrzőtöket!” Egy valamennyire is élelmes üzletasszony ebből minimum egy svábhegyi (bocsánat, a múlt csökevénye; szabadsághegyi!) villát hozott volna ki. E helyett a költő legközelebbi rokonai egy még csak nem is a főútvonalra néző, igaz, többszobás, öregecske lakásban laknak. Árad belőlük az eleve vesztésre ítélt, köznapi emberség.

Ugyanakkor a lakást magát enyhe szürrealizmus lengi be. Az előszoba mennyezetéről túrabiciklik csüngnek alá (valamelyik fiú helykímélő leleménye), de egyébként is úgy tetszik, hogy a lakás lakói örökös harcban állnak a tárgyakkal, melyek elöntéssel fenyegetik őket. Folytonos a rendcsinálás, sőt, helyenként kifejezetten rend van, a rendnek az a része, melyet már sikerült megvalósítani (a maradékra már elkészült a stratégiai terv, mindenkinek kijelölve a maga része és harcálláspontja – „igazítsuk össze az óráinkat!”). Mégsem lepett volna meg igazán, ha egyszer valamelyik könyvkupac tetején egy fekete párduc emelte volna föl a fejét, és közönyös hangon azt kérdezte volna valamelyik arra járó családtagtól: „Te, nem tudod, hogy a Péter hova ment és hányra jön haza?”

Hova ment, csakugyan?

Majd negyven éven át időről időre összefutottunk, odavetettük a szokásos kérdést: „Mi van?”, és a válaszra nem is igen figyelve rohantunk tovább. Mi lett volna? Hordtuk, ki-ki a saját építkezéséhez a téglát. Ő az újabb és újabb előadásokat, én a könyveimet.

A halálhíre megütött.

Volt benne valami különös báj, ahogy félrebillentette a fejét, mintha éppen erősen elgondolkodott volna valamin; volt benne valami sérthetetlennek látszó derű vagy épp szomorúság, amitől azt gondolhatta az ember, hogy az életnek olyan köznapi dolgai, mint betegség és halál, őt nem érinti.

Bejön a szobámba, úgy, ahogy szokta, jó tíz centivel a padló fölött lebegve, és megáll az íróasztalom mellett.

– Mi van? – kérdezi.

– Mi lenne – dünnyögök. – Megyünk bele a földbe.

Nem szól, csak félrebillenti a fejét, és néz rám, mintha ő már tudna valamit, amit én még nem. Nyilván valami fontos dolgot. Föltehetőleg az történt, hogy a nagy földi rendetlenségben végre minden a helyére került, mert bármilyen hihetetlenül hangzik is, elkészült a végleges szobarend, amit még annak idején kezdett el rakni ő is, abban a tenger mélyére süllyedt, utálatos korban, fiatalságunk gyönyörű és gyűlöletes éveiben.

Tárgyeset

A tárgyak lelke. Könnyű röptű toll hegyére való költői téma, kétnapos ünnepen, két kiadós étkezés között. Na jó, persze, persze. Csak gonoszkodom. Lehet erről akár jót is írni, miért ne lehetne? Vegyük csak Mándyt, az ószeresek, valamint minden rendű és rangú kacatok védőszentjét. Mit kihoz egy szobafestő elárvult létrájából vagy egy rozzant sétatéri padból! Csakhogy itt van a baj. Mondhatnánk, átmenetileg nehézségeink vannak, minthogy Iván fogta magát és meghalt, és ahogy így körbenézünk, sehol egy másik Mándy. Meg különben is. Ez az egész elkésett jó tíz évet. Háborúból, a halál torkából jöttem, öt évet éltem intézetben, nekem minden, ami a sajátom lehetett, halálosan fontos volt. Kötetről kötetre építettem a könyvtáramat is, kezdetben az Olcsó Könyvtár sárga köteteiből; antikváriumból szereztem be őket, darabját három forintért, a kétkötetes klasszikus regényeket hatért… Aki könyvtárat épít, tudja: a könyvespolcnak rejtett lényege az, hogy mindig kevés; könyveinket rendezve kezdetben még betűrendről, témakörökről meg hasonlókról álmodozunk, később már dugdossuk az új szerzeményt, ahova fér, míg csak a polcunk egyetlen tömör téglatestté nem változik. Éveken át egyetlen benyúlással emeltem ki könyveim tömör falából a keresett darabot. Aztán újabb évek, a betegség meg minden, ami vele jár… Ma leginkább a lányaim kapkodják le a polcról a könyveimet, ha ígéretes segédanyagot vélnek föllelni bennük a maguk tudományos dolgozataihoz, én meg egyre kevésbé találom, amit keresek; az angol Eliot-összest például, pedig jó helyen nézem, harminc éven át itt volt a helye a hátam mögött, a fotel karfájára állva épp elértem, és most nincs sehol. Csüggedten nézem, ahogy mindent maga alá temet a könyveső, kupacokká nő az asztalomon, lassan beborítja a padlót is… Na de ilyen olcsón nem adjuk meg magunkat! Költő vagyok, az arcátlanság nagymestere, siklom a szó és jelentése közt, mint angolna a vízben. Tárgyeset kell? Meglesz! Tárgyam egy olyan eset, mely mostanában gyakran megesik a környezetemben. Egy haláleset.

Szombaton délelőtt csöng a telefonunk, a feleségem veszi föl, látom az arcán a rossz hír sötétjét. – Meghalt a Fodor Bandi – mondja a kagylót letéve. A szerkesztőségi titkárnőnk telefonált, ő a rádióban hallotta. Bekapcsoljuk a rádiót, a déli hírek, valami őrült remény bujkál bennünk, hogy hátha az Anikó félrehallott valamit. De nem, jól hallotta, már mondják a nekrológot is. A torkomban egy gombóc, belülről lassan feketedem. A túlélők jobb híján a részletekbe kapaszkodnak, mintha a részletek fölfoghatóvá tehetnék a fölfoghatatlant. Délután fölhívjuk Latort, tud-e valami közelebbit? Tud. László szerint Bandi jól érezte magát, a szívműtétje óta talán még soha ilyen jól, ontotta a leveleket, írni is írt, nagy jókedvében elindult fürödni egyet a tóra, merthogy idén nem volt lenn még a parton sem, bement a vízbe, rosszul lett, azonnal meghalt. Van, aki könnyekkel gyászol, én némasággal vagy írással. Ebéd közben is jár az agyam, egyszerre csak azt mondom: – Tudni kéne, mikor indult le a vízhez!

– Fejben már írja – mondja erre a feleségem. Rá sem mordulok, el vagyok foglalva a betörőszerszámaimmal. Kosztolányi Fürdés című novellájába török be az egyik kezdő és az utolsó mondatért, illetve azért a nem is egészen fél óráért, melyet ez a két mondat közrezár. A novella különben remekmű, és a vázlatosnál is vázlatosabban összefoglalva cselekményét, arról szól, hogy a Balaton mellett egy Suhajda nevű nyaralóvendég Jancsival, a fiával elindul fürdeni, majd a sekély vízben az apa játékból dobálni kezdi a fiát, aki az egyik vízbe esés után nem bukkan föl a vízből. Gyakorlott mozdulatokkal dolgozom, a két mondatot kivágom a helyéről és odafektetem őket magam elé, közéjük rakom a víz felé induló Bandit, a halált, akit én is Suhajdának hívok, de aki nálam úszómester és egyben a vízi halálok nagymestere is, a Kosztolányi-novella révén pedig a görög sorstragédiák megidézője. Leírom rövid prózaversem zárómondataként a Kosztolányiét: „Még három se volt.” És ezzel kész. Illetve a fenét kész. Ez a vers lényegileg tudósítás a sors egy rémtettéről, és így csak akkor érvényes, ha minden részletében igaz. Ha Bandi délben ment le a vízhez, utalásom Kosztolányira merő irodalom. Fölhívom Latort, a családot nincs pofám ilyesmivel zaklatni: „Te, első hallásra hülyeségnek hangzik, amit kérdezek, de nekem fontos. Nem tudod véletlenül, hogy a Bandi hánykor ment le a vízhez?” Nem tudja, de egy telefonbeszélgetés után az volt a benyomása, hogy délelőtt. Átjavítom a fél hármat és hármat fél tizenkettőre és délre. A verset a Kortársnak adom, ahol Bandival évtizednél is tovább ültünk ugyanabban a szerkesztőségi szobában, két szembefordított íróasztal mögött mint a lap főmunkatársai. Két nap múlva megjön vidékről Imre, a főszerkesztő, köszöni a verset, de van vele egy kis baja, ő úgy tudja, hogy délután történt a dolog, persze ez a poetica licencia körébe tartozik, de mégis… – A fenébe a költői szabadságot – mondom a telefonba –, ott a pontos időt mutató órának kell megállnia. Ő úgy tudja, mondja Imre, hogy Bandi négy óra tájt ért le a partra, de várjak egy kicsit, kinyomozza. Fél óra múlva nem ő, hanem Zoli, az olvasószerkesztőnk telefonál, hogy több forrásból megerősítve Bandi fél három körül indult el fürödni. Sokadszor döbbenek meg, hogy micsoda egy novella ez a Fürdés. Tettünk egy kört és visszakerültünk Kosztolányi időpontjaihoz. Nem véletlenül. Kosztolányi sokat tudott a világról, jól tudta tehát azt is, hogy ezen a kora délutáni órán békés arcát mutatja a nyár, a nap még magasan áll az égen, és dicsősége teljében ragyog, de már nem éget, inkább csak simogat és álmosít, mindenen fényes, álmatag, csalóka béke ül. – Ekkor kéj a halálnak lesújtani! – mondaná erre ördögi éleslátásával Vas Pista, ha meg nem halt volna pár éve maga is. És így kerek Fodor András története. Bandi józan ember volt, sehogy sem illett volna hozzá az, hogy operált szívvel a vad déli napsütésben induljon neki fürdeni. Ő a maga részéről mindent megtett, amit állapota megkövetelt tőle, nem hazardírozott, arról nem ő tehetett, hogy a sorsnak aznap ölni támadt kedve. Kifújom a kormot a tüdőmből, a torkomban kisebbedik a gombóc. Tárgyiasítottam a megfoghatatlant, koporsót készítettem elhalt barátomnak anyanyelvünk szavaiból. És a kezemben a tárgyi bizonyítéka annak, hogy az emberek rövidlátó, oktalanul reménykedő fajtájához tartozom – egy betűkkel lazán megszórt, A4-es formátumú másolópapírt tartok gátnak a harsogva felénk zúduló szökőár öles vízfala elé.

Mit károg ősszel a fekete varjú?

Csalmatok

Nem Dickens nyomán, csak az ő szellemében.

Izzasztó nyári este van, hogy mást ne mondjak, a házfalak úgy fújják ki magukból a meleget, mintha Budapest egyetlen hatalmas, forró kőből épült hajszárító volna, így aztán a mérsékelt éghajlat nagyobb dicsőségére önnön verítékünkben úszva fuldoklunk, miközben parkolóhelyet keresünk a Lónyay utcában.

Rozsdás marhasültre vagyunk hivatalosak a Lázár Ervinékhez. Lázár Ervin, prózaíró és meseköltő a rozsdás marhasült készítését még az édesanyjától tanulta, hogy az édesanyja kitől, s hogy a rozsdás nevezet kitől származik, titok, a múlt sűrű homálya rejti.

Mindazonáltal, ínyesmester, te azzal egyet se gondolj, hanem csak végy jó sok vereshagymát, szeld föl azt, majd lábasban, lassú tűzön rogyaszd meg, s mikor már a lábasnak aljáról üveges tekintettel néz vissza rád, mint John Osborne drámájának haragvó hőse, Jimmy Porter, kapard félre mind, ami maradt belőle, helyére tedd a kellő időben borssal bőven meghintett húst, de nehogy ám túl vékonyra vagdald azt, az istenért, hanem jókora szeleteket, majd fedd őket a félrekotort hagymával bé, pirítsad lassú tűzön még s még tovább, s meglátod, az hagyma szinte egészen borsos lévé leszen, a hús pedig fölségesen omlós, királoknak étke, csúszik rá a veresbor, de hogy még, seggin csúszik utána az is, aki issza.

Bármilyen hihetetlenül hangzik is, vannak olyan barátságok is az irodalmi életben, melyek nem a HBMH (Határon Belüli Magyarok Hivatala) stratégiai előírásai szerint köttetnek. A mai magyar irodalom, mint ez köztudomású, tágas, zöld mező, melyet egy mély árok választ ketté, s az árok két partjáról harci díszbe öltözött, festett arcú indiánok lődözik egymásra mérgezett nyilaikat. Az ember szava elakad a fölháborodástól, azt hallva, hogy ilyen körülmények között is akadnak némelyek, akik nem átallnak átszeretni az árkon, és vacsorára meg mire hívogatják egymást. Mi lesz így belőlünk? Mi lesz így az országból?

És ne áltassuk magunkat azzal, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

Csöng a telefon, Ervin fölveszi, széles mosoly ül ki az arcára.

– Ez szép! Itt ül nálam a legjobb élő magyar költő, és közben egy másik kiváló magyar költő telefonál.

– A legjobb élő magyar költő én vagyok – mondja a telefonáló –, el nem tudom képzelni, hogy ki ül ott nálad?

– Ágh István, Orbán Ottó, örülök, hogy az urakat bemutathatom egymásnak – hajol meg Ervin fülén a kagylóval.

– Ja, az Ottó – kuncog bele a telefonba Ágh István, a legjobb élő magyar költő –, ölelem…

Most már jöhet a rozsdás marhasült.

Mely nyelv merne versenyezni véle? Még egy füstölt marhanyelv sem, nemhogy a költőé! Így aztán, minthogy irodalmi tájékozottságunk üdvösen sokoldalú, nem beszélünk, eszünk, eszünk, Ervin meg szorgosan töltögeti a vörösbort. Addig, addig, amíg erdő sűrűjében egy hídra nem lel, és a hídról lenézve a dolgok mélyére nem lát. Ekkor sötéten maga elé meredve csak ennyit mond:

– Pa-cu-ha!

Ez rendes körülmények között egy kevesek által használt tájszó (jelentése: lompos, rendetlen öltözetű), e percben azonban jóval több annál, egy lezáratlan lovagias ügy, általánosabban a feddhetetlen viselkedés (japánul: busido) kulcsszava. A Nagy László-emlékérem című versemben azt írom: „Az idő tájt láttam valahol Lázár Ervint, egy nagydarab, pacuha, bajszos törököt kapatosan randalírozni.” Aki nem ismeri az írói lelkületet, soha ki nem találná, hogy mit vett zokon Ervin ebből a mondatból. Nem a törököt, nem a randalírozást, nem a kapatosságot – a pacuhát!

Ehhez persze tudni kell, hogy Ervinnek van egy nagy utazókoffere telis de tele ritkán használt, jó hangzású magyar varázsszavakkal, olyanokkal, mint derce, ösztövér, petrence, sifonér, padmaly meg hasonlók. És amikor mindenki elmegy hazulról, Ervin előveszi a koffert, kinyitja, és elkezd varázsolni: – A petrence nevében idézlek, Bruckner Szigfrid! – És máris megjelenik neki Bruckner Szigfrid, az oroszlán.

Mint józan életvitelű, kofferből varázsoló cirkuszigazgató Ervin jól tudja azt, hogy az ember egy-két pohárka (meg még egy-két pohárka) bor elfogyasztása után könnyen összetalálkozhat egy kerítéskaróval, ebben nincs semmi rendkívüli, mondhatnánk, ez az élet elfogadható mértékű kockázata. De az már csak mégis fölháborító, hogy az embert a saját varázsszavainak egyikével kólintsák főbe! Ez, bárki beláthatja, vért kíván, de legalábbis még egy pohár vörösbort.

V. Zs. írónő, civilben Ervin felesége és gyermekeinek anyja nagy életbölcsességről téve tanúságot megállapítja, hogy Ervin a filozófiai megközelítésről áttért az érzelmire, és ilyenkor a legjobb mindent ráhagyni.

De semmi vész, Ervin ma este a meglepetések embere. Nála hűvösebben egy személyi számítógép sem összegezhet:

– A vers különben szép, főképp az a sora, hogy „mintha szellemek ültek volna ki egy teraszra”…

– Azt a Mándy is dicsérte – mondom nagy álnokul, remélve, hogy így végképp utat téveszt az erdő sűrűjében.

(Műsorvezető: Kérem a versenyzőket, hogy jól figyeljenek, villámkérdés következik. Ki szerezte és honnan a Cantata profana zenéjét? A hölgy adta a helyes választ: Bartók Béla, és a fejéből.)

– …de a pacuháért – fejezi be Ervin szilárdan, mint egy (nagy néha azért meg-megingó) hegy – még számolunk!

*

Telnek az évek, egy, kettő… négy…

*

Ez év őszén jelent meg legújabb verseskötetem, a Hallod-e te sötét árnyék. Szokás szerint, mely szokás az égbe szökő könyvárak miatt hovatovább koldusbotra juttatja azt az írót, aki nem akar bunkó módra viselkedni, és a neki küldött, dedikált könyveket a maga dedikált köteteivel óhajtaná viszonozni, szétküldöm a példányokat, és várok.

Ervin az elsők között, ha nem legelsőnek telefonál.

– Szép a könyved, gratulálok – mondja, és hallom, hogy a visszafojtott röhögéstől enyhén remeg a hangja –, de találtam benne egy apróságot. Csalmatok, mondod, mintha a csalmatok a csalmat többesszáma lenne. A szót persze Aranytól kölcsönzöd, a Hamlet-fordításból, a szellem szózatából. Én is ott olvastam, és először én is azt hittem, hogy ez többes számú alak, de nem, ez egyszerűen a beléndek ma már kevéssé ismert neve.

– Nyekk! – Ezt a hangot a fekete öves, ötdanos nyelvmester hallatja, amikor egy vidékről érkezett, egyszerű magyar szó egyes számban a földhöz (a tatamihoz) teremti.

Ervin persze fenékig kiélvezi a pacuha bosszúját, és most már hallhatóan röhincsélve adagolja az érzéstelenítő vigaszszavakat.

– Persze nem ez a lényeg, a könyv maga ettől…

Első gondolatom a harakiri (kínaiul: szep-puk-ku). A második viszont az, hogy ez oltári nagy marhaság lenne. Már csak pusztán a technikai lebonyolítás szempontjából is. Egy valamirevaló japán késkészlet tengernyi pénzbe kerül (TV-shop, telefonáljon most!), plusz a postaköltség, plusz a szőnyegtisztítás a vérfoltok miatt, plusz a hivatali hercehurca, a papírmunka, a jegyzőkönyvek, az adóigazolás meg a mit tudom én, mi, nem is szólva a rendőrségről, mely szolgál és véd („Helyettem, kis virág!”; Siebel dala Charles Gounod Marguerite című operájából, melyet a párizsi Theátre Lyrique-ben mutattak be 1859-ben, s melyet nálunk Faust címen játszanak), szóval ilyesmiknek az ember, ha nem muszáj, nem teszi ki a családját.

Marad tehát a higgadt megközelítés, a tudományé.

Elsőül a kérdések kérdése: miért nem néztem utána épp ennek az egy szónak az értelmező szótárban, amikor pedig rendes körülmények közt, a leghalványabb gyanú esetén is mindennek utánanézek – műfordítóként a saját káromon tanultam meg, hogy az ember még egy yes-t is leellenőriz a nagy Országhban vagy a Websterben, hátha épp ez az a kivételes alkalom, amikor éppenséggel no-t jelent. Mitől voltam olyan álomkórosan biztos abban, hogy a csalmatok különféle mérgek kotyvalékát jelenti? Hát persze, ott van a szédítő szövegkörnyezet, a vers, az alliteráció! „Meglopta bátyád ezt a biztos órát, / Üvegben átkos csalmatok levével, / S fülhézagomba önté e nedű / Bélpoklos csöppjeit…” A „csöppjeit” miatt. Amiatt, hogy a két szókezdő cs összecseng. Ez keltett bennem olyan hamis biztonságérzetet, hogy még a több évtizede a polcomon álló, de onnan gyakran levett és sűrűn forgatott magyar Shakespeare-összes jegyzete sem ért el a tudatomig. Ez a kiadás csillaggal jelöli meg a szövegben a csalmatok szót, s hátul, a jegyzetekben közli, hogy annyit tesz: beléndek. És én, most már emlékszem rá, hátra is lapoztam, elolvastam a jegyzetet, fölfogtam, hogy mit olvasok – és semmi. A helyzethez alkalmazva a szólást, egyik szememen be, a másikon ki. A fülemben pedig továbbra is ott fészkelt a rontás, hogy a csalmatok többes szám.

Mármost az, hogy egy költő elhasal egy alliteráción, nem az országos napilapok címoldalára kívánkozó hír, fontos viszont tudnunk azt, hogy az élő nyelvet láttuk működni, mely nemegyszer félreértésekből építi tovább magát. Így született például a 16. században egy sajtóhiba jóvoltából a föveg szó (Calepinus szótárában a süveget nyomtatták ki így, minthogy a két szókezdő betű akkori nyomtatott formája meglehetősen hasonlított egymásra), és így született, tesszük hozzá árulkodó vigyorral a képünkön, a posztmodern irodalom is, amikor egy mai kódexmásoló épp fordítva, a föveg f-jét nézte ß-nek, azaz a német scharf, „éles”, vagyis hangsúlyos, dupla s-nek, és noha ez sohasem állhat szó elején, a föveget sszövegnek olvasta, minek logikus következményeként lépett hatályba a sszoros sszövegolvasat sszigorú sszabálya, főképp kisssregények elemzése esetén.

Megkísért a gondolat, hogy az Ervin által gombostűre tűzött fél sort: („…főzik átkos csalmataik levét”, in: O. O., Hallod-e te sötét árnyék, 26. old.) úgy hagyom, ahogy van. Nem lustaságból, kijavítani ezt semmi, egy névelő betoldása és egy birtokos személyrag eltüntetése, sokat mondok, tíz másodperc (és a kijavított fél sor máris úgy hangzik: „…főzik az átkos csalmatok levét”), hanem épp hogy becsületből, hogy kitűnjék, itt a múlt szakadékába ereszkedtünk le egy szál kötélen, és tisztesség ne essék szólván bevertük fejünket a sziklafalba, és most kóvályogva várjuk, hogy a mélybe leejtett süvegünket fövegként fejére illeszti-e az idő?

Nagy oka van annak, hogy nem így teszek. Az értelmező szótár ritka, régies szóként közli mind a pacuhát mind a csalmatokot, és előfordulási helyként mindkét esetben mi mást adna meg, mint Arany János szövegét. Ezen nem lepődöm meg; valamirevaló betűvető tudja, hogy Arany János úgy tudott magyarul, mint sem előtte, sem utána senki más. De azon már igenis eltátom a számat, hogy milyen szöveg közegében fordul elő ez a két szó – a pacuha Az elveszett alkotmányban, a költő korai komikus eposzában, mely a mottóul választott, angol nyelvű Byron-idézettel a homlokán családfáját amúgy Homéroszig vezetheti vissza, a csalmatok pedig az Arany magyarította Shakespeare-tragédiában, a Hamletben.

Elképeszt az a természetesség, amellyel a világirodalom legfelső emeletén veri le a csizmájáról a múlt századi magyar falu porát, amitől az nótárius majd akadémiai titkár uram nevéhez híven aranyporként kezd el ragyogni. Élő és holt nyelv találkozik, átjárja egymást, hogy elegyük alkalmas legyen a csoda befogadására, ha az mintegy szándékunktól függetlenül meg akar történni – és megtörténik: a Hamlet magyar szövege az, melyben éles szemű színházi szamarak észreveszik az avuló szavakat, de nem érzékelik a nyelv kegyelmi állapotát, melynek folyományaként a beszédbe rejtett vers, mint a dráma cselekménye is, varázsos könnyedséggel ingázik ég és föld között; azt, hogy Shakespeare-t ez esetben nem „műfordították”, hanem magyarul „írták”, hogy ez a fordítás „eredeti”.

Ami pedig a higgadt megközelítést illeti – a helyszínelő járőr jelenti a központi ügyeletnek. Lázár Ervin és Orbán Ottó, állítólag mind a kettő magyar író, egy harmadik magyar író, Arany János szobra előtt koccanásos közúti baleset résztvevőjeként nyolc napon belül gyógyuló lelki sérülést szenvedett. Nevezett Arany János a cselekményben tevőlegesen részt nem vett, mivel már korábban elhalt. A baleseti helyszínelés során O. O. elismerte felelősségét abban, hogy a szabályosan kanyarodó, egyes számú csalmatokot figyelmetlenségből többes számúnak nézte.

*

Egy szó. Mi egy szó?

Semmi és minden.

Egy hozzám közel álló személy, aki fölkerült a Ki kicsoda magyar kiadásának MÉK (még élő költők) listájára is, erről a következőket írta:

hogy a semmibe nyomtalanul ne merüljek,

te temess szavaidba, magyar nyelv!

Karácsony lévén, miféle ajándékot kérhetnénk, ráadásul erre a legnagyobbra?

Hullana ránk paplannak némi decemberi hó, s tavasszal, mit tudni, talán még föl is támadunk.

Megy-é előbbre majdan fajzatom?

Ilyen kérdésekre komoly ember meg sem próbál válaszolni. Ilyen kérdéseket csak a komolytalan emberiség tesz föl magának, és próbál meg felelni rájuk, amióta csak létezik.

Világunk belevakult civilizációjának hétköznapjaiba. Se szeri se száma a stratégiáknak, a helyzetfölmérő munkacsoportoknak, a politológiai tanszékeknek, a titkosszolgálatoknak, a professzoroknak, a sztárkutatóknak, a fülbesúgóknak, a prófétáknak. Szemre minden a legtökéletesebb rendben, a roppant gépezet üzemel, hallani a dübörgését.

Költő, költészet – nekik egy ajkbiggyesztés jár; ennyit érnek. Azt a szót pedig, hogy – ó, irgalom atyja, ne hagyj el! – lélek, ha nem vagy tévéprédikátor vagy valamely egyházi iskola kuratóriumának elnöke, ki ne ejtsd a szádon, ha azt óhajtod, hogy jobb körökben értelmiségiszámba vegyenek.

Korunk tudja, amit tud. A lírai költő (a meghatározást és a hozzá kapcsolt tevékenység leírását a tévében hallotta egy megnyerő mosolyú tévészemélyiség szájából) lila ködökben lebeg a kábítószer-elvonókúrák leendő látogatójaként, néha rímel egyet, megeszi a gázszámláját, és a városi parkban serdületlen iskolás gyermekeknek mutogatja a modernségét.

Barom világ, mondjuk tömören. Még azt sem képes fölfogni, hogy mitől rázza a halálos nyavalyatörés.

A költészet nem a külsőségei. A költészet lényege szerint a szerves anyagnak az a csodás képessége, hogy meg tudja haladni saját magát; hogy az eszünkbe férő (és így térfogatában szükségképpen korlátozott világot) a képzelet segítségével tovább tudja gondolni, azaz szabadon mozog a mindenségben, mint (ha van) az Isten.

Nem a hit kérdésére akarunk rátérni. Azt akarjuk világossá tenni, hogy még az előtt a nyomorult lény előtt is, aki szénporos pofájú, pályaudvari rakodómunkás módjára századunk hegyekbe gyűlt kudarcait lapátolja itt, mint brikettet a helyi időszámítás szerinti második évezred néhány utolsó üres vagonjába, nyitva áll a lehetőség, hogy maga fölé emelkedve, szabadon válassza meg a nézőpontját. Más szavakkal: az emberi butaság, amikor gúnyképet fest a költészetről, abból csinál viccet, ami jószerivel az egyetlen reménye.

Hátráljunk egy kicsit, mint a festő, ha képét egészben óhajtja látni. Ma nagy divat a földtörténeti középkor jurakorszakába, sárkányok közé szervezni szafarit – tegyünk hát egy kiruccanást az őshüllők közé. Percemberként és pillanatpártocskákhoz szokott arányérzékünk jótékony leckét kap az időből, mely egyszerre véges és végtelen; évek százmillióit is fordíthatja arra, hogy élő tankjaival kísérletezzék, majd az egészet félredobva új sorozatba kezdjen a madarakkal. Kilátóhelyünkről kétségkívül egyszerre látunk valamit – anyagot? energiát? szellemet? – egy bizonyos irányban elmozdulni, azaz a mi fogalmaink szerint haladni, ugyanakkor szakaszosan ismételni magát, azaz egy helyben állni – ez lenne az úgynevezett fejlődés? Egy csavarmenet? És a csúcson a harmincas évek Eötvös-kollégistája (az ötvenes években főfoglalkozású „vívódó író”), aki megette szobatársa tartalék téliszalámiját, és amikor a szobatársa ezért felelősségre kívánta vonni (meg akarta pofozni), felhős tekintettel csak ennyit mondott a dühöngő ifjúnak (aki ekkora szemtelenségtől a levegőben felejtette pofonra emelt karját): – Ugyan kérlek, mi ez az élet nagy kérdéseihez képest?

A költészet, mint ismeretes (elég legyen itt J. A., magyar költő áruvédjegy-használati ügyére hivatkoznunk!), nem mosópor (egyebek közt az sem! ), hogy személyes szégyenfoltjainkat a kozmosz megverselt közönyével próbáljuk meg magunkról lemosni. A távlat magában akár a szökés útja is lehet. Távlat és pontos közelkép, egyikük nélkül sincs vers. És nincs, tisztelt uraim, bármily fájdalmas is ez, jövő.

A napjainkat fölverő, bosszúszomjas ordítozás már jelzi, hogy esztelen lincseléssé is silányíthatjuk azt, ami lényege szerint nem kevesebb, mint – Madách pontos drámacímével szólva – az ember tragédiája. Tiszteltetem a bolsevizmust, legfőbb ideje volt, hogy végre csúfosan megbukjék, de hát itt nem csak ennyi történt. Vak tyúk is talál szemet, ha jó udvaron kapirgál, így korunk nem egy konzervatív történetfilozófusa is, aki ennyi év után akar 1789-nek helytelen magaviseletéért igazgatói intőt adni. A nagy francia forradalom – vérrel és mocsokkal teli, roppant dézsa, de belőle emelkedik ki az emberiség egyik zseniális fölismerése; az, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség külön-külön csak jelszónak is jó szavak, de együtt ennél többek: a földi boldogság szavakba foglalt programja, mely már azelőtt is létezett, mielőtt nevet tudtak volna adni neki, de mindeddig csak a kétségbeesés ösztönös lázadásaiban nyert kifejezést. A francia forradalomtól elvitatni azt az érdemét, hogy benne tudatosult először az ember igénye egy új világteremtésre, a sajátjáéra, valljuk vagy vessük el magát az eszmét, közönséges ostobaság.

Helyben vagyunk. Korunk minden rémsége csak része annak az egyetemes kihatású eseménynek, hogy századunkban az emberiség e nagy kísérlete megint megbukott. Megbukott annak ellenére, hogy századunk civilizációja soha nem látott szintre emelkedett, és tudománya messzebbre jutott, mint azt akárki is képzelhette volna. Egy lépésnyire az élet titkának megfejtésétől (ott tartunk, zúgják kitartóan számítógépeink) ismét csak füstölgő romvárosokat és hullahegyeket láthatnánk magunk körül, ha egyáltalán ki tudnánk nyitni a szemünket a színes képernyőkről ránk zuhogó, kereskedelmi szemétözönben.

Kérdésünk épp hogy nem költői, hanem nagyon is gyakorlati. A közelgő ezredforduló előtt a szó szoros értelmében élet és halál közt választunk, amikor arról döntünk, hogy komolyan vesszük-e végre a mindannyiunkban lakó költőt; azt, aminek a legtökéletesebb vers is csak az egyik lehetséges megtestesülése, a jobbik énünket, a magunk fölé való emelkedés tündéri képességét. Az emberiség világomlással, puszta kontinensek földönfutó népeivel, sötét évszázadokkal és eretnekégetéssel szokta lereagálni a maga nagy kudarcait, mielőtt erőt gyűjtene egy újabb kalandor vállalkozásához az új világ megteremtésére. De ma, történetében talán először, elegendő fölhalmozott tudással rendelkezik akár ahhoz is, hogy türelmet és bölcsességet tanúsítva ezt a gyászos kitérőt megtakaríthassa magának. Az előjelek nem épp kedvezőek. A nagy kérdés, mint eddig is annyiszor, mi magunk vagyunk.

Megy-e előbbre majdan fajzatom?

Én mindenesetre gondosan fölékezem ezt a kéziratot.

Mármost, hogy ez gyalázatos megalkuvás-e, vagy éppenséggel fáról földre szállt és jelenleg a törzsfejlődés csúcsán ragyogva vigyorgó fajtánk rejtélyes képessége, hogy haló poraiból újra meg újra föltámadjon?

Ilyen kérdésekre komoly ember meg sem próbál válaszolni. Ilyen kérdéseket… (da capo al fine)

Filmszöveg

II

Falfirka (a grafitto, olasz szó (t. sz. grafitti) magyar fordítása; jelentése: falra írott, karcolt, vésett, (többnyire festékszóróval) festett rövid szöveg vagy ábra.

Árnykép

Az irodalomtörténeti szümpozionon (ah!), melyet rólam, illetve a munkásságomról rendeztek (AAAH!!!), az egyik hozzászóló, látni valóan nem a témául választott szerző elfogult híve, nevezett szerzőnek az irodalomelméleti rosszban mint olyanban való megrögzöttségét jellemzendő e szavakat mondta róla, azaz rólam (emlékezetből idézem; az értékes szövegnek nem néztem utána!): „Csapkod. Hadonászik. Nem hagyja magát. Hihetetlenül szívós költő!” Semmi kétségünk afelől, hogy Arisztotelész és Harold Bloom esztétikai tárgyú műveinek olümposzian emelkedett nyelvezetéből demotikus görögre fordítva a fenti szöveg így hangzana: „Mi a lófosz!? Még mocorogosz!” Hát igen. A rólunk kialakult, annyira, amennyire jó benyomást kénytelenek vagyunk egy töredelmes beismeréssel lerontani. A mély beleérzésű líraszakértő igazat állít (ha nem is valódit). Mocorgunk, de még mennyire! Félholtan is, ágyban fekve is, ha másképp nem, hát gondolatban a nyakunkba akasztjuk a postástáskát, és hozzuk-visszük a híreket: „Tegnap reggel még egy lendülettel kijutottunk a fürdőszobába, ma délelőtt viszont elakadtunk…” Rögeszménk, hogy az ilyen és az ehhez hasonló közlendőink fontos hírek, mert az emberiségnek fontos tudnia azt, hogy most éppen hol tart. Most épp az ágy és a fürdőszoba közt. Más módon közelítve a kérdést, Hirosimában állva maradt egy fal, és azon a falon egy ember árnyképe látható. A robbanás pillanatában egy japán illető ma már kideríthetetlen okból ott állt vagy ült a fal előtt, és testével fölfogott valamennyit a pokoli vaku villanásának vakító fényözönéből, amely szó szerint odaégette őt a falra. Mármost a nagy kérdés az, hogy akarnak-e önök örökké élni. Igen? Nem gond! Válasszanak maguknak Erzsikével (egye fene, végszükségben Erzsike nélkül, szólóban, Erzsike törölve) egy jó kiállású falat! A többi fény és árnyék, szakma és szerencse kérdése. Megpróbáljuk kiválasztani az optimális fényszöget, a legjobb kameraállást, miközben verseinkkel egyelőre még mozgóképként funkcionálunk, azaz betegség ide, balvégzet oda, mocorgunk, különböző híreket továbbítunk, képeket vetítünk ilyen-olyan anyagokra, többnyire különféle cellulózszármazékokra. Végül persze belőlünk is mozdulatlan árnykép lesz valami beton- vagy téglafalon, de – ahogy azt A dzsungel könyvének a Korda-testvérek-féle filmváltozatában, a múlt század teljesen elavult esztétikai rendszereinek mesélgetős cselekményközpontúságából megképződött tehertételtől nem szabadulhatván Buldeo, a kvietált vadász is kifejti (lásd A paradingó, valamint A dekkáni dól hangnem című műveit!) – ez már egy másik történet.

Concerto

Csomagot hoz a postás, pontosabban csak egy értesítést hagy „csomag érkezéséről”; a küldeményt anyakönyvi kivonat, sárgaláz elleni oltási bizonyítvány és adóhátralék nemlétét igazoló okmány két hatósági tanú jelenlétében történő bemutatásával a címzett a közeli napokban bármikor átveheti. Nem értem a dolgot. Betegségem rosszabbra fordultával a segíteni kész szomszédok betéti társaságot alakítottak arra az esetre, ha épp nem tudnék ajtót nyitni a lakásba bejutni szándékozónak, hozzájuk beteheti, ki mit hozott, postás a postát, óraleolvasó a számlát – ők, a jó szomszédok – török áldás! – betéti társaságunkban a kültagok. Kapitalizmus van, olyan-amilyen, de mégiscsak kapitalizmus, az életre tehát kapitalista megoldást kell találni. – A postát is meg lehet érteni – elemzem a gazdaság főbb mutatóit (az egyik egy könyökben behajlított kar, mely könyöktől fölfelé fordított ingamozgást végez) –, emberileg még kihozná a csomagot, de hivatalból hogy hozhatná ki, ha egyszer nem vagyunk a cégbíróságnál bejegyezve? – Aztán meglátom magát a csomagot, melyet családunk egyik hölgytagja szállított haza (megbízólevél, eskü a Bibliára tett kézzel, két hatósági tanú jelenlétében, hogy szándéka tisztességes, nem volt és nem lesz postarabló), és egyből megértek mindent. Egy ilyen szokatlan formájú, majdnem szabályos kocka alakú doboz a postai kézbesítőnek nappali lidércálom, nem fér a táskájába, a postaszekrénybe mégúgy sem, marad a fogyasztóbarát megoldás, fogja és vigye a címzett vagy megbízottja (megbízólevél stb.). A kocka tehát el van vetve. LEVÉLBOMBA, gondolom elsőre mint korom hű fia, és bizonyos fokig igazam is van. A csomagból hét CD-lemezen Ligeti György majdnem teljes életműve kerül elő. Nézem a feladót: Ligeti György, Hamburg. Nem ismerjük egymást személyesen, csak bámulok. Mindazonáltal a következő napokban lakásunk átalakul modern zenei stúdióvá. Annál is inkább, mert családunk egyik kortárs zene iránt elkötelezett barátja degeszre tömött hátizsákkal érkezik hozzánk hurkavacsorára, a hátizsákban – „virág helyett!” – Kurtág minden hozzáférhető CD-fölvétele. Azontúl ketten osztoznak a délután csöndjén, Kurtág meg Ligeti. Én meg, vén kéjenc, fürdöm a zenében. De telhetetlen vagyok, ez a végzetem. Így valamelyik este belehallgatok a rádiózenekar Vásáry Tamás vezényelte hangversenyébe, abban is Bartók Concertojába. Erről a zenedarabról egyebek közt azt kell tudni, hogy ez volt az első LP-lemezem, melyet egy pléhlavór hangszínű, hordozható Supraphon lemezjátszón játszottam sercegősre még az ötvenes években. Lélekben végig tudom énekelni, csak a józan eszem tart vissza attól, hogy ezt hangosan is megtegyem. És most mégis mintha egy addig még sohasem hallott művet hallanék. A rádiózenekar föladata magaslatán, Vásáry nagyszerű, mégsem csak ők a csoda forrása. Az vagyok én is, aki nemcsak azért hallom másképp ugyanazt, mert közben eltelt negyvenvalahány év, de azért is, mert húsz éve küszködöm egy néma, polipforma szörnyeteggel, melynek feje erősen hasonlít egy emberi koponyához. Vagy mit tudom én. Mit tudom én, mitől kezd az emberhez beszélni a zene, amelyet korábban csak megkomponált műnek hallott. (Nem egyedül én kérdezem ezt. Néhai apósom, akit különféle ismerősei és családtagjai Pálnak, Palinak, Palikának, Nagypapának, de leginkább Tanár úrnak hívtak, a lexikon pedig Kadosa Pál néven tart számon, azt mondja nekem egyszer ebéd közben [fiatal házaspárként, a feleségemmel egy évig laktunk nála]: – Amikor a háború után először hallottuk hangversenyen a Concertot, a legenyhébb szó arra, amit éreztünk, a csalódás. Úgy gondoltuk, hogy Bartók meghátrált, föladott valamit abból, amit korábban meghódított, és elment a könnyűzene felé. Hülyék voltunk! – Vagy csak túl közel a tárgyhoz, kortársak, teszem hozzá én, ma, sok évvel közös ebédeink után. Hiszen mit ír Clara Wieck, assszonynevén Clara Schumann Brahmshoz intézett levelében Liszt H-moll szonátájáról; emlékezetből idézem: otrombaság, az emberi fül ellen erőszakos hangokkal elkövetett merénylet. Bartók még jól jár, mondhatnánk, a történelmi távlat kínálta iróniával, őt csak hitehagyott avantgárdnak gondolják egy adott pillanatban a zenei modernség ifjú vaskalaposai.) Nem tudom tehát, mit és miért hallok most másképp a Concertoban, mint eddig, de valamit nagyon másképp hallok. Talán Kurtág és Ligeti teszi ezt; az, hogy két teljes héten át hallgattam őket, kihallva zenéjükből, ha éppen kitették, az idézőjelet. Kurtág zongoráján Bach játszik, Ligeti kórusában a madrigál visszhangzik, ha „nonszensz madrigálként”, azaz csak a mára már lehetetlen összhang hallomásaként is. Hallom a Concerto rég ismert „betétszámait”, a Párok játékában a Bach-korált, és a Félbeszakított közjátékban a megnemesített operettdalt megszakító Sosztakovics-paródiát, de először hallom meg az Elégia tétel szemérmes utalásait a szerző saját zenéjére, a Kékszakállú Könnyek tava képére, Az éjszaka zenéjére; egy-egy pillanatra fölrémlik Kodály zenekari hangzása is, illetve az a mögöttes világ, mely közös ihletőjük volt, a táj, a hegy-völgyek, a sík vidék, a faluk, a magát még óvó természet; a tétel közepén a hatalmas fokozás pedig Beethoven szimfóniaépítkezésére emlékeztet. Nem zenetörténeti babérokra vágyom, még kevésbé irodalomtörténetiekre; arra, hogy fölfedezzek valami korszakalkotó szamárságot, azt például, hogy Bartók Béla fél évszázaddal megelőzte Esterházy Pétert az idézéstechnikában. Csupán azt akarom jelezni, hogy ez így, együtt többről árulkodik, mint puszta honvágyról. A Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország persze azt jelenti, amit, de a megidézett szellemek együttesen az európai kultúra egészét idézik föl, ami épp innen, Amerikából nézve látszik igazán egésznek, másnak, mint az Újvilágé, és épp ezért a maga egészében elveszthetőnek is. Ötven évvel később már neve van annak a fölbolydult állapotnak, melyben ekkor Bartók leledzik, culture shock-nak hívják. Ez akkor éri az embert, ha felnőtt fejjel egy eddig a magáénak vallottól különböző kultúra, egy mindennapjainak ezer apró részletében új világ és életmód gyökeresen más értékrendjéhez kell alkalmazkodnia. Bartók ráadásul lángolni látja elhagyott kontinensét, művészetének szilárd alapját. Egyedül áll Amerika földjén, szemben a halállal. Nincs más bizonyosság, csak a mestersége. A Concerto azért százados remekmű, mert mindezt a feszültséget úgy tudja magába sűríteni, hogy közben nem sérti meg a mű arányait. A szimfónia elnevezés a bécsi klasszicizmus óta többnyire négytételes művet takar, Bartók zenei építkezésének léptéke bőven kiérdemelné ezt a műfaji meghatározást, mégsem ezt a nevet adja kompozíciójának. A concerto latin eredetű, olasz földön nevelkedett szó, az idők során számos jelentésváltozáson megy át, manapság versenyművet vagy egymáshoz lazán, szvitszerűen kapcsolódó tételek sorából kiteljesedő zenedarabot értenek rajta. Bartók műve öttételes, a szerző látszólag csak a barokk concerto formai ihletésének tiszteleg a névadással. Ha azonban az imént számba vett „idézetekre” gondolunk, különös arányosságot vehetünk észre. A két szélső tétel mentes a zenei utalásoktól, szélről közép felé haladva a következő kettőben ottlétük már az irodalom által tárgyalt tény, és ha fülünk nem hallott félre, a középső tételben egész sor található belőlük. A középső tételben, a mű tengelyében, amely persze nem ezért a mű tengelye, hanem a megszerkesztett szimmetria következtében. Mindebből pedig nem kevesebb következik, mint az, hogy Bartók az összeomlásból rendet szerkeszt, egy kristályszerkezetet, melynek rácsozata közt szél módjára bukdácsol – figyeld csak az Elégia vonósait! – az elcsukló zokogás. Mérnökien hideg és élettelien forró között ilyen kikezdhetetlen összhangot csak a legnagyobb művek teremthetnek. Szerzőjük ott ül öregen, soványan, betegen, egy idegen földrészen, mondjuk, egy park padján, maga elé néz, de közben messzebbre lát, mint az avantgárd, és fülében ott lüktet a kezdet ritmusa is, amikor a zene még csak őserdei dobszóló volt, arcán ezüst álarc, a tartózkodásé, mert a földrengés belül van, ott dörög és zokog, pusztít és teremt. A remekművek titkát továbbra sem tudjuk fölfedni, annyit azonban valószínűsíthetünk, hogy vér és kínlódás nélkül ilyenek nemigen születnek. Bartókról viszont teljes bizonyossággal állíthatjuk azt, hogy nemcsak nagy művész, ne kerteljünk, lángész volt, hanem nagy jellem is, ami ugye nem minden nagy művészről, sőt lángészről sem mondható el, lásd… (nem vagyok hülye neveket mondani!).

*

KÉKSZAKÁLLÚ (az esztétika hercege; énekel)

Megérkeztünk. Íme lássad,

Ez a Paradigma vára!

Nem tündököl, mint a Kanté;

Még kevésbé, mint a másé.

Ottó, jössz-e énutánam?

ÉN (prózában) Menjen az, akinek bártáncosnő volt az édes jó anyja a hamburgi Reperbahnon! Hamburgról jut eszembe, megyek vissza Ligetit és Kurtágot hallgatni.

KÉKSZAKÁLLÚ (prózában) Te komolyan azzal az őskori baromsággal óhajtasz előhozakodni, hogy a művészi szép egyik kulcsa az emberi szenvedés?

ÉN (reflektált prózában; az alábbi szöveg teljes terjedelmében idézet a tihanyi rév környékén hajdan közismert Kóshutás Gergelytől) Naná, anyám, majd nem!

Barátság a Kádár-korszakban

Emberek vagyunk, emberiesítjük, amit csak tudunk. Kijelentjük, hogy a történelem az élet tanítómestere. Majd dühösen azt ordítjuk: a történelem egy megveszekedett hülye, nem tanít semmire, és nem tanul semmiből. Dolgunkat némiképp bonyolítja, hogy mindkét megállapításunk igaz: a történelem okos is, hülye is, méghozzá ugyanazért – egyszerűsít. Három hajó úszik az óceánon, rajtuk lázadni készülő tengerészek. Föltűnik egy sziget, mögötte egy új világ folyói, hegyláncai, őserdői, a mesék aranya és halál, halál, halál. Mit kezdhetne a lényegest a lényegtelentől elválasztani óhajtó emberiség egy ilyen hollywoodi szuperforgatókönyvvel? Elnevezi az egészet Amerika fölfedezésének, és e mögött az elnevezés mögött elfér minden mocsok és dicsőség, a hódítók, a meghódoltak, a kultúrák összecsapása, a háborúk, a hullahegyek, és maga az óriás szárazulat, lefelé a Tűzföldig, és fölfelé Alaszkáig, nem is szólva a két néma szereplőről, a burgonyáról és a kukoricáról. Emelhet-e kifogást bárki is az efféle célszerű tömörítés ellen? Hullik a forgács persze, de arra valók a széplelkek és a szépművészetek, hogy összeszedegessék azt, amit a célszerűség és az államérdek elpotyogtat. És ha már az államérdek szóba került. Számításba vehető-e a Harmadik Birodalom rémtetteinek megítélésénél az a tény, hogy a Wehrmacht egyik besorozott katonája, bizonyos Heinrich Böll a vállán puskával is igyekezett megőrizni emberségét? Nyilvánvalóan nem. Hanem ha nincs olyan notesz, melybe az ilyesmit följegyezhetjük, akkor miféle támpontot keresünk ebben az ingatag világban? Halott barátom eleven lényét idézem ilyen körülményesen. Körösi Józsefét, a lapszerkesztőét, aki munkatársaival együtt közel három évtizedig a Valóság nevű folyóiratot, s ezáltal talán egy kicsit magát a környező valóságot is szerkesztette. De a lapról, értékéről vagy hiábavalóságáról beszéljen más. Én az emberről, erről a hórihorgas, szögletes, csupa kéz és láb, szöcskeszerű lényről akarok beszélni, akit szerettem, és aki eltűnni látszik az idő rázuhogó romjai alatt. A Kádár-korszak a szemünk láttára válik történelemmé. Egyre inkább látszik lényege, a megbocsáthatatlan bűnökre alapozott, roppant hazugság, és egyre kevésbé a benne élők mindennapjai. Holott a nagy hazugság aprónak tetsző részletekből épül, tégla a téglára, egyik jelentéktelennek vélt megalkuvás a másik után, míg a sok jelentéktelenség határozott jelentőséget ölt; a diktatúra nem mindennap akasztat, de mindennap mérgez, fertőz, rothaszt. Unásig ismert történet; hőse nekiindul, hogy kötélből ostort fonván kihajtsa a pénzváltókat és az árusokat a templomból, majd (kezében az ostorral) így szól a mikrofonba: – Kedves elvtársak… Egy ilyen világban nagy dolog, ha nem sérül meg végzetesen az ember erkölcsi immunrendszere. Körösi Jóskában legbelül volt valami sérthetetlenül tiszta. Évekig lehetett kuncogni azon, hogy mennyire élhetetlen, hogy komoly lapszerkesztő létére egy olyan nyomortanyának is csak nehezen nevezhető bérházban él, hová Dickens regényének gyerek koldusai is csak óvakodva tennék be a lábukat, hogy spárgával nagyszerűen megjavított, a mamutokkal egyidős aktatáskáját valósággal ki kellett imádkozni a kezéből, és még száz hasonló történeten. Annál is inkább, mert sokszor járt gyorsabban az esze, hogysem a nyelve követni tudta volna, és akkor ilyeneket mondott, hogy a micsoda micsodálja a micsodát, és hozzá gesztikulált is; minden körülmény adva volt ahhoz, hogy egy habókos különcöt lássanak benne. Holott minden különcsége egy ösztönösen kialakított életstratégia része volt. Az élet lehetetlen körülmények között is megpróbál élni, az ember a szabadságából annyit, amennyit lehet, megkísérel megvédeni. A diktatúra világában az is a mozgásszabadság egyik formája, hogy nincs veszítenivalónk. Körösi nem nyomorogni akart bolond fejjel, hanem meg akart őrizni egy résnyi szabadságot abban a tömör falban, melybe befalazva mindannyian éltünk, és ezt a rést az nyitotta meg előtte, hogy tőle – a nemrég még új műbőr aktatáskáját, majd később, miután azt a rémregénybeli kísértetházat fölrobbantották, az ottani szoba-konyhájáért kapott panellakást kivéve – nemigen volt mit elvenni. Ragaszkodott a széllelbélelt életformájához, a kocsmai meg kávéházi beszélgetésekhez, az olyan semmiféle rendbe nem illő, vérfagyasztó figurák barátságához, amilyen a hol csontrészeg, hol zseniálisan éles szemű festőé, Hornyánszkyé volt. Egy szegénylegény hivatalnok, egy lehetetlen korszak lehetetlen képződménye… Gyanítom, hogy a magas hivatalok hitetlensége (egyszerűen nem hittek a szemüknek, mert ugye azt, amit láttak, elvileg lehetetlen volt látniuk a szocialistának deklarált társadalomban) nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Körösi – ha örökké a kirúgás határán is – olyan sokáig megmaradhatott a helyén, és a rendszerváltás emberi kicsiségekre kevéssé tekintő lendülete kellett ahhoz, hogy a szerkesztői székéből kibillentse. Nem szándékom szentet avatni. Egy diktatúrát túlélni életösztön és kompromisszumok kérdése, és ha ki-ki máshol húzza meg a még vállalható alku határát, épp a majdnem egyformán gondolkodók közt támadnak a leghevesebb gyűlölségek. – A Kádár-korszak – legyint rá az újgazdag és újszegény utókor – rohadt kor, rohadó emberek. Bizony, kor- és nemzedéktársaim, igazságos-e vagy sem, együtt szállunk alá a poklokra, de ahogy így végignézek magunkon, viszonylag kevés köztünk a verőlegény, több az egykori Trabant-tulajdonos. Azt hiszem, Körösi legbensőbb titka a részvét volt, amit ezek iránt a körülményeik présében csak kicsire sikeredhető sorsok iránt érzett; egy akart lenni a sokaságból, ahogy én is, ezen alapult szilárd barátságunk, csakhogy ő egy puritán neveltetésű lapszerkesztő volt, nem pedig egy foglalkozásszerűen szemérmetlen költő, aki ezt az érzést nemcsak érzi, hanem ki is mondja. Halálhírét két lánya közül az egyik telefonálta meg. – Olyan halála volt – mondta a visszafojtott sírástól remegő hangon –, amilyet ő kívánt magának. – Kártyázott a szokásos partnereivel, egyszer csak fölállt, hogy rossz itt a levegő, jár egy kicsit, tett két lépést, visszaült, lefordult a székről, meghalt. – Szép halál – mondtam; csak ez az ostobaság fért ki a torkomon. Azután pedig semmi, csak a csönd, mint a Hamletben, csakhogy ez nem a színház falait világgá tágító képzelet csöndje volt, hanem egy sírgödöré, maga a kisbetűvel írt, földszagú valóság.

1+1+1=3 könyv I.

(Elsőfokú ajánlás. Jelen művetskét E. P.-nek, az ígéretesen induló matematikusnak ajánlja a művetske szerzője, O. O., akinek az átkos múltban nem kevésbé ígéretesen induló matematikusi pályáját váratlan esemény törte derékba, az tudniillik, hogy az érettségi bizottság nevezettet önkívületi állapotban, azaz az ellipszisen kívül találta az ellipszis egyik zilált ruházatú gyújtópontjának társaságában, márpedig bigott akadémiai vélekedések szerint gyújtópontnak ellipszisben a helye, nem is szólva a gyújtópont zilált ruházatáról… A látvány okozta fölháborodásból mellesleg megítélhetjük azt is, hogy mennyi esélye van tekintélyuralomra berendezkedett világunkban az igazán független gondolkodásnak – nem sok!)

(Másodfokú ajánlás. Vaszkó Ákos gimnáziumi matematikatanár, egy csontjaira száradt bőrű, fénylő koponyájú, gyors, menyétmozgású öregember, kezében szivaccsal odavillan a táblához, a szája sarkából mások számára nem hallhatóan súgja felém: „Nagy marha vagy te, édes fiam!” és egy jól irányzott szivacsmozdulattal letörli a táblát, mintha csak verébszart törölne le a zakójáról, miközben mosolyog, hogy semmi baj, vegyük tekintetbe ugyebár a tanuló évközi munkáját, végtére is emberek vagyunk, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, tekintsük úgy, hogy ez egy hányatott sorsú, kis ország, és most mondja meg az igen tisztelt bizottság, az élet nagy kérdéseihez képest mit számít egy fejlődési rendellenességgel született ellipszis, és a bizottság, mint a kígyó, melyet megbűvölt a kígyótáncoltató fuvolája, jelessel engedi át a jelöltet, iskolánk díszét, akik voltunk valaha ifjúkorunkban.)

*

1 könyv. A címe: The Lost Rider vagyis Az eltévedt lovas, egy Ady-vers címe. Maga a könyv egy kétnyelvű, magyar–angol versantológia, a Corvina Könyvkiadó kiadványa, mely a The Corvina Book of Hungarian Verse alcímet viselve nem csekély öntudattal utal az angol költészet Oxfordban szerkesztett antológiájának egymást követő, javított és bővített új meg új kiadásaira, ezzel jelentve be mintegy a kiadónak azt az igényét, hogy egy kézikönyvként használható alapművet bocsásson útjára. A következőkben tehát, hah, versekről, versfordításról és egyéb vajákosságokról lesz szó. Elsőnek arról, hogy nem csak a szarkának okoz csalódást a farka. Nincs önteltségében korlátoltabb lény a fiatal Bikánál (első kézből szerzett információ; szerző csillagövi jegye a Taurus). Fénykoszorúsan áll a dombtetőn, lenéz a világra, és szemernyi kétsége sincs afelől, hogy itt minden arra vár, hogy ő megtermékenyítse. „Akkor ezt most végigkúrjuk, Api!”, gondol merészet és nagyot, és rátéve életét a fennkölt eszmére (amitől az eszme hallhatóan felnyög), máris völgymenetben robog alá, hogy csak úgy porzik az út. Költészet, műfordítás – probléma egy szál se! Felnőtt fejjel sokáig takarítottam a fölgyülemlett szemetet, amit pályakezdő éveim rettenthetetlen műfordítójaként hagytam magam után. Nincs megoldhatatlan szöveg, csak rossz fordító, mondogattam hőskoromban marha fejjel, és gyártottam műanyagból a műnyelvet, ráadásul abban a meggyőződésben, hogy új és új tartományokat hódítok meg a magyar versolvasó közönség számára. Rövid leszek: költőnek és versfordítónak búvárként kell alámerülnie a nyelv folyójába, méghozzá a közbeszéd pilléreinek közelében, ahol a sodrás a legkiszámíthatatlanabb, legörvényesebb. Nehezíti a búvár dolgát, hogy a nyelv látszólagos szeszélyei mögött sokszor tetten érhető valamiféle öntörvényű rend logikája. Gondoljunk csak arra, hogy mennyire nem tudott meggyökeresedni a magyar költői nyelvben, még a múlt századiban sem az angol szórövidítés (példának okáért morning helyett morn’) gyakorlata. A reg’, a bék’ magyarul egyszerűen röhejes. Gondolom, azért, mert a magyar közbeszédben állandósult szókezdő hangsúly nem rövidíti meg a hangsúlytalan szótagokat, mintegy elnyelve a kimondott szavak egy részét, azaz az angol költői gyakorlat csak a hétköznapi nyelvhasználat kínálta lehetőséggel élt, amíg élt vele; magyarul ugyanez a nyelven tett erőszaknak tűnik föl, melyet nem indokolnak az élőbeszéd hangsúlyviszonyai, annak a ténynek pedig, hogy a magyar ragozó nyelv, kifejezetten ez ellen a gyakorlat ellen kellett hatnia, hiszen egy ragozó nyelvben a szóvégződéseknek fontos nyelvtani funkciójuk lehet, nem megengedhető tehát, hogy a beszélő egyszerűen lenyelje őket. Mindez arra példa, hogy a nyelvnek számos titka rejtőzhet egy közönséges hiányjel mögött is. Hát még a szavak, a mondatok mögött! A vers mindig és minden nyelven lutri, de egy egész költészetet bemutatni szándékozó, kétnyelvű antológia a szerencsejáték és a körültekintő szervezőmunka őrjítő keveréke. A köznapi értelemben vett nyelvtudás ezen a terepen alig ér többet a semminél. Költő kell ahhoz, a tehetség alvajáró biztonsága, hogy valaki két nyelv szokásrendszerét soronként ütköztetve, újra és újra eldöntse, melyikből mennyit szabad hagynia érvényesülni. De ez és a többi ehhez hasonló gond már a magasba irányozza tekintetünket, gondból pedig van elég idelent a földön is. Semmi máshoz nem hasonlítható öröm egy olyan könyvet szerkeszteni, mellyel emberek sokaságát sikerül a leghalványabb erre irányuló szándék híján is halálra sérteni. Vegyük például a válogatást. Ez esetünkben négy kényes ízlésű és az irodalomtörténetben is járatos ember munkája, név szerint Dávidházi Péteré, Ferencz Győzőé, Kunos Lászlóé és Várady Szabolcsé. Azt hihetnénk, egy ilyen tekintélyes társulat véleményét tárgyilagosnak fogadhatjuk el. Hohó, nem úgy van az, uraim! Most jön az X benne van, de hol van Y? Ezt követi az És X-től miért ez van benne, és miért nem az? Ezt meg az És miért Z fordítása és nem Q-é? Láthatjuk, a bosszús Erinnüszöknek meg sem kottyan a Csatorna, de még az óceán sem. És akkor most jöhet, minden előzetes várakozásra rácáfoló happy ending. Egy különös varázslatnak válunk részeseivé. Sorról sorra vetve össze a fordított szöveget az eredetivel, szinte szavanként kisebb-nagyobb vereséget vagyunk kénytelenek elkönyvelni, a vers egésze az esetek többségében mégis megszólal, más nyelv közegében és másképp, mint ahogy megszoktuk, mégis a magyar vers szólal meg kétségkívül. És ami igaz az egyes versekre, még inkább az a kötet egészére nézve. Nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy minden magyar versek közül épp ez a százvalahány a legszebb, de azt igenis állíthatjuk, hogy minden az antológiában szereplő vers a magyar költészet java terméséhez tartozik. És ezek így együtt megérzékítenek valami fontosat, egy költészet formátumát, szabását, körvonalait, belső terének tágasságát, szélfútta térközeit, ahogy Berzsenyiben megcsendül Horatius, és Csanádi Imrében Berzsenyi, ahogy Csokonai visszhangot ver Petőfiben és Kosztolányiban. Ez persze mindenekelőtt a fordítók érdeme, a régieké, mint Ted Hughes meg Edwin Morgan és még sokan mások, valamint az újak közül mindenekelőtt George Szirtesé. Az új fordítások zöme őt dicséri; öröm látni, hogy szinte fürdik a változatosságban, élvezi a kihívást, hogy más és más hangon kell megszólalnia: Balassi és Csokonai versei, Illyés Egy mondat…-a, hogy csak futtában ragadjunk ki néhányat Szirtes kiugró teljesítményei közül; az ő szerepe különben azért is fontos, mert fordításainak súlyával eldönti a kérdést, hogy az antológia egészét tekintve az angol és az amerikai nyelvhasználat közül az angol a meghatározó, és az amerikai ezt csak fűszerezi, így a magyar költészet eredendő sokfélesége mellett az olvasó szemébe tűnhet a versek anyanyelvének összetartó ereje is. Amennyire nem meglepő Szirtes szereplése mint versfordítóé, olyannyira az Peter Zollmané, egy magyar születésű, évtizedek óta Angliában élő, nyugdíjas fizikusé, aki hobbiból kezdett el verset fordítani, amikor már tellett rá az idejéből; az ő esetében az a meglepő, hogy ilyen életrajzzal minden tapasztalat szerint dilettánsnak kéne lennie, és mégsem az, hanem istenáldotta nyelvi tehetség, egyebek közt az ódaköltő Berzsenyi és A walesi bárdok bravúros fordítója. Mindent összevetve, ha van kalapunk, le vele! (Sajnos nincs, vagy negyven éve.) És noha föltétlenül meg kell említenünk azt is, hogy ez a könyv nem jöhetett volna létre, ha nincsenek olyan előzményei, mint az egyes kortárs magyar szerzőket bemutató fordításkötetek sora, és különösképp Vajda Miklós huszadik századi magyar költőket fölsorakoztató angol antológiája, valamint a háttérben a fordításra rávett költőkkel éveken át folytatott műhelymunkája, tényként szögezhetjük le, hogy a Corvina kiadványát emelve le a polcról a magyar költészet új és reményeink szerint néhány évtizedre érvényes angol nyelvű kézikönyvét van szerencsénk kezünkben tartani. Nagy dolog, mondhatja erre bárki a bankszakmából. 1 könyv, és még csak nem is betétkönyv. Hogy oda ne rohanjak! És nem is rohan oda.

(1 előre ez csak 1 könyv. Folyt. köv. a sarok utáni összefirkálatlan falon)

1+1+1=3 könyv II.

Még 1 könyv. George Szirtes angol költő, legújabb kötetének címe: Portrait of my Father in an English Landscape, magyarul Apám képmása angol tájban. Arra, hogy George Szirtes félreismerhetetlenül magyaros hangzású neve ellenére sem magyar, hanem angol költő, kielégítő magyarázatot nyújt a költő életrajza. 1956-ban a kis George-ot, akit akkor még Gábornak hívtak, a szülei öccsével együtt a hónuk alá csapták és magukkal vitték a nagyvilágba, ahogy ez később kiderült, Angliába angolnak, „Ha mi már nem is, legalább ők…!” A kis George-ból időközben nagyfiú lett, angol iskolába járt, reggeltől estig angolul beszélt, mi sem természetesebb annál, hogy kamaszkorában angolul kezdett el verset írni; szomorú mellékkörülmény, hogy időközben (ő maga is úgy tudta) teljesen elfelejtett magyarul. Dehát mit számít az, hogy eggyel kevesebb a költő Magyarországon, ahol Robert Graves szerint (valami effélét mondott) eső helyett is költők hullanak az égből? Vegyük úgy, hogy egy dunai felhőt elfújt a szél Anglia fölé. Vehetjük akárhogy, egy biztos, ha Szirtesben nem kezd mocorogni a költői tehetség, ez az egész sorsváltó sztori nem lenne több, mint egy a magyar emigráció szokványtörténetei közül, egy változat a nyissunk-tiszta-lapot sorozatból. Szirtes azonban nem egyszerűen jobban tud angolul, mint magyarul, Szirtes angol költő. Ferdinand de Saussure, múlt századi, svájci születésű nyelvész, a modern nyelvtudomány egyik alapító atyja a nyelvről értekezve megkülönbözteti a langue és a parole fogalmát; az előbbi a közösség tudatában élő jelrendszer egészét, a második ennek a beszédben fölhasznált részét jelenti. (Jézusom! Mariska néni, gyorsan egy pohár vizet! Az irodalomtudomány félrenyelt! Egy ösztönös bunkó, a romantika beépített ügynöke nem átallja Saussure nevét a szájára venni! Megáll az ész!) Az imént említett bunkótól elvárható megfogalmazásban: olyan ez a nyelvvel, mint az óceán, lenn a titkokkal teli sötét, fenn a tajtékos hullámok bálja. Kevésbé költőien, ahogy ezt magunktól is mondanánk, ha nem éppen a tisztes tudományt akarnánk bosszantani, egy nyelvet megtanulva nemcsak egy beszédmódot sajátítunk el, hanem – észrevétlenül – egy szokás- és gesztusrendszert, egy társadalmilag szentesített viselkedésformát is. A dolognak azonban ezzel nincs vége. A költészetről mint a nyelv sajátos alkalmazásáról szólva el kell mondanunk azt is, hogy a langue-ban rejlő kollektív karakterjegyek fontos szerepet játszanak a parole kialakításában. Nem tudhatjuk, mi volt előbb, az oroszok hajlandósága üdvözlőbeszédek tartására, vagy az a fölismerés, hogy oroszul kivételesen könnyű anapesztusra állítva kattogtatni a verset, de az biztos, hogy az orosz költészetben a mondott vers erőteljesen beleszól a vers írásába; nem véletlen, hogy épp Majakovszkij találja föl a tört sorokat, melyekben voltaképpen az van láthatóvá téve, ahogy a szavalat tagolja a lélegzetet. Piactéri prózában szólva, a világrengető futurista újítást fölfoghatjuk úgy is, hogy a káposztáshordó tetején mennydörgő költő lekottázza a hatásszüneteket is. Nem lenne nehéz összefüggést találni a nyelv mint kedélyünket is tükröző jelrendszer és bizonyos versformai jegyek között a francia prózavers vagy a spanyol románcrímelés esetében sem, de ezt a kanyart most hagyjuk ki. Vigyázó szemünket vessük inkább Londonra, ahol a művelt közönség az idiomatikus angolt beszéli, azaz kirakós játékot játszik a szavakkal, melyek közül nemcsak az a bizonyos néhány az egytagú. Az angol nyelvnek e két tulajdonságából ered az angliai angol vers varázsa, az, hogy a legeksztatikusabb pillanataiban is egy Legoland elemeiből építkezik, ami eleve föltételez némi mesteremberi józanságot még az olyan köd ülte szerzőkről is, mint amilyen Coleridge vagy Dylan Thomas (az amerikai angol nyelvhasználat és a belőle gyúrt költészet más tészta, de ezt a tésztát most nem kívánjuk megsütni). Ennek a sok évszázados kirakós játéknak a legalapvetőbb szabályait még olyan korszakváltó óriásoknak sem sikerül teljesen újjáalakítani, amilyen T. S. Eliot. A The Waste Land vadul keveri az elemeket, de nem zúzza össze őket; az az avantgárd vihar, mely szinte szótagonként tépi ki a modern európai (főképp a francia) költők szájából a múlt század költői nyelvét, szemmel látható kártétel nélkül vonul el a szigetország költészete fölött. George Szirtes ezen a viharverten is szilárd hagyományon nő föl, ebbe a magatartásba nő bele. Úgyhogy amikor a British Council ösztöndíjával először utazik Magyarországra, nemcsak az emlékezet mélyére süllyedt bérházudvarokra ismerhet rá, de távoli kolompszóként meghallja gyermekkora elfelejtettnek vélt anyanyelvét is. Ne gondoljunk valamiféle hazafias megrendülésre havasi tájjal a háttérben. De arra igenis gondoljunk, hogy Szirtes a gyerekkorában beszélt nyelvet mintegy félálomban visszahallva, egy az egész további költői pályáját befolyásolható kihívással szembesül. Hazai irodalmi körökben ismert anekdota az, hogy Devecseri Gábor állítólag imigyen szólt volna hexaméterben egy húsbolti eladóhoz: „Kérek tíz deka párisit és ugyanennyi szalámit!” Ez a kis történet, ha megesett, ha nem, mélyen jellemző a magyar költői nyelv szinte végtelelen hajlékonyságára, amellyel az a legbonyolultabb versformákat is képes a közbeszéd szintjén magába fogadni. Elég legyen itt csak azt megemlítenünk, hogy miben is lebegünk mi itt. „Szekfüvirágleheletzuhatagos örömillatu délövi szélben…” Hát persze, hogy abban, mi másban, kis szanszkritom? Anyanyelvünk egy világszép boszorka, egy lingvisztikai Kleopátra, aki minden arra járó római vezérnek tud szülni egy gyereket, ha ez kell ahhoz, hogy megőrizze királynői trónját, vagy ugyanez macho változatban: egy viking rablóvezér, aki amit megkíván, bárkitől elveszi. Lehetetlen, hogy a tudata mélyéről fölbukó szavak után a magyar költészettel is megismerkedő Szirtest meg ne kísértette volna ez az arcátlan szabadság. Nem az, hogy magyar költő váljék belőle, hanem az, hogy angol költőként magyar módra próbálja meg az angol költészet szoros szabályait kijátszani. Szirtes költői erejét és önállóságát híven tanúsítja az, hogy a ráismerés első megrendülése után elválik benne a költő a műfordítótól. Magyar költők fordítójaként mámorosan él az alakváltás lehetőségével, Madáchtól Kosztolányiig, Balassitól Illyésen át Vas Istvánig és Rakovszky Zsuzsáig, hogy el ne felejtsem a legváratlanabb alakváltozatot, Csanádi Imre göcsörtös paraszt-latinságát, melyet szintén hitelesen tud angollá bűvölni. Ugyanakkor költőként mintha tudomást sem venne erről az egész színházasdiról. Témaként persze megjelenik verseiben a magyar világ, a családtörténet újabb és újabb részletei, legendák, emlékképek, képtöredékek, de a költő, aki a mesterségét gyakorolja, marad a tárgyilagos, hangját föl nem emelő, verse üzenetét a leírás pontosságára bízó angol. Látszólag. Szirtes komolyságát, mondhatnám költői jellemességét nemcsak és nem is elsősorban az mutatja, hogy milyen keveset vesz át a kalandozó magyar költők zsákmányából, hanem az, hogy mi az a kevés, és azt hogyan veszi át. Nem számítva a magyar témákra zenész módra írott variációkat, két dolgot összesen, s mindkettőt József Attilától, vagy legalábbis az ő közvetítésével. Szirtes új kötete első ránézésre szinte csak szonettekből, illetve ezekből emelt kisebb-nagyobb versépítményekből, egyebek közt három crown of sonnetts-ből, azaz szonettkoszorúból áll. Kivétel tízegynéhány vers, köztük négy általa Villonesque-nek nevezett, francia szabású ballada. Mi ebben a magyar, kérdezheti, s joggal, bárki. Az, hogy eszébe jut ilyet írni. Az Oxford Book of English Verse polcomon álló példányában majdnem ezer angol vers található, közülük egy sem íródott ebben a formában. Minek is íródott volna? Az angoloknak ott a Csatorna, csak át kell rajta kelni, és az utazó annyi francia balladát fogyaszthat reggelire (kontinentális reggeli, két nyeszlett aprósütemény, vaj, esetleg némi dzsem meg valamennyi híg kávé, brrr!), amennyit csak akar. Balladát magyarítani, külországi költészet berendezési tárgyát hazavinni, nyíltan szólva balladát lopni szállodai szobánkból, ez a kalandozó magyar költő módszere, melyet Szirtes azzal enyhít, hogy mintegy viszonzásul saját életanyagával és saját korának halálfélelmével tölti meg a villoni formát. Ez is ismerős, és ez is itthonról ismerős. Ahogy a szonettekből font koszorú is, ennek a német és magyar költészetben meghonosodott változata, melyet Szirtes csak magyar versformaként említ, tizennégy egymásba akasztott szonett, a végén a tizenötödikkel, a mesterszonettel. Közismert József Attila szonettkoszorúja, ez a fiatal költőre valló hetyke én ezt is tudom versmutatvány; az is köztudott, hogy ez a ciklus nem a költő csúcsai közül való. Szirtes azonban, mondtuk, angol költő, ő meglát benne valamit, amit viszont mi nem látunk, legalábbis nem úgy, ahogy ő – a mesterszonett szervítésének lehetőségét; hogy az több legyen egyszerű záródísznél. A versek sorát záró szonettfüzér, a kötet címadó verse a költő apjának alakját villantja fel változó helyzetekben, egy közép-európai családtörténet képeit, minden szonett egy új látószög, míg kikerekedik egy ember élete, a költő apjáé, vagy akármelyikünké, mert a sorozat záróverse itt nemcsak a bravúr kedvéért ismétli az ismétlendő verssorokat, hanem azért is, hogy eltávolodva az Egytől meglássuk a sorokba rejtett lényeget, a Sokat, a többieket, az úgynevezett általános emberit. Életanyag és versforma egymást erősítve fonódik egymásba, ennek a költeménynek nemcsak a záró darabja mestermunka, az egész az. Főként ha végezetül fölismerjük a szöveg egészében mindvégig alig érzékelhetően jelen lévő angol tájat, melyről amúgy nem sok szó esik a versben, csak éppen Szirtes nem a Petrarca-féle szonettet fonja koszorúba, mint József Attila, hanem a Surrey kiötlötte és a Shakespeare nevét márkavédjegyként viselő angol szonettváltozatot. Forma és közlendő, jelkép és tény, magyar és angol örökség csak nagy versben tudja így, ilyen mélyen, a szerkezetig hatóan, ugyanakkor ilyen természetességgel átjárni egymást. Szirtes mindig is jó költő volt, de ezt a kötetét olvasva, érlelődésének szerves voltát szinte versről versre megtapasztalva az a benyomásom támadt, hogy a nagy költészet küszöbén áll. (Fenti zárómondatot a Budapesti Kritikai Napok fesztiválján a rendezőség oklevéllel tüntette ki.)

(ez még mindig csak 2 könyv. Ne csüggedj, honfitárs, jön a 3-adik is! Folyt. köv.)

1+1+1=3 könyv III.

Meg még 1 könyv, a harmadik. Rakovszky Zsuzsa új kötetének címe Egyirányú utca. Szerény cím ez egy ilyen verseskötetnek, főképp ha jobban körülnézünk és észrevesszük, hogy az utca kivilágítatlan végén egy tekintélyes méretű gödör található, annak mélyén pedig, hihetőleg hőforrás fakadván föl ott, bugyborgó, büdös iszap, melyben azok a magyar líraszakértők főnek – dicsőség a kiművelt emberfőnek! –, akik hosszas tépelődés után sem tudták eldönteni, hogy Rakovszky Zsuzsa angol importból származik-e vagy hazai termék.

*

Jegyzőkönyv tanúkihallgatásról. (A fölvétel helyét, időpontját, a tárgyalt ügy számát és megnevezését a Történelmi Hivatal törölte!) Jelen vannak NYOMOZÁSVEZETŐ, VÉN HUNTZFUT és OLTÁRI NAGY MARA gépíró.

NYOMOZÁSVEZETŐ: Állj elő, Vén Huntzfut, vedd le a föveged!

VÉN HUNTZFUT: Nincs nekem olyan.

NYOMOZÁSVEZETŐ. Mid nincs neked, te madárijesztő?

VÉN HUNTZFUT: Fövegem.

NYOMOZÁSVEZETŐ: Hogyhogy nincs? A vén Márkusnak van, neked meg nincs?

VÉN HUNTZFUT: Nincs. Nem hordok. Izzad benne a fejem.

NYOMOZÁSVEZETŐ: Na ide figyelj, te…. (az itt következő szövegrészt a Történelmi Hivatal törölte!), ha azt hiszed azzal a szájba… (az itt következő szövegrészt a Történelmi Hivatal törölte!), izzadjon meg a te… (az itt következő szövegrészt a Történelmi Hivatal törölte!)! Különben is, vén hülye, mit képzelsz te rólunk, hogy mi talán nem tudunk föveg nélkül is föveget elemezni?!

A nyolcvanas évek elején történhetett, hogy valamelyik folyóiratot, talán a Jelenkort forgatva rálapoztam Rakovszky Zsuzsa egyik versére. A költők a nemzetközi költőtalálkozók vezérszónokai szerint messziről fölismerik és harsány „Helló” kiáltással köszöntik egymást. Ez nem volt ilyen emelkedett pillanat, egyszerűen megakadt a szemem a versen. Ez viszont az én esetemben említésre méltó dolog. Nem tudom, el tudják-e képzelni a költő lelkét mint olyat több tízezernyi verssor ékes magyar nyelvre való lefordítása után. Ajánlom figyelmükbe a különböző tévécsatornák színes természetfilmjeit, ezek közül is kiemelten a sivatagok kopár világát bemutató műveket. Egy idő után az ember agya kiszárad, a léleknek nevezett nagy túlélő beássa magát a homokba, hogy ott húzza ki az esős évszak eljöveteléig, csak a szeme marad a talajszint fölött, egy automata fölvevőgép, mely még ebben a helyzetben sem tud a rögzítésről leszokni. Négysoros strófákból álló, keresztrímes vers, a hosszú sort röviddel váltó fajtából, afféle intellektuális dal, melyben a vers zeneisége éles ellentétben áll a nyelvhasználat tudatos szárazságával, de azért meg van pendítve a húr, hogy kitessék, ami itt el van rontva, az szándékkal van elrontva, a vers szerzője tud zenélni, csak most épp nem akar; nagyjából ennyit rögzített a készülék egy pillanat alatt. A technikai részleteket már nem tartotta megörökítésre méltónak, fontosnak például azt, hogy vajon csikorgó rímekkel vagy az egyik strófából a másikba áthúzott sorokkal tette-e zörgőssé költője a dalformát, láthatta, akinek volt szeme, a rendes iparosmunka nyomát, szó nem érhette a ház elejét, percnyi kétsége sem lehetett afelől, hogy itt korának tájékozott lánya költi a verset. Érdekesebb, már-már képtelenségnek hangzik az, hogy a vers szövegére sem igen emlékszem; valami szoknya lebbent benne, vagy kombiné, esetleg harisnyák a szárítókötélen, mindenesetre egy női sors idétlen kellékei, nem az én szememben idétlenek, hanem a költőében, aki a vers vége felé mond valamit, amire viszont ennyi év után is élesen emlékszem. A szerelmi önkívület csúcsán bekövetkező állapotot „röpke epilepsziának” nevezi. Mármost ez a köznapi beszédben nem több röpke szellemességnél, amilyet jobb perceiben bármelyik ügyes társalgó pályára bocsáthat, csakhogy ez nem ilyen közegben és nem szellemességként hangzott el, hanem – hogy én is költői eszközökkel éljek – tárgyilagos jajkiáltásként. A vers egészének megdolgozottsága szavatolta, hogy ez nem rögtönzött szópárosítás. Ha viszont nem az, súlyos közlendő. Láttam már epilepsziást egyik pillanatról a másikra összeesni, a habzó szájjal rángatódzó test kiszolgáltatottságát. Ez a két szó így, egymás mellé rakva azt közölte, hogy egy a világot és benne természetesen a szerelmet is érzékeivel fölfogó és átélő lény (erről a fölfogásról és átélésről tanúskodik a versírás puszta ténye) a gyönyör önkívületét, a legnagyobb csodát, ami vele történhet, habzó szájú eszméletvesztésnek is megéli. Ebből a közlésből a testi éhség vagy beteltség érzésénél pusztítóbb árapály élménye sugárzott, az ontológiai kielégületlenségé, hogy a szerelemben világgá indulunk, de csak hentergünk itt a földön, és sehol az Isten. A kétszavas meghatározásból az őrület, nem a szó pszichiátriai, hanem Shakespeare-i vagy Sylvia Plath-i értelmében. „Jézusom”, jajdult föl a homokba ásott lélek, aki ilyen alkalmakkor erősen hasonlít egy az ötvenes éveinek vége felé járó, levesfőzéstől roskadt frizurájú özvegyasszonyhoz, „már megint egy költő, akire figyelni kell”.

Azóta kísérem figyelemmel Rakovszky Zsuzsa irodalmi ténykedését.

Nem hiába. Új verseskötetében olvasom ezt a sort: „…sugárzó, agyhalott mosoly az égen…” Mármint a nap. A fölkelő nap mint szélütés. Kedves, nem?

Pilinszky tudott ilyeneket első korszakának verseiben.

*

Rakovszky Zsuzsáról sokan sok fényes észrevételt tettek. Hogy nő, hogy intellektuális, hogy Babits és Füst Milán és a Nyugat, hogy dehogyis ők, hanem az angolok, hogy dehogyis az angolok, hanem az Újhold, hogy nemzedéke egyik, hogy satöbbi, satöbbi…

Ne próbáljunk meg úgy viselkedni, mintha személyünkben nem egy a civilizált világba csöppent vadember nyilatkozna meg a korszerű költészet fontos kérdéseiről. Lengessük meg a kőbaltánkat, és mondjuk ki nyíltan, amit gondolunk.

Az a benyomásunk, hogy a hazai lírakritika, hogy mégse csináljon hülyét magából, elnézi Rakovszky Zsuzsának, hogy olyan költő, amilyen; azaz hogy szinte semmiben sem felel meg a Hogyan Legyünk Posztmodern Költők című szabálygyűjtemény előírásainak. A korával együtt haladó költő köztudottan legalább két darabba hasított személyiség, melynek egyik fele gyanakodva méregeti a másikat (reflektál, azaz lakott területen, álló helyzetben kapcsolja az országútit), miközben összeharapdált nyelvvel hozza tudomásunkra, hogy világunkban többé nincsenek jelentéssel bíró történetek.

Nem tagadva a világméretű szellemi válság nyilvánvaló tényeit, kijelentjük, hogy a fenti, különben komoly megfontolásra érdemes megállapításokat korunk irodalmi posztulátumának tekinteni – marhaság.

Élő példa erre Rakovszky Zsuzsa költészete.

Költőnk kétely nélkül ír verset a kétkedésről, más szavakkal ezt úgy mondhatnánk, hogy kétkedése nem áll meg az irodalomnál, de még a tágabb értelemben vett nyelvnél sem; számára a létezés egésze kétséges, és erre a kétségre mindennapos tapasztalata szolgáltat okot. Mondhatnánk, az élete, az élettörténete, amely oly sokban hasonlít a másokéhoz. Rakovszky történetmondó költő, rabja és ura, elszenvedője és formálója egy történetnek, amely nemcsak az övé, hanem a napjainak kisszerű körülményei között fuldokló emberé is. Vegyük példának egy régebbi versét, a Házasságtöréseink címűt. Kinek a története ez? az övé? a partneréé? a megcsalt férjé? a megcsalt feleségé? vagy igazából azé a fullasztóan szürke világé, ami az események színteréül szolgálva olyan nagyon hasonlít a hatvanas évek talmi modernségével berendezett, lakótelepi szobabelsőkhöz? Ennek a gyilkos kopárságnak a felidézésében Rakovszky közeli rokona – akármennyire meglepően hangzik is ez – Tar Sándornak; mind a ketten tudnak valami újat, vagy valamit új módon tudnak az emberi elesettségről, és ettől egy már régóta kiürültnek vélt irodalmi forma – nevezzük az egyszerűség kedvéért elbeszélésnek – hiteles tartalommal telik meg, és föléled a kezük között. Rakovszky persze nem „elbeszélő költeményeket” ír, mint teszem azt Byron, és szerepversei sem úgy szerepversek, mint Arany néhány balladája, az életrajzi nála csak annyit jelent, hogy az élet rajza, miközben tömeges létezésünk örvényében egyik élet átfolyik a másikba; beszélhet ő, de beszélhet más is, nem sokat számít, melyikünk hangja szól, biztos csak az, hogy a bukásban vagyunk egyek.

Most itt kitérhetnénk arra, hogy az egyetemes bukásnak hétköznapjaink tárgyi világában való megjelenítése révén Rakovszky költői világa meglepő hasonlóságot mutat Ingmar Bergman filmköltészetével, de ez messzire vezetne, maradjunk inkább a szilárdnak tetsző hazai talajon, mely mindaddig szilárd, míg ki nem jelentjük, hogy szerintünk Rakovszky legfőbb mestere a szakmában Nemes Nagy Ágnes. Máris morajlik a föld, hogy ez hülyeség. Nemes Nagy Ágnesnek megvannak a maga tanítványai, és Rakovszky nyilvánvalóan nem tartozik közéjük. Nyilvánvalóan nem, rejtetten annál inkább. Szemre szinte mindenben különböznek. Nemes Nagy egy római-parti csónakházból kihozott kílbóton szállítja a húsvét-szigeti szobrokat Rapa Nui-ra, és velük együtt süllyed az óceánba, Rakovszky viszont kukázik, egy dagadt bokára húzott gumiharisnya, egy dróttal megreparált kerti öntözőcső, egy halom égetésre szánt avar. Az anyaghoz való viszonyuk azonos, ahogy ujjbegyük érintésével érzékelik a világot; egyikük, a szobrász, a naptól meleg, érdes követ, a földtani rétegeket, a maradandót, másikuk, a kollázskészítő, a ruhaszövetet, a nejlonharisnyát, az olajkályhát, a romlandót, és mindkettőjük legnagyobb kérdése az, hogy van-e az irdatlan magasban egy szem, mely figyeli ténykedésüket, s ha nincs, akkor mi van mégis, mi törekszik bennünk tárgyilagosságra, s mi méri bennünk a mérhetetlent? A kiáltó hasonlóságokra épp csak utalok, Nemes Nagy versbe írja azt, hogy az októberi utcán álló, hengerhasú gépre az van írva: Consolidated, Rakovszky meg az ÉPGÉP vállalat nevét emeli versébe, amiben nyilván nem kettőjüknek az építőipar iránt érzett vonzalma tükröződik, hanem az a körülmény, hogy szükségük van a hétköznapi elem hitelesítő jelenlétére a versben, akár még ilyen látványos formában is. Egy szilárd pontra, ahonnét Nemes Nagy kiláthat a kámzsásan vonuló évszázadokra, Rakovszky meg a tó vizeként gyűrűt vető és kisimuló időre. Régebben azt mondták volna róluk: két nagy, realista költő; manapság nem vagyok hülye ezzel eláztatni őket.

Csak bekiabálom a pályára: „Szép volt, Hölgyeim!”

*

Rakovszkyról különben könnyen kideríthetjük, hogy nem szigetországi költő-e mégis.

Nem kell hozzá más, csak a brit vízum, egy skót várkastély meg az alkalmas időpont. Ez éjfél előtt néhány perccel jön el, ekkor kimegyünk a folyosóra, megvárjuk, hogy az ott füstszerűen gomolyogva felénk közeledő, fehér hölgy kellőképp közel kerüljön hozzánk, majd anélkül, hogy közben összeszarnánk magunkat a rémülettől, vízszintesen kifeszített tenyerünk élével határozott vágómozdulatot teszünk; ha kézfejünk akadálytalanul halad át a füstalak csípején, az illető hölgy kísértet, ez esetben derékban kissé meghajlunk, és társasági hangon azt mondjuk: Good evening, Madame!, mire a kísértet ajkán megvető mosollyal, némán továbblebeg; ha viszont a tenyerünk megakad, és a kísértet fölkiált: Megőrült maga, mit ütögeti a derekamat!?, akkor az illető kísértet Rakovszky, aki titokban angolul (újabban néha már skótul is) írja a verseit, ez esetben a következő rigmust célszerű mondogatnunk: „Nem is angol, hanem skót. Szórj a lába elé sót!” Mire a kísértet látja, hogy komolyan begolyóztunk, és ijedtében hóna alatt angolul (skótul) írt verseivel, gyorsan eloszlik.

Ó kastélyok, ó nyarak

Ez egy verssor Arthur Rimbaud-tól, Kardos László fordításában; róluk a későbbiekben még lesz szó. Egyelőre csak azt óhajtanánk fönti verssor szíves közreműködésével bejelenteni, hogy a következőkben nyakra-főre idézni fogunk mindenfélét, mintha egy valóságos Esterházy Péter lennénk. Ez a szöveg útján elkövetett szellemidézés különben nagy találmány, mert ha netán nem jutna eszünkbe semmi, még mindig idézhetünk valakitől valamit (mélyen a szemébe nézve az olvasónak, hogy érted, ugye, kispofám… – ez a szemébe nézés, ez kell, e nélkül a dolog nem megy; különben még nem fogná föl a hülye azzal a pallérozatlan agyával, hogy itt JELENTÉSÁTVITELRŐL van szó!), ha pedig mégis, a legőszintébb megdöbbenésünkre eszünkbe jutna valami, dupla haszon, jobb, mint a tőzsde, Hossz és Bessz, opera négy fölvonásban, írta George Gershwin. És tessék, elég is ennyi szógimnasztika, és máris eszünkbe jutott valami. Mindenki vigyázzon az értéktárgyaira, idézek: „Ti csak azért kajáljátok meg ezt az Esterházyt, mert gróf!” Idézet bezárva; az idézet forrását fedje jótékony homály. Hanem ez a szegény Péter, ez nem megy a fejembe! (Persze hogy mehetne oda, ha egyszer a gyomromba megy?) Nem elég az, hogy folyton őt abajgatják az újságírók, akik egyszerre maximum egy élő író nevét képesek megjegyezni, hogy örökösen őt hozzák föl példának minden jóra és rosszra, hogy vele ijesztgetik a rosszalkodó gyereket, ha az nem akarja megenni a tökfőzeléket: „majd elvisz az Esterházy és jól megidéz!” (római-parti szólásmondás), de az már mégiscsak túlzás, hogy az olvasó nép kannibálok módjára falja föl az osztályidegen írót, pusztán az X-es származásáért, ezt még az előző rendszer sem várta el hű proletárjaitól. Mindazonáltal mi magunk ne legyünk méltánytalanok, és az Esterházy-recepció e fényes gyöngyszemét helyezzük el oda, ahova való, a Nagy Magyar Marhaságok közé, az ezredfordulóra fölépítendő központi kiállítási csarnok egyik kiemelt helyére.

*

Ha jól számolom, negyvenhét éve került a kezembe egy halványsárga, préselt keménypapír fedelű könyv, úgy emlékszem, Debrecenben adta ki egy Ampelos nevű kiadó, de arra már nem emlékszem, hogy volt-e valami fantáziacíme is, ahogy ezt ma mondanák, vagy csak egyszerűen az állt rajta: Arthur Rimbaud versei, mindenesetre ez a könyv, hogy úgy mondjam, maradandó hatást tett rám. Lapjairól szavak, verssorok és egész versek égtek bele az emlékezetembe, mint a fentebb idézett verssor is, ma már úgy látszik, életre szólóan. A fordító neve, Kardos Lászlóé, nem mondott nekem semmit; átugrott a szemem a megjelenés évén is, 1944, olvastam mint egy számot, mint azt, hogy a²+b² = c², és az sem ütött szöget a fejembe, hogy a hullámok a francia alexandrin szabályai szerint ringatják A részeg hajót, melyen magam is részegen dülöngéltem, miközben kifutottunk a nyílt óceánra. Egy pesti cselédszoba hepehupás vaságyán hanyatt dőlve néztem a csillagos eget, hallgattam a hullámok harsogását és a szél vitorlaszaggató süvöltözését. Ideális áldozata voltam a költészet boszorkányának. Jó balekja zengzetes csábjainak, egy műveletlen, érzékeny kamasz.

*

Ó kastélyok, ó nyarak, mely lélekben nincs salak?

Az enyémben van, egy izzó salakhegy.

Lassan huszadik évébe forduló betegségem során képtelen voltam és vagyok mind a mai napig megszokni azt, hogy egyre nagyobb részét hagyom válasz nélkül a hozzám intézett leveleknek.

Nekiindulok a napnak, odakóválygok a géphez, belepötyögöm: FALFIR…

Hoppá, úgy látszik, elszámítottam magam, úgy látszik, ez egy rossz nap, úgy látszik, rosszabb az átlagosnál, vagy egyszerűen csak túl korán vágtam neki, ennyi az egész, mert hogy bátraké a szerencse, mindegy, érzem az ólmos nehézkedést meg az enyhe szédülést, mely az érvényes menetrend szerint a kőszobor bénultságát előzi meg bennem. Mentem tehát a menthetőt, azt a… mit is, pillanatnyilag csak homályosan emlékszem rá, amit eddig leírtam, vagyis inkább azt a tényt, hogy elkezdtem valamit írni, szóval ezt még ösztönös mozdulatokkal rábízom a gépi emlékezetre, magamat meg elkormányozom a heverőre, ahol hanyatt fekve várhatom ki a jobb idők eljövetelét.

Ekkor, mert hülye vagyok, és nincs elég bajom enélkül is, eszembe jutnak a meg nem válaszolt levelek.

A Határ Győzőé például.

Egy idő után a bajok sűrűsödése megkeményíti az embert; helyzetemből következőleg (egy lassú szörnyeteggel birkózom) fütyülök az úgynevezett társadalmi elvárásokra. Nem tudok megfelelni nekik, kész, passz, föllebbezés az Úristennél. A Győzőnek meg nem írt válaszlevél sem azért bánt, merthogy ő az idősebb, és nagy modortalanág a levelére nem válaszolnom, hanem azért, mert a Győzőt én érdek nélkül szeretem. Egyszerűen lenyűgöz a látvány, hogy a szárnyait papagájosan kinyitó időben (Kassák: A ló meghal…) a színes tehetség önnön természeténél fogva tarka tollakba öltözik. Nem túl gyakori személyes találkozásaink alkalmából láttam én már a Győzőt gyapjúzakóban, a gyarmatokról frissen megtért angol lordnak, máskor meg puncs és kókuszfagylalt színű, nyári öltözékben, malomkerék nagyságú sombreróval a fején egy mexicói vagy hondurasi hacienda urának öltözve. És mindezenközben a bajusza, ez a gótikából ránk maradt, ősz boltív szilárdan fogta egységbe pirospozsgás, nyílt gyerekarcát. Egy ilyen csodalénynek ne válaszolnék én? Már írom is: Kedves Győző! Aztán hosszan nézem hanyatt fekve a fehér mennyezetet.

A másik halom füstölgő parázs a lelkemben (költők vagyunk, vagy nem?) a Bertók Lacinak írandó levél.

Két kötetét is elküldte nekem, én meg nem is válaszoltam, holott nemzedéktársaim közül ő azon kevesek egyike, akiket nemcsak költői teljesítményükért becsülök, hanem, hogy úgy mondjam, a sportteljesítményükért is, ahogy súlyemelőként emelték ki tehetségüket a közös balvégzet és személyes sorsuk nyomorító körülményei közül, nem torzultak el, nem kezdtek el esztelenül gyűlölködni, csak tették a dolgukat, és ami a Lacit illeti, ő valami egészen különös dolgot vitt végbe, ő nemcsak föltalálta a hiányos mondatot mint szonettjeinek építőelemét, nemcsak egy huzat járta házat (álcázott idézet; szégyellnénk megmondani, hogy kitől; túl könnyű!) épített a szonettjeiből, de meg tudta tenni azt is, amit kevesen, időben el tudta hagyni a maga által emelt épületet, mielőtt az ráomlott volna, és megölte volna a saját túlságba vitt leleménye, mint annyi más fölfedezőt. Ennek a levélnek is nekikezdek: Kedves Laci! Aztán ugyanaz a fehér mennyezet.

És itt van Sára Sándor.

Őt a Balázs Béla Stúdió hőskorában készült Cigányok döbbenetes képei óta őrzöm azok között a nekem fontos emberek között, akivel úgy vagyunk, minek nevezzem, nincs rá jobb szó, barátok, hogy egy városban élünk és tudunk egymásról. De ez most egy fokkal bonyolultabb. A levelet nem a körülötte nyüzsgő sokaság között is mindig magányos filmművész, hanem a Duna Televízió elnöke küldte, célirányos kérdések sorával tudakolva véleményemet az intézmény működéséről, üdvözölve észrevételeimet, várva esetleges javaslataimat. Én, hosszú ideje a szobámba zárva, ugyanakkor egészséges ösztönnel védve maradék életemet az emberevő képernyőtől, nemigen tudok hasznos észrevételekkel szolgálni a tömegkommunikációnak, de időszakos tévénézőként azt azért látom, hogy a Duna Televízió kezdeti nyomorúságából adódó ügyetlenségei után megteremtette saját magát, és ez az agyalágyult akciófilmek korában filmjei kínálatában például egy bizonyos ízlésszintet, az átlagosnál magasabb igényességet jelent. Rövidre fogva azt mondhatnám, hogy a világról alkotott véleményünk minden lehetséges eltérése ellenére én a Duna Televíziót a legutóbbi zavaros évtized egyik kiemelkedően fontos teljesítményének, ha egy televíziós csatornára lehet ilyet mondani, maradandó művének érzem, és ezt annál is nyugodtabban állíthatom, mivel a nevezett intézmény nem esett abba a hibába, hogy túlreprezentált volna engem. A világnak ez a talán egyetlen olyan televíziója, mely naponta közvetít verset, létezésének öt éve alatt talán két verset is – jó, legyen három (az egyik műsort megismételték) – sugárzott tőlem. Na igen, a táncrend, a hazai szellemi élet báli előírásai, melyek szerint az a természetes, hogy én nem válaszolok Sára levelére, ahogy az is természetes, hogy egy olyan televízió nem sugározza egy ilyen költő verseit. Az öngyilkos baromság, melynek igájába még szétroncsolt testtel sem hajtom a fejem. Ez a meg nem írt levél azért éget, mert azt a látszatot kelti, hogy mégiscsak áldozatául estem ennek a kergemarhakórnak, és szemet szemért, fogat fogért, ha engem ezzel a mércével mérnek, én is ezzel a mércével mérek. Hát nem és nem, „Kedves Sándor!”, írom szemem sugarával az izzó lángbetűket a plafonra. Aztán persze nézem tovább a fehér foltot.

Megíratlan leveleim fehér papírlapjaival behavazhatnám a világot, az Alföld debreceni szerkesztőségétől az Oklahomai Egyetemig, Újdelhitől Tokióig.

Hoppá, valami történt, a bal lábam rándult egyet. A gyógyszer jelez, hogy kezd hatni.

Költőileg szólva, fölpattanok a heverőről.

Ugyanez prózában: nagy keservesen kimanőverezem magam a heverő szélére, már ülök, hazámfiai, és most megpróbálok fölállni. Kétszer esem csak vissza, harmadjára sikerül megkapaszkodnom a hajlott kori (botra hajlott kori, he-he) költészetemben is megénekelt ezüstfejű botban, már állok a lábamon, tisztelt nézőink, és ahogy a vadászsólyom csap le prédájára, úgy süvítek (jav. à la manière Tandori: botorkálok a padlón) a számítógép felé.

Emlékszem, valami jót írtam bele. Már látom is: FALFIR…

Utána pötyögöm: KÁK.

Majd hirtelen ötlettel beírom a címet: Ó Kastélyok, Ó Nyarak!

Ez jó cím, jó tágas, elfér alatta a raposkai parasztház, de a rá következő Szigliget is, az eszelős hőség, melyben Raposkára autóztunk, éppúgy, mint a betörő hideg, mely pár nappal később összekoccantotta a fogainkat; arra hajlítom a szöveget, amerre akarom, kényelmes munkacím, alatta, mint nyitott esernyő alatt kucoroghat az író ihlete, már ha van neki.

Jó nap ígérkezik, egy munkás hétköznap.

Magamat idézve, ami, remélem, nem válik szokásommá: Egy nap a hétből.

*

Ó Melegfront, Ó Hideg!, Zeng az Isiász-Ideg.

Raposkán nagyjából az a helyzet, melyet Rimbaud-nak ez a mindmáig ismeretlen kétsorosa tükröz. Ülök a jegesmedvék nyarában, nyilall a derekam, és javítom összegyűjtött versfordításaimnak közel ezerhatszáz oldalnyi korrektúrájából azt az ezerszázvalahány oldalnyit, amennyit sikerült lehoznom magammal otthonról ebbe a kedvesen otthonos, fölújított parasztházba, ahol nem kevésbé kedves vendéglátóm, a ház úrnője kaukázusi kefirrel és a kertben termett, NEM AGYONFŐZÖTT zöldséggel edzi vegyszerektől dekadens gyomromat és fogaimat. Élem tehát a reformkonyha reformgyermekének gondtalan életét, javítom a betűhibákat, néhol a szöveget is, és gyanakodva figyelem Csirit, a macskamamát a három kölykével, hogy ők mit javítanak bele a szövegbe, merthogy szívesen hevernek el a fehér papírlapokon, és várják, hogy olyan szépen zörögjön, mint a múltkor is. Méghogy vége a Gutenberg-galaxisnak? Hülyeség! A raposkai macskákkal nem számolt, Mr. McLuhan!

A házban nincs televízió; ennél nagyobb bánatom sose legyen!

Ismeretterjesztő filmek helyett élőadásban nézem, hogy a három macskakölyök hogy tanulja a fára mászás tudományát. Fölfele a dolog semmiség, ha az ember macska, segítik a karmai. Hanem aztán lefelé! – Ez csúszik! – nyivákolják az anyjuknak, de hiába, mert Csiri csak egy hiányos képzettségű városi macska, gőze sincs arról, hogy most mit kéne csinálni. Aztán persze győz a természet, és a macskaész föltalálja a rükvercet, a kölykök letolatnak a fáról. Bánja a fene a tévét!

Ínyenc vagyok, reggelizéshez (vendéglátóm szerint: hajnalizáshoz) Schubert zongoraszonátáit hallgatom kazettáról, valamelyik reggel rossz gombot nyomok meg a magnós rádión, hírek, beárad a korszak szelleme, és egyből nyakon önt egy vödör moslékkal. Undorodva kapcsolok vissza Schubert szonátáira.

Későn. Már meg vagyok ihletve.

Gondolkozzunk logikusan!

Első premissza (vélemény): A Béla egy nagy hülye.

Második premissza (ellenvélemény): A Béla egy kis okos.

Konkluzió (összegezés): „Legfőbb bolond, ki egy kissé okos.” Idézet John Donne angol költő és pap (1571–1631) The Triple Fool című költeményéből; magyarul A háromszoros bolond, in: O. O., Aranygyapjú. Válogatott versfordítások; Európa Könyvkiadó, Budapest, 1972.

Azt is ő mondta, hogy bárkiért is szól a harang, teérted szól.

Az ifjúságért, mely hagymázos látomásaiban azt képzelte, hogy a nagyobb szabadság több bölcsességet, belátást és önmérsékletet terem.

*

Azért még élünk!

Postai képes levelezőlap, Orbán Ottó, Kos-díjas költőnek címezve:

„Kedves Kolléga! Az Írószövetség kebelén belül megalakítottuk a FÜGGETLEN ALKOTÓK SZÖVETSÉGÉT (a továbbiakban FASZ). Legyél tag! Követeljük a fele pénzt, és a mellékhelyiségek korlátlan használatát! Minden FASZ-taggal erősebbek leszünk! Harcos üdvözlettel, a FASZ vezetőség!”

Rendőrségi források szerint a destruktív humorizálás fölszámolására létrehozott levélfelügyelet készenléti csoportja forró nyomon üldözi a képeslap feladóját. A nyomozóhatóság két használható személyleírással is rendelkezik a feltételezett elkövetőről, az egyik szerint a képeslap feladója fekete hajú, bajuszos és köpcös férfi, a másik szerint szőke, bajusztalan és hórihorgas nő. A rendőrségi labor munkatársai szagmintát is levettek a képeslapról, és a szaganyagot számítógépes elemzésnek vetették alá, melynek eredményeként a számítógép azt írta ki a képernyőre: SOPRONI ÁSZOK. Egy különleges elemző csoport most éppen azon fáradozik, hogy eldöntse, ez vajon egyes vagy többes számban értendő-e?

Én persze tudom, hogy ki küldte a lapot, de nem árulom el. „Ottó tudja, de nem mondja.” (Torzított formájú idézet Giuseppe Verdi, olasz zeneszerző Álarcosbál című operájából.)

Áldás víg kedélyünkre, már amíg kitart, mondom én, a mihaszna költő és digitálisan is, meg amúgy is halandó akadémikus.

Szerelmem, Szigliget

Hol volt, hol nem volt, hetedhét határon túl, de még a nagy üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, volt egyszer egy kemény diktatúra, mely egy napon elkezdett puhulni, és addig puhult, addig, addig, míg egyszer csak leesett a fáról, nagyot toccsant, azután elhallgatott, és szétnyílt a földön, ahol is láthatta mindenki, akinek volt szeme, hogy ez a diktatúra belülről már teljesen szét volt rohadva, nem csoda, hogy leesett a fáról.

No, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ebből a ragacsból született egy szép új világ, de még milyen szép! Olyan, de olyan szép, hogy ember azt el nem mondhatja.

Nem is lett volna semmi baj, ha negyven (egyes vélemények szerint: négyszáz) éve nem ül mindenen vastagon a szarszag. De még ez sem lett volna olyan nagy baj, hát istenem, ha büdös, büdös, az ember meg csak szagolja, csakhogy ott volt még a rózsaillat is. Mert halljatok csodát, volt ebben a szarszagú világban néhány dolog, példának okáért az ifjúság, a szerelem, továbbá bizonyos időpontok és helyszínek, melyek a mindent betöltő szarszagot legyőzve átható rózsaillatot árasztottak.

Össze is ült a parlament őszi ülésszaka, azaz választott képviselői útján furkósbotra kapott a nép, hogy egymás koponyáját bezúzva, demokratikus úton döntse el: mármost a szarnak van-e rózsaillata, vagy a rózsának szarszaga?

Mire jutottak, nem tudja azt senki, még az ősz szakállú mesemondó maga se.

Itt a vége, fuss el véle.

*

A szigligeti kastélypark rózsakertjében nyíló rózsáknak határozottan rózsaillata volt még a rohadó diktatúra éveiben is. Szigliget afféle vámszabad területként funkcionált, ahol egy-egy szabadabb gondolat nem vont azonnali rendőrségi eljárást maga után. A rózsakert mögött tornyosuló filagóriában pedig sok és különféle történések mentek vala végbe. Igaz, ezek később abbamaradtak. Nem mintha az erkölcsök szilárdultak volna meg olyannyira. Csíptek a szúnyogok.

*

Esteledett már, mikor a tízes szobába beutalt Közepesnél Rosszabb Magyar Regényíró leért az oldal aljára. Ezt meg kell ünnepelni, gondolta Káeremer (betűszó, mint a Közért) és fölemelte az íróasztal lába mellé állított csatos üveget. Félig volt. Nem sok, gondolta Káeremer, de legalább valamennyi. Regényeket is ilyeneket írt, ilyen legalább valamennyiket, történelmieket meg napjainkban játszódókat, mikor hogy jött ki a lépés.

Hanem azt már sohasem fogjuk megtudni, hogy jelen esetben az oldal aljára milyen történelmi korszak társadalmi viszonyai közt ért le Káeremer, mert a nyitott erkélyajtó előtt ekkor meglebbent a függöny, és a függöny mögött ott állt maga az Őrült Katona.

Tudni kell azt, hogy a Szigligeti Alkotóház tízes szobája mind a mai napig az udvarra néz, és erkélyét egy legalább két méter mély betonárok választja el az udvar sóderral felszórt talajától, mely árkot csak az Úr angyala vagy az igen részeg ember repülheti át.

Káeremer tehát némiképp meglepődve szólt váratlan vendégéhez:

– Hát te meg ki a frász vagy, és mit keresel az én szobám erkélyén?

– A Marika nénit! – mondta az Őrült Katona.

– Nincs itt, édes öcsém, semmiféle Marika néni – mondta erre Káeremer hátbaveregetős népies kettőben (javasolt beszédmód egyszerű riportalanyokkal való érintkezéskor), mert korábban falurádiózott is.

– Na gyere, kerülj beljebb, ha már egyszer itt vagy! – folytatta ugyanebben a stílban.

– Ismeri maga Gajzágó Mátyást? – kérdezte beljebb kerülve az Őrült Katona.

– Hej, édes fiam, ha te tudnád azt, hogy hány Gajzágót ismertem én ezen a világon – népieskedett tovább, rádiós múltjára egy mélyről jövő nagy sóhajjal is visszaemlékezve Káeremer.

– Maga ismeri Gajzágó Mátyást! – mondta komoran az Őrült Katona.

– Ha te mondod… – kedélyeskedett tovább rendíthetetlenül Káeremer.

– Maga a Gajzágó Mátyás! – mondta még komorabban a Őrült Katona.

Ettől Káeremer kezdte magát valamiképp kényelmetlenül érezni, és minthogy a közepesnél rosszabb regények írása és e regényírói teljesítménynek folyamatosnak mondható, borral való leöblítése még nem fosztotta meg teljesen férfiúi erejéről, az Őrült Katonát egy határozott mozdulattal kipenderítette a sötét folyosóra, és még ugyanazzal a lendülettel kulcsra zárta mögötte szobájának a folyosóra nyíló ajtaját.

– A kurva anyját! – mondta ennek utána levezetésül, mintha csak egyik regénye utolsó mondatát vetette volna papírra éppen –, a jó kurva édesanyját!

És megemelte a csatos üveget. Az ember reménykedik, és neki van igaza. Még mindig volt az üveg alján kétujjnyi bor.

*

Késő este volt, amikor K. megérkezett a folyosóra. A falu vastag hó alatt feküdt (volna, ha tél lett volna és nem szeptember eleje vagy közepe, de a várhegyet csakugyan sötétség takarta), és a roppant kastélyból sem lehetett látni semmit. K. álldogált egy kis ideig, majd nekivágott a sörét folyosónak.

A Kastély gondnokát ez idő tájt Egyházi Elvtársnak hívták, és minisztériumi előadóból léptették elő (neki legalábbis így tálalták a dolgot) alkotóházi gondnokká, hogy fölszámolja az úgymond „íróbarát vircsaftot”, mely korábban az alkotóházat többek szerint jellemezte, miért is az írók maguk között a gondnok személyét csak „a Fegyházi”-nak emlegették, ahogy Olga nevű feleségét is csak Erikának hívták a görögös hangzású Hiszterika helyett, hisz nem kellett azt a hiszt ki is mondani, elég volt csak ránézni szegényre.

A gondnokéknak egyebek közt szilárd meggyőződésük volt, hogy az írókat csupán a gondnokság bosszantása végett utalják be az Alkotóházba, és hogy az írók direkt égve felejtik a villanyokat, hogy árampocsékolással ássák alá a népgazdaságot (a begyűrűzés még nem volt föltalálva), ezért aztán a Fegyházi sűrűn oltogatta a folyosói lámpákat is, minek következményeként a folyosón többnyire vaksötét volt. Az volt most is, amikor K. végre nekiindult, hogy a mindent beborító sötétségben megkeresse Marika nénit.

A hosszú folyosón rajta kívül nem járt egy lélek sem. Nagy sötét ajtók, mögöttük föltehetőleg írók pocsékolták néma csendben az áramot. K. áthaladt egy ajtónyíláson, majd még egyen, és egyszerre egy ablakrács előtt találta magát. A rács mögött, a szobában a gondnokné ült, és az asztalon szétterített számlák vizsgálatába mélyedt, hisz nyilvánvaló, hogy a konyhaszemélyzet sikkaszt, és hogy őt itt mindenki át akarja verni, csak még rá kell jönnie, hogyan. K. megmarkolta az ablakrácsot, és miközben szeméből megeredt a könny, sírós hangon beszólt a szobába:

– Marika néni!

A gondnokné nem vesztegette az időt, egyből a magas C-n kezdte:

– Segííítség!

– Marika néni, hát nem ismer meg?

– Segííítség, egy őrült!

– Marika néni, csak a homlokomat simogassa meg!

– Segííí… – a gondnokné ezt a sikoltást már nem tudta befejezni, mert ájultan hanyatlott a nyilvánvalóan meghamisított számlák közé.

Ekkorra azonban már kétoldalról két idegen ragadta meg K. kezét, és vasmarkuk szorításával arra kényszerítenék K.-t, hogy elengedje az ablakrácsot. Az idegenek a Kastély beutaltjai voltak, Kamondy író és Dr. Petrikovics kutatóorvos-kandidátus.

– Mit akarnak tőlem? – zokogott K. – Hová visznek?

– Semmi baj, öcsi – mondta kettejük közül Kamondy író, aki újabban drámákat írt, és mint drámaíró jártas volt a pszichológiában –, most megyünk és megkeressük a Marika nénit.

És ezzel lassan de határozottan terelni kezdték (igazat szólva: erőnek erejével vonszolták) K.-t a Kastély kapuja felé. Ki is tették volna rajta, ha ebben a pillanatban föl nem tűnik a folyosóról az udvarra nyíló ajtóban a Piros Pulóver.

*

Philip Marlowe-t aznap este Orbán Ottónak hívták.

– Ráfázik még egyszer ezekre a nevekre, Marlowe – mondta a hadnagy a gyilkosságiaktól –, úgy bevonatom az engedélyét, hogy csak úgy fütyül. – Majd ha a járgányomon vitorla lesz – dünnyögte Marlowe –, azt bevonathatja. – Elhatározta, hogy csak azért is a piros pulóverét veszi föl ma estére. Kerülni a feltűnést, ezt egy életre megtanulta, és kinek tűnt volna föl a bikavadító eszmék sokféle vöröse közt egy piros pulóver? Marlowe-nak erre a pulóverére mondta néhány éve Mándy Iván, magyar író: – Te szegény, nem elég, hogy nem adják ki a verseidet, még málnafagylalttal is leöntenek! – Eperrel! – válaszolta akkor Marlowe, aki most kifele indultában még beszólt Della Streetnek: – Megyek, megnézem az őrültet, ha keres valaki, majd jövök.

A piros pulóver megtette a hatását. Alighogy Marlowe megjelent az ajtóban (nem úgy, mint a versei a könyvpiacon), az őrült kitépte magát a vasmarkok szorításából, és szembefordult Marlowe-val.

– Téged lelőlek, te piros pulóveres!

Előrántotta zsebéből a pléh cigarettás dózniját és kétszer Marlowe-ra lőtt vele. Még mondta is hozzá, hogy bum, bum! Marlowe-nak nem voltak kétségei, hogy ő most vérében fetreng a Kastély kapubejárójában. Az őrült a pisztolyát vette elő, és azzal lőtt, nem a dóznival. Marlowe-nak piszok mázlija volt, hogy az őrült épp azért, mert őrült volt, nem érzékelte a különbséget, nem is szólva arról, hogy egyáltalán nem volt nála pisztoly.

Az őrült, miután lelőtte, elfordult Marlowe-tól, és gyors léptekkel elindult a háttérben bámészkodó hölgykoszorú felé, melyben már ott ékeskedett az időközben ájultából föltámasztott gondnokné is. Halk sikolyok, mintha egy madárraj emelkedne a levegőbe. Dr. Petrikovics kutatóorvos-kandidátus, aki saját elbeszélése szerint kőbányai vagányok közt töltötte fiatalságát, hátulról lecsapó villámként vetette rá magát az őrültre és lerántotta a földre.

– Gyertek, segítsetek lefogni, egyedül nem bírom – nyögte a földről, félig az őrült alá szorulva.

Marlowe-ra az őrült bal lába jutott. Teljes erőből kellett fognia, az őrültség köztudottan megsokszorozza az ember erejét, és az őrült rúgott. Ez volt a baj, meg az, hogy az őrült jobb lába Somlyó költőre jutott volna, aki azonban csak mélán merengett az elborzasztó látvány fölött. – Egy emberrel… ilyet… végtére ez is egy ember… és csak így… és hátulról…

Ekkor mondta Marlowe az azóta szállóigévé lett szavait:

– Baszd meg, Gyuri, a humanizmusodat, nekem meg közben szétrúgja a pofámat!

Erre Somlyó költő jobb meggyőződése ellenére, hamisítatlan te-jóisten-milyen-világban-élünk arckifjezéssel és két ujjal ugyan, de végre mégis megfogta az őrült jobb lábát, így Marlowe-nak a nyakán maradhatott a feje.

Négyen emelték az Őrült Katonát, mesélte később Della Streetnek Marlowe, és teljes katonai tiszteletadással kivitték a kastély kapuja elé, és ott az időközben eleredt esőben szép gyengén letették a földre.

– De nehogy azt higgye, hogy ezzel vége – mondta Marlowe –, egy frászt!

*

A tanú hölgynemű elvtárs végzett elmegyógyánc illetve pszikiáter előadja ő az idesanyját ment meglátogatni Szigligetre aki oda lett beutalva nem írói minőségben egy Fiat 500-zas géperejű járművön azaz autón tudniillik a kocsiján. Tanu mikor Szigligetre ért a Fiat 500-zassal nem volt ismerős a környezettel és az eső is esett meg már sötét is volt ugye tehát megkérdezte a téren imbolyogni látszó helybeli katonaegyént hogy ez a nagy ház illetve kastély szóval hogy ez-e a Szigligeti Alkotóház-e és ehhez a kérdéséhez óvatlanul letekerte a Fiat 500-zas ablakát mire a helybeli illetve az annak látszó katonaegyén csak annyit mondott hogy HUU és a letekert ablakon keresztül fojtogatni kezdte tanut aki csak az idesanyját akarta meglátogatni az Alkotóéknál. Tanu továbbá előadja hogy a HUU-zástól olyan pánikrémület kapta el hogy ennek hatására gyorsan föltekerte az ablakot miáltal becsípte a helybelinek látszó imbolygó személy azaz a katonaegyén kezét és ezen okból ijedtében több méteren át magával illetve a Fiat 500-zassal vonszolta az egyént aki már nem tudott tovább imbolygani merthogy félig fekvő testhelyzetben vonszolódott a földön. De amikor a hölgynemű elvtárs megállt a Fiat 500-zassal az egyén talpra ugrott feltépte a kocsi azaz a Fiat 500-zas ajtaját és kezdte kifele ráncigálni őtet azaz a kocsi vezetőjét mire ő azaz a kocsi vezetője sikoltozni kezdett hogy segítség megtámadott egy őrült mire kinyílt az Alkotó kapuja és emberek illetve írók rohantak a Fiat 500-zas felé élükön egy pizsamát és papucsot viselő civilegyénnel akit a többiek Tóninak szólítottak és aki a ház műszaki alkalmazottja volt és éppen ezért egy biciklipumpával a kezében sietett a pszikiáterhölgy segítségére azaz azzal ütötte a katonaegyén vállát és fejét amit azonban az föl se vett. Tanu hallotta hogy az egyik író akit a többiek Gyurikámnak szólítottak többször is azt mondja hogy pumpával ne biciklipumpával ne az is egy ember de hiába mondta ezt a Tóni nevezetű civilegyén tovább ütlegelte a katonaegyén vállát és fejét mire az fölhagyott a hölgynemű elvtárs kiráncigálásával. Tanu ezek után előadja hogy ő többet nem látott mert időközben kinyitották neki az Alkotó kocsibehajtó nagykapuját és ő olyan gyorsan ahogy csak tudott beállt a Fiat 500-zassal a házba. Tanu viszont hallotta hogy Szigliget hívja Tapolcát az isten szerelmére elvtársam küldjenek ki egy járőrkocsit rendőrszemélyekkel mert veszélyhelyzet van az Alkotóházban és környékén mire azt a választ kapta hogy két kocsim van elvtársam az egyik itt áll lerohadva az udvaron a másik meg kint járőrözik a városban annak viszont bekrepált a rádiója majd küldöm ha tudom elvtársam mármint a járőrkocsit. Tanu előadja azt is hogy két órán belül megérkezett egy Volga gépkocsi két rendőrszemélylyel akik bezörgettek a kapun hogy rendőrség kinyitni és amikor kinyitották a kaput ott állt a Volga gépkocsi az összes refrektora fölgyujtva és a nagy fényességben két hatalmas rendőrszemély emelt a magasba egy síró emberkupacot és azt kérdezte ez-e volt az mire az írók összevissza nevetgélni kezdtek hogy jaj dehogyis ez csak az Imre aki itt dolgozna a kertészetben ha nem volna folyton részeg de folyton be van piálva a multkor is olyan részeg volt hogy a jobb kezében tartott kaszával belekaszált a bal kezébe azért van a kötés is rajta és most is a kocsmából jött volna haza de a katonaegyén miatt zárva találta a kaput a kulccsal viszont sehogyse talált bele a zárba ezért találták viszont őt a kapu előtt ahogy feszegette. Szóval nem ő volt mondta a két hatalmas rendőrszemély és elengedte az Imrét. Tanu előadja lehet hogy csak az átélt izgalmak hatására de ő úgy látta hogy az Imre amikor leesett a magasból a földre nem állt meg hanem egy füstölgő lukat ütve a földbe elsüllyedt benne mint egy bizonyos Dondzsovanni aki szintén a földbe süllyedt a tanu szerint és aki a szervek tudomása szerint keresztapa volt a Ma Fiában és valami Kőszobor nevű egyénnel együtt futtatott lányokat Siófokon meg másutt. Tanu végezetül előadja hogy elmegyógyáncként erkölcsi kötelességének érzi kifejteni azt hogy az ami az egyiknek nevetség az a másiknak tragédia és ne röhögjünk az őrültön noha először ő is halálra rémült tőle de neki már volt ilyen a gyakorlatjában és lehet hogy a katonaegyén csak pszikotipus részeg és reggelre semmire se fog emlékezni mert ez egy betegség amit kezelni kell illetve amire nem szabad ráinni ha az ember tudja magáról hogy ő ilyenbe szenved de most már őt is hagyják békében mert hullafáradt illetve túl hosszú volt ez a mai nap illetve az autó vezetése azaz a Fiat 500-zasé és ha nem szállnak le róla és nem hagyják végre aludni ő végzett pszikiáter létére rögtön sikitani fog ha nem.

*

Az egész Alkotóház ott nyüzsög a kocsibejáró körül. Valaki azt mondja (egy hülye; rágalom, hogy az írók mind okosak), Zsdánov óta nem érte ilyen támadás az irodalmat.

Egy csak egy író van ébren a vidéken, aki semmiről sem tud semmit.

A korszak sikeres szerzője szobájának dupla ajtaja mögött írja legújabb regényét.

A pompéji katona ülő testhelyzetben. Ül és veti a betűt.

Hat, alkot, gyarapít.

Gyarapítja, ha mást nem, a testsúlyát az ülőfoglalkozással.

Ki az, aki nem azzal indul el, hogy ő ennél többre viszi?

Sziasztok, ifjúság, szerelmek, Szigliget!

Nekem lámpást adott kezembe az Úr

Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj!

Bocs, elnézést! Csak nyújtózkodtam. Nem gondoltam arra, hogy vannak itt még mások is, és hogy egy ekkora nyögés országos közriadalmat kelt. Még egyszer, elnézést! Különben megnyugtathatom mind a hazai, mind a környező országokban tevékenykedő titkosszolgálati urakat, s ha vannak e szolgálatok kötelékében hölgyek is, és már miért ne lennének, elvégre a huszadik században időzünk, mélyen tisztelt kortársaim, őket is, hogy célom korántsem a pánikkeltés. Bárki beláthatja, hogy a nyújtózkodásra halaszthatatlanul szükségem volt. Ez egy szűkre szabott, pitiáner korszak, melyben csak összekuporodva férek el, és mostanára baromira elzsibbadtam. Egyszerűen ki kellett nyújtanom a kezemet meg a lábamat. Na persze, alighogy túlterjedtem a korszakhatáron, megcsapott a kozmikus hideg, minek következtében az elé a választás elé kerültem, hogy vagy pillanatokon belül mélyhűtött üstökössé válok a menny boltozatján, és a továbbiakban a meg nem alkuvás dacosan csillogó csóváját húzom magam után a mindenség sötétjében, vagy visszabújok a saját pitiáner korszakomba, és ott fölvéve a korábbi kuporgó testtartást kihúzom még egy darabig, azaz szépítő megfogalmazásban, élek még valamennyit. Nem kívánnék itt hosszasan filózni a dolog erkölcsi vonatkozásairól; kéretik felszólamlásaikkal az első egysejtűhöz fordulni, hogy ő miért döntött az osztódás mellett, a parti ugyanis ettől kezdve le van játszva, vagy ahogy ezt hazánk vadregényes tájain felelős politikai tényezők mondanák, már a múlthoz tartozik. (Igen, kis butuskám, egy percig nem néz oda az ember, és már igen!) Van viszont itt valami, amiről föltétlenül szót kell ejtenünk. A költészet, amire az életünket tettük föl, a kutyát sem érdekli. Világos, hogy a múlt század volt a nagy kérdések kora, amikor Kierkegaard teljes komolysággal húzhatta meg a választóvonalat igen és nem között: „Vagy-vagy”! (Most mit Kirke-károgsz itt, te balfácán, rögtön meglátszik rajtad, hogy még első generációs értelmiségi se vagy, csak egy fölnevelt placenta, gyöngébbek kedvéért: méhlepény; a filozófiailag művelt polgárember Kjerkegór-nak ejti Kierkegaard nevét, és hosszan elnéz a tanulóifjúság feje fölött, a gomolygó problémák irányába; gondolj a kergekórra, melyet a szarvasmarhák szoktak megkapni, leveszed róluk a szarvukat, és kész, máris előtted a teljes filozófiai mezőny, a korkérdések meg a többi, és a továbbiakban elég egy mondatot úgy kezdened, hogy „már a régi görögök is”, vagy a frissen tanultakat hasznosítva, „már Kjerkegór is”, és egyből leesik mindenkinek az álla.) Ki merne ma kiállni a közönség elé azzal, hogy „Rabok legyünk vagy szabadok?” Másfél évszázad tapasztalataival gazdagabban mi már tudjuk, hogy a kérdés helyesen föltéve csakis így hangozhat: „Rabok legyünk vagy rabok?” Ez persze nem kérdés, de azért csak válasszatok! Négyévenként föltétlenül. Vagy tudtok jobbat? Na igen, a nyújtózkodás, az még megvan. Az még egy lehetőség. Versben vagy prózában a csillagok felé, a vagy-vagyok felé, a végtelen felé… Elordítjuk magunkat, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát (biztos módszer arra, hogy a bekövetkező pánikban senki se törődjön kifogásolható viselkedésünkkel), és mindent bele, adjunk neki!

Jaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaj!

Ez jólesett.

*

ÁSÓ Kapa! Kapa! Nahát, Kapa! Nem emlékszel? Együtt jártunk a Felsőerdősorba!

KAPA Nem emlékszem. Nem jártam a Felsőerdősorba… Tudod, mi a te nagy bajod, Petike? Az, hogy hülye vagy! Egy hülye fasz! Az ilyen menjen költőnek vagy segédsírásónak! Jut eszembe, nem akarsz öngyilkos lenni?

ÁSÓ Kapa, hát tényleg te vagy az? Istenem, Kapa! Egy menődzser!

KAPA Jól van, Petike. Ha menő, menő. Most fölmegyünk a Lánchídra, és ugrunk egy szép nagy loccsanósat.

ÁSÓ Csavart szaltót szeretnék csukamozdulattal, lehet?

KAPA Mindent lehet, ez a szabadság kora, csak koncentrálj!

NAGYHARANG Szép volt, fiúk, bimm-bamm!

*

Jancsó egész világlátására kiható alapélményét a legtömörebben József Attila két sorával foglalhatjuk szavakba: „Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak…” A folytatást, „megírják, ki lesz a követ…” már nem használhatjuk jellemzésünkben, hisz Jancsó megrázó fölismerése épp az, hogy itt többről van szó, mint egy adott társadalmi berendezkedés egyetlen vagy számos igazságtalanságáról – kikezdhetetlen fölénye tudatában egy absztrakció, a hatalom örök természete mosolyog ránk a költő két sorából. A költői kép viszont a maga elvont mivoltában nem alkalmas arra, hogy a kamera rögzítse. Filmes pályafutása kezdetétől Jancsó legnagyobb művészi problémája az, hogy mi módon vigyen filmre egy kísértetet. Találkozása Hernádival szükségszerű, de nem biztos, hogy minden tekintetben hasznos. Egymásra találásuk, együtt gondolkodásuk, modellező képességük egymást erősítő hasonlósága művekben kimutatható nyeresége mindkettőjüknek, de az a tény, hogy modellalkotó hevületükben a történetet egyre inkább csak „sztorinak” látják, azaz csak alkalomnak arra, hogy a történések változékony felülete mögül kivillanhasson a mindig ugyanaz, a változhatatlan szerkezet, egy dramaturgiai csapda, a monotónia felé tereli őket. Ha a történet cserélhető elemekből áll, óhatatlanul veszít a fontosságából, a pszichológia mikrorezdülései helyett a bábuvá lett test mozog, a történelem balett képében köröz a kamera körül. Mindez azonban csak a távoli jövő gondja, a hatvanas évek jelenében Jancsó most épp a magyar film történetében fordulatot hozó filmjét, a Szegénylegényeket rendezi. Emlékszem, ahogy a filmgyári vetítőben, a még sötét vászon felől megszólal a filmben végig „játszó”, pusztai szél, hiába tudom, hogy ez csak a „hangosztály”, magnó és hangszalag, torkon ragad egy titokzatos erő és a film végéig nem is ereszt el. Mégsem ezt a filmet tartom Jancsó legfőbb remekének ebből a korszakából, hanem a Csillagosok, katonákat. Van úgy, hogy az igazán jó művésznek minden összejön, hogy első asszisztensként maga az Úristen segít be neki, ez történt ezzel a filmmel is. A korszak, amelyben készült, vakon bámult rá – egy szovjet koprodukció, magyar internacionalisták a polgárháború vörös hadseregében; nohiszen! Pár éve újranéztem a filmet; másról szól, többről. Az emberiség egyik utolsó kísérletéről, egy másik nagy ábrándról, az új világ utópiájáról abban az állapotában, amikor ez még csak véres volt és nem mocskos, hanem maga a film egyálalán nem ellenutópiaként működik, de érzéki történetként, semmi és senki nem szól ki belőle (mint a Szegénylegényekben, ahol egy dialógus így hangzik: – Maga csempészte be Kossuth emlékiratait? – Én. Fiatal voltam. – Fiatal volt…), egyszerűen kitölti önnön cselekménye kereteit, mint egy hollywoodi western, csakhogy mégsem csupán ennyi történik, a történet fölveszi a helyszín ritmusát, valami óriás lassú szívverése dobog benne, mint az orosz próza javában – emlékezzünk a csodálatos erdei keringőre, abszurditása nem a filmrendező kificamodott fantáziájáról árulkodik, hanem a hely és idő gyilkos megzavarodásáról; ez a föld ilyen, ez az emberiség ilyen, tiszteleg a film végén Kozák András az arca elé emelt karddal a pofára esett utókornak, nekünk. Élet és művészet egy húron pendülnek, megzendítve egymás felhangjait; ez a ma divatozó egyik művészetfölfogás szerint a kor művésze által elkövethető vétkek legsúlyosabbika, viszont a Csillagosok, katonák ettől még, hogy úgy mondjam, vígan remekmű.

Kutyafuttában szólok csak a növekvő kedvetlenség éveiről, melyek során a magyar történelem legkülönfélébb alakjai tanultak meg Jancsó filmjein a kamera előtt körözni. Jancsó csavarmenetben halad egyre magasabbra, ez alul- vagy fölülnézetből körbenjárásnak látszik; láttam én, hogy stílusa nyomot hagy az európai filmen, elég legyen itt az olasz Taviani testvérekre utalnom, mindazonáltal közel négy évtizedes, töretlen barátságunk ellenére kezdtem egy kicsit unni is Miklós táncóráit.

Ma úgy látszik, csak azért, hogy legutóbbi filmjével (kazettáról láttam, moziba már régóta nem tudok járni) ismét magával ragadja kritikus szellememet, miközben testi valómban az ágyon párnákkal fölpolcolva, hogy jó szögből nézhessem a képernyőt, hangosan röhögök. Meg persze elámulok azon, hogy valaki élete nyolcadik évtizedének is a vége felé így tudjon megújulni, és megújulva megmaradni annak, aki volt. A Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (erről a címről még lesz szó) egy nagy művész grimasza, iróniája és öniróniája, egyes szám első személyű, lírai vallomása az életről és a filmes mesterségről – egy monumentális bohóctréfa keretében. Olyan szabadsága a képzeletnek, amilyen Godard Weekendjéből vagy Buñuel valamelyik késői filmjéből árad. A Jancsó–Hernádi páros korábban sem rettent vissza akár az alpárian meghökkentőtől sem, főképp együttműködésük későbbi szakaszában nemegyszer gátlástalanul bohóckodtak, újonnan vállalt műfajukat lezseren blődlinek nevezték, és sokszor csakugyan az is volt, ami így létrejött, nem több. Most viszont más a helyzet. Ezt a filmet úgy fogja körbe a kilencvenes évek Magyarországa, mint a Csillagosok, katonák történetét az orosz táj, Jancsó humora e filmjében semmivel sem vadabb és valóságfölöttibb (vagy alattibb), mint a környező valóság maga; szereplői magától értetődő természetességgel beszélnek mocskosan, ahogy a mindennapok embere is a tömött villamoson tipródva vagy egy forgalmi dugóban fuldokolva. És a véres farce mögött láthatatlanul ott áll a század reményeinek balekja, a kardjával tisztelgő vöröskatona, aki – ma már tudjuk, innen a viccek bürökíze, a bohóctréfa tragikus súlya – ennek a századvégnek tisztelgett, egy óriást játszó törpének, egy törpe korszak háborúinak, hazudozó politikusainak, fasírtból emelt székesegyházainak, szárnyas egészségügyi betétjeinek, a legócskább múltnak, amelyről azt hittük, hogy végképp eltörölhetjük, és íme, itt ficánkol, él, számolja a hasznát a szemünk előtt. Van persze szakmai vonatkozása is Jancsó megfiatalodásának; ez Grunwalsky Ferenc részvétele a filmben, melyet korántsem szűkíthetünk le Grunwalsky operatőri ténykedésére. Grunwalsky szinte gyerekként kezdte tanulni Jancsótól a szakma tanulható részét, de valamit a tanulhatatlanból is akkor és ott szívott magába, és most viszonzásképpen nemcsak a kamera, hanem a film egésze mögé áll oda, amikor felnőtt fejjel a saját nemzedéke dokumentarista ihletést sem nélkülöző realizmusával segít Jancsónak súlyossá tenni a bohóckodásnak álcázott korkritikát. Ihlet és csapatmunka – egy nagyrészt temetőben, sírkövek és kiásott gödrök között játszódó film, melyet végigröhögünk, és amellyel a fehér ruhában fehér fejjel pompázó Jancsó, mielőtt eltűnne valami tó egyre mélyülő vizében, újrarajzolja rendezői pályaívét.

*

Nekem lámpást adott kezembe az Úr…

Kinek? Nem fogjuk elhinni.

Bess Aldrich, iowai születésű, észak-amerikai hölgy, középiskolai tanár és regényíró, századunk húszas éveinek végén ír egy sikeres regényt, a címe: A Lantern in her Hand. Ezt a könyvet fordítja magyarra a harmincas évek elején Ruzitska Mária, maga is gimnáziumi tanár, egyben az akkoriban prosperáló Singer és Wolfner könyvkiadó lektora, ezzel a magyar címmel: És lámpást adott kezembe az Úr.

Illik egymáshoz film meg a címe.

(Főleg ha kitesszük az Úr meg a Pest szavak közé az onnét hiányzó gondolatjelet, hogy a magyar mint ragozó nyelv kínálta nagyfokú szórendi szabadság lehetőségeiről most ne is szóljunk. A gondolatjel szükségességét egyébként nem nehéz a modern fizika által föltárt tényekkel indokolnunk. Prozódia és teológia – az előbbi szabályos trocheikus lüktetéssel – együttesen helyezi választott mondatunk csúcspontjára az Urat, és mi onnan akarjuk őt visszahívni Pestre. Világos, hogy még a rakétatechnika mai szintjén is legalább egy szemhunyásnyi időbe telik, míg szövegünk rendben visszaérkezik a földre.)

Az ember a lámpással ősrégi toposz, a szellem fénye bevilágít a sötét sarkokba. Jancsónak egy blikkfangos címre van szüksége. Rémlik, valamikor régen olvasott egy könyvet, akkoriban tetszett is neki, annak volt valami ehhez hasonló, prédikátoros címe: „Lámpást adott kezembe az Úr…”

Én egy hétig forgatom a Bibliát, hogy nyomára jöjjek a szöveg eredetének. Majd ezt teszik egy további hétig bibliás barátaim, hívők és tudós szövegelemzők, egy egész tanszék. Semmi.

Nem csoda. Ki gondolna arra, hogy a prédikátort Ruzitska Máriának hívják, és neve az Úr rendelése folytán immár nem a Singer és Wolfner cég alkalmazotti listáján, hanem az amúgy száz hibával ékes Új Magyar Irodalmi Lexikonban (ÚMIL) található?

Itt vagyunk, nyakig a szarban, gyönyörben, Pesten.

Egy dézsa vicc

Hatvanadik évünkön túl nem könnyű az élet. Nem azért, amiért a legtöbben gondolnák, szaporodó betegségeink meg a nyilvánvalóan közelítő halál egyre terebélyesedő árnyéka miatt. Persze főként miattuk, de azért van itt valami más is. Az emlékképek. Az az agyunkban akaratlanul fölépített múzeum, melyben az életünk során összegyűlt kép- és hanganyagot tároljuk. A déjà vu érzést, hogy ezt már láttuk-hallottuk valaha, nem is tudjuk, mikor és hol, de valamikor és valahol biztosan, hiszen itt van, ni, éles kontúrokkal, vagy foltszerűen, mint egy felhő. Emlékszünk rá, mert egyszer már megtörtént velünk. És nem csak a jó dolgokkal van ez így, sőt. Vegyük például az emberi arcokat. Látok a tévében egy manapság sokat szereplő miniszteriális tisztviselőt, és egyszerre bevillan a kép: 1944, a bérházunk körfolyosója, szép magyar szóval a gangja, amit manapság előbb olvasnak amerikaiasan geng-nek, és értenek rajta egy szervezett bűnözőkből álló bandát, mint a bérházudvar fölött körbefutó folyosót, szóval ott a folyosón jön szembe velem valaki, akiről gyerekfejjel is tudom, hogy a Gestapónál dolgozik. A két arc szinte eggyé olvad, annyira hasonlít, a különbség mindössze annyi, hogy akkoriban még nem volt tévé, csak az én fejemben működött a rejtélyes szerkezetű fölvevőgép, melynek agyam filmarchívuma őrzi titokban rögzített képeit. Egy csinosnak mondható férfiarc, egy kevés Jávor Pál, egy kevés Marcello Mastroianni, de az előbbinek a belső tüze, az utóbbinak az okos kutyaszeme nélkül, egy semmire sem való, nem igazán szép, de szabályos férfiarc, egy szabályos előmenetelű semmirekellőé, aki csakugyan nem kell senkinek semmire, csak arra, hogy egy írósztal mögött álló szék ne álljon üresen, egészen addig a pillanatig, amikor majd éppen őrá lesz szükség, a jelentéktelenségére, a szorgalmára, a megbízhatóságára. Fölbukkanhat Eichman menetrendkészítő stábjában éppúgy, mint a háború után a kitelepítendők névsorának gondos összeállítói közt, de kiválóan alkalmas kuláklisták, megbízhatatlan értelmiségiek és „humán” információs források lajstromozására is. Ha úgy hozza a sors. Ha pedig mégsem, sohasem fogja megtudni magáról, hogy miféle képességek rejtőztek benne. Nézi magát a tükörben, látja, hogy a homloka közepe tájt kopni kezd korábban sűrű szálú haja; kopaszodom, sóhajt, és ennyi az egész. Törvénycikkelyek pontosításával telik el az élete, miközben mintegy kárpótlásul a hulló hajáért, egyre sűrűbb és feketébb a borotvát sem respektáló szakálla. A kezdet kezdetén mindannyiunk arca beíratlan papír, nincs eleve elrendelés, de később, felnőttkorunkban a nyakunkon viselt férfiképmás jellegzetes motívumaiból ha nem is juthatunk tudományos igényű tanulságra, kiolvashatunk belőlük valami figyelmeztetést, mondjuk arra nézve, hogy legyünk észnél, mielőtt valakinek a vállát akarjuk megveregetni csak úgy barátilag. Hát még ha az illető nem is egyetlen ember, hanem egy egész társadalom. Mert nehogy már azt higgyük, hogy a különböző kisebb-nagyobb közösségeknek nincsenek meg a saját emlékkép- és gesztustáraik, a virtuális múzeumaik, ahogy ezt az információs társadalom madárjósai mondanák, hogyisne, méghozzá többemeletesek, a fölső szinteken a mindig újra írható történelemkönyvek, lapjaikon a fényes tekintetű padisah levelezik Ausztria császárával, az alagsorban meg az, ami valójában történt, hogy valakik már megint csóvát vetettek a nádtetőre és megkúrták az asszonynépet.

*

1956, halál és hősiesség karöltve jár az utcán. Nyomukban viharkabátban, kétnapos borostával az arcán, szorosan a falhoz tapadva, kaputól kapuig surran egy vicc:

– Régen, ha megnyomtam a gombot, lejött a lift. Ha ma nyomom meg, lejön az emelet.

Rójuk meg léhaságáért az életet?

*

Valamikor réges-régen, de olyan régen, hogy arra már a legöregebb öregek közül is alig emlékszik valaki, élt ezen a világon egy ember, akinek nem volt Parkinson-kórja (illetve volt neki, csak ő még nem tudott róla), így aztán nagy vidáman élte az életét, nagy kanállal evett, üvegből itta a hideg sört, utazgatott föl s alá, bánta is ő, hogy hány hét a világ. Egy hét Svédország, két hét India, az annyi mint három, számolgatta, mert nagyon ment neki a számolgatás, kiművelt emberfő volt, afféle régi vágású lírai költő, aki az egyhez kézi számológép nélkül is (olyan ketyere, mint a tévé távirányítója) hozzá tudta adni a kettőt; csak arra kell ügyelnie az embernek, jegyezte meg, nagy előrelátásról téve ezzel tanúbizonyságot, hogy a három hétre két koffert készítsen elő, egy nagyobbat a téli meleg cuccokkal az északi, meg egy kisebbet a mikrohullámú sütőben teendő indiai útra, és akkor semmi gond, átutazóban hazánk híresen szép fővárosán csak levágjuk az egyik kofferünket a sarokba, fölkapjuk helyette a másikat, és máris repülünk tovább a Tadzs Mahal felé. És még azt is gondolta azzal a marha, kiművelt, számolni tudó emberfejével, hogy a jövőben adódhat ugyan néhány apróbb kellemetlenség, de azért a lényeget (a fővonalat!) tekintve már egy ideje fölvettük a jó irányt, és most már csak tartanunk kell, és kész.

*

Állok Stockholm belvárosában egy széles utcán, sugárútnak is mondhatnám, de valahogy Stockholm útjai tömzsibbek annál, hogy ezt az elnevezést a nagyképűség látszata nélkül alkalmazhatnánk rájuk, mint teszem azt Párizs egyes útjaira, szóval állok Stockholmban, a kurva hidegben, néhány helybeli társaságában a járda szélén és elképedve bámulok egy rúdra szerelt táblát, melyen az itt közlekedő autóbusz menetrendje van föltüntetve, tehát percre pontosan az, hogy a busznak mikor kell az itt található megállóba beállnia. No de, én drága svédjeim, gondolom magamban magyarul, jól tudom én, hogy ti gyártjátok a svédacélt meg az SKF golyóscsapágyat meg a Volvo márkájú szuperautót, de ez talán mégiscsak túlzás. Akármilyen jól, sőt túl jól szervezett ország is ez (az utóbbira nézve lásd a különféle kitöltendő nyomtatványokat, melyekben igazából két számítógép mosolyog egymásra hamisítatlan farkasmosollyal), Stockholm minden üdítően vidékies vonásával együtt is modern világváros, csúcsforgalommal, forgalmi dugókkal, menetrendbe nem foglalható kiszámíthatatlansággal. Egy percre pontosan érkező busz az örökös tülekedésben? Kacagnom kell! Láttam én már karón varjút. Ültem én már forgalmi dugóba ragadt jármű elítélt foglyaként Londonban, New Yorkban és Újdelhiben, majd pont Stockholm lesz a kivétel. Továbbá ne felejtsük el, hogy én egy olyan nyelvet beszélek anyanyelvemként, melynek külön szava van arra az esetre – járatkimaradás; főnév –, ha egy bizonyos buszt hiába vár a lelkes utazóközönség, mert az a busz a büdös életben nem fog megérkezni. Egyszóval mindent megfontoltam és meggondoltam, mint ő császári felsége szokta volt tenni birodalomvesztés előtt, és elhatároztam, hogy a kísérleti tudomány szilárd talajára lépek. A karórámon öt perc múlva (délelőtt) tizenegy, a busznak tizenegy óra négy perckor kéne az orrom előtt megállnia. Mindent bele, Gusztáv Adolf, várlak! Tizenegy óra, a széles utcán rengeteg autó, de sehol egy busz föléjük emelkedő púpja. Na ugye, nem megmondtam? Haha! Tizenegy óra két perc, a szomszédos ház sarka mögül egy autóbusz dugja ki az orrát. A francba! Egy kézenfekvő dologgal nem számoltam, hogy a busz útvonala kanyarodhat is. Tizenegy óra négy perc, a busz halk szusszanással fékez előttem, szissz-szissz, nyitja csukja az ajtaját, és indul tovább. Határozottan az az érzésem, hogy ha egy svéd autóbusz tudna fügét mutatni, ez a busz most azt mutatna nekem. Természetesen import fügét valamelyik déli országból, hiszen a skandináv tél közepén járunk.

*

A bennem lakó néptanító most épp két amerikai hölggyel próbálja megértetni azt, hogy mit jelent napról napra Európának a mifelénk eső részén élni. A tragédia, ha túl soká tart, kezdek bele előadásomba, komikus vonásokat is ölt, amitől a tragédia még tragédia marad, csakhogy… Csakhogy… Na jó, ez így nem megy. Ide figyeljenek, hölgyeim! Elmondom inkább a tanmesémet a stockholmi busszal. Nézzék csak, ez úgy van, hogy mifelénk is megeshet az emberrel minden szörnyűség és nagyszerűség, ami a világ bármely országában emberrel megeshet, kivéve azt az apróságot, hogy a városi busz napi rendszerességgel percre pontosan érkezzen a megállóba. Ez a lehetőség a mi körülményeink között, hogy úgy mondjam, ki van zárva. És teljesen mindegy, hogy konkrétan milyen okból. A tatárjárás, a törökdúlás, a dűzni, az ékszíj – végül is bármelyik szóba jöhet. De valójában itt egész másról van szó. Valójában az történt, hogy századunkban a császári és királyi slamperáj elindult világgá, és vándorútján összetalálkozott a nagyorosz szicsasz-szal, minek következtében a mi országunkban a létező szocializmus heraldikai jelképe a csöpögő vízcsap. Most már értik? A két hölgy ijedten bámul rám. A University of Minnesota irodalmi folyóiratától jöttek, hogy interjút készítsenek velem; sejtették, hogy nem lesz könnyű. Értik, hogy ne értenék, mondják rémülten egyszerre mind a ketten. A kinyomtatott interjúban pedig az lesz olvasható, hogy én Stockholmban attól féltem, hogy lekésem a buszt, de hála a megállóban olvasható menetrendnek ez nem történt meg. Ami voltaképpen rendben is van. Ők, mármint az interjúvoló hölgyek egy olyan országban élnek, ahol nem szenzáció az, ha az autóbusz menetrend szerint közlekedik, és ahol leszálláskor a buszvezető megköszöni, hogy az ő autóbuszával utaztunk, mert a buszvezető is tudja (az van belevésődve a közös emlékezetbe), hogy ő és a busztársaság, melynek ő az alkalmazottja, az utasokból élnek.

*

Miért ír az ember politikai verset?

Mert begurul (ige) # feldühödik, megdühödik, indulatba jön, elönti a méreg, kijön a sodrából, kijön a béketűrésből, méregbe gurul, felpaprikázódik, felhergelődik, begorombul, felingerlődik, felbosszankodik, megharagszik, felbőszül, felfortyan, fellobban, felizgatja magát, haragra lobban, begerjed (szleng), begőzöl (szleng), bepipul (szleng), bepöccen (szleng), bepörög (szleng), berág (szleng), kiakad (szleng), zabos lesz (szleng) Sz: falra mászik (szleng), felkapja a vizet (szleng), elborul az agya (szleng), felforr az agyvize (szleng), felmegy a cukra (biz), lila hajat kap (szleng), kimegy a fázis (szleng)

Magyar szókincstár, TINTA Könyvkiadó, Budapest, 1998.

Velünk lehet beszélni.

Elolvastuk a betegtájékoztatót, megkérdeztük háziorvosunkat, gyógyszerészünket:

„Fulladás esetén verset vagy viccet!”

*

Kedvenceim a PíÁr Kommandó és a Helyzetelemzők.

Egy vérbeli PíÁr-os egy órán belül összeszerel az előre odakészített alkatrészekből egy robotpolitikust, úgynevezett RP-t. Az RP tud egy helyben állni, menni, kezet rázni, mosolyogni, beszédet tartani. Ha valamelyik alkatrésze elromlana, sutty, kicserélik. Az RP rugalmas anyagból készül, ha megbukik, sem keletkezik rajta kék folt. Rendszerint a következő széria piacra dobásáig üzemel, amikor is leselejtezik.

A Helyzetelemzők Klubja angolszász hagyományok szerint működik. Mindenki elmondja a véleményét, és nem történik semmi. Ha valamely klubtag magáról megfeledkezve elkiáltaná magát, hogy A Kurva Életbe!, azt a klubvezetőség kellő körültekintéssel kizárja, és arcizma se rezdül.

„Rossz vicc”, mondják a fentiekre egybehangzóan a nevezett szakértő urak, „a társadalom nem így működik”; holott az a rossz vicc, ahogy ők működnek, nem tulajdonítva nagyobb jelentőséget annak, hogy a kilencvenes években egy jó időre eltűnnek a mindennapi életből az addig soha el nem tűnő, háborúban és forradalomban is vadul burjánzó viccek. Soha jelentősebb üzenet arról, hogy a jó nép, ki tudja, miért, most először vagy megint egyszer komolyan bízik valami homályos ígéretben vagy lehetőségben, valamiféle újrakezdésben, egy új történet kezdetében; mit tudni, miben, talán abban, hogy nálunk is lehet tartani a menetrendet, és nem csak a vasútit, hanem a városi autóbuszokét is.

Telekszomszédaink, Sigmund Freud, Franz Kafka és Karinthy Frigyes a tudói annak, hogy a vicc korántsem csak tréfadolog.

Aztán persze történik, ami történik, és ismét jogaiba lép a déjà vu.

Egy dézsa vicc, ahogy a múlt század mindent magyarító nyelvésze mondaná.

Óceán

Egy papír jár körbe Pesten, rajta másolatban valamilyen külföldi eredetű gyerekjáték magyar nyelvű használati utasítása, egy harsány röhögésre ingerlő textus. A szöveg hitelességével kapcsolatban kétségeim vannak, szerzője túl kacifántosan nem tud magyarul, diákcsínyt sejtek a háttérben, de századunk kilencvenkilencedik évében ki merné bármiről is határozottan azt állítani, hogy az lehetetlen, amikor előzőleg annyi mindenről bizonyosodott be a szemünk láttára, hogy igenis lehetséges; adunk tehát egy leheletnyi esélyt annak, hogy a maga nemében fölülmúlhatatlan mű csakugyan egy hongkongi játékárus első magyar nyelvű irodalmi alkotása.

Íme:

„Nagy öröm

Használati utmutati

Biztos nagy az öröm! Hogy a gyermek aztot a játék néki, ünneplő alkalma kezebe venni által kissé tanulás célzatából kaptál.

Tehátakorló sok!

1. A doboz tatővel bír. Ez leszedés után szabad benyujtás a kéznek, négyszögalak elektron csellentyűcske.

2. Alapos és kzébentartva alányulva óvatos doboz fenekéről első játék bekezdések.

3. Futyulim! Felszólít! A játék eletromos felnőtt nélkül feljesen uldaba.

4. Minezután meg lehet kezdeni játszását a játéknak vele.

5. Fogjátok a drót alfalát a kéz megsujja közé és jobb kezetek föl le mozgat majka onnét villany bekapcsol, hirtelen smirolni erőse, különben nem jön a villany se át se hosszu se tyű!

6. Egyfeju: magánjáték ha vatytok egyed és nincs játszó önmagatokból összerakni és az nyer aki előbb. Mindenfejű vételembernek üzen kedves játszás!

GYÁRTMÁNTYÓ CÉG”

Eredetileg ennyit firkáltam volna a falra, plusz a három zárómondatot, ha emil-em, azaz elektronikus úton továbbított kéziratom vétele után be nem jelentkezik hagyományos telefonon Váncsa szerkesztő, a sasszemű és mamutemlékezetű azzal, hogy bizony nem hiába tápláltam kétségeket az idézett útmutatónak mint valóban kereskedelmi célzatú szövegnek a hitelességével kapcsolatban, annyira nem, hogy ugyanez a szöveg ugyanebben a minőségében egyszer már megjárta az És szerkesztőségét, glosszát vonva maga után, mint üstökös a csóváját, miközben fény derült a szerző kilétére is, melyet azóta ismét az idő sűrű homálya föd, mert történt mindez Váncsa szerkesztő tájékoztatása szerint valamikor a hetvenes években, de legföljebb a nyolcvanasokban.

Melyek a tanulságai ennek a történetnek a harmadik évezred hajnalán?

1. Ügyeljünk a világgazdaság ciklikus változásaira!

2. A jól vetett bukfenc minden rendszerben kikel.

3. Ne védjük a nyelvet, beszéljük!

*

A nyelv fölé nem lehet sátortetőt vonni.

A nyelv a mezők füve.

Jön a dadogós-makogó, emberszabású óriásszörny, ledobja magát a fűbe, roppant súlya alatt a sok pici zöld szál meghajlik, a szörnyeteg horkol egy sort, majd fölkel, odébbáll, a fűszőnyeg még egy ideig kiadja az alakját, majd a sok pici szál sorra kiegyenesedik, és úgy hullámzik tovább, mintha mindig is az lett volna, ami most, egy lélegző, zizegő, zöld óceán.

Az agyafúrt költő I.

(Lectori salutem!) Nyájas és részvétteli olvasó, ha az intim részletekre, például a koponyacsontba hatoló fúró csikorgására volnál mindenekelőtt kíváncsi, légy egy kis türelemmel, hamarosan rájuk is sor kerül.

*

(Tudjuk-e, hogy mibe piszkálunk bele?) Olyan már sokszor megtörtént, még velem is, aki pedig meglehetősen földhözragadt alak vagyok, hogy egy költő megálmodta a versét vagy legalábbis néhány sort belőle, és reggel arra ébredt, hogy van egy fél verse, melyet be kéne fejeznie, történetesen az én esetemben egyet a tizennégy soros „szabad szonettjeimből”. De arra még az óbudai jósnő legelszántabb látogatói sem emlékeznek, hogy valaki álmában műfordított volna, ez ugyanis legalább annyira józan iparosmunka, melyet ébren célszerű végezni, amennyire ihlet és sejtelem, melyeknek előnyös közege az álom. Márpedig velem épp az történt, föltehetőleg a műfordítással töltött évtizedek során kiépült reflexeimnek köszönhetően, hogy álmomban tettem eleget fordítói pályám egyik legkomolyabb megbízásának. Mi az, hogy az egyiknek, a legkomolyabbnak! Olyannak, amelyiknek diplomáciai következményei is lehetnek! Jön a küldönc: „Orbán, a táborparancsnokhoz!” A táborparancsnoknak nincs arca, csak egyenruhája, annak is csak a mellrésze, dúsan kidíszítve mindenféle fémfityegőkkel, föltehetőleg kitüntetésekkel, a hangja pedig géphang, mint valami űrhajósfilm fém és műanyag robotlényéé, átható és fenyegető. – Magán múlnak a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok. Maga viseli értük a teljes felelősséget! – közli velem vészjósló hangon a táborparancsnoki egyenruha mellrésze. – Jézusom – gondolom erre én –, a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok egésze? Ez túl sok egy embernek. Arról volna szó, folytatja a táborparancsnok, hogy el kéne készíteni a „What shall we do with the drunken sailor?” kezdetű angol tengerésznóta hiteles műfordítását a Magyarországon ismert Baj van a részeg tengerésszel kezdetű, megengedhetetlenül pongyola változat helyett. – A britek nagy hangsúlyt fektetnek erre – közli velem. – Dehát – nyöszörgök – én nem is emlékszem a második versszakra. Hogy fordítsam le, ha nincs eredeti? – Maga csak ne szövegeljen itt! – dörren rám a robotember –, majd kitalál valamit. Egyet tartson észben, és ez a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok jövője! Most elmehet, és ha rám hallgat, a saját jól fölfogott érdekében is rögtön nekilát a fordításnak! – Mi mást tehettem volna, jól fölfogtam a saját érdekemet, teljesítettem az űrparancsnok kívánságnak álcázott parancsát, és egyből lefordítottam az első sort a következőképpen: Mi legyen a részeg matrózokkal? Hanem a marhaságnak, még ha csak álmodjuk is, nincsen határa. – Nem tetszik! – szólalt meg bennem az álombeli iparos. – Mi a fenének állnak a matrózok többes számban? A matrózok, csupa keménykötésű, rezes arcbőrű tengerjáró, ezt hallva riadtan húzódtak a háttérbe, én meg a kapitányi hídon állva fölébredtem, nem igazából, csak úgy félig, épp annyira, hogy megnézzem az órát, fél négy, és eldünnyögjek egy álomittas „még egy ilyen marhát, mint én”-t, és ugyanezzel a lendülettel rátaláljak a helyes megoldásra, amely úgy szólt, hogy Mit tehetünk a piás matrózzal?, és ezzel, mint aki jól végezte a dolgát, vissza is aludjak a refrénbe, hogyha itt a reggel? Mit tesz isten, illetve a műgond, az álombeli műértőnek ez sem tetszett. Az eredeti így szól: Early in the morning, az én magyar változatomból kimarad az, hogy kora reggel van, és értelemszerűen a matróz még tegnap estéről részeg. Holott, gondolom magamban (álmomban esztétikailag kiművelt emberfő vagyok!), ebben a szövegben minden részlet fontos. A megugratott ritmus például nemcsak az angol nyelv hangsúlyviszonyairól és ebből eredő verselési technikájáról árulkodik, de – poétikai eszközökkel – fölidézi a fedélzeten sürgő-forgó matrózok lábdobogását. „Ne mondj le semmiről!”, idézem sorhajókapitányi kispárnámra Babitsot, és újrafordítom a refrént imigyen: jókor reggeledőben. Ez látszatra rosszabb megoldás, mert nyakatekert, „művészi”, míg a másik a maga egyszerűségében természetes, olyan, amilyen egy matróz szájába is illik, csakhogy itt van valami, ami az én igazamat támogatja: az early angol szó megszokott kiejtése fonetikusan leírva őrli, kivéve ezt az esetet, amikor őrlájnak ejtik, ahogy tudtommal soha máskor. A ravaszság nem bennem van, hanem a szövegben. (Erről ébren persze egészen mást gondolok, nevezetesen azt, hogy a fonetikai extravagancia még nem jogosít föl a nyelvtanira!) Ravaszul sokértelmű a refrén további része, amely így hangzik: Hurray, up she rises / early in the morning. Ezzel kapcsolatban alva is több közölnivalónk van. Sajnálatos módon, történelmünk szerencsétlen alakulása folytán nekünk, magyaroknak nincs hajósnyelvünk. Nincs például szavunk arra, amit a rise ige ez esetben angolul jelent. Arra, hogy a láthatáron még csak aprócska pontnak látszó hajó a közelünkbe érkezve megnő, „fölmagaslik”, ahogy ezt a látványt egy pancser fordítaná; pancser módra nemcsak azért, mert hiányzik hozzá az eredetiben meglévő nyelvi háttér, de azért is, mert az ilyen fordító süket füllel nem hallja meg a verssor zenéjébe rejtett jelentést; ha az előbb az aprózó ritmus kapcsán a matrózlábak dobogásáról beszéltünk, most nem hagyhatjuk említetlenül azt a tényt, hogy itt csupa hangsúlyos szótaggal van dolgunk, hur-ray, up she rises, énekli a férfikórus, jelezve, hogy a hajó mintegy mély lélegzetet véve megindul a vízen, siklik, barázdát von a tengeren, és kisebbedik annak a szemében, aki távolodni, és megnő annak a szemében, aki közeledni látja. Ezért ezt a sort, már csak a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok érdekében is úgy fordítom, hogy hurrá, bonts vitorlát. Kész van tehát a nyitó rész, magyarul így hangzik:

Siker, szusszanok egy akkorát, hogy ismét fölébredek, fél öt, és az álomból hozott bátorsággal egyből lefordítom a matróznótának azt a részét is, amelynek nem emlékszem az eredetijére. Ez, hogy úgy mondjam, egy kissé matrózpártivá, a hajózási fegyelem szempontjából pedig egyenesen erkölcsrombolónak sikeredik:

Félálomban is meg kell említenem nem kis szakmai büszkeséggel, hogy fordításom él az ismétlődő sorokon belüli apró változtatások lehetőségével, mellyel gyakran a népdalok ismeretlen költői is élnek, takaróm alatt én is egynek érzem magamat közülük, és ezt nem fogom elfelejteni alkalmas időpontban a táborparancsnokság tudtára adni. De még mielőtt teljesen visszaaludnék, és odaállítanék a táborparancsnok elé munkám végeredményével, elkezd motozni az emlékezetemben valami olyasmi, hogy abban a hiányzó részben egy bizonyos „long boat”-ról esik szó. Nem kevesebb bátorsággal tehát, mint az imént, álom és ébrenlét határán dülöngélve, majdnem olyan részegen, mint az énekbeli matróz, előállítom a még mindig csak homályosan visszaidézhető, és ahogy utóbb kiderül, fölidézett formájában az eredetire alig hasonlító verssor „szöveghű” változatát. A matrózdal most így hangzik:

Ez a változat kétségkívül üdvösebb a munkaerkölcs szempontjából, nem emelhet kifogást ellene a Tengerészeti Hivatal sem, nem keletkezik általam kibogozhatatlan gubanc a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok sokrétű szövevényében, melyre vitán felül üdvös hatást gyakorol példaszerű műgonddal elkészített versfordításom. Megyek is a táborparancsnok barakkjába (már megint elaludtam), és nagy hegyesen odaszúrom neki: – Én, O. O. magyar költő, író és műfordító vagyok. Jelentem, a brit-magyar tengerészeti kapcsolatok jövője felhőtlen; fogja, itt a fordításom, és most mutasson nekem egy Tóth Árpádot, aki álmában jobban fordít nálam verset! Mely megnyilatkozásból kellő biztonsággal megítélhetjük, hogy az íróféle álmában is egy hiú dög!

Persze nem mindig. Ha például egyházi méltóságot viselek, akkor nem.

Főpapi ornátusomból ítélve maga a pápa lehetek, de legalábbis egy apostoli nuncius. Bernáth Pista, a skandináv irodalmak nagy magyar szakértője előttem térdel, és térden állva éppen azt részletezi, hogy hajóval hogy lehet eljutni Dániából Svédországba. Én persze tudom, hogy ez az utazási szöveg voltaképpen egy titkos könyörgés, csak azt nem tudom, hogy mire irányul, minthogy természetesen sem pápa, sem apostoli nuncius nem vagyok: én, ahogy már fentebb is jeleztem, O. O. magyar költő, író és műfordító vagyok, egy csillogó humorú ember, aki csillogó humoromról épp most teszek tanúbizonyságot, amikor karomat áldón kinyújtva a tenyeremet a Bernáth Pista fejére teszem, és azt mondom a Pistának: – Jól van, Pista, meglesz, meglesz. – Álmomban is nyilvánvaló, sőt igazán ott a legnyilvánvalóbb, hogy micsoda fényes szellem fogja át a világot egy vicc képében, midőn noha nem vagyok egyházi személyiség, úgy viselkedem, mintha az lennék; humorom besugározza az emberiség egyetemes történetét. – Te – bök oldalba a feleségem –, mit rötyögsz itt az ágyban, álmodban, hajnali hatkor? – Mit… mit – dohogok, mert egy pillanat alatt az iménti fényes összefüggésrendszer zavarodott foltok halmazává változott –, majd elmondom, ha fölkeltünk. – Sajnálatos módon azonban ezzel a váratlan közbeszólással fényesnek induló egyházi pályafutásom megtörik, hiába alszom vissza, mire visszaérkezem a helyszínre, Bernáth Pistának nyoma sincs, áldásomat nincs kinek osztanom.

Így aztán ébren és komolyan teszem föl azt a kérdést, melyet fölvezetendő ezt a két bolondos álomtörténetet elmondtam.

Tudatában vagyunk-e annak, hogy mit hordunk a nyakunkon?

Az emberiség történetének legbonyolultabb számítógépét, koponyánk védőburkába rejtve az agyunkat. Minden mozdulatunk, gondolatunk, érzelmünk, sugallatunk, álomlátásunk mögött elemi sejtműködések sokasága zajlik, vegyületek töménysége változik meg, elektromosság áramlik innen oda és vissza a párhuzamos kapcsolások miriádjain, miközben Rómeó agyában parányi képernyők sokaságán látni Júliát. Ha ennek a nyakunkon viselt szerkezetnek a bonyolultságát, bonyolultságának nagyságrendjét műkedvelő matematikusként 10¹⁰-re tesszük, ebből mai tudásunk jó, ha ellát a 10⁵ mélységéig. (Lábjegyzet: Becslésünk szigorúan tudományos módszerrel, népies nevén saccolással készült.)

Agyunk bonyolultságából adódik hibalehetőségeinek nagy száma és lenyűgöző változatossága is. E hibalehetőségek egyike a Wilson-kór néven ismert ritka betegség, melynek során egy enzim hiányának következtében fölszaporodik az agyban található réz mennyisége, ami a későbbiekben súlyos mozgászavarokat okozhat. E folyamatot úgy tehetjük szemléletessé, ha elképzeljük, hogy a beteg agysejtjeiben megjelenik Réz Pál, és rögtön elkezdi a Holmit szerkeszteni, majd átveszi a Nyugat szerkesztését is, majd a Nouvelle Revue Française-ét is – miközben a beteg egyre inkább hasonlít Woodrow Wilsonra, az emberbarát ügyvédből és professzorból lett amerikai elnökre, Trianon bölcsére, aki a maga idejében vonalzóval húzogatta az európai békehatárokat, azaz másképpen szólva a betegen a bizonytalan léthelyzet okozta tántorgáson és reszketésen kívül az elhülyülés némely tünetei is mutatkoznak, amin ilyen mennyiségű irodalom fogyasztása mellett csöppet sem csodálkozhatunk.

Mondjuk tehát Szophoklésszel együtt: Sok van, mi csodálatos, de az emberi agynál semmi sincs csodálatosabb! Majd tegyük hozzá a magunk történelmi és egyéni tapasztalata alapján: sem veszélyesebb!

Az agyafúrt költő II.

(A bajok gyökere) A Parkinson-kór. Sokat tud, még többet nem tud róla az emberiség az ő nagy tudományával. Tudjuk, mert látjuk, milyen tüneteket okoz, de nem tudjuk, hogy őt magát mi okozza. Tudjuk viszont azt, hogy hova ereszti gyökerét a betegség – az agy egy meghatározott részébe, melyet nem sok jót ígérőn substantia negrá-nak, azaz némi ironikus szabadsággal fordítva a kifejezést magyarra, fekete lényegnek, valódi jelentése szerint fekete anyagnak mondhatunk. Arról, hogy az agynak egy bizonyos részét miért éppen így hívják, sejtelmem sincs, ahogy a betegséggel kapcsolatban föltehető számos más kérdésre sem tudnék válaszolni, nem lévén hisztérikus hipochonder, aki tájékozottabb a szakirodalomban, mint az orvosai, hanem csak egy közönséges, mezei szerencsejátékos, aki kifogta, hogy a bajban is stílusosan fogalmazzunk, a Fekete Pétert. Csak annyit tudok a témáról, amennyi az idők során rám ragadt. A Parkinson-kór esetében az történik, hogy az agynak e meghatározott területén valamilyen okból pusztulásnak indulnak azok az idegsejtek, melyek korábban három műszakban termelték a dopamint. A dopamin az idegpályák ingerületvezetését segítő anyag, melynek hiánya komoly mozgászavart okoz: a parkinsonos beteg a saját akaratától függetlenül hol reszket, hol lebénul. Az orvostudomány nagyot lépett előre, amikor rájött arra, hogy a dopamint kívülről, gyógyszer formájában is be tudja juttatni a szervezetbe. Ez a gyógyszerelés mint kezelés hosszú évekre megoldást kínál, nekem az első tíz betegévemet nagyban megkönnyítette. Persze a szorítóba lépő beteg még nem fogja föl igazán, hogy ki az ellenfele. Jimmy „Ironfist” Parkinson nehézsúlyú profi boxbajnok, gyilkos erejű és minden várakozást fölülmúló állóképességgel bíró versenyző, az ő mérkőzései nem tizenkét menetesek, tízezer menetnél ő alább nem adja, másképp szólva, a mérkőzés élethossziglan tart, és csak kiütéssel érhet véget. Az ilyet, hogy mit jelent a „sírig tartó” mint időhatározó, az ember nem tudja igazából fölfogni. Hallja, hallja, de valójában elereszti a füle mellett. Ha a mai nap a gondunk, nem tudunk azért szorongani, hogy mi lesz velünk húsz vagy harminc év múlva. Szedem a tablettáimat, gondosan kiporciózva, és ennyi az egész. Gyógyszert szedve jártam és tanítottam Amerikában, ültem a Nemzetközi P. E. N. kongresszusán, az előadói asztalnál, Szöulban, azt hittem, így lesz holnap is, így lesz örökké. Bár voltak intő jelek is, egyre több és egyre gyakrabban. Szöulból visszatérőben például már nem tudtam vinni a bőröndömet, hagynom kellett, hogy nálam húsz évvel idősebb honfi- és szakmatársam vigye, égett a pofámról a bőr, de még mindig nem fogtam föl, hogy ez üzenet, és az üzenet így szól: befellegzett az utazásoknak, ez volt az utolsó. Csak a rákövetkező tavaszon esett le a tantusz, amikor a Burgenlandban tett családi kiránduláson már a kocsiból sem tudtam kiszállni. Ugyanazzal a gyógyszeradaggal, amellyel Amerikában még száz mérföldeken át vezettem ottani autóinkat. Így kezdődött betegségem második tíz éve, az elkeseredett közelharc ideje. A taktikám arra irányult, hogy ne hagyjam magam beszorítani a sarokba. Úgy élni és írni, mintha nem volnék beteg. De ez a taktika egyre kevésbé volt kivihető. A második tíz év kellemetlen újdonsága, hogy ez idő alatt korábbi szorítóbeli segítőnk, a gyógyszer maga is ellenünk fordul; huzamos, sokéves szedés esetén mellékhatásai támadnak, e mellékhatások a beteg áldozatot fö-le buktatják az on és az off fázisok örvényeiben; a paradoxon szorításából nincs menekvés, gyógyszer nélkül a páciens nem tud létezni, gyógyszerrel viszont csak így tud létezni; érzem, hogy szellemi fölényem ellenére szorulok befele a szorító sarkába. Ellenfelem sokáig készülődött a nagy ütésre, és most elereszti a kezét. Azon kapom magamat, hogy már hetek óta ki sem teszem a lábamat a lakásból, csak ülök valamilyen ülő alkalmatosságon, vagy fekszem a szobámban található heverőn, és a lakáson belül is bottal közlekedem. Az utolsó öt évben a betegség fölénye egyre szemmel láthatóbb volt. És ez sokakat hangolt együttérzésre, mely kiváló táptalaja a legkülönfélébb babonaságnak. Már az első tíz évben is bővében voltam a jó tanácsoknak és képtelen ötleteknek a különféle természetgyógyászati eljárásoktól a legvadabb hókuszpókuszokig, mint az energiasugárzás távolból meg más hasonló csodamódszerek, és ez az ellátottság a második tíz évben csak fokozódott. Egy kórházi főorvos a Merlin Színház büféjében lilára szorította a kézfejemet, hogy érezzem a belőle belém áradó, gyógyító energiát. – Hinni kell benne – mondta. – Ebben a marhaságban? – kérdeztem vissza nagy hálátlanul. Masszírozták a talpamat, böködtek koreaiak Koreából magukkal hozott akupunktúrás tűkkel – nem akartam, hogy a családom azzal vádolhasson, hogy nem tettem meg mindent a gyógyulásomért. Segíteni persze egyik módszer sem segített, ahogy az ukrán csodadoktor sem, ez utóbbi főleg azért nem, mert Andrjúsához már nem voltam hajlandó elutazni vidékre, azzal a fölkiáltással, hogy ami sok, az sok. Ekkortájt, úgylehet négy éve merült föl először a műtét gondolata, előbb csak elvont lehetőségként; Santa Monicából Jascha Kessler, amerikai költő és író, a Los Angelesi Kalifornia Egyetem irodalomprofesszora, barátom és fordítóm küldte el egy fényképekkel és rajzokkal illusztrált cikkét valamilyen népszerű tudományos folyóiratnak, abban olvastam egy dél-kaliforniai klinika sebészeinek merész vállalkozásáról; még a kezdet kezdetén tartott a dolog, néhány eset Kaliforniában, súlyos állapotban lévő öregek, akiknek ez maradt a legutolsó reményük, túl nagynak látszott a kockázat még elméletileg is, nem szólva arról, hogy köztünk volt egy vagy több óceán, attól függően, hogy merre repüljük körbe a földet. Ilyen kicsiségek azonban manapság már nem tarthatják föl a csúcstechnika terjedését; ami tegnap még csak Amerikában volt honos, ma már Európában is az. Ez év elején már komolyan került szóba a műtéti beavatkozás, méghozzá itthon elvégezve, Magyarországon. Nem mondhatom, hogy könnyen álltam kötélnek. A fentebb mondottak alapján a Parkinson-kór gyógyszeres kezelését nagyjából azzal tekintettem egyenértékűnek, mintha bugylibicskával szerelnénk egy svájci órát. Most tehát szereltessek még két redőnyhúzó rudat is az agyamba? Félni nem a várható fájdalmaktól féltem, hanem attól, amire Parti Nagy Lajos kérdezett rá már a műtét után: – És nem féltél, hogy eltalálják az agyadban a Szabolcska-pontot? Dehogynem. Ettől az egytől féltem csak igazán.

(Orvos és betege) Klein György professzor, a stockholmi Karolinska Intézet hírneves sejtkutatója, akivel az elmúlt évek során jó barátságba keveredtem, írja valamelyik könyvében, hogy ártalmára van az orvos–beteg kapcsolatnak az, ha e kettő túl közel kerül egymáshoz, csökkenti az orvosi munka hatékonyságát, ha az orvos érzelmei foglyává válik, és nem tud betegére úgy is tekinteni, mint egy munkadarabra. Ez a helyzet nem ismeretlen egy író számára sem, a művéhez kell, hogy ilyen kapcsolat fűzze. Elmondhatom, hogy mi ketten V. doktorral, az engem operáló orvossal ideális párost alkottunk. De kezdjük az elején. Sokéves szerkesztői gyakorlatom képessé tett arra, hogy kis hibaszázalékkal fölismerjem más szakmák dilettánsait is. Nem a mesterségükhöz értek, a beszédükön hallom, ahogy azt is, ha valaki igazán ért ahhoz, amiről beszél. Nevezhetjük ezt egy sajátos emberismeretnek is, mindenesetre ez a képességem már sok kétes helyzetben volt a segítségemre. Abban is ez segített, hogy eldöntsem, elindulok-e a kés felé vezető úton? P. doktornő, a körzeti ideggyógyászunk, aki hónapról hónapra fölírja a nekem szükséges gyógyszereket, látva állapotom makacs rosszabbodását, nagy óvatosan fölvetette azt a kérdést, hogy nem kéne-e műtéttel próbálkozni? Óvatosan, mert tudta rólam, hogy gyűlölök kórházban tartózkodni. Meglepetésére azt feleltem: – Nézze, én beteg vagyok, nem hülye. Ha úgy gondolja, hogy van értelme, próbáljuk meg. – Ennek a válasznak persze volt előzménye is. Valamilyen nem szorosan a szakterületéhez tartozó ügyben kértem P. doktornő véleményét, melyet ő olyan gyakorlatiasan, mondhatni, egy jó háziasszony hozzáértésével adott elő, hogy megéreztem benne a dolgát értő embert, akire érdemes odafigyelnem. Ő említette először V. doktort, aki egy itt név szerint nem említendő kórházban végez olyan műtéteket, amilyenekre nekem szükségem lenne. Műtéteket, mondom, mert agyunknak két, összehangoltságukban is különálló féltekéje van, és ez minimum két operációt jelent. P. doktornő lelkesedéssel beszélt a sztereotaxiás (térbeli pontra célzott, fordíthatnánk a görögből származó műszót magyarra) műtétekről, melyeken korábban nem tudom, milyen minőségben vehetett részt az Agysebészeten, a pontosságról, amellyel ez a műtéti technika az emberi agyban közlekedik, a daganatok fogyatkozásáról meg más egyéb, főleg sebészorvosok számára fenntartott szépségekről. Nem voltam lelkes a hallottaktól, de tudtam, hogy az, amit hallottam, a legteljesebb mértékben komolyan vehető. Aggályomra, hogy a műtét valamilyen módon befolyásolhatja szellemi képességeimet, mosollyal válaszolt: „De hiszen az az agynak egy egészen más területe!” Beleegyeztem abba, hogy a doktornő megbeszéljen egy találkozót V. doktorral. Leendő operálómmal kórházi szobájában találkoztam, egy emeletráépítés során kialakított, és három orvos befogadására szánt sufniban, ahol attól lehetett tartani, hogy V. doktor, ha föláll a helyiségbe férő egyetlen íróasztal mögül, fejét beleveri a plafonba. V. doktor különben inkább keltette egy hajdanában sok gyermektápszert fogyasztott, kerek arcú, szőke óriáscsecsemő benyomását, mint egy emberi agyakban dúló Doktor Frankensteinét. Mindemellett tetszett a viselkedése is. Részvétteljes volt, de csak annyira, amennyire ezt az emberség megkívánja; nem öntött nyakon a segíteni nem tudók ragadós szánalmával. Ezzel szemben pontosan kérdezett. Ezt betegként szerzett sokéves praxisom birtokában elég jól meg tudtam ítélni. Ahogy azt is, hogy fontos számára a szakmája és az abban elérhető siker. A gyógyítás, nem mint elvont eszme, hanem mint jól kezelt műszerek és célirányos mozdulatok összehangolt gyakorlata. Egy profi, gondoltam, a maga szakmájában, mint én a magaméban. Láthatóan a nevem nem mondott neki semmit, de ezt én nem tartottam sérelmesnek, sőt; így legalább nem kellett magát zavartatnia attól, hogy az agyamba nyúlva egy kissé az irodalomtörténetbe is belepiszkál. Mindent összevéve az a benyomásom támadt, hogy mi ketten, orvos és betege egy jól összedolgozó párost alkothatunk, neki érdeke egy újabb sikeres műtét abból a fajtából, melyet eddig csak ő végzett Magyarországon, nekem érdekem, hogy sikerének tárgya lehessek. Erős kapocs kötött össze bennünket máris, a jól fölfogott, közös érdek. Ezt az sem lazíthatta meg, hogy véleményét kérő érdeklődésünkre Klein professzor elektronikus levélben és telefonon riadóztatta a világ orvostudományát, különös tekintettel a kérdés szakértőjeként ismert, Svédországból Amerikába származott, ott a saját klinikáját igazgató (és természetesen ugyancsak magyar születésű) Steiner professzorra, aki helyeselte a műtétek gondolatát, de végrehajtásukat a franciaoszági Grenoble-ban gondolta volna célszerűnek, Ben Amid, a nagyszámú efféle operációt sikeresen maga mögött tudó idegsebész vezénylete alatt. „Haha”, mondtam erre én, háromszor meghajolva Grenoble felé a milliomos magyar költők szokása szerint, és maradtam V. doktornál meg az emberismeretemnél.

(Mélyfúrás az agyba) Jön a műtős segédje a gurulós ággyal. Nincs időm szorongani, lefoglalnak a konkrétumok. V. doktor tegnap este hívott föl, hogy ma reggel háromnegyed nyolcra legyünk kinn a kórházban, kilenckor megkezdik a műtétet, amire végeznek, lesz ágy is. Ez a rapid válfaja a kórházi elhelyezésnek persze nem megy zökkenők nélkül. Gyógyszer nélkül nem érnék ki a kórházba, a gyógyszer viszont megteszi a magáét; amire kiérünk, kezem-lábam remeg és röpköd, majd elrepülök. Jön egy ápolónő, elvisz hajat mosni, aztán hoz egy zöld, úgynevezett zsilipelő ruhát a műtéthez, röpdösve átöltözöm. Jön a reggeli vizit, egy körmenet nézi, hogy az ágy szélén ülve járom vitustáncomat, hogy lesz ebből kilenckor műtét? Fél kilenckor az on átvált off-ba, a műtőben a főorvos majd megjegyzi, „fantasztikus, egy olyan mozgásvihar után most teljesen nyugodt…” De most még nem vagyok az, teljesen lefoglal az igyekezet, hogy valamiképp megfékezzem az őrjöngő túlmozgást, nem érek rá azzal törődni, hogy mi lesz a műtőben. Ott, ahogy ez kisvártatva kiderül, egyelőre semmi, csak az előtérbe tolnak be, ahonnét lábon megyek majd egy helyiséggel beljebb, a koronázásra. Ez úgy történik, hogy négy fémcsavarral, becenevükön tüskékkel egy fémkeretet erősítenek a fejemre, mely a műtét és a műtét közben végzett CT-vizsgálat során azonos helyzetben rögzíti majd a koponyámat. A tüskéket a koponyacsontba csavarják, helyzetem némiképp emlékeztet a Dózsa Györgyére, azzal a különbséggel, hogy a szék, melyen ülök, nem tüzes. Igazat szólva, a fájdalom nem elviselhetetlen. „Kap egy szurit,” (ez az injekció neve a kórházi szlengben) „csak azt fogja érezni!” Ennél azért többet érzek; amikor négy tűhegyes csavart hajtanak be az ember koponyájába, azt az ember érzi, ha nem is olyan élességgel, mint ahogy érzéstelenítés nélkül tenné. „El fog múlni”, vigasztal a szerelésnél segédkező hölgy, „húsz perc múlva csak tompa nyomás marad belőle”. Úgy is lett. Mire lekormányoznak a kerekes ágyon a CT-laborba, már dúdolok is: „Vígan él a favágó, fején vaskalappal.” A CT-felvétel elkészülte után visszatolnak a műtő előterébe, ahol jó egy órát várakozom, miközben az orvosok számolnak. A koordinátákat számolják ki, hogy betáplálhassák őket a célzókészülékbe. A célzókészüléket a rögzített fémkerethez erősítik, ezt nem látom, csak hallom, a fémes zörejekből ítélve csavarokat húznak meg a fejem körül, lassan egész valómban egy fémszerkezet részévé válok. A célzókészülék amúgy a műtétet végző orvos legfőbb segítője, tizedmilliméternyi pontossággal vezérli az agyba mélyesztett elektródákat a kívánt helyre; a pontosságra szükség is van, „közvetlenül a látóideg mellett haladunk”, mondja V. doktor, „jelezze, ha szikrákat vagy vibráló fényt lát!” A célzókészülék dicséretére legyen mondva, semmi ilyesmit nem látok, a periferikus látással sincs baj, nem szűkül a látótér, jól látok oldalra is. Hallani is jól hallok, kivált jól hallom a fúró csikorgását, ahogy fúrják a lyukat a koponyámba, de érezni most csakugyan nem érzek semmit. Azt sem, ahogy a szondát az agyamba mélyesztik, azt meg végképp nem, hogy a folyamatot röntgenezéssel ellenőrzik. A csikorgás megszűnése után csak az én hangomat hallani; kiszáradt szájjal, hangosan számolok: „harmincegy, harminckettő, harminchárom…”, ezzel tudatom a hallgatósággal, hogy nincs gubanc, tudok artikulálni. Az elektróda mélyen az agyi állományban, következik az újonnan kiépített elektromos hálózat tesztelése. Ha jól értem a dolgot, az agyba vezetett gyöngeáram különböző jellemzőit változtatják, ilyeneket hallok: „mínusz hármon négy és fél”; nem tudom, mi az, ami ennyi, de azt határozottan érzem, amikor az áram hatására a nyelvem elnehezedik, nem tudok tisztán beszélni, az arcomon egy ideg rángani kezd; jelzem a bajt, visszajeleznek, „négyre megyünk!”. Vagy ötre vagy mínusz kettőre. Túlzás lenre azt állítanom, hogy pontosan tudom, mi zajlik körülöttem. Sokan vagyunk, mindenki teszi a dolgát, én is. Az én dolgom az, hogy mondjam, mikor jobb, mikor rosszabb. V. doktor a majdnem egy órán át tartó próbálgatás eredményeképp megtalálja a legkedvezőbb pozíciót, mondja is, hogy mennyi a mennyin, meg azt, hogy ebből az állásból most már lőhetünk. Más szóval koagulálunk, vagyis az elektróda végének hevítésével kicsapatjuk egy borsószem térfogatú sejthalmaz kicsapatható anyagát, gondolom, fehérjéit, azaz kaszinótojást készítünk a túlműködő sejtek egy részéből. Ezzel vége is az első műtétnek. Visszahúzzák az elektródát, zárják koponyámon a lyukat, kapok egy szép kórházi kötött sapkát. V. doktor kiosztja nekem a vitézségi nagyezüstöt, „jól kommunikált”. Öt és fél órája tolt be a segédműtős ebbe a sajátságos kommunikációs térbe a kerekes ágyon.

A második műtét majdnem ugyanígy folyt le, azzal a különbséggel, hogy akkor két lyukat fúrtak a koponyámba a két elektródának, és ezeket benne is hagyták az agyamban, hogy ők vezessék a kívánt helyre a túlműködő sejteket megfékező elektromos ingerületet. Meglepő módon ez alkalommal éreztem azt, amit az első műtét során nem; valami reszelőféle tárggyal tágították a koponyámba fúrt és túl kicsinek bizonyuló lyukat, utána pedig valami tűszerű tárgy mélyedt az agyamba; egyik sem volt fölséges érzés, mit mondjak. Ez alkalommal egyébiránt hat órát töltöttem a műtőben.

A harmadik műtétről, melynek során az elektromos impulzusokat küldő készüléket beültetik a kulcscsont alatti „sótartóba”, a bőr alá, nincs sok mondanivalóm, másfél óráját végigaludtam. Az eredménye mindazonáltal kitapintható, egy távvezeték húzódik a bőröm alatt, a kulcscsont alatti gödörből a koponyatetőig, ujjaim tanúsága szerint gondos villanyszerelési munka.

Nem az első kórházi tartózkodásom során. A második és a harmadik műtét között egy csatlakozó kábel lóg ki a fejemből, melyhez egy hordozható ingerületkeltő elektromos készülék kapcsolható, bekapcsolt állapotát zölden villogó fény jelzi. Az övemre csíptetett készülék a bal oldalamon fityeg, a sétálómagnónak magyarított walkman a jobbomon, ez utóbbi bekapcsolt állapotát vörös jelzőfény mutatja. A két készülékből összesen három kábel vezet a fejem felé, egy a fejembe, kettő a fülembe, a sztereó fülhallgatóhoz, melyen Händel Acis és Galateája (az 1708-as serenata) hallható. Így sétálok, elemmel működő ember, a kórház folyosóján.

A Magyar Ufófigyelő Szolgálat közleménye: „Immár nem fér kétség ahhoz a hírhez, hogy a közelmúltban földönkívüliek űrhajója szállt le hazánk területén. Több szavahihető tanú egybehangzó állítása szerint mintegy két hete az egyik fővárosi kórház folyosóján egy idegen égitestről származó egyént láttak föl s alá járkálni. Az idegen barátságosan integetett a földlakóknak, majd magyarul azt mondta, hogy mindenkinek a lehető legjobbakat kívánja, harminchárom, harmincnégy, harmincöt (üzenetének ez a számokkal kódolt része még megfejtetlen), miközben a dereka táján zöld és piros fénysugarakat bocsátott ki magából.”

Az agyafúrt költő III.

(A csoda) Először akkor fogtam gyanút, amikor kórházi látogatóim egyike, egy megjelenésére nézve hamisítatlan budai úrhölgy azt mondta csak úgy maga elé, de mély átéléssel a frissen fölmosott kórházfolyosón: – Be kell szarni, egyszerűen be kell szarni! – Erre a fölismerésre én juttattam őt azzal a ténykedésemmel, hogy fölpattantam a székemről, és tettem néhány lépést a kórterem ajtaja felé, azaz mentem, ahogy az emberek általában mennek, egyik lábukat a másik elé helyezve a haladás irányában, különösebb odafigyelés nélkül. Tehát úgy, ahogy én már évek óta nem tudtam menni. Betegségem utolsó éveiben nekem már a járás is kisebbfajta expedíció volt, botra támaszkodva, kaszáló mozgással és megtervezett táborhelyekkel, kapaszkodásra kiszemelt bútorokkal és nekidőlni való szekrényekkel. Most meg csak úgy fölugrom és megyek. Látogatóim elkerekült szeméből olvashattam ki a változás mértékét. – Csoda! – mondta ki a kulcsszót a fenti úrhölgy, miután magához tért a döbbenet okozta sokkból –, valóságos csoda! Ezt a szót most hallom először, a következő hetekben számtalanszor fogom hallani. Szentjóby Tamás például, amikor meglát engem L. J. raposkai házának udvarán lazán járkálni, ég felé emeli a karját és azt kiáltja, mint valami avantgárd szertartás fölszentelt püspöke: – Mirákulum! Mirákulum! – Amikor pedig Raposkáról átrándulunk Szigligetre, összeszalad az alkotóház, és ott is azt duruzsolja mindenki, hogy csoda, csoda, csoda, itt a két lábon járó csoda, az Ottó, láttad már te is? Mi tagadás, kezdem magamat furcsán érezni. Egy csodás történet központi alakjához képest meglehetősen köznapi jelenség vagyok, ráadásul a látszat szerint egy hálátlan kutya, aki meg sem igen érdemli azt a nagy szerencsét, ami érte. Kérdezik, milyen érzés, azt mondom, jó, merthogy csakugyan az. Érzem, keveslik. Keveslik az örömömet, a lelkesedésemet. Ők örülnek és lelkesednek, mert szeretnek. Hülye lennék, ha ezt nem tudnám. Csakhogy én tudok mást is. V. doktor még a műtét előtt korrekt módon tájékoztatott arról, hogy mire számíthatok sikeres beavatkozás esetén. A gyógyszer okozta túlmozgás és annak minden nyomorító következménye megszűnik, a betegség maga viszont nem szűnik meg, minthogy az az orvostudomány mai állása szerint – remélhetőleg már csak ideig-óráig – gyógyíthatatlan. Továbbra is szednem kell tehát a gyógyszert, még ha a későbbiekben csökkenthetünk is a napi adagon, és továbbra is számolnom kell néhány kényelmetlenséggel, olyanokkal, mint az első mozdulat megtétele vagy az irányváltoztatás körül adódó nehézségek, magyarán ezután is nehezen fogok tudni elindulni és megfordulni, ami egy csodálatos gyógyuláson átesett betegtől legalábbis meglepő. Persze szó sincs arról, hogy lebecsülném az operáció jótékony hatását. Korábbi állapotom és a mai, ég és föld, hogy mértéktartó legyek. V. doktor kérdésére, hogy megítélésem szerint mennyivel sikerült visszavetnünk a betegség előre haladását, magam felelem azt, hogy minimum tíz évvel. De nagy kérdés, hogy helyes-e így számolnunk, hogy így számolva nem csapjuk-e be magunkat is? A tüneteim csakugyan a tíz évvel ezelőttiekhez hasonlatosak, de tíz éve én épp csak elhaladtam az ötvenet, betegeskedni pedig alig túl a negyvenen kezdtem, a csodálatosképpen fölgyógyult, késő negyvenesnek, kora ötvenesnek látszó újszülött a valóságban nemrég múlt hatvanhárom éves, és a kórházban az ápolónők és a szobatársak mindannyian „Ottó bácsinak” szólították. Lelkesedem én is, épp csak a magam tárgyilagos módján, számot vetve a valóságos körülményekkel. A valóság pedig az, hogy a szerencse egy korosodó férfit ért, akit nézhetnek fiatalabbnak a saját életkoránál, attól ő még nem lesz fiatalabb. A csoda persze így is csoda, sőt csak így igazán az, hogy ilyen körülmények között ennyit sikerült javítani a beteg állapotán, az életminőségén, ahogy ezt ma korszerűen mondják. Nem sikerült viszont, mert nem is sikerülhetett kitörölni az emlékezetemből húsz év minden megaláztatását, melyben nyomorék testem részeltetett. Nem sikerült, mert nem is sikerülhetett új embert faragni belőlem. Egy őszülő újszülöttet, akinek örömittas reakcióit várnák el tőlem. Tisztában vagyok azzal, hogy az üdvrivalgók kedvét szegi a kényszeredett vigyor a számon, mellyel lelkes túlzásaikat nyugtázom, hogy olyan vagyok, mint régen, hogy visszafiatalodtam, hogy ki vagyok cserélve. Miközben, és ez a kétségkívül új eleme a hogylétemnek, egy kicsit olyan is vagyok, mint régen, egy csöppet vissza is fiatalodtam, valamennyire ki is vagyok cserélve. Az az igazság, hogy bármennyire is látványos az állapotomban bekövetkezett javulás, nem csoda történt velem, nem a vízen tanultam meg járni, hanem a földön, igaz, ott már másodszor, egy sikeresen végbevitt, nem mindennapi orvosi bravúr következtében. Mértéktartás, e pillanatban ez a legnehezebb tanulnivalóm, miközben új körülményeim között mintegy tanfolyamon tanulok újra élni. Mintha folytatódna a műtét, és nekem ébren kéne válaszolnom, ezúttal magamnak a magam kérdéseire, hogy mit bírok és mit nem, hogy se alá, se fölé ne vegyem magam a lehetőségeimnek. A csodát pedig épp a mértéktartás jegyében tekintsük annak, ami – közhasznú szófordulatnak arra az esetre, amikor minden előjel ellenére, váratlanul valami jó történik velünk ezen a világon.

*

(A rendelőben) Sokan örültek fölbukkanásomnak olyan helyeken, ahol korábban már évek óta nem voltam látható, de senki sem annyira, mint P. doktornő, amikor besétáltam a körzeti rendelőintézetben lévő vizsgálóba. „Micsoda változás”, mondta, és úgy örült nekem, mint egy gyerek, egészen belepirult a nagy örömbe. Személyes ügyének tekintette a velem történteket; joggal, hisz az ő ötletéből kerekedett ki az egész kórházi vállalkozás. És most láthatta a minden várakozást fölülmúló eredményt. Amikor elköszöntem, hirtelen mozdulattal végigsimított a bal karomon. Látnivalóan saját magát is meglepte ezzel a mozdulattal, nem volt ez átgondolt cselekedet, a váratlanul rátörő szeretettől kamasz fiát simogatja meg így az anyja. Valami ilyesmi történt velünk is. A nálam legalább húsz évvel fiatalabb doktornő ezzel a mozdulattal a fiává fogadott. Egy percre én voltam az ő kilyuggatott koponyájú, őszülő, hatvanadik évén túl járó, újszülött fia.

*

(A mágus) – És mi van ezzel a mágussal? – érdeklődött egyik barátom, egy könyvkiadó romantikára kevéssé hajló igazgatója V. doktor felől. – Gondolom, ügyel – feleltem én nem kevés iróniával. Ügyel arra, hogy ne felejtse el, hol dolgozik. A magyar egészségügyben, melynek kórházai többnyire tudathasadásos elmezavarban szenvednek. A műtőben a huszonegyedik század, a műtőn kívül a tizenkilencedik, és a kettő nem ér össze. V. doktor ügyeletben sürgősségi ellátást végez, azaz diribdarabokra tört balszerencséseket operál, akiket a mentő hoz neki ajándékba éjszaka. A hazai kórházak tudathasadásos állapotában annak, hogy ő a haladottabb külföldről a fejében és az ujjaiban hozott haza egy itthon teljesen újnak számító műtéti technikát, nem tud igazi következménye lenni. Még ha főnökként tette volna mindezt, de hát V. doktor viszonylag fiatal ember, negyvenéves, rangjára nézve szakorvos. A hazai egészségügy feudális beidegzettségén még az sem tud lényegileg változtatni, ha az embernek, mint V. doktornak is, intelligens és kulturált főnöke van, aki nem tartja rangján alulinak, hogy beálljon a műtőbe a beosztottjának asszisztálni, minthogy az olyat tud, amit ő nem, és a sebészi tudást csak így, a gyakorlatban lehet elsajátítani. Nem az egyes emberben van tehát a hiba – a szisztémában, mely ahelyett, hogy a V. doktorhoz hasonló megszállottaknak csábító munkakörülményeket biztosítana, makacsul ragaszkodik régi reguláihoz. Az orvosok legtöbbjéről és az ápolószemélyzet többségéről elmondható, hogy személyes hősiességükkel tartják meg intézményük fejükre omolni készülő mennyezetét. És épp ez a baj, hogy egy honi egészségügyi intézmény működtetése a mai körülmények között hősöket kíván. Hősöket, akik az „enyém a vár, tied a lekvár” szabályai szerint küzdenek egy szabad kórházi ágyért, hogy operálandó betegüket legyen hova fektetniük. Távol álljon tőlem, hogy én is előálljak egy korszakalkotó egészségügyi reformötlettel az ágyszámmisztikáról, vagy a láb- és szívkórházak összevonásáról, budapesti központtal, vagy a gazdaságos gyógyszerfölírás legújabb mikéntjéről, apage, satanas! Én csak csöndben reménykedem, hogy V. doktor és a hozzá hasonlók nem roppannak meg a rájuk nehezedő súly alatt, nem távoznak külföldre, ahol rendesen megfizetnék őket, egyáltalán, nem adják föl, hanem a józan ész ellenére folytatják, ahogy mi is, a többiek, írók és nem írók, betegek és nem betegek, szép hazánk daliás polgárai.

*

(Egy elhanyagolható mellékkörülmény) Majdnem elfelejtettem. A társadalombiztosítás nem támogatja anyagilag a neuropészméker beültetését. A kórházi tartózkodást, a műtétet támogatja, de a készülék árából nem térít egy petákot sem. A készüléket Amerikában gyártják, ára magyar pénzben közel hárommillió forint. Potomság. A magyar költő fölnyúl a háta mögött álló könyvespolcra, leveszi onnan a hanyagul odadobott hárommillió forintot, leadja a megrendelést New Yorkba, fizet, mint egy katonatiszt, oké?

Kezdtem barátkozni a gondolattal, hogy se készülék, se műtét.

Hanem mire valók az ember életében a nők? Ahol ők megindulnak, nem sarjad ott a fű sem.

L. J. például, fiatal költőkorom szerelme, minden neki kedves ügyért lelkesen akciózó demonstrációszervező és aláírásgyűjtő, ott ül a vendégek közt, egy fotelben, és azt mondja:

– Nem probléma, rendezünk az Ottónak egy estet.

Mácsai Pali, a gyakorlatias fölkapja a padlóra hullajtott ötletet:

– A Bálint Andrisnak kell szólni, neki van színháza…

Ebből lett az, hogy majd kidőltek a falak a Radnóti Színházban, annyian jöttek el azon az estén.

Lázár Ervin, Rácpácegres filozófus szülötte másnap azt mondta erről a telefonba:

– Örülhetsz, hogy téged ennyien szeretnek!

Örültem is. Meg voltam hatva. Mit meghatva. Meg voltam rendülve. Mellesleg azok, akik eljöttek, meg azok, akik ezért-azért nem tudtak eljönni, meg még két segítőkész magánalapítvány összeadták a készülék megvásárlásához szükséges pénzt, mely cselekedetüket most nyilvánosan is megköszönöm.

Jóindulatukat nem pazarolták méltatlanra. Úgy tudom, én vagyok az egyedüli szerző a föld kerekén, akinek az agya kétszeres nyomot hagyott az emberiség kultúrtörténetében, egyrészt az agyamból kipattant versekkel, másrészt az agyamról készült felvételekkel, mely utóbbiak V. doktor tudományos publikációjában fognak hamarosan napvilágot látni.

– Gyönyörűek – mondta a felvételekről V. doktor.

– Nagy dolog – dünnyögtem magamban pofátlan válaszul én –, milyenek legyenek?

Ami szép, az szép!

Tanuljunk könnyen, gyorsan magyarul

(Válogassuk meg szavainkat) Az Útinform Beszéljünk Baleset Nélkül körének közleménye a Kossuth rádióban: „Több, a fővárosból kivezető főútvonalon forgalomszámlálók végzik a dolgukat”.

Szarnak, pisálnak a gyerekek a közúton, ujjé!

Ahelyett, hogy a hírközlő a teszik a dolgukat és a végzik a munkájukat állandósult szókapcsolatokat venné igénybe, már csak a fővárosból kivezető, nagyforgalmú főútvonalak felületének csúszásmentesítése végett is.

Kóda, avagy anyanyelvünk, te édes, édes!

„Ha kellő gondossággal válogatjuk meg szavainkat, nagy valószínűséggel bízhatunk abban, hogy sikerül teljesen mást mondanunk, mint ami eredetileg szándékunkban állt. Isten áldása legyen e tevékenységünkön!” (hamisított idézet Örkény Istvántól).

*

(Még jobban válogassuk meg szavainkat) Nincs az íróhoz fogható eszement őrült, ha ez az őrült a szavak közt válogat. Még jobb, még pontosabb, a leginkább odaillőnél is odaillőbb! És még sehol sincs a mondat! A mondat egy kis teremtés. Egy kis naprendszer, melyben a központi jelentés körül keringenek a helyi jelentések és holdjaik, az árnyalatok, elég csak egynek a tömegét is rosszul meghatározni, billen az egész, a szavak összeütköznek, fölvillanó fényesség, porfelhő, kihalnak a dinoszauruszok.

„A műgond őrültté tesz.” Ezt nem egy német filozófus mondta, alkalmas mondatként arra, hogy egy írókat magába fogadó, nemzetközi figyelemösszpontosító tábor bejárata fölé vendégserkentő föliratnak kiszögezzék, én mondtam, otthon, az ágyamban fekve, mint egy Marcel Proust, de még korán reggel, nem úgy, mint Marcel Proust, akinek este, még inkább éjszaka jött el az ideje, korán reggel, amikor rádöbbentem arra, hogy már megint az angol tengerésznóta álmomban készített műfordításáról álmodtam, pontosabban arról, hogy az egyik refrénsor nincs megnyugtatóan magyarra fordítva. – Hát hülye vagyok én? – tettem föl magamnak a szónoki kérdést. És: – Igen – feleltem rá, mint Joyce az Ulysses végén – igen igen igen igen.

Gondoljunk csak bele. Egy pontatlanul megálmodott alapszövegből álmomban készült versfordítás, melyet senki sem vehet komolyan szakmailag, legkevésbé én magam, aki nem fogom ezt fölvenni versfordításaimnak bármely esetlegesen a jövőben megjelenendő gyűjteményébe, tehát semmilyen ésszerű érv nem szól amellett, hogy akár egy szót is megváltoztassak benne, hogy javítgassam, bütyköljem, hogy fúrjak-faragjak rajta, hogy ne dobjam ki az agyamból még az emlékét is az egésznek, mint ócska kacatot szokás kidobni nagytakarításkor. Hát akkor meg mi van itt? Csakugyan az eszem ment volna el?

Rosszabb a helyzet. Nem habókos vagyok, hanem megszállott. A műgond megszállottja. Nem hagyok hátra megoldatlan verssort. Teljesen világos ugyanis, hogy az utolsó ítéletkor, közvetlenül a harsonaszó után, de még a zászlófölvonás előtt Sir Baden Powell, Mafeking hőse, világfőcserkész, miközben ellép a fölsorakozott úttörők (bocs, sztalinista reflex!), vízicserkészek díszszázada előtt, menet közben odaszól nekem: – Hallja-e, Orbánkám, hogy hangzik magyarul az az „early in the morning”?

És én akkor egyszerűen nem válaszolhatom azt, hogy „jókor reggeledőben”, noha egy korábbi falfirkámban éppen így fordítottam a szóban forgó verssort. Csakhogy ez így rossz! Túl kacifántos a hétköznapi nyelvhasználathoz képest, nem illik a tengerésznótához, melyben egyszerűen azt éneklik, hogy noha még csak kora reggel van, a piás matróz hullarészeg. Reggeledőben? A matrózok kifinomult nyelvén szólva? Egy ilyen fordulatnak legalábbis helyt kéne állnia egy múlt századi, tengeren játszódó regény valamely mondatának élén, mondjuk Herman Melville Moby Dickjében, mondjuk ilyenformán: „Jókor reggeltájban a Pequod fölvonta vitorláit és kifutott a Nantucketi-öböl vizére.” Az így kezdődő történetet akár egy matróz is elbeszélheti. Nem szólva arról, hogy ebben az új, javított magyar változatban a régibe fölöslegesen beleaprított egy szótag is eltűnik. A javított szöveg tehát így hangoznék:

– Mégis mit gondol ön rólam? – kérdezem majd a mennyei díszszemle üdvözült vízicserkészei közt álldogálva, az angol társalgási zsebkönyvek kreatív angolságával Sir Baden Powelltől, Mafeking hősétől (a búr háborúról van szó, te bunkó!) –, hogy csak úgy fogom magam és föltámadok egy olyan félig megoldott verssorral a hátam mögött, amilyen az a „jókor reggeledőben”?

Jókor reggeltájban nyugodtan nézek a föltámadás elé.

*

(Gondunk legyen a hegyi kecskékre is) Boldogult úrfikoromban, negyvenes-ötvenes éveimet taposva prózaszerkesztő voltam egy magát jelentős irodalmi fórumként meghatározó, havonként megjelenő folyóiratnál.

Itt látogatott meg Kertész Imre, régi barátom a Lukács uszodából, a hóna alatt egy lapos táskával.

– Drága Ottóm – mondta a maga utánozhatatlan nyájasságával –, hoztam neked valamit.

Nemhiába voltam egy jelentős irodalmi fórum jelentős szerkesztője, egyből kitaláltam, hogy mit hozott az Imre. Kéziratot! De azt már én sem tudtam előre, hogy egy ritka írói remeklést. A lapos táskában a Kaddis a meg nem született gyermekért gépelt példánya lapult.

Hazavittem, elolvastam, az utolsó oldalakat könnybe lábadó szemmel.

– Marha – szólította meg magát a neves szerkesztő –, összevizezed a kéziratot….

– Te, Imre – szólította meg a szerzőt ugyanő, mikor a szerző ismételten ellátogatott a jelentős folyóirat szerkesztőségébe –, ez úgy nagyszerű, ahogy van. Csak az elejéről kéne kihúzni kb. egy flekket.

Láttam barátom arcán a döbbenetet, hogy ennyi év után nem átallom azt javasolni neki, hogy beteg édesanyját adja el rabszolgának. Egy flekk! Az több annál… mindegy, hogy minél… az sok!

– Még meggondolom – mondta Imre –, majd benézek…

De mi csak bízzunk az emberi nagyságban!

Egy hét múlva Imre jelenik meg az ajtóban, jellegzetes, ringó sétalépteivel közelít felém, homlokon csókol, és azt mondja:

– Fél flekk, drága Ottóm! – Mire én:

– Mi? Micsoda? – Mire ő:

– Annyit kell kihúzni, nem többet, de annyit ki kell. És ez benne maradt volna, ha te nem szólsz, de szóltál, miért is fogadd hálás köszönetemet!

És még meg is simogatja a fejem búbját.

Mindezt előadhattuk volna akadémiai komolysággal is, azt nevezetesen, hogy Kertész Imre a Thomas Manntól megörökölt német körmondatot zeneileg szerkeszti magyar mondattá, s hogy ez a zenei szerkesztés rokon azzal az eljárással, amellyel Paul Celan szerkeszti meg a Todesfuge verssorokból emelt lépcsőzetét, mindössze annyi a különbség, hogy Kertész Imre nem barokk fúgamenetet épít a szövegébe, hanem folytonos közbevetéseivel keringőzésre kényszeríti saját mondatait – a végeredmény azonos Celanéval: a zenei elem kimondhatóvá teszi a kimondhatatlant, a művészet tárgyává azt, ami természeténél fogva nem lehet tárgya a művészetnek; a zene nemcsak vérgőzös történetünket helyezi az elvonatkoztatás távlatába, hogy kellő tárgyilagossággal vehessük szemügyre magunkat, de formát is kölcsönöz a formátlan brutalitásnak, hogy a formán át Istenre vagy Isten hiányára lássunk.

Mondom, előadhattuk volna a dolgot így is, csakhogy akkor mit kezdtünk volna a homlokunkon csattanó csókkal? Márpedig az elmúlt korokat idéző, szertartásos udvariasság épp úgy az Imre lényéhez tartozik, mint széles mosolya, mely mögé sötét világlátását rejti. És az a mosoly ott virít az arcán mindaddig, míg egy érzékeny pontot nem érintesz, míg rá nem akarod venni mondjuk arra, hogy akár csak egy szót is változtasson a szövegén, és még akkor sem a mosoly tűnik el az arcáról, épp csak rá kell jönnöd arra, hogy egy mosolygó gleccserrel szemezel.

A riasztócsengő jó helyen szólalt meg bennem, de épp a zenei szerkezet feszessége miatt az apró ritmushibát, két közbevetett félmondatot, súlyosabbnak érzékeltem, mint amilyen az valójában volt, illetve azt érzékeltem jól, hogy egy ilyen feszes szövegen egy apró hiba a saját súlyánál többet tud rontani, ha ki nem javítják. Esetünkben a javítás megtörtént, és mára már nyoma sem maradt annak, ami ezelőtt volt; a szöveg összezárult sebhelye fölött, mint elsüllyedt hajó fölött a víz. Az Imrével való barátságunk azóta is töretlen.

Persze egy komoly irodalomtudós nem hagyja el a terepet általánosítható tanulság nélkül.

Általános tanulságképpen leszögezhetjük azt, hogy a gyanútlan magyar betűvetőre újabban ismét komoly veszély leselkedik, főképp ha az illető betűvető botfülű, és ez a veszély nem más, mint a német nyelvterület erdőségeiben időtlen idők óta otthonosan kígyózó körmondat, mely áldozatára tekeredve, izmainak erejével roppantja össze az áldozat bordáit.

És akkor még egy szót sem szóltunk a klónozott hegyi kecskék terjesztette mekegő kecskevészről, melynek hatására az ilyen kecskevészben szenvedő beteg mondatai harsány mekegésbe fúlnak. Egyes kellően meg nem alapozott vélekedések szerint a betegség elterjedése összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy a magyar nyelv nyílt és zárt „e” hangzóinak megkülönböztetése mindinkább nyelvjárási szintre szorul vissza. Az Akadémia illetékes nyelvvédő bizottsága e nézetet mint tudománytalant visszautasítja, és újólag kijelenti, hogy a kecskevészt a kecskeész okozza, a klónozás ezt fokozza, és hogy a kifejlődött betegség ellen a leghatásosabban a következő versikével vehetjük fel a küzdelmet:

Ha ez sem segít, az a tudomány mai állása szerint pech.

Hírcsokor

(Az irodalmi élet híre) Az elmúlt hét legjelentősebb irodalmi eseménye az volt, hogy Esterházy Péter sem idehaza, sem külföldön nem kapott egyetlen fontosabb irodalmi díjat sem. Sem a Belga Királyi Testőrség Parancsnoki Nagykeresztjét (a patkószögekkel), sem a Lübecki Szabadgondolkodók Körének Olvasói Nagydíját. Értjük, emberek? Semmit. Súlyosbítja a dolgot az, hogy Esterházy előtt olyan kulturális nagyságok nem vették át a fentebbi díjakat, mint Dante, Vergilius és Susan Sonntag. A világsajtó értetlenül áll Esterházy mellőzésének ténye előtt. A New York Times és a Washington Post közösen föltett kérdésére, mely szerint Mi lesz így a kultúrával, pupákok? sem Ausztria kancellárja, sem az Unesco főtitkára nem tudott érdemben válaszolni. A világsajtó ugyanakkor említés nélkül hagyta azt a tényt, hogy O. O. magyar költő a következőképpen dedikálta volna a maga új verseskötetét Esterházynak, ha ez utóbbi el nem felejti magával hozni O. O. új kötetét a vacsorameghívással egybekötött dedikálásra, hogy „Az év P.-jének a pillanat O.-ja, tiszavirág”, mely dedikáció a maga sajátos humorával enyhíthette volna E. P. szorongásos magányérzetét, azt a szédülésszerű érzést, ami olyankor fogja el az embert, amikor sikeres író létére nem kapja meg a Belga Királyi Testőrség Parancsnoki Nagykeresztjét (a patkószögekkel), sem a Lübecki Szabadgondolkodók Körének Olvasói Nagydíját, mely ténynek nagy feneket, valóságos valagat kerít a világsajtó, dehát mindannyian jól tudjuk, hogy mit tartsunk a médiáról mint harmadik (negyedik? ötödik? szorozva 2π négyzetével) hatalmi ágról, no nem?

*

(Közéleti hír. Új helyre kerültek a koronázási jelvények)

Jogarállamban élünk, az ország alma.

*

(Vármegyei hír. Ugocsa non coronat)

Ennek is a sajtó az oka. A rohadék médiákok!

*

(Személyi hír. Péter befejezte)

PÉTER (annak a kamasznak az önelégültségével, aki egész éjszaka futotta a kűrt [szabadkorcsolyázott] egy bomba csajjal) Befejeztem.

ÉN (hülyén) Mit?

PÉTER A regényt.

ÉN (akinek mindent el lehet mondani, a zaftos részletekről hallgat, mint a sír, bizalmasan búgó hím galamb hangon) Hány flekk?

PÉTER Nyolcszáznyolcvan.

PLAFON A CSILLÁRRAL (a megrendüléstől leszakadnak) Reccs!

*

(Az irodalmi élet híre. Költők és prózaírók) Az illatával leginkább a kéthetes, szakszerűtlenül tárolt rokfortra emlékeztető, puha diktatúra hanyatló korszakában csapatosan (úgynevezett Péterekben) jelentkeztek az új írók, akik a paradigma-váltókezelői tanfolyam elvégzése után nem léptek be a Magyar Királyi Államirodalmak kötelékébe, hanem az ártó szándéktól kancsítva megpróbáltak (pfúj, kapitalizmus! pfúj, föllazítás!) irodalmi kisszövetkezetnek álcázott ideológiai társaságokat alakítva maszekolni. Az egyik ilyen Péter (a Vajda János klasszikus költeményéből, a Nádas tavon címűből ismerős) azt kérdezte tőlem meglehetősen ingerülten annak idején, amikor pedig még el sem látogatott egy röpke szívmegállás következtében a túloldalra, és vissza sem tért még onnan olyan szigorú emberként, amilyen azóta lett belőle:

– Hülye vagy? Tudod te egyáltalán, hogy mit beszélsz?

Én ugyanis nagyívű véleményt alakítottam ki az Emlékiratok könyvéről, hogy hol bő meg hogy hol szoros, ezt hoztam Péter tudomására, és ezzel borítottam ki, de nagyon, nem is azzal, hogy a véleményem jó volt-e vagy rossz (különben jó volt), hanem azzal, hogy milyen határozott volt, milyen könnyű kézzel csípőből tüzelő, magyarán milyen megfellebbezhetetlenül nagyképű.

– Tudod te egyáltalán, hogy készül egy regény? Meg, hogy meddig készül? Hogy meddig tart tizenegy év, amíg egy ilyen regény elkészül?

Persze azt hittem, tudom. Tévedtem.

Prózaíró, főképp ha az illető regényt ír, ugyanabból az életidőből gazdálkodik, mint a költő, viszonyuk az időhöz mégis más. A prózaíró egyszemélyes Himalája-expedíció, egyszerre Sir Edmund Hillary, a hírneves hegymászó és Tenzing, a sherpa teherhordó, aki nélkül Sir Edmund elmehetne a büdös francba, azaz más szavakkal a prózaírásnak elhanyagolhatatlan része a teher alatt való, hosszas imbolygás, a napról napra való kapaszkodás hátunkon a zsákkal, a keccsölés. Egy költő szerencsés esetben, ha az ihlete emeli a magasba, föl is repülhet oda, ahova más műfajban csak kúszva juthat föl a szerző, a csúcsra, onnét pedig akár még aznap este ráláthat arra, hogy az, amit írt, egy nagy kalap szart ér-e vagy éppenséggel remekműgyanús. A regényírónak mindez évekbe telhet, és addig rágja a minden valamirevaló szerző lelke mélyén kunkorgó kétség, hogy nem kéne-e ezt az egészet idejében abbahagyni? Öszvér és madár szeretné egymás lelkét rokonilag érteni.

Egyiküktől sem várhatunk túl sokat. Főként nem egyenes választ a legújabb irodalomelméleti irányzatnak arra a kérdésére, hogy melyik nehezebb, egy kiló toll vagy egy kiló vas?

Tanácsunk a nehéz napokra. „Emberek, úgy is mint a biológiai törzsfejlődés sikerágazata, legyünk szerényebbek!”

*

(Személyi hír. A miniszter úr és a kormány)

Társaságban hallom, valaki azt mondja: Pokorni és a kormány. Megüti a fülemet ez a nyelvi tékozlás, és egyből helyesbítek: Pokorni és a kormány, az költőileg és gazdaságilag helyesen Pokormány.

Ez persze egy használhatatlan szóösszetétel. Benne van minden, ami kell: a botkormány, a bokor, az orr, az ormány és pokol szavunk jelentésárnyéka, de hiányzik belőle az az egy meghatározóan új jelentés, amitől az egész szómutatvány értelmet nyerne.

Az agyam villant egyet, ennyi az egész. Meg annyi, hogy halvány fény vetült a rejtekösvényre, melyen a költő két szó között lopakodva nagy titokban megközelít egy harmadikat.

Igazat szólva, ezen az ösvényen nemcsak költők közlekednek, hanem az olyan úttörő prózaírók is, amilyenek a Parti Nagy meg az Esterházy meg a James Joyce nevűek a Mókus őrsbő’.

Ez a James Joyce a Mókus őrsbő’, ez jó. Magas, pápaszemes, és folyton ír. Ez, hogy pápaszemes meg hogy ír, ez még inkább jó. Ez dedzik csak igazábú a Finnegan Szvéknek, aki a lelkem legméjén én vagyok. Ennek a hülyeségnek már van bukéja.

Mindjárt nyit a termosztát is. Kezdek fölfűtődni üzemi hőmérsékletre.

*

(Társasági hír. Kiegyenlítjük a sajtó egyenetlenségeit)

KIS GAZDA (terelgeti nyáját) Bé, középre! Bé, középre!

*

(Tudományos hír. Őskövületet találtak a televízióban)

Professzionális labdarúgó (magyarul focista), elmondása szerint tanácskozni fog az ügyvédjével, hogy eldöntsék, föl fog-e lebbezni? És mit fog csinálni, ha föllebbezésük eredményes lesz, érdeklődik a riporter. Ez szerintem „mint néző szerint” nem kérdés. Fo fog cizni.

*

(Esztétikai hír freudi lélekelemzéssel körítve. Mi a szóvicc?)

A múzsa nyelves puszija. Na, szia!

*

(Kiegészítés az előző hírhez)

KÖLTŐ (a múzsa csókjától megrészegedve dalra fakad) Egy csók és más semmi, a vágyam csak ennyi, és meg-megjelenni, mamám!

Frontátvonulás

(Nyolcadik Henrik magánélete) A közlekedési híradásokban bízhatunk, ők a Falfirkák régi beszállítói. Ezt hallom a rádióban: „A hóutakon főhullás tapasztalható.” Várom a folytatást: „Útinform, Nyolcadik Henrik”. De nincs a világon tökéletesség, a folytatás elmarad. A fenti baki egyébként minden mikrofonba beszélő régi réme, az úgynevezett önkéntelen hang- és szótagátvetés (én neveztem el így, a tudományosság kedvéért; vagy tudományosan elemezzünk, vagy sehogy!). Az önkéntelen hang- és szótagátvetés lehetősége által generált félelem kirívó példáját szolgáltatja Ránki Györgynek, a zeneszerzőnek Derkovits Gyula fametszetei által inspirált (akadémiai szépségű szöveg, mi?), többtételes zeneműve, melynek egyik tételcíme: „Kaszát fenő paraszt”. Miért, miért nem, ki tudja megmondani ma már, mi mindentől retteghetett az ember az elnyomásnak azokban a sötét évtizedeiben, a bemondó csak a tétel alcímét merte mikrofonba mondani, azt is csak olaszul: „Ricercare”.

*

(Zenekritikai rovatunk következik) – Ez milyen koncert, ez a ma esti, első soros? – kérdezem a feleségemtől. Civil ember ezt a mondatot nem értené. Azt gondolná, ha egyáltalán gondolna valamit az adott tárgykörben, hogy én, mint afféle kényes ízlésű hangverseny-látogató a koncert várható minősége felől érdeklődöm kissé idétlen megfogalmazásban. Holott ennél azért komolyabb dologról van szó. Arról, hogy a jegyeink a földszint első sorába szólnak-e? Na, erről már van mit gondolnia civil embernek. Azt gondolja civil ember, hogy én, azaz O. O. közköltő egy hülye vagyok, az agyamra ment a rangkórság, mint annyi másnak napjainkban, miért is nem tudom máshonnan jól hallani Dvořák csellóversenyének hangjait, csak a nézőtér földszinti első sorából. Civil ember ismét tévedne. Az első sorba engem nem protokoll megfontolások vonzanak, hanem az, hogy a Zeneakadémia nézőterén az első sor és a zenekari dobogó között egy viszonylag széles folyosó nyílik, csábítóan tágas tér minden olyan bicebócának, amilyen én vagyok. Az első sor különben nem jó hely zenehallgatáshoz, az ember beleveri az orrát a vonóskar cipőjébe, a rézfúvósok viszont az ő fejében foglalnak helyet, onnan rezegtetik a mennyezetet, míg az le nem szakad. Az első sorban engem kizárólag – internetes szakszóval – a hozzáférhetősége vonz. Kalandos fölgyógyulásom története árnyékba vonta betegségem gyógyítatlan részét. (Már csak babonából sem mondok gyógyíthatatlant. Két éve ki gondolta volna, hogy annyi is gyógyítható a nyavalyámból, amennyi annak bizonyult? Mit lehet tudni, hova fejlődik akár csak a közeljövő orvostudománya is?) Betegségem pillanatnyilag maradandónak látszó része hétköznapjaim részévé avatja a szürrealizmust. Megyek, mint akárki más az utcán, és egyszerre nem tudok belépni egy üzlet ajtaján. Dőlök, mint a szálfa, egyenesen bele az ajtó üvegébe. Nem, nem, szerencsére nem, az utolsó pillanatban valamiben megkapaszkodom. Különlegesen nehéz terep számomra egy színház vagy egy koncertterem előtere. A masszaként föl-le hullámzó tömeg közelről meg-meginduló és meg-megálló egyedek sokasága. Nekem viszont minden megindulás egy-egy egész embert kívánó vállalkozás még mai, gyógyult állapotomban is. Vagy sikerül, vagy nem. Ha nem, elveszítem az előttem megnyíló, egylépésnyi szabad területet. Országomat egylépésnyi szabad területért! Lendületből mindent tudok, kanyarodni, kerülni, előzni, szlalomozni. Csak ez a megállni-megindulni nem megy. Nekem tehát életstratégiám van a színházi előterekhez, és az életstratégiához, mint ez köztudomású a történelemből is, élettér kell, de legalább annyi, hogy gyanútlan, mozgásukban nem korlátozott polgári személyek ne álljanak folyton elém. Az első sorba ma este úgy hajózom be, mint tengerjáró hajó a zsilipmedencébe, lassú, folyamatos mozgással. S megérkeztünk, itt vagyunk a négyes számú széknél. Kékszakállú a gépháznak: „Teljes gőzzel hátra!” Szemhatárunkon csillogóra suvickolt, fekete cipők, közülük egy pár Perényi Miklósé, a csellóművészé, a mai este szólistájáé. Perényi csakugyan művésze hangszerének, kiemelkedően nagy előadó egyéniség. Elhatározom, hogy a túlzott közelségből adódó hátrányt előnyre fordítom, hallgatói szerepemet, részben legalábbis, nézőire cserélem. Ritkán adódik rá alkalom, hogy egy ilyen kivételes képességű hangszeres művészt ilyen, már-már intim közelségbál lássunk játszani. Persze hogy hülye vagyok már megint, ezredszer is belesétálok az ősrégi csapdába, a művészet titkát szeretném tetten érni, ahogy sokszor a saját verseimben kotorászva is, egy nem minden tekintetben szabályos emberi lény köznapi foglalatában. Az nem lehet, mondom Vörösmarty konok meggyőződésével, hogy a tehetségnek ne legyen valamilyen szemmel látható, külső jele, pedig megtanulhattam volna már, hogy igenis lehet, de hát nekem az a charme-om, hogy nem okulok. Perényi ráadásul különösen nehéz alany egy ilyen vizsgálódáshoz. Sok évvel ezelőtt láttam először koncertpódiumon, szinte még gyerekként, és már akkor is egy elnyűtt közhivatalnok életfáradtsága keveredett a megjelenésében a Micimackó nyüzsgő elevenségével, arckifejezése egy elgyötört felnőtté, villanó szeme egy kölyökmackóé. Most itt játszik a maga, csellók és csellisták számára rendszeresített, külön kis pódiumán, alig két méterre tőlem. És látom, amit láthatok, a semmit. Perényi játék közben grimaszol, pofákat vág, de ez nem a titok, ez legföljebb a belső feszültség levezetésére szolgál. Az, ami megszólal, nem attól olyan, amilyen, hogy fintorgás kíséri. Vagy attól, hogy a művész a zárt terem melegében meglehetősen izzad. De nem is attól, hogy Perényi ügyesen bánik a vonóval. Még szép. Sejthetően itt más és több történik. Valami átköltözik a csellistából a hangszerébe, amitől ők ketten egy testté válnak, és ebből a testből az sugárzik, ami Bachban és Dvořákban közös. Mondhatnánk, Bachban és Dvořákban semmi sem közös, de ebben tévednénk. Bachban és Dvořákban a zene közös, és Perényi ezt játssza, annak az örömét, hogy a világ tele van hangokkal, és az ember, mint a madár, ezekkel a hangokkal beszélni tud. És minthogy madár, repülni is. Mire vége a koncert első felének, rájövök Perényi titkára. A cselló nyakába kapaszkodva föl tud emelkedni a földről. Hangversenyek alkalmával menetrend szerint fölszáll a levegőbe, és a repülési magasságot elérve erőteljes vibrátók kíséretében repül dél, délnyugati irányba, Pablo Casals felé.

*

(Frontátvonulás) Nem a második ukrán fronté, bár a helyzet majdnem olyan. „Pronto, itt a front, ó!”, keverem a RAI Uno stílusát a tizenkilencedik századi költészetével; ez a stíluskeverés nekem régi mutatványom, szögezi le a munkásságomat elemző kritikai művek többsége, mérhetetlen magasságban szárnyalva jelenlegi elmeállapotom indukálta kulturális felfogóképességem fölött (kritikai műbe illő félmondat). Jelenlegi elmeállapotom ugyanis káposztalevéllel van kitömve. Köznapian szólva hülye vagyok, tehetségtelen, és szédülök. És mindez attól, hogy odakint hét ágra süt a nap vagy éppenséggel szakad az eső. „Vegyes fronthatás”, úszik be a retinámon képződő, életlen képbe egy Aigner Szilárd nevű szellem az Ezeregyéjszakából. Ezt hallva én egyből fölhajtok egy Antifront márkájú koktélt a Béres Kft. kínálatából. És megindulok a hiábavaló átkozódás útján, hogy nem elég nekem annyi baj, amennyi amúgy is van a háznál, nekem még be kellett spájzolnom ezt is. Kezdenek hatni az Antifront cseppek, a káposztalevél átvált céklaszeletekre, lilát és vöröset látok a dühtől, de ezeket legalább nem elmosódottan, hanem éles körvonalakkal. Nincs más hátra, jöjjön a munkaterápia. Leülök (roskadok) a számítógép elé, belepötyögöm a belepötyögni-valókat. Fájl neve: falfir17. A tizenhetedik falfirka ez az írás. És miről szóljon? Szóljon mondjuk az emberhülyítés minősített esetéről, a hazai képernyőket elöntő latin-amerikai szappanoperák mosogatólé dramaturgiájáról. Julio José González nem szereti viszont Maria Rosa del Riót, mert ő Cumparcitát, a cigánylányt szereti. Azucena Pilar, Cumparcita anyja, balról be a képernyő nyílásába, hörög és zokog. „Légy átkozott, Julio José González!” Mert ő viszont ki nem állhatja, mi több, veszettül gyűlöli Julio José Gonzálezt, aki máglyára juttatta Cumparcita anyjának másod-unokanővérét esteli kurválkodás miatt még a rabszolgaság idején. És így tovább a parttalan hülyeség, az adásidők végezetéig. És még ma is élnek, ha meg nem haltak. És ha frontátvonulás nem lett volna, ez az írás is tovább tartott volna.

Száz éve született Szabó Lőrinc

Negyvenhárom éve már annak is, hogy meghalt. Elég idő a földi halhatatlanság munkásainak arra, hogy bebalzsamozzák, irodalomtörténeti gyolcsba tekerjék, és egy minden tekintetben vonzó múmiát prezentáljanak az utókornak. Csakhogy ez egy rendhagyó eset. A múmia váratlanul fölül, kinyújtja gyolcsba tekert kezét, és a balzsamozók hada máris egy hatalmas pofontól szédeleg. Ez a múmia nem akar aranyálarc mögött dermedezve heverni a sírkamrában, merthogy holtában is él. Él az életműve, a verseiből még ma is süt a szerelem, a gyűlölet, hőt árasztanak az emberi létezés hétköznapjai. Versei nem arra valók – bocsánat! fordulunk egyet napjaink irodalmi porcelánboltjában –, hogy leváltsuk velük József Attilát, hanem arra, hogy nyitott szemmel és nyílt lélekkel olvassuk őket.

Meglepő tapasztalatra tehetünk szert ily módon. Ilyen távolságból már jól látszanak az összeácsolt mű eresztékei, és meglehetős élességgel válnak el egymástól a költő egyes korszakai is. Fölragyog például az indulásé, az egyik legfényesebb pályakezdésé a magyar költészet történetében. Huszonhárom évesen csak úgy szórja a nagy verseket. És micsoda becsvágy feszíti! A Kalibán-kötet utolsó verse az Isten című. Már a címe is árulkodó. Vas István szerint minden költészetnek két alapvető kérdése, hogy van-e Isten, és hogy van-e érvünk az öngyilkosság ellen? A Kalibán költője a menny kapuján dörömböl a válaszért. Majd az építőmesterből kibújik a festő. Roppant freskót remekel szavakból, érezhető mintája Rimbaud Részeg hajója, a világirodalom egyik leglázasabb, egyszersmind legformásabb látomása emberről és világáról. De a fiatal Szabó Lőrincnek, a torzonborz, fekete szörnyetegnek, aminek ő maga is látja magát, nem elég Rimbaud, Goethe is kell neki, hogy őt is győzze, ha már le nem győzheti. Az Isten-vers eszmékkel is küszködik, úgy nevezve néven őket, ahogy Rimbaud sohasem tette volna, Goethe Faustja annál inkább. És a fiatal magyar költő nem roppan össze két ilyen óriás vetélytárs súlya alatt. Végigviszi a versmondatot, be tudja fejezni a később már saját maga által is bocsánatos, ifjúkori tévedésként számon tartott, nagy összefoglaló költeményét; a fiatalságból csak a benső igényt őrzi meg, nem a külső formát, de azt aztán őrzi – a Tücsökzene ettől lesz az, ami: önéletrajznál több élettörténet, költő írta, versekké sűrített regény.

Fél évszázad távolából lapályosabbnak látszik a költő középső korszaka, noha bőven akad remekbe szabott verse e korszakában is. De igazi, himalájai magaslatra a Tücsökzene ér föl, a nyomában a Huszonhatodik év; ismét egy nyílt kihívás, ezúttal Shakespeare a kihívott fél, illetve a mulandóság maga, azaz személy szerint a halál, egyik szerényebb kihívás, mint a másik. Mellesleg az is kitetszik, hogy azért a középső korszak sem intézhető el azzal, hogy ráragasztjuk a „mindennapok realizmusának” címkéjét, mert ebben a korszakában kovácsolódik ki véglegesen a jellegzetes, az élőbeszéd ritmizálta Szabó Lőrinc-i versmondat, a sorátvitelekkel, mely az öregkori versek (öregkor! ötvenhét évesen halt meg!) lélegzetvételét is megszabja. Mert ez az ő nagy költői találmánya, ez a sajátos keverék, a csillagtávoli nézőpontnak és a beszélt nyelv emberközelének hasonlíthatatlan elegye, ezek a sor végére vetett és rímhelyzetbe hozott „a”-k meg „és”-ek, ez a szaggatott, el-elakadó lélegzetű beszéd, mely úgy tölti ki a versformát, hogy egyszersmind szét is feszíti, rokonít és elidegenít egyazon mozdulattal, egyszerre huszadik századi és időtlen, klasszikus és avantgárd, már bocsánat az utóbbiért.

Szabó Lőrincet egyesek előszeretettel használják bunkósbotnak, hogy vele sújtsák főbe a hazai, úgymond gyökértelen avantgárdot, nem is annyira Kassákot, mint körének nála kisebb kaliberű tagjait. (Kassák különben is bazaltból van, ha főbe sújtanák, kérdés, hogy mi törne: Kassák vagy a bot?) Kétségtelen, hogy Szabó Lőrinc, aki az expresszionizmus jegyében indult, fordult egy nagyot, és – az egyszerűség kedvéért mondjuk így – a klasszicizmust választotta. De legalábbis különösnek mondható az irodalmi avantgárdnak az a fölfogása, mely harci terepnek csak a képi világ alakítását tekinti, és megfeledkezik a beszédmódról, mely döntő mozzanata minden irodalmi műnek. Szabó Lőrinc a beszédmód forradalmára, s mint ilyen, következetesebb fölforgató sok mára megavasodott avantgárd szerzőnél. (Természetesen megint nem Kassákra gondolunk.)

Száz éve született az egyetemes magyar költészet egyik legnagyobb alakja. Esendő ember volt, korának fia, embertelen eszmék is megérintették. De az Isten, akit fiatalkori versében raportra hívott, csodát tett vele: életművén ennek a botlásnak nincs maradandó nyoma. Ahogy Vas István írta róla Szabó Lőrinc halálára című versében: „Mesterünk volt a szóban, / Szégyenben, szenvedésben.” És most már mindörökké „előttünk jár a ködben / Szegény, titáni árnya”.

Az agyafúrt költő IV.

(Szia, atom! Csodálatom!) Nem könnyű az élet, ha az ember az emberiséggel él közös háztartásban. Márpedig nálunk épp ez a helyzet. Juli, a feleségem még piros nyakkendős úttörő korában – az úttörő, ahol tud, segít! – örökbe fogadta az emberiséget, és azóta az emberiség nálunk lakik, nálunk főznek, mosnak, vasalnak rá és takarítanak utána, mi több, erkölcsileg is elirányítják a mi a jó és mi a rossz tárgykörében a heti rendes eligazításon. Tájékozatlan egyedek a feleségemet – föltehetőleg ezüstszínben pompázó frizurája miatt – Julikának hívják, ami merő félreértés, a Juli úgy Juli, ahogy a puli puli, és kinek jutna eszébe egy ösztönös, nagy tehetséget, egy terelőkutyát pulikának szólítani? Nem, én most nem panaszkodom, szó sincs róla (ajánlott irodalomként tessék elolvasni O. O. költő Egy szép ezüst fejűhöz című költeményét, hogy mennyire nem!), épp csak sóhajtottam egy szívhól jövően mélyet. Foglalkozásom folytán ugyanis – író lennék, én balfék! – rám hárul családon belül az emberiség képviselete, ami a mondottak miatt nem tiszta öröm. És akkor még szót sem ejtettünk Lavíniáról, a gesztenyeszín hajú nagymamáról. A gesztenyeszínről később. Lavínia félig olasz és a feleségem barátnője. Ők ketten együtt pedig a Juli-meg-a-Lavínia elnevezésű, hihetetlen tűzerejű légideszant-egység, mely rögtön a földet érés után képes arra, hogy megtanítsa magát Huckleberry Finnt is késsel-villával étkezni, valamint arra, hogy a szalvétának a tányér melyik oldalán van a társadalom által kijelölt helye. Ami pedig a gesztenyeszínt illeti, ennek története majdnem olyan mély értelmű parabola, mint az egészen olasz San Francesco d’Assisi, azaz magyarul Assisi Szent Ferenc esete az fordólt farkassal, kit is a szent prédikációja farkas testvérré, az emberek barátjává térített. Tudván tudta azt Lavínia testvérhúgunk is, hogy az asszonállatot bizonyos életkorban meglátogatja az üdő, és ettől való féltében festetni kezdé a haját, mégpedig világító szőkére. De ezenközben is furdalá őtet az kélgyó kétkedés, hogy vajon hány s mennyi hajaszála őszülne időközben az hajfesték alatt, hogy ő azt is tudni szeretné, de nagyon. Miért is egykoron vett egy mély lélegzetet, és kezdette haját lenöveszteni, hogy kivilágoljék a tövénél az ő hajának minéműsége, hogy vajon őszül-e már, és ha igen, hát mennyire? És halljatok csudát, egy szál ősz haj nem sok, annyi sem találtatott vala az ő fején, hanem csupa gesztenyeszín hajszálak. És ifjabbnak mutatók ezek őt az ő koránál. És mondá ő ezért: az fene essék a Laboratoire Garnier-be, Párizs, és az őhozzá hasonlatosakba! És nem festeté többé a haját, hanem lett belőle gesztenyeszín nagymama, két unokájával az ő ölében. Megjegyezni kívánjuk, hogy a gesztenyeszín hajszálak száma nem csökkenti említésre méltó módon egy légideszant-egység tűzerejét, mondhatni, sőt. Mindezeket pedig a médiának a sajtótájékoztatón megjelent igen tisztelt képviselői tekintsék háttérinformációnak arra nézve, hogy hogyan s mi módon kerültünk mi hárman, a Juli, a Lavínia meg én Debrecenbe, az atommagkutató intézetbe, annak is a PET központjába. Hanem Debrecen előtt tennünk kell még egy kört a Piroskáról és kezelőorvosáról vagy gyógyszerészéről szóló mese irányában. Abban kérdezi Piroska: „Miért olyan nagy a te szemed, Fehérköpenyes Bácsi?” Mire ez azt feleli: „Azért, hogy jobban lássalak.” „És miért olyan nagy a te füled?” Mire ez: „Azért, hogy jobban halljalak.” „És miért olyan hosszúak a te fogaid?” „Azért, hogy jól megoperáljalak velük”, mondja a Fehérköpenyes Bácsi, és, hamm, bekapja Piroskát. Amiből napnál világosabb a mese tanulsága, hogy a Fehérköpenyes Bácsikkal vigyázni ajánlatos; indítékaik nemesek, de a kezükben egy bazi nagy injekcióstű, amivel alkalomadtán úgy szúrnak seggbe, mint a pinty. (A hazánkban honos, az éneklő verébalkatúak rendjébe tartozó pintycsaládok életmódját tekintve ez egy merőben tudománytalan hasonlat). Jótevőm, V. doktor, aki megbuherálta a koponyámat mindenféle drótokkal, persze nem tehet arról, hogy ő a pintyektől eltérően a Fehérköpenyesek Rendjébe tartozik. Kontrollvizsgálatnak becézett, kéthavonként esedékes találkozásaink egyikén azt kérdezi tőlem, hogy volna-e kedvem egy különleges vizsgálat kedvéért lemennem Debrecenbe, az atommagkutatóba, merthogy azt a vizsgálatot különböző okokból csak ott lehet elvégezni. Volna kedve a radai illetőségű rossebnek (anyja neve: Bús Fekete Amália), kontráznék kézből, de az én kedves feleségem, Juli egy ütemmel megelőz, és azt mondja, hogy ne volna, majd lemegyünk kocsival. – Segítség! – sikoltanék, de nincs segítség, mert a feleségem ujjai szórakozottan babrálnak fogadott gyermekének fürtös koponyáján, és ilyenkor nem tanácsos ujjat húzni vele. Elfelejtettem megemlíteni azt, hogy a vizsgálatra nem nekem volna szükségem, hanem a tudománynak, melyet izgalomba hoztak V. doktornak az agyamról készített aktfotói. Juli még le is tol a kórházból kifele jövet, hogy igazán nem érti a viselkedésemet, V. doktor igazán annyit tett állapotom jobbra fordulásáért, és akkor én egy ilyen kis viszontszívességet vonakodom megtenni neki. És akkor még szót sem ejtettünk Lavíniáról, a gesztenyeszín hajú nagymamáról. – Gondolj azokra a betegekre, akiken talán éppen a rólad készült felvételek fognak segíteni! – így ő. Mondtam, az injekcióstű! V. doktor ugyanis azt is belesóhajtotta a levegőbe, hogy a vizsgálatra gyógyszer bevétele nélkül kéne megjelennem. Mármost én húsz éve élek tablettákon. Húsz év alatt nem volt egy olyan nap sem, beleértve ebbe a műtétek napjait is, amikor én elmulasztottam volna bevenni a sok kicsi sokra megy piruláimat. Teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mi lesz a gyógyszer kihagyásának következménye. Illetve nagyon is kiszámítható volt. És mégsem. Sejtettem, hogy nagyon szar lesz, de azt nem, hogy ennyire. Az ágyból még ki tudtam kászálódni, ettem is egy könnyű reggelit, de a szobába visszavezető úton már úgy elakadtam, hogy betegségem fénykorában sem különben. Egyszerűen nem tudtam megtenni az egy szék támlájára előkészített ruháimhoz vivő két utolsó lépést. Ülök az ágy szélén alsógatyában, és folyik szememből a könny. Igaz, hogy dühömben, a saját testem ellen érzett tehetetlen dühömben sírok, de sírok. Épületes látvány. Hajnali táj az ágy szélén gatyában ülő, síró férfival. A feleségem, akármilyen úttörő is, a nők tévedhetetlen ösztönével tudja, mi komoly, mi nem. Ez most komoly. – Ottó! – szólongat –, Ottó! Majd sarkon fordul, és hallom, hogy a doktort hívja a doktor mobilszámán, Debrecenben, mert a doktor már előző nap lement a kálvinista Rómába. – A helyzet egyszerűen tragikus – közli a doktorral –, így nemhogy Debrecenbe nem jutunk el, de az előszoba ajtajáig sem. – Nemhiába bíztam én V. doktorban eleitől fogva. Mondja máris a telefonba, hogy mi és mennyi az a gyógyszer, amit és amennyit bevehetek anélkül, hogy használhatatlanná torzítanám a vizsgálati eredményt, de azért képes leszek elvánszorogni a négyemeletnyire alattunk, az utcán várakozó autóhoz. Nem parkoló autót mondok, hanem várakozót, mert miután Juli és Lavínia eldöntötték, hogy nekem semmi sem drága a tudomány előremeneteléért, gondoskodnak a maximális kényelmemről, és ezért nem a mi kocsinkkal, egy sportos, mokány, kis piros autóval vágunk neki az útnak, hanem az övékével, egy menedzser méretű Toyotával. Utolsó megszégyenülésként a mai délelőttre ebből mászom ki, hogy a kocsinak támaszkodva egy kórházi kacsába pisiljek az út szélén, miközben Juli és Lavínia, a tudomány fedett ügynökei a horizont felett gomolygó felhőket bámulják mereven. Már nem is káromkodom. Annak is van határa, hogy meddig lázadozunk a sors ellen. A szekérnek mennie kell, a tudománynak haladnia. Milyen igaz! Némi keresgélés után Debrecenben egy benzinkutas segítségével megtaláljuk az atommagkutatót, kocsival óvakodunk a PET-centrumig. Itt aztán a magyar egyiptológia kiváló művelői tanúi lehetnének annak, hogy Tutenkámen (Tut-Anch-Amon) múmiája hogyan vánszorog fölfelé a bejárati ajtóhoz vezető öt lépcsőfokon, hogyan esik be az ajtón (az ajtó a parkinsonos betegnek, még az olyan félig gyógyultnak is, mint amilyen én vagyok, különleges tereptárgy, bemenni rajta vagy egyből sikerül, vagy csak nagy sokára, többszöri nekiindulás után), csakhogy errefelé nem annyira a magyar egyiptológia kiváló művelői kergetőznek a langy esőben, sokkal inkább a pajkos elektronok. A PET betűszó, a Pozitron Emissziós Tomográf magyargol nyelvű tudományos elnevezés rövidítése. A pozitron, ahogy ezt ma már minden nagycsoportos óvodás tudja, az elektronnal azonos tömegű, de azzal ellentétben pozitív töltésű elemi részecske. Az emisszió nem azt jelenti, hogy ez az a bizonyos külképviselet, hanem azt, hogy valamely anyagi forrás kibocsát magából valamit, mondjuk, anyagi részecskéket, teszem azt, pozitronokat. És most jön, hogy stílusosan fogalmazzunk, a képbe a tomográf, ami megint csak nem az emberek tömeges gróffá válását jelenti, hanem egy orvosi vizsgálathoz használatos technikai eszközt, egy sajátos fényképezőgépet, mely belelát testünk belsejébe, és az ott látottakról felvételeket tud készíteni, úgynevezett rétegfelvételeket, azaz egymástól néhány szögnyire eltérő pozícióból fölvett képek sorozatát, melyeket egy a készülékkel összekapcsolt számítógép térbeli képnek tud értelmezni. Ez az eljárás, angol nevén a computer tomography a nevezetes CT, a számítógéppel értelmezett rétegfelvételek, az orvosi diagnosztika királya. Egészen a legutóbbi időkig, amikor a valódi dinasztiák történetéhez hasonlóan e téren is megjelentek a trónkövetelők, a mágneses rezonanciavizsgálat például, az orvosok napi szóhasználatában röviden csak MR-nek becézett eljárás, mely a közönséges emberi agyvelő számára nem egészen fölfogható módon tud többet vagy mást, mint a CT. Magunk, akik résztvettünk mind a két fajta vizsgálaton, úgy tudnánk leírni a különbséget, hogy az MR-vizsgálat alkalmával egy ordító oroszlán torkába helyezik a szó szerint csőbe húzott (na jó, tolt), különleges zajhatásnak kitett, vizsgálandó személyt, akinek ha eddig nem lett volna klausztrofóbiája, azaz bezártságiszonya, ezután minden bizonnyal lesz. Az ebből az alkalomból készült felvételeket viszont, V. doktor elmondása szerint öröm nézni. De mondtuk már, mindenünket a tudományért; majd eltartanak a barátaim (egy nagy francot, Stefikém, azt!). Ezért vagyunk most itt, Debrecenben, a PET-vizsgálatok helyszínén. A PET, amennyire ezt különleges előképzettség nélkül megérthetjük, nemcsak egyszerűen többet, lényegileg mást tud, mint a CT vagy az MR. Az utóbbiak bensőnk fölépítéséről adnak strukturális, azaz anatómiailag értékelhető információkat, a PET a funkcionális működésről, a sejtek biokémiai tevékenységéről továbbít híreket. Az idegsejtek legfőbb tápláléka egy glukóz nevű anyag. A daganatos sejtek orvosi körökben közismerten nagy étvágyúak. Ha ezt a falánkságot egy bizonyos sejtcsoportosulásban ki tudjuk mutatni, egy daganatképző folyamat kezdetének vagyunk tanúi, akár még azelőtt is, hogy ez a folyamat anatómiailag értékelhető elváltozásokat hozna létre. A PET-vizsgálatnak tehát kiemelkedően fontos szerepe van a daganatos betegségek korai diagnosztikájában. Ahhoz azonban, hogy ezt a szerepét betölthesse, nyomon kell tudnunk követni a glukóz útját, meg kell gyűrűznünk a molekuláit, mint a madarakat, erre szolgál a vizsgálatokhoz használt sugárzó izotóp, ha jól tudom, az oxigén egy meglehetősen bomlékony izotópja, melynek felezési ideje két perc, miért is a sugárzó anyagot helyben állítják elő, az atommagkutató részecskegyorsítójában, és ugyanezért az anyag nagyobb távolságra nem szállítható, a vizsgálatot helyben kell végezni. A vizsgálat során a glukóz meggyűrűzéséhez használt izotóp pozitronokat bocsát ki, a sugárzás erősségét számítógéppel mérni lehet, a mérési eredményekből következtetéseket lehet levonni. Ilyen egyszerű. Nem kell hozzá más, csak egy akadémiai kutatóintézet, egy ciklotron, meg néhány tucat kutató összehangolt munkája. Az én esetemben különben nem daganat után kutakodnak. Azt kívánják kideríteni, hogy van-e hatással, s ha igen, mifélével, az agyi idegsejtek étvágyára a belém ültetett neuropészméker ki vagy bekapcsolása és naponta szedett gyógyszereim be illetve be nem szedése? Minden adat fontos lehet abban a néma háborúban, mely a gyógyszeres kezelés és a műtéti beavatkozás hívei között folyik, s melynek során a gyógyszeres kezelés elfogult hívei a műtétek hasznosságát eleve vitatják. Tetszik nekem vagy sem, sikeres műtétjeim alanyaként közérdekű perben vagyok megidézve mint tanú; már megint feleségemnek, az emberiség fogadott anyukájának lett igaza! Maga a PET-vizsgálat egyébként nem sokban különbözik a CT-től. Ugyanúgy rögzítik a fejemet, de minthogy az atomkutatók érzékenyebb lények a sebészorvosoknál, nem a koponyacsontba hajtott fémcsavarokkal, csak simulékony ragasztószalaggal, ugyanúgy körbejárja a fejemet az automata felvevőgép, a szerkezet nem ordít rá váratlanul a vizsgálati emberanyagra, hogy az a rémülettől összeszarja magát, civilizált körülmények között fekszünk hanyatt, és tesszük a dolgunkat, mert az is van, tennivalónk, a vizsgálat bizonyos szakaszaiban szabálytalan időközökben felhangzó dudaszóra egy fogantyút kell jobbra-balra, ütközésig elmozdítanunk. A reakcióidőnket mérik a fiúk, föltehetőleg abból a célból, hogy meghatározzák, mely pillanatban változtatja meg a sugárzó izotópként egy kanülőn át a vérünkbe juttatott pozitronok mennyisége alapvetően kétkedésre hajlamos, reakciós világszemléletünket. Léhán viccelődünk, mint látható, telik rá az időnkből. A vizsgálat hosszadalmas, négyszer futjuk ugyanazt a kört, egyszer gyógyszer nélküli állapotban, kikapcsolt pészmékerrel, majd gyógyszer nélkül, bekapcsolt pészmékerrel, harmadszorra gyógyszerrel, kikapcsolt pészmékerrel, végül gyógyszerrel és bekapcsolt pészmékerrel. Minden szempontból kielemezve fekszem az utókor előtt, amikor azt hallom: „Ottó, a szemét!” A látszat ellenére a műszerek egyik helyi parancsnoka nem a becsületembe készül gázolni, hanem arra figyelmeztet, hogy a mérések bizonyos szakaszában csukva kell tartanom a szememet, és én erről most bizony elfeledkeztem. Közel négy órával azután, hogy Tutenkámen (Tut-Anch-Amon) arany maszkjával az arcomon betámolyogtam az épületbe, daliás mozgássérültként lépek ki a labor ajtaján. – Bevett gyógyszerrel a hülye is tud menni! – hagyok magam után egy szimatnyit a költő kénkőszagából. A visszaúton is Lavínia, a gesztenyeszín hajú nagymama vezet. Visszafogja magában az olaszt, a Toyotában a japánt, külországi autóutakon a Toyota leginkább százhatvannal szeret repeszteni. Dehát ez Magyarország, a mohácsi vész meg minden, és most még ráadásul ez az uniós tagság is, ec, pec, kimehetsz, holnapután bejöhetsz; családias százhússzal zümmögünk a bűnös város, Budapest felé.

*

(Fehér farok, avagy laudáció, avagy egy honfikebelnek lángoló érzeményi abból az alkalomból, hogy kedvelt áprilisi ifjúnk, Péter is betölté az ötvenet) – Nocsak!

Írói gondok

(Az oszlopszent) Egy szép nyári nap délutánján egyszer csak fogta magát egy író, és se szó, se beszéd felköltözött az oszlopkert legmagasabb oszlopára, annak is a legtetejére. A dolog amúgy nem volt meglepő, mert ez az író elkötelezett, oszlopban gondolkodó író volt, hol lángoszlopban, hol betonoszlopban, de olykor, ha a szükség úgy hozta, tank- és menetoszlopban is gondolkodott, az elkötelezettséget meg azért tartjuk megemlítendőnek, mert ugye ha nem lett volna kötele, miből csinált volna hágcsót, és min kúszott volna föl az oszlop legtetejére, pupákok?

Maga az oszlopkert gondnoka sem igen izgatta magát az események ilyetén alakulásán, „Üzletmenet, mint rendesen”, jegyezte a nagy iktatókönyvbe, melyet viszont példás gondossággal vezetett, erre még aktív belügyi állományban dolgozó, hatósági személy korában szoktatta rá a rendtartás, és ezt a jó szokását az aktív belügyi állományból kikerült dolgozó a jól megérdemelt nyugdíját élvezve is megtartotta.

Az író az oszlop tetejéről, ahogy ez várható volt, szózatot intézett az oszlopkert látogatóihoz, akik – lévén főként japán turisták, fényképezőgéppel a nyakukban – nem sokat értettek az író rekedt ordítozásából, a látványt viszont nagyra értékelték, le is kapták a nyakukból a fényképezőgépet, megörökítették vele az oszlop tetején üvöltöző, torzonborz külsejű alakot, és fölírták a naplójukba: „A magyar oszloplakó nép!”

Az író pedig, mivel oszlopa tetejéről még jobb rálátása nyílt a dolgok lényegére imigyen szóla – ordítva – az oszlop tövében ácsorgó, s mint fentebb mondottuk, főként Japánból érkezett turistákhoz. „Mélyen tisztelt rokon nép, népeink vérrokonságának fényes bizonyítéka a kibukik a kabukitól közös magyar-japán vegyes kifejezés, mely a Van-e jenem? Ja nem, ja nem! vegyes kifejezéssel karöltve szilárd biztosítékot nyújt jövőbeni együttműködésünk gyümölcsöző voltára nézve. Éljen a McDonaldék Big Mac-jét kiütő Szusi-husi!! Éljen a magyar–japán közös határ! Éljenek a rokon népek!”

Az író ezen világos gondolatait még néhány esztétikai természetű megállapítással is megtoldotta. „A mi nyelvünk természete mellérendelő”, mondotta volt többek között, ordítva természetesen ezt is, „ezért kivételes elővigyázatot tanúsítsunk a favágítónál, ha az aprófának valót kívánjuk fölhasogatni, nehogy a lábunkba szaladjon a balta! Úgyszintén legyünk észnél, ha a háziorvosunknál járunk, nehogy az a nátha elleni gyógyszer helyett patkánymérget írjon föl nekünk!”

– De hát hogy mászott ez föl oda? – kérdezte mintegy magában beszélve az egyik japán (a japánok mind ilyen minuciózusak). – Azt a hágcsót valahogy föl is kellett hajítania…

A kérdésre Szulfur al-Kháli, arab misztikus felel Ha hí a kő című versével, mely A följutás kénes kérdése címmel megjelent, látomásos költeményeket és prózai írásokat tartalmazó művében olvasható.

A misztikus válasza így hangzik: „Ha hí a kő, nincs kecmec, menni kő!”

*

(Kigyulladt egy író) Egy szép nyári nap délutánján egyszer csak kigyulladt valamelyik oszlop tetején az ott gubbasztó író. Szép, nagy narancssárga lánggal égett, öröm volt nézni. Az meg egyenesen csodálnivaló volt, hogy a narancssárga láng egy kicsit följebb emelkedve milyen vastag, fekete füstté változott. Mintha egy bödön zsír égett volna, nem is egy nyápic értelmiségi.

Az oszlopkert gondnoka a hasonló esetekre vonatkozó előírások szerint jelentette a tűzesetet az illetékes körzeti tűzoltóságon, majd ő is kiállt az ablakba, nézte a tüzet.

A körzeti tűzoltóság példás gyorsasággal egy szerkocsit riadóztatva vonult a helyszínre. A szerkocsi parancsnoka Torma Kettő András, tűzoltó főhadnagy volt.

– Tömlőt csapra igazíts! – adta ki a parancsot Torma Kettő András, csakhogy sajnálatos módon a csapfej törött állapotban találtatott, és így nem volt a tömlőt mire igazítani. De Torma Kettő András nem azért volt parancsnok, hogy váratlan események zavarba hozhassák.

– Induljon a létra a kosárral! – adta ki az újabb parancsot, csakhogy sajnálatos módon a létra indítószerkezetéből hiányzott egy filléres alkatrész, valami csapszeg, és ezért a létra nem tudott indulni.

– Ez talán egy szerkocsi? – tette föl a tűzoltótól váratlanul költőire sikeredő kérdést önnönmagának Torma Kettő András, kocsiparancsnok, és mindjárt válaszolt is önnönmaga költői kérdésére: – Nem, ez egy szar kocsi! – mondta Torma Kettő András kocsiparancsnok.

És mit tehetett volna mást, ment és nézte ő is a tüzet, mint a többiek.

– A tehetsége – dünnyögte –, az lobbanhatott lángra… Hányszor megmondtuk pedig, hogy tűzveszélyes anyagot tilos a padláson tárolni. Hanem hát beszélhetünk ezeknek, minden hiába. Akárha a falnak beszélnénk. Elkapja őket a magassági mámor, begyűjtenek egy-két díjat, és megvan a baj. És akkor aztán égnek fényesen, mint ez is ott fönn. Míg leszálló ágba nem kerülnek. Az író úr tökei mármint.

– Te, apu – kérdezte idősb Torma Kettő András kocsiparancsnokot ifjabb Torma Kettő András, aki mint afféle tűzoltógyerek szeretett a szerkocsi körül lebzselni –, a tökei mármint, az ugye olyan, mint a tokaji furmint? Egy minőségi bor, vagy nem?

– Por! – mondta Torma Kettő András apa és kocsiparancsnok, és a nagy narancssárga fényességtől könnybe lábadt a szeme. – Minőségi por, egyenesen a hamvasztóból.

És fölfele nézett, az író felé, akiből az ehhez hasonló tűzesetek gondosan vezetett statisztikája szerint nemsokára csak isa, pur és homu marad az oszlop tetején.

*

(A sikoly) Egy szép nyári (vagy téli vagy őszi) napon az író befejezte a művét, melyen annak előtte dolgozott. Az, amin az író eleddig dolgozott (ő legalábbis így nevezte azt a piszmogást a betűkkel meg az írásjelekkel; hogy másról is volna szó, az a külső szemlélő számára – alapesetben az író kedves felesége és a játszódó kicsinyek – sohasem is lesz érzékelhető), az tehát, amit most befejezett az író, honvédségi nyelven szólva magasabb egysége volt az ő írói munkásságának: úgymint családregény, novellás- vagy verseskötet.

A sikeres befejezés pillanata civilek szerint, és ebben az esetben mindenki civil, aki nem író, magasztos pillanat. A dombról tekintünk vissza a völgybe, a megtett útra, ifjúságunk színterére, ilyesmik.

Hát egy frászt.

Az író lénye legbensőbb lényege szerint egy megrendszabályozhatatlanul rendetlen fráter, aki szanaszét hagyja a lakásban a levetett zoknijait meg más személyes holmijait, ha egyáltalán lakik valahol, van valahol egy kuckója, van postai címe és fizet személyi jövedelemadót. Az írót igazából egyvalami drótozza össze, a munkája. Már amíg a munkája kitart. Amíg az író azt be nem fejezi. Ha viszont befejezi, akkor aztán kitör az anarchia. Az író ott röpköd a befejezett kézirat körül, és felváltva érzi azt, hogy páratlan remekművet alkotott, és azt, hogy ember még ilyen szart nem írt. Irodalomtudományilag szólva: az író ilyenkor fluktuál.

Mert nincs, ami kordában tartsa. A munka, ha naponként ismétlődő kínszenvedéssel van is tele, rendszerességre szoktat; miközben panaszkodunk rá, hogy milyen sok és unalmas, kitölti az életünket, meghatározza a napirendünket; ha elég sokáig írunk egy irodalmi művet, végül még levetett zoknijainkat is a helyére, a többi szennyes ruha közé fogjuk rakni, és nem fogjuk szétszórni őket a lakásban, a sejhajunk viszont vörös lesz a sok üléstől, mint a majmoké.

Ennek az alapjaiban békés, a kézirat utolsó lapjáig látó világnak, készülő művünk utolsó mondatát is leírva, keményítsük meg a lelkünket, vége. A rendszeres napi munka fogódzkodója nélkül maradt íróra rányílik a kozmosz végtelen ásítása, ő maga pedig úgy áll a szédítő ürességben magára hagyatva a boldog békeidőkben vörösre ült seggével, mintha ő volna Edvard Munch, norvég expresszionista festő A sikoly címet viselő képének női rémalakja, tudják, az, amelyiknek olyan halálfeje van és olyan nulla alakúvá torzul a szája, miközben sikoltása betölti a fekete-fehér világot.

Biztos, ő is befejezett egy regényt.

– Jaj, mamám – sikoltja az író –, itt állok tök üresen, mint egy kiivott, hétdecis boros üveg! Mi lesz most velem, egy ilyen nagy tehetséggel, téma nélkül, írnivaló nélkül, munkanap nélkül?

Megkockáztatjuk azt a megállapítást, hogy hülye az is, aki íróval kezd.

Az író egy lehetetlen alak. Ha dolgozik, az a baja, ha nem, hát az. Olyan, mint a szerelem a latin-amerikai szappanoperákban. Ha boldog, ha boldogtalan, zokog.

*

(Egy hírhedett falfirkáló) Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, de még a nagy üvegbeváltón is túl, ott, ahol a kurta farkú, választási kismalac túr (az, amelyik négyévenként országos disznósággá hízik, hogy aztán ismét választási kismalaccá fogyva indulhasson neki az újabb négyéves hizlalási ciklusnak), szóval ott, hetedhét határon is túl, egy tejjel-mézzel folyó, boldog országban élt egy hírhedett falfirkáló.

Annyi de annyi témája volt, hogy boldogan firkálta velük tele a falat és szennyezte ezáltal a környezetet.

Addig-addig firkált így, míg megszállta a gonosz lélek, és azt sugdosta a falfirkáló fülébe, hogy ebből akár már könyvet is lehetne csinálni.

Neki is látott a falfirkáló a könyvcsinálásnak, mire a gonosz lélek egy apró, fekete bogarat ültetett a falfirkáló fülébe. Ezt a bogarat úgy hívták, hogy: kétség.

– Michelangelo bezzeg kifestette a Sixtusi kápolna mennyezetét, te viszont mire mentél a hülye firkáiddal?

Ha eddig ment is valamire, ezután nem sokra. Szakmailag szólva, lebénult benne az alkotókedv. Mindenről az jutott az eszébe, hogy „Á, mi célja annak, hogy én itt firkálok? Hol van az én firkám egy mennyezetfreskótól? Nota bene, mi a célja ennek az egész kócerájnak, a Földnek a bolygókkal stb.?” És a Fal és Firkálmány nevű hetilap, mely eddig több-kevesebb rendszerességgel közölte a hírhedett falfirkáló firkálmányait, hiába várta az e-mailt a csatolt melléklettel, egy fuvatnyi festék nem sok, annyi sem jött az elektronikus postán.

Hanem az élet, amely erősebb a gonosznál, és több trükkjét ismeri a túlélésnek, mint hét gonosz szellem együttvéve, azt súgta ekkor a hírhedett falfirkáló fülébe.

– Kérdezd azt tőle, Michelangelo korában föl volt-e találva már a festékszóró pisztoly?

A hírhedett falfirkáló úgy tett, ahogy azt az élet tanácsolta neki, a gonosz lélek meg ott állt leforrázva, és annyit sem tudott mondani, hogy pissz! Merthogy Michelangelo korában a festékszóró pisztoly még nem volt föltalálva, ezért aztán a legkevesebb, amit a mennyezetfreskóknak a falfirkákkal való összevetéséről mondhatunk, hogy az nélkülöz minden tudományos alapot, miért is a gonosz léleknek a Tudományos Akadémia illetékes osztályához benyújtott kandidátusi értekezését az akadémia doktori bizottsága mint minősíthetetlent egyhangúlag elutasította.

Nagyot kacagott ekkor a hírhedett falfirkáló, és elkiáltotta magát:

– Flakonra! Arccal a fal felé!

És fújta teli a falat lemoshatatlan műanyag festékkel.

Ezenközben a Föld a bolygókkal zavartalanul keringett tovább. Folytatta a tágulást az egész galaktikus kóceráj is, mintha csak nyújtózkodna, de nem derült ki, hogy hova, és az sem, hogy mi célból. A Fal és Firkálmány nevű hetilap viszont továbbra is számíthatott az e-mailen csatolt mellékletként érkező firkálmányokra.

A hírhedett falfirkáló pedig boldogan élt az idők végezetéig, ha ugyan közben meg nem halt.

Posztmodern

(Hogy fedezték föl a relativitás elméletét?) Ül Albert Einstein a vécén, és nagyokat nyög:

– Eee… eee…

Egyszer csak a homlokára csap.

– Mivel is egyenlő ez? Hát persze, hogy az mc²-tel. Hogy ez eddig nem jutott eszembe!

Amihez a magunk részéről csak annyit fűzünk hozzá: bizony, a nagy dolgok néha különös körülmények közt születnek.

*

(A posztmodern föltalálása) Szakasztott ugyanígy történt a posztmodern irodalom elméletével is. Azzal a különbséggel, hogy most nem egy ember ült a vécén, hanem egy egész egyetemi tanszék, mert aznap túrós süteményt adtak ebédre a menzán, és állott volt a túró.

*

(Legyünk-e következésképp konzervatív őstulkok?) Legyünk egy fenét! Csak arra bujtogatom az emberiséget, hogy használja az eszét, mondjuk egy kis történeti áttekintésre. Az elmúlt száz-százötven évben a filozófia legalább kétszer megpróbálta maga alá gyűrni a művészetet, előbb egy a társadalom bajaira gyógyírt ígérő utópia, utóbb egy esztétikai fogantatású fundamentalizmus jegyében. Mind a két kísérlet megteremtette a maga nyelvezetét, egy-egy sajátos, tudományosnak tetsző madárnyelvet, melyet helyesen csiripelve egyre kevésbé tűnt föl fontosnak az, hogy az elemzés tárgya művészileg mennyire mondható sikerültnek, viszont annál fontosabbnak látszott az, hogy a szóban forgó mű mennyire illeszthető az új elméletek új fogalmai által kirajzolt irányvonalhoz. Emlékezhetünk az első kísérlet idejéből egy kalap szart sem érő, remekműnek mondott alkotásokra, melyeket haladó voltuk avatott követendő példává a szocialista realizmus korszakában. Akkoriban vágyakozva gondoltunk egy olyan világra, melyben az irodalom még egyszer ebben az életben csak irodalom lehet. Hála a sorsnak, ránk köszöntött a szabadság korszaka. Sajnálatos módon nem az irodalom szabadságáé – mindent nem lehet egyszerre –, hanem az irodalomtudományé. Persze meg lehet érteni őt is. Nagyon elunta már azt, hogy szobalány legyen Filozófia nagyságos asszony házában, főszerepre vágyott, most megkapta. Se szeri, se száma a korszerű műszavaknak, melyek kijelölik a korszerű művész által követendő magatartást. Egy szobalányból lett úrinő szalonjában minden a jó modor. Nem szarunk személyesen a levesestálba, csak fikcionálisan, mintegy személytelenül. Ha meglátunk egy egyes szám első személyt, ahogy éppen életrajzilag letolja a nadrágját, nem mulasztunk el hangosan pfújolni, ezzel híva föl az illetékes széptani szervek figyelmét az elvetemült bűnözőre, aki rossz példájával fiatal írók egész sorát készül megrontani. És így tovább, és így tovább. Mélyen ironikus az, hogy végső soron az irodalom szabadságvágya hozta létre azt a merev szabályrendszert, mellyel a korszerűnek vélt elmélet éppen a léhának ítélt irodalmat kényszerítené törvényileg jó magaviseletre. Még mélyebben ironikus, már-már tragikomikus az, hogy a posztmodern lényege szerint nem azonos azzal a merev viselkedési kódexszel, melyet fundamentalistái formáltak belőle. Posztmodernnek azt a korszakot nevezhetjük, amikor végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy nincs, mert nem lehet egyetlen korstílus, mert nincs egységes koreszme sem, csak eszmék és stílusok vannak, méghozzá túlzott bőséggel, mintha ezeket is az új századforduló idején emelt bevásárlóközpontok kínálatából szerezhetnénk be készleteink feltöltése céljából eszközölt látogatásaink során. A posztmodern tehát épphogy a minden eddiginél nagyobb művészi szabadság, következésképp a minden eddiginél fokozottabb művészi felelősség korszaka kell, hogy legyen, amikor a művészi teljesítményt csak a végeredmény felől nézve ésszerű minősítenünk. Azaz a művészit, I am sorry, a saját mértékével kell mérnünk. A művészit mint olyat pedig lássuk gyermekét világra hozó maori nőnek, aki nem törődik azzal, hogy hány fokos szöget zár be szülőcsatornája az Egyenlítővel, csak az érdekli, hogy újszülött csecsemője lélegzik-e, ami persze egészen sajátos esete a nyelvfilozófiai és recepcióesztétikai rövidlátásnak, de hát mit tegyünk, a művészféle ember (és a maori szülő nő, mondhatnánk merész általánosítással, az emberiség) már csak ilyen. Sőt, még ilyenebb, az arcátlan író még azt a szemtelenséget is megengedi magának, hogy a posztmodern gyűjtőnév alá sorolható elméleti fejleményeket külön-külön és együtt is érdekfeszítőnek és hasznosnak találja, már amennyiben nevezett fejleményeket nem akarják a fejét betűvetésre szánó fiatalúr mellé francia vagy, ami még nyűgösebb, német nevelőnőnek szegődtetni. Ha tehát a posztmodern azt jelenti, amit a modernizmus keményen irányzatos korszaka után jelentenie célszerű, a választható stílusok és eszközök, valamint a fölidézhető korok és szerzők gazdag sokféleségét, melyre a mi irodalmunkban Weöres Sándor időtlennek látszó, valójában jövőnk jobbik lehetőségét megelőlegező életműve a kínálkozó példa.

*

(Naplegenda) Nem vagyok sem koreográfus, sem folklorista. Közönséges színházlátogató vagyok, aki azt azért meg tudja ítélni, hogy milyen a tomboló siker. Győrött tomboló sikere volt a Magyar Állami Népi Együttes produkciójának, a Naplegenda címmel a győri színház vendégségében rendezett – Jancsó Miklós műfaji meghatározását veszem kölcsön – tánckoncertnek. Nem véletlenül aggályoskodom már a műfaj megnevezésével is. Azt, amit Győrött láttunk, nevezhetnénk táncköltemények laza füzérének, a mozdulatvilág népi eredetére utalva táncballadának vagy manapság divatos szakszóval egyszerűen táncszínháznak, mindegyiknek több-kevesebb joggal, de egyik elnevezéssel sem jutnánk közelebb a dolog lényegéhez. A dolog lényege ugyanis a fiatalság teremtő szemtelensége. Egy olyan nagy létszámú, hivatásos néptánccsoport, mint amilyen a Magyar Állami Népi Együttes is, hasonlóképpen a világszerte hasonló céllal létrehozott hasonló méretű társulásokhoz, élő ellentmondásként működik. Eleven állapotában kéne bemutatnia valamit, ami a dolgok természetéből fakadóan már csak emléke az eleven állapotnak – lakott állapotában egy skanzent, mozgásában egy múzeumot. Féltettem is a múzeumigazgatói szerepkörtől Sebőt, a hajdani garabonciást. Ahogy ezen a győri estén kiderült, oktalanul. Vannak, akik nem növik ki fiatalságukat. Sebő szerencsénkre közéjük tartozik; gyérülő hajjal, fölfelé kúszó homlokkal is ugyanaz a nyílt eszű építészhallgató maradt, aki annak idején bemerészkedett a népzene nevű őserdőbe. Merészsége nem abban áll, hogy egy történet fonalára fűzi föl a táncokat, megtette ezt más is, talán hatásosabban is, mint ő és az este koreográfusa. Az a merészség, ahogy az egész problémakörhöz közelít. A hitelesen népi táncanyagra rászabadít egy robbanékony tehetségű zeneszerzőt, a bolgár Nikola Parovot, aki azzal varázsolja élővé a múzeumi mozdulatvilágot, hogy használja, hogy elevennek tekinti, mozgásban lévőnek, miközben ő maga és zenéje is mozog, lecsusszan a Balkánra, átugrik Törökországba, sőt egy nagy iramodással még Indiába is. A zeneszerző elektronikus hangerősítést használ, zúg a fejünk a hangerőtől, azaz a színház nézőterén ülve diszkóban járunk, de olyanban, ahol hiteles népzenét játszanak, horribile dictu, szaxofonon és gitáron is. Bármilyen erős egyéniség is Nikola Parov, akármilyen is a hangszerelése, nem elég erős és szokatlan ahhoz, hogy a dolog lényegét megváltoztassa. Nem lakodalmas rockot hallunk tehát, hanem jazzrockkal szembesített népzenét. Azaz minőséget minőséggel, napjaink fiatalságának hangzásigényét az évszázadokéval szembesítve. És a tánc a zene érintésétől megelevenedik, múzeumi anyagból élő táncmulatsággá változik egy színház színpadán. A tánc a maga lépéseinek szigorú rendjével nem tud egy történetet töviről hegyire elmesélni. De ki tudja fejezni a minden történetet mozgató, nagy érzelmeket, a világban való létezés örömét és fájdalmát, az emberi testet használva eszközének. Sebő együttesének színpadán egy ősi történet elevenedik meg: fölkel a nap, világosságot és reményt árasztva, hasonlóképpen ahhoz, ahogy Sztravinszkij Tűzmadarának zárótételében kel föl a nap diadalmasan, amivel nem azt akarjuk mondani, hogy Nikola Parov az új Sztravinszkij, de azt igen, hogy az ő zenéje és a Magyar Állami Népi Együttes fiatal táncosai együtt elementáris hatást keltenek. A közönség, miután vastapssal jutalmazta a tánceste minden számát, a végén állva tapsol, mint egy ötvenes évekbeli pártkongresszus, épp csak annyi a különbség, hogy ez mégsem egy pártkongresszus, hanem a győri színház közönsége a kétezredik év nyarának egyik forró hangulatú színházi estéjén. Sokáig cseng még a fülemben (nem csak az erősítés hangereje miatt; rövid idő után hozzászokunk a dobhártya hasogatáshoz) az este folyamán hallott egyik népdal két sora:

Egy ilyen fölszólításra mi mást tehetne a Naplegenda napja, fölkel és beragyogja a posztmodern földet.

*

(Mennyei harmónia) Nem kell ahhoz egy árva varázsige sem–ex-pex-haruspex! –, hogy előre lássuk a jövőt, amikor is megint gazdagon fog tenyészni az Esterházy-recepció aktuális irodalma. Teljes joggal, Esterházy új regénye, a Harmonia caelestis nemcsak Esterházy pályájának fontos állomása, korszakos műve az egyetemes magyar prózának is. Jóstehetségünk birtokában viszont megjövendöljük azt is, hogy kritikusai a regény legfőbb erényének az író technikáját és nyelvhasználatát fogják tekinteni. Nem alaptalanul, minthogy Esterházy regénytechnikája annyira egyedi és szembeötlő, hogy sokan hajlamosak ezt vélni Esterházy regényének. Nagy ötlete, hogy regénye első felében (mondunk egy számot) száz „édesapám”-ja van a legkülönbözőbb történelmi korokból, nagy lehetőség arra, hogy léggömbbé fújja föl az egy főhős köré szervezett, klasszikus regényalakzatot. Gondolja Findlay. Csakhogy Esterházy prózaírói ösztöne okosabb, mint a legújabb regény akadémiai teóriái. Eleve okosabb volt, már a Termelési-regény idején is. Nem nyomta el magában az ösztönös mesélőt, csak folyamatosan ellentételezte. Egy száraz kísérleti, a kisssregénynél is kisebb regénnyel E. (Eckermann) érzéki (tornacipő- és zokniszagú) följegyzéseit. Itt a próza szövetében megbújó nagyregény még csak lehetőség, a kétféle szöveg ellentéte túlságosan nyilvánvaló, kibújik a szerkezet a zsákból. A Bevezetés a szépirodalomba köteteinek idején már készen van az új és a régi szövegformája, de az analitikus szövegelés meg az anekdota még külön kötetekben pompázik, és noha egymás fényében áll, még nem járja át egymást. Ma úgy látszik, minden csak előjáték volt a Harmonia caelestishez. Ebben a regényben, föltehetőleg Esterházy máig legjobb könyvében az alkotóelemek átitatják egymást; az elidegenítő regénytechnika apró, néha csak egymondatos, rövid lépései a klasszikus nagyregény szerkezeti íve mentén haladnak, a kisebb-nagyobb anekdoták végösszegükben egy történelmi regény teljességérzetét keltik, miközben az, amit olvasunk, látni valóan nem klasszikus regény, de nem is csak rendezetlen anekdotahalmaz, illetve mind a kettő, illetve egyik sem. És mindez a varázslatos képtelenség egy zenei szerkezet Bachot idéző rendjébe szorítva. Nem tudom, hányan fogják fölfedezni, hogy Esterházy, a nagy újító, a Witzmeister egy monumentális barokk prelúdiumot és fúgát szerkeszt regénye első és második felében. Nem cifrázzuk tovább, kimondjuk: Esterházy úgy dob ki mindent az ajtón, ami a hagyományos regény sajátja, hogy az ablakon át visszacsempészi őket, nem ravaszságból, hanem bölcsességből – tudja, hogy az újítás értéke mindig viszonylagos, regényének szövege attól több bravúros mondatok füzérénél, hogy a klasszikus nagyregény árnyéka vetül rájuk. Anélkül azonban, hogy elhomályosítaná azt a kétséget, mely Esterházy regényírásában unos-untalan megcsillan. Rosszul olvassa a Harmonia caelestist, aki az első részt történelmi anekdotatárnak, a másodikat meg családregénynek olvassa, főképp akkor olvassa rosszul, ha a második rész hagyományosabbnak tetsző, mesélős stílusáért véli megbocsáthatónak az első rész bukfencgyűjteményét. Esterházy nem két regényt írt, hanem egyet, és regényt írt a családtörténet ürügyén is, kegyetlen és szeretetteljes szöveget, melyhez ha hozzá közel állók szolgáltak is modellül, nem őket írta meg egy az egyben, hanem regényalakokat kelt életre. Gróf Esterházy Mátyás magánszemély nem lép föl egy regényben m. v., még ha a fia is írja a regényt, Esterházy apja, a regényalak csak egyike Esterházy számos „édesapám”-jainak; a regényíró teremtett alakokkal dolgozik: regényt ír. Nem arról van tehát szó, hogy Esterházy klasszicizálódott volna, csak arról, hogy tehetsége fölért arra a magaslatra, ahonnét már látni, hogy élet és irodalom szétválaszthatatlanul össze van gabalyodva a birkózószőnyegen, a mérkőzésvezető elmélet meg csak ordít, hogy „állásból!”, mint a bolond. Péternek egyébként nyolc év ment rá az életéből erre a regényre. Mit mondjak, megérte! Nekem legalábbis, vigyorgok, ajkamon posztmodern csábmosoly, meg!

A fele sem tréfa

(Hiánycikkek) Emlékszünk, ugye, a rendszerváltás első, mámoros szakaszában egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy életünkből eltűntek a viccek. Született is fényes elmélet arról, hogy a szabadság és a működő demokrácia nem táptalaja a defetista viccelődésnek, a defetista viccelődést a szabadság hiánya és a demokrácia működési zavarai táplálják. Világos, mint a nap.

Jelentem, életünkben újra megjelentek a defetista viccek.

Hallom, hogy az M–nullás körgyűrű megépült szakaszát, ezt a nagyszerű építményt, melyen leálló- és elválasztó sáv híján úgy teremnek a közlekedési halálesetek, mint barackfán a lédús kajszibarack, a nép egyszerű fia M–hullásnak hívja.

A következtetés levonását a társadalom tudós kutatóira bízom.

Az arculatkozmetikusok ugyanis nem érnek rá ezzel foglalkozni. Készítik az új sminket.

*

(Fortinbras királysága) Lengyel Lászlóról azt tudja a Ki kicsoda, hogy közgazdász, a Pénzügykutató elnök-vezérigazgatója. Egy elnök-vezérigazgatót úgy képzel el az ember, hogy egy Audi 6-osból száll ki, szivarozik (holland szivarok) vagy pipázik (ír pipadohány), márkás öltönyben feszít, és mindent összevéve megjelenése erőt és tekintélyt sugároz, akár Franz Kafka papájára, akár sportos yuppie-ra veszi a figurát. Lengyel László ezzel szemben egy szélfútta, egyszálbélű értelmiségi, aki leginkább a Vackorra, a loncsos, lompos és bozontos kölyökmackóra emlékeztet, nyakkendője nyilvánvalóan alibi, ahogy kutatói státusza is; e rekvizitumok csak arra szolgálnak, hogy politológusnak álcázzák a tévé aktuális kerek asztalának lovagjai között megjelent szépírót. Azaz várjunk csak! Szépíró-e Lengyel László? Nyilvánvalóan nem az, noha szépen ír, nem akármilyen stílusérzékkel. De az, amit ír, nem szépirodalom, hanem lényege szerint politikai esszé. Akkor viszont, vetjük rögtön magunk ellenébe, mit keresnek írásaiban a szépirodalomból kölcsönzött elemek? Mi az, amit Lengyel László művel? Regényes közgazdaságtan, dramatikus pénzügykutatás? Az bizony, mondhatja erre az, aki szerint a tisztes tudomány számsorokat pároztat, hogy táblázatokat tenyészthessen ki belőlük. Lengyel László a fafejű szakbarbár szemében egy széplélek, akinek megártottak az olvasmányai. Én ezt nem gondolom róla, azt viszont igen, hogy a szépirodalomból kölcsönzött megjelenítéssel hátteret kíván teremteni politológiai elemzései mögé, megéreztetve az egyes életpályákban megnyilvánuló sorsszerűséget is. Módszere mindazonáltal életveszélyes. Új könyvében, melyet még kéziratban olvastam, Fortinbras királyságáról ír, a forrás Shakespeare. Csakhogy Shakespeare nem olyan szerző, akit minden további nélkül kikölcsönözhetünk magunknak a világirodalomból, hogy művét fűszerül használjuk a saját receptünk szerint készülő mártás ízesítéséhez. Lengyel László egy sor költőt idéz könyvében, akik mind Shakespeare-től kölcsönözték Fortinbras figuráját, de a hablelkű költők egytől egyig mind kőkemény profik, nagy óvatosan csak egy csipetnyit vesznek a mester fűszeréből, egy gesztust, egy árnyalatot, tudva azt, hogy a mester őrleménye túl erős, ha többet csippentünk belőle, elnyom minden más ízt. Lengyel László érzékeny olvasó, de gyanútlan szerző, részletesen kidolgozza képzeletbeli Dániáját, királyi udvarral, apátsággal, pápai követtel, minek következtében minden shakespeare-i elem azt süvölti: ez nem a Gazda, ez nem Ő. Lengyel László alakjait drámai értelemben kettős rácsrendszer teszi mozgásképtelenné, egyrészt illeszkedniük kell modelljükhöz, másrészt Shakespeare-i alakmásukhoz; egy olyan szereplőnek, aki egyszerre Kádár János és János király, nincs igazi sorsa, bukása nem rendít meg, csak a porond porzik. Mondja is könyve előszavában Lengyel László, hogy ez nem dráma, hanem dialógus, ettől azonban kezdeti hiányérzetünk nem csökken, a könyv elején Shakespeare túl harsányan van jelen – azzal, hogy ő nem ő. Tart mindez addig, míg bele nem futunk az első Montaigne- vagy Dante-idézetbe, ami a továbbiakra nézve lehetetlenné teszi, hogy Lengyel László Shakespeare-imitációját az Erzsébet-kori angol dráma ihlette szövegnek olvassuk. Azt a képtelenséget, hogy a képzeletbeli Globe Színház színpadán a globalizáció esélyeiről essék szó, a könyvben fölhalmozott műveltséganyag a végtelenségig fokozza; képzeljünk el egy színpadi csatajelenetet, melyben a seregét vezérlő drámai hős idézeteket von elő tokjukból ahelyett, hogy kardot rántana. Lengyel László nem regényt, nem drámát, esszét ír; az esszé szövege a legvégletesebben ellentétes stíluselemeket is képes magába fogadni, ha a szerző a különféle elemeket arányérzékkel adagolja, és mondtuk már korábban, hogy Lengyel Lászlónak nem akármilyen íráskészsége van. A mai magyar politikai színtér szereplőit nem egy kósza ötlet nyomán öltözteti a Shakespeare-hősök öltözékébe, nem pusztán azért, hogy megmutassa, mennyire lötyög rajtuk a nagyszerűség jelmeze, távolabbi célja van a színielőadásával. Egy magaslati pont, illetve annak sugalmazása, hogy létezik egy ilyen pont, mert léteznie kell – és ez az, amit hírvivője útján Shakespeare a szaktudománynak üzen –, léteznie egy olyan kilátópontnak, ahonnét nézve a politika nem az a mindennapjaikból ismerős, a szó szoros értelmében bicskanyitogató ki-veri-át-a-másikat társasjáték, melyet a szemünk láttára játszanak a parlamenti demokrácia díszletei között a magukat pragmatikusnak mondó politikusok, hanem valamiféle nemzedékek során fölhalmozott, közhasznú tudás, melynek több köze van a bölcsességhez és az erkölcshöz, mint a hazudozáshoz és a képmutatáshoz, mert igazi tárgya jelen és jövő bogozni való gubanca, a rendre bekövetkező katasztrófákat rendre túlélni képes ember, nagy szóval az emberiség.

A könyvet a gondolkodó olvasó figyelmébe ajánlom.

*

(Egy vérbeli liberális konzervatív hölgy) Az anyanyelvünk.

Ujjaival szórakozottan babrál egy-egy újonnan divatba jött szlengszó boglyas hajában, majd beküldi a szurtos kis vadócot a fürdőszobába fogat mosni. Példamutatóan türelmes természet. Rezzenéstelen arccal tűri még azt is, ha a fenti tevékenységét folyamatos szájhigiéniára való szoktatásnak nevezik.

Máskor viszont meghökkentően keményfejű. Magyarul példának okáért beszélhetünk akasztófahumorról, de nem villamosszék-humorról, még kevésbé halálosinjekció-humorról, golyó általi humorról meg végképp nem. Rejtély, hogy miért részesíti előnyben az egyik kivégzési módot a másikkal szemben.

A múltja is tele rejtélyekkel, vegyük csak az ikes igeragozást!

Bizonyos nyelvtudományi vélekedések szerint a Fővárosi Önkormányzat elnevezési bizottsága az érdemdús hölgy tiszteletére adta az ismert süteménynek a Női szeszély nevet.

Más vélekedés szerint viszont ez hülyeség, a nyelv egyszerűen csak él, és mint ilyen furfangosabb a legfurmányosabban szerkesztett szabálykönyvnél is, hogy a szakácskönyvekről most ne is szóljunk!

A legokosabb, amit tehetünk, hogy fölkérjük táncolni.

*

(A hadd-lám-uramisten-mire-megyünk-ketten effektus, avagy példa a fekete humorra)

A kentaur

Ezen a borongós kedélyű ezredfordulón örömmel jelenthetem hazám polgárainak, hogy a múlt héten hangos röhögések közepette olvastam egy könyvet. Egy könyvet, amely nem arról szól, mint a napilapok tudósításai, hogy ki kit jelentett föl és hol, és hogy ki mit lopott és honnan, hanem merőben tudományos szempontból tárgyalja a kentaurok, e képzeletbeli, ló altestű és emberi felsőtestű lények helyét a természetben. Ez is a könyv címe: A kentaur természetrajza. Egy tudományos monográfia, illetve annak harsány derültséget kiváltó paródiája. Szövegének szerzője Csányi Vilmos etológusprofesszor, az ismert kutató és tudomány-népszerűsítő (a kötet klinikai komolyságú orvosi tankönyvek illusztrációit idéző és ilyenformán ugyancsak heveny derültséget okozó grafikái Makovecz Benjámint vallják mesterüknek). Na már most fölmerül a kérdés, hogy miért vetemedik egy ilyen könyv megírására egy akadémiai levelező tag (idiomatikusan: associate of an academy; idiotikusan: member of an academy by mail) és tanszékvezető egyetemi tanár (professor and chair; amennyiben kari dékán is, akkor arm-chair), azaz egy humánetológiai kérdéssel állunk szemben. Az etológia, magyarul viselkedéstan, az emberi és állati magatartást tekinti tárgyának, és igen komoly ismeretágnak kell jellemeznünk. Az etológia hírneves művelőjétől, Konrad Lorenztől tudjuk, hogy mi a teendője a libák közé esett embernek, továbbá, hogy mit kell tennünk akkor, ha alkonyattájt a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán ránk támadna két éhes hím oroszlán. Ilyenkor, mondja Konrad Lorenz, semmi esetre ne hadonásszunk, sikoltozni se sikoltozzunk, azt meg végleg ne kiabáljuk, hogy „Jaj, mamám!”, hanem az etológia tudományában jártas egyedekként feküdjünk az oroszlánok elé a „megadom magamat” pózában, azaz könyökben behajlított karunkra hajtva fejünket, miáltal is olyan erős gátlás ébred az oroszlánban, hogy egyszerűen nem tud bántani, még kevésbé a nyílt utca során megvacsorálni minket. Csak reménykedhetünk abban, hogy az oroszlánok, akikkel a sors kifürkészhetetlen akaratából épp a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán futottunk össze, kiművelt, etológiában jártas oroszlánfők, egyenest a Széchenyi-tervből, és hogy éhségérzetük nem vakítja el teljesen őket, és nem viselkednek úgy, mint a hazai közélet némely szereplője, azaz, mint az állatok. Csányi professzor maga nem oroszlánokkal, hanem – nyilván helykímélés szándékával; kis ország vagyunk – kutyákkal foglalkozik. Remélhető, hogy kutatásainak köszönhetően az emberiség hamarosan választ kaphat arra a kérdésre, hogy ha a kutyaugatás nem hallatszik az égig, akkor konkrétan meddig hallatszik. A professzort különben nincs szerencsénk személyesen ismerni, csak a tévében láttuk, a műkedvelő etológus sasszemével azonban így is fölfedeztük természetében azt a néhány hajlamosító tényezőt, mely arra bírta, hogy halmazati cselekményként A kentaur természetrajzát elkövesse. Először is a professzor úr csücsörít. Lehet, hogy valójában nem is csücsörít, csak a stuccolt szakálla teszi olyanná az arckifejezését, mintha épp rajtunk kuncogna. Ehhez járul a hamiskás nézése. És a szeme is gyanúsan csillog. Eme néhány objektívnek tekinthető tényből kiindulva összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a professzor urat az átlagosnál fejlettebb humorérzéke csábította arra, hogy lóvá (kentaurrá) tegye a nyársat nyelt tudományosságot. Rakoncátlanul rosszalkodva, ahogy elődei közül – hogy csak két nevezetes bűnelkövetőt idézzünk meg a bűnügyi múzeumban kiállítottak közül – Thyl Eulenspiegel és Karinthy Frigyes. Magáért a csíny öröméért is persze, mint a többi vásott kölyök, de leginkább mégis azért, hogy a csíny által a szabadgondolkodás átkos szellemét terjesszék, ironikus zárójelbe téve minden vaskalaposságot. Csányi professzor komolyan veszi a tudományt, épp abból tetszik ki ez, hogy milyen komolyan dolgozza meg bohókás szövegét, a tudományos közlemények szabályait betartva vaskos jegyzetapparátust mellékelve hozzá, bizonyítandó azt, hogy a puszta módszer nem elég az objektív üdvösséghez, ahhoz még ihlet és képzelet is kell! Egyébként a professzor úr csínytevőként is úriember, lábjegyzetei tobzódnak a nyilvánvaló képtelenségekben, a hivatkozott tudósok angol neve magyarra fordítva még a tizenhat éven felüli hölgyolvasókat is pirulásra késztetné, azaz a szerző nyíltan röhög a saját viccein, leleplezve ezzel könyvének igazi műfaját. Mindazonáltal nem lennénk meglepve, ha a Fővárosi Közigazgatási Hivatal mulasztásos törvénysértésben marasztalná el az illetékes önkormányzatokat, mivel azok még mindig nem szabályozták rendeletileg a kentaurok tartását zártkerti, illetve panelházi körülmények között. De most vissza az oroszlánokhoz, melyeket galádul otthagytunk, ha még emlékszünk rá, a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán. Mint említettük volt, tudós etológusunk már egy ideje kutyákkal foglalkozik. Ezek egyike, hallottam néhány éve a tévé valamilyen tudományos műsorában a professzor szájából, egy vakarcs kis blöki, afféle selyempincsi első találkozásuktól kezdve hisztérikus dührohammal fogadta a professzor egyik munkatársát. Ez annyira föltűnő volt, hogy a professzor úgy döntött, kísérletvezetői minőségében elbeszélget előbb az emberrel, majd a kutyával. Rövid úton kiderült, hogy a munkatársat gyerekkorában csúnyán megharapta egy kutya, ami egy életre szóló rettegést ültetett a munkatársba általában a kutyaféléktől, függetlenül azok méretétől, ezért aztán a munkatárs mirigyei a kis blöki láttán is elkezdték kiválasztani a „Mamma mia!” márkájú illatanyagot, amit persze az emberénél sok fokozattal jobb szaglású kutyák családjába tartozó kis blöki rögtön megérzett, és élve az alkalommal egy vérebhez méltó operai jelenetet rendezett a laborban. A munkatárs föltáró jellegű vallomástétele a kölcsönös megértés légkörében folyt le, a kutyával való elbeszélgetés viszont teljes csőddel zárult. – Nézd, Vilikém – mondta a kutya –, szarok én a te kísérletedre. Föl tudod te azt fogni, hogy hány alkalma nyílik az életben egy ilyen minivizornak arra, hogy oroszlánnak érezze magát? – Az etológusi pályához nélkülözhetetlen a beleérzés és a rálátás kettős képessége. A kísérletvezető tehát nem szólt egy szót sem, hanem hamiskás tekintettel várt még néhány évet, majd megírta A kentaur természetrajza címmel tudósi pályájának kiemelkedő művét. Könyvkiadói berkekből származó értesüléseink szerint a kentaur-könyv sikere szárnyakat adott a tudós szerzőnek, aki mint az állatvilág gerincesek (Vertebrata) nevezetű törzsén belül a madarak (Aves) osztályába is tartozó Homo Ludens, a saját rendszertani különlegességen fölbuzdulva két további szórakoztató értekezésével, A farkasember két hímes tojása és a Gorilla, az emberszabású őrző-védő címűekkel kíván az ő kedves olvasóközönsége elé lépni. Ugyanezen könyvkiadói berkekben erősen bíznak abban, hogy a két korszakalkotónak ígérkező mű a nem túl távoli jövőben napvilágot láthat.