Tárgyaim

Egy repesz. Pop-art munka. Hornyolt fémfelület, ezüstje kékbe, pirosba, zöldbe játszik; tízezer tűlevél negatívja, egy rendezőpályaudvar cérnasínjei rajta. Fölveszem, jó meleg. Az egyszínűt, amit tegnap ugyanitt találtam, eldobom, ezt megtartom. Ez szebb.

Egy uszályroncs a Dunában, a Lánchíd alatt. „Jézusom…”, hallom még magam mögött, de már összezárult fölöttem a víz; a vascápa némán suhan el az arcom előtt: hatalmas, fűrészes, fekete fej. Majd földob a víz a szemfájdító kékbe, a rakpart a magasban, a törmelékhegyek; „…ez beugrott”, anyám most fejezi be a megkezdett mondatot. Mászom fölfelé a lépcsőn a vizesen csattogó pofonok felé.

Egy oldalzsák. Valamelyik hadsereg hagyhatta el. Vagy az apám ítélte úgy, hogy ez most egy hosszabb kirándulás, ehhez már hátizsák illik? Érdes zsákszövet, csúsztatható, zöld pléhcsat a vállszíj szabályozásához, a zsák oldalán kurta bőrszíj, ez egy másik csatba illik, de ez nem zöld: kék-fekete. Én az egyheti tisztát szállítom benne. A zsák túl nagy, behúzott vállszíjjal is a térdemet veri. Leszállok a villamosról (már idáig jár), baktatok fölfelé az Árnyas úton. Dörrenés, a hang ide-oda verődik a dombos feketeségben. HALLOTTAM A GOLYÓT, rohanok, csámpásan szuszogó kacsa, bele a sötétbe, HALLOTTAM, AHOGY SZISZEGETT, majdhogynem büszkén.

Egy vasredőny. Soha nem hittem volna, hogy ilyen homorú is tudok lenni. Belepréselődöm a redőnybe, a hátam, érzem, olyan, mint egy radiátor teteje. Mellettem a barátom, filozófus alkat, olvasta Ortegát is. Most is filozofál, de ügyel arra, hogy lapos maradjon, mint egy szelet papír. Csak a fejét fordítja felém, úgy sziszegi:

– Te, ezek ránk lőnek!

– Ne mondd! – sziszegem vissza, mert Ortegát ugyan még nem olvastam, de azért ennyit már én is tudok: reszketeg pofával bámulni az üvöltő kattogásba.

Tárgyaim? Ők? Az enyéim?

Én az övék, a halmazállapot-változásnak abban a különös folyamatában, amikor a szilárdból cseppfolyós vagy légnemű vagy ahogy ez gyakran megesik, halmazállapot nélküli keletkezik, mely folyamat végbementét a szokásos fényhatás jelzi, az a makacs derengés a tárgyak körül, mely előbb csak körvonalaikat bizonytalanítja el, utóbb, már lényegüket is kikezdve, az utolsó foltig fölissza őket, míg végül még az is kétségessé válik, hogy volt-e ott egyáltalán valaki vagy valami, vagy egyszerűen csak a Nap sütött be egy lakatlan szobába.

E folyamat persze, épp az imént fölsorolt bizonytalansági tényezők nagy száma miatt, nehezen fényképezhető.

A redőnyt, hogy mást ne mondjak, lecserélték. A földig érő üvegablak mögött napjainkban jól kivehető a gazdag áruválaszték, és a MOST ÉRKEZETT táblán könnyen olvasható a krétával írt fölirat: IRAKID ATOJA.

Ó, azok a gödröcskék!

Sajnos nem egy Csokonai-versbe illő leányorcán, hanem egy vaságyon, a derekam alatt. – A rosseb feküdjön beléd! – búcsúztattam, mint egy sodronygyilkos Gloster a Harmadik Richard-ból, amikor végre sikerült túladnom rajta.

Az a cifra szegénység, amelyben nevelkedtem, eltávolított a tárgyaktól. Mivel lehettem volna azonos? A kombinált bútorral, a hengerelt fallal, a rémületesen cirádás képkeretekkel, netán a keretben látható, nem kevésbé rémületes olajképekkel? Álruhában jártam köztük, eminens diáknak öltözött lázadó. Ahogy később is álruhában ültem a különféle székeken, a mind íróasztalszerűbb asztalok mögött; jártam (amikor már volt) a nemzedékek által lejárt perzsaszőnyegen; néztem a gebinesék csíkos tapétáját a falon, hogy szoktassam magam a látványhoz, mert pénzünk egy darabig nemigen lesz arra, hogy ezt a La Goulue szoknyájára illő mintázatot egy kevésbé szemet szúróra cseréltessük. A körülményeim választották őket, nem én. Én csak laktam köztük. Egy porcikám sem azonos velük.

Hiszem én, a naiv.

Ajtómon családunk címere. Egy könyvborítóból alkottam filctollal, egyenlőségjelet téve a szerző neve és a könyv címe közé: „Orbán Ottó = Szegénynek lenni.” Figyelmeztetés és életprogram, melyet igazán nem látszik nehéznek megvalósítanom. Ifjabb pályatársam mégis enyhe fölénnyel sandít rám a papagájzöld fotelágyról, mely kinyitott állapotában olyan elhagyott gyerekek hálóhelyéül szolgál, kiknek szülei hűtlenül színházba, vendégségbe vagy kiküldetésbe távoztak: „Szegénynek lenni! Perzsaszőnyegen!”

Kétségkívül a Lejárt Perzsaszőnyeg Bosszújával állunk szemben. Átvitt értelemben: a tárgyakéval. Körülülnek, és kajánul lesik a pofám; övék az idő.

Humorukat mindazonáltal szeretem. Ahogy a világ vágóasztalán futó filmből kimerevítenek egy képet.

Művészeti tárgyaim közül nagy becsben tartok egy színes tollrajzot, O. K. mester alkotását. A kép a magyar irodalom egy klasszikus remekét illusztrálja, egy bizonyos Törpék című verset. Figyeljünk a művész mély beleérző képességére! „Erdő mélyén két törpe…” A képen két óriás látható. „…ülnek egy nagy gödörbe.” A két óriás egy virágos réten áll. „Én is törpe, te is törpe…” Az óriások méretét finom jelként (szemiotika!) sejteti a fejükkel egy magasságban lebegő, két, harsányan kék felhő. „…le is vannak nagyon törve.” A két óriás majd kicsattan a vidámságtól; az egyikük – a kéztartásán látni – éppen táncolni kezd. A kép, választott tárgyához méltó módon, tartalom és forma összhangjának klasszikus példája.

E képpel a lakásban található műtárgyak közül csak egy szobor állja a versenyt, a kisplasztika magyar mesterének, András Lászlónak alkotása. A művészt a kisméretű szoborban is a nagy formák vonzzák, és noha ebben minden kétséget kizáró módon fölismerhető Henry Moore-nak magyar kollégájára gyakorolt hatása, a művész mégsem sorolható Moore szolgai utánzói közé. A művész hazai gyökereiről elsőként szobrának szerkezete tanúskodik. A dunai kavicsokat magyar Technokol Rapid fogja össze. Ebben a minden ízében hazai konstrukcióban ölt testet a mű eszméje, mely az egyediben az általánost, a helyiben az egyetemest kívánja megragadni. A művész szándékát híven érzékelteti már a címadás gesztusa is; az a mód, ahogy a magyar költő verséből – szoborként – kilépő „Cassius Ali behúz egyet a végtelennek”.

A lakásban található többi kép, váza, tányér – profik munkája. Semmi érdekes.

Érdekesebb a könyvespolc oldala. Itt sokáig tartotta magát India, míg el nem sodorta a Nagy Költözködés. Csak az egyrúpiást rajzszögeztem vissza; cikornyás pénzrondasága még ma is megrendítő jelképe a szememben annak, hogy milyen kevésen tud múlni a legtöbb, hogy életben maradjunk. Mellette semmi, egyedül sárgul a polc oldalán, egy darab kibírható lelkifurdalás.

Átellenben London. Az Eden Plaza Hotel „welcome card”-ja; nem is tudom, miért tettem ki; az aranyozott (bárói? grófi?) korona miatt, amivel a szállodaportás jelképesen megkoronázta Mr. Orbant, a sodronyok lovagját? Hogy röhögjek egyet azon a nyári Mikuláson, aki a színes televíziót bámulta az edeni szálloda édeni ágyából? A metrójegyet, ezt tudom, lecsaltam, nem adtam le a kijáratnál. A repülőtéri busz jegye tanúsítja, hogy ötven pennyért felnőtt voltam Heathrow-ig: „ADULT”. Az öt és félpennys nyugágyjegy, hogy gazdasági pályára kellett volna lépnem: a Hyde Parkban pénzért néztem a vizet. A röplap, amit a Trafalgar Square-en nyomtak a kezembe, a SÜRGŐS ÜZENET A MI URUNKTÓL, JÉZUS KRISZTUSTÓL, hogy a közismert nehézségek ellenére az angol posta a legmagasabb színvonalon látja el föladatát.

Ennyi. Meg a könyvek a polcon, az ágyon, a földön. És a rögeszme, hogy ez nem én vagyok, hogy én nem ez vagyok. Nem az a gyerekeit nevelő háztartásbeli, aki megy bele fejjel a földbe, sárnak.

A másik.

A bajban okosodik a tudomány, sajnos.

Amikor először aludtam központi fűtéses lakásban, azt mondtam reggel:

– Kha-hrö-khe-khö-hrr…

Egyhónapi gégészeti kezelés után, amikor a garatfalamat ecsetelő szakorvos már éppen végzett volna a mázolással, valaki megkérdezte, hogy nem túl száraz-e nálunk a levegő.

Így találtam föl a párologtatót.

A párologtató lelke az itatóspapír, melyet több rétegben radiátorméretűre hajtogatunk és böködős iratkapoccsal (Milton) egymáshoz erősítünk. Ez a PÁROLOGTATÓFELÜLET. A párologtatófelületet egy ugyancsak több rétegű, de keskenyebbre hajtogatott és a párologtatófelülethez a fentiekben már említett iratkapoccsal rögzített itatóscsík, a VÍZUTÁNPÓTLÁS-BIZTOSÍTÓ köti össze az ALAPEDÉNNYEL. Az alapedénybe szilárdan belógatjuk a vízutánpótlás-biztosítót, majd az edényt színültig töltjük vízzel. Ez a PÁROLGÓ ANYAG. Szakkörökben a találmány korszakalkotó voltát ma már általánosan elismerik. Párologtatót ugyan üzletben is árulnak, de az enyém párolog is.

Fő területem mégsem a párolgó folyadékok fizikája. Érdeklődésemet egy váratlan esemény más mederbe terelte.

1. Hogyan lettem asztalos?

Így:

– Nagyon fáj? – kérdezte a barátom, a meszes nyakcsigolyák kandidátusa.

– Nagyon – mondtam teljesen félreértve a helyzetet –, kisugárzik a vállamba, az alkaromba, az ujjaim rendszeresen elzsibbadnak.

– Ez ezzel jár – mondta, és lapozni kezdett valamilyen papírok között.

2. Mit tettem mint asztalos?

Először is csináltam egy könyvállványt. A könyvespolcból kimaradt deszkát fűrésszel a kellő méretűre vágtam, minek következtében az állvány egyik pereme kissé hullámos. Ezután smirglivel lesimítottam az éleket, majd fúróval, bicskával és megint csak smirglivel kialakítottam a süllyesztett csavarok helyét, majd fölszereltem a vékony kalapgumit, hogy valami féken tartsa az ellapozódni hajlamos könyvlapokat, majd rászögeltem alulról a peremléceket, majd rácsavaroztam a támasztót, mely az állvány dőlési szögét meghatározva egyszersmind további dőlését is megakadályozza, majd rácsavaroztam a tetejére a meghajlított gömbvasat, erre rácsíptettem a két műanyag csipeszt – és egy technikában járatlan személy már késznek is vélné a művet. Haha! Fogtam egy nyolcvan (kilencvenöt?) forintos magyar ülőkét, erre ráállítottam egy kiszolgált gyereksámlit, és ennek a tetejére állítottam a könyvállványt. Most volt egy magasságban az asztallal, most volt kész a zenészek öröme, a KOTTAÁLLVÁNY, könyv azon el nem lapozódik, papír arról le nem esik.

Csakhogy az asztalra még mindig rossz szögben esett a fény.

Fogtam tehát egy közepes méretű rajztáblát, kifúrtam a – mondjam-e, hogy süllyesztett? – csavarok helyét, az aljára fölcsavaroztam a fentebb említett, hajlított gömbvasakból kettőt, úgy, hogy az egyiknek még oldalirányban is kihajtottam – kombináltfogóval – a csücskét, majd kihúztam az íróasztalomba épített és gépeléshez rendszeresített falapot, ráállítottam a föltupírozott rajztáblát, mire az az egyik szélével szépen belefeküdt az íróasztal szélén található – kifalcolt – vájatba, miközben az egyik gömbvas nem kevésbé szépen odafeszült a kihúzható falap pereméhez, a másik meg, a kihajlított csücskű, egyenesen gyönyörűen behajlott az asztal pereme alá; hála a kellő helyen és időben alkalmazott technikai megoldások e hosszú sorának, az egész alkotmány azóta is rendeltetésszerűen üzemel, mintegy sínen suhanva előre-hátra, a kisiklás komolynak mondható veszélye nélkül; ráadásul a kihúzható falap meg a csúsztatható rajztábla közé éppen befér a nagy Országh-szótár: ha valaki bejön a szobába és megkérdezi tőlem, mit jelent magyarul az az angol mondat, hogy Mrs. Brown szereti Shakespeare költészetét, én csak hátratolom a KÖNNYEN SIKLÓ ASZTALTOLDALÉKOT, mire előttünk a nagyszótár, és az illető ajkáról azon nyomban lehervad a gúnyos mosoly.

Csakhogy még mindig nem volt megoldva az egyes kéziratlapok, fénymásolatok, cédulák látótávolságban való fölfüggesztése.

Fogtam tehát két falapocskát; a smirglit és a süllyesztett csavarokat már nem is mondom, a faragott facsapokat sem, a forgatható alkatrészeket sem; elég annyi, hogy a lécdarabból készült vállon a hajlított gömbvas a nyak, azon a két műanyag csipesz a fej, és ezzel kész a CSIGOLYAGYÓGYÍTÓ KÉZIRATLAP-TARTÓ, az író igaz barátja, a technika legújabb vívmánya.

– Nálunk semmi újság – mondja a feleségem a telefonba –, mindenki egészséges, csak Ottó csinált már megint valami oltáriszentséget.

Mosolygok. Az ilyesmi nem ér föl hozzám.

Épp most készültem el az ASZTALTOLDALÉKKAL. Mit tudja azt más, hogy milyen érzés ez! Ez nem a költészet kétes kalandja, erre nem jön a máskor menetrend szerint érkező csömör, az a semmihez sem hasonlítható lidércnyomás, ahogy a költő kézbe veszi imént befejezett versét, és csalhatatlan biztonsággal érzi, hogy ez nem vers, hanem a legszörnyebb ki-ne-mondjam-mi.

Nem, ez a tiszta, salaktalan öröm. Itt állok, kezemben csavarhúzó, előttem az élet.

Föltaláltam az asztalt.

1976