Honnan jön a költő?^*

– Maga olyan angolszász – mondta a nyúlánk, svéd szőkeség. Sugárzóan fiatal nő volt, félhosszú haja föl-fölszikrázott a finn nyárforduló éles fényeitől. Egy stockholmi könyvkiadó lektoraként kelet-európai szerzőkre vadászott a Lahti Írótalálkozó embersűrűjében. Szemmel láthatóan büszke volt arra, hogy sikerült egy nyugati szabású írót találnia a Keletről jöttek között.

Kelet-Nyugati Ottó zavartan mosolygott. Kételkedett modorának angolszász voltában. Mi több, modorának keletiességében is kételkedett. Elárulunk egy nagy titkot, hősünk teljes bizonytalanságban élt afelől, hogy modora, már ha volt neki, kapcsolatba hozható-e a négy égtáj bármelyikével is. Megrögzött realista lévén, egy hajdanában vele megesett és meglehetősen rejtélyes történet ügyében nyomozott, melybe a világ legkevésbé angolszász helyén bonyolódott bele: egy agyonbombázott budapesti bérház sötét, zajos és büdös pincéjében.

Mindazonáltal történetének voltak angolszász szereplői is. A légiriadók mind ritkább és mind rövidebb szüneteiben hősünk rendszerint az udvar sárga keramit kövezetén ült, és izgatottan figyelte a sűrű csöndet, mely az égi magasban kéklő harctérről zuhogott alá. Néhány perccel azelőtt még az angolszászok köröztek odafönt; ahányszor csak megjelentek sast formázó ezüstös bombázóikkal, ugató géppuskák és bőgő motorok mennydörgésétől rázkódott az ég, mintha darabjaira akarna szétszakadni. Hogy a Londoni Bombák Szimfonikus Zenekarát ne is említsük. – ÍÍÍJÚÚÚ – szólózott odafönn egy láthatatlan hang, majd fölhangzott a fülsiketítő robbanás földközeli kontrabasszusa.

Az ostrom már negyedik hete tartott, és hősünk lassan hozzászokott mindahhoz, ami ezzel együtt járt. Inkább az ösztöneivel, mint az eszével, de végül is rátalált a kézenfekvő magyarázatra. Mindaz, amit átélt, csak a háború napi gyakorlata volt, a lehetetlenné vált élet egyedül lehetséges formája. Hősünk már gyakorlott túlélő volt. Evett sült lovat is; kissé édesnek találta a húsát, de meg tudta enni. Tanúja volt a sötét pincében támadt őrült üvöltözésnek és sikoltozásnak, mikor a szomszédban levegőbe repült a Lánchíd. A Lánchíd – amíg állt – csak kétsaroknyira volt a házuktól. A hidat a menekülő németek aknái tépték darabokra. A robbanás földöntúli bárpincérként úgy rázta meg az öreg bérházat, mintha a Jeges Vér nevű új koktélt próbálta volna ki. De a vállalkozást nem koronázta siker, nem történt semmi rendkívüli. Csak a falhoz ragasztott gyertyák estek le a földre, és a többnyire nőnemű pincelakók üvöltöztek és sikoltoztak. Hősünk nem. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy izgassa magát. Úgy van, ahogy mondjuk: hősünk a maga, mondhatni, kivételes módján nemcsak angolszász volt, hanem dán is. Meghalni akart, alunni, mint századokkal előtte Hamlet dán királyfi. Vénséges vén ember volt már. Kilencéves.

Nem mintha a háborúnak nem lett volna humora is. Kegyetlen humor volt ez, annyi biztos, de mégiscsak humor. És talán épp ez óvta meg hősünket a legmélyebb depressziótól. Annak ellenére, hogy kilencéves korára már vénember lett belőle, hősünk – vagy másvalaki, aki benne rejtőzködött – kétségbeejtően szeretett volna élni. Bénán ugyan, de figyelt. Mindent elraktározni – ez a leendő költő trükkje volt, a túlélés öntudatlan kísérlete.

És senki sem állíthatja, hogy nem volt mire figyelnie, akár egy életen át is. A harmadik emeleten lakott egy úriasszony, afféle dáma, egy ügyvéd neje. A hölgy korábban naponként fürdött, a mindennapi fürdő azonban a háborús körülmények között nehezen kielégíthető luxusigénynek számított. Hogy csak egyet említsek a számos nehézség közül, a harmadikon víz sem volt. A hölgy viszont makacsul ragaszkodott a szokásaihoz, miért is időről időre rászánta magát a bizonytalan kimenetelű fürdési hadműveletre. Fogott egy nagy fazekat, és lement a földszintre. Az udvaron található vízcsapból néha még folyt a víz. Ez alkalommal a hölgynek szerencséje volt. Kínos lassúsággal ugyan, de sikerült telitöltenie a fazekát vízzel. A teli fazékkal azután valósággal rohant vissza a harmadikra. Hogy, hogy nem, begyújtott a konyhai tűzhelybe, és megmelegítette a vizet. A meleg vizet aztán kitöltötte a kádba. Alighogy kitöltötte az utolsó csöppet is, megkezdődött mindennapos légiriadóink egyike. A szirénák fölsivalkodtak, mint az őrült, és a hölgy leszaladt a pincébe.

Házunkat az ostrom kezdete óta két bombatalálat érte. Csodálatosképp egyik bomba sem robbant föl. Házunknak két udvara volt; az egyik, a nagyobbik, a kapu és a bejárati előtér mögött, a másik, egy keskeny hátsó udvar, nevét meghazudtolva baloldalt, a mi házunk és a szomszéd ház közé szorítva. A légoltalmi előírások szerint mindkét udvaron egy-egy rakás homokot kellett tartanunk, hogy legyen mivel oltanunk a netán keletkező tüzet. Angolszász bombázóinknak két alkalommal is az Alice Csodaországban Légitámaszpontról kellett fölszállniuk, mert mesebeli bombáik csak a homokrakásokat találták telibe. A bombák, mint rendesen, sivítani kezdtek, majd néma csönd. A szomszédságban híre járt a nevezetes esetnek. A környék házai vagy lángban álltak, vagy romokban hevertek; mi sértetlenül úsztunk meg mindent. Szemmel láthatóan és egyszerűen szerencsénk volt. És mekkora már megint, a Hölgy Fürdője napján. A szirénák már fújták is le a légiriadót, négy hét óta a legrövidebbet.

Az ügyvédné fölszaladt a lépcsőn; hátha még elég meleg a víz, hogy megfürödjön benne. A nagy sietségben valósággal föltépte a fürdőszoba ajtaját – és a fürdőszobában ott találta a harmadik bombát, nagy kényelmesen elnyújtózva a még langyos fürdővízben. A hölgy egy időtlenül hosszú pillanatig mozdulni sem tudott, majd pánikba esett, és kirohant a nagyobbik udvar fölött körbefutó körfolyosóra.

– Jesszusom, egy bomba ül a fürdőkádamban – sikoltotta és elájult.

Talán ez volt az a pillanat, amikor író, a betűk embere lett belőlem, bár ez esetben „a szavak embere” találóbb lenne, mivel ez a lehetetlen szó, a hibás nyelvhasználat volt az, amit többé nem felejthettem. Egy bomba, ahogy a fürdőkádban ül. Nem az ügyvédné mondott itt valamit rosszul. Az emberi nyelv mondott itt csütörtököt, minthogy nem talált megfelelő kifejezést egy minden ízében embertelen helyzetre. A nyelv egyszerűen nem erre való. Nincs szavunk a fürdőkádunkban található bombára. Nincsenek szavaink a háborúra. Természetesen vannak. Ravasz és képmutató szavak, melyek még csak nem is utalnak a rejtett lényegre, esetünkben a bombára a fürdőkádban. A vasból való jelképre, mely emberi értékeink és erkölcsi mértékünk mélységes bizonytalanságát testesíti meg, minthogy érték és mérték a szemünk láttára bizonyult nagyon is törékenynek. Még a legközönségesebb ember is könnyen vált szörnyeteggé vagy áldozattá, gyakran egy személyben mind a kettővé a háborús pokol tüzében. A robbanékony karácsonyi ajándék – december vége felé jártunk – végül is nem robbant föl a fürdőkádban. Fölrobbant viszont bennem, föltéve nekem minden föltehető kérdés közül a legkényelmetlenebbet, az akkor és mindig időszerűt, az ember sorsáról ebben az embertelenné emberiesített világban. Túlélőként két dolgot örököltem, halott apám emlékét, akit Magyarország nyugati határszélén puskatussal vertek agyon, és a sürgető kényszert, hogy megpróbáljak válaszolni arra a kérdésre, melyet a tisztaságára kényes bomba tett föl nekem egy úriasszony fürdőkádjából. Választ keresőben mindinkább érdekelni kezdtek az ember hétköznapjai. Majd az egymással szöges ellentétben álló filozófiák. Elég az hozzá, hogy belehabarodtam a történelembe.

Majd tíz évvel később került a kezembe T. S. Eliot költeménye, A Puszta Ország. Elolvasva a költemény második, az Egy sakkparti, majd a harmadik, A tűzbeszéd címet viselő részét, borzasztó zavarba jöttem. Mintha ezt a soha addig nem olvasott szöveget én már olvastam volna. Minden olyan ismerős volt. Mint az életünk a pincében, a banalitásnak és a pátosznak ugyanaz a keveréke, azzal az egy különbséggel, hogy a szereplők nemigen hasonlítottak egymásra. Hanem a stílusuk annál inkább. Eliot versének földi színpadán egyszerre csak megjelenik Shakespeare Antonius és Cleopátrá-jának Enobarbusa, és Cleopátra iránt érzett rajongásától fűtve, egy őrületesen fennkölt szerelmi költeményt szaval el nekünk, ami tökéletes képtelenségnek hat a modern kor hivatalnokainak sivár párzási jelenetével szembesítve; két nappal azelőtt, hogy elindult volna utolsó útjára, mely a megsemmisítő táborba vitt (illetve vitt volna, ha még odaérkezése előtt meg nem ölik), apám egy kétségbeejtően patetikus levelezőlapot küldött nekünk. „Bízzatok a Jóistenben – írta –, ő majd gondotokat viseli.” Több ízben is megemlítette „a mi édes, kis fiunkat”; ez én voltam. Ugyanezen a levelezőlapon viszont azt is megírta, hogy aggódik néhány vég szövet miatt, és ezzel kapcsolatban megkérte anyámat erre-arra. Apám ugyanis korábban egy textilgyár tisztviselője volt. Üzlet és vallás egyazon levelezőlapon. Mondjunk költészetet a vallás, közhelyet az üzlet helyett, és máris fölfedező útra indulunk T. S. Eliot úr ravasz és elegáns világába. Én éppen ezt tettem. És ily módon egy láthatatlan csapdába estem. A legjobb úton voltam afelé, hogy fordító legyen belőlem. Fordítóként pedig, ez már csak világos, több, egymástól független személyiségre és majdnem ugyanennyi nemzeti érzésre is szert kellett tennem. Természetesen álszakállként és parókaként viselhetőkre, hogy fedezetük alatt némi külföldi költészetet csempészhessek Magyarországra. Csempészútjaimon hol angolszásznak, hol spanyolnak, hol orosznak, hol csehnek, hol izlandinak, néha még kínainak is álcáztam magam. Tény viszont, hogy nemzeti érzéseim közül az angolszász volt a legerősebb.

Egy sajtókivágat fekszik az asztalon. Babérok Swiftnek címmel egy olvasó levelét közölte a Párizsban megjelenő angol nyelvű napilap, az International Herald Tribune 1976. január 14-i száma.

A megnyerő ürge megnyerő története. A Kitűnő Költő Esete az Állítólagos Idézettel.

A valóság közel sem volt ilyen megnyerő. Szörnyen hosszú napra ébredtem. Rohadt hideg volt, csontig hatott a szél, és a Néphadsereg látni óhajtott engem. Épp csak azt akarta látni, hogy milyen megnyerő ürge vagyok. Egy szabadban tölthető nap lehetősége fölvillanyozott volna minden igazi impresszionistát, csakhogy én nem voltam impresszionista. Estefelé hazaérkezve már pontosan tudtam, hogy milyen érzés fagyasztott csirkének lenni a mélyhűtőben. Mellesleg még a fejem is jól megfájdult. Megfürödtem, megittam egy fél üveg vodkát, enyhén berúgtam. Kilenc órára járt, legfőbb ideje volt, hogy aludni térjen minden kitűnő részeg, aki nem várt vendéget fél tízre. Én, sajnos, vártam. A dolog sürgősnek látszott; egyik barátomnak valami filológiai segítségre vagy mire volt szüksége ahhoz, hogy végleg tisztába tegye a magyar költők általa szerkesztett, angol nyelvű antológiáját. Másnap már postáznia kellett a korrektúrát; találkozónkat nem mondhattam le. A rosseb rohasszon meg minden költőt, gondoltam. A rosseb rohasszon meg minden korrektúrát, lábjegyzetet és könyvkiadót. Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő.

Egy jó órai munka után belefáradtam a születési évszámokba meg a kötetcímekbe, és az az ötletem támadt, hogy pihenésül elolvasom a barátom bevezetőjét. Az első oldalon rábukkantam az idézetre. Valami megmozdult bennem, egy ragadozó állat. A régi, ismerős szörnyeteg, melyet akkor éreztem magamban először megmoccanni, amikor az ügyvédné egy bombát talált a fürdőkádjában. Te csak figyelj, ez volt az állat erkölcse. És ő aztán figyelt, még anyám halálos ágya mellett is. Nem tehettem ellene semmit, természete az emberség és embertelenség háborús keveréke volt, a jellemem, melyet azok a pincében töltött hetek kezdtek el formálni. Részegen is profi bűnöző voltam, költő. – Várj csak – nyögtem elhaló hangon. – Ez nem lehet; ez nem Swinburne.

Nemsokára megjelent a válaszlevél, Az International Herald Tribune mintegy két hét múlva közölte Waverley Root úr elegánsan ironikus sorait; a cikkíró elnézést kért a tévedésért. Elégtétel adatott mindenkinek; Jonathan Swift visszakapta a babérjait; Swinburne ismét zavartalanul fülelhetett a tenger hullámzásából kihangzó görög versmértékekre; és ami a babérokat illeti, nekem is kijutott belőlük. Csak egyvalakiről nem esett szó az ügy kapcsán. Az ügyvédnéről természetesen; én magam sem emlékeztem a nevére. Azok után a boldogtalan hónapok után nyoma veszett, sohasem láttam többé. A háború idején negyvenéves lehetett. Talán már nem is él. Könnyen magunk elé képzelhetjük, ahogy a végtelen fekete fürdőkádban elnyújtózva, a sziporkázó csillagok csapjait csavargatja.

Itt állunk tehát a tanulsággal. Nem valami angolszász tanulság. De nem is csupán magyar vagy tágabb értelemben kelet-európai. Ezt a tanulságot a fölismerhetetlen, de kívánatos jövővel gyötrődve szemező emberiség vonta le magának. Épp csak emberi, ha egy ilyen megrendítő tanulságot szabad emberinek neveznünk.