Ház egy jobb helyen

 

Honnan jön a költő?^*

– Maga olyan angolszász – mondta a nyúlánk, svéd szőkeség. Sugárzóan fiatal nő volt, félhosszú haja föl-fölszikrázott a finn nyárforduló éles fényeitől. Egy stockholmi könyvkiadó lektoraként kelet-európai szerzőkre vadászott a Lahti Írótalálkozó embersűrűjében. Szemmel láthatóan büszke volt arra, hogy sikerült egy nyugati szabású írót találnia a Keletről jöttek között.

Kelet-Nyugati Ottó zavartan mosolygott. Kételkedett modorának angolszász voltában. Mi több, modorának keletiességében is kételkedett. Elárulunk egy nagy titkot, hősünk teljes bizonytalanságban élt afelől, hogy modora, már ha volt neki, kapcsolatba hozható-e a négy égtáj bármelyikével is. Megrögzött realista lévén, egy hajdanában vele megesett és meglehetősen rejtélyes történet ügyében nyomozott, melybe a világ legkevésbé angolszász helyén bonyolódott bele: egy agyonbombázott budapesti bérház sötét, zajos és büdös pincéjében.

Mindazonáltal történetének voltak angolszász szereplői is. A légiriadók mind ritkább és mind rövidebb szüneteiben hősünk rendszerint az udvar sárga keramit kövezetén ült, és izgatottan figyelte a sűrű csöndet, mely az égi magasban kéklő harctérről zuhogott alá. Néhány perccel azelőtt még az angolszászok köröztek odafönt; ahányszor csak megjelentek sast formázó ezüstös bombázóikkal, ugató géppuskák és bőgő motorok mennydörgésétől rázkódott az ég, mintha darabjaira akarna szétszakadni. Hogy a Londoni Bombák Szimfonikus Zenekarát ne is említsük. – ÍÍÍJÚÚÚ – szólózott odafönn egy láthatatlan hang, majd fölhangzott a fülsiketítő robbanás földközeli kontrabasszusa.

Az ostrom már negyedik hete tartott, és hősünk lassan hozzászokott mindahhoz, ami ezzel együtt járt. Inkább az ösztöneivel, mint az eszével, de végül is rátalált a kézenfekvő magyarázatra. Mindaz, amit átélt, csak a háború napi gyakorlata volt, a lehetetlenné vált élet egyedül lehetséges formája. Hősünk már gyakorlott túlélő volt. Evett sült lovat is; kissé édesnek találta a húsát, de meg tudta enni. Tanúja volt a sötét pincében támadt őrült üvöltözésnek és sikoltozásnak, mikor a szomszédban levegőbe repült a Lánchíd. A Lánchíd – amíg állt – csak kétsaroknyira volt a házuktól. A hidat a menekülő németek aknái tépték darabokra. A robbanás földöntúli bárpincérként úgy rázta meg az öreg bérházat, mintha a Jeges Vér nevű új koktélt próbálta volna ki. De a vállalkozást nem koronázta siker, nem történt semmi rendkívüli. Csak a falhoz ragasztott gyertyák estek le a földre, és a többnyire nőnemű pincelakók üvöltöztek és sikoltoztak. Hősünk nem. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy izgassa magát. Úgy van, ahogy mondjuk: hősünk a maga, mondhatni, kivételes módján nemcsak angolszász volt, hanem dán is. Meghalni akart, alunni, mint századokkal előtte Hamlet dán királyfi. Vénséges vén ember volt már. Kilencéves.

Nem mintha a háborúnak nem lett volna humora is. Kegyetlen humor volt ez, annyi biztos, de mégiscsak humor. És talán épp ez óvta meg hősünket a legmélyebb depressziótól. Annak ellenére, hogy kilencéves korára már vénember lett belőle, hősünk – vagy másvalaki, aki benne rejtőzködött – kétségbeejtően szeretett volna élni. Bénán ugyan, de figyelt. Mindent elraktározni – ez a leendő költő trükkje volt, a túlélés öntudatlan kísérlete.

És senki sem állíthatja, hogy nem volt mire figyelnie, akár egy életen át is. A harmadik emeleten lakott egy úriasszony, afféle dáma, egy ügyvéd neje. A hölgy korábban naponként fürdött, a mindennapi fürdő azonban a háborús körülmények között nehezen kielégíthető luxusigénynek számított. Hogy csak egyet említsek a számos nehézség közül, a harmadikon víz sem volt. A hölgy viszont makacsul ragaszkodott a szokásaihoz, miért is időről időre rászánta magát a bizonytalan kimenetelű fürdési hadműveletre. Fogott egy nagy fazekat, és lement a földszintre. Az udvaron található vízcsapból néha még folyt a víz. Ez alkalommal a hölgynek szerencséje volt. Kínos lassúsággal ugyan, de sikerült telitöltenie a fazekát vízzel. A teli fazékkal azután valósággal rohant vissza a harmadikra. Hogy, hogy nem, begyújtott a konyhai tűzhelybe, és megmelegítette a vizet. A meleg vizet aztán kitöltötte a kádba. Alighogy kitöltötte az utolsó csöppet is, megkezdődött mindennapos légiriadóink egyike. A szirénák fölsivalkodtak, mint az őrült, és a hölgy leszaladt a pincébe.

Házunkat az ostrom kezdete óta két bombatalálat érte. Csodálatosképp egyik bomba sem robbant föl. Házunknak két udvara volt; az egyik, a nagyobbik, a kapu és a bejárati előtér mögött, a másik, egy keskeny hátsó udvar, nevét meghazudtolva baloldalt, a mi házunk és a szomszéd ház közé szorítva. A légoltalmi előírások szerint mindkét udvaron egy-egy rakás homokot kellett tartanunk, hogy legyen mivel oltanunk a netán keletkező tüzet. Angolszász bombázóinknak két alkalommal is az Alice Csodaországban Légitámaszpontról kellett fölszállniuk, mert mesebeli bombáik csak a homokrakásokat találták telibe. A bombák, mint rendesen, sivítani kezdtek, majd néma csönd. A szomszédságban híre járt a nevezetes esetnek. A környék házai vagy lángban álltak, vagy romokban hevertek; mi sértetlenül úsztunk meg mindent. Szemmel láthatóan és egyszerűen szerencsénk volt. És mekkora már megint, a Hölgy Fürdője napján. A szirénák már fújták is le a légiriadót, négy hét óta a legrövidebbet.

Az ügyvédné fölszaladt a lépcsőn; hátha még elég meleg a víz, hogy megfürödjön benne. A nagy sietségben valósággal föltépte a fürdőszoba ajtaját – és a fürdőszobában ott találta a harmadik bombát, nagy kényelmesen elnyújtózva a még langyos fürdővízben. A hölgy egy időtlenül hosszú pillanatig mozdulni sem tudott, majd pánikba esett, és kirohant a nagyobbik udvar fölött körbefutó körfolyosóra.

– Jesszusom, egy bomba ül a fürdőkádamban – sikoltotta és elájult.

Talán ez volt az a pillanat, amikor író, a betűk embere lett belőlem, bár ez esetben „a szavak embere” találóbb lenne, mivel ez a lehetetlen szó, a hibás nyelvhasználat volt az, amit többé nem felejthettem. Egy bomba, ahogy a fürdőkádban ül. Nem az ügyvédné mondott itt valamit rosszul. Az emberi nyelv mondott itt csütörtököt, minthogy nem talált megfelelő kifejezést egy minden ízében embertelen helyzetre. A nyelv egyszerűen nem erre való. Nincs szavunk a fürdőkádunkban található bombára. Nincsenek szavaink a háborúra. Természetesen vannak. Ravasz és képmutató szavak, melyek még csak nem is utalnak a rejtett lényegre, esetünkben a bombára a fürdőkádban. A vasból való jelképre, mely emberi értékeink és erkölcsi mértékünk mélységes bizonytalanságát testesíti meg, minthogy érték és mérték a szemünk láttára bizonyult nagyon is törékenynek. Még a legközönségesebb ember is könnyen vált szörnyeteggé vagy áldozattá, gyakran egy személyben mind a kettővé a háborús pokol tüzében. A robbanékony karácsonyi ajándék – december vége felé jártunk – végül is nem robbant föl a fürdőkádban. Fölrobbant viszont bennem, föltéve nekem minden föltehető kérdés közül a legkényelmetlenebbet, az akkor és mindig időszerűt, az ember sorsáról ebben az embertelenné emberiesített világban. Túlélőként két dolgot örököltem, halott apám emlékét, akit Magyarország nyugati határszélén puskatussal vertek agyon, és a sürgető kényszert, hogy megpróbáljak válaszolni arra a kérdésre, melyet a tisztaságára kényes bomba tett föl nekem egy úriasszony fürdőkádjából. Választ keresőben mindinkább érdekelni kezdtek az ember hétköznapjai. Majd az egymással szöges ellentétben álló filozófiák. Elég az hozzá, hogy belehabarodtam a történelembe.

Majd tíz évvel később került a kezembe T. S. Eliot költeménye, A Puszta Ország. Elolvasva a költemény második, az Egy sakkparti, majd a harmadik, A tűzbeszéd címet viselő részét, borzasztó zavarba jöttem. Mintha ezt a soha addig nem olvasott szöveget én már olvastam volna. Minden olyan ismerős volt. Mint az életünk a pincében, a banalitásnak és a pátosznak ugyanaz a keveréke, azzal az egy különbséggel, hogy a szereplők nemigen hasonlítottak egymásra. Hanem a stílusuk annál inkább. Eliot versének földi színpadán egyszerre csak megjelenik Shakespeare Antonius és Cleopátrá-jának Enobarbusa, és Cleopátra iránt érzett rajongásától fűtve, egy őrületesen fennkölt szerelmi költeményt szaval el nekünk, ami tökéletes képtelenségnek hat a modern kor hivatalnokainak sivár párzási jelenetével szembesítve; két nappal azelőtt, hogy elindult volna utolsó útjára, mely a megsemmisítő táborba vitt (illetve vitt volna, ha még odaérkezése előtt meg nem ölik), apám egy kétségbeejtően patetikus levelezőlapot küldött nekünk. „Bízzatok a Jóistenben – írta –, ő majd gondotokat viseli.” Több ízben is megemlítette „a mi édes, kis fiunkat”; ez én voltam. Ugyanezen a levelezőlapon viszont azt is megírta, hogy aggódik néhány vég szövet miatt, és ezzel kapcsolatban megkérte anyámat erre-arra. Apám ugyanis korábban egy textilgyár tisztviselője volt. Üzlet és vallás egyazon levelezőlapon. Mondjunk költészetet a vallás, közhelyet az üzlet helyett, és máris fölfedező útra indulunk T. S. Eliot úr ravasz és elegáns világába. Én éppen ezt tettem. És ily módon egy láthatatlan csapdába estem. A legjobb úton voltam afelé, hogy fordító legyen belőlem. Fordítóként pedig, ez már csak világos, több, egymástól független személyiségre és majdnem ugyanennyi nemzeti érzésre is szert kellett tennem. Természetesen álszakállként és parókaként viselhetőkre, hogy fedezetük alatt némi külföldi költészetet csempészhessek Magyarországra. Csempészútjaimon hol angolszásznak, hol spanyolnak, hol orosznak, hol csehnek, hol izlandinak, néha még kínainak is álcáztam magam. Tény viszont, hogy nemzeti érzéseim közül az angolszász volt a legerősebb.

Egy sajtókivágat fekszik az asztalon. Babérok Swiftnek címmel egy olvasó levelét közölte a Párizsban megjelenő angol nyelvű napilap, az International Herald Tribune 1976. január 14-i száma.

A megnyerő ürge megnyerő története. A Kitűnő Költő Esete az Állítólagos Idézettel.

A valóság közel sem volt ilyen megnyerő. Szörnyen hosszú napra ébredtem. Rohadt hideg volt, csontig hatott a szél, és a Néphadsereg látni óhajtott engem. Épp csak azt akarta látni, hogy milyen megnyerő ürge vagyok. Egy szabadban tölthető nap lehetősége fölvillanyozott volna minden igazi impresszionistát, csakhogy én nem voltam impresszionista. Estefelé hazaérkezve már pontosan tudtam, hogy milyen érzés fagyasztott csirkének lenni a mélyhűtőben. Mellesleg még a fejem is jól megfájdult. Megfürödtem, megittam egy fél üveg vodkát, enyhén berúgtam. Kilenc órára járt, legfőbb ideje volt, hogy aludni térjen minden kitűnő részeg, aki nem várt vendéget fél tízre. Én, sajnos, vártam. A dolog sürgősnek látszott; egyik barátomnak valami filológiai segítségre vagy mire volt szüksége ahhoz, hogy végleg tisztába tegye a magyar költők általa szerkesztett, angol nyelvű antológiáját. Másnap már postáznia kellett a korrektúrát; találkozónkat nem mondhattam le. A rosseb rohasszon meg minden költőt, gondoltam. A rosseb rohasszon meg minden korrektúrát, lábjegyzetet és könyvkiadót. Ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő.

Egy jó órai munka után belefáradtam a születési évszámokba meg a kötetcímekbe, és az az ötletem támadt, hogy pihenésül elolvasom a barátom bevezetőjét. Az első oldalon rábukkantam az idézetre. Valami megmozdult bennem, egy ragadozó állat. A régi, ismerős szörnyeteg, melyet akkor éreztem magamban először megmoccanni, amikor az ügyvédné egy bombát talált a fürdőkádjában. Te csak figyelj, ez volt az állat erkölcse. És ő aztán figyelt, még anyám halálos ágya mellett is. Nem tehettem ellene semmit, természete az emberség és embertelenség háborús keveréke volt, a jellemem, melyet azok a pincében töltött hetek kezdtek el formálni. Részegen is profi bűnöző voltam, költő. – Várj csak – nyögtem elhaló hangon. – Ez nem lehet; ez nem Swinburne.

Nemsokára megjelent a válaszlevél, Az International Herald Tribune mintegy két hét múlva közölte Waverley Root úr elegánsan ironikus sorait; a cikkíró elnézést kért a tévedésért. Elégtétel adatott mindenkinek; Jonathan Swift visszakapta a babérjait; Swinburne ismét zavartalanul fülelhetett a tenger hullámzásából kihangzó görög versmértékekre; és ami a babérokat illeti, nekem is kijutott belőlük. Csak egyvalakiről nem esett szó az ügy kapcsán. Az ügyvédnéről természetesen; én magam sem emlékeztem a nevére. Azok után a boldogtalan hónapok után nyoma veszett, sohasem láttam többé. A háború idején negyvenéves lehetett. Talán már nem is él. Könnyen magunk elé képzelhetjük, ahogy a végtelen fekete fürdőkádban elnyújtózva, a sziporkázó csillagok csapjait csavargatja.

Itt állunk tehát a tanulsággal. Nem valami angolszász tanulság. De nem is csupán magyar vagy tágabb értelemben kelet-európai. Ezt a tanulságot a fölismerhetetlen, de kívánatos jövővel gyötrődve szemező emberiség vonta le magának. Épp csak emberi, ha egy ilyen megrendítő tanulságot szabad emberinek neveznünk.

 

Tárgyaim

 

Ház egy jobb helyen

1938-ban költöztünk új lakásba. Kétéves voltam, a költözésre nem emlékszem. Előző lakhelyünkre, a Szondi utcára, ottani, erkélyes lakásunkra sem. Amire emlékszem, az nem is egészen evilági. Süt a nap, fényárban úszik a szoba. Előttem a vasárnap reggelihez fölterített végtelen, fehér abrosz, az abroszon gőzölög a habos kávé. Apám, aki világéletében bolondult a kovászos uborkáért, a habos kávé mellé is azt eszik; átnyúl az asztalon, az uborkát beleejti a kávéba, fröccsen a barna-fehér lé, a falon folyik a kávé, – Úgy kell – mondja anyám – az ilyen cemende embernek, aki habos kávéhoz uborkát eszik. – Apám szélesen nevet, kilátszanak nagy, fehér fogai. Élek a világfényben, egy szék támlájával enyhén az asztal széléhez szorítva, Ottónak hívnak és Nádor utca 14-nek, és kérek uborkát én is.

Gyanítom, ez nemcsak a vasárnapi szoba fényessége, az emlékezeté is. Abba az első emeleti gangra nyíló, udvari lakásba nem áradhatott be olyan fényözön, amilyenre én emlékszem. Hacsak nem az időé, ahogy egy hirtelen ötlettel, de máris csalárdul, habos kávéval és nevetéssel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, elkezdődött.

Az én időm persze. A szüleim ekkorra már megéltek ezt-azt.

…vizesen fúj a szél, csattognak a vízen az evezők, és a csónakház alatt kilép a partra Odüsszeusz, a Magyar Királyi Államrendőrség, mint Bejelentőhivatal lepecsételi és kilyukasztja a fényképét, Szauer Mihály, 29 éves, kivakarva vallású, nőtlen magántisztviselő megválik a fényképe hátáról bicskával vagy zsilettel kivakart, de a kannibál törvények könyvéből kivakarhatatlan vallásától, és fehér inget meg nyakkendőt öltve megtér Ithaka ősi Isteneihez, a megfeszített Pénelopé házába, az éjféli misére, mindannyiunk szeretett Miskája, a Gizella-malom könyvelésében a telefonkagylót a füléhez emelve, a tempelhofi repülőtéren az arcát a szélbe mártva, a harmincas évek filmstílusában nászutazva, Kedves Anyámnak Kezét Csókolom, a földbe, a földbe…

…a remízből besír a villamos a lakásba, Nagyságos Bokor Ilona Kisasszony Mollyról ábrándozik, Robert és Molly Londonban, Robert és Molly a Pikadili Cirkuszban, Robert és Molly Doverben, a hajón, Robert és Molly Máltán, Egyiptomban, lovon és teveháton, Robert és Molly Hogyhíjják, Izé Mizéi örömmel vennék megjelenését a Hidegkúti út 4-ből, ILONKA KÉREM, örömmel vennék, FOGJA EZT A CSOMAGOT, majd később, majd egyszer, MOST MIT ÁLL ITT…

Beköltözésünk az első állomás volt azon az úton, mely az elkövetkező években mind meredekebben vitt lefelé. És nem is akárhonnan, az illúziók alpesi csúcsairól, melyek felé a jobbféle úriemberek nem bricseszben-bakancsban, hanem tropikál öltönyben és műselyem ruhában igyekeztek.

„Nagys. Bokor Ilona kisasszonynak, Hidegkúti út 4. Ez Málta főutcája, itt a puccparádé, Molly.”

Anyám ugyan nem csinált olyan karriert, mint barátnője, Molly, akiből egyenesen az Angol Világbirodalom Hitvese lett – még a háború után is gyűltek a képek, Nagyrobert a Tengerparton, Kastély Elsőszülöttel, Kisrobert Tanulja a Mezőgazdaságot (fogja egy talicska nyelét), egy holdbeli világ hihetetlen üzenetei –, de azért anyámnak is fölvitte az isten a dolgát. A helyi isten persze; az angol család hihetőleg könnyebben fogadta magába a más égitestről érkezett szőkeséget, mint a Szondi utca előkelői a közéjük furakodott prolit. De aztán megjöttem én, a békeszerző: makacs ordításom visszavonhatatlanná tette szemükben a frigyet és céltalanná a további bojkottot. A Nádor utcai házba már egy családi mentőakció jóvoltából kerültünk.

Ha lúd, legyen kövér; mi nem a kőhajításnyira lévő Máltán készültünk új életet kezdeni, hanem Argentínában, ahol apám nővérének, illetve annak férjének valami cégecskéje volt. Nem éppen mamutvállalat, de ahhoz mindenesetre elég nagy, hogy egy háromfős, emigráns családot átsegítsen a kezdet nehézségein. Hanem a nyakunkon volt már a háború, apámnak tiszti becsületszavát vették, hogy a családi ügyek elrendezését követőleg ő hazatér, nem hagyja magára szülőhazáját és annak hadseregét. TISZTI BECSÜLETSZÓ, ez apám szemében valami olyasmi volt, mint az oltáriszentség, mindkettő eléggé nehezen megszerzett jószág ahhoz, hogy akármelyikükért érdemes legyen még meghalni is. A körülményekről pedig sok minden elmondható, csak az nem, hogy ezt az igyekezetét nem a kellő módon méltányolták volna.

Kezdve azon, hogy a tiszti becsületszó ügye meglehetősen későn derült ki; bútoraink eladva, maradék holmink hajókofferekben. A Nádor utcai házba nem egyszerűen beköltöztünk – menekültünk már oda is, noha még mindig nem tudtuk, mi elől, főképp a majdani krónikás nem, aki most hallomás után jegyzi le mindezt, mint elődei a magyarok eredetét. Arra azonban már ő is emlékszik, hogy az új lakás bútorait a bútorzat alapját kitevő és akkoriban – no nem a Bauhaus, de valamelyik „príma és tartós” bútort készítő műbútorasztalos mértékével mérve – modernnek számító kombinált bútor mellé darabonként, kéz alatt vettük. Hajóztunk, ha nem is a tengeren, de a – legalábbis az első időkben – rosszul fölszerelt lakás kajütkörülményei között. Sőt még később is, talán épp akkor igazán. Az új lakásnak ez az ideiglenes jellege a berendezkedés során nemhogy megváltozott volna, még inkább elmélyült; a lakás méreteihez képest minden túl nagy volt, a nálunk rökaménak mondott rekamié, a háromajtós szekrény, a fotelek és főképp a tizenkét személyesre is kinyitható nagy ebédlőasztal. Igény és lehetőség között sután szorong a fényezett képű tanú, a bútor, de ránk leginkább a jó kedély és a társadalmi helyzetünkhöz illő kultúrszomj a jellemző. Láng igazgató úr ráun a régi irodai berendezésre, megvesszük. A faragott íróasztalt, a könyvszekrényt, a bőrkanapét a bőrfotelokkal. A könyvszekrényben pedig fölsorakoznak a Singer és Wolfner csillagai, Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Gulácsy Irén és Harsányi Zsolt. Bőrbe kötve; apámnak annál a cégnél is van ismerőse, egy cégvezető. Fenn az ernyő, nincsen kas. A vastag ágy- és asztallábak generációkra vannak tervezve; apám életének nagy kérdése, hogy meddig járhat még be a hivatalába. A cellalakásban szűköl a príma bútor; ha volna bútorpszichoanalízis, hallhatnánk, ahogy az éjszaka gyóntató ágyán hanyatt dőlve minden azt üvölti: ARRA A KIS IDŐRE…

– Hova mész, hapsi? – kérdezi Bartal bácsi.

– Megyünk a stjandja.

De ha csalók voltunk is, vagy szelídebben szólva, naivak, stílustörők semmiképp sem. A háznak, amelyben laktunk, éppolyan fogalmai voltak az időről, mint a mi álmodern bútorainknak. Vastag lábakon tartósan állni, ez lehetett a legfőbb ambíciója neki is; becsvágynak nem éppen utolsó, ráadásul közhasznú is, főképp, mint ez nemsokára kiderült, szőnyegbombázás idején. A ház persze nem a bombákkal kívánta állni a versenyt, egyszerűen minél többet kívánt megérni abból az örök időből, amit építtetőjének világa tudhatott a magáénak; száz évet mankó nélkül, valami effélét. Stílusa a magyar bérházklasszika, mondom nagy álnokul, s talán kissé igazságtalanul is; annyi év után újból szemügyre véve nem is tűnik föl olyan ormótlan kőkolosszusnak, mint azelőtt. Van valami mértéktartás benne. A díszítményeket persze nem tagadja meg magától: egy kis malterplasztika, egy kis kovácsolt vas szemmel láthatóan jólesett a származását röstellő téglának; a legfőbb díszítmény, a hármas vonalba fejlődő ablaksor, mégsem csupán látványosság, noha a boltíves ablakok csillogó rendje látványnak sem utolsó: az ablakok tagolta falfelület a tartószerkezetnek a téglafal és a fény elemi dialektikájára épülő, szilárdabb rendjéből is sejtet valamit; az erkélyeket ugyan nem másodállásban pesti bérházak falán időző küklopszok tartják a vállukon, a lakásban viszont a lehetőségekhez mérten világos van. Kétségkívül ez nem a Nagykörút gipszbarokkja, bár a rokonság nyilvánvaló, a díszek itt nem fojtogatják az épületet. A pesti bérház mindazonáltal nem tagadja meg magát, a kívülről oly demokratikus épület belülről már korántsem az; innen nézve a világ utcai és udvari lakókra oszlik, és az utóbbiak örüljenek annak, hogy nem ázik be a tető a fejük fölött, és ne kívánják azt, ami a másé, a fényt. Az ablakok itt kisebbek, a boltív eltűnt, az udvari ablakok nyílása jószerivel nem is szolgál másra, mint hogy ki lehessen látni rajta a körfolyosóra, a gangra, ahol a szó szoros értelmében zajlik a társadalmi élet: lépések kopognak, valaki elmegy, valaki megjön, valaki ricsajoz: már megint ki az?

A földszint külön világ. Itt lakik a hatóság, Werbőczy rendjének letéteményese, a házmester és a vice. Bartal úr, a házmester radicsozza a vicét, az bartalurazza őt. És száll az ének szájról szájra, a VIGYÉK BE A ROLLERT és a MI AZ OTT A HARMADIKON? Az udvart fölmossák, látom a tengert, a sárga macskakő vájataiban szürkén habzik. Az udvaron garázs is van, kettő, khr, brr, zuuuuú. És üzletek, raktárak. Itt megint föltűnik a boltív, a földszinti ablak és ajtónyílásokon bőven dől be a szürke félhomály. Az udvari redőnysor valójában az utcai fattya; hátsó kijárat fizetésképtelenség esetére. Az élet az utcai fronton zajlik, belép a nagyságos vevő a ki-tudja-milyen kereskedésbe, VAN SZERENCSÉM, FLEISCHERNÉ, KÉNE EGY KIS EZ-AZ. Valaha az utcai üzletsor képe is az emeleti ablakok boltíves rendjét követhette, de aztán a kereskedelem áttörte a falat, megépítette legújabb portáljait, fölaggatta a borbélytányért, a cégtáblát, ami kell, és folyt minden a maga rendje szerint. A sarokban, ahol egyszer majd a közért lesz, sejtelmes függönyök mögött rejlik a Midinette Kalapszalon, az ajtón csengő, benyitok, kling, klililing, ANYUKÁT HOL HAGYTAD, örökké tart minden, örökké.

A lakók közül sem mondhatnám, hogy kiríttunk volna. A házat az a középosztály lakta, mely előszeretettel képzelte magát felsőbbrendűnek, holmi alsó középosztálybeliekkel szemben: az a csirkefajta, melyet nagy szakértelemmel vág le a konyhakését fenő idő. Délceg illúzióinkkal jól közéjük illettünk. Ha nem is volt olyan gyönyörű nevünk, mint Puder doktornak, a nőorvosnak, akiről sokáig azt hittem, hogy ő az, aki a nők orrát bepúderezi; ha nem is utcai lakásban laktunk, mint a háztulajdonosék vagy a lecsúszott báróék, akik nagy lefele csúsztukban azért megakadtak a harmadik emeleten, hogy onnan járjanak le az utcára, pénz nélkül, de fölszegett fővel, a házi közvélemény minket is a jobbak között tartott számon. Mert azért anomáliák, ugye, mindenütt akadnak. Kinézek az ablakon, jön haza a Kövér Néni, oldalt fordul, hogy beférjen az ajtón, visszasóhajt az udvarra, a soványak csöndben röhögik. Szidják a cselédet itt is, ott is: te paraszt! Ricsaj a harmadikon, Anuka takarít. Anuka bolond és német, ide jött férjhez, a férje meghalt, ő maga, noha rosszul beszél magyarul, nagy magyar hazafi, mindenkit anukának hív, innen a neve. Bolondsága különben ártalmatlan; tisztaságmániás, naponta többször vikszel, olykor a lakók fejére rázza a rongyot. Ha ilyenkor rászólnak, nekidől a korlátnak, és üvölt; ha azt hiszi bárki, főképp a hauzmeiszter, hogy vele, egy szegény özveggyel büntetlenül kukoricázhat, nagyon téved. Az ordítozásba belesajdul a kintorna hangja, Anuka elhallgat, a pongyolája zsebében kotorász, fillért dob a koldusnak, az udvar kövére, bele a rohadt ház rohadt pofájába. Szegény embert mellesleg nem most látok először. Láttam egyet például a Szabadság téren is, annak még kintornája sem volt. Spárgával a testére kötött csomagolópapírt viselt ruha helyett, és egy négykerekű kézikocsit húzott maga után, ahogy klaffogó bakancsát mintegy maga előtt rugdalva és a fejével bólogatva, akárcsak egy ló, eltűnt a Gróf Teleki Pál utca torkolatában. Egyébként csönd és béke, mint mindig.

„Bérletjegy a Palatinus Strandfürdőbe. Érvényes egy személy részére október 15-ig a fürdő és bármelyik üres szekrény vagy ruhatartó használatára, a fürdőrendben foglalt feltételek mellett. Négy ilyen jegy egy időben egy kabin elfoglalására jogosít. Arckép nélkül érvénytelen. Jegymásolatokat nem állítunk ki. A jegy jogosulatlan használata annak elkobzását vonja maga után. A fürdés ideje alatt a jegyet a vetkőzőhely jogos elfoglalásának igazolása céljából a kabinos őrzi. Fürdőruha külön fizetendő. A jegy után járó gyógyhelyi illeték leróva. Ára: 100 pengő, amely összeg fizethető: kiváltáskor: P 50. – Július 1: P 50. ’Mélt. – Nagys.’ – kézzel beírva: Szauer Mihály – ’úr-úrnő részére. Szt. Margitsziget Gyógyfürdő Rt.” És fönt, a fénykép alatt: „PALATINUS STRANDFÜRDŐ, 1944.”

– Jöjjenek és toljuk el a kapu elől, nem lehet tőle kimenni.

Egy döglött ló.

A háború először szirénahangjait hallatta. Á-iá-iá-iá, ordított valahol a háztetők fölött a halálszamár, és a Szent István téri elemiből nagy sebbel-lobbal hazaküldtek minket. A sziréna hirtelen elhallgat, a napsütötte utca egyszerre megsüketül, az egész városban csak a szívem verését lehet hallani, ahogy hátamon az ugráló táskával rohanok haza. Bezuhanok a kapun, de nemsokára hallani a szamár sziréna megkönnyebbült ordítását, á-á-á, vége, elmúlt, lehet tovább élni, ha nem is mindenkinek. Lakóhelyünk törhetetlen bérházlogikával reagált a történtekre. A lift eddig csak a földszintig közlekedett, most kimélyítették az aknáját, közvetlen lift-összeköttetést létesítve az emeletek és a pince között. Riadó esetén mindazonáltal a liftet kevesen vették igénybe. Inkább a vaksötét lépcsőházban bukdácsolt lefelé ki-ki, az erőlködéstől szitkozódva és lihegve, hogy időben elérjen még az alvilág nyikorgó vasajtajához, ahol biztonságba helyezheti a sebtiben összekapkodott batyut, a pokrócot, a lekvárt, a gyereket. Ez már a tömény kénkőszag volt, a pokol belseje. Néhány hónapja még voltak történetek. Egy ágyúcső lassan elhúz a kapu előtt: itt vannak a németek. A lakók közül többen eltűnnek, helyükre mások jönnek, de azok is csak lakók. A folyosón reggelente végigmegy egy vékony bajusz a Gestapótól, a nővére kontyot visel és fekete ruhát, mint egy apáca. Apám is fölmerül időnként, vagy mi látjuk őt Lőrincen, a szögesdrót mögött, ezredmagával. A Kormányzó beszél a rádióban, visszhangzik a szoba. Aztán pattog a dögletes induló: „Győzelemre visz majd a nyilaskereszt, Szálasi Ferenc!” Majd az elsötétített és befüggönyzött sötétben fölparázslik a Standard-rádió zöld hiúzszeme: „Pa-pa-pa-pamm, itt az angol rádió magyar adása.” Ezeket a dolgokat – valamennyire – még gyerekésszel is föl lehetett fogni. Nem azt, hogy valójában mi történik, csak azt, hogy a dolgok történnek, hogy valami valamiből vagy legalábbis valami után következik. Most már nem volt csak jelen idő, és nem következett semmiből semmi, csak az á-iá-iá-iá szólt folytonosan, majd az egyre ismerősebb hang, a semmiből közeledő fütty, ÍÍÍJÚÚÚ, és a robbanás lekottázhatatlan mennydörgése. Sisakok az udvaron, magyarok, nyilasok, németek. Nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, miféle kivétel. Gyűjtöm a repeszeket, játszom a mackóval. Elindulok a karácsonyfa felé, CSÖNDES ÉJ, SZENTSÉGES ÉJ, megbillen a kályha, anyám odaugrik, hogy agyon ne vágjon a cserép, most hallom meg csak a minden emberi méretet meghaladó dörgést, aztán egy pillanatnyi tétovázás után visszaáll a vízszintes–függőleges dialektikája, túléltük ezt is, negyvennégy karácsonyát, ahogy a repülőbombák eltakarították a Főkapitányság épületét a majdani impexek épülő félben lévő és elkészülte után minden bizonnyal kacsalábon forgó székházának több mint húsz évig romos telkéről. Futunk a pincébe vakondnak. BAMM, ez a Lánchíd volt, a gyertya leesik a falról, valaki fölsikít. Az egész házban egyetlen tárgy van, ami ezt az egész, a valóság fölött vijjogó, képzeleten túli ki-tudja-mit összekapcsolja a napról napra élő világ valóságos tényeivel: egy síndarab, amit dróton a házmesterlakás elé függesztettek. Légósisakban áll alatta az arra illetékes lakóriasztó, egy vasrúddal megveri, és a sín, valami régen volt emberi működés paródiájaként megbízhatóan vijjog, hörög és csörömpöl, tudtára adva a keresztény élőknek, hogy most jön, ami már sokszor volt, és mégis újból és újból elképzelhetetlen. Valaki kotorász a sötétben, kigyullad a gyertya, egyperces néma sötéttel gyászoltuk Széchenyi hídját.

…Ajli, Ajli, honnan is ismerem én ezt a nevet. A ROSENBERGÉK BEZZEG, ez nem lehet, ilyen véletlen nincs, A ROSENBERGÉK BEZZEG MEGPUCOLTAK, ez anyám hangja a sötét szobában, a Rosenbergék házában, félreértés kizárva, minden stimmel, még a befalazott, majd fölfedezett élelmiszer is a harmadikon, ez az a ház, a röhejé, a megalvadt véré, a dögszagé…

– Hallja-e – mondom (képzeletben, nem ismerjük egymást) az Ítélet nincs szerzőjének –, maga a szemközti lakásban dekkolt.

…nem ezt akarom persze mondani, még képzeletben sem, mert a valóságban nem mondok semmit, föl sem hívom, hogy megtudakoljam, csakugyan abban a házban bujkált-e, úgyis tudom, a képtelenségnek ezen a fokán már nincsen majdnem, a lehetetlen, ha egyszer rájön a maga édes ízére, tökéletesen és hiánytalanul megvalósítja magát a szörnyűségben, arról akarok valamit mondani, amit ez a semmi véletlen, ez az egy-a-tízmillióból a szememben megtestesít, amit látnom és látnia kellett, rólunk, akik a sötétben egymáshoz verődhettünk, talán a lábára léptem, talán rám szólt, MENJ INNEN, KISFIÚ, talán ennem adott, talán evett a lóhúsból, amit anyám a pincébe menekített sparhelten kisütött, talán láttam, ahogy kijött azon az ajtón, melyet naphosszat bámultam a lakásunk ablakából, egy elmosódó profilt, egy arcot a többi közül, míg a puszta lélegzetünkkel tartottuk a fejünkre roskadt világot, erről szeretnék beszélni, a neve-nincs közösségről, ami jobban összeköt, mint a világ minden regénye és verse, egy házról, ahová behallatszik a közeli Duna partjáról a nyilasok géppisztolysorozata, egy házról, ahová behordja a szél a szomszédban égő házak pernyéjét, egy házról a romország romvárosában, egy ziháló téglakupacról, ami őriz valamit, ki tudja, mire, de a foga közt tartja, és szűkölve él…

– Jé – mondja (képzeletben) Déry –, ez tényleg az a ház…

Mi mást mondhatna? Miféle szavaink lennének az ilyen találkozásokra?

Ne illess engem, noli me tangere, biztos, ami biztos, ide a Bibliát, 1970. június, Lowellt fordítom, János evangéliumából kifordul a megsárgult noteszlap, Dear Mrs. Bonnerjea, mondja Jézus Mária Magdolnának, az apám noteszébe való, lyuggatott pótlapon, go if you please to Szabadság tér & speak with Mrs. Keller from the American Section. Tell her about the possibility of hiding, if this fits for my father, és így tovább, és egyre kisebbednek a betűk, és egyre sietősebbek, igen, ez ő, az unokabátyám, aki meghalt Olaszországban, és az apja, aki, azt hiszem, ugyancsak meghalt, és Mrs. Bonnerjea és férje René Bonnerjea, a kis ember, a hindu, aki Adyt fordított angolra és az Eötvös Kollégiumban tanított, akik, ki tudja, élnek-e még, és Mrs. Keller, aki, ki tudja, ki volt, és aki föltehetőleg úgyszintén meghalt, mert ez az az idő, ami meghalt, noli me tangere, de igen, de rám tör, de kézzel illet, a torkomat szorongatja, Best wishes, Zoltán, és föltámad minden, az együgyű ravaszság is, hogy a Bibliába rejtette a cédulát, hátha úgy el tud jutni egy címre, hátha a járőr is szentnek tartja a Szentírást, legalább azt, mert valami talán csak szent nekik is, egy óvatlan mozdulattól föltámad a pesti Golgotha, és kifordul János evangéliumából a huszonöt éve benne felejtett cédula, és itt ég az asztalon tébolyuk, lázuk, halálos hideglelésük, a ház, ahol laktam, ahonnét ez a síron túli noteszlap származik…

Fölszabadulni úgy, ahogy ez a tévésorozatokban látható, mi sohasem szabadultunk föl. Ez is, mint minden, csak megtörtént velünk, anélkül hogy fölfogtuk volna. Velünk, mondom, bérházlelkületű lakókkal. Déry nyilván más szemmel nézte a pincébe lépő oroszokat, mint Anuka, aki még a hagymázas patkányfogóban is nagy, békebeli vikszelésekről álmodozott. A mi háborúnk, mármint a házé, különben sem egyik percről a másikra ért véget. Eddig csak bombáztak minket, hála a házunk tetején vartyogó német gépágyúnak, most hirtelen mi lettünk az első vonal. Velünk szemben a Vár, a várban a németek. A halálos prés még csikordult egyet, egy utolsót. És mi már elég régóta éltünk ebben a présben ahhoz, hogy lelkünk legmélyéig megmérgeződjünk. Emlékszem, akkoriban, amikor még a föld felett is lehetett élni, a Zrínyi utcában láttam egy plakátot, melyen a bolsevizmus vörös keze fojtogatta a keresztény európait és családját. A plakát előtt elúszik egy élesre fent bajusz, egy bőrkabátos, karszalagos nyilas. Kilencedik évemben járok, apatikus öreg, gyakorlottan esem egyik rémületből a másikba. Ez most megint egy másik, kattan bennem az ösztöngép, az előszobánkban, ahová titokban felszöktem. Egy csillagos katona berúgja az ajtót, holtfáradt, az arca merő korom és malter, egy kormos és malteros képű katonával találja magát szemben, lő, az előszobai tükör millió szilánkja vízesésként zúdul rá, ott áll, szemben az üres kerettel, fél szemmel látja a folyosón iszkoló kölköt, rálegyint, átlép egy másik időbe, az üvegcseréptől csillogó emlékezetbe. Félnünk amúgy sincs mit, a könyveket átrendeztük. Hihetetlen, de így van, a végső napokban, a sírgödör szélén, két robbanás között azzal foglalkoztunk, hogy a Keresztény Magyar Írók sorozatát, melyet apám azért rendelt meg annak idején, hogy ezzel is kimutassa vérségi hovatartozását, ezt a mérhetetlen együgyűséggel menlevélnek képzelt sorozatot, Kitudjaki Vazul és Kicsoda Csaba műveit a hátsó sorba rakjuk. Kidobjuk továbbá Ossendowski művét a keleti lélekről, németül, és kitépjük a kis atlaszból a Reich térképet, 1942-ből. – Mi mindig is demokraták voltunk, és a szegények pártján álltunk. Ezt először csak halkan mormogja valaki a pincesötétben, majd hangosan is megismétli, önbiztatásul. Élünk, a magunk szintjén. Azt, hogy valójában mi is történt, csak később, talán csak Buda eleste után fogom föl, s mint annyi honfitársam – egy képtől. A Bartalék lakásának ajtajában egy katonalány áll, erős lábú, gömbölyű farú, piros arcú szőkeség. Roncs vagyok, ha nem is tudom, szívom a játék mérgét, mint a katonák a mahorkát, a szavak nem érnek el hozzám. De az érzékszerveim még épek. Fölütöm a fejem, az emlékezet mélyéről megcsap valami illat, a gőzölgő tejé, egy világé, ahol a fájdalom csak fáj, ahol talán még sírni is lehet, gyerek módra, könnyesen üvöltve, bőgni, hogy vége van, vége, VÉGE.

1945 tavaszán anyám közölte velem, hogy apám meghalt. Ekkorra már fény derült a történet addig homályban maradt részeire is. A szemtanúk szerint apámnak fél lába lefagyott, a nyomorék ember még egy darabig vonszolta magát, valaki megbotlott egy kondér forró vízzel, a forró víz a fagyott húsra zúdult, a hörgő rongycsomó terhére volt a keretnek, puskatussal kiverték belőle a maradék életet. Anyám hideg könnyei a nyakamba folytak, TE SZEGÉNY KIS ÁRVA. Májusban kerültem intézetbe, az ifjú Törless, a Manci hídon át, a Budakeszi útra – nagy megkönnyebbülésére mindannyiunknak, otthon egy köcsög lekvárunk volt meg valamennyi sütőporunk (álmunkban egy bödön libazsírunk is), az intézetben legalább káposztát adtak enni. Túl a lombokon, a mélyben, valahol a zsibongás mélyén ott áll a ház, bénaságom szülőföldje. A romokat eltakarítják, a síndarab ismét funkcionál; most azt jelzik vele, hogy lehet vízért vagy közmunkára menni. A túlélők megjönnek, a zsidóvagyonról, amit a körültekintő lakók amúgy is csak megőrzésre vettek át, illik föltűnés nélkül lemondani. A vékony bajuszt, a Gestapótól, életfogytiglanra ítélik, a nővére egy darabig még összeszorított szájjal jár-kel a házban, majd lakást cserél. Kinyit egy üzlet, RÉGEN LÁTTAM A NAGYSÁGOS ASSZONYT. Anuka nekiáll a padlót felsöpörni, rá ne mondja senki, hogy piszkos padlóval vesztette el a második világháborút. A lakók nézik, hogy az udvarra rázza a rongyot, nem szólnak rá, még nem jött el az ideje. Mindezt a sejtjeim tudják, valami titkos hírközlés jóvoltából, miközben növendék személyiségem szédelegve tűri, hogy új körülményeim legyalulják róla az úrifiúság maradékát is. Ritkán pofoznak, akkor is van rá ok, jó helyem van. Időnként megállok a zöldben, a zúgó fák alatt, tüdőre szívom a világot, átfúj rajtam a szél, könnyű vagyok, ha nem is igazán, de azért mégis, hisz nem vagyok otthon, itt minden ideiglenes, tartson bár évekig, a lényegem nem érinti, a lényegem a súly, ami itt van bennem, hallom a szamárordítást, á-iá-iá-iá, a szél mögül szól, a lomb mögül, mindezt már VALAKI látja, és többé már sohasem az idő kezdetén, megszülettem, kész vagyok, ÍÍÍJÚÚÚ, mennydörgésből és bérházból gyúrtak, arcomról hullik a vakolat, ez már csak a folytatás. Tanárom szerint búskomor vagyok, pedagógiai probléma. Majd verseket író csodamajom. Le a városba, föl a Rádióba, sodor a szánalmas hírnév. Miközben a belém épített műszer szorgosan méri a sűrűsödő semmit, hogy ez már nem AZ, hiába minden, itt nem vagyok otthon, még ha az életem formálódik is itt, otthon én OTT vagyok, abban a világban, ahonnét anyám hétvégi látogatásai közvetítik a madzaggal átkötött csomagok képében érkező üzeneteket.

1947-ben már gyakran töltöttem otthon a hétvégét. Ó, az a második dzsesszkorszak, a pesti! Francis Scott Fitzgerald már évek óta halott, a túlélők többsége amúgy sem hallott róla, de a mindentudó idő, háborúk és földrengések tanúja, mintha éppen erről az egy halálról elfeledkezett volna, léhán ismétli magát. Anyám fejéről lekerült a háborús kendő, szőkesége újból világított. És a fényre gyűltek a lepkék. Szerelmek, viszonyok vagy csak barátságok? Ki tudná annyi év után? A házban a Vígözvegyről suttogtak, anyám macska módra, fújva védekezett. Alig hihető, hogy akkoriban mélyen meg ne lettem volna sértve, míg az intézetből szabadult elítélt szemével néztem az otthoni vidámságot, hogy azt ne gondoltam volna: engem itt elárulnak, kisemmiznek, becsapnak. Most, anyámnak egy másik arcára emlékezve, arra a horpadt rommezőre, amit az agydaganat a kórházi párnára terített, jó volna tudni, hogy valaha volt-e benne elég dac és merészség ahhoz, amit özvegyi állapota ájtatos pofával tiltott neki, a szabadság öröméhez. A körülötte fölmerülő férfiakkal különben többnyire jóban voltam. Az egyik kenyeret adott, a másik csokoládét. Volt olyan, aki még az intézetben is meglátogatott, biciklin, egy partizánmúltjával büszkélkedő, égő szemű szerb, a neve csupa ics-mics. Aztán a kamera hosszan időzik Jimen. Jim Őfelsége Hadseregének egyenruhájában, mögötte a meghódított magaslat, a Whisky-csúcs. A szendvicset dzsippel hozzák, úgy a legegyszerűbb. Forog a lemez, a gróf, a gróf a vízbe fúlt, és a szék, a szék egy angol fenék alatt eltörik, a parketten lovaglás, főképp egy ilyen háború után már sok neki. Sebaj, alattunk a garázs, a nóbodi. A csillár még rezeg egy darabig, majd a társaságot elfújja a huzat. Egy angol árválkodik már csak a színen, voltaképpen magyar ő is, csak a felesége angol, operaénekesnő Londonban, és két gyermekével együtt várja haza a daddyt. Nagy regény, több fejezetben, a vége a Brontë nővérek modorában gyászos: „Nem szakíthatlak el a gyermekeidtől!” Majd váratlan, nagy csönd. A tükörben a Del-Ka gépírónőjét látni, harmincas éveinek derekán túl, a szájszögletben ráncok. Egy vasárnapi látogatás alkalmával bemutatnak nekem egy urat, az ő fia is az intézetben van, AZ ÚJ APUKÁD. És anyám után döngve becsapódik egy láthatatlan ajtó, mögötte pörnye és alvadt vér, a fiatalság.

Zivataros időkben a butaság adomány is. Az ötvenes éveket a ház éppúgy a maga szintjére fokozta le, mint a megelőző évtizedet. A kinti vihar, mely sorsokat tört derékba, a házba érkezve ajtócsapkodó légvonattá fáradt. „Szemenárium”, mondták a konyhákban, a gondosan becsukott konyhaablakok mögött, mélyértelmű kacsintás kíséretében. A hajdani bárónő az alkohol karjába vetette magát, hazatérőben rendszerint a liftig bírta, ott többnyire elhányta magát. A liftben erre föl megjelent egy fölirat, AKI A LIFTBE HÁNY, AZ A NÉP ELLENSÉGE. Az országot megrázó perek házbeli megfelelői szomorkás büntetőügyek voltak. A házban lakott az ötvenes évek nagy húspanamájának egyik főszereplője. Amíg ment a bolt, oldalkocsis motorja volt, miután befuccsolt, életfogytiglanija. Ez már kétségkívül villámcsapás volt, de nyomában mégsem az ózon illata, hanem pörköltszag terjengett. „Olyan állat a csibe, mint a tyúk, csak kicsibe”, idézem a leporellóversikét; ha lett volna jelmondatunk, mármint a háznak, még e viharos időkben is ez illett volna leginkább hozzánk. A történelem persze olyan, mint a mondásbeli vendég: kiteszed az ajtón, bejön az ablakon. A nagy társadalmi átrendeződés a maga módján a mi házunkban is végbement. Az eltűnt vagy eltüntetett lakók helyére újak jöttek, az úri sikk fölszentelt házaiba kültelki hódítók; a régiek félelemmel vegyes lenézéssel fogadták őket, de tartózkodásuk héját a hétköznapok könyörtelen egymásutánja könnyen beroppantotta. – Jézusom – rohant ki a lépcsőházba az egykori Méltóságos Asszony –, a férjem! – Adja a kezét az elvtárs – mondta a rendőrtiszt a fürdőkádra támaszkodó és majdnem csupasz öregembernek, akit ott ütött meg a szél, a fürdőszobában. Én, kamaszkorom heveny zavarában, hogy minek szólítsak egy haldoklót, akit sok éve ismerek, szólni sem tudtam. – Hrőőő – bugyborgott az öreg torkából a halál –, hrrrrő. Négyen négyféle nyelvet beszéltünk, de hárman megfogtuk a negyediket, és bevittük a szobába, hogy ágyban érhessen párnás véget. A körülmények málló vakolatú mozsarában ráérősen törögette gőgös csontjainkat az idő.

– Anyu, egy tank áll a sarkon. Hívjam föl a gyárat, hogy nem tudok kimenni?

1956 már egy romlásnak indult családot talált a lakásunkban. A romlás fő oka, öntudatlanul és szándéktalanul, én magam voltam. Az általános iskolában, majd a gimnáziumban jól és könnyen tanultam, míg mostohabátyám, ahány iskolatípussal próbálkozott, mindben csak bukdácsolva haladt előre. Mindkét szülő mindkét gyereket egyenlő elbánásban óhajtotta részesíteni, csakhogy ez a nemes elhatározás kivihetetlennek bizonyult. Mostohabátyám nem lelkesedett a továbbtanulás gondolatáért, előbb ipari tanulónak állt, majd mégis megpróbálkozott a tanulással, valamelyik tisztiiskolán, de mindkét helyen tanulni kellett volna, ő pedig egy dolgot szeretett igazán az életben, aludni. Egyéves katonáskodás után ismét otthon volt található, civilként, többnyire naphosszat az ágyban heverve, ha már nagyon szorított a cipő, ásítva járt egy gyárba esztergálni. Én eközben egyre tovább feszítettem a húrt, iskolai kitüntetéseket és pályázati díjakat hordtam haza. A válság mégis miattam robbant ki, amikor az érettségi után, díjak ide, díjak oda, nem vettek föl az egyetemre. Nevelőapám magát látta igazolva e fordulattal, és teljes tekintélyével ellenezte azt, hogy kerülő úton, vendég hallgatóként próbáljak bejutni a felsőfokú Eldorádóba. Leginkább azonban a verseim bosszantották, melyeket ez idő tájt már dossziészámra hordtam mindenüvé magammal. Ódák és elégiák szerzőjeként Rimbaud-nak éreztem magam, családom viszont iszonyodva gondolt arra, hogy az eddigi egy léhűtő helyett ezután kettő fog lebzselni a hátsó udvarra nyíló sötét odúban, a hajdani cselédszobában. Tudtommal én vagyok az utolsó magyar költő, akit családja ünnepélyesen kitagadott. Költővé persze csak később lettem, a családi tanács valójában nem egy költőt űzött el a háztól, csak azt a nyomoronc fiatalembert, aki élhetetlensége folytán kétszeresen dühítő makacssággal ragaszkodott irodalmi rögeszméihez. Kétévi hányódásom során aludtam padon és idegen ágyban, etettek szerelmeim, és nyeltem az éhkoppot; időről időre fölmerültem a lakásban is, amely már nem volt otthonom, de ott volt a régi vaságy, közepén az ismerős gödörrel, a háború előtti Atlantisz cselédeskedő Bözsijeinek és Mancijainak ágya, befészkeltem magam a sodronybarlangba, lompos, idegen állat, a sorsom már elvált a mindent túlélő háztól, idegen most már nemcsak voltam, már akartam is az lenni, már épp az éltetett, hogy különbözöm ettől a helytől, a szülötteitől, az eszméitől, míg a szomszéd ágyban örökös álmát alvó mostohabátyám egyik oldaláról a másikra fordulva, békésen szuszogott. Hányódásom félidejében megkaptam első kiadói megbízásomat egy rémes, de csodásan hosszú elbeszélő költemény lefordítására; az idő sínjein veszteglő szerelvény nagyot rándulva, mint a valódi vonatok, lassan mozgásba jött.

Az országos megrázkódtatást már egyetemistaként értem meg. Egy magas hivatal addig veszekedett más magas hivatalokkal, míg végül fölvettek. Otthon beállt a fegyverszünet. Lakó voltam megint, bár nem családtag. Az előzményekről nem esett szó. Ha egymásnak ütköztünk az előszobában, köszöntünk. Körülményeim folytán én az országos mozsárban legelőbb is magánemberként törődtem. Azon a napon, melynek reggelén nevelőapámat visszafordulásra késztették a házunk sarkánál álló tank hathatós érvei, én magas lázzal az ágyat nyomtam. Az igazi fegyverek ropogásától egyszerre valószerűtlenné vált a korábban makacsul folytatott, családi háború. Két év után anyám meg én nemcsak beszéltünk, beszélgettünk is egymással. Az eltelt két év megnyomorította őt is. Most, amikor a külső körülmények hasonlósága folytán mindkettőnknek eszünkbe kellett hogy jusson az ostrom, a fáspincébe lecipelt ágy, melyen egymáshoz szorulva aludtunk, még világosabban kellett látnunk, hogy többé nem beszéljük egymás nyelvét, csak tapintatoskodunk és alakoskodunk remény nélkül. Ő a maga részéről föladta a küzdelmet. – Fiam – mondta, végül is hogy szólíthatott volna? –, maradt egy kis leves. Két nappal később a mostohabátyám átlőtt kalappal jött haza, a filcbe mintha szellőzőlyukakat vágtak volna. A házban két államvédelmis lakott, elhagyott lakásukat valamilyen katonasapkás hatóság lepecsételte. Egyikük lakásában fegyver után is kutattak, de a szekrényben csak egy készen vett öltönyt találtak, a Corvin Áruházból, rajta az árcédula: 980 Ft. Váltottuk egymást a sorban, a pék előtt. Néhány nap múlva az egyik lepecsételt lakás tulajdonosa karhatalmista pufajkában végigment a folyosón, komótosan elolvasta a pecsét szövegét, nevetett egyet, a pecsétet letépte, majd géppisztolyát a hátára lökve újból elballagott. Ismét néhány nappal később mostohabátyám disszidált. Írni sohasem írt, hírek szerint Ausztriából Olaszországon át Amerikába ment. Évekkel később az első felesége küldött egy angol nyelvű karácsonyi üdvözlő kártyát.

Az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején a házat renoválták. A falakról eltűntek a háborús hegek, az öt erkély közül négy, a kisebb méretűek, melyeknek kovácsoltvas korlátját az ostrom letépte, új korlátot kapott – igaz, nem kovácsoltvasból valót, csak egyszerű rácsozatút, de az erkélyeket ettől fogva újból használni lehetett. A festékszóró seprűk permetétől megfiatalodott a régi vakolat is, a síndarab felfüggesztésére szolgáló kampót kiemelték az udvar falából. A liftet szétszerelték, majd alig egy év múlva újból összerakták. Új ház, új élet; nem is volt háború. Fölújítani csak az öregedő lakókat nem sikerült, itt is, ott is meghalt egy a régiek közül. Én csak megbetegedtem, kórházba kerültem, az egyetemet félbehagytam. Viszont megjelent az első verseskötetem. Anyám békés értetlenséggel figyelte távolodásom. – És ezért fizetnek is? – kérdezte hitetlenül. Már alig hallottam, mit kérdez. Sodródtam a nyílt vízen, magammal megrakott hajó. Nemsokára megnősültem, egy ideig mindannyian egy kupacban laktunk, majd feleségestül elköltöztem a házból. Ősz jött, az idő ősze, csontmelengető fény. Lányom születése elmosta közös kudarcainknak még az emlékét is, anyámból ádáz nagymama lett. Előkerült a régi mackóm, mely negyvenötben egy orosz tank orr-részén csücsült vagy fél napig, a lányom boldogan gyömöszölte. – Mostanában min dolgozol, fiam? – kérdezte anyám, nem sokkal halála előtt. Egy irodalmi folyóiratokat járató családban ez magától értetődő kérdés lett volna, de mi sohase járattunk irodalmi folyóiratokat. Nem is kérdés volt ez, üzenet. Anyám bölcs ösztönnel tudta, hogy abban a világban, ahol én élek, ilyeneket kérdeznek egymástól a kótyagos írók. Most hát csak átszólt oda, talán búcsúzóul, talán csak a pillanat sugallatára, hogy jó, jó, minden rendben. Az agysebészeten, a műtét utáni látogatáskor a magam arca fölé hajoltam, szemtől szembe láttam a vonásaimat, pusztító makacsságunkat, amitől kő kövön nem maradt. De abba a világba, ahová anyám még életében beköltözött, már nem szólhatott utána senki. Férje néhány évvel túlélte, egy téli üdülés során szívroham végzett vele. – Itt halt meg szegény – mondta enyhén rosszalló hangon az üdülőhelyi gondnok –, pedig milyen rendes embernek látszott. Szülőföldem, a kétszobás lakás kihűlt; csak a maradék bútor pattogott benne.

„Kedves Jolika, jólesett, hogy beszámoltál a temetésről. Szegény Gyuszi Bácsi. Többször írta, hogy nem találja a helyét, mióta Anyukátok meghalt. Meglepett, Jolika, hogy Gyuszkónak van egy 3 éves kislánya. Nem tudtam róla, bár a Feleségével leveleztünk. Igaz, Nov. óta ő sem ír. Biztosra veszem, hogy elváltak. Szegény asszonyka, Izzie, tíz évig tartotta és iskoláztatta. Most hogy Ő sokallta-e meg, hogy Gyuszkó tíz évig nem dolgozott, és kitette-e a szűrét, vagy a Gyuszkó hagyta-e ott és beköltözött az új szerelméhez, akitől valószínűleg a 3 éves kislánya van? Most majd ezen fog élősködni, és a nő fog dolgozni. Az első felesége is azért vált el tőle, mert 2 évig, amíg együtt voltak, nem dolgozott. Nekem sem ír, pedig a tanuláshoz kapott 1000 dollárt tőlem. Még olaszországi menekülttáborba is küldtem neki pénzt. Meg Canadába, mert írta, hogy nem tud munkát kapni. Talán Izzie két fivére jól ellátta a Gyuszkót, és Izzie ezt nem akarja velem tudatni. Szegény Apjával már úgysem lehet. Csókol Mariska néni.”

Mi közöm hozzá?

Mi közöm hozzájuk?

Mi közöm a házukhoz, ehhez a téglából épült csigaházhoz, a Húzzuk Meg Magunkat Kastélyhoz?

Mi közöm a bútoraikhoz, a dolgaikhoz, laposkúszásban végigélt éveikhez?

Mi közöm ahhoz, hogy a bérházbutaság túlnő Európán, és fölfedezi Amerikát?

Mi közöm ahhoz az élethez, amit megtagadtam és otthagytam?

Mi közöm a gyerekkort idéző könnyes elégiákhoz?

1964, Párizs…

Nem, ezt nem.

Mi közöm hozzájuk? Fölkapott az idő, az őrült ciklon, magasra szívott az országokat pörgető tölcsér, hogy aztán annál vadabbul csaphasson a mélybe, hogy koszba és vérbe süllyeszthessen, a dögök közé, a földbe, a téglaporba, Menetoszlopországba és Tömegsírországba, a valóság minden képzeletet felülmúló kísértethistóriájába, ahol az ember megleli igazi hazáját a dacban és az ellentmondásban, a világ ellentmondásaiban, melyek révén minden mindennel összefügg, a törvény a törvénytelenséggel, a nyomor a gazdagsággal, a háború a békével, az ölés az öleléssel, mi közöm a véletlenhez, mely éppen egy pesti bérházban csapta rám a körülmények döngő vasajtaját?

1964, Párizs…

El kell mondanom.

Egy szoba a Quai Blériot-n. Valaki, akit csak az imént ismertem meg, egy történetet mond el, egy Párizsban megesett történetet, magyarul, azon a nyelven, amit azelőtt beszélt, mielőtt a háború elől Párizsba költözött volna franciának, Párizsba, a világ fővárosába, ahonnét nem sokkal utóbb egy leplombált német vagonban indult az Appelplatznak nevezett vesztőhelyre.

– …és akkor bejött a szobába, rám nézett, azonnal láttam, hogy megismer, mert olyan színe lett, mint a falnak, és a rémülettől egész testében remegni kezdett, majd valahogy erőt vett magán, és kirohant a szobából, és meg sem állt Pestig.

Miféle átkozott ház az, gondolom, miféle átkozott ház, hogy a világ minden gyalázata ott lakik, hogy még itt is utolér dögszagú lehelete, és hogy ér utol, hisz ez már nem is véletlen, ez már a színtiszta téboly, hogy kettőjük közül, akik Európa két végéből kerültek ugyanabba a megsemmisítő táborba, hogy ott egy barakkban halálos ellenfelekként éljék át a század őrjítő szégyenét, az egyiket számtalanszor láttam végigmenni annak a háznak a körfolyosóján, NAHÁT, HOGY TE MÁR MEKKORA FIÚ VAGY, fogtam a roller kormányát, és pislogtam a dicsőségtől, és báván néztem utána, és láttam kimenni a kapun, mit tudtam én, hova, és láttam megjönni, mint túlélőt, mit tudtam én, honnan, és főképp hogy milyen áron, miféle szembesítés ez, húsz év után, a rokonszenvvel, amit iránta éreztem, a rokonszenvvel, amit irántam érezhetett, a konokul eleven emlékezet ítélőszéke előtt, mely nem adhat fölmentést ennél kisebb vétkekre sem, és az időben, mely közömbösít ennél nagyobb bűnöket is, mi az én dolgom ezzel a függönnyel, amit ilyen bosszúálló vadsággal rántottak szét előttem, hogy húsz év után, a Szajna partján belelássak egy élet eleven poklába, hogy halálomig lássam a világban rotyogó üstöt, a pesti házat, melyben jajgatva főnek a kárhozott lakók…

Jó reggelt, Kápó Bácsi, Kápó Néni, nincs föloldozás, de ugyanabban a házban élünk, és őröl az idő malma, és a lányom rohan a folyosón, NAHÁT, HOGY TE MÁR MEKKORA LÁNY VAGY, és mit mondanék neki, nem mondok semmit, egye a cukrot és a szeretetet, mindkettőre éhes, ugyanannak a háznak a lakói vagyunk, ugyanabból az anyagból vagyunk gyúrva, vérből és szenvedésből és szegénységből, és mit ér az eszmék és érzelmek röpte egy földi pont nélkül, melyen megtapadhat a test, és mit nekünk az idő, ha nem ide fészkel mellénk, hogy kiköltse sárkánytojásait, lakunk a házban, ez a mérhetetlen mértéke, a biztos pont, melyre az ingatag világ támaszkodik, lakunk a Földön, mely csontjainkat, e nehéz időkre tárolt és minden hatóság elől eltitkolt élelmet magába falazva, parttól partig suhan a fekete óceán fölött…

Megyek az utcán, a másik oldalon. Föl se nézek, tudom, hogy ott van.

– Megvagy, Öreg? – kérdezi a szemem sarkából egy villanás.

– Meg – mondja malteros téglahangon.

Élünk.