Fiatal írók

Néhány éve történt. Amikor egyszeriben mindenki előtt megvilágosodott a helyzet tarthatatlansága, hogy a műszaki értelmiség nem tud kellő biztonsággal tájékozódni a modern költészet bonyolult jelképrendszerében.

A Műszaki Egyetem Irodalmi Klubja meghívott egy író-olvasó találkozónak álcázott verselemzésre. Az elemzés tárgyát, egy tetőtől talpig bonyolult verset, néhány hónappal a találkozó előtt én magam írtam. Kell-e mondanom, hogy ellenállhatatlan belső kényszer hatására? A mű bonyolultságát már a címe is sejtette: A tűzvész emlékei.

Jó nyomon haladtunk, a sűrűben hamar fölcsillant a remény első sugara: „a szerzőt valamilyen komoly megrázkódtatás érte gyermekkorában…” Majd néhány perc múlva: „látott valamilyen nagy tüzet…”

Nem mondhatom, hogy jó formában lettem volna. Beletelt valamennyi idő, mire képes voltam fölfogni, hogy az egybegyűltek nem tudják kideríteni, miféle nevezetes tűzeset szemtanúja lehetett gyermekkorában a szerző. Egyszerűen nem jutott eszükbe a második világháború. Amit filmen láttak, mint A félelem béré-t. A maguk emlékképei túl ködösek voltak ahhoz, hogy fel tudják őket használni egy olyan komoly művelet során, amilyen a verselemzés. Négy-öt év volt köztünk, egy világ.

Riadtan bámultam a köztünk megnyílt szakadékba. Először vágott mellbe a döbbenet, hogy emlékeim az én emlékeim, hogy az idő a felejthetetlent is feledteti, hogy a kollektív emlékezetben Auschwitz a rigómezei csata mellé kerül, hogy a „jól kitapostuk nekik az ösvényt, nekik már csak járniuk kell rajta” az ember által elgondolható ostobaságok közül az egyik legnagyobb, mivel a világot megbírni csak az a szíj elég tartós, amit kinek-kinek a saját hátából hasítottak. Nem lévén tájékozott a szakirodalomban, nem tudtam, hogy az, amibe bámulok, maga a generation gap, a társadalomtudomány művelőinek hamarosan divatba jövő kirándulóhelye, de szédülni eléggé szédültem, és úgy éreztem magam a huszon-egynéhány évemmel, mint valami veterán, Az Utolsó Élő Szemtanúk Egyike.

Le azonban a mélybe, hála valóságérzékemnek, nem estem. Egyetemisták körében ültem, ösztöndíjból összespórolt tűsarkú cipőjük, agyonmosott nyloningük albérleti hányódások és hideg vacsorák éveit jövendölte. Megbámulták a körükben megjelent vendéget, a siker emberét, aki bonyolult verseinek honoráriumából két évvel ezelőtt vett a családi örökségként rámaradt, összecsukható vaságy helyébe egy ágyneműtartós heverőt. Büszke vagyok rá, nem is kicsit, hogy ott, abban a pillanatban, amikor először szimatoltam meg magamon a meglett ember nyájas dögszagát, a szokásos szamárságok egyike sem fordult meg a fejemben. Nem gondoltam, hogy „könnyű nekik”, sem azt, hogy „tiszta lappal indulnak”. Láttam, mi van arra a nevezetes lapra írva. Föld-ország szép fekvésű falujának hétköznapjai, a magyar mérnök és a magyar író helyi érdekű élete. Egy világ szülöttei voltunk, jó szándékúak és nevetségesek, eltéveszthetetlen rokonok.

A fiatal írókkal kapcsolatos kérdések közül a legfőbb az, hogy hajlandók vagyunk-e a fejünket gondolkodásra használni.

Meggondolva, hogy miből mire következtetünk. Stílusfordulatokból világnézetre? Rossz közérzetből olvasmányélményekre? Helyüket kereső írók mocorgásából nemzedékük felelőtlenségére?

Fülsiketítő a visszhangja annak, hogy Csaplár Vilmos és Munkácsi Miklós megeresztett néhány, a házibulik légkörét idéző, lezser mondatot. Minden jóérzésű állampolgárnak föl kell figyelnie arra a riasztó tényre, hogy Lugossy Gyula az Új Regény híve. Ha ezt megtette, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja Nádas Pétert, aki a múlt század nagy realistáitól tanult ritmust és cselekménybonyolítást, Dobai Pétert, aki prózaverset elegyít filozófiai traktátussal, valamint azt a csekélységet, hogy egyikük sem igen ír házibulikról, de mindketten érzékenyek a morális kérdések iránt. Mintha csak a fiatal költőkről olvasnánk, akik közül okvetlenül megemlítendő a kiugró tehetségű Tandori és Petri, de elhanyagolandó Kiss Anna, aki falusi élményeit olyan természetességgel adja elő a francia prózavers nyelvén, mintha ezért a nyelvért nem kellett volna még Illyésnek magának is Párizsba zarándokolnia. Az iskolás szellem iskolát kíván. Beatprózát, létköltőt, arannyal hímes szemellenzőt.

Mintha a világirodalom a tudatunkba való – szerencsére bőséges – beáramlásával nem arra kínálna valóságos esélyt, hogy sokféle modorát modornak, trükkjeit trükköknek tartva (és szükség esetén eltanulva és alkalmazva) túllássunk stílusrögeszméin; éppen a hanglejtés könnyen eltanulható voltából döbbenve rá arra, hogy Proust és Faulkner nem a hosszan kanyargó mondat, Hemingway nem a kihegyezett dialógus; arra, hogy íróságunk valódi gondja az írói hitel, a magunk élete, világszemlélete, üzenete. Amit – a mutálás kora után is – éppen százféle hangon adhatunk elő.

Az utóbbi években föltűnt, fiatal írók sorát laza közösséggé nem születési évük vagy a dolog természetéből következőleg napról napra változó stílusuk, hanem pályakezdésük történelmi pillanata avatja.

Tíz-egynéhány éve egy Bécset megjárt magyar egyetlen elégikus mondatba sűríthette utazása tapasztalatait: „Bécs éppolyan város, mint Budapest, csak működik.” A fiatal írók e bon mot történelmi ereklyévé válásának korában érlelődnek. Indulásuk idejére a benzinbűz megközelíti a világszínvonalat, az ország szolidan működik.

Sőt olykor példaadó módon is. Csurka István cikkben köszönti a magyaroknak a víz ellen vívott győzelmes hadjáratát. Egy működőképes szervezet kivédi a természet csapását. Ez, túl azon, hogy örvendetes tény, azt is jelenti, hogy a társadalmi munkamegosztás elért arra a kívánatos fokra, ahol a folyamszabályozással már nem elsősorban a költők és a regényírók foglalkoznak, hanem az arra kiképzett szakemberek.

Akiknek mérnöki tudása nélkül még a költői tanulságra sem juthatott volna a tennivalóját a kellő pillanatban fölismerni tudó közösség, hogy válságos helyzetben a közszellem legalább olyan fontos tényező, mint a technika.

Nem az íróknak a társadalom iránti érdeklődését temetem. Arra szeretném nyomatékkal fölhívni a figyelmet, hogy a társadalom változásai az iránta való érdeklődés lehetséges módjaira is hatással vannak, hogy a szervezett társadalomkutatás előretörése arra is ösztönözheti az írót, hogy elsősorban íróként érdeklődjék a társadalom iránt, mivel először hazája történetében az lehet, aki. Nem arról van tehát szó, hogy Illyés, Veres Péter vagy akár Csoóri „elavult” volna; arról, hogy az ő írói természetüket kérni számon azoktól, akiknek legfőbb gondja éppen az, hogy megváltozott helyzetükben megtalálják a maguk föladatát, értelmetlen dolog. „Novellákat írok”, tartja szükségesnek közölni e tényt novellás kötete hátlapján Csaplár Vilmos. „Mert ez egyben a szerző állásfoglalása is lehet”, ugratja ki dőlt betűkkel is az üzenetnek szánt szót. Nem tudok arról, hogy valaki is kellő komolysággal fogadta volna ezt a közlést.

Öreg hiba. Megróni a fiatal prózaírókat azért, mert nem Móricz vagy – isten segíts! – Mándy az íróideáljuk, nem pusztán illetlenség: oktatói talárban elkövetett pedagógiai baklövés. Alkalom arra, hogy ne essék szó a valódi felelősségről, mely az induló írókat kétszeres súllyal kell hogy nyomassza.

Magyarok. Közép-Európának abban az országában születtek, melynek egyik határállomása Záhony, a másik Hegyeshalom. Örökbe kapták a helyi történelmet, mely a tankönyvek tanúsága szerint véres és zavaros. Örökbe kapták a történelem szavakba nehezen foglalható, mégis világos tanulságát a költészet és a húsellátás titkos viszonyáról. A szegénység eleven hagyományát, mint elméjük épségben való megőrzésének komoly esélyét.

Fiatalok. Ösztönük hajtja őket arra, hogy ne fogadják el a világ játékszabályait. Hogy irtózzanak az „is-is”-től. Hogy a szavakat eredeti jelentésükben használják. Hogy a közellátás kérdéseit közellátási kérdéseknek tartsák. Hogy a saját időszámításuk szerint akarjanak élni.

Miközben a világ naponta teszi kockára magát. Miközben egy sürgetőbb kívánsága a Földnek az élhető jövő.

Bele tudnak-e szólni mindebbe? Találnak-e utat korlátlan vágyaik és korlátozott lehetőségeik között? Társadalmunkon és rajtuk egyaránt múlik ez.

Ők a maguk részéről többnyire jól írnak, tájékozottak. Ami, induló írókról lévén szó, sokat jelent. És majdnem semmit. Az író, a valamirevaló, sítalpon útnak induló sarkkutatóhoz hasonlít. Sok, de nem minden múlik a körülményeken.

Meddig futja az emberségükből? Ez írói jövőjük egyetlen igazán fontos kérdőjele.

Kívánhatok-e mást, mint tehetséget és jó lelkiismeretet a jégmezőhöz?