Mit tetszik szólni a modern költészet szörnyű válságához?

Regényíró (a barátom, ugrat): – Egész jó prózát írhatnál, minek írsz verset?

Novellista (a barátom, nem ugrat, szomorú, mint mindig, a nagy igazságok kimondásakor): – Verset nem olvasok. A vers korszerűtlen.

Prózaíró (nem a barátom, árulkodóan lelkes): – Az a sok szörnyű, érthetetlen vers!

Lektor (a barátom, más véleményeit nagy becsben tartom): – A költői formák föllazulása általános slendriánságot eredményezett.

Humorista (szent borzadállyal): – Panyigai ü!

Közvélemény: – Bezzeg a régiek!

Csak hogy lássuk, minek vágunk neki.

Dialektikusan véve tudomásul azt, hogy a tudományok összefüggenek egymással. Az irodalomtudomány például a botanikával, a zöldségek révén.

 

*

 

Természetes humorérzékem meggátol abban, hogy Antonius pózába vágjam magam a ledöfött költészet teteme fölött.

A költészet az ember örök!…

Hisz épp ez az, mije? Mi az, amibe Horatius és Shelley egyaránt belefér? Minek a tágassága szükséges ahhoz, hogy ilyen ellentétes energiák ne kioltsák, hanem fölerősítsék egymást? Adhatjuk alább magánál a világnál? Annál a meghatározásnál, hogy a költészet a világban való emberi jelenlétünk tükörképe? Mely meghatározással nem akarunk új fejezetet nyitni a tudományok történetében. A költészet sokféleképp meghatározható és meghatározandó, szerencsés esetben esztétikai célzattal, valamely fontos tanulság kedvéért, és mindaddig helyesen járunk el, míg tudatában vagyunk annak, hogy meghatározásunk a legszellemesebb, a legtökéletesebb is: munkahipotézis, segédeszköz; szükségképpen tökéletlen megközelítése valaminek, aminek tökéletessége épp változatainak végtelenségében rejlik. Abban, hogy szárnyakon jár előttünk, míg mi elmélet-mankóinkkal csattogunk utána a kövezeten.

Ami nem a megismerés lehetőségének tagadása, sőt. Épp egy ilyen túl tágas, ennyi mindent magába foglaló szervezet megismerésében van hangsúlyozott jelentősége a részfolyamatok pontos ismeretének, mivel főképp ezekből következtethetünk a működés lényegére. Ha valahol, itt aztán csakugyan életveszélyes babonákra hagyatkozunk. Pusztán az iskolás korszakolásra.

Ha valaki nem hallja Faulkner hosszú mondataiban Whitman hosszú verssorait föl-földübörögni, annak nemcsak a hallása rossz, a tájékozódóképessége is. Méghozzá épp ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá; azon a ponton, ahol nem sokat mond a műfaji megjelölés, hogy ez a próza, az a vers. Mivelhogy e kettő még az iskolamesterek kedvéért sem hajlandó megnyugtatóan elkülönülni. Ezt a kérdést firtatva valójában az irodalom Föníciájában járunk, ahol folyik a nagy cserekereskedelem, és ahol nem sokra megyünk annak lajstromozásával, hogy mi mindent kapott a modern költészet a prózától, ha előkelően megfeledkezünk arról, hogy mi mindent kapott a modern próza a verstől. Trükkjeinek jó részét, mondatainak dallamát, kemény „vágásait”. Joyce, de még Hemingway sem létezhetne Rimbaud nélkül. Ahogy Einsteinnek nem a képletei, de a szelleme nélkül korunk költészete sem lehetne költészet: tükör, amit mi tartunk magunk elé a mind nyilvánvalóbban kerek világban, ahol minden eddiginél nyilvánvalóbb egymásra utaltságban élünk. Apad a líra? Árad a regény? A „korszerűtlen” költészet fütyül az időjárásjelentésekre, búvópatakként el- és föltűnik: él. Mint anyaga és mestere, az ember.

Mindazonáltal vegyük csak készpénznek az irodalomelméleti pletykát, hogy a modern költészet legfőbb jellemzője a sokkhatásra való makacs törekvés; hogy korunk költőjének technikája egyébből sem áll, mint abból, hogy e gonosz lélek addig áll az utcasarkon, míg el nem sétál előtte a gyanútlan olvasó, kire ő versében rákiálthat: „HUU!”, és biztosak lehetünk megérdemelt sikerünkben: kéznyújtásnyira tőlünk a végső következtetés, hogy a szabadvers ráz, mint az áram, hogy a rondónak „trubadúrtartalmai” vannak. Miközben szerencsésen szem elől tévesztettük a költészet eleven lényét, ezt az ingatag természetű mumust, mely sehogy sem hajlandó ott és úgy ijesztgetni a közönséget, ahogy ez elvárható lenne tőle. Sokkolni sem: illemtankönyv szerint. Bokszerrel írva szabadverseit.

Századunknak emberileg talán legmegrázóbb költői teljesítményében legkevésbé épp a szabadvers rendít meg. Egy fiatalkorában keresetten modoros, nemegyszer bizony elfojtott ásításra inspiráló magyar költő hangváltása egyszerre torkunkon akasztja a bíráló szót. Elnémít a döbbenetes látvány, ahogy Vergilius kisebesedett lábbal menetel Szentkirályszabadja felé. Tankönyvi példa ez arra, hogy mi a megrendítő költészet igazi titka. A versen átszivárgó vér, a sírból is feltörő élet. A költészet emberi lényege, melynek minden forma, Vergilius éppúgy, mint a szabadvers, mint bármi, lehetőség az üzenetközvetítésre. Az oly sokat óvott és oly mélyen lesajnált közönségnek kivételes alkalmakkor, szerencsére, jobb a füle, mint nem egy hivatásos elméletalkotónak. Szülővárosom gonoszul friss humora, mely kéjjel csinált bohócot titánokból is, Radnótiról nem költött versparódiát. Nem félünk elvenni a delphoi jósda kenyerét, megjövendölve, hogy nem is igen fog. Jót és hiteleset legalábbis nem.

A tanulság? A lírai környezetszennyeződésről szóló elméletekhez – Kosztolányi zsebéből emelünk ki egy aranytallért – két dolog szükségeltetik igazán. Két bot. Az egyik vesszőparipának, a másik fülnek.

 

*

 

Makacs irodalmi babona, hogy a tizenkilencedik század költészet címén egy jó karban lévő zeneszekrényt hagyott századunkra, melyet aztán a gondatlan örökös csúnyán elrontott. A vers azóta nem zenél, csak kattog és zörög. E vélekedés, noha forrása az emberi jóság, legalább két ponton nélkülöz minden alapot: kiindulásában és végkövetkeztetésében.

A modern költészet válsága – itt végre helyén használjuk a szót – a múlt század harmadik harmadában kezdődött, Swinburne és a parnasszisták körül. Swinburne maga is észreveszi, önparódiája a tanú rá, hogy tökéletesen száguldó ritmusai alól akár el is hagyhatja azok kedvelt terepét, a tengert, verssorai már elvitorláznak bármin; verssorai – veszi észre döbbenten – már csak vitorlázni tudnak, ágy és asztal között is. Azaz versnek és valóságnak az a cinkossága, melynek eredményeként Shelley versébe előzékenyen besüvölt a nyugati szél, neki már csak álombeli óhaj; a süvöltéssel ugyan semmi hiba, csakhogy szorgosan kell hozzá tekerni a szélgépet. A parnasszisták szépségeszményével sem járunk különbül. Tanárosan irtóztató tökélye mindenre inkább alkalmassá teszi, mint arra, hogy újból megteremtse köznapi és fennkölt, olyannyira vágyott összhangját. A köznapival amúgy is baj van. Pontosabban nem vele, hanem a költői technikával, mely megpróbálja a „költőietlent” versbe emelni. Browning monológjai – hogy ismét Angliába tegyük át székhelyünket – kiállják ugyan az idő próbáját, de a maguk túlzott terjedelmével, egy szusszanás: kétszáz sor, éppúgy a válságról adnak hírt, mint Swinburne és a parnasszisták zenés lebegése. A koronatanú azonban – Egy évad-ot töltve a pokolban – Rimbaud. „Mindez elmúlt.” – írja a Delíriumok robbantássorozata végén (Rónay György magyar szavaival) – „Ma már tudom köszönteni a szépséget.” Ma már; értsd: fölrúgva a zeneszekrényt, részegen a föld gyönyörétől és őrületétől. Nem azért persze, hogy közlését komolyan vegyük. Végtére is mi ő? Irodalomtudós? De a tények azért tények: századunk egy romokban lévő költészetet örökölt elődjétől. Szerencsére, tegyük hozzá; volt ugyanis kéznél levő építőanyaga.

Merthogy a líra forradalmának – és ezt azért ne felejtsük el komoly aggodalmaink közepette megemlíteni, hogy ez forradalom volt, szükségszerű és elodázhatatlan – építő szándéka volt; a valósághoz akart visszatalálni, hogy annak talaján az új költészet épületét fölhúzhassa; bármit szedett szét, csak azért, hogy újból és jobban összeszerelje. Mai szemmel nézve a kortársaknak nemcsak a szörnyülködése, hanem a lelkesedése is ellenállhatatlanul mulatságos; az, hogy mi hozta lázba őket, mit véltek nyers hanghatásnak. Mai szemmel nézve ahány nagy „formabontó”, annyi operai magánénekes vagy legalábbis kamarazenész. Apollinaire, Rilke, Lorca már-már áriaként énekelhető, és a „csikorgó” Eliot Négy kvartett-jében olyan levegős rend engedi zenélni is a képzeletet, mint Beethoven kései vonósnégyeseiben. Vagy említsük Kassákot, aki kezdeti, „dübörgős” korszaka után valósággal gordonkajátékossá képezi ki magát? És ne áltassuk magunkat azzal, hogy Kassák „jó útra tért”, ahogy Aragon és Eluard sem egyszerűen „visszatért” valahova. Dallamaik, mindannyiukéi, attól nem cukrosak még édesen sem, amitől Bartók melódiái, a gorombán megcsendített disszonanciáktól. Attól, hogy nem kikerülték, hanem átélték a költészet forradalmát; hogy viszik magukkal a megszenvedett tanulságot. Mint a többiek, mint azok a társaik is, akik a modern költészet elleni dohogásokból többnyire kimaradnak, lévén példájuk épp a különlegesen tiszta dallamvezetésre példa: József Attila, Auden, Miguel Hernández, Dylan Thomas. Szegények, különben mind a szabad asszociáció áldozatai.

Hogy végre a szabad asszociációra is sort kerítsünk, mely aggályos vélemények szerint olyanformán rombolja a közerkölcsöt, mint a szabad szerelem. Azt hihetnénk, ez a lemez már lejárt. Kosztolányi „a magyar vers libre” megalkotóját köszönti Füst Milánban; ma kinek jutna eszébe Füst furfangos ritmikájú verssorait azzal jellemezni, hogy azok „szabadok”? Ki cseréli össze az ő verseit a Whitmanéival, Cendrars-ét Apollinaire-ével, a Duinói elégiák-at a Világanyám-mal? Kimondjuk, hogy ki? A szabadvers, szakállas közhely ez, zsarnokian szigorú versforma. Nála már csak egy szigorúbb versforma van, a közönséges prózai mondat. Prousté, Krúdyé, Fitzgeraldé, Móriczé; azé, aki írja, ha író az illető; az író mondata: egyéniség. Csak a versmondat ne lenne az? Csak a költő észjárása ne tükröződne szövegében? Ki cseréli össze József Attila képzettársításait André Bretonéival? A költészetben minden eszköz értékét az szabja meg, hogy ki használja és mire. A szabadságét az, ki hogy él vele. Irodalomtudományunk kezd enyhe szalonspiccet kapni a matematikától. Egy rossz költő nem a költészetet jellemzi, hanem saját magát. Sok a rossz költő? Korunk ártalma, mondja már Martialis is. A rossz vers önnön alkotóját döfi le, nem a költészetet. A költészet a kötetlen rosszat éppúgy éli túl, mint a kötöttet: Voltaire eposzait, Dryden ódáit, Édes Gergely leoninusait; sértetlenül, a tanulságokat, ha vannak, hasznosítva. Ami pedig az eltűnt zenét illeti, ezt kérni számon a modern költészettől, és épp nálunk, ahol Weöres Sándor, Nagy László és Csanádi Imre személyében e pillanatban is legalább három egyszemélyes hangversenyzenekar működik, hogy mást ne mondjunk: illetlenség.

 

*

 

A modern költészet persze válságos időket él át, kérdésesnek érzi létét, gyötrelmesen nehéznek föladatát.

Ahogy a modern világ is.

Korunk költészetét szakadékok szabdalják keresztül-kasul, partjaikról meredten figyeli egymást gyereksírás és halálhörgés, eszme és gyakorlat, költő és közönség.

Ahogy világunkban is farkasszemet néz a gazdagsággal a szegénység, az ésszel az esztelenség, a jövővel a múlt.

Hárítsuk a helyi háborúkért a felelősséget a hosszú hajviseletre?

Dolgunk nem kevesebb, mint föltalálni a lakható földgolyót.

A divatot hagyjuk Diorra!