Robert Lowell

Készséggel beismerjük, az a mód, ahogy észrevételeink rendszerezéséhez kezdünk, méltatlan a magyar esszé nemes hagyományaihoz. Egy orrát lógató irodalommagyarázó nem méltó arra, hogy iskolás korú gyermekünk elé eszményképnek állítsuk.

Még ha a csüggedésre komoly oka van is.

Az irodalommagyarázót is kötik a konvenciók. Különösképpen akkor, ha az illető főfoglalkozását tekintve költő, aki élete hat hónapját áldozta arra, hogy egy másik költő verseit magyarul megszólaltassa, és eszmefuttatásának tárgya éppen ez a másik költő. Ez esetben, nemzedékek tapasztalata alapján állíthatjuk ezt, a helyes eljárás a következő: tudós torokköszörülés után a költészet értője fölvázolja kollégája működésének helyszínét, utal a körülményekre, az irodalmiakra és a családiakra, majd rövid műelemzés után értékítéletet alkot, és kimutatja kartársa költészetében azt az új elemet, mely e költészetet korunk klasszikus értékévé teszi. Ekkor és csakis ekkor szabad – de ekkor nemcsak szabad, kell is – hivatkoznia a vele egy véleményen lévő tudós tekintélyekre, esetünkben a kitűnő Edmund Wilsonra, aki a következőket mondta: „Az idősebb költőktől eltekintve, az egyetlen, akit valóban szívesen olvasok, Robert Lowell. Valami egészen rendkívülit alkotott: költészetet csinált a modern Bostonból.” Ennyi elég is ahhoz, hogy az irodalommagyarázó a tárgyilagosság látszatát kölcsönözze magának, és annak a ténynek az értékelését, hogy tárgyilagos megállapításai egy kartárs-kortárs finom észrevételei, szerényen az olvasóra bízza. Ezt nyugodtan megteheti, mivel a fenti módszer szellemében működve előbb-utóbb az olvasó arcára csalja azt a jellegzetesen fájdalmas, megbocsátó mosolyt, melyet legutóbb az Afgán Epikusok kétkötetes, jegyzetekkel és kommentárokkal ellátott, részben bőrbe kötött antológiája varázsolt oda.

Szakítsunk a hagyományokkal? Kezdjük másként?

Azzal, hogy az előkelő bostoni családok közül is az egyik legelőkelőbben fiúgyermek született, egy érzékeny idegrendszerű fiúcska, akit a későbbiekben életre szólóan megrázott az a fölismerés, hogy az emberiség aránytalanul nagyobb figyelmet fordít a tőzsdei és a harctéri hírekre, mint az üdvözülésre? Hogy erre a megrendülésre épült századunk angol nyelvű költészetének talán legszilárdabb költői építménye? És hogy a rejtély kulcsa maga Amerika?

Aha, kapja föl a fejét erre az olvasó, AHA!

Érti már. Látott már amerikai turistát, aki napszemüvegben csodálta meg Velazquez vagy Tintoretto remekét. Persze tudja azt is, hogy ez a turista csak felületi jelenség, ha jellemző is Amerikára, semmivel sem inkább, mint az a Ki-is-mesélt-róla haditengerészeti támaszpont, melynek bejáratánál nagyméretű LÁTOGASD MEG A FLOTTÁDAT! feliratok biztatják tegezve az arra járót, hogy sétáljon föl valamelyik romboló fedélzetére. Na persze, Amerika. Ki nem látott színes fényképet, melyen Mr. Stephen Szabo józsefvárosi őseitől örökölt természetes előkelőséggel támaszkodik alig használt Buickjára, és mögötte kék az ég, a Lehetőségek Országának Kék Ege? Ki nem hallotta, hogy Amerika költészetének két főiránya van: a whitmani szabadvers és az Emily Dickinson-i zenemágia?

Bostoni dolgozószobájának magányában Robert Lowell, a rímelő költő elmélyülten tanulmányozza Emily Dickinson zenemágiáját, majd odalép a nyitott ablakhoz, lenéz a flottára, fölnéz a kék égre, és „Hazám, hazám – mormolja magában –, te mindenem!”

Csüggedésünk egyike a világ legindokoltabb csüggedéseinek.

Szabadságunkban áll választani a meddő tudálékosság és aközött, hogy okfejtésünket egy rögeszmeingoványra alapozzuk.

Mindezt nem azért adtuk elő, hogy részvétet ébresszünk magunk iránt.

Csak szorongatott helyzetünket kívántuk az olvasó elé tárni. Okát adni annak, hogy a következőkben miért fogjuk a modorunkból kialakult rossz benyomást még inkább elmélyíteni azzal, hogy irodalomtudóshoz méltatlan módon csípőből kezdünk tüzelni pisztolyunkkal, mint valami kalandfilm seriffje.

A Költészet nevű banditára.

Nem Renoiré, Amerikáé.

Az amerikai irodalomtörténet-írás termékeinek zömét becsületes fantáziátlanság jellemzi. Az olvasó mérget vehet rá, hogy Pound vagy Eliot csakugyan azoktól és annyit idézett, ahogy azt a szóban forgó elemzés szerzője állítja. Az amerikai gyakorlatiasságot nem csábítják a szellemtörténet ködvárai. Nem meglepő tehát, hogy az amerikai irodalmárok többsége nem teszi föl a kérdést: miért jött Pound és Eliot Európába? Egy amerikai akkor és oda utazik, amikor és ahova akar. Poundnak és Eliotnak arra volt kedve, hogy Európába utazzék; mi érdekes van ebben?

Az európai irodalomtörténet-írást, szemben az amerikaival, dús fantázia ösztönzi az átfogó kérdések megválaszolására. Az európai irodalmár tudja, hogy Pound és Eliot Európába honosodása mögött több van egyszerű utazási kedvnél. Amerika nagy és figyelemre méltó kontinens, de kultúrája mégiscsak Európából származik. Pound és Eliot azért utazott Európába, mert az újgazdag amerikai költők szemében az igazán exkluzív dolog Európának a kereszténység alapjaira épült szellemkatedrálisa.

A két válasz közül az utóbbi a veszélyesebb bölcsesség, mert van némi igazságszínezete. „Ki olvas ezen a világon amerikai regényeket?” – kérdezte a viktoriánus Anglia valamelyik szalonjában egy angol úriember, és szellemességét jóízű nevetés jutalmazta, mert csakugyan kinek jutna eszébe olyan badarság, hogy amerikai regényeket olvasson? A szellemes úriembert a New York Review of Books cikkírója idézi száz év távolából, mert a kérdés ma is halálosan mulatságos; kinek jutna eszébe ma angol regényeket olvasni? Egy ártatlan bon mot száz év után is méltó arra, hogy fölemlítsék; ebből megítélhetjük, hogy milyen sértően sérthetetlennek látszhatott Európa kulturális monopóliuma még századunk kezdetén is.

Csakhogy itt valami böki a szemünket. Egy apró, mondhatnánk, költői szálka. Évtizedekkel vagyunk a költészet egyik nagy forradalma után. Idestova fél évszázada annak, hogy egy Walt Whitman nevű faragatlan amerikai teleszívta levegővel a tüdejét, és elfújta a föld színéről a költői szépség tejszínhabból emelt műremekeit. Már Whitman világsikerének is több évtizedes hagyománya van. Ő maga halott klasszikus, pályafutásának tanulsága nyilvánvaló. Amerika, ha összeszedi eszét és erejét, Sámsonként rázhatja meg a filiszteus Európa eszmetemplomát.

Ahol e pillanatban két átszellemült polgára készül a költővé-bérmálás csöndes szertartására.

Mi történik itt a whitmani forradalommal?

Jól értsük egymást, nem azon meditálunk, hogy egy világhatású költőnek miért nem akadt a saját hazájában követője, mivelhogy akadt, nem is egy. Nem is akármilyen költők. Carl Sandburg, William Carlos Williams, Vachel Lindsay el sem képzelhető a whitmani expedíció úttörése nélkül. Azon meditálunk, hogy az olvasó e pillanatban tanácstalanul bámul ránk: kik ezek?

Amerika Oláh Gáborai, az amerikai amerikaiak, akik angol nyelven amerikai verset írtak, és akik ezért meg is kapták megérdemelt jutalmukat. A verseit meleg ételért gitárkísérettel előadó Lindsay 1931-ben nyomorúságában öngyilkosságot követ el; három évtizeddel később Ginsberg egy rövid versében megrendülten gyászolja. Williamsre az hívja föl a világ figyelmét, hogy a beatek őt választják szellemi atyjuknak; ő az a költő, aki bevezetőt írt az Üvöltés-hez. Sandburgöt kegyeli a szerencse, őt csak enyhén konzervillatú dicsőség lengi körül.

A világhír, a korszakos hatás öröme a két sanda sznobé.

De azok-e csakugyan? Nem valami másról van itt szó? A költői éleslátás különös esetéről.

Pound és Eliot egyáltalán nem úgy viselkedik, ahogy azt az európai irodalmár két ifjú és kultúrszomjas amerikaitól joggal elvárhatná. Magatartásukban legalábbis szokatlan formát ölt a kultúra iránt érzett – állítólag diákos – tisztelet. Tanulni jöttek, az igaz, de hódító szándékkal. Ha költők lehetnek „imperialisták”, ők aztán azok. Amerikának nincs Dantéja, Petrarcája, antik klasszikusa? Ezra Pound nem az az ember, akit ilyen nehézségek céljától eltántorítanak. Megszólal mesterei hangján, soraikat, gondolataikat egyszerűen beépíti a maga versébe. Költészete nagyobbik fele rablott építőanyagból épül, akárcsak Eliot Waste Land-je. A „sznobok” – számító üzletemberek; a tégláért jöttek Európába, ami Amerikában nem kapható. Azért, hogy ebből a téglából egy bonyolult szellemi labirintust építsenek, melyben a Nagy Angol Enciklopédiával a hónunk alatt is csak nehezen tudunk tájékozódni. Fölénynek és alázatnak ezt a különös elegyét csak Amerika vegykonyhája állíthatta elő. A bradfordi milliomos cilindere egy született angolnak is szúrhatná a szemét, de nála ez a cilinder föltehetőleg nem Tiresias jóslatában pompázna, mint Eliotnál, mert neki ez a kettő nem egyformán lenne fontos, mint a Harvard neveltjének, akit épp a bostoni cilinderek űztek Európába és a klasszikus múltba, egész Tiresiasig.

Mindez, beismerjük, alig több, mint játékos stílusmagyarázat. Van itt azonban még más is. Eliot angolsága karikatúraszerűen túlrajzolt. Túlságosan is hibátlan ahhoz, hogy hiteles lehessen. Persze most bárki joggal ellenünk vetheti: ez csak maszk. De olyan, amit viselője haláláig hordott; egy ilyen horderejű döntésnek, ha olyan ember hozza, mint Eliot, komolyabb oka van a puszta anglomániánál. Főképp ha a kosztümös szerepet játszó költő meglepő viselkedésével nem áll egyedül. Ezra Pound rapallói éveiről sok szó esett már világszerte. Sokan tudják, hogy Pound Mussolini rádiójában előadásokat tartott. Kevesen tudják, hogy miről. Előadásainak nagy része, ez esetben helyénvaló az újságírói közhely, vádirat az amerikai kapitalizmus, a bankárok és a tőzsdések Amerikája ellen. Nem a rádiószereplést kívánjuk mentegetni, semmi kedvünk erre. Arra akarjuk fölhívni a figyelmet, hogy Rapallóban egy amerikai őrjöng, egy minden ízében amerikai. Amerikai abban, amit mond, és abban, hogy mindezt Mussolini rádiójában mondja. Eliot ugyanattól hűvös angol, amitől a rapallói patrióta őrjöng.

Mindketten emigránsok. Életük és költészetük egyik legfontosabb meghatározója, hogy szakítottak Amerikával.

Azzal az országgal, melyet Whitman a Társasösztönű Ember hazájának látott.

Helyben vagyunk. Whitmannál, Whitman álmánál. George Washington és Benjamin Franklin álmánál. Amerika és az emberiség ősi, együgyű Nagy Ábrándjánál, hogy annyi balsiker és gonoszság után végre tiszta lappal indulhat.

Mert erről van szó. Ezt az ábrándot nem Hollywoodban ötlötték ki.

1969 decemberében a Chicagói Összeesküvési Perben tanúként megidézett Allen Ginsberg mondja Hoffman bírónak: „Whitman a mi dicsőséges bárdunk, nemzeti prófétánk!”

Ekkorra már Hoffman bíró hozzászokott az irodalmi szenvedélyekhez.

„Négyszáz éven át küzdöttünk a jogainkért, és négyszáz éven át lőttek le, öltek meg, gyilkoltak meg, bántalmaztak és nyomtak el minket emiatt… Ha egy fekete föláll, és beszélni kezd, ha a jogaiért folyamodik, ha a jogait követeli, ha a jogait kéri, mit tesznek maguk? A büntetésről szónokolnak… Ott lóg a háta mögött az a kép, amin George Washington és Benjamin Franklin látható. Rabszolgatartók voltak ők is. Úgy, ahogy mondom. Rabszolgákat tartottak. Maga ugyanazt teszi, amit ők…”

Ez az idézet nem Faulkner valamelyik könyvéből való. Ez az idézet szintén a chicagói per jegyzőkönyvéből való. Ezeket a mondatokat Bobby G. Seale vádlott, a Fekete Párducok Pártjának vezére kiabálta Hoffman bírónak, mielőtt az fölpeckeltette volna a száját és a székéhez láncoltatta volna.

Nem a négerkérdésre akarunk itt kitérni. Amerikáról beszélünk.

Hoffman bíró nem a Harmadik Birodalom vérbírája. Szobájában Abraham Lincoln képe függ, ő maga nagy műveltségű jogász, hatásos szónok. Tíz évvel a chicagói per előtt ő utasította el a Postahivatal keresetét egy folyóirat ellen, mely Burroughs Meztelen Ebéd-jének részletét közölte. „Legfőbb indítéka és célja kortársi társadalmunk megdöbbentése lévén abból a meggondolásból, hogy minél jobban megvilágítsa hiányosságait és gyengeségeit – állapítja meg ítéletében Burroughs könyvéről –, maga a könyv nem tartalmaz alantas gondolatokat.”

Ez a bíró ítéli Bobby Seale-t a bíróság tizenhat rendbeli megsértéséért tizenhatszor háromhavi börtönre. Azért nem egyszerűen három és fél évre, mert a perrendtartás szerint hat hónapnál hosszabb időtartamú szabadságvesztésre csak az esküdtszék ítélheti a vádlottat.

A per során Hoffman bíró méltóságteljesen és udvariasan viselkedett, Seale vádlott goromba volt és kiabált. Jogilag mindkettőjük álláspontja alátámasztható megfontolást érdemlő érvekkel. A legtöbb megfontolást mindazonáltal az a tény érdemli, hogy a bíró érvei között a szájfölpeckelés meg a székhez láncolás is megtalálható.

A per idejére már nyilvánvaló, hogy Whitman, a dicsőséges bárd költőnek jobb volt, mint nemzeti prófétának.

Az okok azonban korábbi keletűek. Már a Zarándok Atyák idejében is megvoltak. A Tiszta Lap ugyanis az, ami. A Nagy Ábránd. Európának az a fölöslege, amely a mai Amerikát megalapozta, nemigen írhatott más történelmet az új földrész füzetébe sem, csak amilyet a régin megszokott. Amerika mindezzel együtt a szabadság ígérete volt, határtalan föld, üres füzet. Tele csak a Zarándok Atyák leszármazottai írták. Az indiánok és a bölények kiirtásával, a rabszolgasággal, a telek- és bankspekulációkkal, véres és szennyes pénzzel.

Amerika egyike az emberiség elfuserált lehetőségeinek.

Ez a Nagy Ábránd rövid története. A Nagy Csalódásé.

Melynek első keserves pillanataiban Ezra Pound és Thomas Stearns Eliot világgá futott innen.

Elnézést kérünk okfejtésünk éles kanyaraiért. Ez az út visz célunk felé. Kitérőit megtakarítva egyszerűen nem érthetjük meg Amerika irodalmának nagyobbik részét, ha az egyes iskolák céljával és gyakorlatával mégannyira tisztában vagyunk is.

Aki nem ismeri az Amerikai Álom természetét, a Dél legnagyobb író fiának, Faulknernek családtörténeteit ugyanolyan családregénynek olvassa, mint Buddenbrookék vagy Thibault-ék regényét, és nem érti, hogy mit keres olyan lázasan hősei sorsában az író, mitől izzik föl kezei közt a családi krónika százados dicsőségtől rozsdás műfaja?

Az ősbűnt keresi természetesen. A magyarázatot.

Azt, amit költővé érése pillanatától a liberális Massachusetts szülötte, a Nagy Ábránd első teljes jogú költő-kritikusa, Robert Lowell is keres.

Ő ugyanis Amerikának az az „európaija”, aki nem emigrál. Ő az, aki Amerikát elioti magasból nézi – Amerikából.

A kilövőállomás környékén minden csendes. Semmi sem mutat arra, hogy itt rövidesen lángokkal övezve fog a menny felé törni valaki.

A Lowellek Boston arisztokráciájához tartoznak. „A Lowellek csak a Cabbotokkal állnak szóba, a Cabbotok csak az Úristennel.” A Lowellek öntudata nem bankárgőg, szellemi tartás; a család már két költőt adott Amerikának, James Russelt és Amy Lowellt. Az ifjú Robert olyan házban tölti gyermekéveit, ahol a könyvtárszobában olvasnak is. A legtöbbet talán éppen ő. Zárkózott, nehezen kezelhető gyerek.

Különös, de így van: a sokk, ami költővé teszi, itt éri. Ebben a házban, ahol semmi említésre méltó nem történik. Komolyan veszi olvasmányait. Komolyan azt, amire nevelik. Szigorú, amilyen csak egy gyerek lehet. Családjának felnőtt tagjai szeretettel veszik körül; ők már tudják, hogy az erkölcsi törvények nem betű szerint értelmezendők. De épp ez az, amit a kamaszodó Lowell képtelen elismerni. Szigorúságát felnőttkorára sem növi ki. Hiába fárad az idő, munkáját csak szerény eredmény dicséri. A nehezen kezelhető gyerekből nehezen kezelhető felnőtt lesz.

Bár szemre még minden rendben van. Pályája úgy indul, mint egy gazdag család humán tudományok iránt érdeklődő sarjáé. Úgy dönt, hogy nem a Harvardra megy, hanem az ohiói Kenyon College-ba, ahol John Crowe Ransom oktatja a költői mesterséget. Bölcsészdiplomát szerez, nyitva az út előtte, hogy tudós oktató legyen, családja szeme fénye. 1940-ben azonban katolizál.

Ezt nem lehet nem észrevenni. Már-már botrányos gesztus ez. A Lowellek az episzkopális egyház kötelékébe tartoznak, hagyományaik, szellemük a protestantizmushoz kapcsolja őket. Robert Lowell ezt tagadja meg, amikor áttér a katolikus hitre. Bölcsészlázadás ez, kétségtelen, de lázadás. „Emigrálás helyben.” Egy patriótának és emigránsnak egyaránt következetes egyéniség lázadása. A második világháború idején Lowell önkéntesnek jelentkezik, az egészségügyieknél szolgál, de amikor a szövetségesek bombázni kezdik a német városokat, lelkiismereti okokból megtagadja a katonai szolgálatot. Egyévi börtönre ítélik, ebből öt hónapot le is ül. Családjából hihetőleg ő az első börtönviselt. Amy Lowell Amerika-szerte híres volt hóbortjairól, egyebek között szivarozott, de börtönre azért mégsem ítélték. Robert Lowell a család első, igazán veszélyes különce. Évekkel később egy harvardi tanártársa mondja Lowellről és családjáról: „A család képtelen megérteni őt, ő pedig csak túl jól képes érteni őket.”

A verseket már nem a bostoni arisztokrata sarj, hanem a lázadó, a „tűzokádó katolikus” teszi közzé.

És itt jó lesz rögtön tisztáznunk valamit. Tettünk már ironikus célzást a pozitivista irodalomtörténet-írás fétisimádatára. Most itt egy újabb alkalom: Lowell katolicizmusa. Jelentkezésekor Lowell csakugyan nagyon katolikus, már-már a fogyaszthatóság határát súrolóan az. Pulitzer-díjas kötetében ilyen verscímek sorakoznak: A Szent Ártatlanok, A fény gyermekei, Egy Biblia-körben, A kapu és az oltár között, A kereszt, A szellem stb. Lowell katolicizmusának azonban, láttuk, lényeges eleme a tiltakozás; a nagy katolikust lutheri indulat feszíti. Protestáns katolicizmus még Amerikában sincs; a teológia körén belül hajózva zátonyra futunk. Gyanítjuk, azért, mert a kérdés csak részben teológiai természetű. Lowell egy magán-vallásháborút folytat. Küzdelmének indítéka és tartalma, mint a valódi vallásháborúké is, földi és társadalmi. A pozitivista kritikus szemében mindez nem méltó a megfontolásra; a verscímekből egy buzgó katolikus képe kerekedik ki, Lowellt tehát pályája csúcsáig kíséri az „istenes” jelző. Az irodalmi szamárság, vonhatjuk le a szomorú tanulságot, ragályos, mint a mumpsz.

Lowell első verseskötete, A Különbözések földje 1944-ben, Allen Tate előszavával jelent meg; a tekintélyes költő lelkesen méltatja a kezdőt. Lowell igazi pályakezdő könyvének mégis az 1946-ban megjelent Lord Weary Vára számít, melyben az új versek mellett az előző kötet legjobb darabjai másodszor is megjelennek. A könyvnek átütő sikere van, a rákövetkező évben költője elnyeri vele a Pulitzer-díjat. A költőkollégák ünneplik, Randall Jarrel az Auden utáni nemzedék legkiválóbb költőjének nevezi. Az előkelő börtöntölteléket lovaggá üti az irodalom.

Mi az egyértelmű siker titka?

A költőtársakat mindenekelőtt Lowell fölényes formáló-készsége nyűgözi le. Az, hogy a pályakezdő költő – Randall Jarrel meghatározásával élve – „velejéig profi”. Lowell verselőkészsége csakugyan audeni, könnyedén emeli a legnehezebb súlyokat is. Költészetében emellett föléled az angol barokk tékozló rímelése és – valószínűleg ez a leglényegesebb – költői gondolkodásmódja. John Donne építi úgy a költeményeit, mint Lowell. A donne-i „furfang”, mely a szenvedély mellett egy másik kötőanyagot is használ, a költői közegben meghökkentő furcsaságokra képes okfejtést. Mestere nyomdokán haladva Lowell nem rak „színre színt”, képre képet, ahogy azt a romantikusok és az esetek zömében Shakespeare is kedvtelve tette. A jó költői kép egyszerre eszme és „festészet”, az a romantikusoknál és Shakespeare-nél is, az ő képeiket azonban az indulat társítja, Donne és Lowell képeit az értelmezés. Az indulat is lehet értelmes, az értelem is indulatos, a jó versben a kettő átjárja egymást; nem akarjuk szembeállítani a „híg” festészetet a „mély” értelemmel: egy költő technikáját próbáljuk szavakba foglalni. A Csevegés Feketeszirtben tankönyvi példaként mutatja azt, amiről beszélünk. Ez a vers a tengerparton dübörgő légkalapács képével indul, hogy ezt a dübörgést a következő sor már a szív dobogásának értelmezze; minden sor tágít valamit az előző értelmén, és a végső sor egy levezetés végeredménye lenne, ha Lowell mindezt nem egy dal könnyedségével adná elő: egy amerikai-gregorián éneket.

Donne a világ költészetének egyik nagy mestere, kizárólagosan őrá mégsem épülhet egy mai költő életműve; Lowell verskezelése félreismerhetetlenül Eliot utáni. A Nantucketi Kvéker Temető hely- és szerepcseréin, tagolásán érezni, hogy szerzője kitanulta a Waste Land színpadtechnikáját. Az Indiánölő Sírjánál két helyszínen játszódik, egy földalatti-állomáson és a Király Kápolnája alatt húzódó cinteremben; Lowell itt szinte eisensteini erényekről tesz tanúbizonyságot, a vers kemény „vágásai”, „áttűnései” nyomán Boston és a huszadik század poklát látja egyetlen montázsba dermedni az olvasó. Lowell emellett jó elbeszélő is. Már az Edwards úr és a Pók történelmi helyzetdala is sejteti ezt, de a Kavanaugh Malmok, Lowell következő kötete végképp meggyőz róla. Robert Browning „beszélyei” és a modern regény egyaránt ösztönözhették az elbeszélő Lowellt; verse formailag a lehető legódonabb, már Chaucer is ezt az öt jambikus lábból álló sort használta a Canterbury Mesék-ben, a cselekménybe bújtatott lélekelemzés viszont már Freud ismeretét feltételezi. Az egész kötetet valami sugaras kétkedés feszíti. A pályakezdő lírikus zordságába kétségkívül vegyül némi a krónikás gőgjéből is, az első versek komor prófétája per tu szólítja a végzetet; az elbeszélő Lowell emberszabásúbb, komor sorain átcsillan valami irónia.

Mindez már a tizenhárom évi hallgatás után közreadott Élettanulmányok-at előlegezi. Századunk amerikai költészetének O’Neill-i műve ez, rendhagyó remeklés. Műfaját tekintve verses családregény vagy lírai önéletrajz, ahogy jobban tetszik. Hanghordozásunkból érezhető, hogy ezt a kérdést nem tartjuk perdöntő fontosságúnak. Csakugyan nem, és erre jó okunk van. E műve megjelenésétől fogva tisztelik kritikusai Lowellben a Gyónási Költészet megalapítóját. Ez címnek kitüntető, magyarázatnak azonban szerény. Gyónás helyett mondhatunk ugyan pszichoanalízist, messzebbre azonban ez sem vezet. Mindkét címszó azt sejteti, hogy az Élettanulmányok attól remeklés, hogy szerzőjük maradéktalanul őszinte. Az őszinteség azonban, noha az önéletírásnak kétségtelen kelléke, nem esztétikai kategória, egy őszinte mű is lehet rossz. Az Élettanulmányok legizgalmasabb titka épp az, hogy mitől művészi a szerző őszintesége? Mitől megrendítő az a közlés, hogy a gyermek Lowell egyik városból a másikba autózott a nagypapájával? O’Neill nevét említettük az előbb, említhettük volna Faulknerét is. Jeléül annak, hogy nem műfaji kérdésekről van itt szó, hogy a családregényt csak jobb szó híján használjuk valaminek a jelölésére, ami O’Neillben, Faulknerben és Lowellben közös. A Nagy Ábrándnál tartunk megint, hol másutt tartanánk?

Lowell közlése attól megrendítő, hogy életének színjátéka a Nagy Ábránd körfüggönye előtt játszódik. Az, hogy családja úgy él, ahogy él: bukás. Kedvességük, szeretetük, szellemi igényességük mind, mind a vereséget mélyíti el. Hisz épp abban bűnösök, hogy ők a Nagy Ábránd törvényes örökösei. Attól árulók ők, hogy az öröklött álommal csak a saját képességeik szerint tudnak élni: puszta létük is végzetes hiba. Legfőbb vétkük épp a legvonzóbb tulajdonságuk: emberi méretük. És mégis, emberméretű sorsuk nem emberméretű árnyékot vet. Nem pusztán azért, mert Lowell, ha gyötrődve, ellenkezve is, szeretettel ábrázolja őket; az Élettanulmányok megírásába kétszeresen is besegít a történelem. A könyv 1959-ben jelenik meg, Joseph McCarthy szenátor áldásos működése még elevenen él az emberek emlékezetében. Innen visszatekintve Lowell ifjúkora boldog békeidőnek tetszik, a század eleji Amerika a maihoz mérve a hagyományok hű őrzőjének. Az időnek ez a különös tükörjátéka teszi az Élettanulmányok tényközléseit drámaivá, Lowell „pszichoanalízisét” Amerika „fejlődésregényévé”. Az Élettanulmányok mindazonáltal költői remeklés, a vers és az elbeszélés harmóniája teszi azzá, Lowell különös, „zárt” szabadverse, melynek feszesebb sorai, elszórt rímei mintegy idézőjelbe teszik a prózai anyagot, a köznapi önéletrajzot költészetté zenésítik. Különös távlatot adva ezáltal az egész műnek. A módjával stilizált szöveg „eltartja” magától az olvasót, a jobb rálátás kedvéért. Mégse lássuk Lowellben a nagy Személytelen Költőt. Az Élettanulmányok-nak figyelemre méltó vonása az, hogy bennük Lowell egyes szám első személyben beszél a maga legszemélyesebb dolgairól, mindezt azonban olyan tárgyilagossággal, kellő távolságot tartva teszi, hogy abból nyilvánvaló: a modern költőnek nem személyesnek vagy személytelennek kell lenni, hanem, ha egy mód van rá, tehetségesnek és eszesnek.

Az Élettanulmányok után Lowell még három verseskötetet tesz közzé, 1964-ben jelenik meg Az Unió Halottainak, 1967-ben a Közel az Óceán, 1969-ben a Jegyzetfüzet 1967–68. A három kötet tanúsága szerint, noha költészetének alapjai nem változtak, Lowell maga más lett. Az Unió Halottainak helyenként fölcsillanó derűjét, melyet a Kennedy-korszak illúziói sugalltak, hamar fölváltja ugyan a Közel az Óceán kétségbeesett komorsága, a versekből azonban végleg eltűnt a fiatal költő katolikus gőgje, templomi szimbolikája. „Ezek a versek – mondja Lowell egy néhány évvel ezelőtti interjúban – sok tekintetben vallásosabbak a korábbiaknál, melyekben sok a jelkép és az utalás Krisztusra meg az Istenre.” A külszín változása azonban lényegi változás hírnöke. Az öregedő költő egyre távolabb került az egyházi értelemben vett vallástól, jobb műszó híján annak kell mondanunk, aminek ő is mondja magát: egzisztencialistának, aki a létezés értelmében hisz. Kínlódva, kétségeivel küszködve. Késő korszakának nagy verse, az Ébredés Vasárnap Hajnalán az öreg Babitsot idézheti eszünkbe. A pályakezdő Lowell mestere a szakmájának, az öregedő Lowell mestere az ifjúnak. Tudja azt is, amit a fiatal költő nem tud, hogy nem lehet mindent tudni. És nem is kell. Az Ébredés Vasárnap Hajnalán költője csakugyan művésze a formának, meg-megzökkenti sorait, túl jó rímeit el-elrontja; verse nem tökéletes, többet tud ennél: lélegzik, él.

A kilövőállomás kis pont valahol a mélyben. Jel a soha-vissza-nem-térés térképén. Lowellt egyre gyakrabban kísérti meg az idegösszeomlás réme. Magánya csakugyan hasonlít a kilőtt rakétáéhoz.

Egy sebektől és üzleti fondorlatoktól lázas világban konokul őrzi a bostoni gyerek eszményeit.

1960-ban Timothy Leary, az LSD előállítója, aki Allen Ginsberggel együtt mozgalmat akar indítani a szer törvényesítéséért, egy kis adagot eljuttat Lowellhez is, kipróbálásra.

Lowell hamarosan válaszol. „Omnia vincit Amor”, üzeni meg a kíváncsiaknak a kísérlet eredményét.

Egy sor kezdetét Vergilius Tizedik eklogá-jából.

Nagy költő? Majdnem nagy? Közepes?

Sajnos, a kérdés megválaszolása meghaladja képzettségünket. Ilyen kérdést köztudomásúlag csak bölcsészdiplomával a zsebben lehet helyesen megválaszolni. Bölcsészdiplomát pedig családi okokból nem szereztünk.

Feltevéseink persze ettől még lehetnek.

Egy olyan század, mely Picassót tekinti a művészet abszolút mértékének, Lowellben a fafejű konzervatívot is láthatja. Lowell nem tört-zúzott, nem találta fel az új kor új versét, hagyományos költő. Pályája, akár múlt századi elődeié.

Aki viszont azon méri egy költő teljesítményét, hogy mennyire tudta minden képességét egy ráméretezett történelmi föladat végrehajtására mozgósítani, századunk nagy költőjét is tisztelheti benne.

Hajlunk – persze szigorúan csak magánemberként – az utóbbi felé.

Hivatalos minőségünkben csak két fényképet veszünk szemügyre.

Az Élettanulmányok hátsó borítólapján egy zömök, kissé kockafejű, magas homlokú, szemüveges fiatalember néz el mellettünk a messzeségbe. A fotel, melyben ül, mintha Miller Alku-jának színpadán állna: ódivatúan virágos. A falon képek, hogy mifélék, nem tudni: homályos a háttér.

A Sunday Times nyolc évvel később a világ egyik legnagyobb élő költőjeként kéri föl nyilatkozatra. A szöveg mellett fénykép. A kockafej megnyúlt, a homlok még magasabb, a korábban göndör haj egyenes szálúvá ernyedt és teli van ősz szálakkal, az orrnyereg és a szem körül mély, vésett ráncok; a képről egy keserű öregember bámul valahova lefelé, a padlón túlra, a kétségbeesés mélyére.

Ez a gyötrött arcú ember vesz részt Norman Mailer társaságában a Fel a Pentagonhoz nevezetű tüntető menetben.

Mailer, a Mocskos Szájú Entellektüel irigységgel vegyes csodálattal írja le a csetlő-botló, ügyetlen, szerepléstől irtózó költőt, aki az Ébredés Vasárnap Hajnalán-t mondja a mikrofonba.

A Bastille-t nem ilyen versek hatására szokás lerombolni. Lowell verse túl hosszú és túl komplikált ahhoz, hogy jó legyen indulónak. A jelenlevők talán nem is értették egészen. De magát a költőt, aki kiállt eléjük, nekik beszélt, velük volt, tökéletesen érthette mindegyikük.

A tüntetőknek szavaló Lowell, aki – föltehetőleg idegességtől remegő gyomorral – öregkora versét mondja a mikrofonba: a közönségnek, Amerikának, a halálnak, a semminek – korunk költészetének nevetségesen és torokszorítóan hősies voltát példázza.

Ahogy ott botladozik a Fel a Jövőhöz feliratú tábla alatt.

1971