Allen Ginsberg és nagy családja

 

A szobában csődület; szól a rádió, a lemezjátszó, a magnó. Valaki gépel, másvalaki borotválkozik. Szól a telefon. – Petert keresik – ugrik ki repülőhalként a zaj hullámaiból egy akaratos hang. – Petert keresi telefonon egy női hang! – Hol van Peter? – Peter a fürdőszobában van. – Gyere, Peter! – Telefonon keresnek! – Ki keresi Petert? – jelenik meg az ajtóban egy derekára csavart törülközőbe öltözött fiatalember. Fölveszi a kagylót, beleszól: – Itt Peter. – Te ki vagy, drága? Együtt a család. Allen Ginsberg nagy, zajos családja.

Nem tagadhatom, hogy némi tudósi kéjérzettel olvastam végig Jane Kramer Ginsbergről szóló könyvét. Ha elégtételnek kissé késői is, mégiscsak elégtétel, hogy majd tíz évvel ezelőtt, kezdő költőként és majdnem ugyanannyira kezdő fordítóként, kézikönyvek és megbízható értesülések hiányában is, a dolog lényegét, Ginsberg költészetének alapkérdését helyesen láttam. Ginsberg ugyanis nem az a majdnem-bűnöző, mocskos szájú géniusz, akinek még ma is sokan látják magyar olvasói közül. Nem az a költő, aki hatalmas tehetsége mellett egy kissé zavaros fejű is. Ginsberg zavarossága nem kinőhető, kamaszkori betegség: költészetének lényege ez, legfőbb értéke és legfőbb hibája egyben. Ginsberg zavarossága ugyanis nem egy magánelme magánzűrzavara, hanem Amerikáé. Ginsberg Amerika médiuma, és bármennyire meghökkentő is ezt mondanunk róla, ebben áll emberi és költői nagysága. Abban, hogy végigéli önkéntes száműzött létének lehetőségeit. Eszmei és biológiai értelemben egyaránt, és ez esetben az utóbbi nem Ginsberg szexuális kalandjaira tett célzás; egész életvitelére, mezítelen lábának, tornacipőjének, virágos ingének, Noé-szakállainak naiv szimbolikájára gondolok. Mindez már nem magánügy. Egy országra mélyen jellemző az, hogy milyen ellenzéket nevel magának, maga ellen. A szomorú valóság az, hogy míg Franciaországban Sartre és Aragon nevével egy szellemi maquis is fémjelezhető, addig Amerikában az övékéhez fogható különállásra a beat-, majd a love-generation zajos cirkusza sem ad lehetőséget. Sartre-ban és Aragonban közös a polgárral szembeni megalapozott fölény, Amerika egyetlen igazi tömegmozgalmát, az ifjúság lassú rohadását a Zentől az ősközösségi eszmékig ívelő gondolatépítmények jellemzik, a tisztességgel elegy ostobaság. Ez – elorzott és a körülményekhez alakított szakkifejezéssel – az Amerikai Mizéria; hogy a lázadók eszméi szellemi görbe tükörként a college-okból kibocsátott sugarakat verik vissza. Ennek a nyomorúságnak kimagasló költője Ginsberg; költői gyakorlata híven tükrözi mindezt: a züllés krónikásának hosszú verssoraiban mamutok rohannak fejjel egymásnak, de kapard meg a kis versek hamvas fölszínét, és előtted áll a cingár gondolkodó, az ősnaiv amerikai, a múlt század modern jelmezbe öltözött romantikusa.

Egy bűvész. Olyasmit tett, amire egyetlen elvbarátja sem volt képes. Túlélte a mozgalmat, mely a fölszínre dobta. És nemcsak íróként, jobb kifejezés híján azt kell mondanunk, hogy mozgalomként élte túl, egyszemélyes intézményként; ő a folytonosság a megvert nemzedék és a szeretet gyermekei között. A többiek így-úgy kifulladtak, lemaradtak, Kerouac, a régi vezér pedig elkövette az elkövethető hibák legsúlyosabbikát: meghalt. Ginsberg maradt; hírhedt, de híres; bankszámlát nyit, menedzsert fogad. „Zsidó bankár”, fröcsögnek rá a barátai közül néhányan, de azért kölcsönkérnek tőle tíz-húsz dollárt, ő meg ad. Robert Kennedy fölveszi a telefont, amikor Ginsberg fölhívja. Louis Ginsberg, az apja, vidéki, „hagyományos” költő, együtt olvas föl a család szégyenével, aki ellen eközben elfogatóparancsot ad ki a rímelő atyánál maradibb városi rendőrfőnök. Utazások külföldön, Amerikában, előadások egy sereg amerikai egyetemen; Ginsberg szervez, pénzt ad, pénzt keres, Amerika kövér és kopaszodó Baudelaire-je már, előkelő szégyenfolt a nemzet testén, egy jóságos nagybácsi Walt Disney szürrealista játékparkjából, Amerika tévelygő gyermekeinek nevelője és gondviselője: családfő, a kitaszítottak próféta apukája.

Jane Kramer könyve nem irodalomtörténeti elemzés; kétszáz oldalán nyolc-tíz sornyi verset ha idéz hősétől. Jane Kramer könyve úgy irodalomtörténeti monográfia, ahogy Oscar Lewis műve, a Sanchez gyermekei tudományos szociológia. Több is, kevesebb is. Legközelebb még akkor járunk az igazsághoz, ha olyan regénynek mondjuk, melynek minden szereplője élő és valóságos személy, minden eseménye megtörtént a valóságban is, ami a fából vaskarika tipikus esete. De tény. Jane Kramer riportkönyvet ír, melynek anyagát egy regényíró fölényével kezeli. Ettől igazán izgalmas a könyve; szövege az amerikai újságírás jó hagyományain nevelkedett riporter tárgyilagos szövege, de az a mód, ahogy a „cselekmény” idejét megbontja, ahogy szerkeszt, regényíróra vall. Ami a jelen esetben nem udvarias bóknak tekintendő. Épp ez a szerkezet teszi nyilvánvalóvá a love-generation leszármazását, azt az utat, mely a beatek James Dean-i kallódásától az Emberi Törzsek San Franciscói Nagy Együtt-Létéig vezet. A téma Ginsberg élete, egy meglehetősen mozgalmas élet, épp ezért a helyszín maga Amerika, San Francisco, New York és Paterson, William Carlos Williams és Ginsbergék városa; prűd polgárok, kockafejű egyetemisták, fél- és egész-bűnözők, elmebajosak, jógázók, próféták, a lelki béke fölfedezői, hasis- és marihuánaevők, az egész rohadt nyomorúság, mely betölti a Világ Legnagyszerűbb Országának alvilágát. Jane Kramer pontos krónikás, és szereti Ginsberget, tárgyilagossága épp ezért sokkal kegyetlenebb, mint Norman Podhoretznek, a hibátlan nyakkendőjű esszéistának elegánsan hülye fanyalgása, mely Kerouac és Ginsberg irodalmi értékét vonja kétségbe.

Jártam Indiában, többször fogadtak azzal, hogy nemrég Ginsberg is járt itt. Jane Kramer könyvéből megtudtam, hogy mit látott Ginsberg Indiában. A pszichodelikus szabadságot látta, azt, hogy bárki bárhol elmélyedhet látomásaiba, és ezzel nem okoz közbotrányt. Ha látta is az indiai rendőröket, fütyült rájuk, a „szögletesekre”. Nem tűnt föl neki, hogy az indiai rendőr nem azért utálja a hippiket, mint New York-i kollégája. Az indiai rendőr elsősorban szegény, csak másodsorban rendőr, a hippit pedig azért gyűlöli, böködi a botjával, igazoltatja, rugdalja, mert a hippinek éppúgy koszos a meztelen lába, mint neki. És mégsem éppúgy. A hippi ugyanis ezzel a koszos lábával bemegy a Connaught Place-en az American Express irodájába, megáll a pult előtt, és pléhtepsi-pofával várja, hogy elé számoljanak annyi pénzt, amennyi az indiai rendőr ötévi fizetése. Ginsberg a testvéreit látta az indiaiakban, akik – ha ugyan keresztül nem néztek rajta – a hülye amerikait látták benne. A hülye amerikait, aki nem-amerikai is csak amerikai módra tud lenni. „Hari Krisna”, köszönnek egymásnak Ginsbergék Los Angelesben vagy San Franciscóban. Maretta, Ginsberg barátnője nem érzi magát elég érettnek arra, hogy Ginsberg mellett betöltse a feleség szerepkörét, elutazik „érlelődni”. Hová utazik szegény Maretta? Tibetbe, egy lámakolostorba, azzal a hétszáz dollárral, amit Ginsbergék összedobtak neki. Disneyland ez, az underground Vidám Parkja.

Botcsinálta tudósként kéjjel, de kortárs költőként növekvő zavarral, már-már szorongva olvastam végig Jane Kramer könyvét. A dzsesszesített Bohémélet színpadán kétségkívül ott járkál a költészet szelleme is, és semmi kedvem ég felé fordított arccal szörnyülködni azon, hogy Rodolphe időközben virágmintás ingbe bújt, és a buddhizmussal kacérkodik. De a magyar költő fényes esélyeinek tudatában mindez gyászosan humorosnak tetszett. A saját életem nyomasztott, nem is vitás. Illetve, nem is tudom. Nyomasztott? Az az igazság, hogy az a zord és kínos fegyelem, melyre Közép-Európa és magyar voltom nevelt, egyre inkább valamiféle büszkeséggel vegyes fölénnyé jegesedett bennem, hogy születésem biológiai és néprajzi balesete mennyivel tisztességesebb gondolkodásra nevelt, mint amerikai kortársaimat a maguk eposzba illően együgyű világa.