Dylan Thomas

Századunknak az a költője, ki költő létére verset akart írni.

E látszatra ironikus megállapítás komoran nélkülözi az iróniát. Századunknak nemcsak egyik legszebb, egyik legjellegzetesebb ars poeticájában, a József Attiláéban, ott áll a kor költőinek jelmondata: „Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga?” Mit is? A megrendült világban kit érdekel a jól kikalapált vers csengettyűzése? Madrid, Sztálingrád, Hirosima – korunk költészeti térképén ilyen kiszögellési pontokat találunk. Századunk becsületes költőit sok minden jobban érdekelte a költészetnél. Thomas abban állt társtalanul testvérei közt, hogy őt a költészet maga érdekelte. Éppen csak nem az elefántcsonttorony hűvöséből, hanem a társadalmi és szellemi gondoknak abban az össztüzében, mely mintegy előjátékul szolgált a valóságos szőnyegbombázásokhoz és – ma már tudjuk – egy lehetséges-lehetetlen világpusztuláshoz. A kiegészítés cáfolni látszik az állítást, és hadd valljuk meg, épp ez volt a célunk. A költészet korunkbeli értője lenézően tekint a mesteremberre, nem a kisiparosra persze, akit mértéktartóan becsül, hanem a szakmájában jártas művészre; azért gyanakszik rá, amiért köznapi kartársában megbízik, hozzáértéséért mintha minden művészet nem lenne mesterség is egyben, mintha a sziklamászó, aki nem szegi nyakát egy feneketlen szakadékban, nem is szeretné igazán a hegyeket. Jogos a kétség: akit a költészet olyanformán érdekel, mint Thomast, azt magában a költészetben sem a poétika csipcsup ügyei izgatják, hanem a költői feladat bénító nagysága, a költői mesterség léte és értelme, mely a szívvel és szemmel érzékelhető világban gyökeredzik. Abban a gazdasági válságokkal és háborúkkal sújtott, agyoniparosított világban, melynek útjait járva költőnk szédeleg a látomások gyötrelmes gyönyörűségétől és – az olvasó elnézését kérem! – a whiskytől. Mivel ez a szorongással és reménnyel teli világ, képzelete műhelye, a költészet kényszermunkáját rója rá, Thomas a költészet válságában éli át a világét, ami, költőről lévén szó, elég kézenfekvő, legföljebb nem felel meg a költői munkáról alkotott romantikus felfogásnak. Korunk láza kevés költőt perzselt olyan kitartóan, mint ezt a walesi „ezoterikust”.

Épp csak másféle lázálmokkal gyötörte, mint kortársai legtöbbjét. Ne képzeljük magunk elé a formaproblémákkal küszködő művészt. Fölöslegesen fárasztanánk magunkat. Nemcsak azért, mert Thomasnak nem okozott nehézséget a verselés, mert „kiagyalt” verseit olyan lélegzet feszíti, mint Shelley ódáit, más okból sem. A formaproblémákkal küszködő művész – minden széptan nagy közhelye. A pop-art művelője éppolyan elmélyedésre valló tekintettel bámulja a vászonra drótozott kályhacsövet, mint konzervatív pályatársa a festett nyárfa szinte zizegő leveleit, méghozzá azonos célzattal, azt eldöntendő, hogy a nyárfalevél, illetve kályhacső hűségesen tükrözi-e a kort, mely a kép körül – képletesen szólva – örvénylik. A formával igazából csak a műkedvelőnek támadnak nehézségei. A művész művészete anyagával küszködik, önmagával éppúgy, mint a valóságos anyaggal, minden műalkotás e kettő pillanatnyi egybevillanásából születik. A látható forma ennek a küzdelemnek csak – nem elhanyagolható terepnehézségekkel tarkított – hadszíntere. Ha egyáltalán vannak a szó szakmai értelmében vett formai nehézségei, a rajtuk úrrá lévő költő semmivel sem figyelemre méltóbb alakja a költészetnek, mint a sívilágnak az a síző, aki métereket siklik hasra esés nélkül a sportszerető közönség nagy örömére. A költő számára a külső-belső mozgásnak alkalmas pillanatban, egyetlen kockázatos mozdulattal történő megállítása, a mozgékony látomás egy pillanatának – a filmkészítés nyelvén szólva – kimerevítése sokkal több formai kérdésnél. A helyes mozdulat, szív és ész összhangja e pillanatban a költészet létkérdése. Sőt mivel itt maga a világ elevenedik képpé és zenévé, a világ létkérdése is. Legalábbis a költő számára. Ha nem így van, fölösleges verset írnia. Csakis így érthetjük meg, átérezve a pillanat torokszorító izgalmát, hogy a tökéletes versre törő Thomas szorongató gondjainak semmi köze a formaművész bűvészbajaihoz. Őt, aki egy költői varázslóiskola minden leleményét a magáénak mondhatta, épp az izgatja: való-e valamire mindez? Van-e értelme a költészet örömszerző képességének egy olyan korban, ahol a költői tisztesség Gorgó-főkkel kénytelen szemezni? Költő létére írhat-e verset az, aki tiszta fejjel tekint szét világában, avagy, fordítva egyet a kérdésen, korunk egyedül lehetséges alapállása a költőietlenség? E duhaj klasszikus bölcsőjénél ugyanaz a hölgy áll, aki a költészet korosabb forradalmárait ringatta, a társadalmi költészet múzsája.

Csak a körülmények mások. Meg a helyszín. Anglia költészeti forradalmát egy hajókofferben szállították át az óceánon, londoni úti céllal, meghitt közelségben T. S. Eliot mandzsettagombjaival és alsóneműivel. Anglia legutolsó forradalma az ipari forradalom volt, királyt ki tudja, mióta nem nyakaztak, a közúti forgalom zavartalan, sehol egy barikád. A béke szemre sértetlen díszletei között folyik a kereskedelem. A gazdasági válság sajnálatos tény. De mi ez az időjáráshoz képest! A festői Anglia szívélyesen fogadja a kontinensről odalátogató hölgyet. Itt aztán kipihenheti magát. Mert mi tagadás, a hölgy sem a régi. Végigtáncolta az Izmusok nevű farsangot, és még egy ilyen temperamentumos amazonnal is megesik, hogy megcsömörlik. Ez történt. Hol vannak már a régi farsangi tréfák! DADA és társai! A múzsa, felejthetetlen botrányok hősnője, rossz sejtelmektől gyötörve időállóbb örömökre vágyik. Ahogy minden asszony – gondoljunk a filmművészet idevonatkozó alkotásaira! – az Igazira. Az Igazi Versre. Ismeretesek az irodalom hirtelen hangulatváltásai, a múzsák nem véletlenül nőneműek. A Tökéletes Vers eszméje – Thomas költészetének kulcsa – a levegőben lóg. És ott is lógna mindmáig a kispolgári szépségálmoknak abban a dicstelen fenségében, amit elemzésünk léha volta igyekezett hűen érzékeltetni, ha nem támad egy olyan elemi erejű és végletes tehetség, mint hősünk, ki ezt az eszményt mintegy önmaga ellen fordítva végrehajtja a század egyik legizgalmasabb és tanulságokban leginkább bővelkedő költői kísérletét.

Tarthatjuk szerencsénknek, hogy támadt. A tehetségnek magyarázatát nem tudjuk adni, csak nyugtázhatjuk létét. Most is, mint annyiszor, legföljebb csak gyaníthatjuk, hogy ilyen esetekben a véletlennél hatásosabb erők is közreműködnek, hogy a Thomaséhoz hasonló költészeti vállalkozás a történelem adott pillanatában a világ minden más pontján látványosan ment volna csődbe, és a különféle irodalomtörténeteket ma már csak a versek túl erős parfümje ingerelné mérges tüsszögésre; hogy mindez csak itt és így volt lehetséges, a költői tökéletességnek az a mániákus igénye csak a szigetország különleges körülményei között találkozhatott a költészet elemi igazságérzetével, a gyönyörűségeit céltudatosan tékozló vers csak itt tudott természetes hanghordozással megszólalni. Az édesség csak itt nem cukrozta el a verset, ahol a költészet a lehető legmélyebben megkeseredett. Itt és ebben a pillanatban, amikor az angol vers elcsigázott utazóként kóborolt az Eliot által felfedezett nagyszerű sivatagban. Mindez persze, ha hihetően hangzik is, csak feltevés. Alapos gyanúnk csak két dologra irányul: Thomasnak, ha ki akart lépni Eliot bűvköréből, igen nagyot kellett lépnie, akkora lépést dac és ellenkezés feszít. Ennyi dacot viszont valamilyen, a személyes ízlésnél időállóbb tűznek kell fűtenie. Eliot a hagyományok hegyvonulatának egyik legmagasabb csúcsára építette a maga rideg kastélyát. Annak a síkról való ágyúzása, ezt még a hadászatban járatlan elme is beláthatja, gyászosan nevetséges próbálkozás. Feltehetőleg helyes eljárás Thomast olyan tüzérnek ábrázolni, aki az angol romantikának – Eliot által köztudottan amolyan Rózsadombnak ítélt – hegyére vontatta a maga ágyúit, s kinek a kanyargós hegyi ösvényeken egy bizonyos Gerard Manley Hopkins nevű remete – a „lüktető vers” föltalálója – és egy látomásokkal küszködő öregúr, az angol kritika által nagyvonalúan „dalköltőnek” titulált Yeats volt a kalauza. Mondtuk, föltehetőleg. Holtbiztos csak egy. Azt nem agyunk facsarva gyanítjuk – halljuk: Shakespeare, Blake és Shelley hangját tisztán kicsendülni egy-egy verssorból, cáfolhatatlan bizonyítékaként annak, hogy ezt a társtalannak tetsző költőt ezer szál köti az angol költészet látnokaihoz, és megnyugtató biztosítékként arra nézve, hogy hamarosan akad olyan irodalmár, bravúros utószavak szerzője, ki őt az avoni hattyú mintájára Swansea Sirályának kereszteli.

Ami csak részben ad okot derültségre. Ha arra gondolunk, hogy a költő Swansea-ben a helyi iskolát látogatta, hihetőleg rövidnadrágban. De nem akkor, ha arra, hogyan szárnyal a verseiben. A Hattyútenger Sirálya. Swansea ugyanis magyarul hattyútengert jelent. Lélegzetelállítóan. Ez a szárnyalás az ő nagy mutatványa. A walesi major udvaráról egyenest a csillagokba. Egyetlen szárnycsapással. Menny és föld között ilyen gráciával csak nagy költő közlekedhet, a nagyok közül is kiváló. Tehetségének végletes voltával szembeötlő. És itt jó lesz egy kicsit elidőznünk. A Thomas körüli félreértések gyökere tehetségének természetében keresendő. Szárnyalásának könnyedsége, az a képessége, hogy olykor már tűrhetetlenül gazdag és komplikált képeinek sorát az erőlködés legcsekélyebb jele nélkül emeli képzelete magasába, kétes dicsőséggel övezi. Mi sem könnyebb, mint egy ilyen természetesen teremtő költőt irigy rosszallással ösztönösnek, végsőkig tömörített, de mindig megfejthető képeit meg zavarosnak ítélni. És ezáltal – kimondatlanul is kimondva – elvitatni tőle azt a tulajdonságát, mely pálya- és kortársainak nagyobb része fölé emeli: gondolkodásának tiszta következetességét. Szürrealistának nevezni, mert képzelete bőven ontja a képeket, és képeinek rendjét sajátos logika kormányozza; romantikusnak, mert nem úgy gondolkozik, mint egy villamoskalauz, hanem költőhöz illően nagyobb összefüggésekben és szabadabb gondolattársításokkal; közönyösnek kora társadalma iránt, mert legszűkebb családjának az emberiséget érzi, és legnagyobb gondjának az emberséget, mert a londoni gyerek tűzhalálán nemcsak szörnyűlködik, hanem fel is háborodik, az egyszeri tragédiában is a halál intézményét találva gyűlöletesnek, mert a földet nem a világmindenség legelőkelőbb fürdőhelyének látja, hanem egy csillagnak a sok közül. Mivel úgy gondolkozik, ahogy csak jóval utána fognak gondolkozni azok, akik a csillagtól csillagig vezető úton szeráfok helyett üzemanyag-nehézségekkel találják szemközt magukat.

Vállalva az ellentmondások kockázatát.

Tegyünk mi is így, és szem előtt tartva azt a tényt, hogy a természetes közegéből kioperált költői gondolat: preparátum, vegyük szemügyre felépítését. Íve a megtermékenyített sejttől az élet utolsó leheletéig húzódik. Thomas embere, akit gyakran a maga képében állít elénk, azzal a csodálatos képességgel rendelkezik, hogy életet lehel az élettelenbe. Születésének kínzó csodája teszi termékennyé a világot. Ez a termékenység Thomas alapvéleménye. Ez űzi a boldogságig, és taszítja a kétségbeesésbe. Mert ez a termékenység szüli a halált is. Thomas költői világának közepén, ég és föld szülötte, a teremtő-romboló, nyomor-aszalta karjaival is csillagokat görgető ember áll. Ebben hisz gyötrelmesen. Ennek születésében, szerelmében, halálában és – mivel a halál meg életet szül nála – halhatatlanságában. Földi halhatatlanságában, mert a halottak lényege – látni való! – átsüt a százszorszépeken. Thomasnak Eliottal ellentétben semmi köze a templomi áhítathoz. Ahogy egyebekben is mindig ellene szavaz. Eliot, miután hasonlíthatatlan rajzát adta kora terméketlen pusztaságának, a süllyedő hajók gyászos fenségével merül el a vallás vigaszában. Thomas istentelenül és magányosan dörömböl a jövő kapuján. Vad dühvel, már-már illetlenül. Kora társadalmát a végzet és az ember között dúló háború terepének tekinti. Költészete a küzdelem zajától hangos. Vértől és méztől csepeg. „Még a szerelem is sebet üt nála” – panaszolja egyik kritikusa, és majdnem kimondja róla az angol költőről kimondható legrosszabbat: „nem úriember, walesi!”

A szerencsétlen, mondhatja erre az irodalmi belviszályok ismerője. A szerencsétlen walesi szerencsétlen versei. És valóban. Thomas költészete körül ma a félremagyarázások Androméda-ködje gomolyog. Majd minden kritikusa nagy figyelmet szentelt annak a ténynek, hogy a költő nemcsak a költészet, az ital szerelmese is volt. Hitelt érdemlő adatok állnak az érdeklődő rendelkezésére, melyekből megtudhatja, hányszor dúlta fel Thomaséknál hangos veszekedés azt a meghitt nyugalmat, mely oly kedves jellemzője az angol családi otthonnak. Verseinek megítélésében döntő fontosságra tett szert a kritikusi szimat, mely képes megkülönböztetni a whisky szagát a borétól. Olyannyira, hogy a róla szóló irodalmat fogyasztva könnyen támad az olvasónak enyhe szalonspicce. De nemcsak az alkohol gőzétől. Nem kevésbé szédítőek kritikusainak egyes, szigorúan irodalmi természetű megállapításai: az a bravúros fölény például, mely Thomas verseiben Eliot eszméinek lenyomatát véli felfedezni, egyenesen bámulatra ingerel. Ilyen körülmények között túlságosan is szerénytelennek hat az a kívánság, hogy több figyelmet illene fordítani költőnk gondolkodásának pólusok között ívelő nagyvonalúságára. Arra pedig, hogy költészete legszembeötlőbb erényéért a kritika, miután felfedezte azt, ne csak magasztalja, hanem kárhoztassa is a költőt, minden bizonnyal addig kell várni, amíg ez a tudós műfaj végképp kialussza e magas szesztartalmú költészet mámorát. Mert Thomasnak sok mindent vetettek a szemére, csak azt nem, amit joggal vethettek volna. Azt, hogy a legnagyobbnál kisebbet nemigen képes ugrani. Nemcsak azért lendül a földről a csillagokba, mert ott van éppen halaszthatatlan dolga, hanem azért is, mert közben nem tud megállni. Dehogy tekint el ő közönyös tekintettel kora társadalmának nyomorúságai fölött – mitől lenne egyébként ez az édes költészet olyan keserű? –, csak éppen életének minden valóságos élményét téglaként építi bele abba az irdatlan épületbe, melynek négy sarka: föld, csillag, születés, halál. Ez a legvégsőket megelőző igazságok iránti érdektelensége nemegyszer kényszerít a kelleténél elvontabb fogalmazásra. Ami nem modorbeli kérdés. „A költészet célja a gyakorlati igazság” – írja Lautréamont. Ehhez a célhoz a tiszta beszéd vezet. A homályos verssor a költészet célját véti el. Verseinek helyenkénti homályossága Thomas költészetének egyetlen korlátja. Ezért joggal érhette volna szemrehányás. Ehelyett nem egy kortársa és még több utóda a költői tehetséget vitatta el tőle. Mely kritikai észrevételt a Thomas utáni angol költészet teljesítményének ismeretében nyugtázzunk egy üde mosollyal.

A költészetet versek teszik, nem fanyalgó megjegyzések. Elég beleolvasni Thomas sokat és sokféleképpen csepült verseibe, hogy lássa, akinek van szeme: bírálói sámli tetejéről köpködnek egy kerub nyomába. A Tökéletes Vers vértelen eszméje Thomas kezei közt üzemképes költészetté válik. Hogyan? Legfőbb ideje, hogy szemügyre vegyük, miben áll a thomasi vers tökélye. Thomas a huszadik századi versnek olyan megújítója, mint a múlt századi zenedrámának Richard Wagner. Csak a dolgok természetéből következőleg kevesebb figyelmet szentel a rézfúvósoknak. Amit nem azért tartunk szükségesnek megjegyezni, hogy elkápráztassuk az olvasót, hanem figyelmét felhívandó: óvatosan bánjon az ilyen analógiákkal! Thomas és Wagner között bármiféle rokonságot föltételezni siralmas ötlet volna. Eszméik mutatnak hasonlóságot, távolit természetesen, lévén más kor és más mesterség művelői. Wagner a maga operáiban a zene–dráma–költészet hármas egységét kívánta megteremteni. Más kérdés, milyen sikerrel. Thomas a modern verset kívánta alkalmassá tenni arra, hogy a gondolat–zene–látomás hármas testvériségében nyűgözze le közönségét. Klasszikus törekvés ez a javából. Csak éppen nem a görögség iránti vonzalom fűti, mint Wagner vállalkozását, hanem az emberiség száján éppen megszülető vers újrateremtésének vágya. Költőnk a költészetnek abban a gyermeki állapotában kíván megszólalni, amikor a megismerésnek – még vagy már – varázsereje van, amiért remélhetőleg senki sem fogja őt filozófiai idealizmussal vagy okkultizmussal vádolni. A gyermekit pedig ne kiskorúnak értsük. A költészet a tudatos önfeledtség állapota. „A költő olyan, mint a kisgyerek.” Ezt egy szikrázóan tudatos költő írta le, József Attila.

Persze mindez még csak szándék. A gyermeki őszinteség – a költészetben – fortélyos mutatvány. A legjobb szellemek képessége. És sajátos módszert igényel. Thomas módszere, ha helyénvaló itt ez a mérnöki munkát sugalló szó, a következő. Képeit egy sor, egy strófa erejéig szabadjára engedi – innen a téves címke: szürrealista – már-már a szabad képzettársításig, de arra mindig ügyelve, hogy egy sajátos logika, a sajátja, féken tartsa őket, nehogy valóságmagjuk kihulljon belőlük; hagyja, hogy kora angol világának és a természetnek nagyon is valóságos darabjaiból felépítsék a thomasi látomás egy részletét – „Davy-lámpák férges szeme”, írja egy helyütt ő, aki úgy néz el minden evilági és emberi fölött, mint egy őrgróf. Majd a következő pillanatban a maga ellentétével szembesíti a képfüzért, a két sor vagy strófa úgy fut egymásnak, mint a gyorsvonatok, csak a halottak száma csekélyebb, és a képek nem törnek darabokra: kioltják egymást, mint az ellentétes hullámok. Thomas, az ösztönös költő ezzel a mutatványával a költői dialektika mesterének bizonyul. De nem ezzel igazán. Azzal, hogy az egymást kioltó képek nem megsemmisítik, hanem – bocsánat! – átlényegítik egymást. A gyorsvonatokon ugyanis csengettyűk sora foglal helyet – („God in bed, good and bad” idézi méltó elszörnyedéssel szerényebb zenét kedvelő kritikusa Thomasnak korántsem a legjobbak közül való, de jellegzetes verssorát) –, és a baleset bekövetkeztével, mintegy fülünket kárpótolva a szemünket ért veszteségért, egyetlen óriási harangkondulás keretébe fogják a látványt. Felejthetetlenül; a következő sorba már az apró katasztrófa kerek képének emlékével lépünk. Könnyű felismernünk, hogy itt a bevett költői gyakorlattól merőben elütő eljárással van dolgunk. Más költők verseiben a képek egymást segítve épülnek egymásra, nála egymás torkát szorongatva. Az eredmény: zsúfolt, de áttekinthető rend. Thomas épülete egyszerre magasodik az ég és mélyül a föld közepe felé. De még hátravan a fogások legkülönbike. Hogy ennyi belső feszültség szét ne vesse a verset, Thomas – pályája kezdetén különösen, később, mikor a különös alkotásmód már megteremti a maga sajátos formáját, kevésbé – a lehető legzártabb versformák bilincsébe veri a dikciót. A rendteremtés minden eszközét felhasználva, sorainak részletrendjét egyetlen versívvé építi, szigorú strófaszerkezetek vagy refrének segítségével áttetszővé tagolja. A megújított vers a líra legősibb díszeiben pompázik. Klasszikus nyelv és forma kevés költő kezén éledt ilyen elevenné. Ezt már a pályatársak sem nézhetik szótlanul. Nem is nézik. Vádjaik két legsúlyosabbika: verbális szegénység és zavarosság. Kellő verbális gazdagság híján még csak ne is hümmögjünk.

Tegyünk fel inkább két prózai kérdést. Minden líra megítélésében döntő jelentőségűt. Tökéletes költő-e a Tökéletes Versek szerzője? Ad-e valamit a társadalmi nyomorúsággal vívódó világnak? Mert kapni kap tőle, láttuk, épp eleget. Nem könnyű a dolgunk. Bizonyára akad olyan versértő, aki őt realistának mondja, okkal, hiszen a mennyek kapujában Wales sarát veri le a lábáról. Ettől viszont joggal kérdezheti bárki: Dunquerque-nél is csillagok üzekedtek-e, mert valamilyen okból nagy volt ott a zaj meg a fényesség? „Tündéri realista” – mondja erre a harmadik, ékes példájául annak, hogy költészet és rendszertan nem erős oldalai egymásnak. Beszéljünk inkább a saját nyelvünkön. A Tökéletes Költő nem mindenben tökéletes. Költői programjának formai fogantatása paradox módon bosszulja meg magát: tökéletes verse aránylag kevés van, tíz-tizenöt. Mégpedig azért, mert választékos beszédre kényszerül ott is, ahol a nyers faragatlanság lenne a legszebb költészet. Ellenpontozásra ott is, ahol ez csak a verset bonyolítja. Az igazság századszori körüljárására ott, ahol kimondása a föladat. Költészetét nem az önzés ösztökéli, nem részvétlen az emberi iránt, mint sokan állítják róla, de olyan tűzön hevíti, hogy ember legyen a talpán, aki költészetét mindennapi táplálékul fogyasztja. Márpedig minden költészet végső álma az, hogy emberi táplálékká váljék. Lírai kenyérré. Thomasból hiányzik az a végső közvetlenség, mely a késői József Attilát kora költészete fölé emeli. Ennyiben marad el a legnagyobbak közt a legnagyobbaktól. „Bukás” – összegez gyorsan a rendszeres elme. Amiről az Úr horgaselméjű prófétája jut eszünkbe, aki Ady Endréről csak ennyit mondott: „Tíz verse ha van!” Majd – biblikus csend után – még ennyit: „Kinek van annyi is!”

Thomasnak például. És milyenek!

Az a néhány vers a költészet csodája. „És nem vesz rajtuk erőt a halál” – kántálja, zengi és dübörgi Thomas költeménye, az egyik legszebb. Nem vesz erőt a halottakon, akik ebben a versben élnek, és nem a versen, melyben maga az élet él, a sirályok és a tenger zaját fülelve, ezer vereség után is olthatatlan fényességben. Botfül kelletik ahhoz, hogy ne halljuk: korunk költészetének felejthetetlen sora ez. Egy háborúkkal és forradalmakkal terhes század kiáltja az örök idő fülébe a maga igazát, küzdelmes életének zsúfolt szépségét. Olyan költő szavaival, aki az év riasztó és édes szakában, októberben, születése hónapjában, minden élet októberétől rettegve élete tavaszát idézi, gyerekkora világát, Wales virágzó tájait, tövisek, fák, források tartományát – gyógyszerül mindannyiunk bajára. Aki, bár verseket írt, költő volt.

A század egyik legnagyobb lírikusa.