Öreg fiatalok

Mi okozza a lélek impotenciáját? A jólét? A túlzott civilizáció? Tulajdonképpen nem is ezt az írást, egy indulatos tanulmányt vagy kiáltványt szerettem volna ezekkel a cseppet sem poétikusnak szánt kérdésekkel kezdeni; nem kisebb kérdésre lett volna szándékomban megadni a választ, mint hogy mi is a dolga korunkban a költészetnek. A tanulmány megírásának azonban sehogy sem tudtam nekiülni, gondolom, azért, mert humorérzékem, mely a kérdések fogalmazásakor hirtelen magamra hagyott, időközben bűntudattal telve előkerült, és nem hagyta, hogy patetikus kérdésekkel zaklassam a költészet más dolgokkal is bőségesen elfoglalt, tárgyilagos tündéreit. Még kevésbé a cseppet sem tündéri, sőt nagyon is alapos, jó ízlésű és jó szándékú angol szerzőt, aki sohasem vállalkozott arra, hogy választ adjon a mi lelkiismereti kérdéseinkre, egyszerűen csak könyvet írt a háború utáni angol költészet irányzatairól. Maradjunk tehát a tárgyilagosságnál! – tanácsoltam magamnak.

Ami persze ebben az esetben nem kis feladat. Könnyű megírni egy könyvről, hogy hét fejezetből áll, ezek közül az első a korszak összefoglaló értékelésére törekszik, hat pedig bőséges versanyagra támaszkodva bizonyít; hogy fejezetenként négy-öt költőt tárgyalva Press sorra veszi a korszak minden jelentős költői egyéniségét a vizionáriusoktól a pozitivistákig, a hagyománytisztelőktől a metafizikusokig, a vallásosaktól az utazókig, és szigorú ízléssel, de láthatólag nagy szeretettel ítélkezik David Gascoyne-ról éppúgy, mint… mondjuk Kingsley Amis-ról. Ezzel aztán el is mondtunk majd mindent, amit ily módon erről a könyvről elmondhattunk: a semminél nem sokkal többet. Press könyvéről tárgyilagosan írni tudniillik eléggé kilátástalan vállalkozás, már csak azért is, mert a tárgyilagosság legfőbb feltétele, az olvasó és író számára egyaránt szükséges tárgy- és anyagismeret hiányzik hozzá; a könyvben szereplő költőket itthon jó ha egy-két vers erejéig ismerik valamelyik antológiából, legtöbbjüknek még a nevét sem hallották. Hanem a tárgyilagosság legfőbb akadálya mégsem technikai természetű; az gátol meg a szenvedélymentes véleményformálásban, hogy a költészetet nem határolják országhatárok, azaz Press az angol vers sorsán töprengve sokszor a mi legszemélyesebb gondjainkról is szót ejt. Innen az indulat, kérdéseim naiv pátosza. És ez az oka annak, hogy írásban próbálom keresni rájuk a választ. Ám – számolva az imént felsorolt nehézségekkel – nem tudományos alapossággal, csak benyomásaimra hagyatkozva, mint idegen országban a messziről érkezett utazó.

A turistát meglepetések sora éri. Az a legmeglepőbb, hogy valahonnan ismerős ez az egész irodalmi világ, ez a műgond, a mesterségnek ez a tiszteletteljes szeretete, ezek a szeretni való, mégis olykor bosszantó tökéletességeszmények. Még nem tudom, mi bánt bennük; kicsit értetlenül vizsgálgatom ösztönös ellenérzéseimet. Meggyőződésem, hogy az irodalmat csak irodalmi mértékkel lehet mérni, és hogy az irodalomnak a jó írást előíró törvényei éppolyan áthághatatlanok, vagy még inkább azok, mint a társadalmi együttélés nemegyszer puszta szokássá silányult szabályai. Mi hiányzik hát akkor ebből a tökéletességre áhítozó szellemvilágból? A gorombább valóság? – tűnődöm. Talán az. Ha az ember olyan országból érkezik erre a kétségkívül harmonikus tájra, ahol a költészet kereteit mindig széttörte valami költőietlen, vad energia, és a klasszikus versforma zenéjét a legtöbbször elrontotta egy más, leginkább nyögéshez vagy jajgatáshoz hasonlatos zene; ahol a tiszta ritmus mögött majdnem mindig ott dobogott az ágyú- és puskalövések cseppet sem latin ritmusa – kicsit idegenkedve nézi a tökéletesen gördülő mondatok narcisztikus világát. „Narcisztikus” – ez bizony utazóra valló szemtelenség. Csakhogy minket olyan irodalom nevelt, mely a költészetbe mindig is beleértette a nem irodalmi gondokat, a költészeten túli felelősséget, röviden: azt a gyönyörködtető és piszkos hullámzást, amit az esztétika fennkölten környező valóságnak nevez. Joggal, jogtalanul, valami ilyet hiányolok, egyelőre csak érzékeimmel, a költői tájékból.

Közben utolér az emlékkép: a Nyugat-ból emlékszem ezekre a mondatokra, a lejtésükre, az eleganciájukra. Épp csak hogy azok magyarul szóltak, Móriczról vagy Babitsról vagy éppen Hegedűs Lórántról. Nem akarok hinni az emlékezetnek. Ilyen egyszerű lenne a rejtvény? Az lenne a megfejtése, hogy nálunk ennyivel előbbre tart a történelem? Kedvemre való válasz lenne ez, de azt hiszem, tisztelnivalóan naiv. Nem kell túl sokáig utazgatnom ahhoz, hogy ráébredjek a mi gyógyítandó nyavalyáinkra is. De a katolikus költészeten, valamint a krisztusi mártíromságnak a kibernetikához és az atomrobbantáshoz fűződő bensőséges és eltéphetetlen kapcsolatán jóízűen mulatok. Valami azért mégiscsak visszavonhatatlanul elmúlt körülöttünk. Nem is kevés: egy egész világ.

Valami persze elmúlt ott is. Az, amit az imént gorombább valóságnak neveztem, nem úgy hiányzik ebből a költészetből, hogy a korszak angol költői nem írnak másról, csak a rózsafakadásról meg a fű növéséről. Sőt irigylem őket azért, mert olyan magától értetődő természetességgel idézik fel a gyerekkorukban látott indiai tájat vagy a háború égette Egyiptomot, mintha közülünk valaki azt mondaná, hogy vele ez és ez történt Pusztaszabolcson. Magát a költészetet pedig éppen egy történelmi-társadalmi, szellemi-erkölcsi felismerés formálta azzá, amivé lett. A felismerés – hogy visszavonhatatlanul elmúltak a harmincas évek – láthatólag sokkszerűen érte a korszak angol költészetét. Donald Davie vihart okozó, indulatos versben temeti a harmincas évek költőit, de nehéz lenne megmondani, hogy mi a több a versben, az ellenérzés vagy a nosztalgikus keserűség. Elmúltak a harmincas évek! Elmúltatok visszavonhatatlanul, végérvényesen – kiáltja Eliotnak, Yeatsnek, Poundnak (akiket ugyan nem nevez sem vén szamárnak, sem gőzös romantikusnak, sem eszeveszett őrültnek, csak teljes hódolattal egy kicsit avíttnak érez, ami, költőkről lévén szó, sokkal súlyosabban esik a latba), és főként a mesternek, Audennak, aki hajdan szívmelengető dalban énekelte meg Miss Edith Gee érzelmes kalandját egy rosszindulatú rákos daganattal, és akitől, jobb híján, Davie az egész verses gyászbeszéd formáját kölcsönözte. Ami igaz, az igaz, a harmincas évek legendái, varázslatai, nagy poénjei valóban elmúltak; korunk angol költészetére, Press meghatározásával élve, a „semleges tónus” jellemző. És utalva a hajdani hadijelentések kedvenc kifejezésével minden költői vállalkozás veszélyes és háborús jellegére: a „rugalmas elszakadás” azoktól a ma már megoldottnak vagy ellenkezőleg: túlságosan bonyolultnak tetsző társadalmi nyavalyák jó részétől, melyek valaha a harmincas évek költészetét lázba hozták. A lázas vállalkozó kedv helyett a mérlegelés jött divatba: Julian Bell, az angol költészet egyik fiatal reménysége a köztársaságiak oldalán harcolva esett el Spanyolországban; Roy Campbell, a kitűnő költő a másik oldalon harcolt. Mit tehet a költő ebben a zűrzavaros világban, mely azóta ráadásul még a nukleáris őrültséggel és egy minden eddigit felülmúló civilizáció szervezettségével és összevisszaságával is gazdagodott? – teszi fel a kérdést a költői lelkiismeret. Kifejezheti saját érzéseit, lelkiállapotát, belső világát – válaszol Press. A többi kilátástalan – ezt már nem is kell hozzátennie.

Megvallom, kicsit kajánul szemléltem ezt a nagy tragédiát. A harmincas évek elmúlása nem rendít meg túlságosan. Nálunk az elmúlt ötven évben állagosan évenként kellett megrendülnünk azon, hogy megint végérvényesen elmúlt egy világ; a királyi koronától a földosztásig áradó történelem forgatagában egy hosszabb történelmi korszak jó, ha néhány évig tartott. Elveszett nemzedékek? Nekem erről nem Babits vagy Kosztolányi jut eszembe, hanem azok, akikkel nem is olyan régen még kávét ittam egy azóta műemlékké koszolódott kávéházban. Pusztulást, újjászületést láthattunk eleget. Amennyit csak a szegények, a föld közelében élők, akik előtt – bár versről, költészetről, költőkről vajmi keveset hallhattak életük során – mindig is nagyon tisztán kellett hogy álljon Julien Bell és Roy Campbell dilemmájának lényege: ők ugyanis a világ vitáiban nem jól-rosszul fogalmazott véleményeikkel, változékony nézeteikkel vettek részt, hanem, komplikált lelki életük nem lévén, húsukkal, vérükkel, meztelen testükkel. Nyakig merülve a világ bonyolultságaiba, kezdem azt hinni, hogy korunk költészetének, sőt magának a kornak is egyik legfőbb kötelessége megőrizni a hajdani nincstelenség könyörtelen és lapos igazságait a civilizáció útvesztőiben. Nem tudhatom, persze, mennyire segíti a mi emlékezetünket az, hogy még korántsem jártuk végig a modern ipari fejlődés minden állomását, ahogy azt sem, hogy a tömegjelenséggé váló jólét majd a mi emlékezetünket is eltompítja-e? Körülnézek abban a városban, ahol születtem, és csupa bizonytalanság vagyok: nem vagyunk-e egyszerűen csak az, aminek a kesernyés öngúny címez: vidéki ország, messze attól, hogy felmérhessük a világ gondjait? Press kérdéssel válaszol kétségeimre: „Mit tehet a költő Angliában, ahol az irodalom két-három asztaltársaságból áll, melynek tagjai mindenkiről mindent tudnak, és mindenfélét mondanak egymásról?” – kérdezi meglehetősen letörten. Én meg egyszerre elnevetem magam. London lakossága épp hogy kitelne belőlünk, magyarokból. Úgy látszik, az irodalom hétköznapjai nem érzékenyek a klímaváltozásra, egyformák azok mindenütt. Akárcsak a hétköznapok díszletei mögött rejtőző költői tájék: nincs ott város és vidék, csak szabadon burjánzó őserdő, a lehetőségek, szándékok és képességek szövevényes sűrűsége. Demokratikus világ ez, nem ismeri a rangkülönbséget, csak az erőt, a bátorságot tiszteli, és lenézi a gyengeséget, a szellem meghunyászkodását.

S ezzel akár be is végezhetnénk kalandozásainkat, ha nem marasztalna seregnyi vonzó költő, néhány nagyszabású vers és egy egészében jó szintű, kulturált költészet. Tévedne ugyanis az, aki az elmondottakból arra következtetne, hogy korunk angol költői unalmas vagy éppen rossz verseket írnak. Másról van itt szó, nevezetesen arról, hogy egy nagy hagyományú költészet programja is lehet kisszerű, és egy kis lélekszámú irodalmat is feszíthet nagy vállalkozó kedv, másképpen: arról, hogy a világ és a világkép egységessé válása nemcsak úgy megy végbe, hogy Pesten is látni párizsi vagy londoni nylonholmikat, hanem úgy is, hogy Londonban sem lehet ezentúl eleve többet látni a világból, mint egy boszniai kisvárosban vagy Varsóban. A szellemi gyarmatosítás is letűnőfélben van: a közös veszély és a közös lehetőségek korába érkeztünk. Ebben a korban viszont, mikor Press szerint „mindannyian a demokráciáról és a szabadságról beszélünk, és a személyiség minden eddiginél nagyobb mértékben függetlenedett a bürokraták és politikusok szeszélyeitől, a költőknek meg tudatosítaniuk kellett magukban azt az egyszerű felismerést, hogy csak egyéni életükben hasznosíthatják erkölcsi döntéseiket, gyakorolhatják az erényt”, nem éppen célszerű elfelejtkezni arról, hogy milyen törékeny a mégoly magas szintű személyes szabadság is, milyen sok és milyen rövidke szálon függ attól a világtól, mely Press és kortársai szerint a maga teljességében kívül esik a költészet határain. Bizony nem, mert akkor történik meg az a kellemetlen csoda, hogy a szép versek egymás mellé sorolva is maradnak, amik voltak: szép versek, és sehogy sem állnak össze a puszta szépségnél tágabb teljességgé; a költői életművek inkább hasonlítanak a divatos antológiákhoz, mint életműhöz.

A felmérhetetlen világnak nincs arca: a harmincas évek költészetéhez képest ijesztően hiányzik korunk angol költészetéből a vers költői világképe. De nemcsak a harmincas évekhez képest: igazi költészet sohasem létezett anélkül, hogy meg ne idézett volna egy teljes világot; nehéz lenne Pindarosz ódáinál alkalmibb verseket elképzelni, ha az ő korában lettek volna sportújságok, minden bizonnyal ezeknek kellett volna közölniük a nagy kocsiversenyek alkalmából írott köszöntőverseit, ma meg aligha lehet szégyenkezés nélkül gondolni arra, hogy mi minden fért ezekbe a teljes görög világot megidéző versekbe. De Pindaroszt említve nem a történelmi tekintéllyel kívánok érvelni, többről van itt szó. Ő is csak a költészet törvényeinek engedett, mikor a világra vetette a szemét. A vers, keletkezése lélektanát tekintve, a köztünk és a világ között támadó feszültségből, abból a hirtelen támadt hiányérzetből vagy bizonytalanságérzetből születik meg, melyet csak a megírással, a közléssel lehet eloszlatni. Következésképp bármelyik pólus kikapcsolása azzal a veszéllyel jár, hogy a vers elsatnyul, akár a folytonos testvérházasságokkal szaporodó egyiptomi dinasztiák. Nem a vers személyes jellegével van tehát baj, bármilyen személyes élményből lehet nagy verset írni, de nem lehet személyes érdekű versekkel költészetet teremteni. Főként nem akkor, mikor még ezek a versek is a szándék ellen bizonyítanak: paradox módon ugyanis még ezekből az összegezésről lemondó miniatúrákból is kirajzolódik egy összkép: a közérzettöredékeké, a véleménytöredékeké, a világvárosok csodálni való zűrzavaráé, a képzelet diszkrét romjaié. Egy kívánatosan eleven és mégis visszavonhatatlanul elmúlásra ítélt világé.

Ha korunk szelleme testet öltene, minden bizonnyal autóba ülne, és tiszteletre méltó sebességgel rohanna végig az erre a célra készített autópályán. Nagy öröme, a rohanás gyönyörűsége jólesően hasonlítana a győzelem érzéséhez. De a hosszú rohanás fárasztaná is, fél nap után feltehetőleg letérne a parkolóhely felé vezető betoncsíkra, és megkönnyebbülten inna valami szeszmentes italt. Csak ezután kezdené idegesíteni a meghatározhatatlan zümmögés, mintha őrült bogarak vágódnának a földről az égbe. Nemsokára aztán rá is találna a szeme az imént elhagyott útra, ahol százhúsz kilométeres sebességgel rohan egy távoli fém- és kőtenger felé az autók megőrült gépi árvize. Előbb talán kicsit meglepődne azon, hogy néhány perce még ugyanolyan magától értetődő sebességgel siklott közöttük a közös rohanásba ágyazva, mint ahogy most figyeli őket. Később – ha tisztességes szellem – elgondolkozna azon, hogy átrohant egy fél országon, és nem látott se fát, se hegyet, se vizet, mert az út zavartalan egyformasággal és ügyet sem vetve rájuk rohan el közöttük, felettük, alattuk; nem látott semmi mást, csak az előtte rohanó kocsi rendszámát.

Mi okozza a lélek impotenciáját? – kérdeztem a legelején. Nem hiszem, hogy a jólét, a bőség – válaszolom rá most. Túlságosan is nagy volt a történelmi szegénységünk ahhoz, hogy ilyen maszlaggal etessem magam. Hogy mégis mi? Talán a rövid emlékezet, a feledékenység. Hogy könnyen elfelejtkezünk hajdani szegénységünkről, szegénysorsunk hatalmas örömeiről, hogy süt a nap, fúj a szél, és körben zúgnak a fák, egy egész erdő. Elfelejtkezni arról, hogy az autóút mentén erdők vannak, nem megnézni őket, nem járkálni bennük – ez bizony korszakos ostobaság. De nem helyet szorítani nekik az új világban vagy – ami ezzel egyenértékű – nem megtanulni szegényes és hatalmas igazságaikat, nem verssé váltani őket – ez bűn. A legnagyobb, amit költő és költészet elkövethet.