Csoóri Sándor

– Csoóri?… Sándor, ugye?… aki olyan népies verseket írt az ötvenes években?… Ez a kérdés a hatvanas évek elején hangzott el a honi irodalom hadállásaiban városinak mondott és hivatalosan persze nem létező írói irányzat egyik buzgó, de a maga megítélése szerint hűvös tárgyilagosságra törekvő képviselőjének szájából; Csoóri már közreadta a Menekülés a magányból legtöbb versét, prózaíróként is (igaz, úgy csakugyan falusi tárgyú szociográfiáival) föl-föltünedezett. A kérdéstől lassú zsibbadás fogott el, mintha érzéstelenítőként nyomták volna a bőröm alá a hazai irodalmi élet kábító elfogultságait. Tudtam, mert tudnom kellett, hogy más és nem is akármilyen helyeken Csoórit épp arról világosítják föl, hogy jó lesz vigyáznia, mert azt, aki az egzisztencialista korpa közé keveredik, megeszik a modern disznók. És ha nem tudtam volna… Figyelmeztetés, mosolyba takarva, engem is ért: „egy ilyen művelt gyerek, mint te…” A megszűntnek nyilvánított háború makacsul folyt tovább. Különös módon még a más célokért vívó kritikákban is, noha itt nem az elvek szintjén, csak a tunya gyakorlatban, mely az elsőül felkínálkozó jelzőt egyből végsőnek is vette és azontúl nyakra-főre használta. Zámolyi születés, vonzalom a dalhoz, Illyés nyoma a szövegen; mi kell még egy törzskönyvezett népi sarjadékhoz? A majd két évtizedes, makacs erőfeszítésnek, mellyel két olyan egymástól majdnem mindenben elütő költő, mint Csoóri meg én, nem akart egymástól mindenben elütni, a kritikára tett hatása szinte semmi. Holott e kölcsönös igyekezetet nemigen lett volna szabad magánügynek vélni. Mivel nem volt az. Aminthogy e bevezető szándékkal szabadjára engedett személyessége sem az. Ha nem vettük volna észre, a tájat skicceljük föl, a régtől ismerős, társalgási vérbosszúra és higgadt eszmére egyaránt csábító, göröngyös terepet.

Hanem egyelőre még messze vagyunk a dörzsölt felnőttkortól. Kezdetben Csoórit a vers vonzotta, hajósinast az óceán; minden egyszerűnek látszott. Főképp közelről nézve. Egy bandában, vérre menő vers- és világelemzéssel töltött időnk első éveiben gyakran gondoltam azt, hogy kettőnk közül ő a szerencsésebb. Ő időről időre komoly dorgálások és botrányok hőse volt, míg én megfontolást érdemlő állandósággal csak a csöndes kiszúrások kárvallottja. Bármennyire kellemetlen is az, gondoltam akkoriban, ha az embernek bottól porzik a háta, az a kis porfelhő magára vonzza a közfigyelmet; reklám tehát, ha fájdalmas is, márpedig némi hírverésre a legigazibb tehetségnek is szüksége van. Sok év múltán, és némileg talán meg is okosodva, nem irigylem Csoóri veszélyes szerencséjét. A szerep megsokszorozhatja alakítója erejét, de egyben zsarnoki mohósággal kíván mind nagyobb részt a szerepvállaló életéből, még akkor is, ha a szerepvállalás, mint esetünkben is, egy költői alkat természetes kiteljesedéseként, mondhatni, elháríthatatlan okból megy végbe. Úgy értsük ezt, hogy Csoórit mindenekelőtt a saját verseiért és verseivel való küzdelem késztette arra, hogy mindenféle levekben kanál legyen; ő a versben – egy öngyilkos megfontoltságával – folytonosan a „költészeten” túlra akart eljutni, abba az állapotba, ahol már verset sem kell írni, mert ott, és most már idézőjel nélkül használjuk az imént még ironikusan lefitymált szót, a költészet az élet maga. Hagyjuk most gyülemlő kétségeinket, hogy kivihető terv-e az ilyen, hogy nem a humorérzék hiányára vall-e versben ítélni halálra a költészetet, és a költőre fordítsuk figyelmünket, aki a szemünk láttára tekereg a poros földön a rohamokban támadó indulat görcseitől. Meghökkentő, hogy Csoóri költészetéről milyen kevés az érvényes megállapítás. „Drámai” meg „szegénylegényes”, idézünk kettőt a java észrevételek közül, minthogy a többivel leginkább léggömböt illenék tölteni. Holott tiszta sor, hogy a költőt előbb csak versről versre, később már versből prózába, még később pedig a próza felől a drámai kísérlet, majd a film felé taszító indulat természetének földerítése nélkül Csoórinál semmire se jutunk; változékonysága, mint a gyümölcs húsa, csontos magot rejt. Mulasszuk el csak kitapintani ezt, és a sok műfajú író pályafutása máris rögtönzésekkel váltogatott megfutamodások, eddigi életműve pedig rendezőelv nélkül egymásra hajigált töredékek halmazának tetszik – tisztelet (summázzuk több akadémiai módszerrel írott pályakép tanulságát) a néhány kivételes, azaz véletlen remeklésnek! Mi sem természetesebb, hogy éppily módon, a költőt „poétának” elemezve, azaz a műfajai közt vergődő szerző igazi természetét meg sem sejdítve vagy nagy nekigyürkőzéssel félreismerve minősül majd Csoóri esszéírása is magamagánál kevesebbnek, az élete hites versét közönséges mondatokkal megcsaló költő éppen időszerű kalandjának, melynek során a máskülönben látomásos lantos célszerű prózára vált. Föl sem merül a kérdés, hogy miért?

Kezdjük a válaszadást ott, ahol a korábbi elemzéseknek is kezdeniük kellett volna, egy szédítően nagy pofon környékén. Képzeljünk magunk elé egy üde fiatalembert, akire jólesik ránézni. Fekete kalózlobogó a haja, szemében égő kíváncsiság, és lényéből árad a naivitás. Petőfit nem azért választja példaképül, mert az kötelező divat, hanem azért, mert irigyli és csodálja; dalt nem azért ír, mert az egyszerűség melegen ajánlott költői módszer, hanem azért, mert a dalszerzéshez van füle; és mindehhez ott a hitelesítő háttér, a falu, a szegénysors, mint a mesékben. Mesebeli indulás csakugyan; Csoórit, ha nem lett volna, föl kellett volna találni. A mind mélyebb lelkifurdalás gyötörte irodalmi élet mind mohóbban vágyott az újnál is újabb, mutatósan tiszta, fiatal tehetségre, akire nyugodtan rá lehet mondani, hogy „ő a jövő”. Jellemző helyzet: Csoórit nyiladozó embersége avatta egy sanda számítás balekjévé. Azzá is, helyesbítünk, mert hisz költői pályája is ekkor indul. Azért, hogy a hamarosan bekövetkező, országos megrendüléstől rögtön meg is törjön. Nem tudok arról, hogy ebben a költői csődben a személyes próbatételnél sokkal többet látott volna bárki is; hogy a történelmi pofon nyomát ott kereste volna, ahol ez a legmaradandóbb emléket hagyta, a felnőtt költő költői arculatán; és fontosságának megfelelően értékelte volna azt a tényt, hogy esetünkben a valóság goromba pofonját egy olyan fiatalember kapta, akinek még nem szilárdult meg sem az ízlése, sem az írásmódja, de ahhoz már eléggé költő volt, hogy alakulóban levő személyisége utolsó porcikájáig összetörjön; hogy ennek következtében neki nem egyszerűen stílust, hanem – ha képtelenül hangzik is – egy egész költői világot kellett váltania. Az országos vonaglás persze megrázott mindent és mindenkit, így mégis keveseket. Csoóri idősebb kartársainak legalább életművük volt, vagy kiugró teljesítményeik; valamijük, amire a fuldoklásrohamok szüneteiben az újrakezdéshez nélkülözhetetlen remény egy foszlányáért, egy csipetnyi önbizalomért oda lehetett pillantani. Csoóri, az imént még sikeres, fiatal költő viszont ott állt kifosztva, szakmájában elveszve, vers nélkül, költői módszer nélkül, a tragédiában is tragédia nélkül, tisztesség ne essék szólván, egy szál gatyában.

Ez a már nem egészen gyerekfejjel átélt nyelv- és költészetvesztés Csoóri meghatározó írói alapélménye. „Második születésem”, írja majd tíz év múlva egy verseskötete elé címnek. Árulkodó cím. Születni egyszer születünk, második születésünk legföljebb Saulusból Paulusszá változtathat bennünket, de a kezdetet meg nem másíthatja. Bármennyire is megváltozott a későbbiekben Csoóri, gyerekélményeinek kútját nem helyezhette át máshova. Ha van értelme drámainak neveznünk költészetét, hát ezért, a versformálás ettől kezdve folytonos konfliktusáért; fülével, a költői ösztön műszerével a kerek strófát hallja a leginkább, gondolkodása viszont erre gyanakszik a leghevesebben; a lehetetlenségében is csábító megoldás, mint valami mocsárba csaló lidérc, messziről villódzik: egy négyszögű kör, a disszonanciáival összhangzó dal. A népdalhoz Csoórit nem a „népiessége” sodorta, hanem a legszemélyesebb kétségbeesés; ahhoz a lehetetlen vershez, amit ő óhajtott volna föltalálni, leginkább még a népköltés egyes darabjai hasonlítottak. Mindez azonban már a felnövő költő gondja: a versformák sufnija felől egy komolyabb műhely felé közeledünk, ahol vérrel hűtik a történelmet formáló esztergakést.

Ideje hát egy pillantást vetnünk a Csoórit közvetlenül megelőző költőnemzedék azon tagjaira, akihez Csoóri egyáltalán igazodhatott. Juhász és Nagy László pályája, sőt még a náluk idősebb, de késleltetett indulású és a görcsös töprengésre talán ezért is különösképpen hajlamos Csanádi Imréé is egy tekintetben töretlenül folyamatos. Gyötrődniük éppen volt min, hangjuk akár el is rekedhetett, de amikor folytatni tudták – ki-ki ahogy folytatni tudta –, ott folytathatták, ahol korábban abbahagyták. Azt, hogy ők a történelem hívására a világot meghódítani indultak a városba, nem volt okuk megtagadni; ez, akármi jött is közbe, nemzedékükre nézve igaz maradt. Fél lépésre lemaradva tőlük, Csoórinak más volt a gondja. Ő is tett egy világhódító gesztust, be is verte a kezét az ágydeszkába. Ő, mintha egy emberöltő férne két-három évbe, már visszahódítani akarja azt, ami időközben elveszett, legalábbis az ő számára: a fölszabadultságot, a nyelvet, a vers hitelét. Évei számát tekintve majdnem egyidős az előtte járókkal, a valóságban egy másik generációhoz tartozik. Az ő pályáját csak az újrakérdezés makacssága fogja egybe; jellemző módon őt meg sem kísérti a közvetlen elődeit különböző módon, de egyaránt csábító, hosszú vers: ahhoz szilárdabb háttér és kevesebb kérdés szükségeltetik. Őt az újrakérdezés heve hányja műfajról műfajra, de „második születésétől” fogva mintha minden műfajába ugyanazokat a kérdéseket mentené át, és ennek tudatában ez a pálya nemhogy töredékesnek látszik, hanem konokul következetesnek. Annál is inkább, mivel konokságáért Csoóri elképesztően nagy árat fizet; mivel hajlandó ezt a – költő számára legnagyobb – árat megfizetni.

Harmadik kötetében, mely a Menekülés a magányból címet viseli, és 1962-ben jelent meg, a hatvanas évek egyik legemlékezetesebb verseskönyvében Csoóri, a költő csakugyan újjászületik. Megszületik, mondhatnánk nagy kegyetlenül, első kötetének fiaskójára, és a második amúgy szép, de még többnyire Juhász és Nagy László után tétovázó dalaira gondolva. Ez a kötet – a maga nagyon is valószerű, nyomdaszagú módján – egy csodáról tanúskodott; versei abban a minden költő által hőn óhajtott állapotban fogantak, melyben a dolgok mintegy maguktól állnak össze verssé; tudjuk ugyan, profi olvasók, hogy itt trükkös mutatvány folyik, de mit bánjuk ezt, hisz elemi ragyogásként a legfényesebb trükköt is elhomályosítja a nyelv köznapi természetessége. Torzonborz, nomád évek után Csoóri igazi aranyat talált. A verseken ugyan meglátszanak költőjük újabb keletű, modern stúdiumai is, de leginkább mégis Zámoly látszik meg rajtuk – fullasztó ragyogásban úszik a versszöveg, meg-megcsendül egy váratlan rím harangja, majd hirtelen nagyot csikordul egy baltával lecsapott sorvég, az emelkedett képvilág udvarán baromfi kárál: nyár, örökké tartó nyár, Dylan Thomas nyara Walesben, csak épp nem ott. A Menekülés a magányból, ha költői szépségén a vers testének érintésre rezdülő elevenségét értjük, máig Csoóri legszebb kötete; ideális alapul kínálkozott volna egy szabályos költői pályafutáshoz. Ehelyett következő kötete, a már említett Második születésem csupa elrugaszkodás, lezuhanás, zúzódás; csak az előbbire következő kötet, de nem az előbbi folytatása. Ha meghökkentően hangzik is, Csoóri – miközben nyilván úgy örült a Menekülés a magányból minden szép versének, mint majom a farkának – a kötetet magát, ha nem is egészen úgy, mint a korábbiakat, vereségnek látta. Túl szépnek a menyasszonyt, túl kereknek az alakuló verstípust ahhoz, hogy összeférjen a szögletes valósággal. A kötethez, szokatlan módon, utószót illeszt; a későbbi esszéket még csak ígérő írás jellemző címe Odaadás és elítélés. Az a két dolog, amit magától, a költészettől vár. A tiszta határvonal, a szavak első jelentése. Költőietlen program, ha jól meggondoljuk; a költő épp a többszörös jelentések mestere. De hát nem is a „rögtönző” költő elgondolása ez, hanem a következetes ördögűzőé. A vers vagy a nyers igazmondás? Vigye az ördög a verset!

Dehogy vigye! A messziről szépen ívelő fejlődésvonal a valóságban ideges kanyarok sora; Csoóri a nyers igazságot versben akarja kimondani. Mindazonáltal a „szegénylegény” költő tesz egy kevéssé betyáros fölismerést. Rádöbben arra, hogy műveltsége hiányos, az előtte tornyosuló föladathoz képest meg egyenesen semmi. Csoóri tájékozódását a modernség körül többen fölemlegették, némelyek egyenesen ironikus hangsúllyal; kevesen gondoltak arra, hogy mivel járt ez a gyakorlatban. Azzal, hogy Csoóri, az „őstehetség”, lassan de biztosan éppolyan kábítószer-élvezőjévé lett az olvasásnak, mint a kései Veres Péter, vagy – fogódzkodjunk meg! – Szerb Antal vagy – még jobban fogódzkodjunk meg! – Aldous Huxley. Kétségbeesésből, riadtan és az önművelésből adódó kihagyásokkal tanulja, majd mindinkább kitanulja minden esszéírás elsőrendű módszerét, az ismeretanyag áttekinthetővé rendezését; edzi az eszét a föladathoz. Noha tanulmányírásról még szó sincs; versről lenne – ha lehetne. De nem és nem. A kudarcnak érzett költői próbálkozások miatt és nyilvánvalóan Illyés példája nyomán a prózának egy más válfaja felé fordul, és – még mindig kétségbeesésében – ír egy máig eleven könyvet a szövetkezetesítés drámai fejleményeiről; a könyv írása során rá kell döbbennie arra, hogy a földszagú történet is vers vagy majdnem az, netán több is a versnél, kivált, ha becsülettel, a nyílt sebet sem takarva adják elő. Azazhogy a vers és próza közé vont határvonal a leginkább talán épp arra való, hogy az arra járó író átlépje. Együtt minden ahhoz a prózavers és gyalogpróza közt vibráló esszészöveghez, melynek művelése a következő években Csoórinak a versírással egyenértékű tevékenységévé növi ki magát. Csak a szikra hiányzik. Egy újabb kudarc?

Ezúttal semmi drámai fejlemény. Az évek műhelyében Csoóri kezdetben csak a verset – úgy-ahogy – pótló prózaírása szinte észrevétlenül alakul át valami mássá, egy mindinkább hivatásosnak nevezhető prózaíró költői szabadsággal és igénnyel írott szövegfolyamává, a műfajon belül is műfajjá, az odaadás és elítélés régóta és fuldokló mohósággal kívánt, kísérleti terepévé; szakzsargonban szólva: jelentős esszéírói teljesítménnyé. Benne, tegyük hozzá a magunk nyelvén, néhány remekléssel; egy majdani, napjaink esszétermését bemutató antológia elhagyhatatlan darabjaival. Az esszéírót mindenekfölött gondolatainak súlya minősíti, mely nem feltétlenül függ e gondolatok újdonságától; másképp mondva ugyanazt, fontosságot egy kérdésnek nemcsak az újdonsága kölcsönözhet, néha egyenesen a régisége az, ami megoldásért kiált, követelve az új megvilágítást, az újragondolást. Csoóri egyike a makacs újragondolóknak. Témái a hagyományos esszétémák; emberség, írás, emberiség, irodalom; műformái: a naplójegyzet, az íróportré, a kerek tanulmány. Semmi újítás a műfajon; az ő újdonsága a viselkedésében rejlik. Nagyképűbben: gondolkodása módszerében.

Mintha a hajdani, pofon vert fiatalember kapna fényes elégtételt az esszéíró Csoóritól, aki dörzsölt felnőttként is őrzi a fiatalság nagy képességét, a rácsodálkozást. Nem fiatalító csodaszérumnak, munkamódszernek. Világunk, következésképp kiművelt fejünk is tele van tabukkal, és nemcsak olyanokkal, melyeket ilyen-olyan hivatalosság szentesít. Tilalmakat állít az úgynevezett józan ész is, mindannyiunk külön-külön is fényes okossága, mely az adottságokat egyszerűen adottságoknak veszi, és nem hajlandó nyilvánvalóan megoldhatatlan kérdéseken töprengeni. Csoóri – felnőtt ésszel megmosolyognivaló – munkamódszere az, hogy komolyan véve a komolyan nem veendő dolgokat is, mindenbe belegondol, mint egy gyerek. Vagy mint a filozófiatörténet hajnalának gyerekes, mert a lábjegyzetelésben kevéssé járatos, görög bölcselője. Mondhatnánk róla, hogy bájjal sétál az aknák között. De nem a mutatvány kedvéért. Nem utazik a kényesnek nevezett kérdésekre, csak kérdez, de kérdései épp ettől vizsgakérdések is: „naivitásuk” józanságunkat vizsgáztatja, és e vizsgán amúgy célszerű és diplomatikus igazságaink nem valami fényesen állják meg a helyüket, nemegyszer be kell látnunk, hogy fényes okfejtésünk csak szellemi lustaságunkat palástolja. A nemzetköziség-nemzet-nemzetiség sajgóan időszerű, hármas tárgykörében kevesen tettek föl annyi megfontolandó kérdést, mint Csoóri. És kevesen figyelmeztettek olyan indulattal, mint ő, az emberi méretekre mint a nagy világfolyamatok nélkülözhetetlen mértékére. Íróasztala mellől egyszerre látni a parasztporták valóságos és a galaktika elvont udvarára, mely utóbbin a nap kapirgál gömbölyded csibéivel.

Hasonlatunk az esszéíró alapállását óhajtja megvilágítani, ami körül sok a félreértés. Csoórinak visszatérő témái a népdal, népzene, népművészet, amiért egyesek két lábon járó zászlónak, mások meg kótyagos hátramozdítónak tekintik őt. Írásunk bevezetőjében már tettünk említést a rossz beidegzésekről; ideje lenne leszoknunk róla. Csoóri – különben tenyérnyi – lakásában vízöblítéses vécé van, és a költő nem tenyészt birkákat. Csoóri azért választja tárgyául a nép művészetét, mert ez a tárgy izgatja; mert költői indulása és az indulást követő vergődés okán ekörül szerzett tapasztalatokat; mert ő ezen a szűrőn tudja átszűrni a világot. Csoóri nem a néprajz megszállottja, még kevésbé a gyöngyösbokrétás illúzióké. Őt a népművészetben az egyetemes művészet számára is hasznosítható tanulság, a népművészethez fűződő viszonyunkban korunk szellemi állapota érdekli. Nevezzük ezt romantikus okvetetlenkedésnek? Egy olyan világban, mely egyebek között a kollektív személyiségzavartól is szenved? Amikor egy történelmi mértékkel mérve rövid korszak során is kultúrák el- és feltűnésének, az értékek alig követhető átrendeződésének lehettünk szem- és fültanúi? Kérdéseinkben a felelet. Magunkról állítunk ki rossz bizonyítványt, ha mindenre a tévével akarunk válaszolni. Ha a környezetvédelmet a tudósok föladatává szűkítjük. Ha a költőktől megtagadjuk azt a jogot, hogy szellemi épségük megóvására javaslatot tegyenek. Ha ingerülten leintjük azt, aki a szocializmustól élhető közösségeszményt is vár. Ha nem vesszük észre, hogy az a költészet, amit Csoóri olyan hevesen szeretne újra föltalálni, nem vers, hanem mindennapjainknak, szokásainknak és életvitelünknek a múlt fürdővizével együtt kiöntött költészete, melynek hiányát a legrafináltabb technika sem tudja feledtetni, mert igényünk rá az emberiség genetikailag kódolt szükséglete.

Nem tagadom, Csoóri olvasása közben többször is föltámadt bennem az a kötekedő szellem, melyre mindketten vágyakozva emlékszünk vissza, a hajdanvolt Belvárosi kávéház parázs vitaszelleme. Az a rokonszenv, melyet esszéírásának módja kelt bennem, korántsem jelenti azt, hogy minden megállapításával maradéktalanul egyetértek. Csak mutatóba néhány ellenvetés: Csoóri meglátja Veres Péterben a nagy francia felvilágosultak autodidakta rokonát, de nem a harcias közírót, aki a kapitalista dzsessz lélekrontó hatásáról értekezik; Németh Lászlóban a lángészt, de nem a sértett, vidéki tanárt, aki Németh Lászlóban a lángész társa volt; egyáltalán: az íróportrék sora inkább lenne kedvem szerint való, ha elegyesebb lenne, ha Csoórinak a több irodalmi modell egyidejű létezéséről vallott nézetét elemző szöveg is hitelesítené; és végül jobban járt volna a Tenger és diólevél is, ez az önéletírásba oltott költészetfilozófia, Csoóri eddig legnagyobb szabású vállalkozása az esszé területén, ha nem esett volna benne aránytalanul nagy hangsúly a táncházmozgalomra; mintha arra a kérdésre, hogy hogyan éljünk, azt is válaszolhatnánk: járjunk táncházba; holott maga Csoóri húzza ennél jóval tágabbra kérdéseinek ívét; nem folytatom, nincs miért. Csoóri esszéírásának legrokonszenvesebb vonása épp az, hogy nemcsak eltűri, hanem szinte várja is ellenvetéseinket, mint a szerző kezdeményezte beszélgetés folytatását. Vitathatatlan remeklései sem tudományos értelemben vitathatatlanok; egy kukacos szaktudós biztosan találna kivetnivalót Csoóri népdal- és népballada-értelmezésében; csakhogy mit számíthat az ő tűhegynyi igaza ahhoz az óriási nyereséghez képest, amivel Csoóri értelmezése kecsegteti az eleven költészetet?

Csoóri, ahogy ma látjuk, több, mint egy verseivel vívódó költő, aki sokra vitte, de nem annyira, amennyire tehetsége följogosította volna. De több annál a gondolkodó írónál is, aki meg nem írt verseivel váltotta meg a jogot az esszéhez. Váltogatott műfajaival, prózából versbe, versből prózába hajló szövegeivel, tehát így, ahogy van, egészében az, ami: jelenség, melyet kicsinyes vérbosszúit hetedíziglen álló irodalmunkban meghökkentően egyöntetű szeretet övez. Gyanítjuk: e nagy szeretetet némi lelkifurdalás is színezi, mivel Csoóri mások helyett is fölvállalta az ugrabugra író kényelmesnek éppen nem mondható, néha pedig egyenesen nevetséges szerepét; mondhatnánk, helyettünk is ugrált; a közösség helyett, mely ez idő tájt halaszthatatlan magánügyeivel volt elfoglalva. Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit; nekünk, sorsa közeli tanúinak, vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta; a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.