Nagy László

1978. január 30-án hajnalban Nagy László költő a feleségét hívja. „Úgy érzem, meghalok – mondja –, pedig nagyon nem akarok meghalni.” Negyedóra múlva már nem él. Szívroham. A halálhír reggel kezdi járni a várost, hamar eléri az irodalmi lapok szerkesztőségeit is. A három szerkesztőség közös portáján a portás néni kora délelőttől fogva azzal fogadja az érkező munkatársakat: „Meghalt a mi Lacink.” A szerkesztőségi szobákban szokatlan csönd. Aztán döcögve megindul a gépezet: csikorogva szerkesztődik a nyomtatott gyász. A halálos rutin érezhetően akadozik; félretárcsázott számok, géphibák, egy titkárnő már harmadszor írja le ugyanazt a mondatot. Fájdalmas zavarodottsággal mindenki ugyanazt érzi: ez most nemcsak a halál elvont hidege, a kinek-mennyire személyes veszteség, a könnyek, az üres szék, a gazdátlan ruhák. Valami más.

Egy héttel később, a temetésen a ravatalozó előtti térség feketéllik az emberektől. A gyászoló közönségben szinte minden foglalkozás képviselteti magát. Hivatalban lévő miniszter préselődik sértődött íróhoz, nemzetközi hírű operaszerző valakihez, aki szerette Nagy László verseit. A tömeg, mint az élő test, lassan hullámzik. Hivatalosak és nem hivatalosak, fővárosiak és vidékiek, így vagy úgy gondolkodók, egymással amúgy szóba sem igen állók; többnyire hajadonfőtt, a kucsmát, a kalapot, a sapkát a kezükben tartják. Sok a fiatal. Borzas hajú, titkos versírók? Diákok? Állnak a zsúfolt présben. Először egy miniszterhelyettes beszél, majd egy a határon túlról, Erdélyből érkezett író. A koszorúk nem férnek föl egy autó tetejére, két kocsi viszi a sírhoz a virágokat. A sírnál két, népzenét játszó együttes fiataljai népdalokat énekelnek, éneküket hangszeren kísérik. A gyásznép nem fér a sír köré, elözönli a sírok közt húzódó keskeny ösvényeket. Mind többen állnak föl a környező sírkövekre, látni akarnak. Sáros lábnyomukat nem a sírkövekre, csak a télire rájuk húzott nylonfóliára pecsételik. Vége a siratóknak, váratlan görccsel félbemarad a dallam. A beállt csöndben egy hang a himnuszt kezdi énekelni. Az egyik sírkő tetején kucsmás bácsi áll, szemmel láthatóan vidéki, másokkal együtt ő is átveszi a dallamot, hamisan énekel, a szeméből csurog a könny.

A sírkövek közti csúszós ösvényekről előbotorkáló emberek a sarat tisztogatják le a cipőjükről, azon tanakodnak, hogy hol igyák meg azt az egy-két korty bort, ami az elviselhetetlent elviselhetővé zsibbasztja, nem gondolnak a történelemre. Holott ezt a temetést valójában a történelem rendezte, az gyilkolt, ha balesetnek álcázta is, és az gyűjtötte a sír köré ezt a vegyes közönséget, amely lassan áramlik kifelé a temető kapuján, hogy fölszívódjék a nagyváros hétköznapjaiba. Az a roppant társadalmi fordulat, mely a vesztes háború után ment végbe Magyarországon, mindazoknak, akik civilizáltabb égtájak lakói számára alig elképzelhető mélységből emelkedtek a lehetőségek magasába, nemcsak a fölemelkedés kezdetben mindent elhomályosító örömét hozta, de – később legalábbis – a túlhajszolt munkát, a görcsös igyekezetet a behoznivalókban, magán- és közkételyeket, az önvizsgálat meg-megújuló gyötrelmeit is – a szívrepedésig. A gyászolók között bizonyosan akadt olyan, aki Nagy László életművénél nagyobbra tartja valamely más, kortárs magyar költőét. Nemigen akadhatott azonban olyan, aki ne tudta volna, hogy ennek az országot átgyúró változásnak Nagy László volt az egyik, ha nem a legtisztább költő hőse. Egyéni báj és a mélytengeri nyomorból kiemelkedő szegénység emlékéhez, mint gyötrő és megőrző erkölcshöz való tudatos igazodás tette azzá. A halála okozta megrendülés nem a nyelvmester költőnek szólt, noha Nagy László mestere volt maga teremtette nyelvének, hanem annak a ritka fölvillanásnak, mely még nagy költők pályaívén sem túl gyakori. Képességeken és nagy szándékokon túl szerencse dolga is, hogy az egyéni a közös vonzáskörébe kerül-e, de ha már egyszer odakerül, és a költő nem szédül meg vagy retten vissza a nagy lehetőségtől, csillagok módjára robbanhat egymásba költészet és sors, hogy lángcsóvaként vesse a verset, melyet aztán csak zavart hunyorgással tud szemügyre venni a minden hájjal megkent Akadémia, mert a nagy fényességtől nem látni pontosan, hogy hol húzódik a határ élet és művészet között. Nagy Lászlónak kijutott a vágyott és rettegett szerencse: égethette magát, világíthatott, még a tehetségeit tékozló bőséggel ontó magyar költészetben is szokatlan fényességgel.

1925-ben, Felsőiszkázon, egy dunántúli faluban született. Házuk szélső ház volt; innen a falu, onnan a bozótos szabadság. A szabadság egyetlen formája az életükben. A család szegény, tagjai parasztok, tanult ember sohasem volt köztük. És talán ezután sem lenne, ha nem szólna közbe a sors. Először egy csontig hatóan lucskos és hideg nappal, melyet a későbbi költő a szabadban tölt valami állatot pásztorolva. A hideg a szó szoros értelmében a gyerekember csontjáig hat; az orvos, akinek kezei közé kerül, rosszul kezeli; a beteg egy életre sánta marad. Ettől azonban még – saját televíziós nyilatkozata szerint – munkára fogták volna őt is, mint osztályostársait; a sors igazi eszköze a költő anyja, aki azt szeretné, hogy a fia tanuljon. A családnak voltaképpen még annyija sincs, amennyije van; mindenük a banké. Az anya titkon abban reménykedik, hogy a tanult fiú kiszabadítja őket a szövevényből, vagy ha nem, hát legalább ő maga kiszabadul. Így indul a költő pályája a ház mögötti kóborlásból, a testi kínból, a szegénységből.

Bele a történelembe, annak is a sűrűjébe. A háború után az ország romokban, de illúziói fényesek. Hogy is ne lennének? Az emberi természet akar a romország kriptájából kikelni, hinnie kell, hogy karnyújtásnyira a mindent megoldó jövő, másként egyszerűen megfagyna a gőzölgő lehelettel fűtött lakásokban. A tanulni vágyó fiút emellett még saját fiatalsága is ösztökéli, húszévesen a fővárosba indul, hogy részt vegyen a világteremtésben. A vonatot azonban a közeli kisváros állomásán lekési; ott áll a sínek mellett, és rázza a zokogás. Oda a Képzőművészeti Főiskola felvételi vizsgája, vége mindennek. Dacból mégis Budapestre jön; az utcán ténfereg, amikor egy még nála is fiatalabb ember megszólítja, hogy nem akar-e népi kollégista lenni? A népi kollégium a szükség és a csoda oktatásügyi keveréke. Kezdetben jóformán még fedél sincs az alapítók feje fölött; a bomba-vagy-mi hasította résen az égre látni; kevesebb az ágy, mint az aludni szándékozó, egy ágyban olykor ketten is megalusznak. Amúgy viszont önkormányzatuk van, a gyakorlatban tanulják a demokráciát, a hétköznapok kis háborúiban a nagy vállalkozások stratégiáját. Gyerekkorának paraszti világa után ez Nagy László második, életre szóló élménye, ez a bumfordi, szélfútta, korgó gyomrú szabadság. Minden egyszerű, csak a régi világ nyomait kell még elsöpörni. A képzőművésznek készülő fiatalember habzsolja a világot, felkészül választott mesterségére, de közben verseket is ír. Verseinek kézirata tudtán kívül elkerül egy folyóirathoz, az egyszerre hatot közöl belőlük. Feszes ritmusú, keményre kalapált dalokat. A rajz, a faragás ettől fogva csak a költő magánszenvedélye.

1949-ben ösztöndíjjal Bulgáriába kerül, a bolgár népköltészettel ismerkedik. 1952-ben tér haza. Más országot talál itthon, mint amilyet itthagyott. Zárt ajkak, lapos pillantások. A mezőgazdaság vad kalandok után a csőd felé közelít. Húst alig kapni, szempontot annál bővebben. „Rosszul gondolkoztok, barátom”, idézi majd saját apját Nagy László, fölidézve a vele folytatott beszélgetést, a nyomott hangulatú falut – több mint húsz év múlva, egy televíziós interjúban. „Így mondta: barátom; nem mondta, hogy fiam.” A költőt arcul csapja az, amit lát; megy haza gyötrődni, verset írni arról, amit látott. Arról, amit nem illett volna látnia. Hangja elkomorul, érlelődik benne a végképp felnőtt költő. A megrendüléstől, jegyezzük meg, és nem attól, hogy egy elhibázott gazdaságpolitika ellen ír hol-mennyire homályos verseket. Megrendülése mélyebb annál, hogysem készen lenne a magának adandó válasszal, hogysem újságcikkversekkel felelhetne arra a kérdésre, mely világképére vonatkozik. Költőként keresi a választ, és minthogy védtelenebb és esendőbb, mint valaha, ott, ahol szilárd értéket gyanít: a hazai és a világköltészet nagyjainál.

Ne gondoljunk itt a „mesterek követésére”, egy széplélek olvasmányélményeire. A költő nem egy új stílust keres, hanem magát az új megvilágításban. Ismerkedik, amennyire körülményei engedik, a modernnek nevezett költészettel – azért, hogy rádöbbenjen a magyar és a balkáni népköltészet olykor minden idézőjel nélkül értendő szürrealizmusára, a költői képalkotás egy sajátos módjára, mely létrehozza a – mondjuk úgy – lírai magfúziót, és fölszabadít valami, már-már szövegen túli energiát. Ebben a keresésben elődje is van, pálya- és kortársa, Juhász Ferenc, a korszak egyik nagy költő-fölfedezője. Juhász – mintáit, hazai és külföldi előzményeit számításba véve is – csodaszerű váratlansággal bukkan rá valamire, ami a magyar költészet egy egész nemzedékének további útját meghatározza: a régi magyar költészet epikus formáit telíti – többnyire robbanásig – a modern természettudományos gondolkodás ihlette és a végtelenségig részletező pontosságában már-már szürrealista képanyaggal. Auden, aki angol fordításban olvasta Juhász e korszakának egyik remekét, a kor egyik nagy versének tartotta azt – joggal. Nagy László egy időre teljesen Juhász vonzáskörébe került. De már ekkor is kiütközik alkatuk néhány eltérő vonása. Nagy Lászlót még Juhász elsöprő hatása sem vehette rá arra, hogy elfeledkezzék arról, amit szinte akaratától függetlenül, az ösztöneivel hallott; némi iróniával, de nem egészen alaptalanul úgy mondhatnánk: a lírai tudatalattiban tárolt dalról. Formái tagoltabbak, ritmusai élesebbek; hosszú sorai a Juhászéinál jóval kevésbé érződnek végtelen hömpölygésnek. Útjuk a későbbiekben el is válik. Juhászt megkísérti a nagy fölfedező nagy csábítója: saját fölfedezése. A kozmikus teljesség bűvöletében költészete mindinkább csak a vers határhelyzeteiben képes létezni, mind képanyagának növekvő bonyolultságát, mind művei terjedelmét értve ezen. Bonyolult képanyag, bő, netán túlzott terjedelem – ez a jellemzés Joyce és Musil századában semmiképp sem tekintendő értékítéletnek, amiképp – magában – nem is az; leírásunk csak azt kívánja érzékeltetni, hogy Juhász művei a szó köznapi értelmében nemigen nevezhetők formás műveknek, éppúgy, ahogy – egy korábbi korból véve a példát – Blake próféciái sem. Dalformának és látomásnak, ha tetszik: dúdolható dallamnak és bonyolult közlendőnek a személyiség varázsával is hitelesített egyensúlya: ez Nagy László találmánya; nem előzmények nélküli, s nem is hasonlíthatatlan teljesítménye az utóbbi évtizedek hazai költészetének, a maga nemében mégis páratlan. A kortársi magyar költészetnek Nagy László volt az egyik legnagyobb dalköltője, ha jól értjük a szót, és dalköltőnek nem a dallamos versek kismesterét mondjuk, hanem azt a költőt, akinek zenéje is közlés, netán súlyos és véres, mint a Cigányrománcok és a Siratóének költőjéé, a spanyol Lorcáé.

Mindezzel együtt formásnak nevezni egy költőt majdhogynem sértésnek hangzik. Mintha egy szépségét ápoló asszonyt dicsérnénk a főztjéért. Csakhogy itt nem erről van szó. A magyar irodalomtörténetben tanulmányok sora elemzi a modern művészeti mozgalmak magyarországi pályafutását, ítéli kísérleteiket – végső soron – kudarcnak, és talál e kudarcra magyarázatot az ország történelmében. Szó se róla, mindebben sok az igazság. Van azonban valami, ami az okfejtés során még a hazai tanulmányokból is rendre kimarad, hihetőleg éppen azért, mert annyira kézenfekvő, hogy már túlságosan is az. A magyar nyelvre célzunk. Jó fülű megfigyelő akár egy New York-i buszon, akár a londoni földalattin könnyen kiszűri az angolul beszélők közül a magyar anyanyelvűt, még akkor is, ha az illető kiejtése nem üt el feltűnően a helybeliekétől, mivel a beszélő beszédmódjában van valami különös. Beszédének dallama más, a korrekt angol hangsúlyozáson is átüt az elfelejthetetlen magyar szó eleji hangsúly. A magyar hangsúlyozás ugyanis, eltérően az angolszász nyelvek dinamikus hangsúlyozásától, statikus, a fő hangsúly mindig a szó elejére esik. A két hangsúlyozási mód közti különbség lényegi. A dinamikus hangsúlyozás esetében a szó hangsúlytalan szótagjai megrövidülnek, a statikus hangsúly a szótagok hosszúságára nincs hatással. A magyarban tehát függetlenül a rájuk eső hangsúlytól a szótagok hosszúsága abszolút, rövid szótagra is eshet hangsúly, az mégsem érződik ettől hosszúnak. E nyelvészeti tényből eredően magyarul mind a hangsúlyos, mind az időmértékes verselés, sőt e kettő néminemű keverése is lehetséges. A magyar nyelv ragozó, tehát a szóvégeket alakító természete folytán pedig lehetséges sokféleképp rímelni is: olasz módra, tiszta rímekkel, melyeket a csak efféle rímelésre képes olasz nyelv napjainkra az elviselhetetlenségig megunt; de jó zörgősen, „modernül” is: ez esetben az eredetével a népdalok időtlen múltjába vesző, magyar asszonáncot használva, melynek használatát csak a spanyol románcrímelés engedékeny szabályaihoz fogható kötelmek szabályozzák, alig valamivel többet kívánva az érintett magánhangzók összecsengésénél. Mindez már nemcsak verstani kérdés. Képzeljünk el egy olyan nyelvet, melyen Swinburne versbravúrjai a közbeszéd elevenségével hatnak. Egy nyelvet, melyen a második világháború haláltáborát Vergiliust idéző hexameterek elevenítik meg; azt, hogy ez a mutatvány egy csöppet sem érződik mutatványnak, illetve hogy csak a szó legmagasztosabb értelmében érződik annak: a tábor foglyainak horkolása mögül háttérzeneként szól Vergilius latin ritmusa, az eklogák, és bennük a latinoké mellé süllyedt tegnapi világ, melyben még értelme volt verslábnak, versnek, költészetnek. A modern költészeti mozgalmak magyarországi történetét tehát úgy is fölfoghatjuk, hogy a költőknek egyszerűen nem volt szívük szétverni azt a zeneszerszámot, mely ilyen hangzatokat volt képes kiadni magából. Ehelyett az történt, hogy a magyar költészet – éppúgy, ahogy korábban a latin, majd később a nyugat-európai versformákat – fölszívta a szabad vagy csak szabadnak látszó, de mindenképpen új versbeszédet is, Whitmantól Lautréamont-on át, Apollinaire-ig és Eliotig. Formásnak nevezni egy költő művét – Magyarországon legalábbis – nem sértés. Századunk magyar költészetének nagyjai közül többen is megpróbálták összhangba hozni korunk harmonikusnak végképp nem mondható eszmevilágát anyanyelvük eredendő zeneiségével. Nagy László egyike az összhangszerzőknek.

És nemcsak a maga költészetében. Egy nyelv, ha olyan, mint a magyar, folytonos kihívás, hogy kiderítsük, mit bír ki még a hajlékonysága. A magyar műfordítást persze a tájékozódás igénye hívta létre, de fölvirágzását a befogadó nyelv szinte határtalan rugalmassága tette lehetővé. Hovatovább a fordítás a magyar költők kiegészítő sportjává lett, a kaland és a tanulmány lehetőségét egyszerre kínálva művelőinek. Nagy László mindvégig őrizte a gyermekkori szegénység emlékét, de csak mint erkölcsi mértéket; érett korában látókörébe nemhogy egy falunál, egy országnál is több fért: a világköltészet. Holott ő aztán igazán mélyről indult. A már említett televíziós interjúban első fordítói kísérletéről is beszámolt. „Egy akkoriban népszerű magyar sláger magyar és román szövegét hasonlítottam össze, megszámoltam a verssorok betűit; még nem tudtam a szótagról.” Később megtanulta ezt is, mást is, hogy a megtanult technikával érvényre juttassa a megtanulhatatlant, a költő abszolút hallását. Műveinek 1975-ös, négykötetes, gyűjteményes kiadásából egy kötetet foglalnak el saját versei, hármat a fordítottak. A három kötetből egy a bolgár, egy a környező népek népköltészetét, egy pedig a világirodalom költői közül azokat mutatja be, akiket költő fordítójuk valamilyen okból közel érzett magához. A „világirodalom” ez esetben nem üres szó. Góngora, Blake, Burns, Rimbaud, Yeats, Lorca, Dylan Thomas – néhány név, épp csak jelzésnek Nagy László választottjai közül. A teljes névsor egyszerre világít rá Nagy László fordítói vállalkozásának méreteire és a költő magyarságának lényegére. A bezárkózás helyett a nyilvánosságra. Az út a faluvégi házból a világköltészet tájaira vezetett, a magánsérelmek udvarnyi világából mindannyiunk világába, mely a végpusztulással kacérkodva is a jövőben reménykedik.

A magyar költő angolra fordított verseinek egyik angol olvasója a versek kapcsán – a manapság szokásos, lekicsinylő ajkbiggyesztéssel – Dylan Thomas nevét említette. Igaz, ami igaz: a lírai „understatement” korában egy olyan költő, mint Nagy László, könnyen kikaphatja azt, hogy verseinek szövege „túl gazdag”, ő maga pedig divatjamúltan romantikus. De kaphat olyan jutalmat is, mint a kor költői közül kevesen. A hatvanas évek vége felé a fiatalság egy része Magyarországon is ráunt a popzene nemzetközi közhelyeire. Mást akart, valami olyat, amihez mélyebb köze van. Hogy, hogy nem, az addigra már jórészt akadémiai kutatócsoportok hangkonzervjeibe zárt népzene egyszerre föltámadt, és beköszöntött a korábban másfajta zenétől rengő klubhelyiségekbe. Reneszánszukat élték a régi dallamok, hangszerek, és megelevenedtek a régi táncok is. És ezzel együtt megelevenedett valami más, a papírtokba zárt és az újabb időkben mindinkább csak olvasásra szánt költészet is. Az újonnan alakult csoportok mind gyakrabban zenésítették meg Nagy László verseit; dalaival valami olyasmi történt, ami igazi verssel már időtlen idők óta nem szokott történni, énekelték őket, és nem koncertteremben, zongorakísérettel, hanem a tánchelyiségben, a tánc szünetében, a padlón dobogva ritmusukat, önfeledt élvezettel. Ami különben Dylan Thomast illeti, ő csakugyan nagy hatással volt Nagy Lászlóra, az angol irodalom professzora mégis rossz nyomon járt, amikor a magyar költőben az angol követőjét sejtette. Nagy László világa tágasabb volt annál, hogy egyetlen olvasmányélmény – stíluselemekkel vagy bármi mással – betölthesse; hírneves pályatársaihoz a költőt egyszerűen emberi rokon- vagy ellenszenv fűzte: nem a tanítványuk volt, hanem – a szokásosnál egy kissé lazábban értelmezve a szót – a kortársuk.

A világhoz és a költészethez való viszonyát jól tükrözi Nagy Lászlónak A zöld sátor elégiája című verse. Ez a vers, mely egy fiatalkori szeretkezés képeiből tágul költői értelemben vett filozófiává, látszatra egyszerű szerkezetű, bár kissé díszes nyelvezetű, és nem épp szófukar költemény. Látszatra, mondjuk; valójában a sorokat vaskapcsok tartják össze. A rímtelen sorok, melyeket egy hivatásos verselemző kétségkívül egy szabad vers sorainak minősítene, pusztán a hosszúságukkal és a lélegzet szabta cezúráikkal a magyar népballadák verselését idézik. Ezekben a szabálytalanságukban is szabályossá rendezett sorokban habzik az eleven beszéd, barokkos és némiképp csakugyan a Dylan Thomaséira emlékeztető képeket sodorva magával, mint egy igazi patak. Önfeledtnek látszó szóbőséggel egész addig, míg egy nyílt irodalmi utalásba ütközünk:

A „zengés, de lánctalan” Dylan Thomasnak arra a versére utal, melyet Nagy László fordított magyarra, a Fern Hill-re, ennek utolsó sorában („Though I sang in my chains like the sea.”) ő fordította a „sang”-et „zengtem”-nek, egy árnyalatnyit torzítva a jelentésen, magyarrá mentve viszont az eredeti sor zenéjét. És ha azt hinnénk, hogy ez mégsem idézet, és az utalás nem utalás, hamar beleütközünk egy másik emlékezetes sorba is:

Ez a csak félig idézett mondat Balassi Bálintnak, a tizenhatodik században élt nagy magyar költőnek Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról című versének kezdetéről való, és eredeti helyén úgy végződik, hogy „elromlanak”; el azért, hogy annál hívebben mutassák a költő szerelmének „véghetetlen voltát”. Azaz Balassi verse is a romolhatatlant célozza meg, mint Nagy Lászlóé. Szó sincs itt véletlen idézetekről. Annál inkább egy ismerős versépítési technikáról. Versben egy másik költő sorát vagy sorait idézni annyi, mint lenyomni az orgona egy billentyűjét, és úgy hagyni egy kis ideig, hadd szóljon a hang folyamatosan; orgonaműveiben Bach él ezzel a fogással, versben – Ezra Pound közbejöttével – a Waste Land-et író Eliot. És csakugyan, kisvártatva ezekre a sorokra bukkanunk:

Ez az utalás Eliot Négy kvartett-jének egyikére, az East Coker címűre vonatkozik, tágabb értelemben arra a vallásos színezetű gondolkodásra, melyet a csak versben összhangszerző, egyebekben lázadó lelkületű, az élet legfőbb szentségének az ifjúkor teremtő gyönyörét tartó magyar költő hevesen elutasít. Gazdagítva egy tanulsággal a műelemzőket is. Az, aki így szerkeszti versét, nem naiv művész, nem áldozata saját szavainak, nem követője senki és semmi másnak, csak saját megszenvedett igazságának. Teremtője annak, ami másoké is, de amit csakis ő teremthet meg, a maga versét író költő, napjaink költészetének egyik igazi nagysága. Megmosolyoghatjuk azért, mert Eliotra rögtön cilindert is képzel, de nem mosolyoghatjuk meg a szerelmi jelenet sugárzó tisztaságát, a bokor alá gyűrt inget, a szegénység nevelte ember egyetlen vagyontárgyát, puszta életét, melynek méltósága nélkül nincs és nem is lehet sem költészet, sem jövő.