Füst Milán

Kezdjük egy kicsit messzebbről.

Mik az arcképfestő szándékai?

Eltekintve a megélhetéstől, a portréfestés mindenkori nagy ösztönzőjétől, úgynevezett művészi szándékok.

Megalkotni, ahogy ezt elkészült művének neve is jelzi, egy kép mását, azaz, versenyre kelni a természettel és művéről olyan másolatot készíteni, mely mintegy a halál bosszantásaként túléli az eredetit, és így kifogva az időn, belopódzni azon a jól őrzött kapun, mely az örökkévalóságba nyílik, hol aztán művében üdvözül a mester.

Ha szamár az illető festő.

Ha nem, figyelmét közelebbi célra irányítja. Képének tárgyára például, mely köznapi mivoltában is talányok foglalata, és jó szemnek épp elég fölfedeznivalót kínál. Aránytalanságában is arányt és szerkezetet. Olyan szabályt, mely a festőre éppúgy áll, mint modelljére, következésképp megfogalmazása a festő személyes ügye. Amitől viszont a képmás az önvizsgálat eszközévé válik. Confessióvá. A jó portré kettős kép, mely egyforma szemléletességgel ábrázolja a modellt és festőjét, bár az utóbbi szerényen megmarad szemmel nem láthatónak.

Nem árt erre a figyelmet fölhívni.

Irodalmi portréhoz készülődünk, nem halotti maszk elkészítéséhez. Ez utóbbi a gyászolók kegyeletes elfoglaltsága, a költészethez fűződő viszonyunk pedig minden, csak nem kegyeletes. A kegyelet az önzetlenség egyik formája. A költészet iránt érzett érdeklődésünket viszont önző, szégyelljük kimondani, gazdasági természetű megfontolások kormányozzák. Nyerészkedni akarunk, gazdagodni. A költészet az a gyarmat, melyet igazságérzetünk szépérzékünkkel teljes egyetértésben kegyetlenül kizsákmányol, ahol a dolgok értékét az szabja meg, hogy mennyi – eszményi értelemben vett – hasznunk származik belőle. A költészet, nyílt titok, a szegények mestersége. Az irodalmi portré alkotója fél szemmel a modell zsebére sandít. Egy költő nagyságát utódai egyebek közt azon mérik, hogy mennyi mindent tudnak tőle holtában is eltulajdonítani.

Mesterünk emelkedett stílusában szólva: – Nem temetni jöttünk, az istenért!

Épp ellenkezőleg.

Szemrevételezni az elemelhető örökséget.

A véletlen néha lenyűgözően ötletes.

Tizenhat éves ha lehettem, amikor Füst Milán irodalmi gyönyörűségben és cirkuszi mulatságban bővelkedő előadásainak állhatatos látogatója, hallgatóságához intézett fölszólítására vállalkoztam arra, amire csak zöldfülűként vállalkozik az ember, hogy én, iskolám dísze, a lelkes ifjú, a későn jövők számára, kik Milán bácsi amúgy is vérző szívébe minden egyes ajtónyikorgással egy hosszú tőrt döftek, összefoglalom előző előadásainak tartalmát. Tíz perc alatt elmondom azt – és ezt vádlóan mennydörögte a fülembe, miközben pillanatonként előadói szavamba vágott! – amin ő egy hosszú élet során töprengett. Milyen sikerrel szerepeltem – könnyű kitalálni. Félholtan támolyogtam le a katedráról, „tapsoljuk meg a fiatalembert!” – lengett a hangja mögöttem, mint valami gyászfátyol. Előadása végeztével aztán a székéhez intett, maga elé állított, és kezét a fejemre helyezve valami olyasmit mondott, hogy eszes fiú vagyok. Emlékezetesen szörnyű helyzet volt. Ott álltam tizenhat évem minden méltóságával, fejemen egy öregember kezével, szuszogása és pislogása bűvkörében; Krisztust nem szögezték úgy a kereszthez, mint engem a földhöz. És a gyomrom felől lassan megindult a szám, a szemem, testem minden része felé a vad és fékezhetetlen röhögés. Kitörni azonban mégsem volt mersze, mert akkorra megéreztem, hogy a fejemen egy próféta keze nyugszik. Hogy honnan, nem tudom, mert azelőtt soha nem nyugodott próféta keze a fejemen, most azonban igen, ez nem is volt kétséges. Ez a bolond csoportkép, ha homályosan is, fenséges trükköt sejtetett. Tudást és biztonságot, hogy mindezt egy kamasszal teszi, hogy tudja, hol a nevetség határa, meddig arcátlankodhat a pátosz, hol állja útját a szemérem, hogy fiúval teszi ezt és nem lánnyal, akit bizonyosan szép kisasszonynak szólított volna, és olyan tekintettel nézett volna rá, hogy annak torka elszorul; szenvedélyt azáltal, hogy mindez a játék megért neki egy mozdulatot, aki nemcsak színlelte az öregséget, hanem valóban beteg és öreg volt, hogy a játékért magát is kiadta, mert micsoda látvány egy karszékben pihegő öregember, aki kezét egy előzékenyen feléje hajló fiú fején nyugtatja, miközben körüldongják az ötvenedik évüket taposó, nőnemű széplelkek; cirkuszt és bibliát, alpárit és fönségest – egy percbe sűrítve, mert végül is megelégelte a játékot, visszavonta a kezét, én meg úgy menekültem, mint aki az ördög torkából ugrik ki, és azontúl féltem a közelét. Később mindössze egyszer és csak messziről láttam egy irodalmi esten, ahol a Lear-monológot szavalta, szokása szerint harsogva és könnyek közt. Akkorra viszont már tudtam azt, amit korábban csak sejtettem, hogy kezét komikus fenséggel a fejemre helyezve költészete titkát osztotta meg velem.

Mert titokzatosnak aztán titokzatos az ő költészete. Legalábbis méltatóinak többsége szerint. Nincs a magyar irodalomnak még egy költője, akit olyan egybehangzóan nyilvánítottak volna különösnek, rejtelmesnek, rokontalannak, mint őt. „Füst Milán senkihez sem hasonlít, messze áll mindenkitől, mint a sivatag fája”… „Az új magyar irodalom indulásakor mint lírikus jelentkezett sötét költeményeivel, s már ekkor külön helyen állott”… „Külön színként és külön fejezetként áll az új magyar költészetben”… „Az új magyar költészetnek nincs csoportja vagy iskolája, ahova Füstöt be lehetne állítani, sőt ebből a nézőszögből az új európai költészetben sem tudnám a helyét megjelölni”… Véleményeket idéztünk, nem akárkikét, sorrendben Nagy Zoltánét, Kosztolányi Dezsőét, Komlós Aladárét, Kassákét, tisztelgő méltatóiét, kiknek véleményét maga Füst olyan nagyra tartotta, hogy kivágatukat szokatlan gesztussal versei függelékeként prezentálta az olvasónak – jó érzékkel sejtve meg, hogy itt egy legenda van születőben. A legmagányosabb magyar költő legendája. Mely legenda hízelgő a költőre nézve, és jó alkalom a kritikusnak, hogy a titokról ne próbálja meg föllebbenteni a fátylat. Ha egy költészet magában hordja a magyarázatát, minden további magyarázat fölösleges. A Füstről szóló irodalom bámulatosan szegény a tárgyi észrevételekben. „Objektív szomorúság” – minősíti Karinthy e rejtelmes költészetet; ez észrevételnek fényes, fogódzkodónak azonban túl magas. „Költészetének külön természeti törvénye, égalja, szókincse van” – írja Kosztolányi, ami jellemzésnek helytálló, sajnos nemcsak Füstre, hanem száz más költőre nézve is; igaz viszont, hogy másutt mintegy mellékesen épp ő tesz egy szakszerű észrevételt; ha verskezelési kérdésnek is véli, megjegyzi, hogy Füst a fenségest a hétköznapival fűszerezi. Ez azonban csepp a tengerben, Füstöt többnyire versei paródiájaként ható prózai ódák méltatják, melyeknek szakszerűsége abban áll, hogy rendre bebizonyítják: a mester versei úgy szabadok, hogy kötöttek, és fordítva. Füst költészetének valódi lényegét Vas István villantja föl elsőnek, amikor kellő nyomatékkal beszél verseinek „következetes történéseiről”. Nem mintha a többiekből hiányozna a kritikusi szimat, a beleérzőkészség. Prózaibb okokat keressünk. Vas a méltatók zöménél fiatalabb, nem esett áldozatul annak az optikai csalódásnak, aminek idősebb pályatársai. Ne felejtsük el, Füst fellépése egybeesik egy sor stílusháborúval! Füst Milán szabadverseket ír. Füst Milán versei különösek. Füst Milán versei azért különösek, mert szabadversek. Ez a hibás következtetés iskolapéldája. Mégis, kellő távlat híján, erre a logikai alapzatra épül a Füst-irodalom háromnegyede. Ha van költészete körül rejtély, épp ez az: hogy nem láttak a fölszín alá nagyszerű kortársai?

Rejtélyes verssor van, rejtélyes költészet nincs. A vers rejtvényt kínál az olvasónak, megfejthetőt és megfejtendőt. A költészet, mely csupán magában hordja magyarázatát, a kényelmes kritika találmánya, gyakorlati haszna éppannyi, mint az örökmozgóé; a jó vers olyan növény, mely gyökereit a való világba mélyeszti, legföljebb ez a gyökérzet gubancos és tekervényes, mint költőnk esetében is. Kertészkedünk, ne legyünk túlontúl nagyvonalúak; ne repüljünk el szellemes hasonlatok szárnyán munkahelyünkről. Egy hasonlat annál értékesebb, minél szélesebb csapást vág a tényszerű elemzésnek, és értéke a belőle származó újabb hasonlatok számával arányosan csökken. Karinthy – különben ragyogó – hasonlata a „régi hollandus” képekkel nem sok lehetőséget kínál a gyakorlati alkalmazásra, lévén a két mesterség egymástól merőben különböző, amellett, épp azért, mivel az írott szöveggel csak távolról, hangulatilag volt összefüggésbe hozható, túl sok nem kevésbé ragyogó hasonlatra adott alkalmat. Breughel, Brouwer, Van Catade – egész kis művészettörténet kerekedett Karinthy sziporkájából, mely azt a jogos benyomást keltheti a Füst költészete iránt érdeklődőben, hogy költőnk festőktől tanult – írni. – Hát óvást ez ellen nem emelt senki? – kérdezhetné az irodalom barátja. Dehogynem. Halász Gábor például, a kiváló kritikus, aki egyébként szokásától eltérően jókora bakot lőtt Füstről, a „majdnem jó” költőről értekezve, kifejezetten tiltakozik az ellen, hogy Füstöt Breughellel egy sorban említsék. Mert kire is emlékezteti őt Füst? Csontváryra, az őrült festőre! Bizony, kis híja annak, hogy az olvasó is ezt tegye. A nem kellőképpen alátámasztott hasonlat, hogy mi is bővítsük eggyel a hasonlatok körét, olyan, mint a lavina; ártatlan ötletként indul az eszmetársítás magas csúcsáról, hogy útközben szógörgeteggé növekedve elpusztítson minden útjába kerülő emberi alkotmányt. Jelen esetben egy költő írott szövegeit. Melyeknek tüzetes elemzésére, hidegvérrel megállapíthatjuk, meghökkentően kevés figyelmet fordított a költő „megrendítő, de egyben fölemelő látványától” lenyűgözött kritika.

Üljünk be az iskolapadba. Vegyük elő Füst Milánnak egy jellegzetes, érett kori remekét, mely a Levél Oidipusz haláláról címet viseli. Kezdjük el – pirulva! – kibelezni.

Görög színhelyen vagyunk, a görög dráma színhelyén, azon a bizonyos „kultúrhistóriai” színen, mely a Füst-verseknek gyakori, a kritika által is jelzett színtere. Hangosan sírva itt emelik fel kezüket azok, akik közül egy a beszélő, a költő, azaz itt siratja Oidipuszt a kórus. Látjuk, s diákkorunkból tudjuk, miért. Állapítsuk meg: egy történelmi vers kezdetén állunk. E benyomásunkat csak elmélyíti a második versszak:

Ekkorra már teli vagyunk megrendüléssel, és szilárd meggyőződésünk, hogy a vers arról szól, amin mi mélyen megrendültünk. Amikor váratlan fordulat következik, s megjelenik egy újabb és fontosabb szereplő, egyelőre még társnői körében. Hogy mi célból, megtudjuk, ha elolvassuk a harmadik strófát:

Erről van tehát szó, bólintunk, némileg meghökkenten, és megállapítjuk, hogy minden bizonnyal bedugult a fülünk, mivel a gyászolók sikolyait és zokogását most mintha kevésbé jól hallanánk, mikor aztán a negyedik strófa felvilágosít arról, hogy kik is vagyunk mi, olvasók: a költő balekjai.

Szó sincs itt szegény Oidipuszról! Azaz hogyan van róla szó, a nagy bűnösről, a végzet fölidézőjéről? Díszleti minőségben a halálával szolgáltat hátteret annak a szörnyűséges drámának, hogy egy végzetes kasszírnő elcsábít egy ártatlan, minden bizonnyal pesti fiatalembert. Az ujjain gyűrűk! És mi még bedőltünk a gyászolók kórusának! Igen ám, csakhogy a vers így is szárnyal. A torkunk így is elszorul. Mert a szöveg fensége csakugyan görög. És a helyszín milyen valódi! És a részletek milyen hitelesek! Hogy csattognak a hetérák papucsai, milyen gyászosak az átszúrt dudák! Az olvasó ott áll – emlékezzünk csak! – fején a költő kezével és, noha érzi a helyzet komikumát, nem mer röhögni. Miért?

Mert szakavatott bűvésszel találta magát szemközt. Olyan költővel, aki birtokában van egy szédítő fogásnak. E fogásnak azonban kevés köze van a festészethez. A drámaíráshoz annál több. Vegyünk egy közismert példát. Fiatalember töpreng az élet csekély értékéről. Ha ezt csak azért teszi, mert éppen rosszkedve van, vállat vonunk: holnapra kialussza. Ha viszont tudjuk, hogy az illető fiatalembernek galádul megölték az apját, mely eseményről éppen e megölt atya szellemétől értesült éjfélkor egy bástya fokán, és e közlés következtében hajlamain és vágyain erőszakot téve kell egész életét egy erejét meghaladó föladat végbevivésére áldoznia, töprengése szíven üt, megtelik tartalommal, még azt is elhisszük neki, hogy királyfi létére közembert sújtó csapások keserítik. A fiatalembert Hamletnak, a jelenséget drámai helyzetnek, a mestert, aki e helyzet kiaknázásának legfőbb mestere a világirodalomban, és akitől Füst a fogást kölcsönözte, William Shakespeare-nek hívják. Füst Milán drámai költő. Csakhogy nem abban az értelemben, ahogy ezt a jelzőt költőkre szokás alkalmazni. Ő nem drámaian cselekményes vagy erőteljes verseket ír, hanem legszemélyesebb lírai közlendőjét úgy hozza tudomásunkra, mintha egy színpad közepén állna, ahol az imént a szemünk láttára játszódott volna le valami víg avagy tragikus történet, és ő ennek szereplőjeként szólna a közönséghez, azaz versei szerepek, amiket szereplők adnak elő a nyílt színen a színjátszás törvényei szerint, éppen csak minden szerepet ő maga alakít. E „drámai előzmény”, kivéve a pályakezdő versek egy részét, minden verséből kimutatható. Hol szövegszerűen megfogalmazva, mint az előbbi versben, hol rejtettebben, értelemszerűen, olyan alkalmakkor, amikor látszatra magáról beszél, aki azonban éppolyan szereplője a versnek, mint költeményeinek többi figurája, mindössze kámzsa vagy páncél helyett zakót és nadrágot visel. Itt állunk tehát a nagy lehetőség küszöbén, hogy a holland festőket angol drámaírókra cseréljük.

Csakhogy semmitől nem óvakodunk jobban, mint ettől. Igaz, nem lenne nehéz föladat Shakespeare jelenlétét kimutatni Füst szövegeiben, abban a versében például, A részeg kalmár-ban, melyben a kortársak zöme Bosch Jeromos ecsetjárását vélte fölismerni, meghallani – fülünket hegyezve – a Macbeth boszorkáinak sivalkodását (hozzátéve, hogy eljárásunk jogszerűbb lenne elődeinkénél, mivel Füst alakjainak imponáló jellemvonása a bőbeszédűség, ugyanez viszont nem mondható el Bosch mester festett figuráiról), mégsem élünk a lehetőséggel. Túlságosan is vonzó. Mögötte ugyanis a lehetőségek egész családja bújik meg. Füst verseiben kellő figyelemmel a magyar Biblia Károli Gáspár-féle nyelve éppúgy kimutatható, mint, mondjuk, Berzsenyié. Nyomaiban persze. Beépítve a versbe egy hídszerkezet elemeként, szoros szomszédságban mindazokkal az alkatrészekkel, amiket a költő máshonnan szerzett be. Ez a híd viszont egy stílusingovány felé visz, melybe semmi kedvünk – drámai módon – belefulladni. Az a tény, hogy Füst Milán a drámaíró szemével szerkeszti a verset, nem ok arra, hogy elődeink hibájába esve minden zárat egy kulccsal akarjunk kinyitni és a középkori helyett egy Erzsébet kori költőt szerkesszünk magunknak. Füst ennek a századnak a költője; az imént épp azt vetettük méltatóinak szemére, hogy megelégedtek a stiláris jegyek szemrevételezésével, és minthogy ezeket különösnek találták, magát a költőt is kinevezték Zeusz fejéből kipattant magányos lélekké. Mi magunk sem járnánk el különben, ha mi meg egy alkotói fogás érvényét terjesztenénk ki mértéktelenül, és elfeledkeznénk arról, hogy mit szerkeszt ez a költő drámai módon: verset. Füst – ha rejtőzködve, ravaszkodva is – lírikus, kinek költő voltát éppúgy nem lehet pusztán a technikájával magyarázni, mint azzal, hogy ifjúkorában gyakran rátört a szomorúság. Célunk nem is ez, csupán annyi, hogy magát a technikát magyarázzuk, mivel a kortársak viszont azt nézték – a különös látomások foglalataként – Füst költészetének. „Ezekben a versekben szólal meg először a magyar vers libre” – írja Kosztolányi, ami a mi szemünkben egyenértékű azzal, mintha Kolumbuszban a burgonya fölfedezőjét tisztelné a világ. Mert Füst kolumbuszi megújítója a magyar versnek. Prozódiailag is, noha csak a néhol megugrasztott jambust igazította a lélegzethez, és a verssort szabadította föl a strófák hűbéri rendjéből, de hogy ezzel mit művelt, azt épp a túlzott fontosság mutatja, amit e tettének tulajdonítanak. Mégsem a metrika Dantonja ő elsősorban, hanem olyan költő, aki az új költészet felé vivő ösvényen egy lépéssel a kora előtt jár. Igaz, barátcsuhában.

Az öltözék viszont korszerű sérelmeket takar. Füst Milán árva lélek, prózai okból az: apja korán elhalt. Ifjúkora merő szorongás, e szorongást azonban nem sötét középkori sejtelmek táplálják, hanem modern pénzgondok. Költőnk – saját bevallása szerint – első sikeresnek mondható prózai írásában nem az örök üdvösségért folyamodik, hanem trafikengedélyért édesanyja számára. Borús világtátása némi hasonlóságot mutat azoknak a fiatalembereknek komor szemléletével, kikre személyes védtelenségük miatt nyomasztólag hat a Monarchia mind nyilvánvalóbb anyagi és erkölcsi ínsége. Kafka fantasztikus logikája egy tőről fakad Füst logikus fantasztikumával, mindkettő mögött a nyomorúságos ifjúság kísértete leng mint korszerű rémalak. S micsoda díszletek között! Egy operettvilágban, mely látszatra semmi magyarázatot nem kínál az effajta nyomasztó szellemek létezésére. Hacsak nem úgynevezett „örök” magyarázatokat. Azokat viszont bőséggel. Füst pályakezdete azt az ifjút vetíti elénk, ki a világot sötét nevetségnek látja, verseinek stílusa pedig arról árulkodik, hogy verskezelést – elemi fokon – éppúgy a századvégi költőktől tanult, mint a hangját kereső Ady. Csakhogy ezzel vége is a hasonlóságoknak. Füstből hiányzik a szándék és a készség, hogy a maga megrendítő sorsát más sorsok függvényeként is szemügyre vegye, hogy prózai mivoltában, társadalmi sorsként tegye vizsgálat tárgyává. Ehhez túlságos súllyal üli meg lelkét a borulat, kevésbé költőien, túlságosan is el van foglalva saját magával ő, az objektív költő. Csak hogy jelezzük: modern vonás ez is, század eleji. Szomorúsága báltermében ott áll tehát a magányos lélek, nézi a mennyei lampionok hűs tüzét – és kezdi magát kényelmetlenül érezni utcai ruhájában. Ez most nem az alkalmas pillanat a trafikengedély szóba hozására. Jelmezt ölt tehát, szomorúságához illő ódon és fenséges holmikat, és szólni kezd azon a hangon, amit mi az ő költői hangjának ismerünk. Valószínűleg eközben érhette a meglepetés, azon kapva magát, hogy ruháit váltogatva énjének bizonyos vonásait is cserélgeti, és ő, ki az imént még annyira szőlőmíves volt, hogy a nyelvén érezte a must édességét, most minden ízében Mihály, a bánatos kísértet, akit csak egy perce gázoltak el a várúr kurjongató kocsisai; azon, hogy költő létére jellemszínész is ő. Fölfedezőket kegyel így néha a véletlen. Füst Indiába készült, az Újvilágba csak belebotlott, mint nagy elődje. Költészete fennkölt és időtlen célja, a lét tárgytalan szomorúsága nagyon is korhoz kötött, következésképp korhatag céltáblának bizonyult, melyet a költő a szecesszió mosolyogtatóan pompázatos nyilaival vett célba. Közben azonban tett egy szakmai észrevételt: a költő szerepe egy a vers kínálta sok szerep közül. Innen csak egy – igaz, jókora – lépés korunk fölismerése, hogy a költő sorsa egy a sok közül, mely fölismerés birtokában a hajdan pótolhatatlan személyiség, a költő, jól teszi, ha a vers hátterébe húzódik, máskülönben arányérzékét kockáztatja. Új szerep várja itt a költészet borongó sztárját, a rendezőé, a díszletmunkásé. Füst költészetének paradox vonása, hogy a költői én minden téren való korlátlan érvényesítésével olyan úton indult el, melynek végén a költő beáll régtől fenntartott helyére: a seregbe közkatonának. Azzal, hogy a drámai és a lírai közti határvonalat korunk előőrseként átlépte, megelőzött nála nagyobb költőket is, és ebben a minőségében csakugyan páratlan jelensége századunk magyar költészetének.

Másban sem igen. Sőt éppen az a vonása avatja egy népes család tagjává, melytől joggal várnánk el, hogy mindenki mástól megkülönböztesse. Füst modern költő. Középkori jelmezben is az. Van azonban egy olyan tulajdonsága, amit joggal nevezhetnénk szerzetesinek, noha ez őt nem a kolostori cella ideális munkaviszonyai közé, hanem a Tudományegyetem magántanári székébe juttatta. Ez pedig hajlama arra, hogy mestersége rejtelmeiben búvárkodjék. Füst nemcsak színésze és színműírója a maga alkotta Globe Színháznak, mint a valódinak Shakespeare; tudós kutatója is az alakoskodás művészetének. Annak a ténynek a fontosságát, hogy személyében egy művész kísérli meg a művészet dolgait rendbe rakni, alig lehet túlbecsülni, mégse kezdjünk bele most a művészeti gondolkodó dicséretébe, elégedjünk meg annak leszögezésével, hogy verseinek fantáziakupoláit a jó pallér szakértelmével építi, hogy képzelet és mesterség nála elválaszthatatlan. Csavarva egyet a szavakon: a mester a vers minden pontját uralja. Ami nagy erény. Vagy nagy hiba. Attól függ, honnan nézzük. Világunk prózai kegyhelyei felől nézve nem a legkedvezőbb megvilágításban tűnik föl e tulajdonsága. Korunk elég illetlen korszaka a világnak ahhoz, hogy a művészt szakmainak nem nevezhető kérdésekkel zaklassa. A rájuk adandó válasz mindannyiunk számára létfontosságú. Füst azáltal, hogy fölényes biztonsággal fölöslegként szűri ki művészetéből vagy éppen színpadi háttérnek tekinti korunk kínos gorombaságait, a felelősség ráeső részét hárítja el. Azt a kockázatot, mely minden mesterségbeli jártasságnál lényegesebb föltétele a költői mű megalkotásának. Ezzel ki is jelöli a maga helyét a középkori kolduló barátok helyett korának azon polgári művészei között, akik mesterségük fedezékéből mély megrendültséggel figyelték a körülöttük dúló égi és földi háború fejleményeit. A nagy művészek között. Mert – és ez költészetének másik különössége – éppen e nyilvánvaló hátránya válik előnyére, ez teszi rafinériáit megrendítő költészetté; az, hogy számára pontosan ez a polgársors a végzetszerű, neki ez az életre szóló, mindent elsöprő és uraló élmény, ez a gyönyörű gályapad, ez a magasztos, ronda, abbahagyhatatlan, édes és hánytató mesterség, az íróság. A költészet. Mert annyira ura a hangjának, hogy az rabul ejti. Ha van átkozott költő, költészetre átkozott, ő aztán az volt. Prózája is vers. Jelképes üzeneteként annak a – Negyedik Henrik király-a tanúsítja, milyen – tragédiaköltőnek, akit elnémított benne a véresebb és köznapibb drámákra készülő kor.

Füst-ország, ahogy Juhász Ferenc nevezi egy keserű pillanatában Füst országát.

Hamu és szárnyalás Európa szélén.

És kevés önismeret.

Azzal, hogy hazája Európa szélén lett azzá, amivé, többé-kevésbé minden iskolás gyerek tisztában van. Azzal, hogy ez valójában mit is jelent, még az oktatók közül is kevesen.

A közfelfogás szerint ez a szélre vetettség azt eredményezi, hogy hozzánk a korszerű eszmék késve érkeznek, minek következtében a hazai fejlődés tíz-ötven éves lemaradással követi az általános európait. Szerepünk eszerint a nehéz felfogású tanulóé. A szegény rokoné, ki mások által levetett, szeretetcsomagban érkező eszmékbe öltözteti fázó családját. A balsors pedig vámőr képében ül határainkon, és lassítja a postaforgalmat.

Könnyekre ingerlő magyarázat ez. Csakhogy van egy szépséghibája. Eltekint a tényektől.

Késedelemre, tragikusra is, akad példa bőven. De a helyzet már a múlt század derekán is kuszább az imént vázoltnál. Nem is szólva századunk első évtizedéről. Ady ingajáratban közlekedett Pest és Párizs között, és nagyobb természetességgel ült vonatra, mint késői utódja, aki ma író-olvasó találkozó céljából utazik Ceglédre.

A valódi nehézségekről épp azoknak az eszméknek a hányattatása árulkodik, amelyek időben érkeztek. Vagy helyben és idejében születtek, mert ilyen is volt.

Van a magyar költészetnek egy pillanata, amikor egymás mellett él és dolgozik Ady, Füst, Kassák. Ez nemcsak érdekesség, olyan, mintha Verlaine-nek Tristan Tzara lenne a kortársa. Többről van itt szó. Az arányok eltolódásáról. Füst biblikus hevületéről már szóltunk. Kassák verse lázas tényközlés. A tényközlés biblikus hevülete viszont egy harmadik költőt jellemez, azt, aki Rimbaud-val párban fölrobbantotta a múlt századi verset, Walt Whitmant.

Füst és Kassák az ő színeiben vív.

A periférián, a kor magyar költője Ady.

Mert eszmeköre viszont whitmani, rimbaud-i, neki van.

A forradalmár egy hanyatlóban lévő költészet nyelvén kénytelen szólni, miközben a költői forma megújítói éppen azon igyekeznek, hogy utolérjék azt, akit lehagytak, és aki – semmi kétség – ott jár előttük.

Mit jelent mindez?

Azt, hogy a korszerűtlenségről is korszerűtlen fogalmaink vannak.

Európa szélén sem látni bölényt a korzón. Pest belvárosa már a század elején is világvárosi. De innen egy óra kocsizás az őskor, a vidék. A kettő közti szakadék a magyar művelődés legnagyobb csapdája. Elsorolni is sok, ki mindenki törte össze benne magát, milyen hadak acsarkodtak egymásra partjairól, egyszerűek és bonyolultak, fennköltek és parlagiak, rímelők és rímtelenek, egyforma elfogultsággal fogadva el hadszíntérnek azt a kanyargós árkot, melynek közös erővel történő feltöltése lett volna legfőbb feladatuk. Hatalmas egy batyuháború zajlott itt. Át a romokon csak József Attila lépett; hogy hova, köztudott. Kortársai közül mindenki más, még az is, aki csak nézője kívánt lenni az ökölharcnak, sebeket adott és kapott.

Hagyomány vagy modernség? Magyarság vagy avantgarde?

Az irodalmi hadászat legfőbb fegyvere a hamis alternatíva.

Az a sóhaj, hogy költészetünk mennyire le van maradva ilyen és olyan költészetek mögött, együgyűek ajkáról röppent el. Az a megállapítás, hogy éppen ebben áll nemzeti sajátossága, s hogy a magyar költő legfőbb feladata füleit befogni, a még együgyűbbekéről. Egy költészet nem lehet lemaradva más költészetek mögött, mivel nem velük van versenyben, hanem saját lehetőségeivel. Azokat viszont kötelessége ismerni.

Történelmi tény, hogy a híres szakadék szűnőben van.

Ez viszont az irodalomra is kötelezettségeket ró. A tárgyilagosságét elsősorban. A legendák eloszlatásáét.

Semmi okunk arra, hogy a középkori Füst helyébe egy modernet ültetve szaporítsuk eggyel a szivárványos elmebuborékok sorát. Füst költészete a példa rá, hogy ódon és új a szemmel alig látható hajszálcsöveknek egész rendszerén keresztül érintkezik egymással, s hogy a „vagy-vagy” a formális logika jelszava. Költői örökségében nem költeményreceptek sorakoznak, hanem gondolkodásra ingerlő versek. Életműve épp torzó mivoltában kihívó. Úgy sarkall önismeretre, hogy kérdésekre bátorít.

Arra, hogy elválasszuk benne a megfutamodót a fölfedezőtől. Fölmérjük a terep nehézségeit, amelyen haladunk.

Fölszerelésünkben az ő időközben elemelt holmijaival is.

1968