Csokonai

Csokonai helye, hatása, jelentősége?

Darázsfészekbe nyúlunk.

Pólyával a kezünkön persze. A pólya a korán jött tehetség mítosza, hogy szegény Vitéz világraszóló, nagy tehetség volt, de hát a sanyarú körülmények, az értő közönség hiánya; folytassuk tovább? Előttünk áll a magyar költészet, ez a hétfájdalmú óra, mely csökönyösen késik vagy fél évszázadot.

A késés persze tény. De legenda is. Tény, mert – Poloniustól kölcsönözve hangunkat – való. És legenda, mert erre a tényre, mint valami előzékeny ruhafogasra, ráaggatható minden elfogultság és félreértés, amit költészetünk nagy háborúja előidézett.

Van-e joga a népnek a költészethez? Megállhat-e a közbeszéd a fentebb stíllel szemben? A spanyol költészetben már a tizenötödik században kitör a „műveltek” és a „népiek” háborúja, mely azután is föl-föllángol; így Lope, Quevedo és Góngora közt is folyik az útszéli kiszólásokkal tarkított nagy nyelvháború, míg végül a háborúskodók hada, sőt maga a háború is belebékül az időbe, mely együtt őrzi külön-külön igazukat is: spanyol nyelvként és költészetként. Nálunk a kérdés még századunk harmincas éveiben is húsbavágóan eleven. Késésünk tehát, némi iróniával így is mondhatjuk, nem fél, hanem öt évszázados.

Ha az ilyen korszakolásnak lenne bármi értelme is. Illyés teljes joggal írja Petőfiről és Aranyról, hogy bizonyos értelemben Burns kortársainak tekintendők. De épp ő figyelmeztet arra is, egy egész életrajzzal méghozzá, hogy Petőfi Shelleynek is vérrokona. És a Családi kör-t író Arany öregkori verseiben ki ne venné észre azt a hangot, melyet a nagy lélekábrázoló, Browning költeményeiben oly szájtátva illik csodálni? Jó pillanatban akár egyetlen verssor is léphet évszázadnyit.

Épp erről van szó, a jó pillanatról. Másképp szólva: a költő szerepéről. Pusztán a nagy szerep nem tesz nagy költővé senkit. De a nagy költő nagy szerepben magát múlhatja felül. Verse, ha a történelem is bedolgozik a forgatókönyvbe, nemcsak az irodalom, a világ remeklése is lehet; képesség és végzet folytonos egymást kihívásában az esélytelen győzelme, ha véren vett diadal is. Nagy szerep, ha értjük a szót, a kukoricásban menekülő Petőfié, a megmaradó Aranyé. Költészetük a bőség már-már áttekinthetetlen és folyton újra fölfedezendő dzsungele, de életük fölfogható példa, a sors két címerképe. Pontosan az, ami a költészeti háborúhoz a legégetőbben szükségeltetik. Egyértelműnek tekinthető, azaz fegyverként forgatható eszme.

Csokonai rossz pillanatban születik. Szerepet, az éhkoppot leszámítva, a sors nem ír neki. Szerep híján viszont rögtön előtűnnek az életmű toldásai; világosan követhető a sokféle hajlandóság, az innen-onnan tanulás, a költő alakváltásai: mindaz, amit másutt a nagy gesztus takar. Majd két évszázadon át tartják félresiklott tehetségnek épp azért a tulajdonságáért, ami igazán nagy költővé teszi: a fogékonyságáért. Életművét szedett-vedettnek és töredékesnek azért, amiért teljes: a sokféleségéért. Nála még a másik tünemény, Berzsenyi is jobban jár: ő – klasszikus jelmezében – legalább csodának egynemű. Nem emeljük meg a hangunkat, mert nincs okunk a büszkeségre, amikor kijelentjük: a nagy háborúságnak mindmáig Csokonai a legnagyobb vesztese.

Mai szemmel nézve elképesztő, hogy ki mindenki ítélte meg a Parasztdal hangütése alapján. Hol megrovólag, mint ízléstelen botrányokozót, hol dicsérőleg, mint a vers forradalmárát. A sok kancsal és felületes vélekedés közt üde színfolt a Petőfié, aki úgy látja benne a maga garabonciás elődjét, hogy van mértéke a teljes Csokonaihoz is: éppoly fogékony szelleme. Majd hosszú és süket csönd. Egész addig, míg a Nyugat föl nem fedezi Csokonaiban – a tüdőbeteg sorsüldözöttet, kinek sírhantja fölött a bús utódok gyászkölteményei úgy sóhajtoznak, mint jobbféle grófkisasszonyok. A félreértés szinte napjainkig hat. Szabó Lőrinc ugyan őt magát nagy költőnek, különös remekét, A lélek halhatatlanságá-t pedig világirodalmi rangú műnek látja, késői sírbeszédében mégis szinte több szó esik a „másik Csokonairól”, a majdnem-Petőfiről, a magyar költészetnek Csokonai korai halála miatt elszalasztott nagy lehetőségéről, mint a nagy megvalósulásról, a töredékes voltában és csapongásaiban is egységes életműről. Melynél napjainkban jóval töredékesebbnek tetszik az utókor Csokonai-képe. Nem mintha a sok kéz által fölvázolt sok vonás nem sürgetné az egységes szemléletet. Gulyás Pál például pontosan látja Csokonaiban Nagy-Debrecennek a maradandóság ellen lázító áldozatát, a közveszélyes, mert független gondolkodót. Az igazság mégis az, bármilyen hihetetlennek hangzik is, hogy a teljes Csokonait, a magyar voltában európai fölényűt, a vergődve győztest, a stílusegyesítőt egyetlen nagy utódja ismerte csak föl, magyarságban és európaiságban egyaránt rokona, Ady.

Újraolvasva e „félresiklott” költő életművét, szellemének üdesége ejt bámulatba mindenekelőtt. Nem is a műveltsége maga, hanem az a mód, ahogy jó pillanataiban ezt a műveltséget kamatoztatni tudja. Nemcsak a természetes költői beszédre való törekvésében, ebben is elődje Petőfinek, noha annak tündéri fölényét nemegyszer csak megcélozni tudja; az ő tudásanyaga helyenként még hivalkodóan van jelen, s versében némi klasszikus kattogás is észlelhető. De ez csak a jó tanuló buzgalma. És a lenyűgöző épp a tanulni tudása. Mint valami eszményi zsebtolvajnak, ragad a keze; mindenkitől elcsen valamit. A klasszikusoktól, a kortársaktól; a természettudósoktól, a gondolkodóktól. És az, aminek tanúi vagyunk: a teremtés csodája. Az a magyar nyelv, mely őelőtte csak sziklát volt képes hasogatni, és még a kortárs Berzsenyinél is lelassul és elnehezül, ha jambusra vált, nála tánclépésben jár, mint valami csikó. Lényege szerint mozarti képesség az övé, tehát nemcsak a könnyed formálás készsége, hanem az a csodálatos adomány, mely még Schikaneder varázs-maflaságához is a Mozart Varázsfuvolá-ját költi kísérőzenének. „Néhai Mélt. Kohányi Kacsándi Terézia asszony” gyászszertartásához egy látomást az emberiségről. Rousseau-tól választva mottót a nagyváradi sírbeszédhez.

A lélek halhatatlansága több, mint egy remekbe sikerült tanköltemény. Csokonai egész költői gondolkodásának foglalata. Egy meghökkentően modern és ízig-vérig európai gondolkodásmódnak, mely szinte bájjal jut el a súlyos tanulságig, hogy a tét „háromszáz milliom ember boldogsága”, és elég merész helyesen vélekedni arról, „mit most London tesz Ganges mellékével”. És még nem merítettük ki lehetőségeinket. A költemény nemcsak Csokonai szellemének, világának is hű tükre. Együtt van itt minden, amivel az utódoknak is sorra szembe kell nézniük. A roppant igény és a nevetségesen kisszerű körülmények. Megtérőben a Gangesz mellékéről, ki vár ránk Nagyváradon? „Cs. K. Aranykulcsos Kisrhédei Rhédei Lajos”, valamint „Domokos Jakabnak tiszta szívű hitvese”. Eszme és valóság közt világnagy szakadék. És a szakadék fölött, mint valami angyali artista, a szó szoros értelmében életét kockáztatva járkál ide-oda a költő. Ez a háló nélküli légtornászmutatvány az ő kárhozatos eklekticizmusa. A máig érvényes, nagy példa. Európa szegényebb felének tanulva tanító gondolkodóié.

Helye, hatása, jelentősége?

Nélküle nincs magyar költészet. Az a költészet, melyre számos elbűvölő vonása mellett az is jellemző, hogy majd két évszázadig tette a dolgát anélkül, hogy Csokonai valódi fontosságával tisztában lett volna.