Európa elrablása

R.-rel a Ruszwurmban. A Váci utcán találkozunk. Mély meghajlással üdvözöljük egymást, már ahogy ezt a főrendek teszik. Jól illik hozzánk a méltóság: röhögni kezdünk. Könyveket vásárol, bemegyünk egy könyvesboltba. Turkál a könyvek között, kezébe akad a kötetem. Sokallja az árát, alkuszik rá, egymás páratlan szellemének adózva röhögünk. Megveszi, olvashatatlan írásommal dedikálom, vége a szertartásnak. Van-e kedvem fölmenni vele a Várba? Van. R. úgy horgászik az irodalom partszegélyén, mint egy tapasztalt orvhalász: rejtélyes antikváriumokat ismer, kiveszőben lévő írófajtákat, figyeli mozgolódásukat, közben sütteti magát a derűs idővel. A Várban pecázunk, a könyvek nem harapnak. „Semmi érdekes” – mondja R. Ha özvegy Grün Jakabné ezernyolcszáznegyvenkettőben néhány hazafias költeményt írt volna, R. minden bizonnyal már réges-régen olvasta volna mindet, „semmi érdekes”, legyintene rájuk is. Úgy nézek R.-re, mint valamikor T.-re, aki könyvet írt a kínai elégiáról; sokáig gyanakodtam, hogy a kínaiak nem is írtak elégiát, az egészet csak T. találta ki. De az élet kiszámíthatatlan, a kínaiak valóban írtak elégiákat, azóta már fordítottam is néhányat. R. még böngész, ijedten nézem. Újból: „semmi érdekes”, megyünk. A Ruszwurmba kávézni. Versekről beszélünk, régebben kezdtük, már csak folytatjuk. A Lánchíd előtt szálltunk fel a buszra és a költészet magas régióiba. Gyanítom, megint én voltam a bűnös: mint a szegényekből, folyton árad belőlem a panasz a szakma lehetetlenségeiről. Becsülöm R.-t, hogy így bírja. Lehet-e a versnek világképe? R. vitapartnerré ütött, gondolkozik. Nem nagyon hiszi, hogy lehet. Mármint olyan nem lehet, amilyennek lenni kéne: teljes és ráadásul valóban költői. Talán versre méretezett terheket cipelünk, mi meg a világ? A vers legnagyobb erőpróbája a dal, az meg miféle terheket képes elviselni? Somlyó Zoltánt idézi: „A szűk könyök uccán hazamegyek, most hajnali három óra, Istenem, vezess a jóra!” – Nnna! – mondja – hát nem ez a csoda? „Hát nem efelé törekszik, a legtömörebb pontosság és a legbensőbb zene felé, minden költészet?” – gondolom szerepemből kiesve én is. R. tovább érvel, mint egy vérszomjas lexikon, felfalja gyermeteg elméletemet. Furcsán van igaza. Sehogy sem hiszem. – Lehetetlen – mondja. Én már övön alul ütök: – annál inkább, akkor is, mégis – merítem ki a sarokba szorítottak sovány szókészletét. Megyünk le a Várból, süt a nap – fegyverszünet. R. húzza a rossz lábát. Mesélik, nem volt mindig ilyen szellemi villalakó. Fiatalon nyakig merült az országot elöntő eszmeáradatba. Nyilván olyannak képzelte magában az új világot, amilyennek csak a sebesültek meg a javíthatatlan költők képzelik, maradéktalanul tisztának; olyannak, ahol egy reggel még a beteg lábúak is erős Nurmi-lábakkal ébrednek föl, kimondhatatlan örömükre. Ehelyett pár évre még az ország is lesántult. R., mint az épeszű emberek általában, nem szeret csalódni. „Világkép” – ilyesmire a jó orvosok fölényével legyint. Fájdalmas kiábrándultságával érvelhetnék, ha ilyesmivel lehetne érvelni. Mélyen hallgatok. R. közben gusztusos történeteket mesél egy nagy farú özvegyasszonyról. Félóra múlva nagy barátságban elbúcsúzunk. Beszélgetésünket egy kritika ürügyén később megírom, az írás kielégítetlenül hagy, érvelésem nem nyugtat meg. Majd legközelebb.

M. professzor a kor hőse. Cseppet sem szerény, tudja magáról, hogy hős. Kedves hős, semmi képessége a szerephez, megnyerő, mint egy diák. A fehér köpenyesek, vagy ahogy a tengeren túl mondják: a tojásfejűek családjába tartozik, tudós. A Snow-féle két kultúrából a másik. „Tudomány és művészet” – ezen a címen ettünk meg a csillagvizsgáló épületében több kiló szendvicset, ittunk meg néhány korty bort egy író-tudós találkozón. A szendvics jó volt, az ankét röhejes, káprázatosan belebonyolódott az érdektelenségbe: a fantasztikus regények szerzői nem ismerik a csillagászatot, vádolta meg az írókat az ifjú csillagász, mire a megjelent írók, kik között fantasztikus regény szerzője egyáltalán nem akadt, lévén lelkük mélyén törhetetlen realisták, nem válaszoltak semmit, hanem fölfalták a szendvicseket, és megitták a kevés bort – sejthetőleg bosszúból. Hirtelen szöktünk meg, mint egy nyári zivatar. A nyomorúság azért összehozza az embereket, gondolom most, amikor ezt írom: M. professzor mellettem futott rövid, csattogó léptekkel. Rémülten tekingettünk hátra, de egyetlen szemüveges indián sem tört ki utánunk a kihalt éjszakába; lassítottunk. Átvergődve az Erzsébet-híd építkezésének kosz- és földhegyein, mint a fantasztikus regényekben az ismeretlen bolygó, felmerült előttünk a Fehér Szarvas vendéglő. Ideális hely az éjszakai beszélgetésekre. – Te is magyar fiú vagy, én is magyar fiú vagyok! – dőlt neki egy bolygólakó M. professzor feleségének. Hogy versenyezhetne akárhány ankét egy kiskocsmával? Az eleven közegben M. föltámadt, szikrázott. (Mennydörgött is, túl kellett ordítania a cigányzenét.) A nyomorúság lexikonát, az irodalmat szidta, fizikus módra, rendszeresen. Hogy elmarad a világtól, hogy nem tud mit kezdeni a modern civilizációval, a maival se, nemhogy a jövőbelivel, hogy nem tudja fölfedezni a technika világának emberibb vonásait, csak mint a finnyás úriasszonyok, fanyalog tőle. Nem old meg semmit, csak bonyolít. S mindezt miért? – Tájékozatlanok! – mondta ki a modern hírközlés korában kimondható ítéletek közül a legsúlyosabbat a lélek búváraira. Berekedt, ivott. Ott ült előttem a jövő embere, sötétkék ruhában, egyik lábán lecsúszott zoknival. Elnéztem robbanékonyan okos fejét. Göndör fekete haja mint a gyarmati négereké vagy a Dávid-csillagosoké. A felismerhetetlenségig megváltozott világ tájain is hányféle ravasz gyűlölet leselkedik egy ilyen gyanútlan koponyára? Nem kell egzotikus tájakra utaznunk, a Dunának is hosszú az emlékezete. A part közelében fuldoklott a víz, a puskacsövek mögött pedig ott kajánkodott a Biblia, a maga csodálatosan öreg költészetével, hogy lám, mire képes az ember, ha egyszer komolyan kezdi venni az irodalmat – na meg az ilyen alkalmakkor összegyűjthető érték- és vagyontárgyakat. Sokra, az bizonyos. Nemcsak a fizika nagyhatalom, az irodalom is az. Nemcsak a jövő, a múlt is. Főképp annak elintézetlen része: ott rohad az napunknak mind a huszonnégy órájában. A fizikus lehetőleg nem ezen töpreng, gépei űzik, rövid az ideje, sok a felfedeznivaló. Elindul, mint mindannyian, a maga őskori romokat rejtő életéből egy átszállójeggyel a jövőbe – napi nyolc-tíz órára. „De megfeledkezni nem elég! A belső felfedezés…” – akartam belekezdeni alapvető válaszomba, de zártak. Fizettünk, mentünk. Az irodalom, szegény, mit sem tudott felhozni mentségére. A tudomány viszont még rá is duplázott. F. építész az éjszakában hajózva lelkesen értekezett a jövő évezred lakástípusairól. – Ti azt egyszerűen el sem tudjátok képzelni, fogalmatok sincs róla, hogy fog teljesen átalakulni ember és világ! – Miért, mit fog ott csinálni az ember? – kérdezte a viharos szerelmi életéről és lelkes hebegéséről közismert pici író. – Öregem – húzta meg az ünnepi harangokat F. –, semmit! Paradicsomi állapotban fog élni! – Á, az unalmas – szomorodott el A. – Hogyhogy unalmas?! – mennydörgött F. – Az már nem mi leszünk, az már egy új embertípus lesz! – Ja, úgy nem érdekes – fordult el bánatosan botladozva saját lábaiban a jövő évezred látképétől A. Reggelre kijózanodtunk, és most ijedten várom a jövőt: hangosan fognak-e horkolni M. professzor unokái?

Sz. megró plágiumért. Sz. egyszerű képlet: féltékeny. Nála sokkal érdekesebb N., kinek Sz. csak szócsöve, szellemi gyermeke meg tudom is én, mije. N. tanítóm volt, mesterem. Boldogult úrfikorom, azaz káposztalevesen hizlalt intézeti növendék korom emlékei között kemény, fiatal teste felragyog, mint egy kőoroszlán. Évekkel később láttam viszont, saját görög kori szobrának római kori másolatát – hogy témánkhoz illően választékosak legyünk! Fáradt, keserű szobor lett akkorra N., kevés embert nyomorított méltatlanabb sors az övénél. Szép vadállatként vicsorgott összkomfortos ketrecében. Egy este náluk ültem, francia írókról beszéltek. – Párizs, Párizs! – kiáltott fel N. jobb karját magasba lendítve a csatába induló hadvezérek mozdulatával. Arcát ekkor újból beragyogta az inflációs idők tökéletes, görög kori napsütése. De mint gyerekkorom, az a napsütés is csak archaikus emlékként villant fel a hosszú szürkületben. „Európa” – abban az időben N. úgy használta ezt a szót, mint a szabók a méterrudat: kézzelfogható és megnyugtatóan bizonyos mértékegységként. Ő tanított meg az ismeretek gőgjére, Apollinaire verssorai páncélként fonódtak a testemre: nemigen üthetett el engem a korszak költészetében piros arccal, vidáman dübörgő traktoroslány. Aztán az idő másfelé sodort, régóta nem láttam N.-t. Csak intelme ért utol nemrégen: jobb lenne, ha nem hasonlítanék túlságosan is néhány mesteremhez, magyarán: ne lopjam össze a verseimet! Vádja meghökkentett, és önvizsgálatra késztetett. Mosolytalan komolyság érződött belőle. A szigorú hangból ítélve komoly vétséget kellett elkövetnem, én meg, ahogy az első meglepetésből magamhoz tértem, akárhogy is kutattam utána, nyomát se leltem magamban a bűntudatnak. Ebből még baj lesz! – mondhattam volna magamnak, ha előrelátó vagyok, de csak megbántott voltam. Irodalmi emlékek után kutattam segítségkérően. Hamarjában találtam is vagy egy tucatot, költőtől költőig vándorló képeket, félsorokat. Sokra nem mentem velük. Hasonlóságukból nem akart megnyilatkozni a mélyebb értelem, hasonlítottak, ez volt az egész. A versek nem akartak bűnjellé lényegülni; minden maradt a régiben. Kezdtem derülni. A sok előkotort versből, akárhányszor mondtam is ki a „hasonlít” varázsszavát, újból és újból csak a hasonlíthatatlan egész, a kiteljesedett látomás ragadott meg. – Elvetemült alak! – mondtam magamra mély meggyőződéssel most már én is. De hát mit tegyek, ilyen vagyok. Úgy látszik, maga a vers is ilyen. Ettől némileg meg is nyugodtam, verseimet természetes elfogultsággal versnek tartom; sőt ha jól meggondolom, N. is annak tartja őket, hiszen megró értük. Márpedig költői vétségért megróni csak céhbelit szokás, a kívülállót meleg hangon, elnéző mosollyal biztatja minden nemes lélek. N. voltaképpen megtisztelt. De hát az intelem, N. nem tiszteletadásnak szánta, nem is játéknak. N. nem játékos. Kitűnő szellemnek ismertem meg, minden bizonnyal ma is az. Elvakítja valami a szemét? Megharagítottam volna? Örülnék, ha csak ez rejtőzne szigora mögött. De tartok tőle, van ott más is. Minden bizonnyal szomorú idők küszöbére érkeztem, vér szerinti szülőim után szellemi szülőimtől is el kell szakadnom. N. valamiképpen komolyan gondolja azt, amit mond. Szájából a „hasonlít” úgy hangzik, mint egy végzés, mely kitilt Európából. Az ő Európájából. Ami azt illeti, nem szívesen élnék N. Európájában. N. Európája olyan, mint egy előkelő fürdőhely, a költők választékosan feküsznek a parti homokon, és – mértéket ismerve – megrészegednek a nyár szépségeitől. A kép persze igazságtalan. N., gondolom, nem sok időt töltött tengerparton, a történelmi pillanat, mely magába fogadta N. életének végtelenségét, nemigen kedvezett az ilyen időtöltésnek, a költők ez idő tájt leginkább a cseh tenger partjára rándulhattak ki – Shakespeare összes műveinek olcsóbb kiadásaiban. N. nem jószántából vált ilyenné, sivatagi sorsa tette gőgössé, méltósága nem volt más: konok védekezés; s talán ezért képzeli most a szellem nyárias csapongását olyannak, amilyen az sohasem lehet, méltóságteljesnek és pedánsnak. Ám a végső képen ez sem változtat sokat. Igaz, N. Európáját nem a világ körüli úton lévő bágyadt úriasszonyok szőkesége ragyogja be, hanem a valóságos nap fénye. Hiszen valóságos Európa az övé is, egy kis ország emlékképeiből rakódott össze, a szegényes üdülőhelyekből, tisztviselőtelepekből, Rákosszentmihály kertes-házas utcáiból, ahol vártornyokat fabrikált az egyszobás házacskák fölé a szentséges magántulajdon – e helyekről látszik ugyanis templomian ünnepinek az, ami közelről eleven, léha, piszkos, büdös, nagyszerű, megható és gyilkos, mint valami szellemi gammasugárzás. A kis terekről, a szűk utcákról. Melyeknél csak egy szűkebb utca van, a görcsös magányé, ahol N. évekig sétált fel s alá, mondtuk már, nemcsak a maga hibájából. De a maga kárára, az biztos. Nem tagadhatom, N. szigorú irodalmi erkölcsei riasztanak kisvárosi levegőjükkel. Miféle megrendítő meglepetéssel szolgálhat az az irodalom, melynek legfontosabb erkölcsi alaptörvénye az, hogy „ne mássz át a kerítésen, ne szedd meg a szomszéd almafáját”? Innen már csak egy lépés – hogy visszakanyarodjunk az üdülőhelyre – a családi ház eszmei magaslata. Ha nem kedvelném az érzékletesebb fogalmazást, egyszerűen kispolgárinak nevezném N. kálvinista szigorát. De jobban kedvelem a látomást: az aggályos költészet trónusán ott ül a költő eszményképe, az Egyéniség, és a „nem hasonlítok senkire” mozdulatával figyeli a földek verítékszagú nyüzsgését. Fennkölt egy kép, valóban. De kétmilliárd ember gondjával megterhelve a „nem hasonlítok” gesztusát röhejesnek – hogy ne mondjam, gyávának és erkölcstelennek! – találom, akárcsak a bádogosmester törpe házán a budai várbástyát. Azt hiszem, N.-ben megölt valamit a folytonos különállás. A teljességre törésnek azt a tiszta naivitását, amivel a kamaszok indulnak neki a világnak. N. megokosodott, felnőtt. És van-e szomorúbb egy megfontolt költőnél? M., a tudós, a maga szikár képleteivel ezerszer fiatalabb, kamaszosabb – költőibb. Kiöregszünk a világból? – igaza lenne M.-nek? Előszedem N. verseit. A költészet furfangos világ, N. versei megejtően szépek, bosszantóan tetszenek. Velük töltöm a délutánt. N. ösztönei élesebbek, mint sokat köszörült elméje; verseiben semmi kisszerű rendszeretet nincs. Nagyvonalú költő, ha kell, törvénybontó, törvényalkotó. Sorai mély zengéssel kondulnak, mint férfias harangok egy templomtoronyban. De belül azért szomorú vagyok, a kora tavaszi fényességben úgy nézek N.-re, hajdani mesteremre, mint anyámra, amikor először láttam az olvasólámpa éles fényében reménytelenül megtörtnek és végképp idegennek.

P.-re a Muskátliban akadok rá. Űzötten ül az új eszpresszó sarkában. Fekete hittérítőkabátja poros és hajas, csüng róla, mint egy gyászlobogó. Az imént menekülhetett csak ide az emberevők bosszúja elől; de nem, csak dolgozni ült volna le rövid időre, ha itt egyáltalán lehetséges lenne dolgozni. – Teljességgel lehetetlen! – ezt a nagyobb nyomaték kedvéért meg is ismétli éles vadmadár hangján. P. a kevés költő közé tartozik, akit őszintén szeretek. P.-t nem szeretni nehéz föladat. P. nevetségesen jó. A világ kétségkívül legrondább, legvénebb, legelhízottabb dakszliját, kinek csúnyaságát gazdái már nem tudták elviselni, és ezért vagy más okból P. gondjaira bízták, P. nap mint nap szelíd mosollyal az arcán sétáltatja – kora hajnalban, hogy kevesen lássák. – Olyan hálás a szeretetért – mondja elnéző mosollyal a dakszliról, mert hiszen a kutya csúnyaságától az ő szeme éppúgy könnybe lábad, mint bárki másé, de hát mit tegyen vele? – Elűzzem, mint egy kutyát? A dakszli eközben rémesen kövéredik, és én mindennap várom, hogy valaki megállít az utcán: – Képzeld, ma láttam P.-t, pórázon vezetett egy elefántot! P.-vel, mint az ártatlan lelkekkel általában, folytonosan csodálatos dolgok történnek. Egyszer, amikor benn ült a Lovardában – a Royal-szálló cukrászdájának hirtelen kiszélesedő belső térségét nevezik így –, és láthatóan elmélkedett – a bűnhődésről vagy más efféle borzasztó dolgokról –, elröppenni készülő gondolatait a nála lévő golyóstollal vetette papírra. De nem P.-é a toll, ha nem folyik. P.-é volt, folyt. P. olykor igazítani próbált valamit a gonosz szerszámon, de gondolatai újból rátámadtak, és P. megkínzottan temette arcát – tintától kéklő tenyerébe. – P. úr, kérem, ne haragudjon – állt meg előtte döbbenten a felszolgálónő –, de nagyon tintásnak tetszik lenni. – Tintásnak? Hol? – riadt föl az apokalipszis mélységeiből P. – Itt is, itt is, itt is, itt is, itt is… – mutogatott lelkiismeretesen P. arcának tintás pontjaira a fityulás őrangyal. – Úristen! – döbbent meg P. – nincs segítség! Volt. A lányok szivacsot kerítettek, és megmosdatták, mint egy gyermeket. Most itt ül előttem, nézem ősz haját, elkínzott öregemberarcát, és röhögnöm kell rajta; azon is röhögnöm kell, hogy nagy költő. Hogy egy nagy költő ilyen. P. szelíden megdönti fejét, művének rádióbeli bemutatójáról beszél. – Iszonyú volt – mondja róla, mint általában mindenről, ami vele történik. Annyira iszonyú volt, hogy az utolsó próbák után már aludni sem tudott, de aztán szerencsére leforrázta a kezét könyéktől ujjhegyig, és ez jótékonyan másfelé fordította feldúlt képzeletét. Mutatja a fehér pólyát – ez mind csupa seb –, hangjából tagadhatatlan büszkeség árad. – Marha nagy mázlista vagy te, hallod-e? – mondja erre szemüvege mögül, egy inkvizítor kedélyességével S., aki szintén ott ül az asztalnál. P. szerényen mosolyog, érzi, ilyen nagy szerencsének nem illik túl hangosan örülni. S. feláll, búcsúzik, elmegy. P. egyike áldozataimnak, N. szerint őt is megloptam néhány „asszociáció erejéig”. P. ismeri N.-t, elmesélem neki. – Nahát! – P. gyermekien hüledezik. P. angyalian és – a kettő nem esik messze egymástól – ördögien ártatlan. Maga elé bámészkodik kicsit. – Filológus Elektra – mondja N.-re. N. szelleme a vérbosszú sötét angyalaként kilibben közülünk a Váci utca tavaszias forgatagába. Magunkra maradunk. Jól mutathatunk így együtt, P. misszionárius lénye és Párizsból hozott női oldaltáskája meg az én rémes eleganciám, vajszínű télikabátom, világfájdalmam. A kávéfőzőnő jól meg is néz minket. Mégis, ha az emberek közül testvért kellene választanom, választásom leghamarabb P.-re esne. De gyakorlott árva vagyok, ilyet nem teszek. P. közelsége valahogy el is szomorít. Most, ahogy így együtt ülünk, most tudom igazán, N. vádjai azért olyan mélységesen igazságtalanok, mert torzképei egy valóban súlyos, számomra életre szólóan fontos igazságnak. Nevezetesen annak, hogy nekem és kortársaim jó részének P. kikerülhetetlen költő volt, legalábbis költővé-gyötrettetésünk egy bizonyos időszakában. Gát, amit venni kellett. Most, hogy egy kicsit talán kitanultam magamnak P.-t, kemény versindításait, kegyetlen napfény sütötte verssorait, világosan látom: egy teljes világot nyitott meg előttem. Paradoxon, de igaz: annyi keserűséget kalapált belém, hogy megéheztem az örömre. P. hibátlan kínszenvedése megértette velem azt, amit egy kényszeredetten derűs és mértéktelenül ujjongó költészet nem tudott megértetni velem, az öröm igazi értelmét, felbecsülhetetlen értékét. P. ravasz módon a világ valódi képét mutatta meg nekem. Kinek tegyem föl a kérdést, ha nem neki? „Lehet-e a versnek teljes világképe?” Fel is tenném, ha nem ismerném P.-t. De ismerem. Nem érvelne, mint R., nem tartana vádbeszédet, mint M., nem intene mérsékletre, mint N. – Miért ne lehetne – válaszolná feltehetőleg –, ha éppen az kell? Hiszen neki is van világképe, de még milyen! Isten látja lelkemet, szeretem P.-t, de a torkomat kaparássza a nevetés, valahányszor a vértanúk és a megszállottak jövendöléseiről beszél megindító komolysággal. Igaz viszont az is, hogy megdöbbenek, ha a világpolitikáról, vagy a modern fizikáról mond valami hibátlanul okosat, mert P. világába ez is belefér – csak azért, hogy a jámbor elme végképp összezavarodjék! Hát ilyen végletes hasadtságban élhet egymás mellett az ősrégi és az újdonatúj? Ennyire nem tudnak egymással mit kezdeni, még egy ilyen kitűnő szellem mágneses terében sem? P., akitől leginkább várhatnám a választ, egész létével R.-t igazolná? Mi lehetett fontos ennek a törékeny embernek és ezeknek a törhetetlenül kemény verseknek ebben a világban? P. átélte a háborút, az emberiség egyik legförtelmesebb korszakát, és verseiben újból és újból felmerülnek a meggyalázott tájak, a kifosztott testek, eleven tiltakozásképp – ott is ég P. homlokán a pecsét: antifasiszta. De ha valaki a versek mélyére néz, láthatja – és ez mit sem von le a versek értékéből –, hogy P.-nek valójában nem sok köze volt ahhoz a valóságos háborúhoz, mely körülötte zajlott. Verődött benne, mint a madár. Hogy egész gonoszak legyünk: kapóra jött neki, mint a fazék forró víz. Verseiben a lágerek rabruhás alakjai kínlódnak, de szenvedésük mélyén egy gyermek iszonyata izzik (P. soha nem volt lágerben), egy gyermeké, aki már nem fog soha felnőni, de azt a szeretetet sem fogja megkapni – ki tudja, miért? –, melyre őssejt kora óta olyan mérhetetlenül vágyakozott. Közbevetőleg: az már a költészet természetes csodája, hogy ez a gyerekbánat a versben ezerszeresen súlyosabbá válik saját magánál, s hogy P. – ha nem is olyan boldog együgyűséggel, ahogy ezt a ráragasztott címke állítja róla – konok ellenfele a szögesdrótültetőknek és leszármazottaiknak. De hát ki tagadhatná, hogy megint egy eltűnt gyerekvilágba, megint a múlt tájaira vetődtünk? Ez lenne az irodalom örökös birodalma? – Mindennek árnyéka a múló idő? – kérdezhetnénk, ha egy barokk színpadon állnánk. De a Muskátliban! Még kinéznének. Vereségemet azonban nem ismerem be. Konokul, már-már megszállottan hiszem, hogy M.-nek nem lehet mindenben igaza. Ha mást nem is, a kérdést végre sikerül pontosabban megfogalmaznom. Nem is a világképen van itt a legfőbb baj, az úgy-ahogy kiegészül, még az olyan szélsőséges esetekben is, mint amilyen P.-é. De beépül-e, beépülhet-e az új anyag a versbe? „Találkozhat-e bennünk végre a képzelet és a tudás?” Jó lenne azonnal rámondani az igent. P. fizet, fizetek én is, megyek. P.-t kísérem a Váci utcán. Olyan egyedül jön velem is, mint egy jégtörő. Hasítja az aszfaltot. A térnél elbúcsúzunk. Megy tovább, őszes haját szemébe fújja a szél. Ha egyszerű őszinteséggel bármit is el lehetne intézni ezen a világon, utána mennék, és hátba vágnám. De csak állok és nézem.

A költészet barátságtalan tájaira vetődöm tehát. A kiskocsmák, képtelen ankétok, hegyi beszélgetések, pletykák és rágalmak meghitt, közeli világából egy ijesztően nagyszerű, végletes világba. Szikrái ragyognak a kegyetlen naptól. Kérdezheti itt a hallgatag szobrokat a vándor, verseik szoros üvegpáncéljában talányosan hallgatnak. Apollinaire szpáhifeje mellett Lorca bikahomloka, József Attila szenvedés gyalulta arca fénylik a nagy csendben. Meg a többieké, véneké, ravaszoké, bölcseké, gyógyíthatatlanul hiszékenyeké, javíthatatlanul fiataloké. Szép tájék ez, vonzó. Gyanítom, ez a hallgatag táj legalább annyi titkot rejt, ha nem többet, mint az a valóságos vidék, melyen nap mint nap keresztülvergődve annyi végtelenül fontos hiábavalóságot fecsegünk össze mesterségünk titkairól. Más itt a dolgok mértéke, azt hiszem. Ideképzelem vitapartnereimet, és jól mulatok. R. okossága, mely a hétköznapi világban olyan erőszakosan ejti rabul az embert, itt bizony kicsit okvetetlenkedésnek tetszik. A hallgatag nép megmosolyogja. A „lehetetlen” itt nem olyan nagy dolog, mint amilyennek mi hisszük. Mondhatnám, az itt az egyedül lehetséges, a törvényszerű. M. professzor megnyerő, hangos hősiessége némi komikus színezetet nyer a kegyetlen világosságban. A „művelhető csillagok” szerényen húzódnak meg a szikrázó ég hátterében, de tagadhatatlanul, érzékelhetően ott vannak, és huncutul figyelik a tudóst, aki oly sokat tud róluk. Hogy ne is képzeljük ide F. „új embertípusát”, mely napi lótuszadagját fogyasztva bámulná meg e megmagyarázhatatlanul idegen felfedezőket! N. más eset. Ő vitathatatlanul idetartozik, de mulatságos, hogy eleven lényében több a méltóság, mint az örökös derűt sugárzó holt figurákban. Igazán otthonosan csak P. mozogna itt. Ijedten kapná fel a fejét: – Szent isten, megint hová kerültem! (Magamat persze nem láthatom, de ha szobrot emelnének a szemtelenségnek, bizonyosan a megszólalásig hasonlítana rám.) Így, együtt vándorolunk majd képzeletemben, meghatározatlan ideig, képzelt és igaz lények, mindannyiunk közös úti célja, az értelmes emberi rend meg a hozzá illő versek szelídebb lankái felé. Úgy tetszik, egymást halálig gyötörhetnénk kérdéseinkkel, megnyugtató választ mégsem kapnánk. Nem marad hát más lehetőségünk: szétnézni magunk körül, hová is vetődtünk? Miféle hallgatás ez, mely belengi ezt a tájat? És miféle maga a táj, ez a szép, rideg vidék?

Különös hely ez. Leginkább valami földrengés sújtotta dombvidékhez hasonlíthatnók. A meztelen föld lágy halmai, mint egy napozó nőé, de a föld burka alól kimeredő éles, fehér sziklaélek elejét veszik az andalító képzelgésnek. – Jó lesz itt vigyázni! – súgja magának a gyanakvó utas, és látja magát szakadékba zuhanni, tört tagokkal heverni egy bűzös hasadék mélyén – mely szerencsétlenség fölött igen elszomorodik, hogy is ne, keserves dolog egy ilyen kitűnő szellemnek így pusztulni el, ilyen fiatalon! „Nézzünk tehát a lábunk elé!” – ezzel a felbecsülhetetlen értékű tanáccsal indulunk útnak, most már visszavonhatatlanul, korunk költészetének veszélyes lejtőin.

A század, melynek vad földmozgása ezt a rideg vidéket kinagyolta, és itthagyta szemközt a viharos örökkévalósággal – tapasztalatból tudjuk –, nem közönséges idő. Már ifjan sem volt az, erről is könnyen meggyőződhetünk. Alig volt még az emberiség történetében olyan kor, valójában nem is volt, mely olyan szerénytelen tervekkel indult volna útjára, mint ez. Nem kevesebbet szabott maga elé föladatnak, mint rendbe rakni az emberi világot. Igaz, ezt már sok kor eltervezte, de soha ennyi valóságos eséllyel. Joggal retteghetett a múlt század végéről itt felejtkezett polgár e szertelen ifjútól. – Ah – nyögdécselték a Monarchia tiszteletre méltó úriasszonyai a divatos Adria menti fürdőhelyeken, míg erre egyáltalán lehetőségük nyílt, és szájukra nem tapadt egy – pfuj! – föld- és olajszagú kéz, irtóztatóan erős ujjaival. – Affene! – röpült ki kastélya kapuján a gróf úr. – Jesszusom, itt valami történt! – riadtak föl a legjámborabb szellemek is Európa-szerte egy reggelen. Emlékeik között ijedten kutattak valami magyarázat után, és sok más egyéb mellett vad és vérforraló verssorokra is emlékezhettek volna – ha olvastak volna valaha is verset, de hát nagyon lefoglalta őket az üzleti élet! A föld pedig ijesztően morgott. Valami történt, valóban. Nem is kevés. Összedőlt egy világ.

Azokat persze, kik már régóta figyeltek az egyre sokasodó jelekre, nem érte ilyen váratlanul a földindulás. Régóta érlelődött már az. Közülük nem is kevesen nem érték be az egyszerű szemlélődéssel, hanem maguk is csákányt kapva kezükbe, lelkesen álltak be az óvilágot bontók táborába. A század első éveibe, mint egy tárt ablakú házba, áradt a tavaszi levegő. A forradalom divatos dolog lett, jómódú gyermekek megtagadták szüleiket, és anarchistának álltak. A dolog persze ennél sokkal komolyabb volt, a hajdan oly ifjú polgári társadalom súlyos betegségekkel küszködött, csak a fűrészporagyúak nem látták, hogy rég megérett már az orvosi késre. A műtét nem is késett sokáig; fájdalmas operáció volt, sziszegett tőle a világ. A hősiesség és a naivitás kora volt ez. Ha ez idő tájt föltették volna a kérdést a világforradalom valamely ifjú katonájának: „mennyi időre lesz szükség a világ dolgainak végleges rendbe rakásához?”, húsz évet mond, ha nem tízet. Eltelt a tíz év, el a húsz is, a végleges rend azonban valami okból késett. – Na ugye! – kajánkodtak Miami pálmafái alatt a megfontolt milliomosok. Mondanunk sem kell, mennyire gyalázatosan. Ronda egy szerzet a milliomos, hát még ha igazságtalan is hozzá! Annyit azonban el kell ismerni, hogy a világ átformálása nehezebb dolognak bizonyult, mint azt az ifjú lelkesedés valaha is hitte. A forradalom meglehetősen kedvetlenül letette puskáit, és az évtizedek során az utcáról beköltözött a műhelyekbe meg a kutatóintézetekbe. A lelkes verekedés helyett a lelketlenségig nehéz verseny következett; ráadásul ebben a versenyben a régi sokkal nagyobb előnnyel indulhatott, mint az új: neki nem kellett megkoplalni a verseny folytatásához elengedhetetlenül szükséges gyárakat és üzemeket, ha nem is egészen mintaszerűen, azok már régóta működtek. – Minden másként történt tehát, még a győzelem is – mondhatná erre valamilyen kisokos. És a bosszantó, hogy egy kicsit még igaza is lenne. Ha a század második felében mérleget vonnánk, és a hajdani kiskatona szemével néznénk szét világunkban, azt kéne mondanunk: ez a század nagyobbat bukott, mint a világ legrosszabb színdarabja. Csak hát másféle emberek lettünk azóta mi is. Nem szolgál nagy örömünkre, de inkább okosan nézzük a világot, mint lelkesen. Számításba vesszük például azt is, amiről a század eleji lelkesedésnek fogalma sem lehetett, a technika csöndes forradalmát, mely többet változtatott a világon, mint előtte bármi más. Így pedig rögtön kitetszik, hogy a lelkesedés húszéves terve bizony naivitás volt már akkor is, épp csak nem lehetett fölmérni, mennyire az. Mai eszünkkel láthatjuk, nem a század bukott meg, hanem a mértéktelen gyermeki képzelet. Amiből persze nem következik az, hogy igaza volt a floridai milliomosoknak. Tiszteljük mi csak a kiskatonát!

Mindezeket pedig nem azért kellett elmondanunk, mintha ezt nélkülünk nem tudnák. Hanem azért, hogy lássuk, milyen zivataros időben formálódott a század költészete. Mert lehet, hogy a közgazdaságtannak mindez egyszerű és világos, de korántsem az a léleknek, mely nem sokkal okosabb és kevésbé mohó, mint a hajdani fegyverforgatók. Véres, koponyazúzó, gerincropogtató idő volt ez a gyönyörű kor. Akárcsak katonáit, költőit is súlyos próbáknak vetette alá. S a kor költészetét nem kisebb ellentétek osztották meg, mint magát a világot. A század elején, akárcsak a társadalom átformálóinak, a lélek átépítőinek is könnyű volt a helyzete. Épp azáltal, hogy nehéz volt, tehát egyértelmű. A szecesszió, mely ekkorra már mint valami ronda ragály, elöntötte az egész világot, nem sokat tudott felhozni a maga mentségére. Szép volt. Már gusztustalanul szép – ez volt a legtöbb jó, amit el lehetett mondani róla. De a kor nem kedvezett a tejszínhabba öltöztetett aktoknak. – A vers ne szép legyen, hanem erőteljes! – A vers legyen kalapács, mely a jövő alapjait kovácsolja! – A vers legyen kenyér, mindenki eledele! Ilyen és ehhez hasonló mondatokkal biztatta magát a századelő költészete. A vers minden akart lenni, csak vers nem, csak szép vers nem! – amiből megítélhetjük, milyen kegyetlen tud lenni néha az emberszeretet. De ami igaz, az igaz. Swinburne káprázatos rímeitől már hascsikarást lehetett kapni, maga a szerző is azt kapott tőlük – hogy egyéb betegségeiről most ne beszéljünk! Becsületére legyen mondva a szecessziónak, megpróbálta kézen fogva bevezetni a maga költői kertjébe a rosszul öltöztetett munkásgyereket is. Csak mert, istenem, olyan nagyon kirítt a környezetéből, adott rá szép fehér vasárnapi ruhát, a kezébe meg rózsacsokrot, aztán becsülettel elszörnyedt rajta: – Ó, te szegény! A szecessziót megutálni tehát nem volt valami nagy föladat, kivéve az olyan országokat, mint a miénk, ahol különféle okokból éppen a szecesszió volt a forradalmian új vagy a híd ahhoz. Így történt, hogy pályája elején Ady is véres és aranyos palástban, királyi gőggel hirdetett a testtartáshoz sehogyan sem illő demokratikus eszméket, végrehajtva ezzel a költészet történetének egyik csodálatos bravúrját.

Ez azonban kivételes eset volt. A század költészete már a bölcsőben tanulta a gesztust: Pokolba a hazug szépséggel! Ment is az, sebeit nyalogatva, képtelen vádakat vagdosva az „elvetemült gonosztevők” fejéhez. A költészet módszeresen fogott hozzá világának teljes átformálásához, mi több, legalábbis egy ideig, valóságosabb eséllyel, mint a társadalom, mivel őt nem nyomasztották annak gazdasági nehézségei. Az ő forradalmához nem kellett több: egy asztal sarka és némi papír. Meg, természetesen, jó adag elszántság. Ez azonban nem hiányzott, és a lélek búvárai lebuktak a mélybe. Kincset is találtak, iszapot is. Elképesztően keveredett a jó a rosszal, a mulandó az időtállóval, a nagyszerű a nevetségessel. Csak egyben egyezett meg ekkor még mindenki: új világban új módon kell élni! A módozatokban már némi eltérés mutatkozott, a szabad szerelem ez idő tájt éppúgy az új világ nélkülözhetetlen kellékeihez tartozott, mint a földreform, vagy, mondjuk, a versenyautó, melyen Marinetti képzelete robogott észvesztő – óránként harminc kilométeres! – sebességgel. A termékeny zűrzavarnak persze nemcsak humoros oldala volt. Hamar kitetszett, hogy a szellem ereje egymagában nem képes a világalapításra, ahhoz, hogy ezt végbevigye, társadalmi erővel is kell társulnia. A korszak művészeinek többsége ráébredt erre az igazságra, de elképzeléseik a „társadalmi erőről” elég homályosak voltak. A valódi igazság és a mítosszal takaródzó aljasság egyaránt ott csírázott a lázas talajban. A tagadás kezdeti egysége bomlásnak indult, a századelő nem egy forrongó művésze hamarosan embertelen eszmék rohamcsapatában találhatta magát. Megindult a művészetek társadalmi polarizálódása, a múlt század megközelítőleg egységes művészi világképének tagadása után megkezdődött a töredék-igenlések és töredék-tagadások kora, az egymással folytatott harcé, a társadalmilag új és régi elkeseredett küzdelméé. A költői teljesség a belső béke létállapota, feltételez némi egymás iránt tanúsított megértést is, soha nem volt ez lehetetlenebb, mint éppen ebben az időben. A minden iránt való érdeklődést egyre gyakrabban váltotta fel a „távozz tőlem” tiltakozása. A teljes költői világkép lehetősége továbbra is kísértett, de a valóságban a stratégia és taktika törvényei érvényesültek. Eszmék csataterévé vált a világ, és a háborúban mindig a soron levő ütközet a fontos; a végső tanulságok levonása a győzelem utánra halasztódott, és ez a költészet kétoldalú szegényedésével járt együtt, az egymástól való tanulás természetes igénye elé gátként magasodott a – sokszor jogos – gyanakvás. R. nyilván a kibékíthetetlen eszmék hosszúra nyúlt ütközetére gondolt, mikor azt mondta: „lehetetlen”. Van benne valami. De hát R. a kor gyermeke, stratéga és taktikus egy személyben, foglalkozására nézve irodalmi akrobata; hiányzik belőle a felfedezők és a költők egyik legfontosabb tulajdonsága, a mérhetetlen naivitás.

Lássuk hát tovább! A világnak ezt a kényszerű helyzetét természetesnek találhatják a hadvezérek és a reálpolitikusok – minden bizonnyal igazuk is van ebben, hisz épp az a mesterségük, hogy az ilyen helyzetekből kivágják magukat –, de tragikusnak érzik – még akkor is, ha egyébként felismerik elkerülhetetlen voltát – a költők, kiknek velük született igénye, hogy úgy labdázzanak a földgolyóval, mint gyerek a gumilabdával. A költészet a teljes világra akar választ találni – ez a hobbija. De, mondottuk, kevésszer volt ez nehezebb, mint éppen a szellemi földrengések korában. A század elején a költészet éppúgy forradalmi állapotba került, mint a társadalom, s ez a forradalom – ezt ma már a legkonzervatívabb ízlés sem tagadhatja – jó néhány eredményt hozott. Többek között képessé tette a verset arra, hogy azelőtt költőietlennek vélt dolgokat magába fogadhasson, és élhessen olyan lehetőségekkel is, melyekkel azelőtt csak a regény vagy a dráma élhetett. Kitágította, demokratikusabbá tette a költészet világát. Azaz – éppen itt a baj! A tágabbá, következésképp bonyolultabbá vált költészetet egyszerre csak kellemetlen meglepetés érte. Azok, akikkel együtt vagy akikért megvívta a maga forradalmát, furcsa rosszallással kezdték figyelni gyakori megújulásait. Nemigen tudtak mit kezdeni velük, egyszerűen nem értették. Katasztrófaszag terjengett a levegőben. Költői és társadalmi forradalom ismét kellemetlen távolságba került egymástól, nem sokkal később már konok ellenségekként figyelték egymást. A költészet lehetetlen választás elé kényszerült: vagy lemond társadalmi cselekvőképessége kedvéért a maga költői vívmányairól – hogy hirdessen világformáló igazságokat, mikor épp azok nem értik, kik a világot formálják? –, vagy a költői vívmányok kedvéért mond le világalakító képességéről – hogy formálja a kőnél jóval keményebb világot már a múlt században is csorba élű eszközökkel? A megoldás, amilyen kézenfekvőnek, olyan elérhetetlenül távolinak is látszott. A közízlés, éppen a forradalom okainak egyik következményeképpen, a műveltség zárt körű klubjellegéből következőleg, még jó ha a múlt századig eljutott, és nem rekedt meg előbb. Ezt az ízlésszintet megemelni valamilyen szellemi duzzasztómű segítségével! – ilyen egyszerű lehetett volna a válasz. Csakhogy milliós tömegekről volt szó. Ezek kiművelése még egy századnak is nagy föladat. A szakadék, legalábbis egy emberöltő mértékével mérve, véglegesnek látszott. Indulatok, vádaskodások mindkét oldalon: a forradalmi konzervatív verseinek gyakori együgyűségével vádolta a konzervatív forradalmárt, az meg magába fordulással, felelőtlenséggel őt – mindkettő több-kevesebb joggal tehette ezt. Keserves küzdelem volt, szép számmal maradtak halottak is a csatamezőn. A költők jó része nem tudott másként bizonyságot tenni az egység elkerülhetetlensége mellett, mint hogy belehalt az erőfeszítésbe. Olyan kivételesen bölcs és ravasz művész, mint amilyen a jelképpé vált Picasso, aki mind a két észjárás szerint forradalmár tudott maradni, szinte csak azért élte túl az újból és újból elkövetkező, csonttörő korszakokat, hogy eleven létével gúnyolja ki a sokféle oktondiságot. Esete azonban, hogy adjunk a stílusra is: nem tipikus. A kezdetben oly lelkes költők jó része a háború és a forradalom után csalódottan szemlélte a nélküle is könyörtelenül fejlődő világot, mások pedig vélt vagy valódi igazuk tudatában konok lövészárokharcba kezdtek, és a fedezékben próbálták kivárni a technikai nehézségek miatt egy kissé késve érkező jövőt. Pihenésképpen derülök egy kicsit: ilyen, mondhatnám, anakronisztikus lövészárokban kuporog ma is N., és az arra sétálókat – biztos, ami biztos! – lelövöldözi. Veszélyes terep ám az irodalomé! De induljunk tovább. Persze behúzott nyakkal!

A költészet, mint ahogy már erre utaltunk, furfangos világ. Ha nem sikerül kivágnia magát előre, nagy ravaszul visszavonulót fúj – a legközelebbi támadásig. Így történt most is, a költők közül sokan legyintettek a hálátlan világra, és elvonultak duzzogni. Csak költők tudhatják igazán, micsoda lehetőség: egy jót csalódni! Nem is hagyták kiaknázatlanul, megtelt a világ keserű versekkel. És még valamivel: kitett és ki nem tett idézőjelekkel. E mostoha sorsú írásjelekkel, melyeknek mind ez idáig nem szenteltek kellő figyelmet az irodalom tudós professzorai. Pedig – nem mondunk nagyot! – nélkülük aligha sikerül tisztázni korunk költészetének legégetőbb kérdéseit. Eliot nagy verse, A Puszta Ország körül megjelenése óta – 1922-ben írta – nagy a tanácstalanság. Eliot költészetének és a költeménynek azóta értő magyarázói akadtak, de ezek sem jutottak tovább annál, hogy szépnek tartsák, és becsületes idegenvezetőként részletesen ismertessék a kíváncsiakkal a verset; Eliot módszere – az, hogy idegen költők: Shakespeare, Dante, Gerard de Nerval, Kyd stb. szövegeit minden átalakítás nélkül beilleszti a maga versébe – még magyarázóit is meghökkentette. „Végletes eset, egyszeri tünemény” – vonogatták vállukat még ők is. Csakhogy magyarázatukat nemigen lehet elfogadni. – Nem Eliot találta fel a spanyolviaszt – mondhatnánk most nagy képpel, ha Eliot spanyol költőt is idézett volna, így csak annyit mondhatunk, korántsem ő volt az egyetlen, aki korunkban ilyen útonálló módszerekhez folyamodott. Ha már vele kezdtük a sort, folytassuk a költői törekvéseiben hozzá hasonló amerikai Ezra Pounddal, aki görög verssorokat illesztett az angol nyelvű versbe – amiből kiviláglik, hogy vállalkozása nem volt minden arisztokratizmus híjával –, majd, mielőtt még valaki Pound gyászos közéleti szerepléséből arra következtetne, hogy itt egyszerűen elvetemült emberek próbálkozásáról van szó, az elvetemültnek sehogy sem nevezhető Rafael Albertivel, ki 1929-ben megjelent kötetében, a Sobre los Angeles-ben, azaz Az Angyalok-ban, a század egyik nagyszerű költői művében ugyancsak hasonló módszerrel él. Az Angyalok éppúgy a kor szellemi válságát térképezi fel, mint A Puszta Ország, és éppolyan meghökkentő módon: a vers szövege a lélek kopárságáról vall, de a vers zenéje Gil Vicente – egy tizenötödik században született, csodálni való, vérbő, vaskos, népies, okos és tündéri, afféle korai spanyol Csokonai – dalainak zamatos ízeit és lebegő dallamait idézi, vígsággal téve még keserűbbé a gyászt, ugyanakkor valami ki nem mondott reményt is sugallva; a kontraszt túl éles ahhoz, hogy véletlen lehessen. Hazai példának elég legyen Szabó Lőrinc korai „latinsága”, középső korszakának goethei és A huszonhatodik év szonettciklusának shakespeare-i gesztusa. De folytathatjuk a sort, és nemcsak költőkkel. Prokofjev Klasszikus Szimfóniá-ja címével utal a vállalkozásra. Sztravinszkij „barbár” korszakának vad zenéjében a fájdalmasan tiszta, barokk levegőt sugárzó kis korálok vagy egy ugyanilyen korál Bartók késői művének, a Concertónak második tételében – nem kevésbé nyíltan utalnak eredetükre. Ha nem is olyan brutális nyíltsággal, ha nem is szó szerint és pontról pontra azok, mint Eliot és Pound citátumai, idézetek ezek is, méghozzá tudatosan, célszerűen azok. S a dátumok, a nevek magukért beszélnek, nem csoportos vállalkozásról van itt szó, nem „neoklasszicizmusról” – a rendszertan kedvelőinek nagy bánatára.

Hanem miről? Prokofjev többek között ezt írja szimfóniája keletkezéséről: „… már régóta forgattam a fejemben egy Haydn stílusú szimfónia tervét…” – Miért? – kérdezhetjük erre mi. – Hát azért – felelhet kérdésünkre a zene meghallgatása után bárki –, amiért a gyerekek bajuszt festenek a közéleti kitűnőségek szobororra alá, mert olyan fehér, mert olyan márvány, mert olyan szobor – és így tovább. A századelő, mely az imént rúgta csak farba a szecessziót, még derűsen érzékelte a közte és a múlt között megnövekedett távolságot. Prokofjev még megfricskázza Haydn apó jókora orrát: – No, mester, mi aztán messze kerültünk egymástól! De a szelíd gúnyba jó adag öngúny is vegyült, nemcsak tréfa volt ez már a kezdet kezdetén sem: szembesítés is. Később aztán, minden humorát elvesztve, a játék komolyra fordult. Eliot, Pound, Alberti már keserűen, dühödten keresik magukban és a környező világban a „klasszikus”-hoz fogható harmóniát, és ha a harmincas évek küszöbén találnak is sok mindent a világban – ezt aztán nem! Vereség – foglalhatták össze a szembesítés eredményét. De különös egy vereség volt ez, valóban. Ha eddig nem vettük volna észre, a nevezett művészek még mindig azzal a szörnyeteggel viaskodtak, melyet a századelő utolérhetetlen nagyvonalúsággal nem létezőnek tekintett. – A múltnak vége – mondta ki parancsolóan, aztán egy világháború meg sok minden egyéb késztette gondolkodásra a világot, hogy talán mégsem egészen így áll a dolog. A költészet, sejtve a dologból valamit, a nagy csalódás okozta keserűségében végre elkezdi a kultúra lelkiismeret-vizsgálatát, hogy: „hát mit ér ez az egész hősies játék, ha még magunkkal sem tudunk tisztába jönni?”, és amennyire körülményei engedik, tisztába is jön magával, felfedezi újból a népdalt, a harmóniára való örökös éhséget a lélekben – mindezt persze egy vérbeli csalódotthoz illő módon, körülbelül úgy, hogy „ez sem segít, az sem segít!” De a felfedezés tényén ez mit sem változtat. A költészet erőt gyűjt, kiképzi magát minden eshetőségre, hogy stílszerűek legyünk: minden hangra. Aztán vár. Megállok, nézem. Kicsit furcsa így felfegyverkezve a múzsa. Mint valami ragyogó sündisznó. R.-nek nem nagyon tetszik, a szolidabb írókat kedveli. N. kidugja a fejét a lövészárokból, elhúzza a száját: „lopott fegyver!” Vállához emeli a puskát, céloz. Ijedten menekülök.

Fel a dombra, azaz – ne felejtsük, a költészet tájain járunk! – a helyzet magaslatára. Süt a nap, nézem a rendetlen vidéket. Nem tehetek róla, talán a tengernyi fényesség műve ez, de éppen itt nem tudom elhinni, hogy nincs megoldás. És még csak nem is azért nem tudom, mert – jól látni innen – akadtak már költők, akik e képtelen helyzetből is ki tudták magukat vágni. Szívem szerint József Attilát említeném közülük legelőször, ha nem lett volna az ő helyzete meg az egész magyar költészeté is gyökeresen más, ha mi klasszikus emlékeket keresgélve nem ütköznénk bele folyton a prédikátor-költők átkozódásába, egy megnyomorított ország keserves énekeibe; ha nekünk egyáltalán lett volna a szó pheidiászi vagy michelangelói értelmében. „klasszikus” korunk. De nem volt, tehát ne is a hazai költészettel példálózzunk, hanem, mondjuk, a spanyollal, melynek volt valóban klasszikus kora, nem is utolsó kor, az Aranyszázad. Lorca számára a „klasszikus arcél” mást jelentett, mint keserű pályatársai számára. Ő a spanyol földmívesek meg a királyi tartású cigánylányok fenségét csodálja, észrevéve ezzel egyidejűleg nyomorult és méltatlan sorsukat is – és mindezt egy olyan országban, ahol a „latin” levegő éppolyan természetes közege a szellemnek, mint a szerelemnek a nyár, s ahol a „klasszikus” valódi örökség, egy csodálatosan teljes költészet és egy ósdi világbirodalom hagyománya. Nem nehéz észrevenni, hogy a fentebb felsorolt minden nehézséget megcsúfolva, itt egyszerre folyik a szellemi és a társadalmi számvetés. Hogy lehetséges ez? – Szerencsés körülmények összejátszása folytán – mondja erre a sápadt irigység, amiből annyi az igazság, hogy nagy költőnek lenni kínos egy szerencse ugyan, de hát szerencse, tagadhatatlanul. És Lorcát nem is egyedül érte ilyen szerencse, kegyes volt az más művészekhez is. A zeneszerző Bartókhoz például, kinek fülsértő zenéje ugyancsak elérhetetlennek hitt harmóniákig ért el. Újból a kérdés: hogyan? Csakúgy, mint az előbb. Szerencsével – ha a bátorság, könyörtelen következetesség és szellemi tisztaság találkozását egy szóval akarnók jelölni. Mondom, nemcsak az ő példájukat tekintve hiszem a megoldás lehetőségét, már csak azért sem, mert láthatjuk, a nagyság mindig testre szabott, a belőle kiolvasható legfőbb tanulság valami olyasmi, hogy nagy művésznek kell ahhoz lenni, hogy valaki nagy művész lehessen. S legföljebb még annyi, de az nem kevés, hogy a megtorpanás, hiába van rá ezer magyarázat, mégiscsak megtorpanás. S hogy a művészet mindig ott veti le feleslegessé vált sallangjait – mint Lorca költészete a spanyol polgárháború, a franciáké meg a maquis idején –, ahol az egy találkozik a sokkal, a szellem a nyers valósággal. Amiből nem az következik, hogy a jó költészet nélkülözhetetlen feltétele a polgárháború, hanem, hogy a költőnek akkor is ismernie kell a vulkánhoz hasonló világ földmélyi erőit, amikor azok éppen nincsenek kitörőben. S ha a hegy ezért vagy más okból nem jön őhozzá, menjen ő a hegyhez, és fürödjön meg a tüzes lávában, mert erre kötelezi könyörtelen mestersége!

De kérdésünkre még mindig nem adtunk választ. Találkozhat-e bennünk képzelet és tudás? A lehetőség, mint láttuk, megvan erre. A költészet kiművelte magát, megteremtette a találkozás elemi feltételeit, a maga költői világképének – fotósnyelven szólva – negatívját. Épp csak elő kéne hívni! Épp csak élni kéne a lehetőségekkel! És talán nem elég erős a vágyakozás bennünk eziránt? Hiszem, hogy elég erős, mert hitem szerint az ember nem arra való, hogy elpusztítsa magát, márpedig ha nem találkozik bennünk képzelet és tudás, technika és emberség – elpusztulunk, méghozzá rútul. Igaz, a költői világkép megalkotása, azé a klasszikusé, mely mintegy képkeretbe zárva mutatta a világot – ennyiben igaza van R.-nek –, lehetetlenné vált, mert forrong a világ, még a föld is mozog a talpunk alatt. De a másik, a felfedezőké, a tudósoké, a kísérletező fizikusoké – hogy M. professzornak is igazat szolgáltassunk –, a mozgékony kíváncsiságé, melynek nincs is végleges formája, csak végleges elszántsága, csak örökös éhsége – ez ne lenne elég kárpótlás érte? Azt hiszem, nemcsak kárpótlás, adomány is. Mert egyre sürgetőbb, hogy a jövendő világ szerény alkatrészéről, a benne élő emberről is megtudjunk valamit, ha nem is sokat, mondjuk, feleannyit, mint a majdani gyorsliftek szerkezeti megoldásáról. A kísérletek korát éljük, ne idegesek legyünk ettől, hanem fáradhatatlanok! Kísérletezzen a költő is, mint tudós kollégái, rabolja el Európát, raboljon még többet, fossza ki az ismeretekben gazdag világot, tanulja meg mestersége minden fogását, hogy vitathatatlan joggal és teljes fölénnyel merjen – egyszerű és pontos lenni, a dalra lelni egy csontzenére fülelő világban! Eddig jutok a kiáltványfogalmazásban, mikor megdöbbenek – nem csoda, annyit szidtak az ellenkezőjéért –, „mi vagyok én, javíthatatlan optimista?” Ijedten nézek útitársaim után. R. fintorog a jövőtől, de kitartóan olvas, mint egy tank. N. a lövészárokban türelmetlenkedik, nem szeretne reumát kapni, inkább verseket olvasna fel a tisztább erkölcsű jövőbelieknek. M. professzor méltatlankodva várja, hogy mikor fognak már végre megénekelni a költők egy oszcillográfot. P. nem csinál semmit, csak kétségbeesetten figyel és vár. Kire? Ég felé fordított arcát tekintve azt kell hinnem, az örökkévalóságra. – Hát ezek itt mind hisznek a költészet jövőjében? – csodálkozom el, de nagyon.

Lesz-e egyáltalán költészet az új világban? Éljünk a lehetőséggel, és ami itt nem nagy dolog, idézzünk szellemet! Izlandi atyánkfiát, Egill Skallagrimsont, ki vagy ezer évvel ezelőtt élt Izland partjain egy kunyhóban és egy osztály nélküli társadalomban, bár erről az utóbbiról nem sokat tudott. Őt én igen bölcs embernek tartom, minek bizonyítására álljon itt egy kis történet! Egill, ki sokat volt úton, mivel ez a mesterségével járt – tengeri rabló volt ugyanis –, egyszer a rablásban gyakorolva magát Dániába vetődött, ahol is különféle módokon vérig sértett egy királyt. Valamicske idő múltán, ugyancsak mesterségének gyakorlása közben, hajója összetört egy viharban, és ő maga néhány társával egyetemben csak nagy nehézségek árán ért partot – épp a mondott király földjén. Volt e király házában Egillnek egy jó embere, ahhoz igyekezett, adna neki kölcsönbe egy hajót! Hát amint ott időzik, belép oda a király meg felesége, a királyné, aki azon nyomban ráismert Egillre, és – merthogy igen hepciás egy királyné volt – így kiáltott férjeurára: „Hej, te nyimnyám, ilyen-olyan király, leüttesd ennek fejét, mert különben ez és ez lesz!” Megrémült erre a király szörnyen, és elrendelte: leüssék Egill fejét irtóztató kegyetlenséggel, másnap napkeltekor. Szítta a fogát Egill, de mivel a maga emberétől tudomást szerzett arról, hogy ez a király igen hiú egy király, még az éjszaka folyamán szerzett olyan verset, hogy csak! Nevezte abban e királyt hősnek, dicsőnek, miegymásnak, ami nem volt éppen szép dolog, mert hiszen hazudott Egill, de még mekkorát! Okosnak viszont okos dolog volt, mert a verset másnap hajnalban a királynak bemutatván, kegyelmet nyert vele, és békében mehetett az útjára tovább tengeri rablóskodni. Tudomásom szerint ő volt az egyetlen ember a világon, aki komoly hasznot húzott abból, hogy verset írt.

Őt kérdezem tehát, komoly embert, elfogulatlan szellemet. Mi a véleménye a költői mesterség jövőbeli esélyeiről? Mit mondana legkedvesebb fiának – annak, aki, sajnos, időnek előtte vízbe fulladt –, ha az ma költőnek kívánna állni, a szerencsétlen? Így szól erre vízbe fúlt fiához Egill a maga nemes modorában: „Törzsemnek hajtása, magvamból fakadt fiam! A költészet mindenki rimája, annak okáért elkerüld őt. Ha pedig ezt nem teheted, végy erőt rajta, és nyomd meg az útfélen, és hagyd őtet a porban. Ha pedig ezt sem teheted, mivel átölel az ő karjaival, és nem ereszt sehogy sem, hanem erősen szorongat, többé tőle nem menekülsz, úgy vigyázz! Kilopja akkor a te szemedet, és helyébe lopja a magáét, tövestül kiszakítja a te karodat, és helyére illeszti a magáét. Lábaidat is eloldozza az ő helyükről, és köt helyükbe olyan lábakat, kik csak visznek az ő útján, más úton soha. Annak utána nővé is tesz téged, valamint ő maga, rima leszel magad is, teherbe esel minden fűszáltól, falevéltől. Ezért azt mondom, legkedvesebb fiam, rút mesterség a költőé, költő te sehogyan se legyél. Inkább legyél, édes fiam, tisztességes rabló, akár a te atyád! Ha pedig, kedves fiam, nemes intelmeimet meg nem fogadod, úgy váglak fültövön, hogy a szemed szikrázik, és a füled kong!” Így szól legkedvesebb fiához Egill a maga nemes modorában. És ezzel, bármilyen bölcs kísértet is, eloszlik.

Mi pedig itt maradunk a történelmi tanulsággal. Mint mondottuk, Egill kedves fia már korábban vízbe fúlt. Egill tehát nem intézhetett hozzá szózatot, hanem szerzett siratására gyászos éneket, gyönyörűt. Bölcs intelmét pedig, mivel soha el nem gondolta, senkinek el nem mondta, meg nem fogadta senki; azóta is több a költő, mint a fű.

1964