Európa elrablása

 

Európa elrablása

 

Csokonai

Csokonai helye, hatása, jelentősége?

Darázsfészekbe nyúlunk.

Pólyával a kezünkön persze. A pólya a korán jött tehetség mítosza, hogy szegény Vitéz világraszóló, nagy tehetség volt, de hát a sanyarú körülmények, az értő közönség hiánya; folytassuk tovább? Előttünk áll a magyar költészet, ez a hétfájdalmú óra, mely csökönyösen késik vagy fél évszázadot.

A késés persze tény. De legenda is. Tény, mert – Poloniustól kölcsönözve hangunkat – való. És legenda, mert erre a tényre, mint valami előzékeny ruhafogasra, ráaggatható minden elfogultság és félreértés, amit költészetünk nagy háborúja előidézett.

Van-e joga a népnek a költészethez? Megállhat-e a közbeszéd a fentebb stíllel szemben? A spanyol költészetben már a tizenötödik században kitör a „műveltek” és a „népiek” háborúja, mely azután is föl-föllángol; így Lope, Quevedo és Góngora közt is folyik az útszéli kiszólásokkal tarkított nagy nyelvháború, míg végül a háborúskodók hada, sőt maga a háború is belebékül az időbe, mely együtt őrzi külön-külön igazukat is: spanyol nyelvként és költészetként. Nálunk a kérdés még századunk harmincas éveiben is húsbavágóan eleven. Késésünk tehát, némi iróniával így is mondhatjuk, nem fél, hanem öt évszázados.

Ha az ilyen korszakolásnak lenne bármi értelme is. Illyés teljes joggal írja Petőfiről és Aranyról, hogy bizonyos értelemben Burns kortársainak tekintendők. De épp ő figyelmeztet arra is, egy egész életrajzzal méghozzá, hogy Petőfi Shelleynek is vérrokona. És a Családi kör-t író Arany öregkori verseiben ki ne venné észre azt a hangot, melyet a nagy lélekábrázoló, Browning költeményeiben oly szájtátva illik csodálni? Jó pillanatban akár egyetlen verssor is léphet évszázadnyit.

Épp erről van szó, a jó pillanatról. Másképp szólva: a költő szerepéről. Pusztán a nagy szerep nem tesz nagy költővé senkit. De a nagy költő nagy szerepben magát múlhatja felül. Verse, ha a történelem is bedolgozik a forgatókönyvbe, nemcsak az irodalom, a világ remeklése is lehet; képesség és végzet folytonos egymást kihívásában az esélytelen győzelme, ha véren vett diadal is. Nagy szerep, ha értjük a szót, a kukoricásban menekülő Petőfié, a megmaradó Aranyé. Költészetük a bőség már-már áttekinthetetlen és folyton újra fölfedezendő dzsungele, de életük fölfogható példa, a sors két címerképe. Pontosan az, ami a költészeti háborúhoz a legégetőbben szükségeltetik. Egyértelműnek tekinthető, azaz fegyverként forgatható eszme.

Csokonai rossz pillanatban születik. Szerepet, az éhkoppot leszámítva, a sors nem ír neki. Szerep híján viszont rögtön előtűnnek az életmű toldásai; világosan követhető a sokféle hajlandóság, az innen-onnan tanulás, a költő alakváltásai: mindaz, amit másutt a nagy gesztus takar. Majd két évszázadon át tartják félresiklott tehetségnek épp azért a tulajdonságáért, ami igazán nagy költővé teszi: a fogékonyságáért. Életművét szedett-vedettnek és töredékesnek azért, amiért teljes: a sokféleségéért. Nála még a másik tünemény, Berzsenyi is jobban jár: ő – klasszikus jelmezében – legalább csodának egynemű. Nem emeljük meg a hangunkat, mert nincs okunk a büszkeségre, amikor kijelentjük: a nagy háborúságnak mindmáig Csokonai a legnagyobb vesztese.

Mai szemmel nézve elképesztő, hogy ki mindenki ítélte meg a Parasztdal hangütése alapján. Hol megrovólag, mint ízléstelen botrányokozót, hol dicsérőleg, mint a vers forradalmárát. A sok kancsal és felületes vélekedés közt üde színfolt a Petőfié, aki úgy látja benne a maga garabonciás elődjét, hogy van mértéke a teljes Csokonaihoz is: éppoly fogékony szelleme. Majd hosszú és süket csönd. Egész addig, míg a Nyugat föl nem fedezi Csokonaiban – a tüdőbeteg sorsüldözöttet, kinek sírhantja fölött a bús utódok gyászkölteményei úgy sóhajtoznak, mint jobbféle grófkisasszonyok. A félreértés szinte napjainkig hat. Szabó Lőrinc ugyan őt magát nagy költőnek, különös remekét, A lélek halhatatlanságá-t pedig világirodalmi rangú műnek látja, késői sírbeszédében mégis szinte több szó esik a „másik Csokonairól”, a majdnem-Petőfiről, a magyar költészetnek Csokonai korai halála miatt elszalasztott nagy lehetőségéről, mint a nagy megvalósulásról, a töredékes voltában és csapongásaiban is egységes életműről. Melynél napjainkban jóval töredékesebbnek tetszik az utókor Csokonai-képe. Nem mintha a sok kéz által fölvázolt sok vonás nem sürgetné az egységes szemléletet. Gulyás Pál például pontosan látja Csokonaiban Nagy-Debrecennek a maradandóság ellen lázító áldozatát, a közveszélyes, mert független gondolkodót. Az igazság mégis az, bármilyen hihetetlennek hangzik is, hogy a teljes Csokonait, a magyar voltában európai fölényűt, a vergődve győztest, a stílusegyesítőt egyetlen nagy utódja ismerte csak föl, magyarságban és európaiságban egyaránt rokona, Ady.

Újraolvasva e „félresiklott” költő életművét, szellemének üdesége ejt bámulatba mindenekelőtt. Nem is a műveltsége maga, hanem az a mód, ahogy jó pillanataiban ezt a műveltséget kamatoztatni tudja. Nemcsak a természetes költői beszédre való törekvésében, ebben is elődje Petőfinek, noha annak tündéri fölényét nemegyszer csak megcélozni tudja; az ő tudásanyaga helyenként még hivalkodóan van jelen, s versében némi klasszikus kattogás is észlelhető. De ez csak a jó tanuló buzgalma. És a lenyűgöző épp a tanulni tudása. Mint valami eszményi zsebtolvajnak, ragad a keze; mindenkitől elcsen valamit. A klasszikusoktól, a kortársaktól; a természettudósoktól, a gondolkodóktól. És az, aminek tanúi vagyunk: a teremtés csodája. Az a magyar nyelv, mely őelőtte csak sziklát volt képes hasogatni, és még a kortárs Berzsenyinél is lelassul és elnehezül, ha jambusra vált, nála tánclépésben jár, mint valami csikó. Lényege szerint mozarti képesség az övé, tehát nemcsak a könnyed formálás készsége, hanem az a csodálatos adomány, mely még Schikaneder varázs-maflaságához is a Mozart Varázsfuvolá-ját költi kísérőzenének. „Néhai Mélt. Kohányi Kacsándi Terézia asszony” gyászszertartásához egy látomást az emberiségről. Rousseau-tól választva mottót a nagyváradi sírbeszédhez.

A lélek halhatatlansága több, mint egy remekbe sikerült tanköltemény. Csokonai egész költői gondolkodásának foglalata. Egy meghökkentően modern és ízig-vérig európai gondolkodásmódnak, mely szinte bájjal jut el a súlyos tanulságig, hogy a tét „háromszáz milliom ember boldogsága”, és elég merész helyesen vélekedni arról, „mit most London tesz Ganges mellékével”. És még nem merítettük ki lehetőségeinket. A költemény nemcsak Csokonai szellemének, világának is hű tükre. Együtt van itt minden, amivel az utódoknak is sorra szembe kell nézniük. A roppant igény és a nevetségesen kisszerű körülmények. Megtérőben a Gangesz mellékéről, ki vár ránk Nagyváradon? „Cs. K. Aranykulcsos Kisrhédei Rhédei Lajos”, valamint „Domokos Jakabnak tiszta szívű hitvese”. Eszme és valóság közt világnagy szakadék. És a szakadék fölött, mint valami angyali artista, a szó szoros értelmében életét kockáztatva járkál ide-oda a költő. Ez a háló nélküli légtornászmutatvány az ő kárhozatos eklekticizmusa. A máig érvényes, nagy példa. Európa szegényebb felének tanulva tanító gondolkodóié.

Helye, hatása, jelentősége?

Nélküle nincs magyar költészet. Az a költészet, melyre számos elbűvölő vonása mellett az is jellemző, hogy majd két évszázadig tette a dolgát anélkül, hogy Csokonai valódi fontosságával tisztában lett volna.

 

Füst Milán

 

Vas István: Boccherini sírja

Na, tessék, fintorog a Szépre Szomjas Olvasó, már megint egy prózai vers.

És komor tekintettel mered maga elé.

Valljuk meg, valamennyi igazsága azért van neki is. Nem volt ez mindig így. A tizenkilencedik században, a szilárd értékek korában a költőknek például még volt modora; ennek a kornak a költője, ha belépett egy ajtón, meghajtotta magát az egybegyűlt hölgyek előtt, és bokáját összevágva azt mondta: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég”, vagy „Az óra lüktet lassú percegéssel”, azzal ráköszönt a leendő olvasóra, ezzel figyelmeztetve őt, hogy most lírai percek fognak következni.

Ennek, nézzünk szembe a tényekkel, vége. A két világháború meg a huzamosan ingatag világhelyzet végképp betett az irodalmi illemtannak. Az a költő például, akit a következőkben fogunk szemügyre venni, fancsali ábrázattal hátrál be a színre, miközben ügyet sem vetve ránk, beszél valakihez, annyira belefeledkezve a társalgásba, hogy a végén még, ha időben ki nem térünk az útjából, a lábunkra tipor. És lehet-e biztos abban bárki is, aki egynél több modern költőt ismer, hogy a sajnálatos baleset emlékeiből fölocsúdó okozója a szenvedő alany elnézését fogja kérni?

Lírai sokkterápia, mozgatja meggyötört lábujjait a fentebb jellemzett olvasó.

Mindazonáltal arckifejezésének komorsága lényegesen enyhül. Ha viszontagságos módon is, egy lényeges ismeret birtokába jutott: a modern költemény olyan szerkezet, melynek csavarjait csak lazán szabad meghúzni, mivel menet közben a lazán hagyott csavar zörög a legszebben.

 

 

Vas Istvánról megállapítani, hogy „prózai” költő, egyike kritikánk Jourdain úrhoz illő bölcsességeinek. Szent Ágoston, Tolsztoj és Robbe-Grillet egyaránt prózát ír; műfaji meghatározásunk tehát kissé tágas. Köznapinak értve a prózait, sem jutunk sokkal többre: az ezoterikus költészet is a köznapi valóság elemeiből építkezik, legföljebb esetenként túl levegősen.

A költő szakmai titka pont ez: hogyan rak téglát téglára.

Tény, hogy azokon a helyeken, ahol Vas szerezte be építőanyagát, gyakran megfordultak prózaírók is, ez azonban nem jelent olyan sokat, mint gondolnánk. Éppen Vas tartósra munkált, mégis hajlékony prózája tanúsítja, mennyire másképp rakja a falat ugyanabból az anyagból ugyanaz a szerző is, mikor prózát meg amikor verset ír. A köznyelvi beszédfordulatoknak viszonylag gyakori előfordulása e versekben épp azt mutatja, hogy a szerző nagyon is „költői” költő; van ereje ahhoz, hogy a köznapi beszédet puszta grammatikával költészetté forrósítsa, verssé bűvölje szövegét, látszólag legalábbis, egyszerű fogalmazással.

Módszere e tekintetben hiába hasonlítható a jó prózaíróéhoz, ha az eredmény gyökeresen más, próza helyett vers; a henye elnevezés mögött ott lapul az irodalomtörténet restsége, mely beéri azzal a divatos közhellyel, hogy válságoktól gyötört korunk költészetének egyik ága Eliot és Kavafisz nyomán mindinkább közeledik a prózához. De miért nem éri el? Mitől maradt meg máig költészetnek?

Céloztunk már rá. Attól, hogy saját nyelvtana van.

Vas István költészetének lényege is a költői mondatalkotás. Az a mód, ahogy szó és eszme a költői közlés elemi egységévé szerveződik. A jelentés zenéjévé.

Köznapi és kivételes, „prózai” és „lírai” keveredésének természetes színtere már a vers földszintje, az egyszerű beszéd is. Csak ezzel az útmutatással kezdhetünk sétálni rajta, a történet mentén, mindvégig földközelben.

 

Ide is? Minek? Még egy félgótikus Kis csíkos templom, amit elrontottak belülről. Alja-barokk. Szerencse, hogy sötét van. Gyerünk innen. De várjunk, ott valami fehérlik. Egy hatalmas orr, egy domború fej, a falban. És alatta egy lant? No, nézzük csak meg. Boccherini sírköve. Hogy kerül ide? Persze Luccában született, Bár Madridban élt. Hiszen emlékszel talán A Madridi őrjáratra lemezen.

 

Ez a beszéd köznapi, de nem közönséges. Ravasz műgonddal van szerkesztve. Hajlékonysága, tagolása, staccato játszott futamai azt az előadásmódot idézik, amivel a Budapest nevű, ihletett előadó beszéli a magyar nyelvet. Annak a zeneműnek a foszlányait halljuk, melyben a hegedűk és kürtök merész ívelésére a rezignált nagydob mindössze annyit mond: „na bumm”. Ez a nyelv kiválóan alkalmas arra, hogy külföldről csak az imént megtért honfitársunk egy zsúfolt villamoson vagy egy nem kevésbé zsúfolt eszpresszóban használja fontos közlendőinek továbbítására, általa zúdítva nyakunkba legfrissebb élményeit. Nevetséges voltában is keserves módja ez a beszédnek; túlzott hangossága riadtságot, szemérmetlen nyíltsága sebezhető szemérmet rejt; „dupla fedelű”, hogy saját leleményével jellemezzük. Mint az az érzelem, mely Vast a használatára buzdítja. Szemérmes, de makacs hazafiság ez, ha nem is az Ábrányi Emilé: csökönyös, már-már sorsszerű ragaszkodás az eleven nyelvnek a költészetet éltető nedvekkel tápláló közegéhez, ahhoz a sokszor joggal ócsárolt, de botfülű bírálói által legalább annyiszor meg sem hallott, rondaságában is varázslatos „népköltészethez”, mely a sokfelvonásos tragédiát egy harsány röhögést kirobbantó viccé tömöríti.

A feszültség, már az első szakaszé is, abból adódik, hogy ez esetben nem viccet mesélnek rajta. A ritmus szaggatott, de a tényközlés tartózkodóan tárgyilagos. Tárgyilagosságában van valami ódivatú, valami a múlt századi regények tisztességes körülményességéből. Ha számíthatunk is történetre, nem az obligát kávéházi sztorira, azt sejtjük.

Majd egy lélegzetvételnyi szünet.

És hirtelen megelevenedik a táj: a magyar költő háttere. „Gödöllő, tornaterem.” Angliai útinaplójában maga Vas írja le azt a különös érzést, ami akkor fogta el, amikor Radnóti sorsáról próbált beszámolni oxfordi vendéglátójának. „Próbálom neki elmondani a tömegsírt, a rothadó viharkabátot, az átázott jegyzetfüzetet, s mindez olyan valószerűtlen ebben a városban, hogy szinte én is az ő hitetlenségével hallgatom magamat.” De most a közönség nem angol. Félszavakból, kurta mondatokból értjük egymást:

 

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .Voltunk benne százan. Még többen is. Egy kevés rothadt szalma.

 

Meg a hó, amit televizeltek. Amiben többé nem lehet mosakodni. Az élet értékeinek oly boldogítóan komplikált rendje hirtelen a végletekig leegyszerűsödik. Innen nézve a sejtelmes és rafinált művészet még jó, ha csak nevetséges. A nyelv csak a lényeg közlésére szorítkozik, hogy „Dilinós Dönci… fasiszta cikkeket írt”, hogy „kiket kell akasztani”, hogy a megfertőzött zsidók „a német katonák dalát, a Márikám-at énekelték odabent”, hogy „amikor tífusz ellen oltottak be minket… a katonaorvos megjegyezte, hogy elég piszkosak vagyunk…” És a szavak egyhangú csikorgásába belefáradó fülünk egyszer csak elkezdi hallani a rondaságok költészetét, szemünk előtt kibomlik a valóság minden költői iskolát megszégyenítő szürrealizmusa; a költő, aki a versből való kiszólásaival becsületesen bevallja, hogy technikája nem a legújabb, az automata sebességváltóval működő költemények alkotóin túltéve tűnik el saját szövege mögött; többé nem őt hallgatjuk, ha ő beszél is: az emberiség hangját halljuk tanúvallomást tenni, „zsidótlanító osztag”, mutatkozik be fülünk bíróságának a gyilkos ostobaság a maga tömör embertelenségével – ugyanazon a nyelven, amit naponta beszélünk, amivel hangot adunk legjobb szándékainknak és soha el nem múló szerelmünknek.

Boccherini, akit Rottmann Andor, a vörös hajú nyomdász idéz színre, csak másodosztályú tanú a perben, előzékenyen cincogó kísértet.

A kivégzést, hogy a gödöllői tornaterembe illő allegóriával éljünk, a költői nyelv hajtja végre.

A szállongó legenda szerint Vas Istvánnak nincs költői nyelve.

Azazhát van, csakhogy nem vele született, mint az igazi költőknek, csak afféle eltanult. Eltanulta attól, akinek volt. Polcról lopta, nyíltan kimondva, mint Dánia koronáját Claudius.

Ezt a szamárságot azért említjük itt, mert komolyan vesszük. Az ilyen legendát többnyire valóságos talapzatra építteti a tiszta szívjóság.

A harmadik Nyugat-nemzedék két költőjének is, Radnótinak és Vasnak, majdhogynem tanfolyamon kellett megtanulnia magyarul. Helyzetük az indulás pillanatában minden, csak nem irigylésre méltó. Az avantgarde-vihar elültével eloszlott a remény is, hogy ki-ki egy hang legyen a kollektív költészet világkórusában. Halad mindenki a maga útján, zsákjában annyi hazaival, amennyit otthonról hozhatott. Babits és Kosztolányi, de Illyés és Szabó Lőrinc mögött is egy többé-kevésbé egységes, nyelvi és magatartásbeli példát sugalló világ áll. Vannak ezenfelül olyanok, akik szárnyakon közlekednek, mint József Attila máris, és később a suhanc Jékely meg a kamasz Weöres; rájuk nem hat a gravitáció. Radnótira és Vasra igen, realista alkat mindkettő. Megvan ehhez az élményanyaguk is, épp csak nem tudják hogy közölni. Útravalóul nemigen volt milyen nyelvet kapniuk; a fővárosi középosztály otthonaiban többnyire németet kevernek a magyarhoz, az emancipáltak gőgjét a kirekesztettek riadtságához. Az optikai csalódások világa ez, a soha-nemvolt magyar polgárság nagy igyekezettel igyekszik elhitetni magáról azt, hogy létezik. Itt keresni hagyományt, nyelvet? Egy délibábba fogódzkodva? Őrült helyzet, de valóságos. Radnótinak és Vasnak ahhoz, hogy a bérkaszárnya vagy a szögesdrót szavakat majdan verseikbe építhessék, mindenekelőtt meg kellett tanulniuk Berzsenyiül, Vörösmartyul, Aranyul. A tanfolyam gyötrelmeiről tanúként a prózaíró Vas, dokumentumként Radnóti korai verseinek kínos akartsága vall.

De hogy ez ne lenne igazi szerelem, életre szóló és halálos?

Minden iskolás gyerek tudja azt, hogy Radnóti a fasizmus modern zűrzavarával az eklogák latin rendjét szögezi szembe. Hangjukból kihallani, hogy e megállapítás igazságát némi iróniával nyugtázzuk. Mivel van itt más említésre méltó tény is, fontosabb a vergiliusi álöltözetnél. Az eklogákban ugyanis a hajdani műnyelv, mely a korai Radnóti-versek némelyikét már-már fájdalmasan sikerületlenné teszi, egyszerre csak költészetet és emberséget sugározva ragyogni kezd. Nem Vergilius latinja, akárhogy is meresztjük a szemünket, hanem Radnóti tudatosan tanult és szerkesztett költői nyelve, a Vergiliust is megidézni képes, a sehol sem beszélt, mégis eleven, a tanárosan is prófétai. A megtanult magyar. Egyetlen vagyontárgya, amit nem lehet tőle elkobozni. Ebbe csomagolva őrzi emberségét és költő voltát; leghőbb vágya az utolsó pillanatig, hogy tökéletesen beszélje. Sírjában is ezt öleli magához.

És Vas, aki kivétel volt, mint írja, és életben maradt?

Hallgassuk, hogy beszél élete nagy tragédiájáról egyik korai versében, az Este-hajnal címűben:

 

A keserű kórházból hazatértem. Ki mindenem lett, fekszik ott az ágyon. Még szólt hozzám, de tudtam, hogy nem értem, Mert a betegség behálózta lágyan. Csodát meg nem tesz semmi isten értem, Egy sem akarja, hogy örülve áldjam. A földön, égben, vízben mennyi isten! És nincs közöttük egy, aki segítsen.

 

Valljuk be, bosszankodunk. Miféle illemtanórán oktatott alliteráció ez a „keserű kórház”? És milyen dandysen van félrecsúsztatva az ágyon-lágyan rím; mint egy nyakkendő! És az affektált jambus: „Csodát meg nem tesz semmi isten értem”! Egyáltalán az egész költemény hangja fülsértően civilizált. Egy görög tragédia hősétől a legkevesebb, amit elvárhat az ember, hogy önkezével vájja ki a szemét; ehelyett ideállít elénk egy sorsüldözte költő, és fölolvas nekünk egy Kosztolányi modorában írt, elegáns értekezést.

De ahogy egyre mélyebben hatolunk a vers közegébe, úgy értjük meg, hogy a műgond itt nem verssorokat és versszakokat pántol össze, hanem egy szétpattanni készülő koponyát. Annak a fiatalembernek, aki most az éjszakában és a világban magára maradva ilyen lehetetlenül tökéletes verssorokat ró egymás alá, ez a választékos beszéd a tanult mestersége; ez az egyetlen tevékenység, amibe támasz és vigasz híján bele tud feledkezni, amivel magát és az időt múlatja, amit egyedüli oltalmának tudhat a halál közelében. És a rokokó bájnak ettől egyszerre súlya lesz; minél nevetségesebben fennkölt ez az éjszakában rögtönzött pásztorjáték, annál szívszorítóbb, annál halálosabb. A finnyásan szép beszéd pogány tanulságra jut; a vers vége azokat a magasságokat járja, amelyeket Kosztolányi Marcus Aurélius-a:

 

Te meg, ki fekszel messze-messze tőlem, Ne vedd zokon te sem, hogy ily vidáman Mulattam nélküled az éjidőben, S az öröm is kiárad most a számon, Mint titkos áram száll a levegőben, Lebeg, lebeg egy szép arany fonálon, Tán, kedvesem, még téged is elérhet, Ha szétnézel most, biztosan megérzed. Elér hozzád, egész közel az ágyhoz, A kívánságom száll remegve benne. Símulj, símulj a hajnali sugárhoz, Mely behatol a lázas kórterembe. A betegséggel sohase barátkozz! Ugy nézz rá, ahogy szoktál, szem a szembe, Mielőtt minden átalakul köddé. Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!

 

Véren vett diadal ez, halál tapad a vers minden szavához. A költői nyelv meghódításáért Vas is, ha nem is olyan drámai módon, mint Radnóti, egész életével fizet.

Azért, hogy most, Boccherini sírja előtt topogva, ennek a nyelvnek a romjain, mint eldobált limlomon tapossunk?

 

 

Ha az előbb a vers földszintjén jártunk, most a pincében, bizonytalan félhomályban. Akadémiai pályadíjra áhítozva mondjuk: a lírai mélytudatban.

„Alja-barokk”, hallja a fülem, és egyszeriben önállósítja magát. Intellektuális fölényem, költői méltóságom vértezetében hiába tudom, hogy az, amit a fülem művel, barbárság, hogy így nem szabad verset olvasni, ez akusztikai hentesmunka; ő hallja a magáét, és tesz az aggályaimra. „lülről alja-barokk”, ez az aszklépiadészi strófák félsora. „Szerencse, hogy sötét van. //Gyerünk innen. De várjunk,// ott valami fehérlik.”, ez három anakreoni sor. „Domború fej a falban”, ez is egy kis hibás sor az aszklépiadészi strófák valamelyikéből, majd erre orral rácsúszva megint egy anakreoni sor: „ban és alatta egy lant?” Majd egy tiszta jambikus triméter: „No, nézzük csak meg, Boccherini sírköve.” És mindez a vers első kilenc sorában.

Hogy a továbbiakat már a ráismerés örömével üdvözöljük. „De én nem ezt hal/lottam tőle először.”, ez egy metrikai kentaur, alkaioszi főhöz aszklépiadészi far. És egy hirtelen ötlettel lépést váltó sorban is mennyire a helyén van a cezúra: „Hogy jó bajtárs volt és //remekül viselkedett”. És megint néhány alkaioszi sorfoszlány: „Ő fütyörészte egész nap”, „Hamar kikerültem onnan”; ennek a sornak a második fele pedig: „Ezt sziszegte fü/lembe és valahányszor elkenődtem”, poétikai szakkönyvbe illően példás hendekaszillabus.

Mindez persze rémálom, egy őrült latintanár lidérces álma a költészetről: „A költői modernség metrikai alapzata.” Agyunk mérsékli is philosophiae doctor fülünk professzori fontoskodását, annyit továbbítva csak olvasói tudatunkba a poétikai hírözönből, hogy a távolból délszaki eredetű, klasszikus versmértékek halk, de kitartó zenéje hallható.

Ami viszont fontos hír. Meghökkentő is, ha úgy vesszük. A beszédközeg, amiben mozgunk, pesti, de a mondatok szabása angol. A vers lélegzetvétele, sorainak íve és kanyargása azt az Eliotot idézi, akinek Shakespeare monológjai szolgáltak kalauzul a Gerontion, a Hamvazószerda és az East Coker írása közben.

Az előbb nyílt iróniával említettük a lírai mélytudatot, most már-már komolyan tesszük ugyanezt.

A latinok és angolok: egy magyar költő fiatalsága. Catullus, amint „szabadverseiből” épp kihallatszik a „belső zene”. A hexameter, mint a költői lázadás kelléke. Magyarország a harmincas években. Nagyzás és nyomor. Bukott forradalom és „nemzeti ébredés”. Innen nézve az angolok: a Sziget. Költészetük: a folytonosság ígérete, a túlélés esélye, a civilizált Európa. „Richard és Anna fejemben vívják szócsatájukat.” 1945-ben, miközben gyönyörű kilátás nyílik Pest romjaira. Vas az emeleten Shakespeare sorait fordítja, míg lentről fölhallatszik a „dzsesszek dallama”, mellyel „egy kis cseléd” bátorítja a szövődő hadiszerelmet. Boldog békeidő: angol költők, költött hullák.

Művet olyan eleggyé, amilyen a Boccherini sírja, csak a sors komponálhat ihletett állapotában. Nincs az a tudatos költő, aki verset írva ilyen körmönfont ravaszkodásra képes.

A köznapian lompos beszéd alól ki-kiragyog valami fényesebb fegyelem, Boccherini pizzicatói és a keserves történet mögül valami dacos tündöklés.

A prózában a vers? Az öregségben a fiatalság? A Boccherini sírjá-ban az Este-hajnal? A költészet puszta ténye, hogy hiába Világos, nincs fegyverletétel?

Bevalljuk, nem tudjuk. Csak azt, hogy itt valamilyen titkos fényforrás világít.

Mint föld alatti nap, hogy Vastól kölcsönözzünk megint egy hasonlatot.

 

 

Nagy vers, mondjuk, hogy azon nyomban megszédülünk saját bölcsességünktől.

A művelt társaságban e meghatározással adhatjuk bizonyságát talleyrand-i képességeinknek, ha az őszintén megtisztelni kívánt alkotót nagy költőnek azért már nem óhajtjuk nevezni, mert fő a szilárd értékrend, ugyebár.

Az undor enyhe kozmaillatát hagyva magunk után, suhanjunk ki a nyitott ablakon.

1947, zölden tombol a nyár, a katedrán egy erősen másnapos ingben feszítő felnőtt, madárhangú és madárcsontú, alig magasabb nálunk. Egy Olyan-Mint-A-Könyvben. Az eleven költészet.

Weöres Sándorral való megismerkedésem történetét ma sincs okom másképp elmondani. Szememben ma is ő jelképezi minden általam ismert költő közül leginkább az apró testbe szorult nagy lélek komikusan hősies kalandját ezen a földön, a költészet mozarti csodáját. Verselőként az egyetemes líratörténet legnagyobbjai közül való, Lope de Vega egyenrangú társa; kettős jogon, többnyire költőien zilált hajzata jogán is: üstökös.

Hogy, hogy nem, ennek a tüneményes költőnek néhány verse engem, különösképp a Szirénák légitámadáskor című, konok röhögésre ingerel. A cím szerint említett vers már az első sorával: „… az éj kiárad az otthoniakra, hej”. Ez a „hej” az a hely, ahol engem elfog a tiszteletlen kétkedés. Megérzem ugyanis a csodálatos képesség határát, amelyet ez lényegénél fogva nem képes áttörni: csodálatos marad abban a pillanatban is, amikor ez már több, mint illetlenség. Semprun írja le a Nagy utazás-ban a deportáltak emelkedett lelkiállapotát, melyet az váltott ki, hogy rabtartóik Bach és Mozart műveit közvetítették nekik a barakkok hangszóróin át. Vannak pillanatok, amikor a művészi – merénylet. Anna Franknak nincs „ábrázolástechnikája”. Emlékszem, föltehetőleg életem végéig, a szirénák fülsértő hangjára, a vasajtó csapódására, a pince ázott neszeire. Szolmizáljuk az ostromot? „Hej”?

Lényemnek e megátalkodott része hidegen szemléli az üstökös csóváját.

Ugyanő kitartó vonzalmat érez Vas István „intellektuális” költészete iránt.

Elképesztő elnevezés. Nincs még egy olyan hírlapírója a háborúnak, mint Vas. Radnótinál a háború modern Golgotává nő, Illyésnél a nemzethalál föltámadó rémévé, Szabó Lőrincnek pedig, mint minden, ez is csak ürügy az egyetemes önzés már-már ártatlan remekműveihez. A háború undok szíve Vas verseiben dobog. A sárga csillag, a napról napra élet, Neufeld úr és a százalék, a német tiszt és vadászkutyája: hideglelősen pontos részletek, melyek fölött az egyetemes tanulságra törő költők többsége nagyvonalúan elhúz. Vas nem, ő ekkor kezdi szerkeszteni azt az újságot, melynek költészete a korrekt tényközlés. A mostanában készült fényképein többnyire külügyminiszteri eleganciával megjelenő költő valójában ekkor lesz azzá az erőszakos és merész riporterré, aki rendelkezik e hivatás legfőbb kellékével: van orra ahhoz, hogy kiszimatolja századunk – már elnézést! – büdös ügyeit.

A jelenidejűségnek ez a mámora, a fotós megszállottsága, ahogy ütközet közben fényképez: ez Vas költészetének végső titka, a rejtélyes fényforrás, mely Boccherini sírját is beragyogja.

 

 

A fakanállal ütögetett fedő konkrét zenéje, bőszül neki végképp ennyi okfejtéstől a kezdet kezdetén megidézett olvasó, illenek egymáshoz: költő és kora.

Csönd, a mi oldalunkon. Szomorúan kell beismernünk, hogy ennél őszintébb dicséretet, noha mesterségünknek lényeges mozzanata az őszinte érzelmek kifejezése, magunk sem tudunk mondani.

 

Nagy László

1978. január 30-án hajnalban Nagy László költő a feleségét hívja. „Úgy érzem, meghalok – mondja –, pedig nagyon nem akarok meghalni.” Negyedóra múlva már nem él. Szívroham. A halálhír reggel kezdi járni a várost, hamar eléri az irodalmi lapok szerkesztőségeit is. A három szerkesztőség közös portáján a portás néni kora délelőttől fogva azzal fogadja az érkező munkatársakat: „Meghalt a mi Lacink.” A szerkesztőségi szobákban szokatlan csönd. Aztán döcögve megindul a gépezet: csikorogva szerkesztődik a nyomtatott gyász. A halálos rutin érezhetően akadozik; félretárcsázott számok, géphibák, egy titkárnő már harmadszor írja le ugyanazt a mondatot. Fájdalmas zavarodottsággal mindenki ugyanazt érzi: ez most nemcsak a halál elvont hidege, a kinek-mennyire személyes veszteség, a könnyek, az üres szék, a gazdátlan ruhák. Valami más.

Egy héttel később, a temetésen a ravatalozó előtti térség feketéllik az emberektől. A gyászoló közönségben szinte minden foglalkozás képviselteti magát. Hivatalban lévő miniszter préselődik sértődött íróhoz, nemzetközi hírű operaszerző valakihez, aki szerette Nagy László verseit. A tömeg, mint az élő test, lassan hullámzik. Hivatalosak és nem hivatalosak, fővárosiak és vidékiek, így vagy úgy gondolkodók, egymással amúgy szóba sem igen állók; többnyire hajadonfőtt, a kucsmát, a kalapot, a sapkát a kezükben tartják. Sok a fiatal. Borzas hajú, titkos versírók? Diákok? Állnak a zsúfolt présben. Először egy miniszterhelyettes beszél, majd egy a határon túlról, Erdélyből érkezett író. A koszorúk nem férnek föl egy autó tetejére, két kocsi viszi a sírhoz a virágokat. A sírnál két, népzenét játszó együttes fiataljai népdalokat énekelnek, éneküket hangszeren kísérik. A gyásznép nem fér a sír köré, elözönli a sírok közt húzódó keskeny ösvényeket. Mind többen állnak föl a környező sírkövekre, látni akarnak. Sáros lábnyomukat nem a sírkövekre, csak a télire rájuk húzott nylonfóliára pecsételik. Vége a siratóknak, váratlan görccsel félbemarad a dallam. A beállt csöndben egy hang a himnuszt kezdi énekelni. Az egyik sírkő tetején kucsmás bácsi áll, szemmel láthatóan vidéki, másokkal együtt ő is átveszi a dallamot, hamisan énekel, a szeméből csurog a könny.

A sírkövek közti csúszós ösvényekről előbotorkáló emberek a sarat tisztogatják le a cipőjükről, azon tanakodnak, hogy hol igyák meg azt az egy-két korty bort, ami az elviselhetetlent elviselhetővé zsibbasztja, nem gondolnak a történelemre. Holott ezt a temetést valójában a történelem rendezte, az gyilkolt, ha balesetnek álcázta is, és az gyűjtötte a sír köré ezt a vegyes közönséget, amely lassan áramlik kifelé a temető kapuján, hogy fölszívódjék a nagyváros hétköznapjaiba. Az a roppant társadalmi fordulat, mely a vesztes háború után ment végbe Magyarországon, mindazoknak, akik civilizáltabb égtájak lakói számára alig elképzelhető mélységből emelkedtek a lehetőségek magasába, nemcsak a fölemelkedés kezdetben mindent elhomályosító örömét hozta, de – később legalábbis – a túlhajszolt munkát, a görcsös igyekezetet a behoznivalókban, magán- és közkételyeket, az önvizsgálat meg-megújuló gyötrelmeit is – a szívrepedésig. A gyászolók között bizonyosan akadt olyan, aki Nagy László életművénél nagyobbra tartja valamely más, kortárs magyar költőét. Nemigen akadhatott azonban olyan, aki ne tudta volna, hogy ennek az országot átgyúró változásnak Nagy László volt az egyik, ha nem a legtisztább költő hőse. Egyéni báj és a mélytengeri nyomorból kiemelkedő szegénység emlékéhez, mint gyötrő és megőrző erkölcshöz való tudatos igazodás tette azzá. A halála okozta megrendülés nem a nyelvmester költőnek szólt, noha Nagy László mestere volt maga teremtette nyelvének, hanem annak a ritka fölvillanásnak, mely még nagy költők pályaívén sem túl gyakori. Képességeken és nagy szándékokon túl szerencse dolga is, hogy az egyéni a közös vonzáskörébe kerül-e, de ha már egyszer odakerül, és a költő nem szédül meg vagy retten vissza a nagy lehetőségtől, csillagok módjára robbanhat egymásba költészet és sors, hogy lángcsóvaként vesse a verset, melyet aztán csak zavart hunyorgással tud szemügyre venni a minden hájjal megkent Akadémia, mert a nagy fényességtől nem látni pontosan, hogy hol húzódik a határ élet és művészet között. Nagy Lászlónak kijutott a vágyott és rettegett szerencse: égethette magát, világíthatott, még a tehetségeit tékozló bőséggel ontó magyar költészetben is szokatlan fényességgel.

1925-ben, Felsőiszkázon, egy dunántúli faluban született. Házuk szélső ház volt; innen a falu, onnan a bozótos szabadság. A szabadság egyetlen formája az életükben. A család szegény, tagjai parasztok, tanult ember sohasem volt köztük. És talán ezután sem lenne, ha nem szólna közbe a sors. Először egy csontig hatóan lucskos és hideg nappal, melyet a későbbi költő a szabadban tölt valami állatot pásztorolva. A hideg a szó szoros értelmében a gyerekember csontjáig hat; az orvos, akinek kezei közé kerül, rosszul kezeli; a beteg egy életre sánta marad. Ettől azonban még – saját televíziós nyilatkozata szerint – munkára fogták volna őt is, mint osztályostársait; a sors igazi eszköze a költő anyja, aki azt szeretné, hogy a fia tanuljon. A családnak voltaképpen még annyija sincs, amennyije van; mindenük a banké. Az anya titkon abban reménykedik, hogy a tanult fiú kiszabadítja őket a szövevényből, vagy ha nem, hát legalább ő maga kiszabadul. Így indul a költő pályája a ház mögötti kóborlásból, a testi kínból, a szegénységből.

Bele a történelembe, annak is a sűrűjébe. A háború után az ország romokban, de illúziói fényesek. Hogy is ne lennének? Az emberi természet akar a romország kriptájából kikelni, hinnie kell, hogy karnyújtásnyira a mindent megoldó jövő, másként egyszerűen megfagyna a gőzölgő lehelettel fűtött lakásokban. A tanulni vágyó fiút emellett még saját fiatalsága is ösztökéli, húszévesen a fővárosba indul, hogy részt vegyen a világteremtésben. A vonatot azonban a közeli kisváros állomásán lekési; ott áll a sínek mellett, és rázza a zokogás. Oda a Képzőművészeti Főiskola felvételi vizsgája, vége mindennek. Dacból mégis Budapestre jön; az utcán ténfereg, amikor egy még nála is fiatalabb ember megszólítja, hogy nem akar-e népi kollégista lenni? A népi kollégium a szükség és a csoda oktatásügyi keveréke. Kezdetben jóformán még fedél sincs az alapítók feje fölött; a bomba-vagy-mi hasította résen az égre látni; kevesebb az ágy, mint az aludni szándékozó, egy ágyban olykor ketten is megalusznak. Amúgy viszont önkormányzatuk van, a gyakorlatban tanulják a demokráciát, a hétköznapok kis háborúiban a nagy vállalkozások stratégiáját. Gyerekkorának paraszti világa után ez Nagy László második, életre szóló élménye, ez a bumfordi, szélfútta, korgó gyomrú szabadság. Minden egyszerű, csak a régi világ nyomait kell még elsöpörni. A képzőművésznek készülő fiatalember habzsolja a világot, felkészül választott mesterségére, de közben verseket is ír. Verseinek kézirata tudtán kívül elkerül egy folyóirathoz, az egyszerre hatot közöl belőlük. Feszes ritmusú, keményre kalapált dalokat. A rajz, a faragás ettől fogva csak a költő magánszenvedélye.

1949-ben ösztöndíjjal Bulgáriába kerül, a bolgár népköltészettel ismerkedik. 1952-ben tér haza. Más országot talál itthon, mint amilyet itthagyott. Zárt ajkak, lapos pillantások. A mezőgazdaság vad kalandok után a csőd felé közelít. Húst alig kapni, szempontot annál bővebben. „Rosszul gondolkoztok, barátom”, idézi majd saját apját Nagy László, fölidézve a vele folytatott beszélgetést, a nyomott hangulatú falut – több mint húsz év múlva, egy televíziós interjúban. „Így mondta: barátom; nem mondta, hogy fiam.” A költőt arcul csapja az, amit lát; megy haza gyötrődni, verset írni arról, amit látott. Arról, amit nem illett volna látnia. Hangja elkomorul, érlelődik benne a végképp felnőtt költő. A megrendüléstől, jegyezzük meg, és nem attól, hogy egy elhibázott gazdaságpolitika ellen ír hol-mennyire homályos verseket. Megrendülése mélyebb annál, hogysem készen lenne a magának adandó válasszal, hogysem újságcikkversekkel felelhetne arra a kérdésre, mely világképére vonatkozik. Költőként keresi a választ, és minthogy védtelenebb és esendőbb, mint valaha, ott, ahol szilárd értéket gyanít: a hazai és a világköltészet nagyjainál.

Ne gondoljunk itt a „mesterek követésére”, egy széplélek olvasmányélményeire. A költő nem egy új stílust keres, hanem magát az új megvilágításban. Ismerkedik, amennyire körülményei engedik, a modernnek nevezett költészettel – azért, hogy rádöbbenjen a magyar és a balkáni népköltészet olykor minden idézőjel nélkül értendő szürrealizmusára, a költői képalkotás egy sajátos módjára, mely létrehozza a – mondjuk úgy – lírai magfúziót, és fölszabadít valami, már-már szövegen túli energiát. Ebben a keresésben elődje is van, pálya- és kortársa, Juhász Ferenc, a korszak egyik nagy költő-fölfedezője. Juhász – mintáit, hazai és külföldi előzményeit számításba véve is – csodaszerű váratlansággal bukkan rá valamire, ami a magyar költészet egy egész nemzedékének további útját meghatározza: a régi magyar költészet epikus formáit telíti – többnyire robbanásig – a modern természettudományos gondolkodás ihlette és a végtelenségig részletező pontosságában már-már szürrealista képanyaggal. Auden, aki angol fordításban olvasta Juhász e korszakának egyik remekét, a kor egyik nagy versének tartotta azt – joggal. Nagy László egy időre teljesen Juhász vonzáskörébe került. De már ekkor is kiütközik alkatuk néhány eltérő vonása. Nagy Lászlót még Juhász elsöprő hatása sem vehette rá arra, hogy elfeledkezzék arról, amit szinte akaratától függetlenül, az ösztöneivel hallott; némi iróniával, de nem egészen alaptalanul úgy mondhatnánk: a lírai tudatalattiban tárolt dalról. Formái tagoltabbak, ritmusai élesebbek; hosszú sorai a Juhászéinál jóval kevésbé érződnek végtelen hömpölygésnek. Útjuk a későbbiekben el is válik. Juhászt megkísérti a nagy fölfedező nagy csábítója: saját fölfedezése. A kozmikus teljesség bűvöletében költészete mindinkább csak a vers határhelyzeteiben képes létezni, mind képanyagának növekvő bonyolultságát, mind művei terjedelmét értve ezen. Bonyolult képanyag, bő, netán túlzott terjedelem – ez a jellemzés Joyce és Musil századában semmiképp sem tekintendő értékítéletnek, amiképp – magában – nem is az; leírásunk csak azt kívánja érzékeltetni, hogy Juhász művei a szó köznapi értelmében nemigen nevezhetők formás műveknek, éppúgy, ahogy – egy korábbi korból véve a példát – Blake próféciái sem. Dalformának és látomásnak, ha tetszik: dúdolható dallamnak és bonyolult közlendőnek a személyiség varázsával is hitelesített egyensúlya: ez Nagy László találmánya; nem előzmények nélküli, s nem is hasonlíthatatlan teljesítménye az utóbbi évtizedek hazai költészetének, a maga nemében mégis páratlan. A kortársi magyar költészetnek Nagy László volt az egyik legnagyobb dalköltője, ha jól értjük a szót, és dalköltőnek nem a dallamos versek kismesterét mondjuk, hanem azt a költőt, akinek zenéje is közlés, netán súlyos és véres, mint a Cigányrománcok és a Siratóének költőjéé, a spanyol Lorcáé.

Mindezzel együtt formásnak nevezni egy költőt majdhogynem sértésnek hangzik. Mintha egy szépségét ápoló asszonyt dicsérnénk a főztjéért. Csakhogy itt nem erről van szó. A magyar irodalomtörténetben tanulmányok sora elemzi a modern művészeti mozgalmak magyarországi pályafutását, ítéli kísérleteiket – végső soron – kudarcnak, és talál e kudarcra magyarázatot az ország történelmében. Szó se róla, mindebben sok az igazság. Van azonban valami, ami az okfejtés során még a hazai tanulmányokból is rendre kimarad, hihetőleg éppen azért, mert annyira kézenfekvő, hogy már túlságosan is az. A magyar nyelvre célzunk. Jó fülű megfigyelő akár egy New York-i buszon, akár a londoni földalattin könnyen kiszűri az angolul beszélők közül a magyar anyanyelvűt, még akkor is, ha az illető kiejtése nem üt el feltűnően a helybeliekétől, mivel a beszélő beszédmódjában van valami különös. Beszédének dallama más, a korrekt angol hangsúlyozáson is átüt az elfelejthetetlen magyar szó eleji hangsúly. A magyar hangsúlyozás ugyanis, eltérően az angolszász nyelvek dinamikus hangsúlyozásától, statikus, a fő hangsúly mindig a szó elejére esik. A két hangsúlyozási mód közti különbség lényegi. A dinamikus hangsúlyozás esetében a szó hangsúlytalan szótagjai megrövidülnek, a statikus hangsúly a szótagok hosszúságára nincs hatással. A magyarban tehát függetlenül a rájuk eső hangsúlytól a szótagok hosszúsága abszolút, rövid szótagra is eshet hangsúly, az mégsem érződik ettől hosszúnak. E nyelvészeti tényből eredően magyarul mind a hangsúlyos, mind az időmértékes verselés, sőt e kettő néminemű keverése is lehetséges. A magyar nyelv ragozó, tehát a szóvégeket alakító természete folytán pedig lehetséges sokféleképp rímelni is: olasz módra, tiszta rímekkel, melyeket a csak efféle rímelésre képes olasz nyelv napjainkra az elviselhetetlenségig megunt; de jó zörgősen, „modernül” is: ez esetben az eredetével a népdalok időtlen múltjába vesző, magyar asszonáncot használva, melynek használatát csak a spanyol románcrímelés engedékeny szabályaihoz fogható kötelmek szabályozzák, alig valamivel többet kívánva az érintett magánhangzók összecsengésénél. Mindez már nemcsak verstani kérdés. Képzeljünk el egy olyan nyelvet, melyen Swinburne versbravúrjai a közbeszéd elevenségével hatnak. Egy nyelvet, melyen a második világháború haláltáborát Vergiliust idéző hexameterek elevenítik meg; azt, hogy ez a mutatvány egy csöppet sem érződik mutatványnak, illetve hogy csak a szó legmagasztosabb értelmében érződik annak: a tábor foglyainak horkolása mögül háttérzeneként szól Vergilius latin ritmusa, az eklogák, és bennük a latinoké mellé süllyedt tegnapi világ, melyben még értelme volt verslábnak, versnek, költészetnek. A modern költészeti mozgalmak magyarországi történetét tehát úgy is fölfoghatjuk, hogy a költőknek egyszerűen nem volt szívük szétverni azt a zeneszerszámot, mely ilyen hangzatokat volt képes kiadni magából. Ehelyett az történt, hogy a magyar költészet – éppúgy, ahogy korábban a latin, majd később a nyugat-európai versformákat – fölszívta a szabad vagy csak szabadnak látszó, de mindenképpen új versbeszédet is, Whitmantól Lautréamont-on át, Apollinaire-ig és Eliotig. Formásnak nevezni egy költő művét – Magyarországon legalábbis – nem sértés. Századunk magyar költészetének nagyjai közül többen is megpróbálták összhangba hozni korunk harmonikusnak végképp nem mondható eszmevilágát anyanyelvük eredendő zeneiségével. Nagy László egyike az összhangszerzőknek.

És nemcsak a maga költészetében. Egy nyelv, ha olyan, mint a magyar, folytonos kihívás, hogy kiderítsük, mit bír ki még a hajlékonysága. A magyar műfordítást persze a tájékozódás igénye hívta létre, de fölvirágzását a befogadó nyelv szinte határtalan rugalmassága tette lehetővé. Hovatovább a fordítás a magyar költők kiegészítő sportjává lett, a kaland és a tanulmány lehetőségét egyszerre kínálva művelőinek. Nagy László mindvégig őrizte a gyermekkori szegénység emlékét, de csak mint erkölcsi mértéket; érett korában látókörébe nemhogy egy falunál, egy országnál is több fért: a világköltészet. Holott ő aztán igazán mélyről indult. A már említett televíziós interjúban első fordítói kísérletéről is beszámolt. „Egy akkoriban népszerű magyar sláger magyar és román szövegét hasonlítottam össze, megszámoltam a verssorok betűit; még nem tudtam a szótagról.” Később megtanulta ezt is, mást is, hogy a megtanult technikával érvényre juttassa a megtanulhatatlant, a költő abszolút hallását. Műveinek 1975-ös, négykötetes, gyűjteményes kiadásából egy kötetet foglalnak el saját versei, hármat a fordítottak. A három kötetből egy a bolgár, egy a környező népek népköltészetét, egy pedig a világirodalom költői közül azokat mutatja be, akiket költő fordítójuk valamilyen okból közel érzett magához. A „világirodalom” ez esetben nem üres szó. Góngora, Blake, Burns, Rimbaud, Yeats, Lorca, Dylan Thomas – néhány név, épp csak jelzésnek Nagy László választottjai közül. A teljes névsor egyszerre világít rá Nagy László fordítói vállalkozásának méreteire és a költő magyarságának lényegére. A bezárkózás helyett a nyilvánosságra. Az út a faluvégi házból a világköltészet tájaira vezetett, a magánsérelmek udvarnyi világából mindannyiunk világába, mely a végpusztulással kacérkodva is a jövőben reménykedik.

A magyar költő angolra fordított verseinek egyik angol olvasója a versek kapcsán – a manapság szokásos, lekicsinylő ajkbiggyesztéssel – Dylan Thomas nevét említette. Igaz, ami igaz: a lírai „understatement” korában egy olyan költő, mint Nagy László, könnyen kikaphatja azt, hogy verseinek szövege „túl gazdag”, ő maga pedig divatjamúltan romantikus. De kaphat olyan jutalmat is, mint a kor költői közül kevesen. A hatvanas évek vége felé a fiatalság egy része Magyarországon is ráunt a popzene nemzetközi közhelyeire. Mást akart, valami olyat, amihez mélyebb köze van. Hogy, hogy nem, az addigra már jórészt akadémiai kutatócsoportok hangkonzervjeibe zárt népzene egyszerre föltámadt, és beköszöntött a korábban másfajta zenétől rengő klubhelyiségekbe. Reneszánszukat élték a régi dallamok, hangszerek, és megelevenedtek a régi táncok is. És ezzel együtt megelevenedett valami más, a papírtokba zárt és az újabb időkben mindinkább csak olvasásra szánt költészet is. Az újonnan alakult csoportok mind gyakrabban zenésítették meg Nagy László verseit; dalaival valami olyasmi történt, ami igazi verssel már időtlen idők óta nem szokott történni, énekelték őket, és nem koncertteremben, zongorakísérettel, hanem a tánchelyiségben, a tánc szünetében, a padlón dobogva ritmusukat, önfeledt élvezettel. Ami különben Dylan Thomast illeti, ő csakugyan nagy hatással volt Nagy Lászlóra, az angol irodalom professzora mégis rossz nyomon járt, amikor a magyar költőben az angol követőjét sejtette. Nagy László világa tágasabb volt annál, hogy egyetlen olvasmányélmény – stíluselemekkel vagy bármi mással – betölthesse; hírneves pályatársaihoz a költőt egyszerűen emberi rokon- vagy ellenszenv fűzte: nem a tanítványuk volt, hanem – a szokásosnál egy kissé lazábban értelmezve a szót – a kortársuk.

A világhoz és a költészethez való viszonyát jól tükrözi Nagy Lászlónak A zöld sátor elégiája című verse. Ez a vers, mely egy fiatalkori szeretkezés képeiből tágul költői értelemben vett filozófiává, látszatra egyszerű szerkezetű, bár kissé díszes nyelvezetű, és nem épp szófukar költemény. Látszatra, mondjuk; valójában a sorokat vaskapcsok tartják össze. A rímtelen sorok, melyeket egy hivatásos verselemző kétségkívül egy szabad vers sorainak minősítene, pusztán a hosszúságukkal és a lélegzet szabta cezúráikkal a magyar népballadák verselését idézik. Ezekben a szabálytalanságukban is szabályossá rendezett sorokban habzik az eleven beszéd, barokkos és némiképp csakugyan a Dylan Thomaséira emlékeztető képeket sodorva magával, mint egy igazi patak. Önfeledtnek látszó szóbőséggel egész addig, míg egy nyílt irodalmi utalásba ütközünk:

 

…mert mátkám a nomád isten édeslánya, zengés, de lánctalan, levélkoszorús, kinek nászajándékul küldi a sas a legszebb tollát, hogy utálja a port…

 

A „zengés, de lánctalan” Dylan Thomasnak arra a versére utal, melyet Nagy László fordított magyarra, a Fern Hill-re, ennek utolsó sorában („Though I sang in my chains like the sea.”) ő fordította a „sang”-et „zengtem”-nek, egy árnyalatnyit torzítva a jelentésen, magyarrá mentve viszont az eredeti sor zenéjét. És ha azt hinnénk, hogy ez mégsem idézet, és az utalás nem utalás, hamar beleütközünk egy másik emlékezetes sorba is:

 

Idővel paloták, házak, erős várak –

 

Ez a csak félig idézett mondat Balassi Bálintnak, a tizenhatodik században élt nagy magyar költőnek Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról című versének kezdetéről való, és eredeti helyén úgy végződik, hogy „elromlanak”; el azért, hogy annál hívebben mutassák a költő szerelmének „véghetetlen voltát”. Azaz Balassi verse is a romolhatatlant célozza meg, mint Nagy Lászlóé. Szó sincs itt véletlen idézetekről. Annál inkább egy ismerős versépítési technikáról. Versben egy másik költő sorát vagy sorait idézni annyi, mint lenyomni az orgona egy billentyűjét, és úgy hagyni egy kis ideig, hadd szóljon a hang folyamatosan; orgonaműveiben Bach él ezzel a fogással, versben – Ezra Pound közbejöttével – a Waste Land-et író Eliot. És csakugyan, kisvártatva ezekre a sorokra bukkanunk:

 

Végemben a kezdet? Ez jó mondóka, mert megfordítva is rossz, ó mylord, a laurus cilinder, mely ezt költötte, pont ilyen magas és mély és kerek.

 

Ez az utalás Eliot Négy kvartett-jének egyikére, az East Coker címűre vonatkozik, tágabb értelemben arra a vallásos színezetű gondolkodásra, melyet a csak versben összhangszerző, egyebekben lázadó lelkületű, az élet legfőbb szentségének az ifjúkor teremtő gyönyörét tartó magyar költő hevesen elutasít. Gazdagítva egy tanulsággal a műelemzőket is. Az, aki így szerkeszti versét, nem naiv művész, nem áldozata saját szavainak, nem követője senki és semmi másnak, csak saját megszenvedett igazságának. Teremtője annak, ami másoké is, de amit csakis ő teremthet meg, a maga versét író költő, napjaink költészetének egyik igazi nagysága. Megmosolyoghatjuk azért, mert Eliotra rögtön cilindert is képzel, de nem mosolyoghatjuk meg a szerelmi jelenet sugárzó tisztaságát, a bokor alá gyűrt inget, a szegénység nevelte ember egyetlen vagyontárgyát, puszta életét, melynek méltósága nélkül nincs és nem is lehet sem költészet, sem jövő.

 

Csoóri Sándor

– Csoóri?… Sándor, ugye?… aki olyan népies verseket írt az ötvenes években?… Ez a kérdés a hatvanas évek elején hangzott el a honi irodalom hadállásaiban városinak mondott és hivatalosan persze nem létező írói irányzat egyik buzgó, de a maga megítélése szerint hűvös tárgyilagosságra törekvő képviselőjének szájából; Csoóri már közreadta a Menekülés a magányból legtöbb versét, prózaíróként is (igaz, úgy csakugyan falusi tárgyú szociográfiáival) föl-föltünedezett. A kérdéstől lassú zsibbadás fogott el, mintha érzéstelenítőként nyomták volna a bőröm alá a hazai irodalmi élet kábító elfogultságait. Tudtam, mert tudnom kellett, hogy más és nem is akármilyen helyeken Csoórit épp arról világosítják föl, hogy jó lesz vigyáznia, mert azt, aki az egzisztencialista korpa közé keveredik, megeszik a modern disznók. És ha nem tudtam volna… Figyelmeztetés, mosolyba takarva, engem is ért: „egy ilyen művelt gyerek, mint te…” A megszűntnek nyilvánított háború makacsul folyt tovább. Különös módon még a más célokért vívó kritikákban is, noha itt nem az elvek szintjén, csak a tunya gyakorlatban, mely az elsőül felkínálkozó jelzőt egyből végsőnek is vette és azontúl nyakra-főre használta. Zámolyi születés, vonzalom a dalhoz, Illyés nyoma a szövegen; mi kell még egy törzskönyvezett népi sarjadékhoz? A majd két évtizedes, makacs erőfeszítésnek, mellyel két olyan egymástól majdnem mindenben elütő költő, mint Csoóri meg én, nem akart egymástól mindenben elütni, a kritikára tett hatása szinte semmi. Holott e kölcsönös igyekezetet nemigen lett volna szabad magánügynek vélni. Mivel nem volt az. Aminthogy e bevezető szándékkal szabadjára engedett személyessége sem az. Ha nem vettük volna észre, a tájat skicceljük föl, a régtől ismerős, társalgási vérbosszúra és higgadt eszmére egyaránt csábító, göröngyös terepet.

Hanem egyelőre még messze vagyunk a dörzsölt felnőttkortól. Kezdetben Csoórit a vers vonzotta, hajósinast az óceán; minden egyszerűnek látszott. Főképp közelről nézve. Egy bandában, vérre menő vers- és világelemzéssel töltött időnk első éveiben gyakran gondoltam azt, hogy kettőnk közül ő a szerencsésebb. Ő időről időre komoly dorgálások és botrányok hőse volt, míg én megfontolást érdemlő állandósággal csak a csöndes kiszúrások kárvallottja. Bármennyire kellemetlen is az, gondoltam akkoriban, ha az embernek bottól porzik a háta, az a kis porfelhő magára vonzza a közfigyelmet; reklám tehát, ha fájdalmas is, márpedig némi hírverésre a legigazibb tehetségnek is szüksége van. Sok év múltán, és némileg talán meg is okosodva, nem irigylem Csoóri veszélyes szerencséjét. A szerep megsokszorozhatja alakítója erejét, de egyben zsarnoki mohósággal kíván mind nagyobb részt a szerepvállaló életéből, még akkor is, ha a szerepvállalás, mint esetünkben is, egy költői alkat természetes kiteljesedéseként, mondhatni, elháríthatatlan okból megy végbe. Úgy értsük ezt, hogy Csoórit mindenekelőtt a saját verseiért és verseivel való küzdelem késztette arra, hogy mindenféle levekben kanál legyen; ő a versben – egy öngyilkos megfontoltságával – folytonosan a „költészeten” túlra akart eljutni, abba az állapotba, ahol már verset sem kell írni, mert ott, és most már idézőjel nélkül használjuk az imént még ironikusan lefitymált szót, a költészet az élet maga. Hagyjuk most gyülemlő kétségeinket, hogy kivihető terv-e az ilyen, hogy nem a humorérzék hiányára vall-e versben ítélni halálra a költészetet, és a költőre fordítsuk figyelmünket, aki a szemünk láttára tekereg a poros földön a rohamokban támadó indulat görcseitől. Meghökkentő, hogy Csoóri költészetéről milyen kevés az érvényes megállapítás. „Drámai” meg „szegénylegényes”, idézünk kettőt a java észrevételek közül, minthogy a többivel leginkább léggömböt illenék tölteni. Holott tiszta sor, hogy a költőt előbb csak versről versre, később már versből prózába, még később pedig a próza felől a drámai kísérlet, majd a film felé taszító indulat természetének földerítése nélkül Csoórinál semmire se jutunk; változékonysága, mint a gyümölcs húsa, csontos magot rejt. Mulasszuk el csak kitapintani ezt, és a sok műfajú író pályafutása máris rögtönzésekkel váltogatott megfutamodások, eddigi életműve pedig rendezőelv nélkül egymásra hajigált töredékek halmazának tetszik – tisztelet (summázzuk több akadémiai módszerrel írott pályakép tanulságát) a néhány kivételes, azaz véletlen remeklésnek! Mi sem természetesebb, hogy éppily módon, a költőt „poétának” elemezve, azaz a műfajai közt vergődő szerző igazi természetét meg sem sejdítve vagy nagy nekigyürkőzéssel félreismerve minősül majd Csoóri esszéírása is magamagánál kevesebbnek, az élete hites versét közönséges mondatokkal megcsaló költő éppen időszerű kalandjának, melynek során a máskülönben látomásos lantos célszerű prózára vált. Föl sem merül a kérdés, hogy miért?

Kezdjük a válaszadást ott, ahol a korábbi elemzéseknek is kezdeniük kellett volna, egy szédítően nagy pofon környékén. Képzeljünk magunk elé egy üde fiatalembert, akire jólesik ránézni. Fekete kalózlobogó a haja, szemében égő kíváncsiság, és lényéből árad a naivitás. Petőfit nem azért választja példaképül, mert az kötelező divat, hanem azért, mert irigyli és csodálja; dalt nem azért ír, mert az egyszerűség melegen ajánlott költői módszer, hanem azért, mert a dalszerzéshez van füle; és mindehhez ott a hitelesítő háttér, a falu, a szegénysors, mint a mesékben. Mesebeli indulás csakugyan; Csoórit, ha nem lett volna, föl kellett volna találni. A mind mélyebb lelkifurdalás gyötörte irodalmi élet mind mohóbban vágyott az újnál is újabb, mutatósan tiszta, fiatal tehetségre, akire nyugodtan rá lehet mondani, hogy „ő a jövő”. Jellemző helyzet: Csoórit nyiladozó embersége avatta egy sanda számítás balekjévé. Azzá is, helyesbítünk, mert hisz költői pályája is ekkor indul. Azért, hogy a hamarosan bekövetkező, országos megrendüléstől rögtön meg is törjön. Nem tudok arról, hogy ebben a költői csődben a személyes próbatételnél sokkal többet látott volna bárki is; hogy a történelmi pofon nyomát ott kereste volna, ahol ez a legmaradandóbb emléket hagyta, a felnőtt költő költői arculatán; és fontosságának megfelelően értékelte volna azt a tényt, hogy esetünkben a valóság goromba pofonját egy olyan fiatalember kapta, akinek még nem szilárdult meg sem az ízlése, sem az írásmódja, de ahhoz már eléggé költő volt, hogy alakulóban levő személyisége utolsó porcikájáig összetörjön; hogy ennek következtében neki nem egyszerűen stílust, hanem – ha képtelenül hangzik is – egy egész költői világot kellett váltania. Az országos vonaglás persze megrázott mindent és mindenkit, így mégis keveseket. Csoóri idősebb kartársainak legalább életművük volt, vagy kiugró teljesítményeik; valamijük, amire a fuldoklásrohamok szüneteiben az újrakezdéshez nélkülözhetetlen remény egy foszlányáért, egy csipetnyi önbizalomért oda lehetett pillantani. Csoóri, az imént még sikeres, fiatal költő viszont ott állt kifosztva, szakmájában elveszve, vers nélkül, költői módszer nélkül, a tragédiában is tragédia nélkül, tisztesség ne essék szólván, egy szál gatyában.

Ez a már nem egészen gyerekfejjel átélt nyelv- és költészetvesztés Csoóri meghatározó írói alapélménye. „Második születésem”, írja majd tíz év múlva egy verseskötete elé címnek. Árulkodó cím. Születni egyszer születünk, második születésünk legföljebb Saulusból Paulusszá változtathat bennünket, de a kezdetet meg nem másíthatja. Bármennyire is megváltozott a későbbiekben Csoóri, gyerekélményeinek kútját nem helyezhette át máshova. Ha van értelme drámainak neveznünk költészetét, hát ezért, a versformálás ettől kezdve folytonos konfliktusáért; fülével, a költői ösztön műszerével a kerek strófát hallja a leginkább, gondolkodása viszont erre gyanakszik a leghevesebben; a lehetetlenségében is csábító megoldás, mint valami mocsárba csaló lidérc, messziről villódzik: egy négyszögű kör, a disszonanciáival összhangzó dal. A népdalhoz Csoórit nem a „népiessége” sodorta, hanem a legszemélyesebb kétségbeesés; ahhoz a lehetetlen vershez, amit ő óhajtott volna föltalálni, leginkább még a népköltés egyes darabjai hasonlítottak. Mindez azonban már a felnövő költő gondja: a versformák sufnija felől egy komolyabb műhely felé közeledünk, ahol vérrel hűtik a történelmet formáló esztergakést.

Ideje hát egy pillantást vetnünk a Csoórit közvetlenül megelőző költőnemzedék azon tagjaira, akihez Csoóri egyáltalán igazodhatott. Juhász és Nagy László pályája, sőt még a náluk idősebb, de késleltetett indulású és a görcsös töprengésre talán ezért is különösképpen hajlamos Csanádi Imréé is egy tekintetben töretlenül folyamatos. Gyötrődniük éppen volt min, hangjuk akár el is rekedhetett, de amikor folytatni tudták – ki-ki ahogy folytatni tudta –, ott folytathatták, ahol korábban abbahagyták. Azt, hogy ők a történelem hívására a világot meghódítani indultak a városba, nem volt okuk megtagadni; ez, akármi jött is közbe, nemzedékükre nézve igaz maradt. Fél lépésre lemaradva tőlük, Csoórinak más volt a gondja. Ő is tett egy világhódító gesztust, be is verte a kezét az ágydeszkába. Ő, mintha egy emberöltő férne két-három évbe, már visszahódítani akarja azt, ami időközben elveszett, legalábbis az ő számára: a fölszabadultságot, a nyelvet, a vers hitelét. Évei számát tekintve majdnem egyidős az előtte járókkal, a valóságban egy másik generációhoz tartozik. Az ő pályáját csak az újrakérdezés makacssága fogja egybe; jellemző módon őt meg sem kísérti a közvetlen elődeit különböző módon, de egyaránt csábító, hosszú vers: ahhoz szilárdabb háttér és kevesebb kérdés szükségeltetik. Őt az újrakérdezés heve hányja műfajról műfajra, de „második születésétől” fogva mintha minden műfajába ugyanazokat a kérdéseket mentené át, és ennek tudatában ez a pálya nemhogy töredékesnek látszik, hanem konokul következetesnek. Annál is inkább, mivel konokságáért Csoóri elképesztően nagy árat fizet; mivel hajlandó ezt a – költő számára legnagyobb – árat megfizetni.

Harmadik kötetében, mely a Menekülés a magányból címet viseli, és 1962-ben jelent meg, a hatvanas évek egyik legemlékezetesebb verseskönyvében Csoóri, a költő csakugyan újjászületik. Megszületik, mondhatnánk nagy kegyetlenül, első kötetének fiaskójára, és a második amúgy szép, de még többnyire Juhász és Nagy László után tétovázó dalaira gondolva. Ez a kötet – a maga nagyon is valószerű, nyomdaszagú módján – egy csodáról tanúskodott; versei abban a minden költő által hőn óhajtott állapotban fogantak, melyben a dolgok mintegy maguktól állnak össze verssé; tudjuk ugyan, profi olvasók, hogy itt trükkös mutatvány folyik, de mit bánjuk ezt, hisz elemi ragyogásként a legfényesebb trükköt is elhomályosítja a nyelv köznapi természetessége. Torzonborz, nomád évek után Csoóri igazi aranyat talált. A verseken ugyan meglátszanak költőjük újabb keletű, modern stúdiumai is, de leginkább mégis Zámoly látszik meg rajtuk – fullasztó ragyogásban úszik a versszöveg, meg-megcsendül egy váratlan rím harangja, majd hirtelen nagyot csikordul egy baltával lecsapott sorvég, az emelkedett képvilág udvarán baromfi kárál: nyár, örökké tartó nyár, Dylan Thomas nyara Walesben, csak épp nem ott. A Menekülés a magányból, ha költői szépségén a vers testének érintésre rezdülő elevenségét értjük, máig Csoóri legszebb kötete; ideális alapul kínálkozott volna egy szabályos költői pályafutáshoz. Ehelyett következő kötete, a már említett Második születésem csupa elrugaszkodás, lezuhanás, zúzódás; csak az előbbire következő kötet, de nem az előbbi folytatása. Ha meghökkentően hangzik is, Csoóri – miközben nyilván úgy örült a Menekülés a magányból minden szép versének, mint majom a farkának – a kötetet magát, ha nem is egészen úgy, mint a korábbiakat, vereségnek látta. Túl szépnek a menyasszonyt, túl kereknek az alakuló verstípust ahhoz, hogy összeférjen a szögletes valósággal. A kötethez, szokatlan módon, utószót illeszt; a későbbi esszéket még csak ígérő írás jellemző címe Odaadás és elítélés. Az a két dolog, amit magától, a költészettől vár. A tiszta határvonal, a szavak első jelentése. Költőietlen program, ha jól meggondoljuk; a költő épp a többszörös jelentések mestere. De hát nem is a „rögtönző” költő elgondolása ez, hanem a következetes ördögűzőé. A vers vagy a nyers igazmondás? Vigye az ördög a verset!

Dehogy vigye! A messziről szépen ívelő fejlődésvonal a valóságban ideges kanyarok sora; Csoóri a nyers igazságot versben akarja kimondani. Mindazonáltal a „szegénylegény” költő tesz egy kevéssé betyáros fölismerést. Rádöbben arra, hogy műveltsége hiányos, az előtte tornyosuló föladathoz képest meg egyenesen semmi. Csoóri tájékozódását a modernség körül többen fölemlegették, némelyek egyenesen ironikus hangsúllyal; kevesen gondoltak arra, hogy mivel járt ez a gyakorlatban. Azzal, hogy Csoóri, az „őstehetség”, lassan de biztosan éppolyan kábítószer-élvezőjévé lett az olvasásnak, mint a kései Veres Péter, vagy – fogódzkodjunk meg! – Szerb Antal vagy – még jobban fogódzkodjunk meg! – Aldous Huxley. Kétségbeesésből, riadtan és az önművelésből adódó kihagyásokkal tanulja, majd mindinkább kitanulja minden esszéírás elsőrendű módszerét, az ismeretanyag áttekinthetővé rendezését; edzi az eszét a föladathoz. Noha tanulmányírásról még szó sincs; versről lenne – ha lehetne. De nem és nem. A kudarcnak érzett költői próbálkozások miatt és nyilvánvalóan Illyés példája nyomán a prózának egy más válfaja felé fordul, és – még mindig kétségbeesésében – ír egy máig eleven könyvet a szövetkezetesítés drámai fejleményeiről; a könyv írása során rá kell döbbennie arra, hogy a földszagú történet is vers vagy majdnem az, netán több is a versnél, kivált, ha becsülettel, a nyílt sebet sem takarva adják elő. Azazhogy a vers és próza közé vont határvonal a leginkább talán épp arra való, hogy az arra járó író átlépje. Együtt minden ahhoz a prózavers és gyalogpróza közt vibráló esszészöveghez, melynek művelése a következő években Csoórinak a versírással egyenértékű tevékenységévé növi ki magát. Csak a szikra hiányzik. Egy újabb kudarc?

Ezúttal semmi drámai fejlemény. Az évek műhelyében Csoóri kezdetben csak a verset – úgy-ahogy – pótló prózaírása szinte észrevétlenül alakul át valami mássá, egy mindinkább hivatásosnak nevezhető prózaíró költői szabadsággal és igénnyel írott szövegfolyamává, a műfajon belül is műfajjá, az odaadás és elítélés régóta és fuldokló mohósággal kívánt, kísérleti terepévé; szakzsargonban szólva: jelentős esszéírói teljesítménnyé. Benne, tegyük hozzá a magunk nyelvén, néhány remekléssel; egy majdani, napjaink esszétermését bemutató antológia elhagyhatatlan darabjaival. Az esszéírót mindenekfölött gondolatainak súlya minősíti, mely nem feltétlenül függ e gondolatok újdonságától; másképp mondva ugyanazt, fontosságot egy kérdésnek nemcsak az újdonsága kölcsönözhet, néha egyenesen a régisége az, ami megoldásért kiált, követelve az új megvilágítást, az újragondolást. Csoóri egyike a makacs újragondolóknak. Témái a hagyományos esszétémák; emberség, írás, emberiség, irodalom; műformái: a naplójegyzet, az íróportré, a kerek tanulmány. Semmi újítás a műfajon; az ő újdonsága a viselkedésében rejlik. Nagyképűbben: gondolkodása módszerében.

Mintha a hajdani, pofon vert fiatalember kapna fényes elégtételt az esszéíró Csoóritól, aki dörzsölt felnőttként is őrzi a fiatalság nagy képességét, a rácsodálkozást. Nem fiatalító csodaszérumnak, munkamódszernek. Világunk, következésképp kiművelt fejünk is tele van tabukkal, és nemcsak olyanokkal, melyeket ilyen-olyan hivatalosság szentesít. Tilalmakat állít az úgynevezett józan ész is, mindannyiunk külön-külön is fényes okossága, mely az adottságokat egyszerűen adottságoknak veszi, és nem hajlandó nyilvánvalóan megoldhatatlan kérdéseken töprengeni. Csoóri – felnőtt ésszel megmosolyognivaló – munkamódszere az, hogy komolyan véve a komolyan nem veendő dolgokat is, mindenbe belegondol, mint egy gyerek. Vagy mint a filozófiatörténet hajnalának gyerekes, mert a lábjegyzetelésben kevéssé járatos, görög bölcselője. Mondhatnánk róla, hogy bájjal sétál az aknák között. De nem a mutatvány kedvéért. Nem utazik a kényesnek nevezett kérdésekre, csak kérdez, de kérdései épp ettől vizsgakérdések is: „naivitásuk” józanságunkat vizsgáztatja, és e vizsgán amúgy célszerű és diplomatikus igazságaink nem valami fényesen állják meg a helyüket, nemegyszer be kell látnunk, hogy fényes okfejtésünk csak szellemi lustaságunkat palástolja. A nemzetköziség-nemzet-nemzetiség sajgóan időszerű, hármas tárgykörében kevesen tettek föl annyi megfontolandó kérdést, mint Csoóri. És kevesen figyelmeztettek olyan indulattal, mint ő, az emberi méretekre mint a nagy világfolyamatok nélkülözhetetlen mértékére. Íróasztala mellől egyszerre látni a parasztporták valóságos és a galaktika elvont udvarára, mely utóbbin a nap kapirgál gömbölyded csibéivel.

Hasonlatunk az esszéíró alapállását óhajtja megvilágítani, ami körül sok a félreértés. Csoórinak visszatérő témái a népdal, népzene, népművészet, amiért egyesek két lábon járó zászlónak, mások meg kótyagos hátramozdítónak tekintik őt. Írásunk bevezetőjében már tettünk említést a rossz beidegzésekről; ideje lenne leszoknunk róla. Csoóri – különben tenyérnyi – lakásában vízöblítéses vécé van, és a költő nem tenyészt birkákat. Csoóri azért választja tárgyául a nép művészetét, mert ez a tárgy izgatja; mert költői indulása és az indulást követő vergődés okán ekörül szerzett tapasztalatokat; mert ő ezen a szűrőn tudja átszűrni a világot. Csoóri nem a néprajz megszállottja, még kevésbé a gyöngyösbokrétás illúzióké. Őt a népművészetben az egyetemes művészet számára is hasznosítható tanulság, a népművészethez fűződő viszonyunkban korunk szellemi állapota érdekli. Nevezzük ezt romantikus okvetetlenkedésnek? Egy olyan világban, mely egyebek között a kollektív személyiségzavartól is szenved? Amikor egy történelmi mértékkel mérve rövid korszak során is kultúrák el- és feltűnésének, az értékek alig követhető átrendeződésének lehettünk szem- és fültanúi? Kérdéseinkben a felelet. Magunkról állítunk ki rossz bizonyítványt, ha mindenre a tévével akarunk válaszolni. Ha a környezetvédelmet a tudósok föladatává szűkítjük. Ha a költőktől megtagadjuk azt a jogot, hogy szellemi épségük megóvására javaslatot tegyenek. Ha ingerülten leintjük azt, aki a szocializmustól élhető közösségeszményt is vár. Ha nem vesszük észre, hogy az a költészet, amit Csoóri olyan hevesen szeretne újra föltalálni, nem vers, hanem mindennapjainknak, szokásainknak és életvitelünknek a múlt fürdővizével együtt kiöntött költészete, melynek hiányát a legrafináltabb technika sem tudja feledtetni, mert igényünk rá az emberiség genetikailag kódolt szükséglete.

Nem tagadom, Csoóri olvasása közben többször is föltámadt bennem az a kötekedő szellem, melyre mindketten vágyakozva emlékszünk vissza, a hajdanvolt Belvárosi kávéház parázs vitaszelleme. Az a rokonszenv, melyet esszéírásának módja kelt bennem, korántsem jelenti azt, hogy minden megállapításával maradéktalanul egyetértek. Csak mutatóba néhány ellenvetés: Csoóri meglátja Veres Péterben a nagy francia felvilágosultak autodidakta rokonát, de nem a harcias közírót, aki a kapitalista dzsessz lélekrontó hatásáról értekezik; Németh Lászlóban a lángészt, de nem a sértett, vidéki tanárt, aki Németh Lászlóban a lángész társa volt; egyáltalán: az íróportrék sora inkább lenne kedvem szerint való, ha elegyesebb lenne, ha Csoórinak a több irodalmi modell egyidejű létezéséről vallott nézetét elemző szöveg is hitelesítené; és végül jobban járt volna a Tenger és diólevél is, ez az önéletírásba oltott költészetfilozófia, Csoóri eddig legnagyobb szabású vállalkozása az esszé területén, ha nem esett volna benne aránytalanul nagy hangsúly a táncházmozgalomra; mintha arra a kérdésre, hogy hogyan éljünk, azt is válaszolhatnánk: járjunk táncházba; holott maga Csoóri húzza ennél jóval tágabbra kérdéseinek ívét; nem folytatom, nincs miért. Csoóri esszéírásának legrokonszenvesebb vonása épp az, hogy nemcsak eltűri, hanem szinte várja is ellenvetéseinket, mint a szerző kezdeményezte beszélgetés folytatását. Vitathatatlan remeklései sem tudományos értelemben vitathatatlanok; egy kukacos szaktudós biztosan találna kivetnivalót Csoóri népdal- és népballada-értelmezésében; csakhogy mit számíthat az ő tűhegynyi igaza ahhoz az óriási nyereséghez képest, amivel Csoóri értelmezése kecsegteti az eleven költészetet?

Csoóri, ahogy ma látjuk, több, mint egy verseivel vívódó költő, aki sokra vitte, de nem annyira, amennyire tehetsége följogosította volna. De több annál a gondolkodó írónál is, aki meg nem írt verseivel váltotta meg a jogot az esszéhez. Váltogatott műfajaival, prózából versbe, versből prózába hajló szövegeivel, tehát így, ahogy van, egészében az, ami: jelenség, melyet kicsinyes vérbosszúit hetedíziglen álló irodalmunkban meghökkentően egyöntetű szeretet övez. Gyanítjuk: e nagy szeretetet némi lelkifurdalás is színezi, mivel Csoóri mások helyett is fölvállalta az ugrabugra író kényelmesnek éppen nem mondható, néha pedig egyenesen nevetséges szerepét; mondhatnánk, helyettünk is ugrált; a közösség helyett, mely ez idő tájt halaszthatatlan magánügyeivel volt elfoglalva. Az idő majd tárgyilagosan megítéli Csoórit; nekünk, sorsa közeli tanúinak, vállalnunk kell elfogultságunkat. Nekünk kötelességünk tudni, hogy milyen életbevágóan fontos példa az övé, aki a történelmi lehetőséget nem az előjogok puszta megfordításának fogta föl, hanem tanulásra használta; a tanultakat pedig olyan tennivalók meghatározására, melyek elvégzése nélkül csődbe jut mind az életműépítő óvatosság, mind a harcias radikalizmus, és utódainkra nem egy élhető világ marad, hanem csak por és hamu.

 

Öreg fiatalok

 

Mi okozza a lélek impotenciáját? A jólét? A túlzott civilizáció? Tulajdonképpen nem is ezt az írást, egy indulatos tanulmányt vagy kiáltványt szerettem volna ezekkel a cseppet sem poétikusnak szánt kérdésekkel kezdeni; nem kisebb kérdésre lett volna szándékomban megadni a választ, mint hogy mi is a dolga korunkban a költészetnek. A tanulmány megírásának azonban sehogy sem tudtam nekiülni, gondolom, azért, mert humorérzékem, mely a kérdések fogalmazásakor hirtelen magamra hagyott, időközben bűntudattal telve előkerült, és nem hagyta, hogy patetikus kérdésekkel zaklassam a költészet más dolgokkal is bőségesen elfoglalt, tárgyilagos tündéreit. Még kevésbé a cseppet sem tündéri, sőt nagyon is alapos, jó ízlésű és jó szándékú angol szerzőt, aki sohasem vállalkozott arra, hogy választ adjon a mi lelkiismereti kérdéseinkre, egyszerűen csak könyvet írt a háború utáni angol költészet irányzatairól. Maradjunk tehát a tárgyilagosságnál! – tanácsoltam magamnak.

Ami persze ebben az esetben nem kis feladat. Könnyű megírni egy könyvről, hogy hét fejezetből áll, ezek közül az első a korszak összefoglaló értékelésére törekszik, hat pedig bőséges versanyagra támaszkodva bizonyít; hogy fejezetenként négy-öt költőt tárgyalva Press sorra veszi a korszak minden jelentős költői egyéniségét a vizionáriusoktól a pozitivistákig, a hagyománytisztelőktől a metafizikusokig, a vallásosaktól az utazókig, és szigorú ízléssel, de láthatólag nagy szeretettel ítélkezik David Gascoyne-ról éppúgy, mint… mondjuk Kingsley Amis-ról. Ezzel aztán el is mondtunk majd mindent, amit ily módon erről a könyvről elmondhattunk: a semminél nem sokkal többet. Press könyvéről tárgyilagosan írni tudniillik eléggé kilátástalan vállalkozás, már csak azért is, mert a tárgyilagosság legfőbb feltétele, az olvasó és író számára egyaránt szükséges tárgy- és anyagismeret hiányzik hozzá; a könyvben szereplő költőket itthon jó ha egy-két vers erejéig ismerik valamelyik antológiából, legtöbbjüknek még a nevét sem hallották. Hanem a tárgyilagosság legfőbb akadálya mégsem technikai természetű; az gátol meg a szenvedélymentes véleményformálásban, hogy a költészetet nem határolják országhatárok, azaz Press az angol vers sorsán töprengve sokszor a mi legszemélyesebb gondjainkról is szót ejt. Innen az indulat, kérdéseim naiv pátosza. És ez az oka annak, hogy írásban próbálom keresni rájuk a választ. Ám – számolva az imént felsorolt nehézségekkel – nem tudományos alapossággal, csak benyomásaimra hagyatkozva, mint idegen országban a messziről érkezett utazó.

A turistát meglepetések sora éri. Az a legmeglepőbb, hogy valahonnan ismerős ez az egész irodalmi világ, ez a műgond, a mesterségnek ez a tiszteletteljes szeretete, ezek a szeretni való, mégis olykor bosszantó tökéletességeszmények. Még nem tudom, mi bánt bennük; kicsit értetlenül vizsgálgatom ösztönös ellenérzéseimet. Meggyőződésem, hogy az irodalmat csak irodalmi mértékkel lehet mérni, és hogy az irodalomnak a jó írást előíró törvényei éppolyan áthághatatlanok, vagy még inkább azok, mint a társadalmi együttélés nemegyszer puszta szokássá silányult szabályai. Mi hiányzik hát akkor ebből a tökéletességre áhítozó szellemvilágból? A gorombább valóság? – tűnődöm. Talán az. Ha az ember olyan országból érkezik erre a kétségkívül harmonikus tájra, ahol a költészet kereteit mindig széttörte valami költőietlen, vad energia, és a klasszikus versforma zenéjét a legtöbbször elrontotta egy más, leginkább nyögéshez vagy jajgatáshoz hasonlatos zene; ahol a tiszta ritmus mögött majdnem mindig ott dobogott az ágyú- és puskalövések cseppet sem latin ritmusa – kicsit idegenkedve nézi a tökéletesen gördülő mondatok narcisztikus világát. „Narcisztikus” – ez bizony utazóra valló szemtelenség. Csakhogy minket olyan irodalom nevelt, mely a költészetbe mindig is beleértette a nem irodalmi gondokat, a költészeten túli felelősséget, röviden: azt a gyönyörködtető és piszkos hullámzást, amit az esztétika fennkölten környező valóságnak nevez. Joggal, jogtalanul, valami ilyet hiányolok, egyelőre csak érzékeimmel, a költői tájékból.

Közben utolér az emlékkép: a Nyugat-ból emlékszem ezekre a mondatokra, a lejtésükre, az eleganciájukra. Épp csak hogy azok magyarul szóltak, Móriczról vagy Babitsról vagy éppen Hegedűs Lórántról. Nem akarok hinni az emlékezetnek. Ilyen egyszerű lenne a rejtvény? Az lenne a megfejtése, hogy nálunk ennyivel előbbre tart a történelem? Kedvemre való válasz lenne ez, de azt hiszem, tisztelnivalóan naiv. Nem kell túl sokáig utazgatnom ahhoz, hogy ráébredjek a mi gyógyítandó nyavalyáinkra is. De a katolikus költészeten, valamint a krisztusi mártíromságnak a kibernetikához és az atomrobbantáshoz fűződő bensőséges és eltéphetetlen kapcsolatán jóízűen mulatok. Valami azért mégiscsak visszavonhatatlanul elmúlt körülöttünk. Nem is kevés: egy egész világ.

Valami persze elmúlt ott is. Az, amit az imént gorombább valóságnak neveztem, nem úgy hiányzik ebből a költészetből, hogy a korszak angol költői nem írnak másról, csak a rózsafakadásról meg a fű növéséről. Sőt irigylem őket azért, mert olyan magától értetődő természetességgel idézik fel a gyerekkorukban látott indiai tájat vagy a háború égette Egyiptomot, mintha közülünk valaki azt mondaná, hogy vele ez és ez történt Pusztaszabolcson. Magát a költészetet pedig éppen egy történelmi-társadalmi, szellemi-erkölcsi felismerés formálta azzá, amivé lett. A felismerés – hogy visszavonhatatlanul elmúltak a harmincas évek – láthatólag sokkszerűen érte a korszak angol költészetét. Donald Davie vihart okozó, indulatos versben temeti a harmincas évek költőit, de nehéz lenne megmondani, hogy mi a több a versben, az ellenérzés vagy a nosztalgikus keserűség. Elmúltak a harmincas évek! Elmúltatok visszavonhatatlanul, végérvényesen – kiáltja Eliotnak, Yeatsnek, Poundnak (akiket ugyan nem nevez sem vén szamárnak, sem gőzös romantikusnak, sem eszeveszett őrültnek, csak teljes hódolattal egy kicsit avíttnak érez, ami, költőkről lévén szó, sokkal súlyosabban esik a latba), és főként a mesternek, Audennak, aki hajdan szívmelengető dalban énekelte meg Miss Edith Gee érzelmes kalandját egy rosszindulatú rákos daganattal, és akitől, jobb híján, Davie az egész verses gyászbeszéd formáját kölcsönözte. Ami igaz, az igaz, a harmincas évek legendái, varázslatai, nagy poénjei valóban elmúltak; korunk angol költészetére, Press meghatározásával élve, a „semleges tónus” jellemző. És utalva a hajdani hadijelentések kedvenc kifejezésével minden költői vállalkozás veszélyes és háborús jellegére: a „rugalmas elszakadás” azoktól a ma már megoldottnak vagy ellenkezőleg: túlságosan bonyolultnak tetsző társadalmi nyavalyák jó részétől, melyek valaha a harmincas évek költészetét lázba hozták. A lázas vállalkozó kedv helyett a mérlegelés jött divatba: Julian Bell, az angol költészet egyik fiatal reménysége a köztársaságiak oldalán harcolva esett el Spanyolországban; Roy Campbell, a kitűnő költő a másik oldalon harcolt. Mit tehet a költő ebben a zűrzavaros világban, mely azóta ráadásul még a nukleáris őrültséggel és egy minden eddigit felülmúló civilizáció szervezettségével és összevisszaságával is gazdagodott? – teszi fel a kérdést a költői lelkiismeret. Kifejezheti saját érzéseit, lelkiállapotát, belső világát – válaszol Press. A többi kilátástalan – ezt már nem is kell hozzátennie.

Megvallom, kicsit kajánul szemléltem ezt a nagy tragédiát. A harmincas évek elmúlása nem rendít meg túlságosan. Nálunk az elmúlt ötven évben állagosan évenként kellett megrendülnünk azon, hogy megint végérvényesen elmúlt egy világ; a királyi koronától a földosztásig áradó történelem forgatagában egy hosszabb történelmi korszak jó, ha néhány évig tartott. Elveszett nemzedékek? Nekem erről nem Babits vagy Kosztolányi jut eszembe, hanem azok, akikkel nem is olyan régen még kávét ittam egy azóta műemlékké koszolódott kávéházban. Pusztulást, újjászületést láthattunk eleget. Amennyit csak a szegények, a föld közelében élők, akik előtt – bár versről, költészetről, költőkről vajmi keveset hallhattak életük során – mindig is nagyon tisztán kellett hogy álljon Julien Bell és Roy Campbell dilemmájának lényege: ők ugyanis a világ vitáiban nem jól-rosszul fogalmazott véleményeikkel, változékony nézeteikkel vettek részt, hanem, komplikált lelki életük nem lévén, húsukkal, vérükkel, meztelen testükkel. Nyakig merülve a világ bonyolultságaiba, kezdem azt hinni, hogy korunk költészetének, sőt magának a kornak is egyik legfőbb kötelessége megőrizni a hajdani nincstelenség könyörtelen és lapos igazságait a civilizáció útvesztőiben. Nem tudhatom, persze, mennyire segíti a mi emlékezetünket az, hogy még korántsem jártuk végig a modern ipari fejlődés minden állomását, ahogy azt sem, hogy a tömegjelenséggé váló jólét majd a mi emlékezetünket is eltompítja-e? Körülnézek abban a városban, ahol születtem, és csupa bizonytalanság vagyok: nem vagyunk-e egyszerűen csak az, aminek a kesernyés öngúny címez: vidéki ország, messze attól, hogy felmérhessük a világ gondjait? Press kérdéssel válaszol kétségeimre: „Mit tehet a költő Angliában, ahol az irodalom két-három asztaltársaságból áll, melynek tagjai mindenkiről mindent tudnak, és mindenfélét mondanak egymásról?” – kérdezi meglehetősen letörten. Én meg egyszerre elnevetem magam. London lakossága épp hogy kitelne belőlünk, magyarokból. Úgy látszik, az irodalom hétköznapjai nem érzékenyek a klímaváltozásra, egyformák azok mindenütt. Akárcsak a hétköznapok díszletei mögött rejtőző költői tájék: nincs ott város és vidék, csak szabadon burjánzó őserdő, a lehetőségek, szándékok és képességek szövevényes sűrűsége. Demokratikus világ ez, nem ismeri a rangkülönbséget, csak az erőt, a bátorságot tiszteli, és lenézi a gyengeséget, a szellem meghunyászkodását.

S ezzel akár be is végezhetnénk kalandozásainkat, ha nem marasztalna seregnyi vonzó költő, néhány nagyszabású vers és egy egészében jó szintű, kulturált költészet. Tévedne ugyanis az, aki az elmondottakból arra következtetne, hogy korunk angol költői unalmas vagy éppen rossz verseket írnak. Másról van itt szó, nevezetesen arról, hogy egy nagy hagyományú költészet programja is lehet kisszerű, és egy kis lélekszámú irodalmat is feszíthet nagy vállalkozó kedv, másképpen: arról, hogy a világ és a világkép egységessé válása nemcsak úgy megy végbe, hogy Pesten is látni párizsi vagy londoni nylonholmikat, hanem úgy is, hogy Londonban sem lehet ezentúl eleve többet látni a világból, mint egy boszniai kisvárosban vagy Varsóban. A szellemi gyarmatosítás is letűnőfélben van: a közös veszély és a közös lehetőségek korába érkeztünk. Ebben a korban viszont, mikor Press szerint „mindannyian a demokráciáról és a szabadságról beszélünk, és a személyiség minden eddiginél nagyobb mértékben függetlenedett a bürokraták és politikusok szeszélyeitől, a költőknek meg tudatosítaniuk kellett magukban azt az egyszerű felismerést, hogy csak egyéni életükben hasznosíthatják erkölcsi döntéseiket, gyakorolhatják az erényt”, nem éppen célszerű elfelejtkezni arról, hogy milyen törékeny a mégoly magas szintű személyes szabadság is, milyen sok és milyen rövidke szálon függ attól a világtól, mely Press és kortársai szerint a maga teljességében kívül esik a költészet határain. Bizony nem, mert akkor történik meg az a kellemetlen csoda, hogy a szép versek egymás mellé sorolva is maradnak, amik voltak: szép versek, és sehogy sem állnak össze a puszta szépségnél tágabb teljességgé; a költői életművek inkább hasonlítanak a divatos antológiákhoz, mint életműhöz.

A felmérhetetlen világnak nincs arca: a harmincas évek költészetéhez képest ijesztően hiányzik korunk angol költészetéből a vers költői világképe. De nemcsak a harmincas évekhez képest: igazi költészet sohasem létezett anélkül, hogy meg ne idézett volna egy teljes világot; nehéz lenne Pindarosz ódáinál alkalmibb verseket elképzelni, ha az ő korában lettek volna sportújságok, minden bizonnyal ezeknek kellett volna közölniük a nagy kocsiversenyek alkalmából írott köszöntőverseit, ma meg aligha lehet szégyenkezés nélkül gondolni arra, hogy mi minden fért ezekbe a teljes görög világot megidéző versekbe. De Pindaroszt említve nem a történelmi tekintéllyel kívánok érvelni, többről van itt szó. Ő is csak a költészet törvényeinek engedett, mikor a világra vetette a szemét. A vers, keletkezése lélektanát tekintve, a köztünk és a világ között támadó feszültségből, abból a hirtelen támadt hiányérzetből vagy bizonytalanságérzetből születik meg, melyet csak a megírással, a közléssel lehet eloszlatni. Következésképp bármelyik pólus kikapcsolása azzal a veszéllyel jár, hogy a vers elsatnyul, akár a folytonos testvérházasságokkal szaporodó egyiptomi dinasztiák. Nem a vers személyes jellegével van tehát baj, bármilyen személyes élményből lehet nagy verset írni, de nem lehet személyes érdekű versekkel költészetet teremteni. Főként nem akkor, mikor még ezek a versek is a szándék ellen bizonyítanak: paradox módon ugyanis még ezekből az összegezésről lemondó miniatúrákból is kirajzolódik egy összkép: a közérzettöredékeké, a véleménytöredékeké, a világvárosok csodálni való zűrzavaráé, a képzelet diszkrét romjaié. Egy kívánatosan eleven és mégis visszavonhatatlanul elmúlásra ítélt világé.

Ha korunk szelleme testet öltene, minden bizonnyal autóba ülne, és tiszteletre méltó sebességgel rohanna végig az erre a célra készített autópályán. Nagy öröme, a rohanás gyönyörűsége jólesően hasonlítana a győzelem érzéséhez. De a hosszú rohanás fárasztaná is, fél nap után feltehetőleg letérne a parkolóhely felé vezető betoncsíkra, és megkönnyebbülten inna valami szeszmentes italt. Csak ezután kezdené idegesíteni a meghatározhatatlan zümmögés, mintha őrült bogarak vágódnának a földről az égbe. Nemsokára aztán rá is találna a szeme az imént elhagyott útra, ahol százhúsz kilométeres sebességgel rohan egy távoli fém- és kőtenger felé az autók megőrült gépi árvize. Előbb talán kicsit meglepődne azon, hogy néhány perce még ugyanolyan magától értetődő sebességgel siklott közöttük a közös rohanásba ágyazva, mint ahogy most figyeli őket. Később – ha tisztességes szellem – elgondolkozna azon, hogy átrohant egy fél országon, és nem látott se fát, se hegyet, se vizet, mert az út zavartalan egyformasággal és ügyet sem vetve rájuk rohan el közöttük, felettük, alattuk; nem látott semmi mást, csak az előtte rohanó kocsi rendszámát.

Mi okozza a lélek impotenciáját? – kérdeztem a legelején. Nem hiszem, hogy a jólét, a bőség – válaszolom rá most. Túlságosan is nagy volt a történelmi szegénységünk ahhoz, hogy ilyen maszlaggal etessem magam. Hogy mégis mi? Talán a rövid emlékezet, a feledékenység. Hogy könnyen elfelejtkezünk hajdani szegénységünkről, szegénysorsunk hatalmas örömeiről, hogy süt a nap, fúj a szél, és körben zúgnak a fák, egy egész erdő. Elfelejtkezni arról, hogy az autóút mentén erdők vannak, nem megnézni őket, nem járkálni bennük – ez bizony korszakos ostobaság. De nem helyet szorítani nekik az új világban vagy – ami ezzel egyenértékű – nem megtanulni szegényes és hatalmas igazságaikat, nem verssé váltani őket – ez bűn. A legnagyobb, amit költő és költészet elkövethet.

 

Dylan Thomas

Századunknak az a költője, ki költő létére verset akart írni.

E látszatra ironikus megállapítás komoran nélkülözi az iróniát. Századunknak nemcsak egyik legszebb, egyik legjellegzetesebb ars poeticájában, a József Attiláéban, ott áll a kor költőinek jelmondata: „Költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga?” Mit is? A megrendült világban kit érdekel a jól kikalapált vers csengettyűzése? Madrid, Sztálingrád, Hirosima – korunk költészeti térképén ilyen kiszögellési pontokat találunk. Századunk becsületes költőit sok minden jobban érdekelte a költészetnél. Thomas abban állt társtalanul testvérei közt, hogy őt a költészet maga érdekelte. Éppen csak nem az elefántcsonttorony hűvöséből, hanem a társadalmi és szellemi gondoknak abban az össztüzében, mely mintegy előjátékul szolgált a valóságos szőnyegbombázásokhoz és – ma már tudjuk – egy lehetséges-lehetetlen világpusztuláshoz. A kiegészítés cáfolni látszik az állítást, és hadd valljuk meg, épp ez volt a célunk. A költészet korunkbeli értője lenézően tekint a mesteremberre, nem a kisiparosra persze, akit mértéktartóan becsül, hanem a szakmájában jártas művészre; azért gyanakszik rá, amiért köznapi kartársában megbízik, hozzáértéséért mintha minden művészet nem lenne mesterség is egyben, mintha a sziklamászó, aki nem szegi nyakát egy feneketlen szakadékban, nem is szeretné igazán a hegyeket. Jogos a kétség: akit a költészet olyanformán érdekel, mint Thomast, azt magában a költészetben sem a poétika csipcsup ügyei izgatják, hanem a költői feladat bénító nagysága, a költői mesterség léte és értelme, mely a szívvel és szemmel érzékelhető világban gyökeredzik. Abban a gazdasági válságokkal és háborúkkal sújtott, agyoniparosított világban, melynek útjait járva költőnk szédeleg a látomások gyötrelmes gyönyörűségétől és – az olvasó elnézését kérem! – a whiskytől. Mivel ez a szorongással és reménnyel teli világ, képzelete műhelye, a költészet kényszermunkáját rója rá, Thomas a költészet válságában éli át a világét, ami, költőről lévén szó, elég kézenfekvő, legföljebb nem felel meg a költői munkáról alkotott romantikus felfogásnak. Korunk láza kevés költőt perzselt olyan kitartóan, mint ezt a walesi „ezoterikust”.

Épp csak másféle lázálmokkal gyötörte, mint kortársai legtöbbjét. Ne képzeljük magunk elé a formaproblémákkal küszködő művészt. Fölöslegesen fárasztanánk magunkat. Nemcsak azért, mert Thomasnak nem okozott nehézséget a verselés, mert „kiagyalt” verseit olyan lélegzet feszíti, mint Shelley ódáit, más okból sem. A formaproblémákkal küszködő művész – minden széptan nagy közhelye. A pop-art művelője éppolyan elmélyedésre valló tekintettel bámulja a vászonra drótozott kályhacsövet, mint konzervatív pályatársa a festett nyárfa szinte zizegő leveleit, méghozzá azonos célzattal, azt eldöntendő, hogy a nyárfalevél, illetve kályhacső hűségesen tükrözi-e a kort, mely a kép körül – képletesen szólva – örvénylik. A formával igazából csak a műkedvelőnek támadnak nehézségei. A művész művészete anyagával küszködik, önmagával éppúgy, mint a valóságos anyaggal, minden műalkotás e kettő pillanatnyi egybevillanásából születik. A látható forma ennek a küzdelemnek csak – nem elhanyagolható terepnehézségekkel tarkított – hadszíntere. Ha egyáltalán vannak a szó szakmai értelmében vett formai nehézségei, a rajtuk úrrá lévő költő semmivel sem figyelemre méltóbb alakja a költészetnek, mint a sívilágnak az a síző, aki métereket siklik hasra esés nélkül a sportszerető közönség nagy örömére. A költő számára a külső-belső mozgásnak alkalmas pillanatban, egyetlen kockázatos mozdulattal történő megállítása, a mozgékony látomás egy pillanatának – a filmkészítés nyelvén szólva – kimerevítése sokkal több formai kérdésnél. A helyes mozdulat, szív és ész összhangja e pillanatban a költészet létkérdése. Sőt mivel itt maga a világ elevenedik képpé és zenévé, a világ létkérdése is. Legalábbis a költő számára. Ha nem így van, fölösleges verset írnia. Csakis így érthetjük meg, átérezve a pillanat torokszorító izgalmát, hogy a tökéletes versre törő Thomas szorongató gondjainak semmi köze a formaművész bűvészbajaihoz. Őt, aki egy költői varázslóiskola minden leleményét a magáénak mondhatta, épp az izgatja: való-e valamire mindez? Van-e értelme a költészet örömszerző képességének egy olyan korban, ahol a költői tisztesség Gorgó-főkkel kénytelen szemezni? Költő létére írhat-e verset az, aki tiszta fejjel tekint szét világában, avagy, fordítva egyet a kérdésen, korunk egyedül lehetséges alapállása a költőietlenség? E duhaj klasszikus bölcsőjénél ugyanaz a hölgy áll, aki a költészet korosabb forradalmárait ringatta, a társadalmi költészet múzsája.

Csak a körülmények mások. Meg a helyszín. Anglia költészeti forradalmát egy hajókofferben szállították át az óceánon, londoni úti céllal, meghitt közelségben T. S. Eliot mandzsettagombjaival és alsóneműivel. Anglia legutolsó forradalma az ipari forradalom volt, királyt ki tudja, mióta nem nyakaztak, a közúti forgalom zavartalan, sehol egy barikád. A béke szemre sértetlen díszletei között folyik a kereskedelem. A gazdasági válság sajnálatos tény. De mi ez az időjáráshoz képest! A festői Anglia szívélyesen fogadja a kontinensről odalátogató hölgyet. Itt aztán kipihenheti magát. Mert mi tagadás, a hölgy sem a régi. Végigtáncolta az Izmusok nevű farsangot, és még egy ilyen temperamentumos amazonnal is megesik, hogy megcsömörlik. Ez történt. Hol vannak már a régi farsangi tréfák! DADA és társai! A múzsa, felejthetetlen botrányok hősnője, rossz sejtelmektől gyötörve időállóbb örömökre vágyik. Ahogy minden asszony – gondoljunk a filmművészet idevonatkozó alkotásaira! – az Igazira. Az Igazi Versre. Ismeretesek az irodalom hirtelen hangulatváltásai, a múzsák nem véletlenül nőneműek. A Tökéletes Vers eszméje – Thomas költészetének kulcsa – a levegőben lóg. És ott is lógna mindmáig a kispolgári szépségálmoknak abban a dicstelen fenségében, amit elemzésünk léha volta igyekezett hűen érzékeltetni, ha nem támad egy olyan elemi erejű és végletes tehetség, mint hősünk, ki ezt az eszményt mintegy önmaga ellen fordítva végrehajtja a század egyik legizgalmasabb és tanulságokban leginkább bővelkedő költői kísérletét.

Tarthatjuk szerencsénknek, hogy támadt. A tehetségnek magyarázatát nem tudjuk adni, csak nyugtázhatjuk létét. Most is, mint annyiszor, legföljebb csak gyaníthatjuk, hogy ilyen esetekben a véletlennél hatásosabb erők is közreműködnek, hogy a Thomaséhoz hasonló költészeti vállalkozás a történelem adott pillanatában a világ minden más pontján látványosan ment volna csődbe, és a különféle irodalomtörténeteket ma már csak a versek túl erős parfümje ingerelné mérges tüsszögésre; hogy mindez csak itt és így volt lehetséges, a költői tökéletességnek az a mániákus igénye csak a szigetország különleges körülményei között találkozhatott a költészet elemi igazságérzetével, a gyönyörűségeit céltudatosan tékozló vers csak itt tudott természetes hanghordozással megszólalni. Az édesség csak itt nem cukrozta el a verset, ahol a költészet a lehető legmélyebben megkeseredett. Itt és ebben a pillanatban, amikor az angol vers elcsigázott utazóként kóborolt az Eliot által felfedezett nagyszerű sivatagban. Mindez persze, ha hihetően hangzik is, csak feltevés. Alapos gyanúnk csak két dologra irányul: Thomasnak, ha ki akart lépni Eliot bűvköréből, igen nagyot kellett lépnie, akkora lépést dac és ellenkezés feszít. Ennyi dacot viszont valamilyen, a személyes ízlésnél időállóbb tűznek kell fűtenie. Eliot a hagyományok hegyvonulatának egyik legmagasabb csúcsára építette a maga rideg kastélyát. Annak a síkról való ágyúzása, ezt még a hadászatban járatlan elme is beláthatja, gyászosan nevetséges próbálkozás. Feltehetőleg helyes eljárás Thomast olyan tüzérnek ábrázolni, aki az angol romantikának – Eliot által köztudottan amolyan Rózsadombnak ítélt – hegyére vontatta a maga ágyúit, s kinek a kanyargós hegyi ösvényeken egy bizonyos Gerard Manley Hopkins nevű remete – a „lüktető vers” föltalálója – és egy látomásokkal küszködő öregúr, az angol kritika által nagyvonalúan „dalköltőnek” titulált Yeats volt a kalauza. Mondtuk, föltehetőleg. Holtbiztos csak egy. Azt nem agyunk facsarva gyanítjuk – halljuk: Shakespeare, Blake és Shelley hangját tisztán kicsendülni egy-egy verssorból, cáfolhatatlan bizonyítékaként annak, hogy ezt a társtalannak tetsző költőt ezer szál köti az angol költészet látnokaihoz, és megnyugtató biztosítékként arra nézve, hogy hamarosan akad olyan irodalmár, bravúros utószavak szerzője, ki őt az avoni hattyú mintájára Swansea Sirályának kereszteli.

Ami csak részben ad okot derültségre. Ha arra gondolunk, hogy a költő Swansea-ben a helyi iskolát látogatta, hihetőleg rövidnadrágban. De nem akkor, ha arra, hogyan szárnyal a verseiben. A Hattyútenger Sirálya. Swansea ugyanis magyarul hattyútengert jelent. Lélegzetelállítóan. Ez a szárnyalás az ő nagy mutatványa. A walesi major udvaráról egyenest a csillagokba. Egyetlen szárnycsapással. Menny és föld között ilyen gráciával csak nagy költő közlekedhet, a nagyok közül is kiváló. Tehetségének végletes voltával szembeötlő. És itt jó lesz egy kicsit elidőznünk. A Thomas körüli félreértések gyökere tehetségének természetében keresendő. Szárnyalásának könnyedsége, az a képessége, hogy olykor már tűrhetetlenül gazdag és komplikált képeinek sorát az erőlködés legcsekélyebb jele nélkül emeli képzelete magasába, kétes dicsőséggel övezi. Mi sem könnyebb, mint egy ilyen természetesen teremtő költőt irigy rosszallással ösztönösnek, végsőkig tömörített, de mindig megfejthető képeit meg zavarosnak ítélni. És ezáltal – kimondatlanul is kimondva – elvitatni tőle azt a tulajdonságát, mely pálya- és kortársainak nagyobb része fölé emeli: gondolkodásának tiszta következetességét. Szürrealistának nevezni, mert képzelete bőven ontja a képeket, és képeinek rendjét sajátos logika kormányozza; romantikusnak, mert nem úgy gondolkozik, mint egy villamoskalauz, hanem költőhöz illően nagyobb összefüggésekben és szabadabb gondolattársításokkal; közönyösnek kora társadalma iránt, mert legszűkebb családjának az emberiséget érzi, és legnagyobb gondjának az emberséget, mert a londoni gyerek tűzhalálán nemcsak szörnyűlködik, hanem fel is háborodik, az egyszeri tragédiában is a halál intézményét találva gyűlöletesnek, mert a földet nem a világmindenség legelőkelőbb fürdőhelyének látja, hanem egy csillagnak a sok közül. Mivel úgy gondolkozik, ahogy csak jóval utána fognak gondolkozni azok, akik a csillagtól csillagig vezető úton szeráfok helyett üzemanyag-nehézségekkel találják szemközt magukat.

Vállalva az ellentmondások kockázatát.

Tegyünk mi is így, és szem előtt tartva azt a tényt, hogy a természetes közegéből kioperált költői gondolat: preparátum, vegyük szemügyre felépítését. Íve a megtermékenyített sejttől az élet utolsó leheletéig húzódik. Thomas embere, akit gyakran a maga képében állít elénk, azzal a csodálatos képességgel rendelkezik, hogy életet lehel az élettelenbe. Születésének kínzó csodája teszi termékennyé a világot. Ez a termékenység Thomas alapvéleménye. Ez űzi a boldogságig, és taszítja a kétségbeesésbe. Mert ez a termékenység szüli a halált is. Thomas költői világának közepén, ég és föld szülötte, a teremtő-romboló, nyomor-aszalta karjaival is csillagokat görgető ember áll. Ebben hisz gyötrelmesen. Ennek születésében, szerelmében, halálában és – mivel a halál meg életet szül nála – halhatatlanságában. Földi halhatatlanságában, mert a halottak lényege – látni való! – átsüt a százszorszépeken. Thomasnak Eliottal ellentétben semmi köze a templomi áhítathoz. Ahogy egyebekben is mindig ellene szavaz. Eliot, miután hasonlíthatatlan rajzát adta kora terméketlen pusztaságának, a süllyedő hajók gyászos fenségével merül el a vallás vigaszában. Thomas istentelenül és magányosan dörömböl a jövő kapuján. Vad dühvel, már-már illetlenül. Kora társadalmát a végzet és az ember között dúló háború terepének tekinti. Költészete a küzdelem zajától hangos. Vértől és méztől csepeg. „Még a szerelem is sebet üt nála” – panaszolja egyik kritikusa, és majdnem kimondja róla az angol költőről kimondható legrosszabbat: „nem úriember, walesi!”

A szerencsétlen, mondhatja erre az irodalmi belviszályok ismerője. A szerencsétlen walesi szerencsétlen versei. És valóban. Thomas költészete körül ma a félremagyarázások Androméda-ködje gomolyog. Majd minden kritikusa nagy figyelmet szentelt annak a ténynek, hogy a költő nemcsak a költészet, az ital szerelmese is volt. Hitelt érdemlő adatok állnak az érdeklődő rendelkezésére, melyekből megtudhatja, hányszor dúlta fel Thomaséknál hangos veszekedés azt a meghitt nyugalmat, mely oly kedves jellemzője az angol családi otthonnak. Verseinek megítélésében döntő fontosságra tett szert a kritikusi szimat, mely képes megkülönböztetni a whisky szagát a borétól. Olyannyira, hogy a róla szóló irodalmat fogyasztva könnyen támad az olvasónak enyhe szalonspicce. De nemcsak az alkohol gőzétől. Nem kevésbé szédítőek kritikusainak egyes, szigorúan irodalmi természetű megállapításai: az a bravúros fölény például, mely Thomas verseiben Eliot eszméinek lenyomatát véli felfedezni, egyenesen bámulatra ingerel. Ilyen körülmények között túlságosan is szerénytelennek hat az a kívánság, hogy több figyelmet illene fordítani költőnk gondolkodásának pólusok között ívelő nagyvonalúságára. Arra pedig, hogy költészete legszembeötlőbb erényéért a kritika, miután felfedezte azt, ne csak magasztalja, hanem kárhoztassa is a költőt, minden bizonnyal addig kell várni, amíg ez a tudós műfaj végképp kialussza e magas szesztartalmú költészet mámorát. Mert Thomasnak sok mindent vetettek a szemére, csak azt nem, amit joggal vethettek volna. Azt, hogy a legnagyobbnál kisebbet nemigen képes ugrani. Nemcsak azért lendül a földről a csillagokba, mert ott van éppen halaszthatatlan dolga, hanem azért is, mert közben nem tud megállni. Dehogy tekint el ő közönyös tekintettel kora társadalmának nyomorúságai fölött – mitől lenne egyébként ez az édes költészet olyan keserű? –, csak éppen életének minden valóságos élményét téglaként építi bele abba az irdatlan épületbe, melynek négy sarka: föld, csillag, születés, halál. Ez a legvégsőket megelőző igazságok iránti érdektelensége nemegyszer kényszerít a kelleténél elvontabb fogalmazásra. Ami nem modorbeli kérdés. „A költészet célja a gyakorlati igazság” – írja Lautréamont. Ehhez a célhoz a tiszta beszéd vezet. A homályos verssor a költészet célját véti el. Verseinek helyenkénti homályossága Thomas költészetének egyetlen korlátja. Ezért joggal érhette volna szemrehányás. Ehelyett nem egy kortársa és még több utóda a költői tehetséget vitatta el tőle. Mely kritikai észrevételt a Thomas utáni angol költészet teljesítményének ismeretében nyugtázzunk egy üde mosollyal.

A költészetet versek teszik, nem fanyalgó megjegyzések. Elég beleolvasni Thomas sokat és sokféleképpen csepült verseibe, hogy lássa, akinek van szeme: bírálói sámli tetejéről köpködnek egy kerub nyomába. A Tökéletes Vers vértelen eszméje Thomas kezei közt üzemképes költészetté válik. Hogyan? Legfőbb ideje, hogy szemügyre vegyük, miben áll a thomasi vers tökélye. Thomas a huszadik századi versnek olyan megújítója, mint a múlt századi zenedrámának Richard Wagner. Csak a dolgok természetéből következőleg kevesebb figyelmet szentel a rézfúvósoknak. Amit nem azért tartunk szükségesnek megjegyezni, hogy elkápráztassuk az olvasót, hanem figyelmét felhívandó: óvatosan bánjon az ilyen analógiákkal! Thomas és Wagner között bármiféle rokonságot föltételezni siralmas ötlet volna. Eszméik mutatnak hasonlóságot, távolit természetesen, lévén más kor és más mesterség művelői. Wagner a maga operáiban a zene–dráma–költészet hármas egységét kívánta megteremteni. Más kérdés, milyen sikerrel. Thomas a modern verset kívánta alkalmassá tenni arra, hogy a gondolat–zene–látomás hármas testvériségében nyűgözze le közönségét. Klasszikus törekvés ez a javából. Csak éppen nem a görögség iránti vonzalom fűti, mint Wagner vállalkozását, hanem az emberiség száján éppen megszülető vers újrateremtésének vágya. Költőnk a költészetnek abban a gyermeki állapotában kíván megszólalni, amikor a megismerésnek – még vagy már – varázsereje van, amiért remélhetőleg senki sem fogja őt filozófiai idealizmussal vagy okkultizmussal vádolni. A gyermekit pedig ne kiskorúnak értsük. A költészet a tudatos önfeledtség állapota. „A költő olyan, mint a kisgyerek.” Ezt egy szikrázóan tudatos költő írta le, József Attila.

Persze mindez még csak szándék. A gyermeki őszinteség – a költészetben – fortélyos mutatvány. A legjobb szellemek képessége. És sajátos módszert igényel. Thomas módszere, ha helyénvaló itt ez a mérnöki munkát sugalló szó, a következő. Képeit egy sor, egy strófa erejéig szabadjára engedi – innen a téves címke: szürrealista – már-már a szabad képzettársításig, de arra mindig ügyelve, hogy egy sajátos logika, a sajátja, féken tartsa őket, nehogy valóságmagjuk kihulljon belőlük; hagyja, hogy kora angol világának és a természetnek nagyon is valóságos darabjaiból felépítsék a thomasi látomás egy részletét – „Davy-lámpák férges szeme”, írja egy helyütt ő, aki úgy néz el minden evilági és emberi fölött, mint egy őrgróf. Majd a következő pillanatban a maga ellentétével szembesíti a képfüzért, a két sor vagy strófa úgy fut egymásnak, mint a gyorsvonatok, csak a halottak száma csekélyebb, és a képek nem törnek darabokra: kioltják egymást, mint az ellentétes hullámok. Thomas, az ösztönös költő ezzel a mutatványával a költői dialektika mesterének bizonyul. De nem ezzel igazán. Azzal, hogy az egymást kioltó képek nem megsemmisítik, hanem – bocsánat! – átlényegítik egymást. A gyorsvonatokon ugyanis csengettyűk sora foglal helyet – („God in bed, good and bad” idézi méltó elszörnyedéssel szerényebb zenét kedvelő kritikusa Thomasnak korántsem a legjobbak közül való, de jellegzetes verssorát) –, és a baleset bekövetkeztével, mintegy fülünket kárpótolva a szemünket ért veszteségért, egyetlen óriási harangkondulás keretébe fogják a látványt. Felejthetetlenül; a következő sorba már az apró katasztrófa kerek képének emlékével lépünk. Könnyű felismernünk, hogy itt a bevett költői gyakorlattól merőben elütő eljárással van dolgunk. Más költők verseiben a képek egymást segítve épülnek egymásra, nála egymás torkát szorongatva. Az eredmény: zsúfolt, de áttekinthető rend. Thomas épülete egyszerre magasodik az ég és mélyül a föld közepe felé. De még hátravan a fogások legkülönbike. Hogy ennyi belső feszültség szét ne vesse a verset, Thomas – pályája kezdetén különösen, később, mikor a különös alkotásmód már megteremti a maga sajátos formáját, kevésbé – a lehető legzártabb versformák bilincsébe veri a dikciót. A rendteremtés minden eszközét felhasználva, sorainak részletrendjét egyetlen versívvé építi, szigorú strófaszerkezetek vagy refrének segítségével áttetszővé tagolja. A megújított vers a líra legősibb díszeiben pompázik. Klasszikus nyelv és forma kevés költő kezén éledt ilyen elevenné. Ezt már a pályatársak sem nézhetik szótlanul. Nem is nézik. Vádjaik két legsúlyosabbika: verbális szegénység és zavarosság. Kellő verbális gazdagság híján még csak ne is hümmögjünk.

Tegyünk fel inkább két prózai kérdést. Minden líra megítélésében döntő jelentőségűt. Tökéletes költő-e a Tökéletes Versek szerzője? Ad-e valamit a társadalmi nyomorúsággal vívódó világnak? Mert kapni kap tőle, láttuk, épp eleget. Nem könnyű a dolgunk. Bizonyára akad olyan versértő, aki őt realistának mondja, okkal, hiszen a mennyek kapujában Wales sarát veri le a lábáról. Ettől viszont joggal kérdezheti bárki: Dunquerque-nél is csillagok üzekedtek-e, mert valamilyen okból nagy volt ott a zaj meg a fényesség? „Tündéri realista” – mondja erre a harmadik, ékes példájául annak, hogy költészet és rendszertan nem erős oldalai egymásnak. Beszéljünk inkább a saját nyelvünkön. A Tökéletes Költő nem mindenben tökéletes. Költői programjának formai fogantatása paradox módon bosszulja meg magát: tökéletes verse aránylag kevés van, tíz-tizenöt. Mégpedig azért, mert választékos beszédre kényszerül ott is, ahol a nyers faragatlanság lenne a legszebb költészet. Ellenpontozásra ott is, ahol ez csak a verset bonyolítja. Az igazság századszori körüljárására ott, ahol kimondása a föladat. Költészetét nem az önzés ösztökéli, nem részvétlen az emberi iránt, mint sokan állítják róla, de olyan tűzön hevíti, hogy ember legyen a talpán, aki költészetét mindennapi táplálékul fogyasztja. Márpedig minden költészet végső álma az, hogy emberi táplálékká váljék. Lírai kenyérré. Thomasból hiányzik az a végső közvetlenség, mely a késői József Attilát kora költészete fölé emeli. Ennyiben marad el a legnagyobbak közt a legnagyobbaktól. „Bukás” – összegez gyorsan a rendszeres elme. Amiről az Úr horgaselméjű prófétája jut eszünkbe, aki Ady Endréről csak ennyit mondott: „Tíz verse ha van!” Majd – biblikus csend után – még ennyit: „Kinek van annyi is!”

Thomasnak például. És milyenek!

Az a néhány vers a költészet csodája. „És nem vesz rajtuk erőt a halál” – kántálja, zengi és dübörgi Thomas költeménye, az egyik legszebb. Nem vesz erőt a halottakon, akik ebben a versben élnek, és nem a versen, melyben maga az élet él, a sirályok és a tenger zaját fülelve, ezer vereség után is olthatatlan fényességben. Botfül kelletik ahhoz, hogy ne halljuk: korunk költészetének felejthetetlen sora ez. Egy háborúkkal és forradalmakkal terhes század kiáltja az örök idő fülébe a maga igazát, küzdelmes életének zsúfolt szépségét. Olyan költő szavaival, aki az év riasztó és édes szakában, októberben, születése hónapjában, minden élet októberétől rettegve élete tavaszát idézi, gyerekkora világát, Wales virágzó tájait, tövisek, fák, források tartományát – gyógyszerül mindannyiunk bajára. Aki, bár verseket írt, költő volt.

A század egyik legnagyobb lírikusa.

 

Allen Ginsberg és nagy családja

 

A szobában csődület; szól a rádió, a lemezjátszó, a magnó. Valaki gépel, másvalaki borotválkozik. Szól a telefon. – Petert keresik – ugrik ki repülőhalként a zaj hullámaiból egy akaratos hang. – Petert keresi telefonon egy női hang! – Hol van Peter? – Peter a fürdőszobában van. – Gyere, Peter! – Telefonon keresnek! – Ki keresi Petert? – jelenik meg az ajtóban egy derekára csavart törülközőbe öltözött fiatalember. Fölveszi a kagylót, beleszól: – Itt Peter. – Te ki vagy, drága? Együtt a család. Allen Ginsberg nagy, zajos családja.

Nem tagadhatom, hogy némi tudósi kéjérzettel olvastam végig Jane Kramer Ginsbergről szóló könyvét. Ha elégtételnek kissé késői is, mégiscsak elégtétel, hogy majd tíz évvel ezelőtt, kezdő költőként és majdnem ugyanannyira kezdő fordítóként, kézikönyvek és megbízható értesülések hiányában is, a dolog lényegét, Ginsberg költészetének alapkérdését helyesen láttam. Ginsberg ugyanis nem az a majdnem-bűnöző, mocskos szájú géniusz, akinek még ma is sokan látják magyar olvasói közül. Nem az a költő, aki hatalmas tehetsége mellett egy kissé zavaros fejű is. Ginsberg zavarossága nem kinőhető, kamaszkori betegség: költészetének lényege ez, legfőbb értéke és legfőbb hibája egyben. Ginsberg zavarossága ugyanis nem egy magánelme magánzűrzavara, hanem Amerikáé. Ginsberg Amerika médiuma, és bármennyire meghökkentő is ezt mondanunk róla, ebben áll emberi és költői nagysága. Abban, hogy végigéli önkéntes száműzött létének lehetőségeit. Eszmei és biológiai értelemben egyaránt, és ez esetben az utóbbi nem Ginsberg szexuális kalandjaira tett célzás; egész életvitelére, mezítelen lábának, tornacipőjének, virágos ingének, Noé-szakállainak naiv szimbolikájára gondolok. Mindez már nem magánügy. Egy országra mélyen jellemző az, hogy milyen ellenzéket nevel magának, maga ellen. A szomorú valóság az, hogy míg Franciaországban Sartre és Aragon nevével egy szellemi maquis is fémjelezhető, addig Amerikában az övékéhez fogható különállásra a beat-, majd a love-generation zajos cirkusza sem ad lehetőséget. Sartre-ban és Aragonban közös a polgárral szembeni megalapozott fölény, Amerika egyetlen igazi tömegmozgalmát, az ifjúság lassú rohadását a Zentől az ősközösségi eszmékig ívelő gondolatépítmények jellemzik, a tisztességgel elegy ostobaság. Ez – elorzott és a körülményekhez alakított szakkifejezéssel – az Amerikai Mizéria; hogy a lázadók eszméi szellemi görbe tükörként a college-okból kibocsátott sugarakat verik vissza. Ennek a nyomorúságnak kimagasló költője Ginsberg; költői gyakorlata híven tükrözi mindezt: a züllés krónikásának hosszú verssoraiban mamutok rohannak fejjel egymásnak, de kapard meg a kis versek hamvas fölszínét, és előtted áll a cingár gondolkodó, az ősnaiv amerikai, a múlt század modern jelmezbe öltözött romantikusa.

Egy bűvész. Olyasmit tett, amire egyetlen elvbarátja sem volt képes. Túlélte a mozgalmat, mely a fölszínre dobta. És nemcsak íróként, jobb kifejezés híján azt kell mondanunk, hogy mozgalomként élte túl, egyszemélyes intézményként; ő a folytonosság a megvert nemzedék és a szeretet gyermekei között. A többiek így-úgy kifulladtak, lemaradtak, Kerouac, a régi vezér pedig elkövette az elkövethető hibák legsúlyosabbikát: meghalt. Ginsberg maradt; hírhedt, de híres; bankszámlát nyit, menedzsert fogad. „Zsidó bankár”, fröcsögnek rá a barátai közül néhányan, de azért kölcsönkérnek tőle tíz-húsz dollárt, ő meg ad. Robert Kennedy fölveszi a telefont, amikor Ginsberg fölhívja. Louis Ginsberg, az apja, vidéki, „hagyományos” költő, együtt olvas föl a család szégyenével, aki ellen eközben elfogatóparancsot ad ki a rímelő atyánál maradibb városi rendőrfőnök. Utazások külföldön, Amerikában, előadások egy sereg amerikai egyetemen; Ginsberg szervez, pénzt ad, pénzt keres, Amerika kövér és kopaszodó Baudelaire-je már, előkelő szégyenfolt a nemzet testén, egy jóságos nagybácsi Walt Disney szürrealista játékparkjából, Amerika tévelygő gyermekeinek nevelője és gondviselője: családfő, a kitaszítottak próféta apukája.

Jane Kramer könyve nem irodalomtörténeti elemzés; kétszáz oldalán nyolc-tíz sornyi verset ha idéz hősétől. Jane Kramer könyve úgy irodalomtörténeti monográfia, ahogy Oscar Lewis műve, a Sanchez gyermekei tudományos szociológia. Több is, kevesebb is. Legközelebb még akkor járunk az igazsághoz, ha olyan regénynek mondjuk, melynek minden szereplője élő és valóságos személy, minden eseménye megtörtént a valóságban is, ami a fából vaskarika tipikus esete. De tény. Jane Kramer riportkönyvet ír, melynek anyagát egy regényíró fölényével kezeli. Ettől igazán izgalmas a könyve; szövege az amerikai újságírás jó hagyományain nevelkedett riporter tárgyilagos szövege, de az a mód, ahogy a „cselekmény” idejét megbontja, ahogy szerkeszt, regényíróra vall. Ami a jelen esetben nem udvarias bóknak tekintendő. Épp ez a szerkezet teszi nyilvánvalóvá a love-generation leszármazását, azt az utat, mely a beatek James Dean-i kallódásától az Emberi Törzsek San Franciscói Nagy Együtt-Létéig vezet. A téma Ginsberg élete, egy meglehetősen mozgalmas élet, épp ezért a helyszín maga Amerika, San Francisco, New York és Paterson, William Carlos Williams és Ginsbergék városa; prűd polgárok, kockafejű egyetemisták, fél- és egész-bűnözők, elmebajosak, jógázók, próféták, a lelki béke fölfedezői, hasis- és marihuánaevők, az egész rohadt nyomorúság, mely betölti a Világ Legnagyszerűbb Országának alvilágát. Jane Kramer pontos krónikás, és szereti Ginsberget, tárgyilagossága épp ezért sokkal kegyetlenebb, mint Norman Podhoretznek, a hibátlan nyakkendőjű esszéistának elegánsan hülye fanyalgása, mely Kerouac és Ginsberg irodalmi értékét vonja kétségbe.

Jártam Indiában, többször fogadtak azzal, hogy nemrég Ginsberg is járt itt. Jane Kramer könyvéből megtudtam, hogy mit látott Ginsberg Indiában. A pszichodelikus szabadságot látta, azt, hogy bárki bárhol elmélyedhet látomásaiba, és ezzel nem okoz közbotrányt. Ha látta is az indiai rendőröket, fütyült rájuk, a „szögletesekre”. Nem tűnt föl neki, hogy az indiai rendőr nem azért utálja a hippiket, mint New York-i kollégája. Az indiai rendőr elsősorban szegény, csak másodsorban rendőr, a hippit pedig azért gyűlöli, böködi a botjával, igazoltatja, rugdalja, mert a hippinek éppúgy koszos a meztelen lába, mint neki. És mégsem éppúgy. A hippi ugyanis ezzel a koszos lábával bemegy a Connaught Place-en az American Express irodájába, megáll a pult előtt, és pléhtepsi-pofával várja, hogy elé számoljanak annyi pénzt, amennyi az indiai rendőr ötévi fizetése. Ginsberg a testvéreit látta az indiaiakban, akik – ha ugyan keresztül nem néztek rajta – a hülye amerikait látták benne. A hülye amerikait, aki nem-amerikai is csak amerikai módra tud lenni. „Hari Krisna”, köszönnek egymásnak Ginsbergék Los Angelesben vagy San Franciscóban. Maretta, Ginsberg barátnője nem érzi magát elég érettnek arra, hogy Ginsberg mellett betöltse a feleség szerepkörét, elutazik „érlelődni”. Hová utazik szegény Maretta? Tibetbe, egy lámakolostorba, azzal a hétszáz dollárral, amit Ginsbergék összedobtak neki. Disneyland ez, az underground Vidám Parkja.

Botcsinálta tudósként kéjjel, de kortárs költőként növekvő zavarral, már-már szorongva olvastam végig Jane Kramer könyvét. A dzsesszesített Bohémélet színpadán kétségkívül ott járkál a költészet szelleme is, és semmi kedvem ég felé fordított arccal szörnyülködni azon, hogy Rodolphe időközben virágmintás ingbe bújt, és a buddhizmussal kacérkodik. De a magyar költő fényes esélyeinek tudatában mindez gyászosan humorosnak tetszett. A saját életem nyomasztott, nem is vitás. Illetve, nem is tudom. Nyomasztott? Az az igazság, hogy az a zord és kínos fegyelem, melyre Közép-Európa és magyar voltom nevelt, egyre inkább valamiféle büszkeséggel vegyes fölénnyé jegesedett bennem, hogy születésem biológiai és néprajzi balesete mennyivel tisztességesebb gondolkodásra nevelt, mint amerikai kortársaimat a maguk eposzba illően együgyű világa.

 

Robert Lowell

 

Vicente Aleixandre

– Az a nagy helyzet – mondja a stockholmi Hotel Anglais különtermében Bengt, a nagy hatású, helybeli napilap vezető kritikusa, miközben a nyelve hegyével a tejfölös halsaláta egy-egy szilárdabb falatját manőverezi át a fogsorán kívülről a szája belsejébe –, hogy ez a dolog jól el lett szúrva az idén, amikor ennek a spanyol tatusnak ítélték oda a díjat…

 

Vicente Aleixandre, teljes nevén Vicente Aleixandre Merlo Sevillában született 1898. április 26-án; s nem két évvel később, 1900-ban, ahogy az – föltehetőleg Gerardo Diego nevezetes, az új spanyol költészet új csillagait bemutató antológiájának téves közlése nyomán – sok helyütt, így nálunk is elterjedt róla. Apja mérnök volt, szegénynek gazdag, gazdagnak szegény ember. A család hamarosan Malagába költözött, a „paradicsomi városba”, ahogy sok évvel később Aleixandre nevezte egy versében gyermekkora színterét, majd néhány év múlva innen is tovább, Madridba, ahol a későbbi költő – kedve ellenére – nagyon is prózai színezetű jogi és kereskedelmi tanulmányokat folytatott. Szabályos család, szabályos élet, szabályos konfliktusok – már ha a költő nagyapjától eltekintünk. „Szellemi fejlődésemre – nyilatkozza majd, már riporterek látogatta hírességként az akkorra már maga is nagypapakorban járó költő – nagyapám volt a legdöntőbb hatással, aki fiatal fejjel egy törülközőkből font kötélen szökött meg a papneveldéből, és később jóban volt Gustavo Adolfo Bécquerrel.” A már-már botrányt okozóan üde dalok híres-hírhedt szerzőjével, tegyük hozzá mi, akit ugyan jókora túlzással, de nem véletlenül neveztek „spanyol Heinének”. Aleixandre közlése váratlan mélységet nyit meg előttünk; e mélység mind a mai napig a spanyol regények és filmek sorának témája, s belé a korábbi történelmi korszakok erkölcsi (s ha maradt, anyagi) értékeihez makacsul ragaszkodó, de a hagyaték erkölcsi részében mind kevésbé hivő, fejét mindinkább kétkedésre adó középosztály tántorul. Eredeztessük tehát innen Aleixandre szürrealizmusát? Lássuk őt olyan szökevénynek, aki szabad asszociációs képekből font kötélen ereszkedik le a neki szánt ügyvédi pálya kolostorablakából? Ilyen egyszerűen azért mégsem intézhetjük el a kérdést.

Annál is kevésbé, mivel Aleixandre életében tragikus fordulat következik. 1925-ben vesetébécében súlyosan megbetegszik, s madridi életét föladni kényszerülve vidékre vonul vissza – lábadozni vagy elevenen megrohadni. A Gerardo Diego szerkesztette és föntebb már említett antológiához készült önéletrajzában így ír magáról: „Dátumok, dátumok; ez lenne az életem? Élek, amíg élek, de addig az életem csak az enyém!” A dacos hang mögül nem nehéz kihallani a halk fogvacogást. A betegség ettől fogva egész életén át sanyargatja áldozatát; a tébécéhez később szívbaj társul, majd hozzájuk a majdnem vakság. Aleixandre betegen éli át a polgárháborút, kor- és költőtársai legyilkolását, menekülését, emigrációs hányódását; a véres kor véres küzdelmeiből kizárva, mintegy betegszabadságon. Vagy ez sem ilyen egyszerű? Lorcáról, Miguel Hernándezről és Picassóról írott verseinek tanúsága szerint – nem. Mindazonáltal annyit biztosra vehetünk, hogy Aleixandre költészetének egyik – ha nem is egyetlen – kulcsa az egész életét megnyomorító betegségben és az ellene folytatott küzdelemben keresendő.

Kulcsot, más természetűt, persze a körülmények is kínálnak, melyektől még a nagy beteg sem függetleníthette magát. Azon a sevillai házon, amelyben Aleixandre született, sokáig emléktábla állt. De ez az emléktábla nem azt hirdette, hogy ott született a költő, hanem azt, hogy a polgárháború idején, útban Madrid felé ott szállt meg Franco. Ezt az esetet, melyet a költő még sok év múlva is utálkozva és lázongva említ föl, akár a spanyol szürrealizmus konkrét költeményének is tekinthetjük – irodalomtörténetileg persze sehogy sem helytállóan, minthogy a szürrealizmus és a konkrét költészet egymástól igencsak távol eső stílusirányzatok, a lényegét tekintve azonban, meggyőződéssel állítjuk, jogosan és okkal. A szürrealizmus spanyol változatát már a kezdet kezdetén megkülönböztette valami a vele egyívású európai áramlatoktól. Sötétebb tónusai nemcsak az árnyalatok lehetséges különbségeiről árulkodnak, hanem arról a tényről is, hogy itt nehezebben szárnyalhatott a magasba a valóság fölé igyekvő költői képzelet. A valóság helyi változata ugyanis – a társadalmi körülmények folytán – nem egy esetben túltett a képzeleten, vadabb – ha tetszik: valóságfölöttibb – képtelenségeket produkálva, mint az irodalomtörténet-írást riogató szabad asszociáció. Röviden: a szürrealista költő Spanyolországban is oda igyekezett, ahová más nemzetbeli társai, csakhogy őrajta a való világ, mellyel minden hősi elszánás ellenére mégiscsak kénytelen volt – ha máskor nem, hát az elrugaszkodás során – érintkezésbe kerülni, több vér- és sárfoltot hagyott, mint, mondjuk, francia kortársain.

E megállapításunk az irodalmi hatáskutatás sötét bozótjába vezet. A nem spanyol irodalomtörténet-írás szívesen tartja a spanyol szürrealizmust a francia lerakatának. Ez az észrevétel a szembeötlő rokon vonások, sőt az olykor valóban kimutatható francia hatás ellenére is téves. A spanyol költészet „francia kapcsolata” korábbi keletű, s a két költészet meglehetősen szokatlan módon, dél-amerikai közvetítéssel került érintkezésbe egymással. A nicaraguai Rubén Dario föllépése fordulópont a spanyol nyelvű költészet történetében. Ő hangszereli spanyollá Hugót, Verlaine-t, Mallarmét, de az is ő, aki mind merészebben ad hozzá a tanultakhoz valami addig nem volt súlyt és ízt, a maga dél-amerikai személyiségét; két világ robban itt csillagként egymásba, aminek következtében – mintegy mellékesen – újjáteremtődik a spanyol költői nyelv is. Ez a mozzanat elhanyagolhatatlanul fontos. A századelő francia hatásai nem úgy érték a spanyol költészetet, mint a gazdag rokon használtruha-küldeményei a szegény családot; mindössze az történt, hogy az öntudatra ébredt spanyol líra ötletet merített belőlük. Ötletet ahhoz, hogy emlékezzék a maga Aranyszázadára, abban is mindenekelőtt Góngora hajmeresztő estilo culto-jára, azaz arra a „tanult stílusra”, melyet Góngora halálos ellensége, a szellemes és kegyetlen Quevedo olyan maró gúnnyal (és olyan nagyszerű versekben) tett nevetségessé – a szegény, mennyire hiába, hisz a hosszú tetszhalál után ez a virtuozitást elképesztéssel elegyítő stílus olyan erővel látszik megelevenedni, hogy hozzá képest Tzara és Breton költeményei csak gyermeteg próbálkozásnak tetszenek. A spanyol szürrealizmus, annak ellenére, hogy a chilei Vicente Huidobro révén közvetlen kapcsolatba került a párizsi „központtal”, annak ellenére, hogy költői közül néhány, mint például Gerardo Diego, szervezhető mozgalomnak tekintették az áramlatot, soha nem volt francia párjának puszta utánzata. Az a tény, hogy a századelő spanyol költője a régiben volt képes fölfedezni az újat, Apollinaire kiáltványainál inkább rokonította őt Apollinaire költészetével; az üdvös szemellenző helyett a kárhozatos eklekticizmussal, melynek köznapi neve a vers. Ebből a szedett-vedett és akárhogy is, de spanyol gallyacskákból épített fészekből szállt ki Lorca, ebből Aleixandre is, akiről egyik költő kortársa – nyilván felbőszülve a francia hatás túlzottan gyakori emlegetése miatt – azt mondta: „A spanyol szürrealizmus azt adta a franciának, amije annak sohase volt, egy nagy költőt: Aleixandrét.” Amiből annyi kétségkívül igaz, hogy Aleixandre egyike századunk nagy spanyol költőinek.

De mitől? Pedro Salinas, Aleixandre nemzedék- és pályatársa, aki a polgárháború után elmenekült Spanyolországból, és 1954-ben, az Egyesült Államokban halt meg, és akit Aleixandre versben gyászolt meg, így ír költőnkről a negyvenes években: „Ez az életerős ifjú, aki derűre hangol minket, ez a szemre atléta, de valójában esendő ember; ez a kényes és magányos Vicente, aki mindig a maga útját járja, fölfedezte minden egyenlőségek legtragikusabbikát: a szerelem egyenlő a kétségbeeséssel. És most arra törekszik (a bánat matematikusaként, mert valójában ez ő), hogy elméletét a költői kombináció módszerével fejlessze tovább, mely mindig azonos végeredményre juttatja: szerelem plusz kétségbeesés egyenlő a költészettel, a költészet okozta mély megrendüléssel.” Mélyen jellemző vélemény, mind Aleixandrére, mind a kortársi vélekedések természetére nézve; ebben is, mint a kortársi észrevételek egy jó részében mindig, a nagy igazság nagy tévedéssel keveredik. Salinas kimondja Aleixandre legvégső titkát: azt, hogy a betegségek sora egy atlétatermetű, egészségtől duzzadó, erős emberre támadt. De ezzel aztán Salinas – lévén kortárs, azaz szükségképpen rövidlátó – be is fejezi, illetve elkanyarodik a fennkölt stíluselemzés felé, mintha Aleixandrét az tette volna kivételes jelenséggé, hogy állhatatosan, versről versre fejlesztette ki a maga költői világát, amit egyébként kétségkívül megtett. Mai szemmel nézve aligha láthatjuk Aleixandrét „a bánat matematikusának”, ahogy – egy másik kortársi vélekedést idézünk – „megindítóan romantikus költőnek” sem. Másról van itt szó. Aleixandrét utolérte a kivételes pillanat dermesztő szerencséje: váratlanul és tökéletesen készületlenül szembekerült a sorssal. A sajátjával, a közössel, a minden elevenével. Nagy költészet nincs nagy rögeszme nélkül. Költői és nem elmekórtani értelemben ilyen – sugárzó – rögeszme Hölderlin görögsége, Petőfi világszabadsága, Whitman Amerikája, Saint-John Perse tengere, József Attila szocializmusa; láthatjuk, szinte bármi, ami köré a világ kikristályosodhat. Aleixandre is mindent egy lapra tesz föl, a szerelemre. Csakhogy ez a szerelem nem a mediterrán amorózó kalandja, hanem az élő szerelme az életbe; a halálra szánt test minden ízében él, és minden ízében haldoklik; innen a versek fölfokozottsága, a szenvedély kozmikus volta. „Az ember a kozmosz része, és létében nem különbözik tőle”, mondja egy filozófus nyugalmával Aleixandre. De versei – mintegy cáfolatul – vért hánynak e nyilatkozat köré, a nagy egyetemességet egy nagyon is egyszeri élet nagyon is földi gyötrelmeivel hitelesítve.

Nem úgy indult a dolog, hogy ez lesz belőle. Első kötete, a Tornác (Ámbito) egy olyan egyetemet végzett szürrealistát mutat, akinek nem csúszik félre a nyakkendője, és akit Góngora mellett a kortárs Jorge Guillén is megihlethetett. Változást csak a következő két kötet, különösképp a később írt, de előbb kinyomtatott Kardok, mint ajkak (Espados como Labios) hoz. Ennek a kötetnek a versei szinte kukorékolnak a szándékolt harsányságtól, hanem a szürrealista tűzijáték mögül itt már elő-elővillan a költészet nem tanulható része is; fölsejlenek a valódi indítóokok: az, hogy a beteget – föltehetőleg hosszú, ágyban töltött időszak után – sétálni viszik, az, hogy a beteg szeretve utálja a látogatóit, hogy világa köhögéssel és halálfélelemmel van tele; árulkodók a verscímek is: Sivatag, Halál, Anyám, anyám, Hagyd abba. Valami készül. A fordulat azonban csak a következő kötetben megy végbe. A rombolás vagy a szerelem (La Destrucción o el Amor) Aleixandre első igazán érett verseskötete, mely a Nemzeti Irodalmi díjon kívül az olvasottságot is megszerzi költőjének. A kötet számos kommentálója töri magát azon, hogy a címben található sejtelmes kötőszót helyesen értelmezve eldöntse, kire-mire utal a cím? Kierkegaard-ra-e, aki szerint szerelem nélkül csak a rombolás az osztályrészünk, vagy épp ellenkezőleg, arra a tényre, hogy a szerelem azonos a rombolással, mely esetben a vagy szócska avagynak olvasandó. Aleixandre maga így nyilatkozik erről: „…a vagy szócska inkább egyesíteni, mint szétválasztani szándékozik a két fogalmat. A rombolás szerelem.” Megvalljuk, kajánul idéztük mindezt: egy költészetfilozófiai szappanbuborékot, mely a szivárvány egzisztencialista színeiben játszva épp a lényeget takarja el: azt, hogy Aleixandre verse ebben a kötetében telik meg vérrel, élettel, jelentéssel. Ekkorra döbben rá arra, hogy a halál közelsége az életet is közelebb hozza; hogy a romlandó test is kozmosz, és a kozmosz elemei a kéz, a láb, az ajkak, a fogak; hogy a világ egyetlen, roppant, eleven testnek is képzelhető, melynek mi, emberek vagyunk a testrészei; hogy ebben az összefonódásban rész és egész egymást föltételezi; hogy – kellő hőfokon égve – a mulandó is múlhatatlan; hogy ebből az egész ragyogó és undok szövevényből valami homályos esély kezd kibontakozni – a győzelemre? Úgy látszik, valamiképp arra.

Következő kötetei ezt a világot építik tovább. A polgárháború idején két, szándékoltan egyszerű hangú románc erejéig mintha kilépne eddigi magából; de nem. A világ csontjait egy újabb, egyetemesebb háború hasogatja; ő a Paradicsom árnyéka (Sombra del Paraiso) verseit írja. Lassan változó alkat. Vagy csak nem elégszik meg kevesebbel, mint lényegi változással? 1954-ben megjelent kötete, A szív története (Historia del Corazón) lényegi változásra utal. A hanghordozás ugyan többé-kevésbé a régi: Aleixandre „szabadverse” itt is zsúfolva van titkos utalásokkal a zárt formákra; a költő hangja mégis megváltozott: eddig is hosszú sorai mintha még tovább hosszabbodtak volna, nyilván a helyenként már prózaírót idéző leírások tempós részletezése miatt. Az igazi változás azonban a költő szemléletében ment végbe: a korábban énközpontú egyetemesség emberközpontúvá, a kozmikus szolidaritás emberi kötelességvállalássá lett – az elemek mindenségében megjelenik a társadalmi ember. Az illékony valóságfelettiben a kézzel fogható valóság. A hajdani heveny halálfélelem meghökkentően hatékony hajtóerőnek, az egykori halálra szánt szívós élőnek bizonyult. A kötet megjelenésekor már a Spanyol Akadémia tagja; 1949-ben választották a tagok sorába. Munkás öregkor; az ötvenes évek közepétől Aleixandre két-három évenként tesz közzé egy-egy új kötetet. A fiatalok közül sokan tartják mesterüknek. Az 1977-es Nobel-díj egy olyan költőt tisztel meg, akit hazájában a jelenkori spanyol költészet klasszikusának tartanak.

Akadémiai tagság? Díjak? Megtörtént, elmondtuk; ennyit tartunk róla. Az idő rámenős nyomozó, fütyül a címekre. Kövessük példáját mi is, és tegyük föl régóta tartogatott keresztkérdésünket: mit mond nekünk ez a költészet ma, századunknak az elintézetlen dolgok terrorjától fuldokló, élhető jövőt óhajtó hetvenes éveiben? Ha megállunk a versek fölszínénél, akár fanyaloghatunk is, hogy nem túl sokat; túl sok viszont a spanyol kellék: a vér, a szív, a bika, a hold; és a verseknek az emberiség képviseletében föl-föltűnő szerelmespárja is egy kissé divatjamúlt szóruházatba van öltöztetve. De tekintsünk csak az irodalom cafrangjai mögé, a versek mélyére, és a költészet élő lényegét láthatjuk, az egy ember sorsát, közös sorsunkat. A hajdani, lázba hozó újdonság, a szürrealizmus mára, mint a tegnapi divat, múltabb múlt a régiségnél. De a túlélés nagy kalandja a mi kalandunk is; ez az emberiség örök divatja, melyen csak a föld színéről való eltűnésünk változtathat. Ehhez mély közünk van; kell, hogy legyen. És még valami máshoz is. Aleixandre hosszú éveket, évtizedeket élt Franco fasiszta Spanyolországában, ami sok tekintetben gyötrelmesebb próbája a költői egészségnek, mint a mégoly keserves emigráció. Gondoljunk Gottfried Bennre és a költészet megszégyenülésére; arra, hogy a műveltség nem nyújt föltétlen védettséget a fertőzés ellen. Ebben a megvilágításban még Aleixandre spanyol kellékei is másképp festenek; és végképp más színben tűnik föl „szerelmes” költészetének rejtjeles üzenete: kisüt belőle a tiltakozás, a tiltakozásnál is több, az addig-ameddig – és ha nem magában, hát másban, és ha sehol és semmikor, hát a hiányában – föltámadni képes, törékeny ember rettentő fölénye.

 

– Mondja, de igaz lelkére – néz rám átható tekintettel Bengt, aki a tejfölös halsalátával határozott ember módjára végezve, áttért a közepesen sűrű, de vérforralóan bordó mártásban úszkáló húsdarabkákra –, maga szerint ez tényleg érdekes? Ez az egész őskori, spanyol izé?…

 

Mit tetszik szólni a modern költészet szörnyű válságához?

Regényíró (a barátom, ugrat): – Egész jó prózát írhatnál, minek írsz verset?

Novellista (a barátom, nem ugrat, szomorú, mint mindig, a nagy igazságok kimondásakor): – Verset nem olvasok. A vers korszerűtlen.

Prózaíró (nem a barátom, árulkodóan lelkes): – Az a sok szörnyű, érthetetlen vers!

Lektor (a barátom, más véleményeit nagy becsben tartom): – A költői formák föllazulása általános slendriánságot eredményezett.

Humorista (szent borzadállyal): – Panyigai ü!

Közvélemény: – Bezzeg a régiek!

Csak hogy lássuk, minek vágunk neki.

Dialektikusan véve tudomásul azt, hogy a tudományok összefüggenek egymással. Az irodalomtudomány például a botanikával, a zöldségek révén.

 

*

 

Természetes humorérzékem meggátol abban, hogy Antonius pózába vágjam magam a ledöfött költészet teteme fölött.

A költészet az ember örök!…

Hisz épp ez az, mije? Mi az, amibe Horatius és Shelley egyaránt belefér? Minek a tágassága szükséges ahhoz, hogy ilyen ellentétes energiák ne kioltsák, hanem fölerősítsék egymást? Adhatjuk alább magánál a világnál? Annál a meghatározásnál, hogy a költészet a világban való emberi jelenlétünk tükörképe? Mely meghatározással nem akarunk új fejezetet nyitni a tudományok történetében. A költészet sokféleképp meghatározható és meghatározandó, szerencsés esetben esztétikai célzattal, valamely fontos tanulság kedvéért, és mindaddig helyesen járunk el, míg tudatában vagyunk annak, hogy meghatározásunk a legszellemesebb, a legtökéletesebb is: munkahipotézis, segédeszköz; szükségképpen tökéletlen megközelítése valaminek, aminek tökéletessége épp változatainak végtelenségében rejlik. Abban, hogy szárnyakon jár előttünk, míg mi elmélet-mankóinkkal csattogunk utána a kövezeten.

Ami nem a megismerés lehetőségének tagadása, sőt. Épp egy ilyen túl tágas, ennyi mindent magába foglaló szervezet megismerésében van hangsúlyozott jelentősége a részfolyamatok pontos ismeretének, mivel főképp ezekből következtethetünk a működés lényegére. Ha valahol, itt aztán csakugyan életveszélyes babonákra hagyatkozunk. Pusztán az iskolás korszakolásra.

Ha valaki nem hallja Faulkner hosszú mondataiban Whitman hosszú verssorait föl-földübörögni, annak nemcsak a hallása rossz, a tájékozódóképessége is. Méghozzá épp ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá; azon a ponton, ahol nem sokat mond a műfaji megjelölés, hogy ez a próza, az a vers. Mivelhogy e kettő még az iskolamesterek kedvéért sem hajlandó megnyugtatóan elkülönülni. Ezt a kérdést firtatva valójában az irodalom Föníciájában járunk, ahol folyik a nagy cserekereskedelem, és ahol nem sokra megyünk annak lajstromozásával, hogy mi mindent kapott a modern költészet a prózától, ha előkelően megfeledkezünk arról, hogy mi mindent kapott a modern próza a verstől. Trükkjeinek jó részét, mondatainak dallamát, kemény „vágásait”. Joyce, de még Hemingway sem létezhetne Rimbaud nélkül. Ahogy Einsteinnek nem a képletei, de a szelleme nélkül korunk költészete sem lehetne költészet: tükör, amit mi tartunk magunk elé a mind nyilvánvalóbban kerek világban, ahol minden eddiginél nyilvánvalóbb egymásra utaltságban élünk. Apad a líra? Árad a regény? A „korszerűtlen” költészet fütyül az időjárásjelentésekre, búvópatakként el- és föltűnik: él. Mint anyaga és mestere, az ember.

Mindazonáltal vegyük csak készpénznek az irodalomelméleti pletykát, hogy a modern költészet legfőbb jellemzője a sokkhatásra való makacs törekvés; hogy korunk költőjének technikája egyébből sem áll, mint abból, hogy e gonosz lélek addig áll az utcasarkon, míg el nem sétál előtte a gyanútlan olvasó, kire ő versében rákiálthat: „HUU!”, és biztosak lehetünk megérdemelt sikerünkben: kéznyújtásnyira tőlünk a végső következtetés, hogy a szabadvers ráz, mint az áram, hogy a rondónak „trubadúrtartalmai” vannak. Miközben szerencsésen szem elől tévesztettük a költészet eleven lényét, ezt az ingatag természetű mumust, mely sehogy sem hajlandó ott és úgy ijesztgetni a közönséget, ahogy ez elvárható lenne tőle. Sokkolni sem: illemtankönyv szerint. Bokszerrel írva szabadverseit.

Századunknak emberileg talán legmegrázóbb költői teljesítményében legkevésbé épp a szabadvers rendít meg. Egy fiatalkorában keresetten modoros, nemegyszer bizony elfojtott ásításra inspiráló magyar költő hangváltása egyszerre torkunkon akasztja a bíráló szót. Elnémít a döbbenetes látvány, ahogy Vergilius kisebesedett lábbal menetel Szentkirályszabadja felé. Tankönyvi példa ez arra, hogy mi a megrendítő költészet igazi titka. A versen átszivárgó vér, a sírból is feltörő élet. A költészet emberi lényege, melynek minden forma, Vergilius éppúgy, mint a szabadvers, mint bármi, lehetőség az üzenetközvetítésre. Az oly sokat óvott és oly mélyen lesajnált közönségnek kivételes alkalmakkor, szerencsére, jobb a füle, mint nem egy hivatásos elméletalkotónak. Szülővárosom gonoszul friss humora, mely kéjjel csinált bohócot titánokból is, Radnótiról nem költött versparódiát. Nem félünk elvenni a delphoi jósda kenyerét, megjövendölve, hogy nem is igen fog. Jót és hiteleset legalábbis nem.

A tanulság? A lírai környezetszennyeződésről szóló elméletekhez – Kosztolányi zsebéből emelünk ki egy aranytallért – két dolog szükségeltetik igazán. Két bot. Az egyik vesszőparipának, a másik fülnek.

 

*

 

Makacs irodalmi babona, hogy a tizenkilencedik század költészet címén egy jó karban lévő zeneszekrényt hagyott századunkra, melyet aztán a gondatlan örökös csúnyán elrontott. A vers azóta nem zenél, csak kattog és zörög. E vélekedés, noha forrása az emberi jóság, legalább két ponton nélkülöz minden alapot: kiindulásában és végkövetkeztetésében.

A modern költészet válsága – itt végre helyén használjuk a szót – a múlt század harmadik harmadában kezdődött, Swinburne és a parnasszisták körül. Swinburne maga is észreveszi, önparódiája a tanú rá, hogy tökéletesen száguldó ritmusai alól akár el is hagyhatja azok kedvelt terepét, a tengert, verssorai már elvitorláznak bármin; verssorai – veszi észre döbbenten – már csak vitorlázni tudnak, ágy és asztal között is. Azaz versnek és valóságnak az a cinkossága, melynek eredményeként Shelley versébe előzékenyen besüvölt a nyugati szél, neki már csak álombeli óhaj; a süvöltéssel ugyan semmi hiba, csakhogy szorgosan kell hozzá tekerni a szélgépet. A parnasszisták szépségeszményével sem járunk különbül. Tanárosan irtóztató tökélye mindenre inkább alkalmassá teszi, mint arra, hogy újból megteremtse köznapi és fennkölt, olyannyira vágyott összhangját. A köznapival amúgy is baj van. Pontosabban nem vele, hanem a költői technikával, mely megpróbálja a „költőietlent” versbe emelni. Browning monológjai – hogy ismét Angliába tegyük át székhelyünket – kiállják ugyan az idő próbáját, de a maguk túlzott terjedelmével, egy szusszanás: kétszáz sor, éppúgy a válságról adnak hírt, mint Swinburne és a parnasszisták zenés lebegése. A koronatanú azonban – Egy évad-ot töltve a pokolban – Rimbaud. „Mindez elmúlt.” – írja a Delíriumok robbantássorozata végén (Rónay György magyar szavaival) – „Ma már tudom köszönteni a szépséget.” Ma már; értsd: fölrúgva a zeneszekrényt, részegen a föld gyönyörétől és őrületétől. Nem azért persze, hogy közlését komolyan vegyük. Végtére is mi ő? Irodalomtudós? De a tények azért tények: századunk egy romokban lévő költészetet örökölt elődjétől. Szerencsére, tegyük hozzá; volt ugyanis kéznél levő építőanyaga.

Merthogy a líra forradalmának – és ezt azért ne felejtsük el komoly aggodalmaink közepette megemlíteni, hogy ez forradalom volt, szükségszerű és elodázhatatlan – építő szándéka volt; a valósághoz akart visszatalálni, hogy annak talaján az új költészet épületét fölhúzhassa; bármit szedett szét, csak azért, hogy újból és jobban összeszerelje. Mai szemmel nézve a kortársaknak nemcsak a szörnyülködése, hanem a lelkesedése is ellenállhatatlanul mulatságos; az, hogy mi hozta lázba őket, mit véltek nyers hanghatásnak. Mai szemmel nézve ahány nagy „formabontó”, annyi operai magánénekes vagy legalábbis kamarazenész. Apollinaire, Rilke, Lorca már-már áriaként énekelhető, és a „csikorgó” Eliot Négy kvartett-jében olyan levegős rend engedi zenélni is a képzeletet, mint Beethoven kései vonósnégyeseiben. Vagy említsük Kassákot, aki kezdeti, „dübörgős” korszaka után valósággal gordonkajátékossá képezi ki magát? És ne áltassuk magunkat azzal, hogy Kassák „jó útra tért”, ahogy Aragon és Eluard sem egyszerűen „visszatért” valahova. Dallamaik, mindannyiukéi, attól nem cukrosak még édesen sem, amitől Bartók melódiái, a gorombán megcsendített disszonanciáktól. Attól, hogy nem kikerülték, hanem átélték a költészet forradalmát; hogy viszik magukkal a megszenvedett tanulságot. Mint a többiek, mint azok a társaik is, akik a modern költészet elleni dohogásokból többnyire kimaradnak, lévén példájuk épp a különlegesen tiszta dallamvezetésre példa: József Attila, Auden, Miguel Hernández, Dylan Thomas. Szegények, különben mind a szabad asszociáció áldozatai.

Hogy végre a szabad asszociációra is sort kerítsünk, mely aggályos vélemények szerint olyanformán rombolja a közerkölcsöt, mint a szabad szerelem. Azt hihetnénk, ez a lemez már lejárt. Kosztolányi „a magyar vers libre” megalkotóját köszönti Füst Milánban; ma kinek jutna eszébe Füst furfangos ritmikájú verssorait azzal jellemezni, hogy azok „szabadok”? Ki cseréli össze az ő verseit a Whitmanéival, Cendrars-ét Apollinaire-ével, a Duinói elégiák-at a Világanyám-mal? Kimondjuk, hogy ki? A szabadvers, szakállas közhely ez, zsarnokian szigorú versforma. Nála már csak egy szigorúbb versforma van, a közönséges prózai mondat. Prousté, Krúdyé, Fitzgeraldé, Móriczé; azé, aki írja, ha író az illető; az író mondata: egyéniség. Csak a versmondat ne lenne az? Csak a költő észjárása ne tükröződne szövegében? Ki cseréli össze József Attila képzettársításait André Bretonéival? A költészetben minden eszköz értékét az szabja meg, hogy ki használja és mire. A szabadságét az, ki hogy él vele. Irodalomtudományunk kezd enyhe szalonspiccet kapni a matematikától. Egy rossz költő nem a költészetet jellemzi, hanem saját magát. Sok a rossz költő? Korunk ártalma, mondja már Martialis is. A rossz vers önnön alkotóját döfi le, nem a költészetet. A költészet a kötetlen rosszat éppúgy éli túl, mint a kötöttet: Voltaire eposzait, Dryden ódáit, Édes Gergely leoninusait; sértetlenül, a tanulságokat, ha vannak, hasznosítva. Ami pedig az eltűnt zenét illeti, ezt kérni számon a modern költészettől, és épp nálunk, ahol Weöres Sándor, Nagy László és Csanádi Imre személyében e pillanatban is legalább három egyszemélyes hangversenyzenekar működik, hogy mást ne mondjunk: illetlenség.

 

*

 

A modern költészet persze válságos időket él át, kérdésesnek érzi létét, gyötrelmesen nehéznek föladatát.

Ahogy a modern világ is.

Korunk költészetét szakadékok szabdalják keresztül-kasul, partjaikról meredten figyeli egymást gyereksírás és halálhörgés, eszme és gyakorlat, költő és közönség.

Ahogy világunkban is farkasszemet néz a gazdagsággal a szegénység, az ésszel az esztelenség, a jövővel a múlt.

Hárítsuk a helyi háborúkért a felelősséget a hosszú hajviseletre?

Dolgunk nem kevesebb, mint föltalálni a lakható földgolyót.

A divatot hagyjuk Diorra!

 

Műfordításaink kritikai fogadtatása

Műfordítás-kritikánk helyzetéről értekezni: délceg köröket írni a semmibe. De korántsem a kiterjesztett szárnyakon vitorlázó madarak örömével. Ha az áttekintés készítője madárnak érzi is magát, nem azért, mintha szárnyai nőttek volna. Hányja a falra a borsót szorgosan.

Műfordítás-irodalmunknak kritikája, ha a kritikán többet értünk alkalmi kalaplengetésnél és személyes megnyilatkozásoknál, alig van. Ha a műfordítói buzgalmat kíséri is némi értelmező munka, ezt zömmel maguk a fordítók végzik. Az ő kiindulásuk azonban természetszerűleg más, mint a befogadóké; más az eredmény is: kritika helyett esszé, írói önvallomás, módszertani jegyzet, s noha mindezek fontossága vitathatatlan, a kritikát mégsem pótolhatják. Még akkor sem, ha a fordítás befogadása kritikai visszhang nélkül is végbemegy. Sőt épp a befogadás kétségtelen ténye teszi olyan kínosan zavaróvá a kritika mulasztásait. A napjainkra már-már szolgáltatássá váló műfordítás szinte házhoz hozza a világirodalmat; a hazai irodalom, író, olvasó, ha kívánja, a világirodalom tágabb közegében is élhet; Lorcának magyarra fordított drámájából magyar opera születik, az induló költő, ha elég nagy szamár, „túlhaladhatja” – a magyarul olvasott – Apollinaire-t; a fordítás, e legnemzetibb műfajunk, minthogy ez csak magyarul és csak a magyarul olvasókért él, ma még kevésbé a műveltek passziója, mint bármikor. Hatása folytán közügy, s nem is a másodrendűek közül való. A műfordítás rokontalan nyelvű közösségünk számára létkérdés: és nem csupán a beszerezhető információk várható haszna miatt, nyelvünk és irodalmunk önbecsülése végett is, mivel a dolgok jelenlegi állása szerint a fordítás majdhogynem egyetlen lehetőségünk arra, hogy a világirodalom közegében létezzünk, még akkor is, ha létezésünkről a világirodalom csak nehézkesen és kelletlenül óhajt tudomást venni. Fordítani annyit tesz, mint áttörni a bezártság burkát, s nem elfogadni az ostoba vélekedést, hogy kis országnak a szelleme is kisszerű. A műfordítás hiányzó kritikájáról szólva tehát nem az a panaszos kérdés merül föl bennünk, hogy érdemükhöz mérten becsüljük-e műfordítóinkat. Sokkal inkább az: becsüljük-e magunkat? Becsüljük-e annyira a saját költészetünket, amennyire az becsüli magát a műfordítás százados gyakorlatával? Mert a kritikai gyakorlatban mintha két költészet létezne, egy „írt” meg egy fordított, s az utóbbi mint az előbbihez beszállásolt szegény rokon.

Holott ez a fölosztás már csak irodalomtörténeti szempontból is tarthatatlan.

Az okok mégis az irodalomtörténetben, hogy ne mondjuk: történelmünkben keresendők.

Az angol és a francia is fordít, mégsem úgy, mint mi. A francia Shakespeare, az angol Corneille és Racine nélkül szegényebb lenne ugyan, de nem koldus, kinek a fedél hiányzik a feje fölül. Annak a ténynek a jelentőségét, hogy a mi körülményeink között a honi költészet mindig is a maga létéért és tágabb lehetőségeiért harcolt a külhoni átültetésével, aligha lehet túlbecsülni. Az eredmény: tudós lábjegyzetek helyett eleven költészet. És még valami, egy szereposztásbeli furcsaság: a mindenes költő. S az ő munkássága nyomán irodalmunk rendetlen gazdagsága. Minthogy az értelmezésre már alig-alig maradt idő és energia. És amikor már maradt? Századunkban két olvasni érdemes mű tekinti át magyar szemmel a világirodalom történetét: az egyik egy költő, a másik egy szépíró műve. Közvetett bizonyítékaként annak, hogy világköltészet és világkultúra iránt érzett éhségünket közműveltségünk aránytalanságai szülték, hogy műfordítás-irodalmunk épp szegénységünktől olyan világraszólóan gazdag, s hogy mindannyiunk legfőbb föladata e történelmi aránytalanság fölszámolása. Gondolkodással, mondjuk nagy álnokul, ha másként nem megy. Alkalom nyílik rá bőven, még az olyan sokat tárgyalt klasszikusok körül is, mint Arany János. Aranyról szólva senki nem mulasztja el megemlíteni a nemzeti eposz megteremtésére, azaz a magyar költészet töredékes szellemi hátterének kiegészítésére irányuló kísérleteit. Aztán egy sóhaj, hogy ez, sajnos, nem ment. Aztán még egy méla tekintet, hogy nem is nagyon mehetett, mivel túlságosan furfangos volt a szándék ahhoz, hogy a naiv eposzt sikerrel teremthesse újjá. Hanem a háttérteremtés másik, ráadásul sikeres kísérletéről jóval kevesebb szó esik. Arany Hamlet-fordítása fordításirodalmunk fölülmúlhatatlan remeke, a témáról ennyit üdvös mondani, minthogy ez Shakespeare színpadára illően hangzik. Arra, hogy itt, egynapi járóföldre a nyelvújítástól nyelvünk és költészetünk terheléspróbája zajlik, mint egy hídé, melyre megrakott tehervonatokat vezényeltek, hogy leszakad-e alattuk vagy sem, alig vet ügyet bárki is. Holott itt egy valóságos háttér, a világirodalomé előtt maga a magyar költészet állja a próbát fényesen. Shakespeare a maga nyelvét beszéli a magyar változatban is, és ez nem kevesebbet jelent annál, mint hogy a magyar nyelv olyan híd, melyen Hamlet és Claudius nyomában Ady is átdüböröghet. S az ő nyomában a többiek, máig mindenki. A Hamlet magyarul azt is, ha nem elsősorban azt jelenti, hogy a magyar költészet többé még fordítás közben sem a vonzalmainak tárgyául választott költészetekkel áll versenyben, hanem a saját lehetőségeivel; mintát ezután ha választ is, csak azért, hogy meghódítsa, fölszívja, magyarrá tegye, azaz eltérjen tőle. E fordulatnak s a nyomában beállott változásnak műfordítás-kritikánkra tett hatása szinte semmi. Arany még lábjegyzetelésben is felülmúlja a műfordítást kritika tárgyává tevő, kései szakolvasók zömét, amikor ezt a bájosan pedáns megjegyzést fűzi a Hamlet egy sorához: „Deliussal tartok, hogy ez csak képes beszéd: Hamlet új döfést, nem mérget ad a királynak, amit bajos is volna belé töltögetni, akarata ellen. Így pathos, amúgy nevetség.”

Mire számíthat ma egy műfordító?

Sok jóra nem. Nemcsak egy-egy teljesítmény, gyűjtemények, fordítói életművek, közös vállalkozások egész sora süllyed el a kritika közönyében. Nemzetek és korok költészete válik hozzáférhetővé magyarul, és a kritika fejét sem biccenti. A szakma, melynek kultúránkban betöltött szerepét – elvben – mindenki elismeri, kihalási gondokkal küzd, jórészt az őt övező közöny miatt. S ha olykor, ritkán, van is visszhang, abban sincs mindig köszönet. A jelenlegi gyakorlat szerint a műfordítói teljesítményt – a költőkét, az ő tevékenységüket még kíséri némi figyelem – a kritikának három fajtája érheti: a költő-fordító kartársé, a nyelvész-irodalmár szakemberé és a csak olvasónak szakember kritikusé. Az előbbieknek, főként a műfordítást maguk is művelő költők által írott bírálatoknak van értelme, súlya, haszna, ám ezekre az írásokra, hol jó, hol rossz értelemben, de eleve rányomja bélyegét a szakmai érdekeltség, nemegyszer egy mesterség belügyévé szűkítve azt, ami lényege szerint egy tágabb világ, az egész magyar költészet élő gondja. Ezt a szakmai szűkkeblűséget lenne hivatva egyetemes költészetszemléletté tágítani a kritika. Ha lenne. Ha elemi tájékozatlanságát nem rotációs prózaversek írásával leplezné, a legrosszabb értelemben vett fennköltséggel tisztelve meg a költészetet. Miközben Dylan Thomas, hogy csak egy példát említsünk meg a sok közül, az említésre sem érdemes költők kuckójában szerénykedik. Noha tolmácsolására egy egész költői szövetkezet alakult. Noha az ő magyarországi pályafutásának értelmezése nélkül bajosan tudná megmagyarázni bárki is, hogy mást ne mondjunk, Nagy László költészetének változásait. Noha a magyarul is élő és ható világköltészet értelmezése nélkül bajosan lehetne megmagyarázni a magyar költészet legrejtettebb változásait is. Van-e értelme általában szapulnunk vagy földicsérnünk az avantgarde-ot, ha nem vesszük észre, hogy Illyés a Dőlt Vitorlá-ban ifjúkora versélményeit éli és értelmezi újra? Ha nem vesszük észre, hogy Lorca egy kivételes pillanatban olyan egymástól különböző költőkre képes hatni, mint Nagy László és Nemes Nagy Ágnes? Ha nem tudunk arról, hogy a mai magyar költészeten nyomot hagyott Blake és Kavafisz? Költői kérdések ezek; versfordításaink kritikájának sanyarú állapota költészetünk kritikájára vet rossz fényt. A szeszélyesen billegő kritikusi mérlegre, mely világirodalmi súlyok híján hajlamos rimbaud-i súlyúnak mérni akár a szolid pályakezdőt is: épp azt zavarva meg ezáltal a legjobban, akinek leginkább lenne szüksége szilárd mértékegységekre. És a költők még mindig a szakma előkelői. A prózát vagy drámát fordító örülhet, ha visszaköszönnek neki. Ha nevét megemlítik, hozzátéve, hogy szövege „mondható”, hogy tolmácsolása „átélt”.

A műfordítást egy művelt kisebbség tűrhető luxusának tartani vészes ostobaság. Lebecsülése annak a századokon át, többnyire gyötrelmes körülmények között folytatott harcnak, melyet a Csokonai-féle szellemek vívtak irodalmunk nagykorúsításáért. Lebecsülése élő irodalmunknak is, mely – bölcsen – tanul a világtól, ha tanulhat. A kritika közönye érthetetlen és menthetetlen. A közöny viszont tény. A Magyar Írók Szövetségének Műfordítói Szakosztálya 1973-ban vitát rendezett a műfordítás-kritika helyzetéről. A vitára meghívott számos kritikust is. A vitán megjelent kritikusok száma beszédes szám: nulla.

 

Fiatal írók

Néhány éve történt. Amikor egyszeriben mindenki előtt megvilágosodott a helyzet tarthatatlansága, hogy a műszaki értelmiség nem tud kellő biztonsággal tájékozódni a modern költészet bonyolult jelképrendszerében.

A Műszaki Egyetem Irodalmi Klubja meghívott egy író-olvasó találkozónak álcázott verselemzésre. Az elemzés tárgyát, egy tetőtől talpig bonyolult verset, néhány hónappal a találkozó előtt én magam írtam. Kell-e mondanom, hogy ellenállhatatlan belső kényszer hatására? A mű bonyolultságát már a címe is sejtette: A tűzvész emlékei.

Jó nyomon haladtunk, a sűrűben hamar fölcsillant a remény első sugara: „a szerzőt valamilyen komoly megrázkódtatás érte gyermekkorában…” Majd néhány perc múlva: „látott valamilyen nagy tüzet…”

Nem mondhatom, hogy jó formában lettem volna. Beletelt valamennyi idő, mire képes voltam fölfogni, hogy az egybegyűltek nem tudják kideríteni, miféle nevezetes tűzeset szemtanúja lehetett gyermekkorában a szerző. Egyszerűen nem jutott eszükbe a második világháború. Amit filmen láttak, mint A félelem béré-t. A maguk emlékképei túl ködösek voltak ahhoz, hogy fel tudják őket használni egy olyan komoly művelet során, amilyen a verselemzés. Négy-öt év volt köztünk, egy világ.

Riadtan bámultam a köztünk megnyílt szakadékba. Először vágott mellbe a döbbenet, hogy emlékeim az én emlékeim, hogy az idő a felejthetetlent is feledteti, hogy a kollektív emlékezetben Auschwitz a rigómezei csata mellé kerül, hogy a „jól kitapostuk nekik az ösvényt, nekik már csak járniuk kell rajta” az ember által elgondolható ostobaságok közül az egyik legnagyobb, mivel a világot megbírni csak az a szíj elég tartós, amit kinek-kinek a saját hátából hasítottak. Nem lévén tájékozott a szakirodalomban, nem tudtam, hogy az, amibe bámulok, maga a generation gap, a társadalomtudomány művelőinek hamarosan divatba jövő kirándulóhelye, de szédülni eléggé szédültem, és úgy éreztem magam a huszon-egynéhány évemmel, mint valami veterán, Az Utolsó Élő Szemtanúk Egyike.

Le azonban a mélybe, hála valóságérzékemnek, nem estem. Egyetemisták körében ültem, ösztöndíjból összespórolt tűsarkú cipőjük, agyonmosott nyloningük albérleti hányódások és hideg vacsorák éveit jövendölte. Megbámulták a körükben megjelent vendéget, a siker emberét, aki bonyolult verseinek honoráriumából két évvel ezelőtt vett a családi örökségként rámaradt, összecsukható vaságy helyébe egy ágyneműtartós heverőt. Büszke vagyok rá, nem is kicsit, hogy ott, abban a pillanatban, amikor először szimatoltam meg magamon a meglett ember nyájas dögszagát, a szokásos szamárságok egyike sem fordult meg a fejemben. Nem gondoltam, hogy „könnyű nekik”, sem azt, hogy „tiszta lappal indulnak”. Láttam, mi van arra a nevezetes lapra írva. Föld-ország szép fekvésű falujának hétköznapjai, a magyar mérnök és a magyar író helyi érdekű élete. Egy világ szülöttei voltunk, jó szándékúak és nevetségesek, eltéveszthetetlen rokonok.

A fiatal írókkal kapcsolatos kérdések közül a legfőbb az, hogy hajlandók vagyunk-e a fejünket gondolkodásra használni.

Meggondolva, hogy miből mire következtetünk. Stílusfordulatokból világnézetre? Rossz közérzetből olvasmányélményekre? Helyüket kereső írók mocorgásából nemzedékük felelőtlenségére?

Fülsiketítő a visszhangja annak, hogy Csaplár Vilmos és Munkácsi Miklós megeresztett néhány, a házibulik légkörét idéző, lezser mondatot. Minden jóérzésű állampolgárnak föl kell figyelnie arra a riasztó tényre, hogy Lugossy Gyula az Új Regény híve. Ha ezt megtette, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja Nádas Pétert, aki a múlt század nagy realistáitól tanult ritmust és cselekménybonyolítást, Dobai Pétert, aki prózaverset elegyít filozófiai traktátussal, valamint azt a csekélységet, hogy egyikük sem igen ír házibulikról, de mindketten érzékenyek a morális kérdések iránt. Mintha csak a fiatal költőkről olvasnánk, akik közül okvetlenül megemlítendő a kiugró tehetségű Tandori és Petri, de elhanyagolandó Kiss Anna, aki falusi élményeit olyan természetességgel adja elő a francia prózavers nyelvén, mintha ezért a nyelvért nem kellett volna még Illyésnek magának is Párizsba zarándokolnia. Az iskolás szellem iskolát kíván. Beatprózát, létköltőt, arannyal hímes szemellenzőt.

Mintha a világirodalom a tudatunkba való – szerencsére bőséges – beáramlásával nem arra kínálna valóságos esélyt, hogy sokféle modorát modornak, trükkjeit trükköknek tartva (és szükség esetén eltanulva és alkalmazva) túllássunk stílusrögeszméin; éppen a hanglejtés könnyen eltanulható voltából döbbenve rá arra, hogy Proust és Faulkner nem a hosszan kanyargó mondat, Hemingway nem a kihegyezett dialógus; arra, hogy íróságunk valódi gondja az írói hitel, a magunk élete, világszemlélete, üzenete. Amit – a mutálás kora után is – éppen százféle hangon adhatunk elő.

Az utóbbi években föltűnt, fiatal írók sorát laza közösséggé nem születési évük vagy a dolog természetéből következőleg napról napra változó stílusuk, hanem pályakezdésük történelmi pillanata avatja.

Tíz-egynéhány éve egy Bécset megjárt magyar egyetlen elégikus mondatba sűríthette utazása tapasztalatait: „Bécs éppolyan város, mint Budapest, csak működik.” A fiatal írók e bon mot történelmi ereklyévé válásának korában érlelődnek. Indulásuk idejére a benzinbűz megközelíti a világszínvonalat, az ország szolidan működik.

Sőt olykor példaadó módon is. Csurka István cikkben köszönti a magyaroknak a víz ellen vívott győzelmes hadjáratát. Egy működőképes szervezet kivédi a természet csapását. Ez, túl azon, hogy örvendetes tény, azt is jelenti, hogy a társadalmi munkamegosztás elért arra a kívánatos fokra, ahol a folyamszabályozással már nem elsősorban a költők és a regényírók foglalkoznak, hanem az arra kiképzett szakemberek.

Akiknek mérnöki tudása nélkül még a költői tanulságra sem juthatott volna a tennivalóját a kellő pillanatban fölismerni tudó közösség, hogy válságos helyzetben a közszellem legalább olyan fontos tényező, mint a technika.

Nem az íróknak a társadalom iránti érdeklődését temetem. Arra szeretném nyomatékkal fölhívni a figyelmet, hogy a társadalom változásai az iránta való érdeklődés lehetséges módjaira is hatással vannak, hogy a szervezett társadalomkutatás előretörése arra is ösztönözheti az írót, hogy elsősorban íróként érdeklődjék a társadalom iránt, mivel először hazája történetében az lehet, aki. Nem arról van tehát szó, hogy Illyés, Veres Péter vagy akár Csoóri „elavult” volna; arról, hogy az ő írói természetüket kérni számon azoktól, akiknek legfőbb gondja éppen az, hogy megváltozott helyzetükben megtalálják a maguk föladatát, értelmetlen dolog. „Novellákat írok”, tartja szükségesnek közölni e tényt novellás kötete hátlapján Csaplár Vilmos. „Mert ez egyben a szerző állásfoglalása is lehet”, ugratja ki dőlt betűkkel is az üzenetnek szánt szót. Nem tudok arról, hogy valaki is kellő komolysággal fogadta volna ezt a közlést.

Öreg hiba. Megróni a fiatal prózaírókat azért, mert nem Móricz vagy – isten segíts! – Mándy az íróideáljuk, nem pusztán illetlenség: oktatói talárban elkövetett pedagógiai baklövés. Alkalom arra, hogy ne essék szó a valódi felelősségről, mely az induló írókat kétszeres súllyal kell hogy nyomassza.

Magyarok. Közép-Európának abban az országában születtek, melynek egyik határállomása Záhony, a másik Hegyeshalom. Örökbe kapták a helyi történelmet, mely a tankönyvek tanúsága szerint véres és zavaros. Örökbe kapták a történelem szavakba nehezen foglalható, mégis világos tanulságát a költészet és a húsellátás titkos viszonyáról. A szegénység eleven hagyományát, mint elméjük épségben való megőrzésének komoly esélyét.

Fiatalok. Ösztönük hajtja őket arra, hogy ne fogadják el a világ játékszabályait. Hogy irtózzanak az „is-is”-től. Hogy a szavakat eredeti jelentésükben használják. Hogy a közellátás kérdéseit közellátási kérdéseknek tartsák. Hogy a saját időszámításuk szerint akarjanak élni.

Miközben a világ naponta teszi kockára magát. Miközben egy sürgetőbb kívánsága a Földnek az élhető jövő.

Bele tudnak-e szólni mindebbe? Találnak-e utat korlátlan vágyaik és korlátozott lehetőségeik között? Társadalmunkon és rajtuk egyaránt múlik ez.

Ők a maguk részéről többnyire jól írnak, tájékozottak. Ami, induló írókról lévén szó, sokat jelent. És majdnem semmit. Az író, a valamirevaló, sítalpon útnak induló sarkkutatóhoz hasonlít. Sok, de nem minden múlik a körülményeken.

Meddig futja az emberségükből? Ez írói jövőjük egyetlen igazán fontos kérdőjele.

Kívánhatok-e mást, mint tehetséget és jó lelkiismeretet a jégmezőhöz?