Az az író, aki a kritika követelményeihez igyekszik szabni a maga egyéniségét, szerencsétlen pojáca.

Az az író, aki nemcsak színleg, hanem őszintén és öntudattal veszi semmibe a kritikát, eszeveszett őrült.

A kritika az, amit semmibe véve kell komolyan venni.

Mondtunk valami nagyot. Másképp szólva, föleresztettünk egy kipukkanásra szánt léggömböt, kosarában egy csinos paradoxonnal. Azaz fentebb tett megállapításunk gyakorlati haszna csekély.

Mégis nemegyszer az író pályája, becsülete múlhat e paradoxon tudomásulvételén.

Az író – hajós. Méghozzá, ha igazi, nem a part menti vizeké, hanem a nyílt és ismeretlen tengeré. Mint Kolumbusz, mint Cousteau kapitány. A rendelkezésre álló információk ura és rabja.

A kritika – navigációs adat. Még az értetlen, az elfogult, a rosszindulatú, a buta is. Sőt nemegyszer ezek a leginkább. Korjelzők, helyjelzők, helyzetjelzők.

Vannak költők, akik büszkék arra, hogy soha nem olvassák a saját verseiket.

Én aztán, mondhatom kuncogva, mint az önismeret vizsgázott bohóca, nem tartozom közéjük.

Először majdhogynem szórakozottságból és tökéletesen gyanútlanul olvastam bele magamba. Talán csak arról akartam megbizonyosodni, hogy az én könyvemben is betűk vannak. Bizonyosságra akartam jutni, mint Descartes. „Kötetem van, tehát vagyok.” Elszúrhattam egy verset, fejfájás, borongós őszi nap, valami ilyesmi. Csakhogy a kíváncsiság telhetetlen szörnyeteg. Öt perc múlva azon kaptam magam, hogy vizsgáztatom a verseket, milyenek. Egypárat nagy álszerényen egész jónak találtam, másokat őszintén szörnyűnek.

Majd egy más alkalommal szörnyűnek azt, amit korábban jónak. Gyanút fogtam. Kéne lennie, gondoltam egy mezei virág ártatlanságával, valami szilárdabb mértéknek.

Ez az úgynevezett költőfogó csapda. A végén már ott tartottam, hogy más költők olvasása közben kapkodtam le a magam kötetét a polcról, hogy most talán, „beolvasott” szemmel, elfogulatlanul tudom megítélni a magam szövegét. Azaz nem úgy, mint én, hanem úgy, mint bárki más. Ez volt, tárgyilagosan megszámítva, a világ egyik legnagyobb marhasága.

Nevetni azonban még sincs kedvem rajta. Sőt valami tiszteletfélét érzek az iránt a majom iránt, aki a saját verseit használva szerszámnak, mindenáron föl akarta törni önnön létezése burkát. Az nem lehet, gondolta igazi majomésszel, hogy az ember ne ismerhesse meg magát.

A dolog mindezenfelül még bosszantó is volt. Hisz azt nem sikerült végbevinnem, amit különben naponta sikerrel műveltem. Bent lenni kívül – ez a mindenkori műfordító alaphelyzete. És én, aki úgy cserélhettem Horatiust Shelleyre, mint egyik lakást a másikra, nem tudtam beköltözni egy vacak kis albérletbe.

Minthogy már benne laktam. Igazán nem hittem volna, hogy ezen az apróságon csúszom el. Hosszú időbe telt, míg észrevettem, hogy a saját úgynevezett „formaérzékenységemnek”, azaz annak a képességemnek a csapdájában vergődöm, hogy könnyen kiszagolom egy költő legfontosabb trükkjeit. Hallom a hangját, ahogy föl-le viszi, ahogy megbicsaklik, ahogy kizengeti. És a trükk fölismerése nemhogy eltávolítana a megismerni kívánt költőtől, ez segít igazán közel hozzá. Az eltanulható stílus mögött fölragyog az eltanulhatatlan, a vers tovább nem bontható magja, a méretre szabott, egyszeri sors. Ezt a folyamatot szerettem volna én megfordítani. Gyanútlan olvasóként, a sorsra látva megítélni a trükköt, a magam versét.

Csakhogy a saját trükkjeimmel nem boldogultam, túl jól ismertem őket, nem tudtam magamat túltenni rajtuk. Így vagy úgy minden versemből a megírását olvastam újra vagy a jobbik esetben azt is. Már-már kételkedni kezdtem abban, hogy nekem is van sorsom. Hogy más is vagyok, mint a trükkjeim. Be kellett ismernem vereségemet.

Nagyjából mindent tudhattam. Többé-kevésbé azt is, hogy melyik versem jobb, melyik rosszabb s melyik az egészen csapnivaló. Megközelítőleg a követendő irányt, tenni- és tanulnivalóimat is. Csak pontosan, megbízható mértékkel mérve, ahogy kívántam volna, úgy nem tudhattam semmit. Mármint magamról.

Mert azt már pontosan tudtam, hogy szükségem van a kritikára. Persze nem a háromszáz forintért gépbe pötyögtetett, hírlapi verselemzések suvikszolt jelzőire. De még csak nem is megfontolt jó tanácsokra, melyekkel adott esetben magam is szolgálhatok a rászorulóknak. Másra van szükségem, világosodott meg előttem egyszeriben, pontosabban, a másra. A más szemére, fülére. A létére, hogy ütközhessek vele. Az ütközésre, hogy okulhassak belőle. Némileg elképedtem, hogy a költészet, a világ e legmagánabb magánvállalkozása már az elemi önismeret szintjén is ennyire és ilyen végzetszerűen közösségi cselekedet. Végzetszerűen, mondom, hisz Münchhausen báróvá, magamban-mássá lenni én azért akartam, mert úgy éreztem, hogy különben megfulladok.

Az irodalmi etikettek légritka terében, ahol az eltérő alkatok és ízlések valódi ütközésére alig nyílt mód.

Igaz, baráti és kevésbé baráti észrevételek nemegyszer segítettek a tájékozódásban, olykor még a nyomtatott recenziókból is tanultam, ha tudtam, ha volt mit, és talán nem is éppen lényegtelen dolgokat, de kritikát, igazit, kritikán most a fentebb mondottakat, azaz az olyan ütközést értve, mely más irányt szab az ember életének, én csak kétszer kaptam életemben. Mindkét esetben költőtől és mindkétszer szóban. Az elsőt Kassáktól, a másodikat Vastól.

1963, a Magvető Kiadó folyosója. Bérházalagút, a magasban egy szál villanykörte.

– Jó nápot – pöccinti meg a kalapját köszönésemet fogadva Kassák. Majd megáll.

– Fiátálember – mondja –, írt mágá egy hosszú verset.

Sejtem, melyik versről van szó, mondom a címét.

– Áz áz – mondja –, olyát írjon sokát.

Majd búcsúzóul is megpöccinti a kalapját, és elmegy. Mint egy egyszemélyes nagyvezérkar.

Feszít a boldog büszkeség. A szóban forgó vers, a későbbiekben is esik még róla szó, nevezetes művem. Egy újságcikk, nagyvonalú túlzással, irodalomtörténeti jelentőségű versként köszöntötte. Mások, többen, tehetségtelenségem fényes bizonyítékát látták benne. Minthogy ebből aztán világosan kitetszik, hogy nincs sem önálló élményanyagom, sem mással össze nem téveszthető hangom. Csak az ügyességem, az meg hát, ugye, inkább árt egy költőnek, mint használ. Kassák mellettem tanúskodott a pörben ezzel a kackiás kalappöccintéssel.

Lelkesedésem aztán alábbhagy. Én azt a hosszú verset kínomban írtam. Mert nem tudok rövid verset írni. Mármint abból az anyagból, amit azért írok meg hosszú versnek, hogy mindazok az ellentétek elférjenek benne, melyeknek egy rövidebb versbe való sűrítése legfőbb költői célom lenne. Kassák egy vereséghez gratulált.

A kritika súlya mindennél inkább múlik a kritikus szakértelmén, Kassák professzora volt az afféle nagylélegzetű versnek, melynek szerzőségét ilyen ellentétes érzelmekkel vállaltam. Ha mástól jön az elismerés, legföljebb csak jólesik. De nem ejt gondolkodóba, mint egy fényesre sikerült vereség kierőszakolóját. Ha nem a kellő pillanatban találkozom vele, talán még az is lehetett volna belőlem, akinek a lehetőségét ő látta bennem, szabadversek faldöngető költője, másodosztályú magyar beatköltő, ahogy ezt mások sokkal kevesebb jóindulattal megfogalmazták. Az mindenesetre biztos, hogy e nélkül az elismerés nélkül sohasem fúrom magamat úgy, és épp kétségbeesésemben, Dylan Thomas húsos zenéjébe, mint féreg az almába.

A másik kritika, a Vasé is bók formájában ért. Egy igen emlékezetes bók formájában. Tudni illik, hogy Vas komplimentjei közül a szebbeket kanadai prémvadászok használják hódcsapdának.

1967, megint egy kiadó, ezúttal az Európa. Nemrégiben jelent meg a harmadik kötetem. Vassal a szobájában beszélgetünk, rólam, az esélyeimről. Szóba került az első kötetem is, egy hű-de-zavaros fiú verseskönyve, egy nyers tehetségé.

– Tudod – mondja elgondolkozva Vas –, én azt gondoltam, hogy belőled egy Bokros Birman lesz, te meg egy Amerigo Tot lettél.

És néz rám, nem is tettetett, hanem valódi ártatlansággal.

Egy gyanútlan fiatal költőt ilyenkor szétvet a boldogság. Amerigo Tot világhírű hazánkfia, ő tervezte a Termini pályaudvar homlokzatán a ráncokat. Bokros Birman meg egy szobrász, aki két évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig gyakran üldögélt a Luxor kávéházban, melyről ekkor még a beszélgetés egyik résztvevője sem tudja, hogy a hetvenes évek közepén, a modern közétkeztetés jegyében át fogják alakítani grillétkezdévé.

Nem vagyok gyanútlan, noha hazai mértékkel mérve még fiatal költőnek számítok. Vas azt mondta, hogy szerinte én művésznek indultam. Aztán bűvész lett belőlem.

Ideális esetben a kritika is költészet. Az ilyen bődületes gorombaságra csak rátalálni lehet, mint egy verssor hiányzó megoldására. Rátalálni és ártatlanul kimondani. Meghallva, hogy mit mondott, talán Vas maga is elképedt egy pillanatra. Aztán, helyesen, úgy okoskodott, hogy itt már nincs mit tenni. Ha költő vagyok, kibírom. Ha meg nem vagyok az, úgysem értek az egészből semmit.

A művét ért találó kritikára minden író őszinte elragadtatással emlékszik. Én például jó néhány évvel e jelenet után elemző tanulmányt fogok írni Vasnak egy általam különösen kedvelt verséről. A tanulmánnyal kétszeresen is gondban leszek. Egyrészt meggyőző erővel kívánok rámutatni az elemzés tárgyául szolgáló költemény (egy költői módszer) azon jellemzőire, melyek a verset magát legkedvesebb verseim egyikévé, szerzőjét pedig a számomra fontos költők között is kivételesen fontos költővé teszik; másrészt aprólékos műgonddal kívánok ügyelni arra, hogy a szikárabb prózát kedvelő ünnepeltet tanulmányomnak némiképp csiricsáré stílusa a lehető leginkább bosszantsa.

Ironikus célzattal inkább, mintsem bosszúállásképp. Ha egyszer a kritika súlya a szakértelmen múlik, ki mástól várhatnánk igazibb kritikát, mint egy másik költőtől? És mit számít egy horogütés az állunkon, ha velünk szemben áll az, akire vártunk, a másik? Hisz épp az állunkon csattanó ütés a bizonyság rá, hogy van vívótechnikája, és jó a szeme. Hogy van okunk a véleményét figyelembe venni. Netán tanulunk tőle.

Mint nekem Vastól. Bon mot-ja kritikai telitalálat volt. A legjobb úton voltam egy félreértés felé, hogy sokirányú költői vonzalmaim hatására afféle próteuszi alkatnak véljem magamat, akire mindennél inkább jellemző alakulóképessége. Holott a szemem előtt volt a példa, a Weöresé, akinek valóban próteuszi alakváltásai mögül épp ekkoriban derengett föl mind határozottabban a sorsszerű elrendelés, a nyelvre ítéltség vagy a nyelvben üdvözülés, már ki minek veszi. Engem, ha meg is áldott vagy vert a sorsom valamelyes nyelv- és stílusérzékkel, olyan csodással, mint a Weöresé, semmiképp sem. Én inkább csak hangpróbát tartottam. De mihez? Mit akarok én a költészettel? Trillázni csak vagy valamit mondani is?

Ilyen kérdésekkel voltam kénytelen foglalkozni Vas költői tömörségű kritikája után.

Hogy jöhetne az ő gyilkosan pontos észrevételéhez a szakkritikának bármely, mégoly nagy gorombasága is?

Egyáltalán, végigolvasva működésem kritikai visszhangját, teli vagyok kérdőjelekkel.

Ez lett volna a pályám? Ez a kissé álmos, szolid dicsőség? Hova lett a többé-kevésbé mindig véres valóság, a közegellenállás, az ízlésháború? Hova lettek az önmegvalósítás ostromévei? Az ellenfelek? A barátok? Az egymást tépés? Az együtt gondolkozás? A valódi ütközetek? A valódi kézfogások?

Hát még ha ezek nem illettek a szabálykönyvbe.

Csanádi Imrének minden irodalmi illemtan szerint rosszban kellett volna lennie velem. Minthogy ő ugye egy megrögzött, helyi realista. Én meg, kell-e mondanom, a kor szárnyán szárnyaló világmodern.

Megint egy kiadó. Fiatalabb éveimet, úgy látszik, kiadókban töltöttem. Csanádi föláll az asztala mellől.

Csanádi, közbevetőleg, gördülékenyen csevegő, könnyed előadó. Nevezetes tulajdonsága ez. Olykor még egy jó napot is recsegve szakad ki belőle.

– A maga verseiben… – kezdi, és máris elakad. Átbillenti a testsúlyát a jobb lábáról a balra, hátha úgy jobban átcsúszik a torkán a szó.

– Az a jó bennük…

Elakad megint. Megmarkolja az asztal szélét, fölnéz, lenéz, majd visszabillen a jobb lábára, és újból nekikezd.

– A maga verseiben az a jó…

Nem megy.

– A rosseb egye meg – robban ki egyszerre meggypiros arccal. – Szervusz.

Mi köze a költészethez az olyan pályaképnek, amelyikből ez a kézfogás kimarad?

A valóságban minden másképp történt. A valóság föltalálta a nem-írott kritikát. És én az ő neveltjük voltam, az ütközéseké és a kézfogásoké.

Az elsötétített szobában háborús hangulatvilágítás. Zölden ragyog a rádió skálája. A készülékből halkan szól a zene, mondjuk egy szimfónia, melyet távoli robbanások tompa döreje fest alá. A rádió előtt egy fürtös hajú kisfiú áll, és a háború fenyegető hangzataira ügyet sem vetve, elmélyülten vezényli a láthatatlan zenekart. A család egy nőtagja benyit a szobába, és döbbenten megtorpan.

– A kis Mozart – suttogja.

Esetleg egy darab papír. A fürtös fej, ahogy a papír fölé hajlik. A papíron egy háborús vers. Ez esetben a fenti hölgysóhaj módosítandó:

– A kis Goethe.

Mit csináljon a vétlen olvasó, aki elé odaraknak egy háborús csodagyereket?

Hát még akkor, ha a megható történet egyes elemei egészen valószerűek?

A fürtök például, melyek némiképp elrongyolódott állapotban ma is megtekinthetők.

Egy fürtös fejű árva (félárva), aki meggyilkolt apjáról írja szomorú verseit egy pofonoktól zajos nevelőintézetben, mely Dickens regényeit idézi a művelt ember emlékezetébe. Meg kell a szívnek hasadni.

A kritika egybehangzó megállapítása szerint verseim hátterében ott sötétlenek „a gyerekfejjel átélt szörnyűségek”.

De hát ha nem azok, akkor mi?

Ezzel a csodagyerekkel az a legnagyobb baj, hogy majdnem igaz.

Épp csak úgy nem igaz, ahogy a versek elképzelt hátterében szerénykedik.

A valóság más volt, kietlenebb és vadabb; sokkal inkább a fény és sötétség fekete-fehér filmje, hogysem így, a színes szuperprodukciók lilájával leöntve találhasson egymásra a három főszereplő: a gyerek, a vers és a háború.

Egy olyan közegben, melynek egy művészinek mondható ambíciója volt, a túlélésé.

Nem voltam rendkívüli tehetség, csak a körülményeim voltak rendkívüliek. Ezzel együtt csodagyereknek csodagyerek voltam. Csoda volt ugyanis, hogy a háború felnőtt katasztrófájában hányódva is mennyire gyerek maradtam. Még pontosabban: mennyire gyerek is. A háborús gyerek nem úgy öregszik, mint a regényhős, aki a folyóvízbe pillantva döbben rá arra, hogy az imént még hollófekete haja egy szempillantás alatt megőszült. A hosszan tartó világvége körülményei között az öregedés sokkal, hogy úgy mondjam, tudományosabban ment végbe. Kitett az idő a világ öldöklő sugárözönébe, és a sugárzás hatására létrejött bennem a mutáció. Tudtam, hogy kitől kell félni, ki előtt nem szabad beszélni. Tudtam, hogy megölhetnek, hogy bent ragadhatunk a pincében – de azt már nem tudtam volna hozzátenni: „úgy, mint a patkányok”. Az a torzszülemény, akivé lettem, egy rövidnadrágos gyerek testében lakott, és két rettegés között a fémépítővel vagy a Luftwaffenspiel nevű német játékkal játszott – ez utóbbival London bombázását, ha elégszer jött ki a dobókockán a hatos.

Versek?

Vitéz Papváry Elemérné, ha jól emlékszem. „Édesapa, édesanya, mondjátok csak, mi a haza?”

Búskomor intézeti növendék is a legközönségesebb gyerek módjára voltam. Undokul, kiállhatatlanul nyafogva. A felnőtt tapasztalat, a szervezetembe került idegen anyag, minthogy nem tudtam, nem tudhattam vele mit kezdeni, egyszerűen betokosodott; mérgezni mérgezett, de a gyógyuláshoz, a megértéshez, a feledtető ellenanyag-termeléshez nem segített. Gyerek módra kaptam a felém nyújtott mentőöv, a vers után is. Fuldokoltam, kimentettek; mélyet lélegeztem, mentem játszani. A felnőttek az irodalom jövőjéről vitatkoztak; Gyerekköltészet, avagy a közönség útja a költészethez, ezzel a címmel jelent meg az esetünkről beszámoló tanulmány a Válasz-ban. Holott nem mi léptünk itt a költészethez vezető új útra, hanem az orvostudomány, kínjában ő is, és korántsem valamely fennkölt eszmétől vezettetve, hisz valamit kezdenie kellett a két lábon járó háborús roncsokkal: hát föltalálta a versterápiát. Kipróbáltak egy gyógyszert, használt – ez történt; és mi lehet ennél fontosabb a háborús emlékek járványa idején?

A látszat. Az, hogy egy budai intézetben úgy tenyésztik a költőt, mint faluhelyen a birkát.

A drámai igazság ennél egyszerre volt köznapibb és csodaszerűbb. Ontottuk a verseket, és én az egyikben végre le tudtam írni azt, hogy mit tartalmaz az egész valómat mérgező háborús góc. „Tizenegy év, mily kicsi szám! És mégis ez alatt halt meg az Édesapám!” Szó sem volt itt, ahogy ez az idézett sorpárból is kitetszik, a gyermek Mozart teljesítményéről, de még a Roberto Benziéről sem. Körülnéztem, sikerem volt; én is tudok fejelni – labdával ugyan csak mérsékelten, de a csillagokkal annál inkább; írom le mai eszemmel azt az érzést, ami akkor, a költeményem felolvasása után eltöltött. A költészet, mely felé én állítólag útban voltam, eszembe sem jutott.

Mint ahogy később, mármint a következő hónapokban is csak ritkán. Főszerkesztő voltam, életemben először és föltehetőleg utoljára; hogyne imponáltam volna magamnak? Elvittek a Rádióba; hány gyerek járt oda nyilatkozni? A Parlamentben a tájékoztatásügyi miniszter fogadott; kinek hoztak ott fémtálcán málnaszörpöt? Nekem, aki föltaláltam az Árva Fiú Versét és aki már legalább tízszer láttam a Vígoperában (és mindannyiszor ingyen) a Don Pasqualé-t, a főbb szerepekben Gyurkovics Máriával, Maleczky Oszkárral és Mindszenty Ödönnel. Nem volt rajtam semmi csodálatos. Közönséges, torzonborz, Neander-völgyi gyerek voltam. Már-már emberi lény.

Elődje annak a kései kötekedőnek, aki most mindent visszavon, és nem úgy, mint Galilei, a fondorlatos fenyegetések hatására, de a maga jószántából, őszinte töredelemmel. Velem ott, abban az intézetben valami elmondhatatlanul fontos dolog történt. Költői pályámnak egyetlen későbbi pillanata sem mérhető ahhoz, amelyikben először ismerem föl, máris helyesbítek, nem ismerem föl, csak megsejtem, és nem is én, csak a gyomrom, ahonnét elmúlt a fájás, hogy a kimondott szó görcsoldó gyógyszer is. Én csakugyan innét indultam a költészet felé. Csakhogy nem rendkívüli képességekkel megáldott csodálatos tehetségként, hanem közönséges gyerekként, akiben ha volt is valami szörnyszerű, csak a benne tükröződő, nyájas világ. Rendkívüli képesség, ha volt is bennem, csak az a rejtett, leginkább mulyaságnak látszó lassúság, az a törzsfejlődés során talán a bivalyoktól rám maradt szívósság, ahogy most már két fertőzettel, a háborúéval és a költészetével a bőröm alatt, lassan ballagok kifelé ebből a máris félig elfelejtett történetből, bele a hétköznapok igavonó világába, a középiskolába, eminens diáknak.

Miközben a szervezetembe került kórokozók konokul várnak valamire.

Mire?

1953-ban, gimnáziumi tanulmányaink során elérkeztünk Kosztolányihoz.

A Külső-Józsefváros hidegen hagy, a vershez fűzött, tanórai magyarázat, mely szerint Kosztolányi e versében a néppel való kapcsolatra törekedett, még inkább. Egyszerűen nem érdekel, hogy miről szól a vers. Csak meg vagyok részegedve tőle. Megyek haza az iskolából, át a Lánchídon, a Duna fölött, és üvöltve szavalom magamban:

Olyat eddig csak zenei dallam tett velem, hogy egyszerűen nem akart kimenni a fejemből: először csak cincogva, majd egyre hangosabban követelte, hogy dúdoljam, hogy fütyüljem, hogy az ütemére lépjek, az émelyig, míg végre az elhatalmasodó fáradtság kiégette belőlem a könyörtelen hangzást, mely addigra már egészen megőrjített. Eddigi legnevezetesebb füttykoncertemen az amerikai rádió hívójelét adtam elő a házunkat éppen megszállva tartó SS-eknek; szerencsére, ahogy erről jóval később versben is beszámolok majd, anyám rémület diktálta pofonjait leszámítva, visszhangtalanul. Most legalább az életem nincs veszélyben, hihetném nagy naivan, holott épp most nyelem a dallamcsalival takart horgot, mind mélyebbre. De én e percben még igazi naiv vagyok, következésképp még nem hiszek és nem gondolok a dologról semmit, csak menetelek, át a hídon, a Kosztolányiról elnevezett tűzoltó-zenekar indulójának ütemére. Ha eddig nem voltak csodálatos képességeim, most még kevésbé vannak. Magamban, saját használatra a „tunyán” rímszavát „bután”-ra cserélem; így jobban lehet rá lépni. Ami pedig az „ámolyogva” kifejezést illeti, mélyen meg vagyok győződve arról, hogy a bús pesti nép valamivel elrontotta a gyomrát, mely ennek következtében egy kissé forog. Dehogyis értelmezem újra – itt még – a gyerekkori kalandot, hogy az újraértelmezés könnyfacsaró hátterét, „a gyerekfejjel átélt szörnyűségeket” ne is említsem.

Azaz – várjunk csak. Verseket már vagy egy éve írok újra. És mégis, a Kosztolányi versével való drámai találkozásnak a saját verspróbálkozásaimhoz semmi szemmel látható köze. Verset azért írok, verset azért ír az ember… Nem tudom, miért, nem is gondolkozom rajta, valami odahajt egy gimnáziumi dolgozatfüzethez, írok bele és kész. A kezem alól kikerülő „versek” leginkább szabadversnek mondhatók. Meg sem legyint a gondolat, hogy a költészet – mesterség is. Illetve a nagybetűs KÖLTÉSZETRŐL, amit az iskolában tanítanak, sejtek valami effélét. Arról nem tudok, hogy én a dolgozatfüzetbe irkált „szívből jövő”, azaz elképzelhetetlenül ügyetlen verseimmel ugyanazt az istent kísértem, mint a magáéival Kosztolányi, akinek sugárzó eleganciája még a rémségesen tanügyi kísérőszövegen is átüt. Egyszerűen nem érzékelem a gondolatmenetem – már ha ezt a fejbeli kuszaságot annak lehet nevezni – nyilvánvaló megbicsaklását. Természetesnek veszem, hogy két költészet van, a másoké, akik a versírást mesterségként űzik, meg az enyém, amelyik – ezt soha nem gondolom végig módszeresen, mert annyira nincs mit gondolkozni rajta, lévén ez a világ legnyilvánvalóbb dolga – az életanyagával hat. A Kosztolányi versével való találkozás épp azért hat rám olyan drámaian, mert fölfedezem a „másik” költészetet, a „tartalom nélküli” zenét. Vers és élményanyag messzebb van egymástól, mint bármikor ezelőtt.

A kísértés persze ettől még kísértés. Kosztolányi zenéje ott motoszkál a fülemben, hamarosan megírom életem első szonettjét. Nagy becsvággyal, de az azért még mai szemmel nézve sem utolsó dolog, hogy első nekifutásra sikerül megírnom az állatorvosi tankönyvből a lovat. Magát a Rossz Verset, melyben nem a sorok rosszak, még csak nem is a rímek, hanem az egész, de az aztán fokozhatatlanul. A vers címe: Deportáltak. Háborús élményanyagom, ha sajátos is, van; a deportálásról, a hitelesítő részletekről fogalmam is alig. Persze én nem is „arról” a deportálásról akarok írni, hanem a deportálásról általában. Jó okom van rá: nem régen zajlott le a kitelepítés (nem régen? ki tudja, mikor? az idő teljesen megvadult, sokszor úgy érzi az ember, hogy ez a három év már tíz éve tart, és csak tegnap kezdődött), amiről ugyancsak meglehetősen keveset tudok. Leginkább azt tudom, hogy volt, és mi kell több egy költőnek, legalább nem zavarnak a részletek. Homályosan érzem, hogy a korszak nagy igazságát készülök kimondani. Egy nagynéném unoka-mije (a rokoni fokozatokba már akkor is belebonyolódom), egy máskülönben szolid háztartást vezető néni, akit nagy néha látok, és aki tudomásom szerint csak a Ragyogó Regénytár köteteit olvassa, rejtélyes módon ismeri Zelk Zoltán nevét, gyűlölettől rekedt hangon úgy beszél róla, mintha Zelk Zoltán maga államosította volna a verseivel a kis kültelki trafikot; hogy jobban tudja gyűlölni, Zelknek még a nevét is megváltoztatja, németesen Celknek mondja, mintha cenket mondana. Én tehát arra készülök, hogy kimondjam azt, amit „a Celk” nem mond ki. Versemben a Hold süt egy Tóth Árpád-rímre, a Radnótitól kölcsönzött szögesdrót előtt természetesen megcsillan egy szurony, horkolás, priccs, ami kell. És mindez beszórva a formai tökély irtózatos parfümjével: a verslábak gondosan kiszámolva. A sors ironikus nevelő. A gimnáziumban tanít egy (nem önszántából) hallgató költő, Nemes Nagy Ágnes. Egy év múlva majd hozzá is elviszem verseimet. Az ellenzékinek mondott költő, aki akkori kritikusainak véleménye szerint a szekrény aljában őrzi a rendszerrel szembeni ellenséges magatartását ármányos módon rejtegető verseit, a rémszonettet feltűnésmentes undorral veszi kézbe, és lévén nemcsak kényszerből, de lélekben is pedagógus, csak annyit mond, hogy a két dolog azért nem volt egészen ugyanaz, és azzal rátér a verstani részletekre. Riadtan nézem szörnyszülött művemet: a zenéje hibátlan, és – ezek szerint – mégis egy vacak. Kosztolányi, a zene, amit dúdoltam, elárult.

Ösztönös költő vagyok, fél évre rá megírom az első igazi versemet, mely húsz év múlva fog először megjelenni, válogatott verseim kötetének első darabjaként. Kínálkozik a magyarázat: a háborús élményanyag egyszerűen kirobban belőlem, és magával sodorja azt a félművelt kamaszt, aki vagyok. És ez – részben – igaz is. A versben egy sebesült emberi lény dobálódzik a csillagokkal (és a szavakkal), aki összeégette a kezét gyerekkorában dübörgő tankok felhevült páncéllemezeivel. Az élmény formálóereje? Strófáim másról is árulkodnak, Rimbaud Részeg hajó-járól, amit saját költeményem megírása előtt néhány héttel olvastam. Versemben zene és élmény ájultan omlik egymásba, és ma sem igen tudnám megmondani, hogy melyik volt az igazi mozgatóerő, az élmény zenéje vagy a zene élménye? Föltehetőleg azért nem, mert a tudtomon kívül, mintegy a hátam mögött megy végbe a találkozás. Nem vagyok tudatában annak, amit csinálok, a vámos Rousseau hozzám képest a művészetelmélet szakembere. A húsz évig tartó tetszhalál után is – némi utólagos és a lényeget nem érintő kozmetikától eltekintve – eredeti formájában közölhető vers tőszomszédságában szorgosan gyártom a szörnyűségeket, melyek arra sem valók, hogy egy hétig éljenek. Arra sem, hogy megírják őket. Csakhogy én ezt nem tudom; honnan tudnám? Írtam egy verset, de nem vagyok költő. A csodagyerek, aki nem egy későbbi értékelés szerint az ujjából szopta káprázatos, de éppen mert túl könnyen szerzett, olcsó bűvészkedésre is csábító formakultúráját, a valóságban meglehetősen nehéz fölfogású. Igazából még azt sem tudja, hogy mit kéne tudatosítania. Fogalma sincs arról, hogy a buzgón keresett megoldást azért nem találja sehol, mert a kezében tartja. Valaki vagy valami – bennem? az időben? – még mindig kitartóan vár.

Arra, hogy megrázzák, mint Krisztus a vargát.

1956 októbere, lázasan fekszem az ágyban…

Könnyelmű ráfogás lenne most, utólag azt mondani, hogy a sorsnak célja volt velem, hogy szándékosan rendezett mindent úgy, ahogy végül is megtörtént. Egyszerűen csak szerencsém volt, ennyi az egész. Vagy mégsem? Már megint szerencsém volt, mint az előzőekben is a bombákkal és a botfülű németekkel – a halállal, mely eddig akárhányszor indult is el felém, útközben mindig meggondolta magát, és elkerült, rám hagyva valami homályos, tanulságnak alig nevezhető fölismerést a rulettkerék forgásának kiismerhetetlen szabályszerűségéről, mely inkább riasztott, mint bátorított, mert semmiféle biztosítékot nem nyújtott arra nézve, hogy ennyi piros után ismét a piros jön ki és nem a fekete. Mindenesetre, ha vigyázott is rám valaki, legföljebb – unalmában – a gondviselés. A történelem fütyült rám, az önismeret labirintusában való tévelygésemre, magamnak oly fontos személyiségemre.

Épp ez volt a szerencsém. Az idő nem osztott nekem szerepet. Nem kerültem semminek az élére, még az uszályába sem, nem voltam részese semminek, csak voltam. Már költő is vagy még csak egyszerűen fiatal? Akármi is, mindenesetre elég kíváncsi, hogy lázas betegen kikeljek az ágyból, és két okból is vacogó foggal nekivágjak a városnak. Nem messze a házunktól több sorozatot kaptam a közvetlen közelembe, egy redőnyhöz lapultam, megvagyok. És elmondhatom, hogy az emlékeimmel. Láttam a vért lefolyni a csatornán. A halottakat halomba rakva, mint a hasábfát. A rettegtetés és rettegés szerepcseréit. Egyszóval azt, amit a pestiek, vidékiek, mindenki. Az országot, ahogy lelte a halálos hideg.

De láttam valami mást is. A betegség tette? A láz, mely végül visszaszédített az ágyba? Biztosan az is. Bezáródtam egy szűkebb világba, hát arra figyeltem. És láttam városomat a halál napjaiban élni. A telefon sok helyütt működött. „Mondd, édes Ircsikém, nálatok is lőnek?” „Nem, Nusikám, nálunk gyönyörűen süt a nap, és csend van.” Elindult egy vicc valahonnan Pestről, és másnap már Óbudán tartott. Közben az ütközetek, a Duna, a lezárt hidak. Mintha álomból ébredtem volna. Otthon voltam, a pincében. Ismertem a beszélőket, a viccmesélőket, ők mentek ki negyvennégyben a ház elé, ők szeletelték föl a kapunk előtt elhullott lovat. Ők, akik sokszor azt sem tudták, hogy mi történik körülöttük, akik nem alakították a történelmet, csak folytatták korszakról korszakra, csak valamiképpen a mértéke voltak a maguk, sokemeletes házakban is földszintes módra élt életével; a nép, mondhatnám, az én népem és nem az Illyésé, a pusztai, a költészetbe emelt, a szépen beszélő és nem káromkodó; nem, ez az enyém mocskos szájú volt, és rondán elnyújtotta mondatainak dallamát, léte mégis egy lassúbb időmérésről árulkodott, a nemzedékekéről, valami tartósabbról és többről, mint ő maga, a lehetőségről talán, hogy jobb körülmények között mivé lehetett volna vagy mivé lehetne; szeretni ezt a hol ide, hol oda özönlő tömeget nem sok okom van, főképp jelen állapotában nem, gondoltam végül (ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal, de a lényeget tekintve mégis így), de semmibe venni a létét a legnagyobb bűn, amit egy költő vagy akár csak egy gondolkodó ember elkövethet. Az én háborúm, kezdtem el végre-valahára sejteni, nemcsak az, amelyiket átéltem, amelyik véget ért. Az én háborúm itt van bennem, és igazából csak most kezdődik a megértéssel, és csak velem együtt fog véget érni.

E fölismerés elmélyítését személyes körülményeim későbbi alakulása hathatósan elősegítette. 1957 őszén ideggyógyintézetbe kerültem. Az orvosi diagnózis: kimerültség. És hát mi más volt ez, legalábbis a fölszínen? Kétéves küszködésem azért, hogy bekerüljek az egyetemre, csakugyan kimerített. A valódi ok pedig éppúgy nem fért, mert nem férhetett egy orvosi diagnózisba, mint ahogy az előző mondatba sem. És voltaképpen nem az egyetemre szerettem volna bekerülni, hanem a társadalomba. Azt szerettem volna elérni, hogy legalább oda vegyenek föl, ha már a saját családomba nem sikerült bejutnom. Ha felvételi kérelmem elutasítása egy valóban létező család tagjaként ér, a dolog lesújt, de nem a porig. Nem tör darabokra. Így viszont ez történt. Majd utána az, hogy – a rám erőszakolt körülmények közül menekülve én is – szerelmes lettem, egy árvaházi Julien Sorel a magam de Rênalnéjába. Kórházba a két évig tartó, gyötrelmes szerelem végső kudarca juttatott. A meglepetés csak a kórházban ért. Én magam már régen elkészítettem a magam diagnózisát: „az utolsó mentsvár összeomlása”. És vártam, hogy a gyógyszerek ködében fölparázslik az ismerős, sötétbarna szempár. Teljesen hiába. Az ágyon heverve naphosszat zuhantam valami irdatlan mélységbe, míg meg nem láttam, hogy mi vár rám a sötétség legalján. Az ostrom, a pince. Egy életre megdöbbentem. Tudtam persze, hogyne tudtam volna, hisz magam is elmondtam már addigra százszor, ha nem ezerszer, hogy háborús túlélő vagyok, hogy „nehéz gyerekkorom volt”, de azt, hogy mindez ilyen mélyen van bennem, hogy ez az útravalóm egy életre, hogy ez nemcsak a közösségi, hanem a legszemélyesebb vonzalmaimat is ennyire – ahogy tudományosan mondják – motiválja, soha addig föl nem fogtam. Most végre igen, és most végre úgy, ahogy addig amúgy sem foghattam volna föl. Időközben ugyanis „profi” költő lett belőlem. 1957 tavaszán írtam egy verset az ablakon ferdén besütő sugarakról. A vers rossz volt, de arról szólt, amiről írtam. Jót és rosszat ezután is együgyű ártatlansággal hordtam össze, de… hogy is mondjam… valahogy, szinte észrevétlenül rájöttem egy fontos trükkre, a versnek még nem, de haladási irányának már ura voltam, azaz megtanultam az ihletautót kormányozni; és mi mástól lenne profi a szerencsének mindig, minden versében kiszolgáltatott és a lényeget tekintve örökké műkedvelő költő, mint attól a kevéstől, ami a költészetből megtanulható, a technikai tudástól? Tehát az a kezdőnek már profi, de költőnek még mindig csak tájékozatlan igyekvő, akivé időközben lettem, hirtelen emlékezni kezdett. Arra, hogy egyszer már szedett egy hatásos gyógyszert, a versek gyógyszerét; arra, hogy ezt a gyógyszert valamikor ő maga házilagosan, egy iskolai füzetben állította elő; és erről a füzetről eszébe jutott egy másik füzet, arról meg Kosztolányi és a vers zenéje, egyszóval a szakma, mellyel a legutóbbi időben annyit küszködött; míg végül eszébe jutott a csak az imént fölismert lényeg, a gyógyszer hatóanyaga, az – úgy látszik – elfelejthetetlen háború, mely még itt is, még ezen a kórházi ágyon is titkosan összefügg a mások életével, az annyira vágyott közösséggel, ahová kijutni most aztán igazán a legfőbb célja. Annyi év után végre együtt szédelegtek egy kórházi ágyon: a gyerek, a vers és a háború. Az egymáshoz eddig sehogy sem illő töredékekből hirtelen összeállt a keserves egész.

„A gyerekfejjel átélt szörnyűségek” hangzatos közhely, nem jelent semmit. Intézeti társaim ugyanazt élték át, amit én. Egyikükből orvos lett Párizsban, a másikból gengszter ugyanott, a többiekből bányász, katona, könyvelő és még ki tudja, mi; elvesztettem őket szem elől, fölszippantotta őket a felnőtt társadalom, beillesztve őket magába, ha maradtak is emlékeik az ostromról meg az intézetről, egy fröccs vagy egy kávé mellé valók, idézgetni a rég múlt időket, amikor a papa és a mama még fiatalok voltak, és nem ijedtek meg egy-két nehézségtől, pedig a bajból akkoriban bőven kijutott, bizony. Költő közülük egyedül én lettem, és engem a felnőttfejjel átélt szörnyűségek tettek költővé. Az, hogy nekem tovább kellett gondolnom mindazt, ami velem megesett. A magam életét, melyet sehogy sem tudtam elválasztani a másokétól. 1944 csak azért lehetett, túl a természetes emberi megrendülésen, költői élményemmé is, mert a megrendülésre újabb megrendülések következtek, mert az ostromra és a fölszabadulásra következő évek újraértelmeztették velem mindazt, ami akkor történt. Meg kellett látnom a nálam többet, a halált és reményt hömpölyögtető folyamot, a történelmi időt. A kafkai élménytömegben valami rendet, majdhogynem logikát. 1950-re ugyan 1956 jött, 1944-re viszont 1945. A halálra mindig a megmagyarázhatatlan föltámadás. A bennem tomboló, heveny önsajnálat hirtelen alábbhagyott. Láttam magamat, az altatók óceánján hányódó kórházi ágyat, és az ágyon nem egy szívszakasztó árva hentergett, hanem egy pizsamás, borotválatlan, nyomorult felnőtt. Gyógyulni akartam, görcsösen belekapaszkodtam az egy szál deszkába, a versbe. És van-e optimistább alkat a hajótöröttnél, aki rögeszmésen hiszi, hogy valahogy így is partot ér?

Ha közben meg nem eszik a cápák. Az optimizmus e sajátos értelmezésével ugyanis nem arattam átütő sikert az irodalmi életben.

– Tőletek, fiataloktól azt várjuk – mondta nekem még 1955-ben egy irodalmi kérdésekben jártas szakember –, hogy derűt és bizakodást sugárzó verseket írjatok.

– De hát – mondtam erre én – nekem ezek az élményeim: a bombázás, az intézet meg az, hogy most éppen nincs hol laknom.

– Az pech – mondta erre filozófusokat megszégyenítő tömörséggel a szakember.

Az irodalmi illem különös módon épp azt nem szerette bennem, amit én magam is a legjobban utáltam magamban: az életemet. Csakhogy másképp nem szenvedhettük ugyanazt; ő szemforgató hallgatással, én, lévén elméletek helyett húsból és vérből gyúrva, hangosan és lázadozva.

Sötéten látásom különben még egy olyan költőt is elgondolkoztatott, aki maga is fütyült a Derűs Költészet illemszabályaira. Juhász Ferencnek még 1954-ben mutattak be, a Szépirodalmi Kiadónál, ahol akkoriban lektorként dolgozott.

– Ti onnan indultok, ahol Radnóti bevégezte – mondta nekem, fejét fölütve az Újkori elégiá-ból, melyet mint legjobbnak ítélt versemet, megmutattam neki. – Hova lehet innen jutni?

Nem tudtam. És nemcsak akkor nem, még később sem, még a kórházi ágyról fölkelve sem. Csak azt tudtam, hogy ezt a hátamon cipelt, szörnyűséges zsákot, háborús örökségemet csak versekben tudom magamról ledobni. Meg azt, hogy a már akkor is sokszor és nemegyszer nyílt rosszallással emlegetett formaérzékem nem több, mint a szállítómunkások vagy a szénlehordók trükkje, mellyel az irdatlan terhet a hátukra és onnan a rendeltetési helyére lendítik.

1960-ban megjelent első kötetemből az Újkori elégia „szélsőséges pesszimizmusa” okán kimaradt. Hasonló megfontolásból kimaradt néhány más vers is. Az ily módon „megszerkesztett” kötet iránt vegyes érzelmeket tápláltam. Megjelenésének persze örültem, mint majom a farkának, de a kezemben tartott első példányt, fiatal költőhöz egyáltalán nem illő beletörődéssel, vereségem tanújelének is tekintettem. Valójában az volt a helyzet, hogy a körülmények által bőségesen indokolt diplomáciai engedékenységemért nagy árat kellett fizetnem. A kötet – az életem – fekete alapszíne elegánsan kiszürkült, a zömmel a kórház után írott versek vad színvilága, mely éppen a fekete alapszín elleni tudatos és kétségbeesett lázadás volt, egy „impresszionista” kamaszt sejtetett a háttérben, aki összeolvasott sok mindent, József Attilát és Lorcát, de akinek verseiből kimaradt a sorsszerű mozzanat, hogy miért épp ezeket a költőket olvasta, és hogy miféle szabadulásra kereste a receptet náluk. A sorsszerű elem háttérbe szorulásának természetes következményeként előtérbe került a technika; gyanítom, épp ez a felemás indulás szerezte meg nekem azt a kétes dicsőséget, hogy sokan és sokáig nem hitték el rólam, hogy több is vagyok – mondjuk inkább úgy: lehetek még – közönséges ügyeskedőnél. Különös módon – vagy talán éppen nagyon is logikusan – e mesterséges körülmények között még a verseim technikája sem a maga valóságos mivoltában mutatkozott meg kötetem lapjain. Fuldoklásom kapkodásra késztetett: a valóságban a menekülésnek több útja csábított, mint amennyiről a megjelent kötet árulkodott; a kinyomtatott versek nemcsak éretlenebbnek, érettebbnek is mutattak annál a kórházból szabadult, szédelgő lénynél, aki a valóságban voltam. Gondolom, ennek tudható be az, hogy a későbbiekben annyi hazai és külföldi költő neve merült föl velem kapcsolatban, mint olyan szerzőé, akinek hatását sehogy sem tudtam elkerülni. Holott én ezeket a hatásokat már a kezdet kezdetén sem elkerülni akartam, hanem átélni, és épp azért, mert ezeknek a költőknek a műveiben valami olyasmivel találkoztam, ami – csíraállapotban legalábbis – bennem is megvolt. Sok költő hatott rám, de nem mindegyik; olvastam, sőt – a későbbiek során – fordítottam is olyanokat, akiktől, bár adott esetben a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül megtettem volna, sohasem tudtam még egy jelzős szerkezetet sem eltulajdonítani. Minthogy nem volt mit kezdenem vele. Megszerezni csak azt tudtam, aminek bennem már eleve készen volt a helye. A verseim megjelenése után hamarosan fölhangzó vád, hogy nincsen egyéniségem, először elképesztett, majd földühített; végül növekvő derűvel töltött el. Magamban mindig kételkedtem, abban, hogy sorsszerű kényszer űzött a vershez, soha. Ha valakinek volt húsba vágó oka verset írni, nekem aztán volt. De ma már látom, hogy éppen ennek a húsba vágó oknak – a legalábbis részbeni – elleplezése volt kötetem megjelenésének keserves ára.

Ettől eltekintve úgy zajlott minden, mint egy dialektikus tündérmesében. Kötetem az akkor induló Új termés sorozat egyik első kiadványaként jelent meg, amit tehetségem elismerésének kellett tartanom. A sorozat céljairól a könyvkiadás akkori vezetője sajtótájékoztatót tartott az újságíró-szövetség székházában, a tájékoztatóra meghívtak engem, az ünnepelt szerzőt is.

– Ami pedig Orbán Ottó kötetét illeti – mondta rólam a szónok –, ez volt az utolsó alkalom, hogy kiadtunk egy ilyen első kötetet.

Ezt a mondatot egy valóban világfájdalmas költő sötét jóslatnak fogta volna föl. De engem addigra már feszített a pesszimista széltoló kórházban szerzett, mondhatnám, biológiai optimizmusa.

Megindultam a pályán. Egy csodagyerekként indult formaművésztől meglehetősen szokatlan elhatározással. Azzal, hogy most aztán végre megtanulom a mesterségem.

A Belvárosi kávéház vendéglátóipari intézmény az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél. A meghatározás pontatlan, és ennek oka a történelem. A sokáig csak egy dadaista vasroncs képében létező híd tájékán, a sehova nem vezető följáró torkában megakadt kávéház hol az volt, aminek a neve is mondja, hol csak egy erre-arra használt, nagy hodály. Egy ideig raktár vagy irodahelyiség, majd megint kávéház, majd zenés étterem és sakk-klub, majd a modern közétkeztetés céljaira átalakított, önkiszolgáló gyorsétterem, és ha újból át nem alakították, még ma is az.

Itt működött a hatvanas évek első felének egyik legfontosabb értelmiségi műhelye.

Értelmiségi műhely? Te jó isten!

Bementem, ahogy más is bement, leültem, ahogy más is leült, és elmondtam, hogy visszaadták a versemet, mire a másik is elmondta, hogy visszaadták a novelláját, a forgatókönyvét, az épülettervét, aztán áttértünk a jövőtudományra, hogy mi lesz az idén meg jövőre meg azután, és hallott-e valaki valami érdekeset. Tükrös panaszfal előtt zuhogó, nyafka szóözön.

Nem. Ez sem igaz. Így nem igaz.

Ez váltotta volna ki az érezhető rosszallást, melynek olykor nem is kis súlyát ki-ki úgy cipelte magával, mint hegynek fölfelé menet egy nehéz hátizsákot? Ez a kisasszonycsapat?

Nincs más hátra, elő kell szólítanunk magunkból az alkalmi történetírót, aki tárgyilagos kérdésekre tárgyilagos választ igyekszik adni.

Mi történt?

1958 derekán már éledez az irodalmi élet. A fiatal írók egy nagyobb csoportját valamilyen intézmény meghívja egy kerekasztal-beszélgetésre, melynek témája az irodalmi fórumokkal való együttműködés feltételeinek tisztázása. A fő hozzászóló, egy inkább merevségéről, mint rugalmasságáról ismert és az ezt megelőző időkben inkább csak könyvkritikákat és rövid cikkeket közlő irodalmár addig-addig fejtegeti, hogy ki mindenkivel és milyen okból nem hajlandó együttműködni, míg a megjelentek többségének az a mind határozottabb benyomása nem támad, hogy a hozzászóló saját magán kívül nem is igen óhajt mással szóba állni, és a többiek jelenléte itt merőben fölösleges. A beszélgetés rossz hangulatban, a siker legcsekélyebb jele nélkül ér véget. A kapu előtt megállunk, téblábolunk, nincs kedvünk így hazamenni. Itt ácsorognunk viszont nincs sok értelme. Csinálnunk kéne valamit, de alig ismerjük egymást. Legtöbbünknek jó, ha két-három ismerőse akad az alkalmi csődületben. Valaki végre azt mondja, menjünk a Rózsafába, az sokáig van nyitva. Föllélegzünk, elindulunk, útközben még be is mutatkozunk egymásnak.

A Rózsafában B. Nagy viszi a szót. Elvállalta a Kortárs kritikai rovatának vezetését, munkatársakat keres. Írjunk kritikát! Ha mi nem, hát ki?

Ez voltaképpen csak ürügy, noha B. Nagy felkérése komoly. De az ezt követő beszélgetés csak alkalom arra, hogy elgondolkozzunk. Húsz-harminc évesek vagyunk. Emberi számítás szerint öt-tíz-tizenöt-húsz év múlva nekünk kell majd üzemeltetnünk ezt a homályos szerkezetű gépezetet, amit szellemi életnek hívnak. Nélkülünk nem fog menni. Jól legalábbis nem. De a mi részvételünkkel hogy fog menni? Jól-e, rosszul-e? Ül, és félig kiivott borospoharába bámulva a maga személyes felelősségénél jóval nehezebben körvonalazható együttes felelősséggel kacérkodik egy véletlenül összeverődött asztaltársaság, melyet a következőkben mind gyakrabban fognak, hol sanda célzattal, hol egyszerűen csak felületességből a „nemzedék” névvel illetni. Pár órája ismerjük csak egymást, igazi közünk még ha volna is egymáshoz, hogy lehetnénk annak tudatában? Inkább méregetjük egymást. Hasonló vonásainknál, így szemre is, számosabbak különbségeink. Nem vagyunk nemzedék. Vagy ha az vagyunk is, ez nem sokat jelent a szemünkben. De most egyről és együtt gondolkozunk. Ami viszont annál többet jelent.

Így „alakult meg” a Belvárosi Asztaltársaság, stílszerűen nem a Belvárosban, hanem egy budai kocsmában, közel a valósághoz, annak is érdesebb részéhez, a Fő utcában álló, kocka alakú, vörös téglás börtönépülethez, melyben nem is olyan régen még több író is várta az elkerülhetetlenül közelgő felelősségre vonást.

Semmi közünk nem volt a Belvároshoz, ha a „belvárosin” azt értjük, amit a beszélt nyelv ért rajta mint minőségjelzőn: az exkluzívat, a polgárit. A Belvárosi kávéházba azért mentünk, mert ott nagyok voltak az asztalok, és üveg volt rajtuk, azaz jók voltak alkalmi íróasztalnak. És mert ez nem volt zenés hely, mint a Rózsafa, ahol még a szomszédunkhoz is ordítva kellett szólnunk; itt lehetett beszélgetni. A kávéház neve mégis bélyegként ragadt a társaságra.

Néhány évvel később, de még mindig a Belvárosi korszakában, mind gyakrabbá váló és többnyire gyalogosan folytatott, kültelki bolyongásaim egyikéről tértem vissza a kávéházba.

– Nyomasztó, de egyben halálosan izgalmas dolog is itt élni – mondtam a pályakezdő prózaírónak, aki Hemingway tanítványának vallotta magát.

Itt, mondtam, és úgy értettem: ebben a városban, Európának ezen a felén. Itt, hallotta ő, és úgy értette: itt ebben a kávéházban. És az Új Írás egyik közeli számában dörgedelmes tanulmányt jelentetett meg a polgárifjak ellen, akiknek minden visszataszító megnyilvánulása közül az én (név nélkül idézett) megnyilatkozásom volt a legvisszataszítóbb, miszerint élni csak kávéházban lehet.

Az ilyen és ehhez hasonló oldalvágások hatására tettük át székhelyünket, csalhatatlan érzékkel, a Metropol Szálló halljába. A Belvárosiból a Világvárosiba. Ha eddig csak polgárok voltunk, ezután modernkedők is. És persze mindenekelőtt ördögien ravasz diplomaták, ahogy ez eljárásunkból is kitetszik. Gyerekek, mondanám, ha nem jutna újból eszembe néhány újságcikk puskaporszaga. Ha kicsi, ha helyi, ez mégiscsak háború volt.

Furcsa egy háború. Az ellenfelek inkább törekedtek egymást, mint az ütközeteket megnyerni. A Belvárosi kávéházban e furcsa háború körülményei között gyűlt össze hétről hétre egy többé-kevésbé fiatal értelmiségiekből álló társaság.

Mi volt ez a gyülekezet? Vagy még inkább, mi nem volt?

Nem volt írócsoport. Már csak azért sem, mert nemcsak írók csoportosultak benne. A társaság zöme ugyan írókból állt, de meg-megjelentek ott más foglalkozások képviselői is, festők, közgazdászok, mérnökök, majd egyre több filmes. De ennél, a véletlennél alig többnek mondható, bár egészen jelentéktelennek mégsem minősíthető apróságnál sokkal lényegesebb az, hogy maguknak az íróknak sem volt valamiféle egységes csoportelképzelése az írói munkáról, a korszerű stílusról; másképp szólva a csapatos üdvözülésről, melynek igen fontos kelléke a netán más körülmények között és más céllal egybeverődött írói csoportosulásoknak a föld színéről való eltörlése. Itt jól megfért egymással az avantgárdnak nevezett s talán annak is írt vers az „ódivatú” szociográfiával. Csoportprogramunk egy volt, megőrizni – egymás iránt is – elfogulatlanságunkat. Amíg tudjuk, amíg lehet.

Nem volt születési, származási alapon létrejött álközösség. A főváros és az ország többi része közti ütemkülönbséget mint tényt mindannyian érzékeltük, de az erre a tényre épülő stratégiákat, az urbánus-népies ellentétet s főképp azt, amit ez takart – az alja elmék esetében mindkét oldalon egy némileg korszerűsített és a legújabb divatszínekbe öltöztetett fajelméletet –, a nevén neveztük: gyilkos baromságnak.

Nem volt végül politikai csoportosulás sem; bár ez nehezebb kérdés. Abban az értelemben, ahogy ezt a szókapcsolatot általában használják, semmiképpen sem volt az. Az összejövetelek nem szolgáltak semmiféle szervezkedés leplezésére. De még a beszélgetések tartalma sem felelt volna meg egy politikai csoportosulással szemben támasztott várakozásnak: vicc, pletyka, zúgolódás semmivel sem volt több, és a világhelyzet sem került többször szóba ebben a körben, mint ahogy az Pesten szokás egy fekete vagy egy fröccs mellett, bármely társaságban, bármikor. Így vagy úgy mindenki elégedetlen volt a világgal, de mindenki tisztában volt azzal is, hogy nagyjából az adott helyzet lesz az az alap, melyre az elkövetkező egy vagy két évtized épületét föl fogják húzni, és mindenkit jobban izgatott a valóságban közelgő jövő esetleges feladataira való fölkészülés, mint az, hogy holdkóros képzelgésekbe bonyolódjék. Művészi feladatokat értve a jövőbelieken, melyek, mint rögtön látni fogjuk, mégsem esnek olyan távol a politikától.

Mert egy tekintetben mégiscsak politikai csoportosulás voltunk, noha, állíthatom, fogalmunk sem volt róla. Nem arról, hogy vannak olyan személyek vagy hivatalok, akik annak tekintenek bennünket; arról, hogy a valóságban is az vagyunk, hogy egymás iránt érzett spontán és személyes vonzalmunk alapja egy politikai képlet. Arra, mit a szemérmes zsargon torzulásoknak nevezett, mindannyian nemet mondtunk; arra, ami akkor csak a név nélküli jelen volt, és amit csak a későbbiekben kezdtek egyre többen konszolidációnak nevezni – ha vonakodva is, ha szemérmesen dünnyögve is, ha számos és a mi számunkra létfontosságú fenntartásokkal is –, igent. A létünkkel. Abban az országban akartunk élni és dolgozni, melynek jövőjét egy egész történelmi időszakra érvényes hatállyal eldöntöttnek kellett vennünk. Számunkra nem az együttműködés ténye volt kérdéses, csak a mikéntje, a hatásfoka.

Épp ezért nem egészen értettük a velünk szemben megnyilvánuló bizalmatlanságot. Nem a Holdról jöttünk, és nem a Napot akartuk a Földre hozni. Jobb közérzettel jobb munkát szerettünk volna végezni – programunkat bármely politikus is magáénak vallhatta volna, már csak azért is, mert ez nem is a mi programunk volt, hanem a politikáé. Csakhogy nem vettünk figyelembe egy apróságot. A politika a folytonosságra tette a hangsúlyt, a maga megítélése szerint így kellett tennie. Mi a különbségre, és a magunk szemszögéből nekünk is így kellett tennünk. Hisz épp arra mondtuk az igent, hogy ez, ami van, nem az, mint ami volt. Mi voltunk – mondhatni személyünkben – a hatvanas évek első felének értelmiségi dilemmája. Rólunk szólt – szerényebben: rólunk is, akik különben nemcsak a létünkkel, hanem kisegítő színészként is statisztáltunk benne – asztal- és vitatársunk szám szerint második, valójában első igazi filmje, az Oldás és kötés.

Mi volt hát a Belvárosi Asztaltársaság?

Az, aminek mondtuk: értelmiségi műhely. Értelmiségi műhely egy kávéházban.

Egy egymás hasába lyukat beszélő asztaltársaság, melynek asztalához bárki odaülhetett. Csoóri Sándor és Mészöly Miklós, Tornai József és Vitányi Iván, Konrád György és Gyurkó László, Hernádi Gyula és Sík Csaba, Jancsó Miklós és Sükösd Mihály, Marsall László és Orosz János, hogy inkább ötletszerűen, mint lábjegyzetírói alapossággal soroljam föl azoknak a nevét, akiket már régóta elég nehéz lenne egy asztal köré ültetni; közéjük értve természetesen magamat, a botcsinálta krónikást is, aki e körben egy ideig a legtehetségesebb fiatal költő kitüntető címét viselte, amiből – némi kajánsággal – arra következtettem, hogy persze a többiek már mind felnőtt, komoly művészek, egyedül én vagyok a taknyos kezdő, a mindegyiküknél – némelyiküknél két teljes évvel – fiatalabb. A névsor és pályafutásunk a későbbiekben magáért beszél. Már a kezdet kezdetén is túl vegyes volt ez a társaság ahhoz, hogy valamiféle szabadcsapat alakuljon belőle. Az volt a természetes, hogy ez szóba sem került. Másról folyt a szó: versről, prózáról, filmről, a munkánkról, melynek nem egy későbbi eredménye kétségkívül jelentős hatást gyakorolt a hatvanas évek szellemi életére.

Nem mintha itt alakult volna a hatvanas évek magyar művészete. Léteztek másutt is műhelyek, köztük több egyszemélyes is. Mándy és Csurka, hogy csak két prózaírót említsek, nem jártak a Belvárosiba. Mándy presszókba járt, Csurka a lóversenypályára. Más meg máshova, netán a miénktől mindenben elütő társaságba. Vagy sehova, mint az idősebbek közül Ottlik és a még nálam is fiatalabbak közül Tandori. A „műhely” nem talált ki semmit; nem írt sem verset, sem prózát, és nem rendezett filmet. Munkásaira mégis egy életre szóló hatással volt. A közülünk leglátványosabb pályát befutó Jancsó esete példázza a legjobban ezt. Hernádi nemcsak a forgatókönyvírója volt Jancsónak, noha kezdetben még ez a tény sem váltott ki egyöntetű lelkesedést. Jancsó Hernádi nélkül egyszerűen nem lehetett volna az, aki lett. Kivételes tehetsége, filmes szeme, táj- és – nem tudok rá jobb szót – testélménye, balettmesteri képessége persze csak az övé, a rendezőé volt. De Hernádi modellezőképessége, képletekre törekvő, a maga írói munkáját nemegyszer hátrányosan befolyásoló, absztrakciós gondolkodása nélkül Jancsó akár a „néprajz” áldozatává is válhatott volna, olyan rendezővé, aki betyárfilmnek rendezi meg a Szegénylegények-et. Még ha Jancsóban magában is volt hajlandóság a „szerkezetlátásra”, és ha a másik oldalról Hernádi maga is hajlott a „száraz barokkra”, arra, hogy olykor íróként is „jancsós” legyen, ráadásul már Jancsóval való találkozása előtt, tehát saját költői hajlamainak hatására; mondom, ha bizonyos értelemben rokon lelkek voltak is, alkatuk és gondolkodásmódjuk eltérő volta közt szikrázott föl valami, ami több volt, mint ők ketten, és amit akkor mégiscsak ők ketten tudtak a homályos megérzések bizonytalanságából kimenteni és kimerevíteni, a hatvanas évek elejének akkor még igencsak csóró művészkéi. Ők, és nem ahogy a korai Jancsó-filmeken fanyalgó kritikák némelyikében olvasható, Antonioni.

Ez az egymás ellen is együtt és egymásért való gondolkodás, ez volt a kávéházi műhely nagy varázsa. És ebben állt, akármilyen furcsa is ezt egy kávéházi seregletről mondani, a társadalmi jelentősége. A hatvanas éveket a magyar értelmiségnek egy kényelmetlen fölismeréssel kellett kezdenie. Rá kellett döbbennie arra, hogy az előző évtized során – túl sokat foglalkozva világmegváltással, életben maradással meg egyebekkel – lemaradt a szakirodalomban; szakirodalomnak értve most a költők kötelező ismeretanyagát, a kinek-kinek hajlamai szerint a maga végtelen kiterjedésében vagy csak egy-egy kiugró teljesítménye folytán fontos világköltészetet is. A rendszeres kávéházi összejövetel afféle hetivásár volt, ahol ismeretért ismeretet lehetett kapni cserébe, ahol kicserélhettük értesüléseinket és észrevételeinket. Magánolvasmányok váltak itt közhasznúvá, magánélmények közérdekűvé. A társalgás természetesen nem pótolhatta, sohasem pótolhatja a valóban elmélyült ismeretszerzést, de a lemaradás – legalábbis kezdetben – túl nagynak látszott ahhoz, hogy ki-ki saját maga próbálja meg egészében fölszámolni. Úgy éreztük, és joggal, hogy egymásra vagyunk utalva. A kávéházi fecsegésben csak két dolog volt lényegtelen, a kávéház és a fecsegés. Az előbbi csak esetleges színtere volt annak a világképtágító tanfolyamnak, mely a dolgok és a résztvevők természete folytán az utóbbi formáját öltötte magára.

Nem tudom, hogy én hatottam-e bárkire is. Lehet, hogy Csoóri egy időben azért kezdett prózaverseket írni, mert az én prózaverseim ösztönözték erre, lehet, hogy másért. Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert a prózavers akkoriban a levegőben lógott. Azt viszont biztosan tudom, hogy rám Csoóri is, Tornai is erősen hatott. Nem az írásmódjukkal; kísérleteik iránya csábított. Például Csoóri Menekülés a magányból címmel megjelent, harmadik kötetének lazán löbögő verssoraival is zárt formájú dalként ható néhány verse. Tornai pedig elkalauzolt Hölderlinhez. Nem mintha kalauz nélkül én nem juthattam volna el Hölderlin színe elé; Hölderlin, az, hogy rá kellett találnom, benne volt a sorsomban, ha ez nem túl nagy szó itt; mindenesetre kalauz nélkül is eljutottam volna hozzá. Csakhogy nem úgy, ahogy ez végül is megtörtént. Én akkoriban azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy eltörjem hosszú verssoraimat, melyek egyhangú dübörgését mind fárasztóbbnak, egyre inkább üres modornak éreztem. Tornai rövid sorokkal dolgozott, melyeket szerinte a természetes hangsúly, a mondatritmus tagolt. Az a Hölderlin, akihez végül is eljutottam, hasonlóképp járt el. A pindaroszi mintát, a vers görög szabását alig éreztem fontosnak, sokkal többet jelentett nekem az, hogy a görög zene németül egy kissé zötyög, ugyanakkor megcsapott a sokféle mérték majdhogynem rögtönzésszerű változatosságából adódó szabadság; valami olyasmi történt velem, mint Vassal, amikor „szabad versnek” olvasta Catullust, épp csak fordítva, én, mivel úgy éreztem, hogy a hölderlini vers szabálytalan szabályossága följogosít rá, a már megtanult mértékről feledkeztem el, hogy zavartalanul adhassam át magamat az új fölfedezés örömének; kezdtem sejteni ugyanis, hogy az élőbeszédnek is van valami titkos versmértéke, a görög versmértéknél semmivel sem kevésbé ravasz és szigorú. Értelmezésem talán önkényes volt, Hölderlin viszont a zsákmányom. Nem az irodalomtörténet költője, még csak nem is a Peter Weissé, teszem hozzá mai tudásommal, hanem épp az, aki nekem kellett, a minden egyes olvasatban másképp föltámadó, a befejezetlen és eldöntetlen, egyszóval az élő. Ahogy lebegve jár a pincérek között, a lassan de biztosan koszolódó kávéházban.

Ahol egymás hangja tartott életben minket. Még semmi sem volt eldöntve. A legkevésbé sem volt biztos, hogy tíz év múlva lesz majd mire visszanéznünk. A légritka közeg, amelyben éltünk, nemcsak teljesítményünk minőségét tette kérdésessé, hanem művészi létezésünket is. Azon múlott minden, hogy melyikünk bírja jobban: körülményeink-e a fojtogatást vagy a mi tüdőnk-e a fuldoklást? A szórványos publikációk és a kétséges vagy éppen megbukott tervek bizonytalan tengerén az egymás iránt tanúsított, könyörtelen kritikai szellem volt az egy szál deszka, amibe kapaszkodhattunk.

Ez a kritikai szellem különben üdítően fiatalos volt. A Belvárosiban mindig számíthatott arra az ember, hogy őszinte kioktatásban lesz része.

Pályája kezdetén Hernádi verseket írt, melyekről egy ízben alapos szóbeli értékelést adtam.

Ülünk egymással szemben, előttem a dosszié, benne vagy százötven költemény. Én lapozok, és mondom, ez ezért rossz, az meg azért.

Hernádiról tudni kell, hogy ő volt köztünk az egyetlen, aki tudott viselkedni. Mi, a többiek mind arra születtünk, hogy hidegen hozzák ki nekünk a gulyáslevest, amit aztán úgy is fogyasztottunk el, azzal a megokolással, hogy egy ilyen országban, melyet zivataros történelme során annyi és oly súlyos csapás ért, mit számít egy hideg leves? Hernádi más eset volt, tőle tartottak a pincérek.

– Kérem – mondta olyan arccal, mint a Szfinx, amikor éppen megszűnik mosolyogni –, ez a lágy tojás hideg.

– Elnézést, Vendég úr – hajolt meg derékszögben a megszeppent pincér, és már röpült is a lágy tojással a KONYHA feliratú ajtó felé.

Most tehát ott ül velem szemben, és úgy figyel, mint egy pincért, aki másnapos süteményt hoz ki a vendégnek. Kivárja, amíg végzek mind a százötven verssel, csak azután szólal meg, a szék karfáját markolva.

– Te, kérlek szépen – mondja tagolva –, egy hülye vagy.

Majd, miután elsüllyesztette a dossziét egy cethalhoz hasonló aktatáskába:

– És csak ordítani tudsz a verseidben. Nem is ismersz más betűt a magyar ábécéből, csak azt, hogy áááááááááá…

Ekkor már mind a ketten röhögtünk. Ebben a légkörben kinek jutott volna eszébe megsértődni?

Észrevétlenül lett vége az egésznek.

Amihez kevés volt a rosszallás és az abból következő kényelmetlenségek sora, azt elvégezte az idő. A korábban rejtett voltában is egyszerű képlet láthatóan bonyolulttá vált. Megváltozott az életvitelünk. Jött a család, a gyerekek. Amellett a társaságot utolérte minden válság legalattomosabbika, a siker. Hirtelen mindennél fontosabbnak látszottak a korábban lényegtelennek tekintett különbségek; hogy ki mit őriz, és mit ad föl, persze a másik szerint. Kezdtünk nagyokat hallgatni, terjedt bennünk a méreg.

Majd 1964-ben megjártam Nyugat-Európát. Az utazás fölért egy sokkal. Ott kellett rádöbbennem arra, hogy személyiségem legfontosabb meghatározója a magyarságom; magyarságon persze már akkor sem valamiféle nemzeti fölbuzdulást értettem, hanem az életem folyását a háború előtti időktől addig a pillanatig, amikor rájöttem arra, hogy valami jóvátehetetlen történt velem, és hogy én már sohasem heverhetem ki azt, hogy minden ott és úgy történt meg velem, ahol és ahogy megtörtént. Néztem a franciákat, mint a madarakat. Nekem, a hajdani pincelakónak, a puskatussal agyonvert hivatalnok fiának fontos volt a világköltészet, Európa. Ők nem tudták, hogy hol van Budapest. Eszembe jutott a harmincas évek magyar értelmiségije, aki azt gondolta, hogy csak legyünk olyan intelligensek, mint a franciák, és minden rendben lesz. Elkeseredett dühvel utaztam haza magyarnak.

Jancsó viszont, akivel akkoriban a legszorosabb barátságban voltam az asztaltársaság tagjai közül, ekkortájt kezdett fesztiválokra járni. Ő is kilépett tehát a világba, de őt nem rendítette meg a találkozás. Az az anyag, amiből és amire ő dolgozott, nem úgy volt személyhez kötve, mint az enyém. Láttam a Life-ban a két teljes lapoldalt betöltő fotót a Szegénylegények-ből. Na és, gondoltam, ez egy ilyen szakma. És ebben igazam is volt. Nem volt viszont igazam abban, hogy a hétfejű sárkányra azt mondtam, na és. Telefonok Párizsból, Párizsba, tárgyalások, csizmás kandúr küllemű filmesek, egy nagyüzem. A hatvanas évek legvégén véletlenül találkoztunk a Kígyó utcában. Ekkor már évek óta alig láttuk egymást.

– Hogy vannak a lányok? – kérdezte, és átölelte a vállamat.

A családomat értette ezen, melyben már akkor is a nők voltak többségben.

– Jól – mondtam és elhallgattam.

Keze a vállamon, így mentünk a sarokig. Szó nélkül vagy ötven métert.

Ez a csönd volt a Belvárosi Asztaltársaság sírbeszéde.

Elárvultam tehát újból, felnőttfejjel is. Kevés dolog volt rám olyan nagy hatással, mint ezek az együtt gondolkodással eltöltött évek. Ha nem járok a Belvárosiba, ma más költő vagyok. Nem látom Indiát, nem írok róla könyvet, mert nem tudok olvasni az utcán, a házak előtt kuporgó emberek testtartásából, és nem tudok világ és utcakép titkos összefüggéséről.

Kinek jutott volna eszébe rokon vonásokat látni Csoóri falusi szociográfiáiban és az én India-könyvemben? Amikor nyilvánvaló volt a roppant különbség, hogy az egyik a magyar faluról szól, a másik meg a rejtelmes Indiáról.

Még ha ordított is a szövegből, hogy mind a ketten Illyéshez jártunk mondattagolást tanulni.

A munkásságomat kísérő kritikák egybehangzó megállapítása szerint én főleg külföldi költőktől tanultam a versírást. Nyilván azért, mert kevéssé érdekelt a hazai valóság.

Még Horgas Bélának a Valóság-ban megjelent írása is inkább csak gesztusképp tárgyal együtt Csoórival, Tornaival, Kalásszal. Életkorunk és a hasonló pályaszakasz okán.

Egy hely van csak a kritikai irodalomban, ahol úgy kerülök Csoóri és Tornai mellé, hogy halálos-humoros egymásra utaltságunknak legalább a humoros oldala földereng. Benjámin László írja versparódiája prózai bevezetőjében Csoóriról, hogy az „francia nevelőnői állást vállalt a kis Tornai Orbánka mellett”.

Nagyjából ez volt a helyzet. Azzal az eltéréssel, hogy mi is francia nevelőnői állást vállaltunk mellette.

A paródia a kritikaírás legszorosabb követelményeket támasztó formája. Egy pontatlan paródián nem lehet nevetni. Benjámin paródiáján átütött az, amiről a kritika hallgatott.

A harsány színekben pompázó hazai háttér.

Kedves Ottó! Ahogy kedves feleségeddel telefonon megbeszéltük, mellékelten visszaküldjük a mellékelt verseket. Új írásaidat várjuk. Sok üdvözlettel. Aláírás.

Mellékelten a mellékeltet, már ez is szíven ütött. De még inkább az egész levélből sugárzó biztatás. Aláírás – magánemberként – mosolytól ragyogva közölte a levelében említett hölggyel, hogy a visszaadott versekkel amúgy semmi baj sincs, azok gyönyörű szép szerelmes versek.

– Csak hát, ugye – mondta –, az egyéb követelmények…

Értettem persze. Nem voltam hülye.

Nem értettem semmit. Ha hülye nem is, költőnek azért – annyira már – költő voltam, hogy valahol nagyon mélyen, de ott aztán őszintén és megrendülten ne értsem ezt az egészet.

Nekem nem volt kérdéses, hogy én melyik világnak vagyok a fia.

1950-ben kulákot találtak gimnáziumunkban. Az iskola diákságát levezényelték a díszterembe, a kulákot – egy harmadikost – fölállították a dobogóra. A kulák kövér volt, piros arcú, szőke, rémületében izzadt és szuszogott.

– Letagadtad, hogy kulák vagy? – kérdezte tőle harsányan valaki, talán az igazgató.

– Le – mondta a kulák, és reszketni kezdtek kövér combjai.

Különös, osztódásnak indult rémülettel bámultam a jelenetet, mintha egyszerre két fejem lett volna. Őspesti létemre vidéki voltam, öt évet töltöttem intézetben, és az intézet nemcsak börtön volt, szűrő is; a világ csonttörő hullámai lelassultak, mire fölértek a budai hegyek közé; a gyerekláger vadságában mindig volt valami családias, még a gonoszság is személyes volt, a pofon mögött minden esetben ott úszkált, mint valami akváriumban, egy, a puffasztó dühtől halként tátogó, de a maga torz mivoltában is emberi arc. Nem úgy, mint itt, ahol még az ütésre emelt kezet sem lehetett látni, csak magát az anyagtalan, személytelen, elidegenedett pofont.

Másfelől viszont mindez már régtől ismerős volt. Hirtelen felötlött bennem az az egész intézetet lázba hozó nap, amikor tetűt találtak egyikünk hajában. Annak éppúgy ment híre, mint most a kuláknak; a nevelők izgatott hangon tárgyalták az eseményt: „tetűt találtak… tetűt találtak”, hangzott föl itt is, ott is. Egy emlékezéstől tébolyult sejtcsomó ész nélkül rettegett bennem, hogy jönnek a borbélyok, lenyírják a hajunkat, és petróleummal dörzsölik be a fejbőrünket a közöttünk megbújt kulák miatt.

Amiből persze nem lett semmi. Az eljárás szakszerű hivatalossággal zajlott. Pattogó hangon fölolvastak egy kurta határozatot, mely szerint a harmadikost kicsapják az ország összes iskolájából, és már mehettünk is vissza osztálytermeinkbe.

Hogy lettem volna más anyagból gyúrva, mint a kortársaim?

1953-ban kiemeltek, a kerületi DISZ-bizottság mellé kerültem, ahogy mondták, instruktornak. Föladatom a kapcsolat tartása volt a kerület és a gimnáziumi DISZ-bizottság között. Illetve lett volna, minthogy a kerület közvetlenül is tartott kapcsolatot a gimnáziumi bizottságokkal, a titkárok útján, akiket hetenként többször is berendeltek a kerületbe. Valójában a korszakra jellemző agyonbiztosítás egyik fölösleges láncszeme voltam, nem volt semmi dolgom. Körvonalazható föladatom nem lévén, a titkárok féltek tőlem, én meg féltem nekik megmondani, hogy tőlem nincs mit félniük.

A főnököm a kerületben egy alacsony, szőke fiatalember volt. Satnya testéhez sehogy sem illő módon olyan feje volt, mint a háborús filmeken a német páncélostiszteknek; metszett arcéléhez atlétatermet kívánkozott volna. Vibrált körülötte a levegő, ma már tudom, hogy a belső kiegyensúlyozatlanságtól. Azon a napon, amikor a rádió bejelentette Sztálin halálát, a szőke fiatalember magához hívatott, a szobájába. Ott ült az asztal mögött, és kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Majd rám emelte világítóan kék tekintetét, és metsző hangon azt mondta:

– Végigmész a kerület minden utcáján, becsöngetsz minden lakásba, és megmondod, hogy meghalt Sztálin elvtárs.

– Értettem – mondtam, és kiódalogtam a szobából.

Csak a lépcsőházban mertem elkezdeni gondolkozni. Hogyhogy „értettem”? Ezt nem lehet érteni, ennek egyszerűen nincs értelme. A rádió megállás nélkül gyászzenét sugároz, az egész ország tudja, hogy mi történt, még a süketnémák is, még a vakok is, még a madarak meg a fák is. Ez a becsöngetősdi, hasított belém a kockázatos következtetés, ez egy rémületes ökörség.

Ettől azonban még, szégyen ide, szégyen oda, nekiindultam volna a hírvivő útnak. Másért nem vágtam neki, mondhatnám, dramaturgiai okokból. Már akkor is volt érzékem a dialógusokhoz. Elképzeltem magamat egy nyitott lépcsőházi ajtó előtt. Az ajtónyílásban egy nő, mint az anyám, levesfőzéstől megroskadt frizurával, kötényben, kezében fakanállal.

– Csókolom – mondom –, meghalt Sztálin elvtárs.

Mire ő… hát éppen ez az…

– Köszönöm, már tudjuk – mondja, és becsapja az ajtót. Vagy nem mond semmit sem, és úgy csapja be. Vagy hozzám vágja a fakanalat. Vagy azt mondja: – Eredj innét, amíg jó dolgod van! Vagy azt: – Jézus Mária! Vagy azt (Jézus Mária!): – Van isten! – Vagy csak elfakad sírva, mint aznap már annyian.

És akkor még el is kell köszönnöm.

– Hát akkor csókolom – mondom, és megyek a következő ajtóhoz.

Nem voltam én hős, még csak bátor sem igen, csak egy sokszor és sokféleképpen megfélemlített, nyakigláb kamasz. De tudtam valamit, amit a maguk műhelyében a színpadon a színészek tudnak: hogy milyen mondatok jöhetnek ki egy emberi szájon és milyenek nem. Azokat a mondatokat, amelyeket a résnyire nyitott ajtók előtt el kellett volna mondanom, egyszerűen nem lehetett kimondani.

„Ha most hazamegyek – villan át rajtam –, senki sem fogja észrevenni.”

Így is történt. Mulasztásomat csak most leplezem le, húszegynéhány év után.

Hogy én ne lettem volna ennek a világnak a teremtménye?

A csontjaimig az voltam. A túlélés, a nagyot akarás, a túlzás, a megsértett hétköznapi mérték, a védekezésből ravaszkodás.

És még valami, amit nagyon nehéz úgy előadni, hogy hitelesen hangozzék.

Én hittem abban, hogy ez egy új világ. Nem úgy hittem ezt persze, hogy az mindjárt üzletnek is jó legyen, tehát nem pontokba szedhetően, jól előadhatóan, „szilárd eszmeiséggel”. Jószerivel nem is az eszemmel hittem ezt, hanem a mirigyeimmel. A fölszabadulás tényét, bármi is következett rá, nem másíthatta meg semmi. Én attól az orosz katonától, aki 45-ben, az Opera előtt egy darab fekete kenyeret nyomott a kezembe, nemcsak egy darab kenyeret kaptam, de még csak nem is a szó újságközhellyé vált értelmében a „szabadságot”, hanem valami többet, a szíven ütő véletlent, azaz csakugyan a szabadságot, de azt úgy, ahogy a szabadságot ez a világ mindig is föltalálja, véresen és mocskosan, az örömmámor szomszédságában az életveszéllyel, az emberi jóságéban az emberi szörnyűséggel. Máshonnan közelítve a dolgot, én a háborúban nemcsak az apámat veszítettem el, hanem az istent is, aki tömjénfüstben kucorogva nézte végig a módszeres emberirtást; az Opera előtt azt kaptam vissza, amit elveszítettem, illetve nem egészen azt, hanem annak földi változatát, a megváltás evilági reményét, valami vallástalan vallást, ahogy ott álltunk ketten, szemben egymással, egymás arcába nézve, találkozásunk maga az egyszeri esetlegesség, és benne mégis a föltámadás szilárd törvényszerűsége: elhagyható e jelenetből a személyes részletek majd mindegyike, a tömött bajusz, a napszítta gimnasztyorka, a penészszínű gyerekarc, a kinőtt, Bocskay-sujtásos télikabát, a nevünk, a történetünk, csak a kezünk nem, mert ez a lényeg, az egymás felé nyújtott két kéz, mely az odaadom-vedd el páros mozdulatában egy pillanatra megdermedve magasra tartja a Megváltó eleven testét, a minden ostyánál áldozatibb ostyát, a háborús fekete kenyeret.

Ha valamit valaha is komolyan vettem, ezt aztán igen: a saját föltámadásomat! És lehetetlen volt nem látnom a magaméval egyidejűleg a világ föltámadását is, vagy legalábbis e föltámadás sürgető igényét mindenben és mindenkiben. Egyet akartunk, én meg a világ: kigyógyulni a múltból. Rokonságunk mélyebb, egymásrautaltságunk szigorúbb volt bármely érdek és megfontolás sugallta összetartozásnál, a szó szoros értelmében vérségi kapcsolat volt köztünk, szerződésünkön az apám és apámhoz hasonló milliók vére volt a pecsét. Ez a már-már családias érzés a kordivat – vagy mondjuk úgy: korszükséglet – követelte politikai értékelésben nem minősülhetett többnek érzelmes baloldaliságnál, valamiféle ingatag rokonszenvnél, melynek gyakorlati értéke a semminél nem sokkal több. Ez az értékelés – egy bürokrata szemével nézve a dolgot – körültekintő volt, és rám nézve majdhogynem kedvező. Az én szempontomból – hadd legyek szerénytelen: a költők és a költészet szempontjából – téves és sértő. A költészet világában annak a másutt képtelen szókapcsolatnak, hogy tudatos érzelem, nagyon is komoly valóságtartalma van. Ezt az „ingatag rokonszenvet” én sok éven át és tudatosan őriztem, méghozzá nem azért, hogy szemellenző módjára megkíméljen az alkalmankénti gyötrelmes töprengéstől vagy épp a kínos röhögéstől; úgy őriztem, ahogy Párizs mellett a platinából készült méterrudat őrzik, minthogy ahhoz, hogy bármely távolságot méterrel mérni lehessen, kell lennie a világon egy rúdnak, amelyik csakugyan egy méter hosszú. Az az iskola, ahol én a létezéstudomány alapjait kezdtem tanulmányozni, az ostromlott város sötétséggel és bűzzel oktató pincéje, egy meghatározott mértékrendszer szerint gondolkozott, ezt a mértéket elvetve, gondolkodásom alapját tagadtam volna meg; az a homályos érzelem, amit én tudatos megfontolás után minden körülmények között épségben akartam megőrizni, a valóságban jóval több volt, mint a szegények iránt általában érzett, romantikus rokonszenv: a mérték volt, az életem méterrúdja, az esély, hogy a továbbiakban is lesz mit mihez mérnem. A környező világgal való ilyetén rokonságom az én szememben annyira sorsszerűnek és magától értetődőnek látszott, hogy az „egyéb követelmények” említésére csak cinikusan vigyorogni tudtam. És legbelül persze, ott, ahol a vers is készül, sebzetten dühöngeni.

Nem annyira persze, hogy a düh elvakítson. Első kötetem végül is sikeresnek mondható fogadtatása sem halványíthatta el azt a tényt, hogy legfőbb gondom még mindig a költői kifejezés, de nem ám úgy, ahogy ez minden költőnek mindig is gondja, hanem alapszinten: még mindig csak vágyakoztam arra az állapotra, melyben én mondom a verset és nem ő engem. Valamit viszont már sejtettem arról, hogy milyen költővé szeretnék lenni. „Gyerünk hát vissza a költészet kertjébe – gondoltam –, a tanulás, bár fáradságos, legalább békés tevékenység.”

Igazán nem gondoltam volna, hogy épp egy virágos mezőn fogok aknára lépni.

Az irodalmi közfelfogás engem a polgári költők tanítványának tartott. És ebben sok igazság volt. Városban születtem, városi volt az élményköröm, és ha öt évig az intézetnek nevezett stratégiai faluban éltem is, városi maradt a „szabásom”. Amellett én ezektől a költőktől két létfontosságú dolgot is tanultam. A nehéz időkben, amikor a rossz nyelvek szerint a szocialista realizmus sikeresen megszüntette az embernek ember által való ábrázolását, tőlük tanultam tanulni, tájékozódni, tőlük hallottam Apollinaire nevét. Tőlük tanultam viszont azt is, úgy értem, a példájukon okulva, hogy nekem csak módjával van mit tanulnom tőlük: az a zárt tökély, melyre verseikben ők törekedtek, az a sűrítéses technika, mely ezeket a verseket a leginkább jellemezte, az én alkatomhoz sehogy sem illett. A köznapi beszéd, melyről ekkoriban már kezdtem sejteni, hogy verseim egyik legnagyobb ihletője, a maga olykor tündökletesen tömör, máskor viszont rémítően ronda fordulataival, ki kellett volna hogy maradjon belőlük, mint afféle híg töltelékanyag; és a valóságnak azok a történettörmelékei is, melyeket az emlékezetem olyan makacsul őrzött, legföljebb színezékül szolgálhattak volna valamihez, holott számomra épp bennük nyilatkozott meg – az egyelőre még csak homályosan sejtett – lényeg. Ezzel együtt maga a technika halálosan izgatott; hogy is ne, amikor épp fogalmazni akartam megtanulni. Egyszerre voltam tehát elszántan hű és – már a kezdet kezdetétől – éppoly elszántan hűtlen tanítvány, és ami a későbbieket illeti, gondolom, ez volt a bajok gyökere. Amikor ugyanis a minden csoportos hadakozásra lényénél fogva képtelen, de az irodalmi háború stratégiai kényszere folytán mégiscsak e csoportosulásba számított Pilinszky verseiből kezdtem eltanulni azt a keveset, ami más számára egyáltalán eltanulható belőlük, hirtelen felröppent a vád, hogy én, kihasználva az ő háttérbe szorítottságát, lopom az ő verseit.

Már ez is mélyen jellemző a helyzetre: fuldoklók vádolnak meg azzal egy másik fuldoklót, hogy eltulajdonított az ő légterükből egy kortynyi levegőt. De még inkább jellemző az, ami ezután történt. Fentebb már utaltunk a bizalmatlanság légkörére. Most képzeljük magunk elé Ovidius Átváltozásai-nak helyi megfelelőjét: Bizalmatlanság, a sok hivatali munkától sápadt arcú, középkorú úr éppen egészségügyi sétáját végzi egy erdei sétányon, amikor a szemébe ötlik egy földre ejtett vessző, mellyel valaki a lég- és verstolvajt óhajtotta megvesszőzni; fölveszi, nézegeti, a hivatalosság érintésétől a vessző husánggá lényegül; mire azt a husángot – nevelő célzattal – a fejemhez sújtják, egy bunkósbottól szakad be a koponyám.

Részletek egy hivatalos levélből:

Pilinszky, akivel a filológiai hajtóvadászat idején gyakran megtárgyaltuk – előbb csak kényszeredetten vigyorogva, majd egyre gyakrabban föl-fölvihogva – ellene elkövetett vétkeim legfrissebb minősítését, akkorra már lekerült a vádlók listájáról. Már nem volt szükség rá. Ekkorra már egy szerkesztőség is kitelt volna állítólagos áldozataimból.

Föltehetünk két kérdést. Egy naivat: ki beszélt itt másról, mint irodalomról? És egy lényegesen kevésbé naivat: ki beszélt itt egyáltalán irodalomról?

A beatköltőket fejemre olvasó szakértő semmi esetre sem. A nevezett költőket nem olvasta, máskülönben csak nem olyan szamár, hogy így zúdítsa őket a fejemre, egy zárójel dézsájából. Egy név egy ilyen pörben taglózó hatású lehet, ennyi és ilyen csoportosításban – nevetség.

Magáért beszél különben a visszaküldött kézirat további sorsa is. Két évvel később csekély és a lényeget nem érintő kihagyásokkal, valamint némileg kibővítve megjelent. A kötetet a kritika többnyire kedvezően fogadta, csak egy kicsit sokallta benne – Dylan Thomast.

Nem ironizálok, nincs min. Azokban az években sok más társával együtt egy fiatal magyar költő kereste sokszor másokban is – magát; ha csak egyet is elfogad a neki fölkínált szereplehetőségek közül, ha komolyan veszi azt, hogy ő egy minden tehetség nélkül ügyeskedő kókler, vagy épp ellenkezőleg, egy szabálytalan lángész, egy Magyarországon élő, titkos amerikai – már húzhatja is magára a sírbolt fedelét.

Valójában önismereti pör volt ez, nem tulajdonjogi.

Én mindenesetre kaptam az alkalmon, hogy tisztázzam – nem magamat a vád alól, hanem a tennivalóimat magam előtt. Az ügy kapcsán Európa elrablása címen egy tanulmánynak álcázott ironikus kiáltványt írtam, melyben a költői egyéniség szerintem helyes értelmezését és a korszerű költészet föladatát kívántam megvilágítani. A tét túl nagy volt, a hangom túl kamaszos; kiáltványom stílusát ma már csak szemlesütve vállalom, okfejtésének lényegét azonban, hogy egy átmeneti kor maga teszi idézőjelbe az egységes korstílus fogalmát; hogy ebből következőleg ma a költői egyéniség legfontosabb föladata nyitottnak maradni, persze amíg és ahogy ez számára lehetséges; hogy a modern fogalmának csak a hagyományos fogalmához viszonyítva van értelme, azaz a múltat csak folytatva lehet megtagadni; hogy folytatni viszont – költői érvénnyel – csak tagadva lehet; tehát mindazt, amit korunk költőjének ellentmondásos helyzetéről akkor elmondtam – vállalom ma is.

Megfontolt voltam és gyerekes. Megfontoltan csak arról beszéltem, amit valóban fontosnak tartottam, a fölfogásomról, mely egymásnak szögesen ellentmondó nézeteket is képes volt teljes egységben maga ellen fölvonultatni. És gyerekesen bíztam abban, hogy ily módon helyes mederbe terelhetem a vitát. Mondom, zöldfülű voltam. Lebecsültem Don Basiliót, A sevillai borbély pletykamesterét. Az olvasók többsége úgy ítélte meg a dolgot, hogy mellébeszélek. Ahelyett hogy előadnám a lopott holmit, általánosságokról szavalok. A plágiumügy, adhatom közre ez irányú tapasztalataimat, minden mocsár közül a legundokabb. Csak egyszer lépjen bele az ember, azontúl ha mozog, ha nem, megállíthatatlanul süllyed lefele.

Illés Endre a múlt századi magyar dandy, az Anyegin-t fordító Bérczy Károly plágiumügye kapcsán időproblémának nevezi a plágiumot. A hírnek már van keletje, de a hírközlés még akadozik, a hírhozó szabadon garázdálkodhat, Bérczy környezete tájékozatlan, ő maga viszont több nyelven olvas; megtetszik neki Washington Irving egy beszélye, közreadja a maga neve alatt. A hírhozó visszaélt előnyös helyzetével, méltó jutalma a csúfos leleplezés. A plágium e fölfogás szerint egy hírközlési helyzet dicstelen terméke; e hírközlési helyzet egy bizonyos korban leginkább a kis népek irodalmát nyomasztja, az ilyen irodalmakban a plágium egy ideig valóságos ragályként terjed, majd a híráramlás fölgyorsulása véget vet mindennek, a plágiumot az irodalom kinövi.

Ki, csakugyan? Kétségkívül igen, amennyiben plágiumon az idegen holmik eltulajdonításának ezt a csirketolvajok által művelt válfaját értjük. Mindeddig ugyanis hallgatólagosan feltételeztük azt, hogy a meglopottnak szilárd jelleme és szuggesztív egyénisége, a tolvajnak viszont csak jellemfogyatéka van.

De mi van akkor, ha egyéniségek kerülnek egymással szembe?

Többé-kevésbé bizonyítottnak vehetjük, hogy Blaise Cendrars előbb írta meg Húsvét New York-ban című nagy versét, mint Apollinaire a maga Égöv-jét. Anekdotákon, pletykákon és a vádaskodások tényén túl a két vers szövegének egybevetése is azt a föltételezést látszik alátámasztani, hogy Apollinaire Cendrars hatása alatt dolgozott a maga szövegén. A párizsi kávéházakban, majd ennek nyomán a francia irodalomtörténetben föl is hangzik a vád: Apollinaire plagizált. És ha a kis tolvajok mércéjét alkalmazzuk e hatalmas rablóra: nem alaptalanul. És mégis annak a megállapításnak, hogy Apollinaire verstolvaj, nincs az égvilágon semmi értelme. Bárki és bárhogy hatott rá: a Húsvét New Yorkban egy kivételes képességű költő nagy verse, az Égöv viszont századunk költészetének sarkköve.

Az irodalmi hatás – szellemi bankügylet. Minden a felek hitelképességén múlik. A plágium – vetjük a magunk érvét az Illés Endréé mellé – mindenekelőtt: egyéniségprobléma.

Mármost engem – ezek szerint – azzal vádoltak meg, hogy fedezetlen csekkekkel szélhámoskodom. Hogyne eredt volna hát a nyomomba az irodalmi igazságszolgáltatás? Egyik költőtársam egy tanulmányában azon aggályának adott hangot, hogy rám nyomasztólag hatott Allen Ginsberg. Jóban bízott, hogy fog rajtam a feddés. „Úgy látszik – derültem a rám jellemző megátalkodottsággal a kritikai észrevételen –, hogy őt jobban nyomasztja Ginsbergnek rám tett hatása, mint engem magamat.”

Nem véletlenül idézem itt ezt az önteltségtől sugárzó mondatot. Bűnös voltam, és nagyobb dologban, mint egy csipcsup csirkeügy. Mérhetetlen gőgömben vakon bíztam abban, hogy bárkit is engedek be magamba, túlélem a rám tett hatását, mivel a versekkel kitöltendő csekkek mögött ott a roppant fedezet: a háború, a pince, az intézet, a pofonok.

De hát hogy kerültem én ebbe az egészbe?

Első kötetemben a kritika költői képek gazdagságát dicsérte, és a képalkotás szertelenségét bírálta. Kép, kép, kép – jellemezhetném én is Hamlet módjára a kezemben tartott könyvet, akkori magamat. Versnek akkoriban csak a képekből épülő látomást tartottam, minthogy csak ennek a ködszerű gomolygásnak a keretei voltak elég tágasak ahhoz, hogy közöttük elférjen a háborús halálélmény és a rákövetkező föltámadás. Emellett olvasmányaim is ebbe az irányba tereltek. Előbb József Attilát, majd Blake-et, végül Lorcát olvasva – az utóbbi kettőt fordítva is – döntöttem úgy, hogy a vers általam keresett, titkos, arkhimédészi pontja a költői kép. Ez testesíti meg a testtelen sejtést, ez ad neki súlyt és körvonalat. Egy ideig ment is minden, mint a karikacsapás. Ontottam a képeket, mint egy bedobós automata. A baj akkor kezdődött, amikor rájöttem, hogy ennek a technikának nemcsak határtalan lehetőségei, hanem nagyon határozott veszélyei is vannak. A képlátás a láthatót a láthatóval dúsította, a látvány elemei szaporodásnak indultak, mint a baktériumok, mire a vers puffadni kezdett, a képgomolygás mindinkább láthatatlanná tette a központi magot, a szilárdnak óhajtott harmónia végül is jó, ha az alkalmi rögtönzés benyomását keltette. Ebben az értelemben csakugyan impresszionista voltam, egy impresszionista technika foglya; bármikor a papírra tudtam remekelni egy óceánt, de nem tudtam leírni egy értékelő mondatot. Márpedig a végső célom épp ez lett volna, az ítélethozatal.

Módszert a megoldásra sok költő kínált, de engem csak két verselési mód érdekelt igazán, a Pilinszkyé és a Ginsbergé. Ahhoz, amit ők csináltak, nemcsak fülem, hajlandóságom is volt. Bár azt, amit csináltak, nagyon is különböző módon csinálták. Sokak szemében már e két költőnek egymás mellett való említése is agyrémnek tetszhet. Egyfelől Pilinszky, a maga németes pontosságával, katolicizmusával, háborús kárhozatkomplexusával, zárt versformáival, éles jambusaival, szűkszavúságával, akkor még kevés versével, szám szerint vagy ötvennel, vékony alakja mögött az elnémulás kísértetével; másfelől Ginsberg, a nagyszájú, zavaros, üvöltöző, hetet-havat összehordó, bőbeszédű, kövér amerikai, akit legfőképp a terjengősség veszélye fenyegetett, hogy az egyéb veszélyekről most említést se tegyünk – ez csakugyan eléggé különös párosításnak tűnhet föl még ma is. Első pillantásra. Költői technikájuk ugyanis egy lényeges ponton meglepő egyezést mutat. Amikor Pilinszky azt írja: „…a haragos ég infravörösében…”, éppúgy jár el, mint Ginsberg, aki „az árnyékszékek titkos benzinkút szolipszizmusát” emlegeti; a két megoldás bármennyire is különböző értékű (a Pilinszkyé költői telitalálat, a Ginsbergé csak afféle ha-akarom-elhiszem színvonalú közlés), egymásnak mégis közeli rokonai: az idézett összetételekben mindkét költő az egzakt tudás fogalmaival szikráztatja össze a költői megismerés eredendően érzelmi természetét, mely összeszikráztatásban az elvont fogalom az érzelmi közlés hitelét hivatott növelni. Ott volt a szemem előtt, amit kerestem, a fából vaskarika, az érzéki fogalom, a hús-vér absztrakció.

A gyártási titokkal együtt. A verselemzőket megtéveszthette a látszat: Pilinszky jambusai és Ginsberg szabad verse; nekem, a profinak látnom, illetve inkább hallanom illett a mindkét esetben azonos trükköt, a monotóniát. Pilinszky galoppban dobogott végig egy soron, hogy a következőn ugyanabban a tempóban dübörögjön végig, közbül a szándékoltan csikorgó rímek: a vers szúrt, akár egy tövis, katatón ismétlődéseiből sütött a legváratlanabb kapcsolást is hitelesítő, száraz őrület. Az már igazán csak személyes érdekű apróság volt, hogy Ginsberg ugyanezt a monotóniát egy dobot püfölve állította elő, s hogy ehhez még – egy-egy strófányi méretű, hosszú sor első szavától az utolsóig – magas fejhangon, kitartóan üvöltött. A lényeg a kisagyra mért, hosszú ütéssorozat volt, álnok emelkedettséggel mondva, a szuggesztív zene. Mindazonáltal a két eljárás két verslehetőséget is sejtetett, egy zártat és egy nyitottabbat. Sőt. „Ahol van kettő – gondoltam –, miért ne lehetne egy harmadik is?” Miért ne lehetne a két formát egymáshoz közelíteni? Beoltva az egyiket, az artisztikusan zártat az élőbeszéd közvetlenségével, és megszabadítva a másikat, a szabad verset a túlzott terjedelem tehertételétől. Nincs mese, vérszemet kaptam. Olyan voltam, mint a legendás növénynemesítő, aki egy rosszmájú pesti vicc szerint keresztezte a jobb lábát a ballal, mire… de hát ez még odébb volt.

Módszeresen láttam neki költőim kifosztásának. Egy sorvég, egy dallam, egy nyelvtani szerkezet. Személyiségük viszont a legkevésbé sem hatott rám. Pilinszkyvel barátság fűzött össze, de katolicizmusa meg sem érintett. Egy ízben röhögésemet visszafojtva hallgattam végig egy értekezését, melyet egy utcai séta alkalmával rögtönzött az úrfölmutatás jelentőségéről. Tudtam persze, hogy az ő istene nem a templomi nénikék fehér szakállú bácsija, hanem az emberi gondolkodást mindig is vonzó végtelenség, de az én közegem végzetesen más volt; amellett a szemem is meg volt verve valami átokkal, nem tudtam nem észrevenni a vaskorlátot, melynek János a jelképfejtés közben egy hirtelen mozdulattal nekitámaszkodott; a korláton tábla, a táblán fölirat: FÉRFIAK. Más alkat voltam, mint ő, segíthetetlenül. Ami pedig Ginsberget illeti, nála épp annyival gondolkodtam hatásosabban, amennyivel jobb oktatási intézmény egy agyonbombázott, közép-európai főváros, mint a New Jersey-beli Paterson. Nem sokkal az Üvöltés után kezembe került Ginsbergnek egy tanulmánya, melyben a kubai forradalmat köszöntötte. A kubai népet, olvastam hangosan röhögve, úgy szabadította föl a forradalom, mint őt a homoszexualitás. Az én szülővárosomban évezredes szokás szerint többnyire fegyverrel oktatták a szociológiát, onnan nézve ez a megállapítás nem látszhatott többnek, mint léha sületlenségnek. Költőimnek legkevésbé szelleme izgatott; az a mód érdekelt, ahogy kézbe fogják a megmunkálandó munkadarabot.

Csak ez és semmivel sem több. Egyik leginkább „pilinszkys” versemben olvasható ez a két sor:

Ezt a két sort nem írhatta volna Pilinszky. Nem mintha nem lett volna jobb költő nálam, nem mintha nem lett volna elég jó költő ahhoz, hogy bármit megírjon, aminek szükségét érzi. Csakhogy épp ennek a két sornak ő nem érezte volna szükségét. Ebben a két verssorban Pilinszkyre utal majdnem minden, a kicsit megbillentett szórend, a szándékoltan kizengetett jambus, az érzékien zizegő nádasnak és a szüzesség fogalmának egy felfokozott állapotra utaló jelzővel való összekapcsolása, és mégis, ezt a jelenetet ő sohasem láthatta volna. Az ő világában mások voltak a nők, másmilyeneknek kellett lenniük. Hosszú combjuk kellett hogy legyen, imbolygó járásuk, ahogy egy pillanat vakító fényétől káprázva tétováznak üdvösség és kárhozat között. Esetleg cigarettázhattak, és föltétlenül beszélniük kellett legalább egy idegen nyelvet. Az a bicikliző parasztlány, akit én a Balaton-part nádasa mellett láttam, az országúton, és akinek vastag combjáról egy pillanatra fölcsapta a szoknyát a szél, az ő látóterén észrevétlenül siklott volna át. Ehhez a látványhoz én kellettem, az én nehézkességem, karcsúnak korántsem mondható termetem; eklektikus módon keverve a valóság terminológiáját az asztrológiáéval: a szigligeti Alkotóházból elszabadult Bika.

Ginsbergtől ugyanakkor átvettem a fölsorolást, a komplikált jelzős és birtokos szerkezeteket, és mindezeket megpróbáltam beleépíteni a magam impresszionistának vélt szabad versébe, remélve, hogy a lineáris szerkesztés szilárd rendbe fogja a képzuhatagot. Magamtól haladtam őfelé, leginkább az a versem mutatja a „nyomasztó hatást”, melyet legutoljára és már-már szabadon írtam, és éppen őellene. Áttörés című versem (az, amelyikért Kassák megdicsért) egy győzelmi himnusszal fejeződik be, a himnusz a világ érzéki varázsát dicséri, egy arcot, egy közönséges hétköznap egyetlen óráját, egy kézfogás melegét. Versem kétségkívül „jobb” volt, mint Ginsbergé, jobban volt szerkesztve, képi zuhataga áttekinthetően volt tagolva, és az automatikus írásból adódó kitérők nélkül tartott célja, a himnusz felé; kettőnk teljesítménye közül mégis a Ginsbergé volt költőileg érvényesebb. Egyszerűen azért, mert az ő verse még valami mással is együtt lélegzett, föltehetőleg épp azzal, amit az előbb olyan ironikus fölénnyel volt szerencsénk említeni, a New Jersey-beli Patersonnal, azaz a születésével, a körülményeivel, anyja őrültségével, egyszóval a sorssal. Sikerrel keresztezve jobb lábamat a ballal, ültem a földön, és töprengtem. Ahhoz a komplikált világhoz, a háborús békéhez, melynek terheit a vállamon viseltem, a versnek ez az általam üdvösnek vélt, lineáris szerkesztésmódja túl merevnek bizonyult; legjobb versemnek a hosszabbak közül épp azt éreztem, melyben a legkevésbé sikerült levetkőznöm korábbi „hibáimat”. A nagy síkság-nak, ennek a hazai körképnek nemcsak az anyaga volt hazai, a lélegzetvétele is, szabálytalan tagolása kétségkívül a saját gondolkodásom ritmusát tükrözte. Bánni azonban így sem bántam semmit. A kisebb versek között volt egy Walt Whitmanról szóló darab, egy poétikai öszvér, afféle zárt szabad vers, melyben rajta kívül senki más nem volt jelen, csak én, de ez az ÉN többé nem volt azonos azzal a személlyel, akitől oly hevesen óhajtottam megszabadulni: már érződött rajta a kétirányú kísérlet szakmai tapasztalata. Az történt tehát velem, ami minden korok fiatal költőjével, aki újra és újra két pisztollyal a kezében áll ki az országútra, hogy megállítsa az arra haladó postakocsit: „Mars ki”, mondja tisztelettől elfúló hangon az elődöknek, majd zsebében a zsákmánnyal eltűnik abban a sűrű ködben, melynek köznapi neve: a jövő. Ami engem illet, arcátlanságomért ott bűnhődtem meg, ahol az a legérzékenyebben érintett, a verseimben. És ez így volt rendjén, egy zokszavam sem volt. Tiltakozni én mindig is az ellen tiltakoztam, hogy becsületes, országúti rabló létemre sanda zsebtolvajként fogjanak pörbe.

Az Áttörés mindazonáltal nemcsak hírhedt, egy szűkebb körben híres költővé is tett. Latinovits Zoltán, a színész, akit akkoriban még nem ismertem, megtanulta, magnóra mondta, aztán a dolog annyiban is maradt. Előadóestjeinek műsorára, ma már kutatni sem érdemes, miért, nem vehette föl. Öngyilkossága után eszembe jutott ez a majd másfél évtizede elmaradt találkozás, és megkeseredett bennem az emlékezés. Az Áttörés ugyanazt a háború nevelte generációt célozta volna meg, mint az ő annyi szenvedéllyel elgondolt, ideális színháza, de mindkettő csak a képzelet világában. Az Áttörés, ez az „irodalomtörténeti jelentőségű vers”, ahogy kötetem megjelenése után egy kritikusa jellemezte, ott maradt a maga – számomra különben már akkor is kétséges – irodalomtörténeti jelentőségével egy verseskötet konzervdobozában, mint a bádogba zárt szardíniák. Latinovitsból pedig, aki kivételes versmondói képességével talán megsejtethette volna azt, ami a versben nem tanult „költészet”, hanem igazi szenvedély volt, hajszoltan filmező, kőszínházi színész lett, szerepeiben démoni, magánéletében magát romboló öngyilkosjelölt. Néhány évvel később egy előadóestemen színészként működött közre; gyakorlottan, közönyösen. Valamit végleg lekéstünk, a fiatalságnak egy minden zűrzavarával együtt is pótolhatatlan pillanatát: a színészszobában nyomtuk a süketet, áradt belőlünk az undok és halálos felnőttfölény. Védekeztünk persze, ekkor talán már egymás ellen is; ha már igazi közünk nem lehetett egymáshoz, ne legyen semmilyen sem, gondolhatta bennünk egy emlékező sejtcsomó, mely nem felejtette el a hajdani, közös kudarcot, még a hatvanas évek elején, amikor ismeretlenül is ugyanazon az aknamezőn sétáltunk, ő mint „összeférhetetlen őrült”, én mint „egyéniség nélküli költő”.

A pislákoló, hazai glória különben, mintegy kárpótlásul, külföldön is körülcsillogta a fejemet. 1964-ben a Párizsban élő magyarok közül azok, akiket érdekelt a hazai költészet sorsa, úgy fogadtak, mint a modernség hazai katonáját. A fogadtatás, különösen az otthoni, barátságtalan légkör után, érthetően jólesett. Lubickoltam a kis, magyar sziget rokonszenvében. Aztán kaptam egy telefont. A telefonáló arról értesített, hogy az egyik külföldi rádió magyar nyelvű adása dicsérőleg foglalkozott velem. Az előadó különösen azt értékelte tevékenységemben, hogy én nem adtam meg magamat a hazai provincializmusnak, hogy én a nyugati költészet legújabb eredményeiről is tájékozva vagyok. A dicséreten mélyen elgondolkoztam. Tájékozottságom említésének Párizsban semmi súlya sem volt. Azt, amit én tudtam, tudhatta bármelyik francia egyetemista, ha érdekelte a dolog. Tájékozottnak lennem csak otthon volt értelme, ismereteimnek csak az a magyar provincializmus kölcsönzött némi fontosságot, melyhez a külföldi rádió előadója szerint nem sok közöm volt, de amely a valóságban lényemet mindennél inkább meghatározta. Ültem egy párizsi lakás erkélyén, néztem a Szajnán sodródó uszályokat, és riadtan éreztem, hogy azokhoz, akikkel otthon háborúzom, sokkal mélyebb közöm van, mint azokhoz, akik itt rokonszenvükkel és ingyenvacsorával fogadtak.

Nehéz megnevezni azt az érzést, ami hazafelé utaztamban eltöltött. Szorongva és ugyanakkor megkönnyebbülve bámultam a vonatablak négyszögében elsikló osztrák tájat. Nem tudhattam, hogy mi lesz a visszaadott kézirat sorsa. Nem tudhattam, hogy lesz-e még egyáltalán kötetem. Nem tudhattam, hogy nem a külföldi rádióadás lesz-e az a bunkó, amelyikkel legközelebb valaki főbe sújt. A határon átérve mégis úgy nyújtóztam egy nagyot, mint aki végzett egy nehéz föladattal. Kinn a táj képe megváltozott. Szegényesebb, falusibb lett; az udvarvégi kerítések mentén zölden hullámzott a gaz. Otthon voltam, otthon. Születésemtől fogva ezt a nyelvet beszéltem, ezt a beszéd előtti beszédet, ezt az egymáshoz-bújtunk-a-pincében, ezt a csirke-kapirgál-a-poros-udvaron nyelvet; ismertem minden árnyalatát, a szépségét, a gorombaságát, a humorát (– Képzeld, Erzsikém – mondja anyám, aki tizennyolc éves koromban költői ambícióim miatt kitagadott –, a fiamról tegnap egy negyedórán át beszélt a Szabad Európa. – Kedves Icám – mondja Erzsike, a vállalat személyzetise –, én a te helyedben ezzel nem dicsekednék. – De miért, édes Erzsikém – kérdezi anyám, az áruforgalmi osztály erőssége –, amikor igazán olyan szépen beszélt róla?); úszom a sötétségben, a kattogásban, és a torkomat szorongatja a döbbenet, hogy ezt a fullasztóan szűk, kis világot, a szegénységnek ezt a magas nyomású főzőedényét, kimondani is alig merem, de akkor is így van, szeretem.

Nehéz évek jöttek.

Nehéz évek? Nana.

Igenis, nehéz évek.

Megyek az utcán, szembejön Szervusz-hogy-vagy, a barátom, meglát, visszahőköl, majd egy teljes életre elegendő érdeklődéssel kezdi szemlélni az Ádám Férfiruhaház kirakatüvegében elhaladó tükörképemet; végre elmentem, tiszta a levegő, a többnyire jól informált és a legújabb divatmodellekre hirtelen ráunt kirakatnéző a megkönnyebbülés fiatalosan ruganyos lépteivel halad tovább, az egyetem épülete felé.

Szemmel láthatóan valami baj van. De azért várjunk még a Lear király könnyfacsaró viharjelenetével.

Nem sokkal azután, hogy egyik napilapunk két vasárnapi számában is egy-egy egész oldalas cikk taglalja Nietzschének és Schopenhauernek gondolkodásomra tett kártékony hatását, a néphadsereg egyik kötelékében, melyet átmenetileg a jelenlétemmel erősítek, legfőbb főnököm, az irodalompártoló őrnagy így tolja le a honvédség polgári alkalmazottját, a gyerekképű fotóst, aki azóta maga is a sajtó kitűnősége lett:

– Magának büdös fölmenni azokért a rohadt kulcsokért egy emeletet, amikor az Orbán elvtárs, aki civilben egy híres író, szó nélkül le tudja hozni őket?

Igaz, másik főnököm, a százados gondterhelten olvassa az irodalmi hetilap egy korábbi példányát. Először csak a fejét csóválja, majd egyszerre felém fordul.

– Mondja, Orbánkám, megmagyarázná mégis, hogy ez mi a frászt jelent?

Az „ez” – egy költemény. A költemény fölött a nevem. Verselemzés címén pirulva makogok, mit sem tudva még a költemény későbbi pályafutásáról, az ismételt megjelenésekről, köztük az angol nyelvűről a Hogyishívják New York-i kiadónak a világköltészet prózaverseit tartalmazó antológiájában.

– Az a baj magukkal – mondja a százados –, hogy egy kurva szavukat se érteni. Se versben, se prózában. Na, jöjjön, meghívom egy kávéra.

Ezek lettek volna a nehéz évek? Amikor egyenruhában feszítő, zord kritikusom atyai mosollyal a szája szögletében hívott meg egy kávéra? Vagy – de ezt szigorúan csak négyszemközt mondom – egy fröccsre a közeli borozóba?

Ezek bizony.

– Te sokkal nagyobb költő vagy, mint a Weöres – mondja a barátom, a maga szakmájában máris nagynevű művész. – A Weöres csak a költészetet tudja, te tudsz valami mást is.

„A lék – gondolom halálos riadtsággal –, csak bele kell esni. Csak el kell hinni ezt a marhaságot, és többé nincs semmi baj.”

A klinikán, ahol idegkimerültséggel kezeltek, láttam igazi őrülteket is. Merev arcukból kifelé bámult, de befelé figyelt a szemük. Hangokat hallottak; a szomszéd szobában mindig krákogott valaki, még ha nem is volt szomszéd szoba; rájuk szó szerint vonatkozott a fordulat, hogy élik a saját világukat. Az orvosok jobbára csak bámulták őket, nemigen tehettek értük bármit is; a betegség függetlenül és sérthetetlenül sétált föl-alá a máskülönben civilizált magaviseletű és divatos pizsamát viselő szerencsétlenekben, akárcsak ők maguk a folyosón; a szabadságnak ez a formája csak irtózattal tudott eltölteni.

Igen, a nehéz évek. Az önismeret nehéz évei.

Egész jól indultam, csak… Nem volt velem semmi baj, csak…

Csak kiderült, hogy nem vagyok közéleti költő. Nem érdekel a politika.

Nem-e?

Első kötetemben a húszas éveiket járó költők bájos mindent-megfontolásával tegezem le Theodor Heusst, a Német Szövetségi Köztársaság elnökét, aki a nürnbergi pert „gyalázatos megtorlásnak” nevezte. A Fekete hadosztály című versből árad a parnasszista költők külügyi szóvivők tapintatát idéző, megfontolt szépségimádata:

És így tovább, hűvös, társadalmon kívüli szenvtelenséggel.

A fenti verset különben a mondott kötetben még két másik, hasonlóképpen elvont szépelgés előzi meg. Az egyiknek a címe: Levél Nyugatra, a másiké: Kína.

Persze, nem panaszkodhatok. Ott villog a mellemen az érdemrend: „antifasiszta”.

És hát mit akarok én? Ha egyszer a saját koromról, a környező valóságról nincs mit mondanom.

Idézet három évvel későbbről, A nagy síkság című versből:

Miről is szól ez a vers, tűnődhetett a figyelmes olvasó, a Holdról?

Föltehetőleg arról. Vagy Amerikáról, az amerikai költőkről, mint az Áttörés-nek ez a néhány sora is:

Vagy mint ezek a sorok a következő kötet A sánc című verséből is:

Majd néhány sorral később:

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs azt állítani, hogy én valaha is abban az értelemben lettem volna közéleti költő, ahogy ezt a meghatározást a hatvanas évek kritikai gyakorlata a költőkre és a költészetre alkalmazta.

Épp erről van szó, a kritikai gyakorlatról.

Mert azt viszont állítom, méghozzá megátalkodott konoksággal, hogy ott, ahol egy nem közéleti, tehát egy „magánérdekű” költő szövegei olyanok, mint a fentebb idézettek, ott valami baj van magával a meghatározással. Tágabb értelemben: az irodalom önismeretével. És persze – ismét szűkítve a kört – a költővel is, aki nem akar megmaradni a számára kiutalt kaptafánál, hanem folyton belebeszél a mások, a közösség dolgaiba.

Csak nem úgy, ahogy ez tőle elvárható.

Működésem kritikai visszhangjában már a kezdet kezdetén is aránytalanul nagyobb hangsúly esett a hogyan-ra, mint a mit-re. Mintha verseimnek nem is lett volna témaköre. Magyarország valahogy szóba sem jött.

Már hogy jött volna, amikor verseimből hiányoztak az időszerű kérdések. Emeltebb hangon szólva: a kor valósága, az élet?

Amivel – az imént láthattuk – majdhogy fulladásig voltak tele.

A közéleti költő – szerencsétlen kategória. Nem az a baj vele, hogy túlzott követelményeket támaszt. Épp ellenkezőleg, az a legfőbb hibája, hogy azt a korról korra változó, de mindenkor izgalmas viszonyt, mely az emberi gondolkodás két kiváltképp fontos formája, a költői és a politikai gondolkodás között mindkettő kezdete óta fönnáll, leszűkíti a költő valamely képzeletbeli értekezleten elhangzó felszólalásának aktusára. Kirekesztve ezzel – mondjuk ki végre a nevét – a politikai költészet köréből mindazt, ami nem a költészet „újságírása”.

Megkerülve egy paradoxont, amitől elvérezni a költészetnek időnként becsületbeli dolga.

Ideális esetben mind a költészet, mind a politika a tevékeny világalakítás művészete. Épp csak a világ más, amit alakítanak. Az egyik az igények határtalan, a másik a lehetőségek nagyon is körülhatárolt világán igyekszik igazítani; viszonyuk afféle munkamegosztás, mondjuk, hogy egyik szavunkkal üssük agyon a másikat, hisz ez a munkamegosztás épp a lényegénél fogva sohasem lehet igazán tökéletes; igény és lehetőség egymástól az, ami; határ és határtalanság egymást föltételezi; a két világ egyazon valóságának két arca, és a kétfajta gondolkodás ugyanarról gondolkodik másként; „a költészet célja a gyakorlati igazság”, mondja Lautréamont, de mi más a gyakorlat célja, ha nem a legmerészebb költészet, az elképzelt jövő? A kölcsönös egymásrautaltság e szövevényes történetének csak egy-egy kivételesen ritka pillanata a Petőfiké, amikor minden úgy vág egybe, hogy a világ akár egy jelszóba is tömöríthető, de ezek mögött a nagy pillanatok mögött mindig is a közönséges pillanatok végtelen sora dereng föl; a politikai költészetnek csak egyik – irigy csodálkozásra méltó – válfaja az, amelyiknek világfordító gesztusokra telik, de a világfordító gesztust mindig is a makacs értelmezés szüli, és mi mást csinál az adott világban magát értelmező ember, mint politizál?

Mint például József Attila az Eszmélet-ben. Mondjuk erre a versre, hogy „feszül a közéletiségtől”, és előttünk áll a nagy semmi, ahogy épp a szájunkból kanyarog kifele.

Engem mindig is vonzott a politikai költészet, mondom, és megállok, mert meghallom a saját hangomat.

Vonzott? Még szép! Magántermészetű emlékeim között egy tank áll az udvaron, oltják a szemközt égő házat, a falon plakát lóg: FŐBELÖVETÉS TERHE MELLETT… Próbáltam volna mást csinálni!

Próbáltam, nem sok sikerrel. Első kötetem egyik szerelmes versébe, a Hőség címűbe, melyben egy kigombolódott blúzról és a kigombolódás sejthető következményeiről esik szó, egyszerre csak beúszik egy plakát képében a világ: „Szerződéses marhák”. A képben némi önirónia is föllelhető; a szövegösszefüggés valami olyasmit is sugall, hogy a marhahúsellátás megjavítására szerződtetett marhák közül az egyik legemlékezetesebb a szerző, akinek még ebben a pillanatban is meg tud akadni a szeme ilyesmin, minthogy neki, a főkolomposnak van még egy másik szerződése is, a világgal, az emlékezésre, FŐBELÖVETÉS TERHE MELLETT… már el is múlt, már ott vagyunk megint a helyszínen, szénaszag, fent / egy fecske villan el, féloldalával / súrolja a kék-fehér végtelent.

Eszembe sincs lenézni azt a költőt, aki egy napihírre tudja építeni a versét. Vagy azt, aki igazi verssel tud beleszólni a napihírek világába. Sohasem hittem, hogy a költészet fölosztható egy a költők által művelt, magasrendűen bonyolult művészetre és a köznapi dolgok egyszerű költészetére. Napihírre remekmű is épülhet, ahogy a legmélyebb megrendülés is sugallhat versnek csak pirulva nevezhető vackot, ha a sugallat éppen rossz napot fog ki. A költészetben jószerivel egy igazán biztos pont van, a versíró minden megszerzett technikán és tudáson túli bizonytalansága. A féléber ihlet szeszélyesen markol föl ezt-azt, a szerelmes versben váratlanul meglobogtat egy plakátot, a plakátnak készülő versben éppoly váratlanul a költészetet… A más dolgában mindig okosabb költő pedig ott áll a megszenvedett tanulsággal, és szíja a fogát: épp most tanulta meg egy életre, hogy mit tehet a saját oltalmára. A semminél nem sokkal többet, azt, hogy megpróbálja kiismerni, ha nem is az ihlet, de legalább a saját maga természetét.

A politikai költészetben engem a vers észjárása izgatott. Az a mód, ahogy a költemény – artistaként szaltózva a mélység fölött – átlendül az egyszeriből az általános érvényűbe, egyik világból a másikba. Ahogy például József Attila verse, a Gyönyörűt láttam. A képzelet határtalan világába, ahol a jelképes rózsa ellenpontja a „nagy darab kő, a valóság”, egyszerre csak bejön valaki a Székesfőváros Elektromos Műveitől, hogy kikapcsolja a hátralékos ügyfél villanyát; „igen – gondoltam, ez a csoda”, és joggal gondoltam ezt, mert ettől a versbe besétáló, talán egyenruhát is viselő díjbeszedőtől változik meg egy csapásra minden; a hivatalos közeg gyorsan akar végezni, talán az ajtót is nyitva hagyja, de a nyitva hagyott ajtón át nem az udvarra, hanem a világra látni, ahol bankó a bombarobbanás / s mint fillér száll szét a szilánkja; a vers végül, mintegy kötelező udvariasságból, visszalendül a csillagok közé, csakhogy most már viszi magával a rémült órakikapcsolót is, hogy a nagy csillagos ürességben, Goethe és Madách világában ott pompázzon valaki az elektromosoktól is. Persze hogy ez izgatott, a lényeg.

Csakhogy itt újból és újból beleakadtam valamibe. Góngoránál, akit ez idő tájt fordítottam, hasonló mutatványra bukkantam. És nemcsak én, Lorca is, nevezetes tanulmányában. Különbség, ha van, a kellékekben; Góngora többnyire egy virágszirmot használ ugródeszkának, hogy fejest ugorjék a mennyei uszoda csillagokkal teli, határtalan medencéjébe. És mégis – kell-e mondanom, hogy a két mutatvány, miközben tökéletesen megegyezik egymással, tökéletesen különbözik is egymástól? Ott voltam megint, ahol a part szakad. Ezredszer is a mellékes részleteknél, a kellékeknél, a nyavalyás költő nyavalyás modoránál.

De hogy az én verseimnek a modoruk lett volna az egyetlen – bármilyen értelemben – említésre méltó tulajdonságuk?

Verseimbe azért került annyi, már-már kibírhatatlanul sok irodalom, mert én abban is a valóság versbe-emelésének trükkjét kerestem, azaz a mások versében is a magam valóságát, pincéstül, hullahegyestül, intézetestül. Végső soron tehát azokat a köznapokat, amelyek fölött – állítólag – úgy néztem el akkoriban, mint valami gróf.

– Ti miért nem álltok ki a rendszer mellett?

A kérdést egy ingerült irodalomtörténész tette föl nekem és néhány hozzám hasonló „modernkedő” költőnek, a hazai irodalmi életet fölbolygató, ádáz modernségviták idején.

Igaz, ami igaz, válasz helyett kukán szívtam a cigarettámat. Nem mintha a kérdés váratlanul ért volna. És mégis – egyszerűen nem tudtam mit mondani. Szokás szerint túlkomplikáltam a dolgot. Én erre a kérdésre nem „valamit” szerettem volna válaszolni. Én erre a kérdésre válaszolni szerettem volna. Ha tudtam volna rá a választ. Ha lett volna szentenciám a költői létezés eredendő ellentmondására.

Én amikor azt gondoltam, hogy a világban magát értelmező költő szükségképpen politizál – úgy értettem: a versében. A gyakorlati politikai tevékenységre egyszerűen alkalmatlannak éreztem magamat. Érteni ha értettem valamihez, a vershez; meg tudtam mondani, melyik vers jó és melyik nem, és egyre inkább azt is, miért. Ha valamilyen hivatalt egyáltalán el tudtam volna látni, legföljebb egy versszerkesztőét. Vers és vers és vers; életem minden dolga ezzel az átkozott fényűzéssel függött össze. Költő voltam, már amennyire az voltam, és csak költő kívántam lenni. „Csak” költő. Az ellentmondás abban állt, hogy én ezt a csak-költőt éreztem a legtöbbnek, ami tőlem telik. Amit adni tudok. Másoknak; persze hogy nekik. Szorult helyzetemben tehát föltaláltam a közérdekű magánzót, és képtelenségeimet azzal tetéztem, hogy találmányomat nem éreztem képtelenségnek.

Az a két lábon járó ellentmondás ugyanis, akinek éreztem magam, épp ekkoriban hozott egy életre szóló döntést, melyet már nemcsak a költői szeszély nevezhet politikai természetűnek.

Az, hogy 1956 őszén nem disszidáltam, érzelmi döntés volt. Angolul már egy ideje gagyogtam, és nyelvi képességeim természetét már ismertem annyira, hogy tudjam, rám igazából csak ragadni tud a nyelv, azt viszont meglepő hatásossággal teszi. Egy éven belül jól, két éven belül már akcentus nélkül vagy épp csak leheletnyi akcentussal beszélhettem volna angolul. Még egy kis idő, és írhattam volna is. Angolul – a pesti pincéről. Az életemről, melynek minden pillanata Magyarországgal volt teli. Ezen nem is volt mit gondolkozni.

Azon már sokkal inkább, ami majd tíz évvel később történt velem Párizsban. A pesti főiskola valamikori tanára, ekkorra már kiábrándult új-francia és lelkes Kína-párti, világpolitikai szemináriumot tart nekem egy jelképnek is fölfogható, szélvédett helyen, melyet írói fogásként csak a következő mondatban kívánunk megnevezni. „Elkényelmesedtetek, ti már nem vagytok igazi proletárok”, mondja, és előrefordul, hogy beindítsa a Peugeot 404-est; a Citroënnel annyi baja volt, hogy végül is eladta; „a Peugeot egy megbízható márka”.

Halk berregéssel suhanunk a történelemben.

Két nappal ezelőtt hasonló körülmények között hallgattam végig egy előadást a nyugati demokráciák vívmányairól. A két előadásban semmi közös nem volt, csak az az álmatagon is holtbiztos mozdulat, mellyel az előadó az indító kulcs után nyúlt. „Ez a mozdulat – bámulja a Kína-párti előadó hátát az elvont szépségek kedvelője, a költő –, ez Franciaország. Ez a megvan-tehát-nem-érdekes, ez az oda-sem-kell-figyelni-rá, mintha egy vízcsapot nyitna ki.”

Szédítő mélységbe bámulhattam. A birtoklás biztonságából a nincsek történelmébe. A véletlen közönyös pofájába, hogy egy helyütt megmaradtak a házak, az utak, a csatornák, másutt meg nem. Még nem tudtam arról, hogy rövid időn belül otthon is boldog-boldogtalan kedvelt szava lesz az „infrastruktúra”; csak azt tudtam, hogy annyi meghasonlás után otthon is mintha erre irányulna (mert már irányulhat erre is) az érdeklődés; hogy a hazai történelem annyi fogas, eszme- és hadtörténeti kérdés után most azt a humorosnak látszó, de valójában halálosan komoly kérdést teszi föl, hogy lehet-e egy zaklatott történelmű országban olyan liftet gyártani, mely nem áll le kétheti használat után. Másképp szólva: képes-e az a közösség, mely az utóbbi évszázadokban sokszorosan kitapasztalhatott mindent, ami emberi – kivéve egyvalamit, azt, hogy milyen egy működő ország, amelyiknek nemcsak rémült vagy dacos rögtönzésekre telik; mondom, képes-e ez a közösség föltalálni azt a homályos, mégis mindenen átsugárzó biztonságérzetet, ami abból fakad, hogy a csapból folyik a víz, hogy rendszeres időközönként jár a villamos?

Ehhez a kérdéshez nekem mély és személyes közöm volt. Még föl sem volt találva az infrastruktúra fogalma, amikor én már tudtam, mert tudnom kellett, hogy mi az. Láttam kibelezve a háborús Pestet, a föltépett utat a kábelekkel, az üresen szortyogó vízcsapot. És később éveken át jártam Budapest épülő lakótelepeit, hogy lássam, mi épül és hogyan; a teremtés pillanatát szerettem volna tetten érni, amikor az eddig tagolatlan térből megszületik egy térség, egy utca, a „kattanást”, amikor a sok házból egyszer csak létrejön egy városnegyed. Párizsból én már nemcsak az anyanyelvemhez jöttem haza. Többhöz, máshoz. Azzal a köznapi észjárás szerint képtelen, de a költői észjárás szerint következetesen átgondolt elhatározással, hogy a hiányzó közművek kiépítésében én a magam „nehezen megközelíthető és lassan emészthető” verseimmel kívánok részt venni.

Nehéz évek?

Nem voltam könnyű eset. Verseimben egyszerre volt túl sok a politika és túl kevés.

A hazai valóságnak, szerencsémre, volt hozzám elég humorérzéke. Egy kis országnak még a belháborúiban is van valami családias; pályám nagy ellentmondása nemegyszer anekdotákban oldódott föl.

A vidéki irodalmi est előtt, melyen – beugróként – egy Kossuth-díjas költőt helyettesítek, azt mondja a helybeli református lelkész, magánemberként a község kulturális ügyeinek apostola:

– Párttitkár úr, ideje volna indulnunk.

Mire a megszólított:

– Megyünk már, lelkész elvtárs, megyünk.

Képesítés nélküli, kisegítő Kossuth-díjasként kuncogva bámulom a nagy halom szendvicset. De nem rajtuk kuncogok, akiken kifogott mindannyiunk furfangos anyanyelve, hanem magunkon, akiken kifogott mindannyiunk nem kevésbé furfangos történelme. Az előző évtized nagy tanulsága az volt, hogy egymást gyilkolva nem megy. Most hát megpróbálunk egymás mellett, egymással, talán még egymásért is élni.

Vettem volna véresen komolyan azt, hogy én egy meg nem értett költő vagyok?

És a történetnek még nincs vége.

Egy év múlva két költő autózik Kecskemétről Bács-Kiskun megye egy eldugott falujába, Somlyó György meg én. Rejtély, hogy miért épp mi ketten; hihetőleg minden fölösleges bonyolultságot kerülő stílusunk okán.

A hosszú úton Somlyó hamisítatlan forr-a-világ-bús-tengere-oh-magyar tekintettel bámul maga elé. Én már negyedik napja járom a megyét, ő csak ma érkezett Pestről, ahol dúl a nagy háború Weöres Sándor Antik eklogá-ja körül, hogy milyen rettentően pornográf vers az.

Történetfilozófiai esszéképpen elmondom az egy évvel azelőtti irodalmi est történetét. Somlyó fél füllel odafigyel, nevet is, de nem nagy meggyőződéssel, a költészet dolgában, ahogy ezt később maga is megírja egy tanulmányában, nem ismer tréfát.

Az irodalmi műsort követő író-olvasó találkozón már a második kérdés Weöres versére vonatkozik. A kérdést a vaksors szeszélye folytán a helybeli református lelkész teszi föl:

– Mi a véleménye az itt megjelent magyar költőknek arról, hogy a magyar költők újabban disznó verseket írnak?

Kettőnk közül Somlyó a rangidős, föláll, hogy válaszoljon. Közben valami motoz benne… lelkész, lelkész… mit is hallott ő erről?

– Nézze, lelkész elvtárs… – kezdi nagy határozottsággal.

Nem látom az arcát, csak a tarkóját. Azt a bíborvörös foltot, ami az előbb még a Somlyó tarkója volt. A bíborvörös folt szemmel láthatóan arrafelé terjed, hol fészkel az agy, hogy a helyzethez illően a költészet feneketlen kútjából merjük ki szavainkat.

Aztán persze mond is valamit, de akkor már késő. Szapphó, Ady már minden egyre megy. A közönség látta, amit látott, hogy a helybeli református lelkész kérdése olyan szörnyű zavarba hozta a meghívott magyar költőt, hogy az érettségizett ember létére csak dadogni tudott. Biztos azért, mert otthon ő maga is disznó versek írásával foglalkozik.

Somlyót majd szétveti a méreg. – Te vagy az oka – dühöng a Kecskemét felé zötyögő Moszkvicsban –, te azzal a marha történeteddel!

Nehéz évek?

Amikor szendviccsel fogadtak, mint Kossuth-díjast?

Gyanítom, a sémákkal van baj megint, melyekbe sehogy sem akartunk beleférni, sem a világ, sem én, de legfőképp a háborúnk nem, amelybe mosolygó pofával épp hogy nem haltam bele.

Sémák nélkül viszont mire jutna az általánosítható tanulságokra törekvő irodalomtudomány? A kritika ennélfogva salamoni döntést hozott. Ha valamiben olyan komplikáltan van benne a politika, mint az én verseimben, abban nincs is politika.

Csak költészet, az is innen-onnan csórva.

Maradtunk tehát a hatásvadászat már ismert terepén. Tettenérésem nyomozói aktusa hovatovább tudománnyá nemesedett, megfigyelhető volt benne a szakosodásra való egészséges törekvés. Harmadik kötetem első verse, a Trónbeszéd Berzsenyit elegyíti Dylan Thomasszal, s mindkettőt annak a nyárnak a képével, amelyet Hercegfalván töltöttem, nem sokkal az ostrom előtt. A nyárral nem volt semmi baj, az még elment valahogy. Néhány kritika viszont megrótt Berzsenyiért, mások meg – a világirodalomra szakosodottak – Thomasért.

Kettőjükért együtt? A valódi arcátlanságért?

Költői kérdés; folytassuk inkább a bűnlajstromot ott, ahol korábban abbahagytuk, Pilinszky és Ginsberg után.

Az a poétikai öszvér, melyet kísérleteim során sikerült kitenyésztenem, makacs egy állatnak bizonyult. Whitmanról írva még a szabadság tagolt rendjét érezhettem, később viszont egyre inkább feszélyeztek az új forma mind nyilvánvalóbb korlátai. A módszer meghatározott terjedelmet kívánt; föltaláltam a „szabad” szonettet, mely az ellentmondásnak nem a föloldásában, csak a megkerülésében segíthetett. Az áradó vers lineáris tagolása a monotónia költői lapályát eredményezte, és ezen az sem változtathatott, hogy a szöveg terjedelmét csökkentettem. Nem a megoldásra találtam rá, csak megálltam a veszélyes pont előtt. Mielőtt még kiderülhetett volna, hogy a versem továbbra is egysíkú. A kérdés – úgy véltem, most már világosan látom – az volt, hogy tudok-e építkezni, azaz emeleteket húzni egymásra.

Ott tartottam megint, ahol már korábban is annyiszor: a hosszú sor–rövid sor átkozott témakörénél.

No ez aztán a nagy dolog, gondolhatja bárki, egy hosszú verssor! Föl kell szabdalni, és kész. Csakhogy én úgy éreztem, mintha az ujjaimról kéne levagdalnom egyik ízt a másik után. A költő verssora egyéniség, és nemcsak abban az értelemben, hogy a költő stílusjegyei egyénítik azzá; az összefüggés mélyebb, nem egy esetben valósággal biológiai természetű. Nem véletlenül nevezik a hosszú sorokat író Whitmant nagy tüdejűnek, holott a verset ritkán írják tüdővel. Én úgy próbáltam írni, ahogy beszéltem, sokat markolva, kitérőkkel tartva a célom felé. Beszélni viszont – a szándékos hazugság esetétől eltekintve – mindenki úgy beszél, ahogy gondolkodik. A hosszú verssor az én esetemben egy gondolkodásmód foglalata volt. És most, annyi kitérő után szembe kellett néznem azzal a kívánalommal, hogy a gondolkodásmódomon kell változtatnom.

Szorultságomból Hölderlin segített ki. A zárt forma és az élőbeszéd furfangos viszonyára már utaltam vele kapcsolatban. De volt itt még valami más is. Hölderlin ódaformája, illetve az, amit én abból fölfoghattam (hogy ne mondjam: elemelhettem), módot adott arra, hogy hosszú verssoraim rövidebbre szabva is hosszúak maradhassanak. Korábban effajta verssoraimat a lélegzet tagolta, ettől fogva valami más is. A jobbára csak alibiként meg-megcsendített, az élőbeszédben föloldott mértéknél sokkal inkább az a már-már rögeszmés ritmusérzék, mely a versmondatot szinte sohasem hagyta a sor végén befejeződni, hanem az utolsó szavakat áthúzva a következő sorba, a vers szemmel látható formája mögött egy másik formát is fölvillantott: a kígyózó mondatét, a beszédét, a gondolkodásét. Fölfedeztetve velem – mintegy kényszerűségből – valami életreszólóan fontos dolgot is. A két – mondjuk úgy: külső és belső – versformának a sorozatos sorátvitelekből adódó, makacs disszonanciája szinte kikényszerítette belőlem a kemény vágásokat. Egy verssor közepén – a ritmikai konvenciók szerint: hangsúlytalan helyen – szükségképpen nagyobb lendülettel kell indulnia a mondatnak; a lendületen ez esetben nemcsak a ritmika sodrását, hanem a gondolatátvitel tempóvételét is értve. Egyszerre csak arra ébredtem, tudok repülni! Föl-le, egyik tárgyamat otthagyva egy fél verssor satujába fogva és a másikat meglegyintve szárnyammal, a Parker márkájú golyóstollal. A költészet és a szerencse útjai kiszámíthatatlanok. Pályám egyik legválságosabb pillanatában, amikor formaproblémák ürügyén valójában magammal bajlódtam, a megújulásommal, melynek elmaradása egész további költőlétemet tette volna kérdésessé, Hölderlin jött a segítségemre, méghozzá azzal, hogy föltaláltatta velem a spanyolviaszt, az enjambement-t. Tágabb értelemben egy verskezelési módot, mely azóta sem vesztett – számomra – az érvényességéből. Későbbi köteteim mindegyikében megtalálható, még ha olykor a fölismerhetetlenségig átgyúrva is, az ekkor tanult strófaszerkezet.

Mert hát mégsem a bölcsek kövét találtam meg, csak egy verselési módot, melynek hamarosan kezdtek látszani a határai is. Sok mindent lehetett vele versbe fogni, de nem mindent; ahhoz túlságosan fontos szerepet játszottak benne a görög kellékek, melyek eleve behatárolták költő és tárgya szereplehetőségeit. Életem verssé válni vonakodó, prózai anyaga tovább ingerelt. Addig-addig, míg végre megsuhintott valami, afféle sugallat, melyet az engem ért költői hatások közül máig a legfontosabbnak tartok, és amelynek a kritikákban – az előzőek nyomán azt mondhatnám: természetszerűleg – semmi nyoma.

Illetve – már igazítom is helyre magamat. Úgy nincs nyoma, ahogy történt. Ahogy igaz.

Eliot már a visszautasítást indokló, kiadói levélben is vezető helyen szerepelt. És noha Eliot sohasem költészetszemléletével, hanem csak verskezelésének egy jól körülírható sajátosságával, azaz egy technikai trükkel hatott rám – joggal. A Puszta Ország (Vas István címmagyarításával sohasem tudtam megbarátkozni, noha fordításának egészét hitelesebbnek érzem a Weöresénél) két tételben, az Egy sakkparti-ban és a Tűzbeszéd-ben a szemem láttára keverte össze az emelkedettet a köznapival, a Shakespeare Kleopátráját övező dicsfényt a londoni gépírónőt övező füstköddel. A módszer ismerős volt: így keverte össze a pesti pince is az életveszély pátoszát a túlélés kisszerű gyakorlatiasságával; Eliotot, mondhatnám, elháríthatatlan okból kellett kirabolnom. Vagy legalábbis megpróbálkoznom a kifosztásával. Ami – nagy várakozásaim ellenére – nem ment könnyen, és nem eredményezett gazdag zsákmányt. Gondolom, elsősorban azért nem, mert – tehetségem egyéb korlátait most figyelmen kívül hagyva – nem voltam igazán meggyőződve… micsoda szemtelenség!… nem a magam, hanem az Eliot eljárásának jogszerűségéről. Mert hát miféle szereposztás ez! Kleopátra és a gépírónő, Shakespeare és a magzatelhajtó tabletták! Ki nem halványul el Kleopátra mellett? Kiből nem lesz kis, női csuka – szójátékkal élve – e fenséges szuka mellé helyezve? Emellett az egész eljárással volt még egy más bajom is. Ha Hölderlinnél a görög kellékek, itt az Erzsébet-koriak szabták meg eleve a vers hangnemét és korlátait. Mindkét esetben csak kiszólni lehetett egy a maga engedékenységében is szigorú stílusból. És a pince pátosza, noha nem egy esetben shakespeare-i volt, azaz vad humorral elegy, sohasem volt jambusra hangszerelve. Kísérletem tehát – a lényegét tekintve – nem sikerült.

Ekkor ért az életre szóló költői hatás, melynek befogadására talán éppen sokasodó csődjeim tettek alkalmassá. Az történt ugyanis, hogy engem, akit angol, amerikai és spanyol költők neveltjeként szokás számon tartani, főbe kólintott a francia prózavers. Rimbaud… mondom bizonytalanul, és máris megállok. Rimbaud kamaszkorom nagy élménye volt; felejthetetlen pillanat, ahogy a Részeg hajó-t olvasom; de nemcsak azt, a Színvázlatok és az Egy évad a pokolban prózáját? versét? is. Aztán az egész eltemetődött. Az újrafölfedezéshez francia költők segítettek hozzá, Saint-John Perse és Michaux, de mindenekelőtt René Char, Az iszonyat lapjaiból című versével. A maquis világát idéző jelenet hirtelen fölidézett egy másikat: „Henrikán parasztszoknya volt…”, hallottam valahonnan messziről; igen, gondoltam, ez az, a táj, ahol egyszer kirándulunk, máskor meghalunk, fúj a szél, süt a nap, és időtlen az idő… Gondolom, szabálytalan pályámnak is legnagyobb szabálytalansága az, hogy arra a nem igazi, csak tanult költőre, aki ez idő tájt sokak szemében voltam, éppen ez a vers volt sorsfordító hatással, Rimbaud Munkások című verse, József Attila tolmácsolásában. Francba a tanult költészetet, gondoltam mély átéléssel – és nagy naivan. A francia prózaverset a latin mondatszerkezet tartja a vállán. Teheti, hisz maga is vers, a nyelvtan költeménye. A magyar mondattal – ezer okból – kissé más a helyzet; ahogy a magyar nyelvtan egészével is, melyre a latin tagolás világos arányainál sokkal jellemzőbb az igevilág már-már dzsungeli gazdagsága. Ezért vagy azért, mindenesetre hamarosan hallani kezdtem, hogy az én mondataim másképp szólnak, mint francia példaképeik; meg-megcsendül bennük az elfelejteni kívánt verszene, közelebbről a jambus. Azaz – döbbenten – fölfedeztem a rimbaud-i, parttalan szabadságban az Eliottól tanult és ösztönösen alkalmazott trükköt, a háttérzenét. Rimbaud és Eliot? A költői csoportokban gondolkodó irodalmi kataszter rubrikáira fütyülve, azóta is írom prózaverseim szabálytalan naplóvá kerekedő sorozatait, a kritikák többsége szerint legegyénibb találmányomat, melyekben éppúgy föllelhető a másoktól eltanult elem, mint egyéb verseimben, épp csak rejtettebben, de talán éppen ezáltal jobban rávilágítva az általánosítható tanulságra: a rám sugárzó hatások többnyire valakit értek, mely tényről elfeledkezni nem vall a legjobb modorra. Ott álltam tehát győztesen, megvolt a nagy megoldás.

Meglett volna. Ha én még azonos lettem volna azzal a kamasz költővel, aki annak idején nagy szerényen nekivágott a világirodalomnak. Ha jól számolom, tíz évet töltöttem az egyszemélyes zeneiskolában. És most már én az is voltam, a tanulással töltött idő, a mesterségem. Li-taj Po fordítása közben ébredtem rá arra, hogy elzüllöttem: élvezem a zenét, bűnösen, magáért a zenéért. Szoktattam volna le magamat róla? Dobtam volna el mindent, ami – miközben én valami egész mást kerestem – a lényem részévé vált? Tettem még egy utolsó, vad kísérletet. Dylan Thomasban nemcsak a vers elemi zenéje bűvölt el, az a grácia is, mellyel ez a költészet átlépte a kötött és a szabad forma egész kérdéskörét. Zárt forma és parttalan áradás itt nem került ellentmondásba egymással, inkább kiegészítette egymást; a minden akadémiai követelményt kielégítő, zárt strófákban a Ginsberg képzettársításainál is vadabb képvilág gomolygott; a „kiegészítés” egészen sajátos módon ment végbe, a szavak hangtestét a szavak jelentése szinte fölrobbantotta, a forma mégis épségben maradt, hanem a vers mégsem vált „formás költeménnyé”, nyílt volt és zárt, vad volt és szelíd, maga a fából vaskarika: az olvasó egy aknamezőn szedhetett virágot. Csakhogy, mert itt is volt egy csakhogy, a varázslatnak nagy ára volt. Az ellentéteknek ezt a világát az ellentétes elemek egyensúlya tarthatta csak össze. Thomas izgő-mozgó, nyughatatlan verse a költő észjárását tekintve meghökkentően statikus. Föld–csillag, születés–halál; a költő a páros számok rabja. És ez nem is lehetett másként, különben a vers elbillent volna valamerre. „Vereség”, összegezhettem, ki tudja, hányadszor, kísérletem eredményét. A zenétől elbűvölve sem vonzott ez a merev dialektika. Thomas, aki mögül nem tudtam „kinézni”, egy rövid kísérletsorozat után nyomtalanul eltűnt belőlem, a verseimből. Nyomtalanul? A zene iránt – a Thomas zenéje iránt is – érzett vonzalom kiirthatatlanul megmaradt bennem. Ahogy a kézenfekvő tanulság is. Nincs megoldás, úgy nincs, ahogy én reméltem. Nincs egyfajta vers, amelyikbe beleférne ez a folytonos magamra és a világra való kérdezés; egyéniségemet azért nem tudom egy stílushoz kötni, mert egyéniségem egyetlen szilárd pontja egy kérdés – jelentésem a világban –, minek következtében az én stílusom nem is lehet más, mint az azonosulások és elszakadások szakadatlan sorozata, a kitartó rögtönzés, a makacs önalakítás.

Harmadik kötetem dühben fogant. Jól bevásároltam. Az eladott „egyéniség” árán egy terhes tanulságot. De ha már így van, gondoltam, legalább a hatásnyomozók orrára kössünk illatokból masnit! A kötet tele van hangváltással, paródiával, szemtelenséggel és szertelenséggel – már ami a hangnemét illeti. Így lett belőlem a „Weöres Sándor tanítványa”. Epigonja, lehetett érteni.

Érdekes, ezt a vádat nemhogy a szívemre nem vettem soha, komolyan sem igen. Weöres Sándor életre szóló hatással volt rám, ahogy a magyar költészet egészére, a költők sorsára is – azzal, hogy volt, hogy olyan volt, amilyen. Megéreztette velünk a repülés szabadságát; velem különösen – 1947-ben, „csodagyerekként” mutattak be neki, és ha nem is ő indított el a versírás útján, ez a korai találkozás sorsdöntő befolyással volt életem további alakulására, érdeklődésem irányára. Szövegszerű hatást viszont szinte sohasem tett rám, mert az ő szövege – legalábbis az én szememben – nem volt elválasztható a költői csoda egyéb rétegeitől, a szöveg mögül elősejlő gondolkodást viszont – eszmélésem első pillanatától fogva – valamiképpen idegennek éreztem. Jellegzetes módon kísérleteim során nem őt, hanem Ginsberget választottam Pilinszky ellenpólusául, holott Pilinszkynek (a korainak) korántsem Ginsberg, hanem ő volt az igazi ellentéte: a rögeszmés zártságnak a majdhogy eszmék fölötti nyíltság. „Ha az ideális költészet léggömb – gondoltam ekkoriban –, akkor Pilinszky az égig érő madzag, és Weöres a gömb, amelyhez nincsen zsinór.” E szemtelen mondatban nem nehéz fölfedezni az idegenkedés miértjét; az a földhözragadt alak, aki én mindig is voltam, épp a földhözragadtságot hiányolta Weöres mágusi mutatványaiból; logikátlanul és igaztalanul, ha Weöres és a magyar költészet története felől, átgondoltan és joggal, ha felőlem, az én történetem felől nézzük a dolgot. Weöreshez hódoló verset írtam; a vers már-már freudi elemzésre csábít. Az Orbis pictus hangját nosztalgiával idéző, hódoló vers utolsó, A költőhöz alcímet viselő sorai így hangzanak:

Költő és tehervonat, ez a magyar költészetben zárt fogalomkör. Nekem persze eszemben sem volt számon kérni Weöresen a József Attila személyes tragédiáját, épp csak ezt tettem, öntudatlanul. Abban a hiszemben, hogy ez a négy sor csak a költő által a világra gyakorolható hatásról tesz – ironikus hangon – említést. Követtem volna őt? Hova? Weörestől nem volt mit elemelnem. Alakuló képességem, a maga mértékével mérve persze, éppoly adomány volt, mint az övé. Ekkoriban írt verseim közül az övére ütőket – még akkor is, ha az indíttatás nem egy esetben tőle származott is – nem éreztem sem többnek, sem kevesebbnek, mint bizonyos fokig hasonló képességeink természetes megnyilvánulásának; költői kalapemelésnek, mondhatnám, ha életem egyetlen kalapját el nem hagytam volna tíz évvel azelőtt, egy homályos eszpresszóban. Mert hálával azért tartoztam Weöresnek, és nem kis ügyben. Az ő példája nyomán telt meg érzéki tartalommal az addig jobbára csak elvont tanulság, hogy az, amitől annyit szenvedtem, amitől még az is nehezen ment nekem, ami másnak könnyen, sokszor magam által is túl rugalmasnak talált költői természetem nem bűn, nem erény – alkat.

A hatásnyomozás különben is tragikomikus véget ért. Legalábbis abban a vonatkozásban, hogy én magam mennyire vettem, vehettem továbbra is komolyan ezt az egész ügyet.

Egy Párizsban magyar nyelven megjelent, baráti kritika megdicsért teljesítményem modern jellegzetességeiért, megrótt viszont O. V. Milosz hatásáért, melyet még nem sikerült levetkőznöm.

O. V. Milosz? Tanácstalanul pislogtam magam elé. Ez volt csak a fölsülés. Egy magyar költő, aki idegen költőket fogyaszt reggelire, nem tudja, hogy ki volt O. V. Milosz! Mi tagadás, még csak érdeklődni sem mertem kilétéről; épp az hiányzik nekem, gondoltam, hogy híre menjen még ennek is. Sokáig nyomoztam utána – az újgörög költők között, minthogy a nevéből ítélve újgörögnek ítéltem. Évekkel később tudtam meg, hogy franciává lett litván, teljes nevén Oscar Vladislas de Lubicz-Milosz – és mellesleg nagy költő – volt szegény.

Nehéz évek?

Megtudtam, ki vagyok.

Meg, nemsokára a világ is.

Az évtized vége felé, mintegy a hosszúra nyúlt anekdotasorozat záródarabjának főszereplőjeként, távoli hazám, Új-Delhi nagykövetségén, a nagykövet balján állva éppen kezet rázok az Összindiai Rádió egy fontos személyiségével. Hogy van? – Hogy van? – Örvendek, hogy megismerhetem önt.

A nagy háború? A kiseprűzés az irodalomból?

Egy-két kék folt, már a helyük sincs meg.

Épp csak elmúlt valami, ennyi az egész.

Röhögve és dühöngve a jóvátehetetlen fiatalság.

A hetvenes évekbe már más emberként érkeztem.

Idegeimben, én legalábbis úgy hittem, a megszenvedett tanulsággal.

Mindenesetre azzal a tudattal, hogy életemben új korszak kezdődött. Épp az imént történt velem két felejthetetlen dolog.

Eldőlt, hogy költő vagyok. Megjártam Indiát.

Kezdjük – nem ok nélkül – a végén, Indiával. Bár, mint látni fogjuk, ez esetben nem is olyan könnyű az időrend meghatározása.

A rejtelmes India. Mit mondjak? Az utazásért nemcsak mások irigyeltek, én is irigyeltem magamat. Állítom, sejtelmem sem volt, sem az utazás közben, sem később, könyvem írása során, hogy valójában mi történik velem. Olyan nyilvánvaló az egész. Elkapott a nagy élmény gépszíja.

Holott voltak figyelmeztető jelek. A könyvet – megszakításokkal – egy éven át írtam, céltáblájául téve magam a tébolyítóan jóindulatú megjegyzések egész özönének. – Nem kell ám minden fát külön leírni – hangzott egy a hasznos tanácsok közül. Néhány hónap múlva barátaim többsége azzal biztatott, hogy a könyv egész jó lesz – ha kihúzom a kézirat felét.

A dolog várakozáson felül bosszantott. Munka közben az ember sebezhető, különösképpen egy olyan hosszúra nyúló munka közben, mint amilyen egy regény terjedelmű könyv írása. De bosszankodni mégsem ezért bosszankodtam, vagy csak részben ezért. A prózához, ahhoz a válfajához, amit én művelhettem, hogy is mondjam csak, nem tudom másképp mondani: értettem, amit a saját verseimről sohasem lett volna bátorságom elmondani. Prózaírás közben, talán éppen vendég voltom miatt, kevésbé nyomasztott a megírás kockázata; ez szakmább szakma volt, itt voltak – nekem legalábbis – szilárdnak tetsző biztosítékok; versben minden megszerzett tudásom birtokában is tudtam arcpirító szörnyűségeket írni, telitalálathoz illő hevülettel persze; ugyanezt prózában meg tudtam úszni, itt többet számított az elgondolás, a szerkezet; ebben a műfajban az igazán rosszat meg sem kellett írnom ahhoz, hogy lássam, mennyire rossz, ami kétségkívül a hozzáértésnek egy igen jeles formája. Tudtam tehát, hogy mit csinálok, hogy barátaim ironikus megjegyzései minden látszólagos bölcsességük ellenére is céljukat tévesztik, mert a készülő könyvet nem a szószaporítás duzzasztja olyan ijesztő terjedelműre – háromhetes utamról, mint később kiderült, majdnem négyszáz nyomtatott könyvoldalon számoltam be –, hanem az élmény természete. India, gondoltam, az én Indiám.

Meg sem fordult a fejemben az, hogy Indiáról írva én Magyarországról is írok, hogy épp Indiáról írva írok a leginkább Magyarországról, és nem azokban a részletekben, amikor ezért-azért beúszik valami hazai történettöredék. Mindezt csak jóval később, a könyvnek a késeinél is későbbi megjelenése után fedeztem fel, és ez az az eset, amikor a kritika valami olyasmire ébresztett rá, aminek addig nem voltam tudatában. Indiába én háttér és történet nélkül érkeztem meg. Ott nem volt érdekes az, hogy én egy „kávéházi költő” vagyok, szabadjeggyel a szürrealista képzettársításokra, de azoknál nem sokkal többre. Könyvemet igazából nemhogy nem a szóbőség, de még csak nem is az élménybőség feszítette, hanem a fölszabadultság érzete; és fölszabadult én nem azért voltam, ahogy ezt egyik barátom hitte, mert nagy repülőgépeken röpülhettem, mert autót, majmot és pálmafát láthattam, és a különböző színű tengereket; tehát – végső soron – azért, mert eljutva egy olyan világba, ahová Magyarországról viszonylag ritkán jut el az ember, úgy érezhettem magamat, mint egy amerikai turista; nem, persze élménynek élmény volt ez is, de a nagy élmény, a nagy hazai élményem Indiában az volt, hogy végre az lehettem, aki mindig is voltam, az a kotnyeles, mindenbe belecsipogó író, aki hajlamai szerint mindig is tárgyról tárgyra röpködött volna, de akinek otthon az elvont költők arannyal futtatott drótkalitkájában volt a helye. Művészettörténet, politika, egészségügy; Indián én hazai fuldoklásom éveit vertem le; egyszerűen megszédültem a boldogságtól, hogy a bombayi magazin Hruscsovot és Kennedyt is meginterjúvoló főszerkesztőjét a saját fegyvereivel víva megizzaszthatom; attól az érzéstől, hogy íróként választhatom ezeket a fegyvereket is. A kézirat olvasóit, engem magamat is megtévesztett a könyv tárgya; az, hogy ez a tárgy olyan hagyományosan izgalmas. Író és műve közös szerencséjére ehhez a tévedéshez megvolt a kellő alap; Indiáról írott könyvem mégiscsak Indiáról szólt, Magyarország csak abban volt mindvégig jelen, ahogy szólt róla.

Enélkül viszont aligha lenne megmagyarázható a balszerencse által jócskán megpróbált írásmű későbbi pályafutása, hogy miképp hathatott frissnek a végül is mégiscsak riportkönyvnek íródott próza, megírása után majd négy évvel megjelenve és a riport műfaji követelményei szerint tökéletesen elavult anyagot tartalmazva; hogy mitől használatos ajánlott olvasmányként még ma is, nemhogy a megírása, de a megjelenése után is évekkel, olyan helyeken, ahol a gyárépítő mérnököket készítik föl indiai utazásukra; hogy mitől lehetett egy magánérdekű költő terjedelmes magánnaplója – ha nem is igazi, azaz pénzben, hanem „csupán” irodalmi, tehát inkább csak erkölcsiekben mérhető – könyvsiker 1972 karácsonyán, mert a képtelenségeket tetőzendő, az 1973-as dátumot viselő könyv ekkor jelent meg, és kelt el vagy tíz nap alatt, mintegy ráunva arra, hogy szerencsétlen alkotóját a korábbiakban annyit bosszantotta; hogy mitől lett végül még kritikai siker is, egy olyan időpontban, amikor már magam is csak hitetlenkedve gondoltam vissza az egészre, hogy valaha, hol volt, hol nem volt, jártam Indiában.

Ez azonban még odébb volt. Megírása után a könyv először bekerült az érlelőbe. Ne gondoljunk itt valami drámai döntésre. Nem volt ez nagy dolog azokban az időkben. Negyedik Béla korának magyarjai emlegethették olyan hangsúllyal a tatárokat, mint századunk hatvanas éveinek hazai írója a nyomdát, „a nyomdai helyzetet”. Néha már olyankor is, amikor a nyomda valójában ártatlan volt. Ahogy, gondolom, az India-könyv esetében is többé-kevésbé az lehetett. A nyomdák körüli bajok persze kihathattak a kézirat sorsára, de a könyv megjelenése a szokásosnál is jobban elhúzódott. Gyanítom, nem túlzás az egész ügyben valami személyeken túli mozzanatot sejteni. Azt, nevezetesen, hogy a kép, melyet a korábbiakban fölvázoltam magamról, magamnak magamról alkotott képe volt, mondhatnám, magánhasználatra szánt lírai munkahipotézis. Az irodalmi köztudatban viszont még benne élt a „színes tehetség”, egy csőrében lopott verssorokkal röpködő egzotikus költő képe. Egy egzotikus költő útja egy egzotikus országban – ki tudja, még az sem lehetetlen, hogy a kézirat maga sorolta magát mind hátrább egy képzeletbeli rangsorban, mint afféle érdekes útleírás. Vagy lehet, hogy… Nem tudhatom, nem is érdekes. Bárki is intézte ugyanis az ügyemet, és bárhogy is intézte, igazából a sors szólt közbe, görög drámaíróhoz illő igazságérzettel. Az én drámai vétségem a vers volt. A verssel zavartam össze mindent, azzal, ahogy és amilyen költő óhajtottam lenni, és a körülmények most egyszerűen nem hagyták, hogy ilyen olcsón ússzam meg az ügyet, ilyen bosszantó könnyedséggel zárjam le a költői egyéniség sok éve húzódó pörét.

Vasárnapi kirándulóként, prózában.

Kiigazította tehát az időrendet, folyamatosabbnak és fokozatosabbnak tüntetve föl belső fejlődésemet annál, mint amilyen az valójában volt és az önmegvalósítás lázában egyáltalán lehetett. Negyedik verseskötetem, mely A föltámadás elmarad címet viseli, s melynek utolsó verseit az India-könyv fejezeteitől el-elszökve írtam, majd két évvel előzi meg megjelenésével a prózakötetet.

Ha az időrendben némi zavart okozva is, mégsem egészen jogtalanul, mert arra irányítva a figyelmet, akiben a fordulat végbement, aki még az India-könyv prózájában is elszólja magát, verset írva egy hamisítatlan prózának látszó fejezet erejéig, egy Bombayban tett autózás ürügyén, egyszóval a költőre, nyavalyás hősünkre, akit ott hagytunk el, ahol éppen a költészet orrát fricskázta, nagy mellénnyel feszítve valamilyen ki-tudja-mire-jó tanulság boldogító birtokában.

A nagy szabadság, noha nem ért váratlanul, az első mámoros percek után mindinkább zavarba hozott.

Boldognak persze boldog voltam. Végül is azért verekedtem hosszú évek óta, hogy költőnek tudhassam magamat. Ezt, akárhogy is, elértem; rossz pillanataimban vigasztalhattam magamat azzal, hogy a verseim versek, hogy én én vagyok, és ezzel kész. Igen ám, csakhogy ezzel nem volt kész. Mert ha ez volt a válasz, akkor én az elmúlt évek során nem tettem mást, mint hogy körbejártam azt a kérdéskört, amit meg akartam haladni. Én én vagyok, tehát egyéniség. A tanulság kétségkívül tanulság volt, csakhogy – kezdtem látni – eléggé szegényes. Mindössze annyi, hogy ez az egyéniség nem (nem kizárólag) a versformában nyilatkozik meg, tehát abban, hogy a költő hogy csinál valamit, hanem abban (abban is), hogy a költő mit csinál. Mit csináltam én az elmúlt években? Sok mindent, de mégis leginkább azt, hogy kerestem a módját annak, hogyan csináljam azt, amit csinálni akarok. De hát mit akarok én csinálni? Ez a kérdés most olyan hangsúllyal vetődött föl, mint még eddig soha. A költészet paradicsomi díszletei közt kucorgó Lucifer – álnéven A Költő Fejlődése – röhögését visszafojtva bámult rám a teremtés kori növényzet közül. Úgy kiszúrt velem, hogy az még az ő mértékével mérve is valami volt. Megtaláltam a hangomat. Abban, hogy nincs egy hangom. Megtaláltam az egyéniségemet. Abban a felismerésben, hogy a költő egyénisége nem afféle agyagköcsög, melyben a vers tejként megalszik. És most nézhetek a dolgom után. Most nézhetek utána. Most, amikor kiderült, hogy felnőtt költővé válásom szabadsága minden elképzelhető rabság közül a legszigorúbb és a legkeservesebb. És persze – ezt azért tegyük hozzá, a dolgokat komplikálandó – a legédesebb is.

Noha az édességből e pillanatban nem sok érződött. Ha a bolondját jártam is, a tanulságnak a saját alkatomat illető része szemmel láthatóan igaz volt. A mit és a hogyan nálam nem a műfordítóként szerzett ismeretek okán, hanem természeti adottságok folytán kapcsolódott össze úgy, ahogy összekapcsolódott, dialektikus torzszülöttként, bármelyiknek fájt bármije, mind a kettő ugyanazt szenvedte. Azaz napi gyakorlatomban nem remélhettem alapvető változást. A hangsúly ugyan másra tevődött, de a lényem változatlan maradt. Folytathattam ugyanazt, amit eddig.

Ugyanazt? Valami azért megváltozott.

A föltámadás elmarad verseiben éppúgy megtalálható más költők rám tett hatásának nyoma, mint korábbi köteteimben, de a viszonyom ezekhez a költőkhöz alapjában más lett. Hatottak rám, ez volt az egész. A szó köznapi értelmében hatottak rám; mondhatnám, a szarkaösztön működött bennem, egyszerűen nem volt szívem otthagyni valamit, ami olyan csábítóan csillogott. De a hatástól többé nem vártam mást, mint bármelyik költő; időleges fölfrissülést, a meleg fürdő pezsdítő hatását a bőrömön; a csontjaimig többé nem ért a melege. Mármost hogy miért? Azért-e, mert csontjaim csak időközben lettek? Kétségkívül magyarázat lehetne ez is, de ez a magyarázat bosszantóan biblikusnak tetszik. „A tékozló verstolvaj megtérése.” A baj csak az, hogy engem már a romlásba is az „egyénietlen” egyéniségem vitt, kellett tehát csontnak lenni eszmei lényemben korábban is, legföljebb nem egészen tudtam, hogy mi az; másfelől viszont „egyéni” egyéniségként sem tértem jó útra, gyűjtögető életmódom megátalkodottan tovább folytattam, fütyülve az illemszabályokra, mint eddig is, igazi vadorzóként. Épp csak többé nem vártam valami olyat a verstől, amit csak naiv fiatalember várhat tőle, hogy irodalomként is a csontomig hasson; az irodalomtól azt, hogy megoldás lenne bármire, akár csak arra, hogy én magam hogyan írjam verseimet. Az eltelt évek valahogy mégiscsak fölszabadítottak. Többé nem kellett teljes lényemet ütköztetnem azokkal a költőkkel, akiktől valamit el akartam tanulni. Valami megszilárdult bennem. De ez a valami nemcsak a háborús csontozat volt, illetve az, de valamiképpen az irodalom által is megedzve, hisz csalódni csak azért csalódhattam az irodalomban, mert már otthon voltam benne. Gazdagabban a fölismeréssel, hogy még az olyan változékonyság is, mint az enyém, rejt valami szilárd magot; legföljebb ez a mag egyébben sem szilárd, mint a kitartásban, mellyel változékonyságát őrzi. Azaz föltaláltam a magam relativitáselméletét. Az egyéniség kérdéskörét, melyet nagy naivan meghaladni óhajtottam, persze nem haladtam, mert nem haladhattam meg, de valamin azért sikerült túllépnem. Sikerült kikényszerítenem az új föladatot. Magamat, most már akár iskolás értelemben vett egyéniségként is; a viszonylagosságoknak ebben az újonnan fölfedezett világában ez már nem fenyegetett a lemerevedés veszélyével. Kezdett a valóság másképp érdekelni. Kezdtek érdekelni a részletek. A narancshéj, melyen világok csúszhatnak el. Megsuhintott a fölismerés, hogy korábbi köteteim nagy freskókísérletei mögött egy tüzetes realista rejtőzködött.

A maga még sokáig időszerű formaproblémáival persze.

Auden, Lorca, Nagy László – hárman azok közül, akiknek ez idő tájt lettem adósa. A névsor korántsem teljes, nem is kell, hogy az legyen. A kötet megjelenésének idejére a hatásügy oda került, ahova érdeme szerint kerülnie kellett, a filológia dossziéiba. Hármójuk nevét csak azért említem, mert őket semmilyen műelemzés nem hozta kapcsolatba velem, vagy ha igen, hát rosszul és rosszkor.

Audennel igazán senkinek sem juthatott eszébe megvádolni engem. Fordítottam ugyan, de nem szerettem igazán. És mégis. Azt, hogy a Dylan Thomas körüli kalandozásaimból, a rablott holmiból bármit is megőrizhettem, neki köszönhetem. Egyik kedvelt versformája, a rövid sorokból épülő, dalhatásokkal álcázott filozófiai költemény, amilyen például az 1939. szeptember 1., módot adott arra, hogy Thomas dús nyelvét köznapibb témákhoz is hajlítsam, egyáltalán hogy Thomas nyelvi barokkját elválaszthassam a barokkból vagy a romantikából egyképp eredeztethető strófaszerkezettől. Az így létrejött forma nyitottabb volt, majdhogy önfeledten folytathatta magát, és ezáltal nem kényszerített bele egy költői gondolkodás mértanába. Akárhogy is volt, azt, hogy a dalforma megfejtetlen – s a lényegét tekintve, gondolom, megfejthetetlen – rejtvény, következésképp izgalmas kísérleti terep számomra még ma is, Audennek és Thomasnak együttesen köszönhetem.

Más a helyzet Lorcával. Különösképpen Lorca, a dalköltő alig volt rám hatással. Telibe talált viszont A költő New Yorkban versáradata, abból is leginkább, különös módon, nem a magam által fordított versek valamelyike, hanem a Walt Whitmanhoz írott (és Nagy László fordította) óda. Csakhogy itt is voltak előzmények. Mindenekelőtt maga Walt Whitman, mint egyik korai versélményem, majd a már untig eleget tárgyalt Ginsberg és persze mindaz, amit eddig kettőjükből elemeltem, és többé-kevésbé a magam versévé gyúrtam. Talán épp ez a zavaros háttér tett fogékonnyá arra, hogy észrevegyem: Lorca latin módra tagolja a – mit is? A maga versét, melyre érezhető hatással volt Whitmannak a lexikonszöveget is biblikus jelenésként előadó bömbölése. Az eredmény a csoda. A tagolt bőség, az arányos zűrzavar. Több se kellett nekem. A hosszú verssel már a csömörig eleget bajlódtam. Előző kötetemnek azt a három hosszúnál is hosszabb versét, melyet még a hölderlini recept gyakorlati kipróbálása előtt írtam, éles vágásokkal próbáltam tagolni, a különbség mindössze az volt, hogy ezt a vágástechnikát nem a strófaszerkezet sugallta, hanem a mozi. Aztán a nagy görögtűzben elfelejtettem ezt a korábbi és – igazi eredményt akkor nem hozó – kísérletet. Most hirtelen fölkaptam a fejemet, mint Füst Milán versében az arabs szamár. Lorca szövege már-már az önkényig szabad volt, de a költői szabadság vad lendülete inkább csak a képzettársítások szertelenségében érződött, a sorokban viszont meg-megcsendült a spanyol alexandrin; a verssorokban fölhangzott Whitman dörömbölése, de a sorok mögött ott lebegett, mint valami előzékeny szellem, Lope de Vega, aki még fuldokolni is elegánsan tudott. Megjártam tehát újból a végtelen verssortól a tagolt strófákig vezető utat, de most már szabadabban; Hölderlin zsarnoki módra volt görög, Lorca engedékenyebben latin; az ő strófáiban a rögtönzés lehetősége is csábított. Annál is inkább, mivel a Hölderlintől elcsent versszerkezetet más módon is megpróbáltam föllazítani.

Nagy László neve többször is fölmerült velem kapcsolatban, rendszerint olyankor, amikor erre semmi alap nem volt. Mint például a már többször említett kiadói levél esetében. A vádat – akkor – egyszerűen nevetségesnek kellett tartanom. Nagy Lászlót szerettem, örültem, hogy egy városban lakom vele, ennyi volt az egész. Dalkísérleteimre a Weöresen átszűrt magyar és a fordításból ismert spanyol népdal volt igazi hatással. Gyökeresen megváltozott viszont a helyzet A Zöld Angyal elolvasása után. Ebben a versben nem csak az a már-már szobrászi munka nyűgözött le, amellyel a költő a nyelvet megmunkálta, sőt nem is elsősorban az, hanem a szerkesztés nagyvonalúsága, mely tulajdonságát a szóban forgó költeménynek nemigen szokás fölemlíteni, lévén a szerzője – állítólag – „nem intellektuális” alkotó. Illik-e Nagy László valamilyen skatulyába, s ha igen, melyikbe, döntsék el az erre kiképzett szakagyak; engem versének görögös arányai ejtettek ámulatba. Meg az a mód – ezt azért ne felejtsük, – ahogy robbanásig dúsított mondataival maga a vers rúgja szét folyton önnön arányait; létrehozva ezzel valami különös harmóniát: a templomromokét, az álomi repülését – ki-ki kedve szerint kereshet rá hasonlatot. Én a találkozás pillanatában fütyültem a hasonlatokra; fejemben egy őrült rögeszméje, a strófaszerkezet; Hölderlin adománya kezdett az agyamra menni. Így hát egy Matuska Szilveszter elégedett pofájával nézem a látványt: a viadukt már darabjaira szakadva repül a levegőben, de röptében még kiadja az eredeti formát, a bevágás fölé feszülő ívet. Prózább prózában szólva, azt értem meg éppen, önelégült vigyorgással, hogy a korábban csak fogódzóul szolgáló, de ekkorra már börtönrácsként elém meredő versszakok térközeit még egy módon, a vers nyelvének szándékos földúsításával is tágasabbá tehetem.

A föltámadás elmarad versei közül három-három viseli Lorca és Nagy László nyomát; Audenét, igaz, rejtettebben, több.

És ezzel vége egy sokéves történetnek. Költők azután is hatottak – gondolom, mindig is fognak hatni – rám, de soha többé úgy, mint tanulóéveim során. Elveszítettem – a szakmai – ártatlanságomat, nyertem viszont valami homályos tapasztalatot; egy test nélküli, eszmei verssort, melynek se hossza, se alakja, de amelyik alaktalan voltában is alakítani kezdte és máig is alakítja a beszédemet, a törekvéseimet, a vonzalmaimat. A különbség nyilvánvaló. Korábban az ördög – „egyéniség vagy, kibírod” – arra sarkallt, hogy más bőrébe bújva tanuljam ki a magam mesterségét. Eztán az ördög, a kísérletezésé, csak belém bújhatott; Audent, Lorcát, Nagy Lászlót már valamihez kevertem, és ez a valami most már nemcsak a keresés lázában megnyilatkozó fiatalság volt, hanem a föntebb említett, megfoghatatlan verssor is. „A modorom – gondoltam rémülten –, hogy a fene egye meg!” Szabálytalan pályám azzal kezdett bosszantani, hogy – más szinten ugyan, mint ahogy ezt a vonatkozó irodalom képzeli – ijesztő szabályossággal kezdte követni a költői fejlődés illemtanának előírásait. Volt már, ha nem is „hangom”, hála az égnek, de – bárhogy is kapálództam a megállapodottság ellen – „hanghordozásom”.

A kérdést egy év múlva filológiailag is lezárhattam. Válogatott műfordításaim kötete, az Aranygyapjú, bőséges dokumentumanyaggal tanúsíthatta, hogy költői és műfordítói lényem érdeklődése nem feltétlenül fedi egymást; hogy a műfordító költő érdeklődését sokszor olyasmi is fölkeltette, ami a költő költőét soha, mégpedig épp tökéletes idegenségével, mint például Swinburne; hogy az előző évtized hatástól hatásig tántorgása tudatos arcátlansággal vállalt kaland volt, rablókaland, mint honfoglalás kori jogelődeimé. Mindamellett távol voltam attól, hogy megrészegedjem egy képzelt győzelem mámorától. A kötet ugyanis a fentieken kívül még egy gyászos dolgot is dokumentált, az idő múlását. Tíz éven át minden kritika, még a megrovó is fölemlegette formai képességeimet, most ennek egyszeriben megszűnt minden értelme. Ami egy pályakezdő költő esetében dicséretes teljesítmény, az egy gyakorló műfordító munkáját mérlegelve alapkövetelmény. A formakérdés végérvényesen lekerülni látszott a napirendről, méghozzá nemcsak úgy, hogy az én szememben veszített korábbi fontosságából, hanem úgy is, hogy a másokéban nemkülönben. Eldőlt, hogy jól írok verset; hát aztán? Nagy szó, hogy közszónoklatot készülve tartani, nem dadogok.

Nem kisebb dologgal kerültem szembe, mint az életemmel.

Azaz a költői gondolkodás kérdésével ismét, de most már nem a fiatalság időtlen idejében, amikor költő és világ ugyanannak a határtalanságnak két letéteményese, hanem a magam életének nagyon is szűkre szabott korlátai között.

És persze – minden bizonytalanságommal együtt is – nem üres kézzel, mint korábban.

A föltámadás elmarad versei közül néhány váratlanul összegezte azt a sok semmiséget, melyet az előző évtized kalandozásaiból mint tanulságot leszűrhettem, és a tömérdek bizonytalanságból – a magam számára is meglepő módon – valami bizonyosság körvonalai kezdtek kirajzolódni. A Hamletet és Poloniust egyszerre megidéző Helsingőr, a Csillagöv címet viselő prózaverssorozatnak legalább két darabja, az R. Z. és az Algíri csata, valamint az Egy nap a hétből versciklus egész tömbje egy újfajta valóságlátást és a korábbinál kevésbé mutatós, de lényegibb költőiséget ígért, vagy legalábbis annak az igényét sejtette. Világosan mutatva egyúttal azt is, hogy mit kell értenünk a formakérdésnek a napirendről való lekerülésén. A Helsingőr shakespeare-i passzusa nincs a korábbi évek egyéniségbújócskája nélkül, ahogy Polonius sem beszélhetne úgy, ahogy beszél, ha az előzőekben nem vegyelemzem annyit a Rimbaud műhelyéből származó prózaversszilánkokat; mindez azonban eltörpül amellett, hogy az én Poloniusom tud Claudius királygyilkosságáról, mert tud egy bizonyos Lee Harvey Oswald nevű dán alattvalónak egy Dallas nevű dán városkában egy John Fitzgerald Kennedy nevű dán király ellen, távcsöves puskával elkövetett merényletéről is. Poloniust – ezúttal korrektül – idézve: „Őrült beszéd, de van benne rendszer.” Azaz van benne egy sajátos vers- és történelemszemlélet, melyet a maga szintjén kifejteni többé nem lehetséges költői bravúr, hanem elemi – mondhatnám: egyszerűen emberi – kötelesség, ahogy a műfordító trapézmutatványa is az, ha már egyszer műfordításra adta a fejét valaki. Vagyis hogy elmélet és gyakorlat egyfelé mutatott, és a magam föltalálása, mint lírai modellé, hogy ezt a kifejezést használjuk a félrevezető egyéniség szó helyett, nemcsak lehelőség volt már, hanem sürgető kényszer. Az útjelző táblán ez a fölirat állt: „Irány – a tények!” És végül is mit ismerhettem volna jobban a magam életénél?

Az irodalmi életet biztosan nem. Máskülönben tudatában lettem volna annak, hogy mire készülök. Arra, hogy a régi botrányt újra cseréljem. A hiányzó egyéniség témakörét a korszerűtlen személyesség nagy kérdésére. Arra tehát, hogy – a modern költészet dogmatikus fölfogása szerint legalábbis – fafejű konzervatív legyek, alig túllépve harmincötödik életévemen.

Teljesen magánérdekű elhatározással. Az idő nem opera, melyet föl lehet újítani; pályám e fordulatát legföljebb az európai ihletettség rosszalló hümmögése kísérte, a háborúhoz hiányoztak a föltételek. Hajdani akcióm a tilalmak légkörében zajlott, ekkorra viszont csak az nem lett a legkorszerűbb módon személytelen költő, aki nem akart. Én nem akartam, nem lettem; na és? Emlékszem a megdöbbenésre, mely ettől a langy, ha-nem-hát-nem fogadtatástól elfogott. Cselt gyanítottam, és ha most itt egy a témánkhoz illő, modernül személytelen cselre, a történelemére gondolunk, teljes joggal.

Döntésem különben látszólagos vakmerősége ellenére sem nélkülözött némi megfontolást. És itt most egy kemény dió feltörésébe fogunk bele. Pályám során ugyanis értek olyan hatások is, melyekről sokkal nehezebben beszélek, mint az eddigiekről. Nem valamiféle szégyenérzetből, ez talán az eddigiek után könnyen elhihető rólam, hanem azért, mert a szükségesnél kevesebbet tudok róluk, minthogy ezek a hatások nem lényemnek a verseimben láthatóvá vált részét érték, hanem a másikat, a láthatatlant, a szövegek mögött meghúzódót, és ilyeténképpen nem vagy alig lévén kapcsolatban a leírt szöveggel, maguk is láthatatlanok maradtak, előttem éppúgy, mint bármely nyomozó hajlandóságú olvasó előtt.

Vegyük elsőül Füst Milánt. Végigtekintve a magam szövegein, kevés hatását lelem bennük, s ha valamit mégis, annyit X. Y. is hatott rám, mint ő. És ennyiben is hagynám a dolgot, ha egy nagy szamár lennék. Csakhogy az, hogy Füst Milán ne hatott volna rám – tudom, mint rablóból lett, tehát fölöttébb tapasztalt pandúr –, lehetetlen. Túl sok ahhoz a módszerbeli egyezés, az idézőjel közé szorult monológok, a belső színpad kedvemre alakítható tere s más egyebek. Igaz viszont, és ezt is hivatalos közegként tanúsíthatom, hogy épp ezekre a dolgaimra Füst Milán csakugyan nem volt valami borzasztóan nagy hatással. Az, hogy az embereket – a szereplőimet – beszélni hallom, természet adta képességem; némi öniróniával úgy is mondhatnám, ahhoz, hogy monológokat hallucináljak, nekem nem kellett a Füst Milán segítsége, elég bolond voltam én ehhez anélkül is. Füstnek nyilván másképp kellett hatnia rám – esetleg csak azzal, hogy olvastatta magát, először bámulatba ejtve verseinek rafinált szépségével, majd fölbosszantva színpadiasságukkal, és ezzel kulcsot adva a nemcsak egy kivételesen nagy költő titkait, hanem magának a költészetnek is egyik nagy titkát őrző rejtekajtóhoz. Kezdetben én is bevettem a maszlagot Füst Milán verseinek „objektív szomorúságáról”. Arról, hogy Füst Milán költészetünk első nagy személytelen költője. Aztán kezdtek zavarni bizonyos apróságok, például Oidipusz király meg egy könnyű erkölcsű nőszemély („ujjain gyűrűk”) meghitt közelsége egy versen belül; az a mód, ahogy a költő nagy műgonddal „hetairának” nevezi az illető fehércselédet, kinek foglalkozását maguk között még a legfennköltebb költők is egész más névvel szokták illetni; az, hogy az állítólag Oidipusz haláláról szóló versben a szegény thébai király csak mellékszereplő, mint ahogy itt a görög, másutt meg a barokk elemek is csak kellékei a költeményeknek: épp bőségük tanúsítja, hogy lepleznek valamit, föltehetőleg a századforduló Budapestjének némileg kopár világát. Röviden: arra a következtetésre jutottam, hogy éppúgy, ahogy Kafkánál kitapinthatók a személyes indítékok, az apa, a gyerekkor, a túlérzékeny idegrendszer, Füst Milánnál is: azért (vagy szerényebben: azért is) oly sok a tenger, a várúr, a kísértet ebben a költészetben, mert a költő a Monarchia nagyon is siváran üzleties világába talált születni, és reménye arra, hogy belőle magából tengerjáró kalandor lehessen, éppenséggel semmi. Füst Milán, a személytelen költő? Ugyan. Legföljebb személyisége nem úgy úszkál a versben, mint levesben a galuska.

Majdnem öt évvel később Robert Lowell amerikai költő vetette föl velem a gondolat itt elejtett fonalát. Lowell azok közé a költők közé tartozik, akiknek ismerete nélkül ma más ember lennék, akik döntő befolyással voltak pályám alakulására. De nem a modoroméra. Prózaverseimnek családom történetét megörökítő sorozatát az előtt írtam, mielőtt az ő fordításába fogtam volna, s noha akkor már ismertem az ő verseit, nyugodt lélekkel mondhatom, hogy a Gyökér a földben verseire nagyobb hatással volt a magam R. Z. című verse, mint az ő Élettanulmányok címen közzétett versciklusa. Lowell is lényem láthatatlan részére hatott. Azzal, hogy olyan költő volt, amilyen. Látszatra a modern költő szöges ellentéte. Vallásos, legalábbis indulásakor az, költeményei zsúfolva a katolicizmus jelképeivel, formaviláguk pedig, mintha a tizennyolcadik századot írnánk. Ráadásul a költő szinte kényszeresen jelzi verseiben a maga fizikai jelenlétét. Egy filozófiai okfejtés közben megemlítve azt, hogy ő most éppen nekidől egy korlátnak, kinéz egy ablakon, hogy ez-az történik vele. „Szegény tatus”, gondolja erről a modernség fafejű teoretikusa. Én nem ezt gondoltam, sőt észrevettem, először csak olvasva, majd fordítva is Lowell verseit, hogy a modernség állítólagos illemszabályai egy igazi költő esetében vajmi keveset számítanak. Horribile dictu, még a költő katolicizmusa is a mellékes körülmények között tartandó számon, ha – mint a jelen esetben is – a vakbuzgóság köntösében egy eretnek realista gondolkodik, ha tehát a versnek nem a külleme, hanem a lényege modern, a költőnek nem a modora, hanem az agyberendezése. Bár ez esetben a modorról is ejthetnénk még szót. Mert mit mondjunk az olyan ódivatú, múlt századian személyes és egy múlt századinál is régebbi költő, John Donne hatását tükröző versről, melyet Eisenstein vágástechnikájával tagolnak, s melynek a nyelve a szürrealizmust is megszégyenítő tömörítésekre képes? Miközben – szemre – a forma sértetlen marad. Lowellt olvasva szilárdult végérvényes meggyőződéssé bennem az, amit korábban inkább csak sejtettem, hogy a költészetben nincs személytelen, legföljebb rejtőzködő személyiség van, másfelől viszont verssé gyúrva még a legszemélyesebb mozzanatok, még az olyan – végső soron – magánérdekű dolgok, mint József Attila neuraszténiája vagy Lowell vallásossága is a tárgyilagosság érvényével hathatnak, ha a költő a személyesnél tágabb érvénnyel tudja őket fölruházni, ha tehát van – a szó legtágabb értelmében – közhasznú jelentésük. Szememben épp az Élettanulmányok-nak a személyes apróságok halmozódásából épülő történetírása volt a végső érv amellett, hogy a személytelenség, mint a korszerű költészet alapkövetelménye, nem több az elfogultság dogmájánál; nem több, mint bizonyos stílusirányzatok – I am sorry to say – ön- és közveszélyes babonája.

Volt tehát a dolgokról mit gondolnom, és makacsságban sohasem volt bennem hiány, hogy kitartsak amellett, amit igaznak gondolok. S ha lett volna is, lett volna kitől tanulnom. Sőt azt hiszem, tanultam is, bár nem végszükségből, hanem, mondhatnám, önkritikaképp. Vas Istvánról először verselő süvölvényként hallottam, az eddigiekben verscímként már többször emlegetett R. Z-től; azt mondta, Vas szerint a versírás tanulható… vagy tanulandó; már nem emlékszem a szó alakjára, csak magára a szóra. Ennek alapján sokáig olyan költőnek képzeltem Vas Istvánt, aki tanfolyamon tanult meg verset írni, és hát tanfolyamon, ugye, mit lehet megtanulni a versírásból? Még kezdő költőként is némi idegenkedéssel olvastam verseit, egy – úgy gondoltam akkor – nem valami vérbő költő diplomamunkáit. Jó néhány évnek kellett eltelnie, és az eltelt évek során némileg meg kellett okosodnom ahhoz, hogy kellőképpen elszégyellhessem magamat korábbi hülyeségemért. A költői kép bűvöletében élve nem vettem észre azt, hogy Vas István verseinek sajátos mondattana van. Persze ha észreveszem is, mit érek vele? Hisz épp azt nem értem föl ésszel, hogy a költői becsvágynak a mondatalkotás is terepe lehet; hogy a költő mondata, adott esetben, nemcsak alkotójára jellemző stílusjegy, hanem – maga a költő. Hirtelen megcsapott Vas mondatainak Horatiusból, Donne-ból és a budapesti beszélt nyelvből kikevert zenéje, a Babitson és Kosztolányin nevelkedett fül számára is szokatlan dallammenet. És megcsapott valami más is, egy fölismerés. A sors- és divatfordulók viharos hazai közegében ez a vállalkozás eleve nem számíthatott könnyű és főképp gyors sikerre, sőt mint az én példám is bizonyítja, még megértésre is csak módjával. Hirtelen megérteni véltem Vasnak azt a különös közlését, hogy: „félni nem féltem”. Attól, föltehetőleg, hogy tőle idegen terepre tévedjen, hogy a kordivat hatására föladjon valamit, amit a maga költészetében a legfontosabbnak vélt. A költőnek évtizedeken át ható makacssága hosszú távú tervezést sejtetett. És most – érőben lévő tökfejemmel – látnom kellett, hogy ez mit ér. Azt hiszem, a kortársi példák közül leginkább az övé nevelt arra, hogy azt a szemtelen kamaszt, aki legbelül mindig is voltam, és aki vállalkozásaimnak mindig is legfőbb ihletője volt, aki még a tanult költő rám kövült álarca mögött is ott rejtőzködött, s talán ott rejtőzködik még ma is, semmi áron ne hagyjam elveszni magamból, de a megalkuvás látszatát vagy az időleges megalkuvást vállalva is őrizzem – ha mást nem, számonkérő emlékét. Vas is láthatatlanul hatott rám, mint Füst és Lowell; versízlésem ma is más, mint az övé, mégis kevés költővel érzek olyan sorsszerű közösséget, mint vele. A költő-csempésszel, aki valami erkölcsi dugárut síbol át az évtizedeken. A költészet korszerű követelményei? A költői fejlődés paradox törvénye szerint az ember azért tanulja egy életen át a mesterséget, hogy először csak félve és bizonytalanul, majd mind bátrabban és mind mélyebb meggyőződéssel mondhassa: „Fütyülök a tanultakra!” Merthogy minden rajtuk múlik. És semmi sem.

Az 1973-as év valósággal diadalmenet volt. Megjelent – az impresszum szerint legalábbis ekkor jelent meg – az India-könyv; megjelent gyerekverseim első kötete (melyben mindenki észrevette Weöres Sándor ihlető hatását, és senki sem Csanádi Imréét); és megjelent végül első igazán felnőtt verseskötetem, az Emberáldozat. Kaptam egy irodalmi díjat is.

A rá következő évben megjelent válogatott verseim kötete; címe program és figyelmeztetés: Szegénynek lenni! Újból kaptam – egy kisebb – irodalmi díjat.

A happy ending?

A gyanú, melyet legutóbbi pálfordulásom langyos fogadtatása váltott ki belőlem, mindinkább elhatalmasodott rajtam.

Az egész ügyből, mondhatnám, sugárzott a jelentéktelenség.

Valahogy minden összezsugorodott. A stílusháborúk, a vállalkozásom, hogy olyan költő legyek, amilyenné lennem kellett, s hogy többé-kevésbé az lettem; szóval tíz év az életemből, a nagy háború nagy ütközetei – mindez belefért egy bűvész cilinderébe.

Egy évtizeddel korábban volt valami fontossága annak, hogy mit s hogy írok. Egy vers szenvedélyeket volt képes kelteni. A költészet kitartó figyelmet vont magára. Ez a figyelem persze nem mindig volt kényelmes, néha meg egyenesen bénítónak volt mondható. Volt valami őrült aránytalanság abban, hogy egy országos napilapnak két vasárnapi cikke is foglalkozott költői fejlődésem filozófiai vonatkozásaival, ahogy őrült módra volt aránytalan a Weöres „pornográfiája” által keltett országos vihar is. És mégis. Vers és valóság úgy feszült egymásnak, mint két birkózó: érezték egymás izmainak feszülését. És mérkőzésüknek tétje volt. Valami alakult a birkózásukból. Valami, ami érezhetően több volt, mint ők külön-külön. Valami testtelen koreográfia, a – talán együttesük is alakította – jövő.

Tíz évvel később – a tudatos munka eredményességén mérve a dolgot – nagyságrendnyivel írtam jobb verseket, mint korábban. És ezzel megmondtam mindent. Jobb verseket írtam, mint azelőtt. Egész jókat. Néha már jókat is.

Mintha egy burát emeltek volna le rólam; körülnéztem: mi lett belőlünk?

A hajdani asztaltársak, az értelmiségi műhely valamikori látogatói majdnem hiánytalanul megvoltak, ha nem is mind jól s ha egymással nem is a legjobb viszonyban. De azért tették a dolgukat; semmi baj. Könyveket adtak ki, szerkesztettek ezt-azt, színházat, filmet csináltak, szervezték a tudományt; az ő munkájuk is tégla volt abban az épületben, mely a hazai történelem során először adott helyt valamiféle – hatékonynak elgondolt – munkamegosztásnak.

De nem fizettünk mi ezért túl nagy árat?

Mi, úgy értem, az a korosodó értelmiségi társaság, mely most elrévedve bámulja saját magát: jé, mi együtt voltunk fiatalok!

Eszemben sincs visszasírni azt az időt, amikor a költészetnek az kölcsönzött fontosságot, hogy közintézmény volt hiányzó közintézmények helyett. A magyar költészet egyik célja épp az volt, hogy a folyamszabályozás ne a költészet tárgyai közé tartozzék. Ma, és ez történelmi teljesítmény, a vízügy a vizesek dolga, és ország-világ láthatja, mit tesz az, ha emelkedett lelkületen kívül még pátrialemezzel is erősítik a gátakat.

Tény viszont, hogy mi annak idején, a Belvárosi kávéházban tettünk egy titkos fogadalmat. Megfogadtuk, ha nem is tételesen, de annál eltökéltebben, dadogó érzelmeinkkel, hogy mi, a „még és már” nemzedéke, melynek még voltak emlékei egy elmúlt világról, de már ebben a másikban nőtt fel, elsők és utolsók egy személyben, e nemben tehát egyedülállók, másképp leszünk értelmiségiek, mint elődeink. És most láthattam az eredményt; azt, hogy fogadalmunk komolyságához és az igyekvéshez képest, mellyel Lorcát és C. P. Snow-t, relativitáselméletet és ideológiát, csillagászatot és pletykát, egyáltalán minden fogyasztható és fogyaszthatatlan információt összezabáltunk, nagyon is hagyományos módon lettünk értelmiségiek, a mind húsbavágóbb szakosodást elmélyülésre és a felnőttkor megfontolt bölcsességére magyarázva.

Pöröm a kritikával?

Egy csirkepör: hogy jól értett-e engem.

A pör nem a kritika és köztem folyt, nagyobb pör volt ez annál. És akár tetszik, akár nem, mind a ketten tanúk voltunk benne. Nagy elgondolásainkkal és értetlenségünkkel, rugalmasságunkkal és rögeszméinkkel mi voltunk és így voltunk, együtt, körülményeink igazi képe, a kéne és a lehet közti különbség, elsietettségünkben a megkésettség, megnyilvánulásainkban a vonzó és gyötrelmes hazai aránytalanság.

A körülményeket persze nem én alakítottam, ez azonban még nem ment föl az alól, hogy az idő engem is kérdőre vonjon.

Mi lett volna, ha jobban értjük egymást? Ha háborúinkban kevesebb a rögeszmés elfogultság? Ha jobban tudunk élni a történelmi munkamegosztás lehetőségeivel? Ha jobb mintát hagyunk az utánunk jövőkre?

Merthogy már voltak utánam jövők is.

Addig-addig voltam fiatal költő – a hazai gyakorlat szerint túl sokáig –, hogy most szinte egyik percről a másikra minősültem át valami mássá; gyerekeknek is író költőként majdhogynem „a gyerekek kedvelt Ottó bácsijává”.

A két állapot közt az önmegvalósítás bunkerévei, szerény számítás szerint is legalább tíz év, melyet mással vagy mással is kellett volna töltenem.

Az irodalmi háború tehát, ez a nem túl barátságos mérkőzés, döntetlenre végződött. Megnyertem egy fontos ütközetet: sokféle ellenkezéssel szembeszegülve megvalósítottam magamat. De elveszítettem egy másikat, egy nem kevésbé fontosat: ez a magam nem olyan volt, amilyennek korábban elképzeltem.

Épp költőként találom túl soknak pályám képében a költészetet.

Nem mintha az utólagos bölcsesség bűnébe esve most már tudnám, hogy mit és hogyan kellett volna másképp tennem. Kétlem, hogy a valóban fontos pillanatokban másképp viselkedhettem volna.

Nem is azzal van bajom, ami benne van a pályaképben. Azzal, ami kimaradt belőle.

Azzal, hogy Indiában voltam az, ami ott voltam, és nem itthon.

Ezt a terhet nem lehet egy elégikus mozdulattal az utánunk jövőkre hárítani.

Ahogy a többit is nehezen. Viszolyogtat a mind divatosabb szerepkör, a megriadt középkorúé, aki a fiatalság még be nem mocskolt kezéből várja a fölmentő vagy elmarasztaló ítéletet. A nálam fiatalabbak nehézségei megrendítenek, és lelkifurdalással töltenek el. De gőgjük, mellyel a meglévő dolgokat egyszerűen csak meglévő dolgoknak fogják föl, amilyen természetes nekik, olyan vérlázító nekem.

Én még emlékszem az árra, mellyel – többnyire hiányos – teljesítményünket kellett megváltanunk.

Ki-ki arra a Kőmíves Kelemennére, akit ő maga fogott meg, s dobott be a tűzbe.

Vagyis hogy ne várjunk valami magvas irodalomtörténeti tanulságot.

A tanulság – már amennyiben az a szitakötőszerű cikázás, amitől egész lényünk káprázik, egyáltalán tanulságnak nevezhető – villan egyet, és a tegnapi forrongást mai megállapodottságra változtatja, miközben a mai megállapodottsággal már a holnapi forrongást érleli; nevezzük, aminek akarjuk: időnek, történelemnek, egyenlőtlen fejlődésnek, bárminek – szemünkbe villantja vakító lényegét, hogy kihívás és kockázat nélkül nem épül semmi; vérrel keverik még azt a maltert is, mely a vers tégláit fogja össze.

Ha már ez a mi idült alkoholizmusunk.

Ha már ettől várunk mindent: halált, gyógyulást, jövőt.

Egy szerencsefi.

Akit a sors nemcsak túlélhető – tehát a későbbiekben tanulságként hasznosítható – pofonjaival kegyelt, hanem – és épp a tanulságok levonása során – azzal is, hogy egy kicsit eltartotta előle a képet.

A távlattal tehát, melynek birtokába egy kis ország írószülötte kivált nehezen juthat.

Egy idő múltán azon vettem – vehettem – észre magamat, hogy az önismeret tragikomikus megszállottjaként most már nemcsak a köteteimet kapkodom le a polcról, hanem, képletesen szólva persze, az országot is, ahol születtem.

Kiszabadultam a világba, s ez nagy dolog volt. De ha lehet, még nagyobb dolog volt hazatérni – és annyira legalábbis, amennyire ez egyáltalán lehetséges; más szemmel látni mindazt, amihez a szemem annyi éven át hozzászokott.

Magyar költőnek lenni mindig is nehéz volt.

Annyira és olyan sokáig, hogy hovatovább nehéz volt nem mindig arra gondolni, hogy milyen nehéz magyar költőnek lenni.

Ráébredni arra, hogy azért nem lehet mindent a történelem nyakába varrni.

Századunk hazai gondolkodói közül sokan, nemegyszer még az igényesebbek is beletörődtek abba, hogy gondolataik a körülményeik kijelölte kényszerpályán fussák bús köreiket.

A megkésettség igézetében.

Holott épp az elmúlt évszázad magyar történelme tanúsítja, hogy a megkésettség nem egyszerűen lustább óramutatókat jelent. Néha egyenesen a rohanó időt jelentheti.

Néhány évtizeddel az elbukott szabadságharc után Magyarországon valósággal végigsöpör az ipari fejlődés. Gyáripar, kereskedelem, közlekedés – mindez szinte évek alatt születik meg. A nagy sietségben felemás eredményt hozva, következésképp szinte vágtatva a mind elkerülhetetlenebbnek látszó válság felé. De nemcsak afelé. A századelő Magyarországát nem látni másnak, mint „magyar ugarnak”, vészes hiba. Úgy értem: nem látni Adynak is és mindannak, aminek Ady csak a legkiemelkedőbb képviselője volt. A századelő Budapestje a művészetnek és a közgondolkodásnak nem kisebb forradalmát érlelte, mint a korabeli Párizs. Csak most, már történelminek mondható távlatból látni, hogy mi minden vette itt és ekkor a kezdetét, hány és hányféle életmű, a festészetitől a matematikaiig, a fizikaitól a művészettörténetiig. Zömmel, tragikus módon, a diaszpórában hozva eredményt, a nagy világrobbanás után. Mert ismét csak néhány év, és romokban minden. A felületes fejlődés megbosszulja magát: az ország úgy esik szét, mint valami gyarmatbirodalom. Forradalmait – a „civilizált Európa” tevékeny közreműködésével – megfojtják, leverik. Megmaradt területén – Európában először – a fasizmus „csinál rendet”.

Történik mindez bő ötven év alatt.

Ez az oly végzetesen magyarnak látszó történet, mely néhány száz évre széthúzva a világ unalomig ismételt története: a széthulló impériumoké.

A magyar benne csak az ötven év.

De ez aztán nincs következmények nélkül.

A természetes fejlődés, még ha lefelé visz is, létrehozhat valami maradandót, akár még higgadt tanulsággal is szolgálhat. Ötven év száguldás – legföljebb romokkal és megrendüléssel.

A húszas évek gondolkodó magyarja hiába látta a civilizált Európa mezében az antant imperializmust tevékenykedni, a tanulsággal, ha levonta is, nem sokra jutott. Franciaországnak ugyanis volt egy megdönthetetlen érve. Ő megmaradt, ott nem kellett mindent újrakezdeni. A század második évtizedének nagy igényű magyarja legföljebb a fogát csikorgathatta, de fogát csikorítva sem mondhatott mást, mint hajdani jogelődje, Batsányi: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Holott az antant korának Párizsa már rég nem Robespierre és Saint-Just városa volt, hanem Clemenceau-é és Poincaréé. Holott az antant korának francia hatalmasságai épp a francia forradalmárok történelmi rokonait igyekeztek porba taposni.

A nincs azért nincs, hogy lehetősége se legyen más, mint csodálni azt, ami van.

Futni a körre-kört a kényszerpályán.

Prózában is, versben is megírtam már azt a pillanatot, amikor süvölvénykorom költőmestere az olvasólámpa fényében a mennyezet felé lendítve karját így kiáltott föl: „Párizs! Párizs!” Az ötvenes évek első felében történt ez. Egyikünknek sem lehettek vérmes reményei; neki arra, hogy ismét, nekem arra, hogy valaha is meglátom „a művészetek fővárosát”.

És mégis, már akkor is zavart valami. Kezdetben azt hittem, csak a jelenet magánlakásba nem illő színpadiassága. Évekkel később tudatosult bennem, hogy nemcsak az.

Rimbaud-ból, a költőből nem mondhatnám, hogy túl sokat értettem volna akkoriban. De amit föl nem fogtam, mert még nem foghattam föl, az, hogy úgy mondjam, beleszivárgott a csontjaimba. A magatartása, a láza, a dühei. És mindez sehogy sem akart összebékülni azzal a nosztalgikus Párizs-képpel, melyet mesterem fölkiáltása vetített elém. Rimbaud Párizsa tűz volt és takony, mint minden igazi város, és látnivalóan csak az idő döntötte el, hogy mikor melyik. Vagy melyik inkább.

Lázított, hogy magyar voltom miatt én csak áhítattal szólhatok egy olyan városról, ahol még nem is jártam.

Azaz ki akartam szabadulni egy ördögi körből.

Ne gondoljuk, hogy ez nagyon könnyű.

A hatvanas évek elején a megváltozott körülményeknek köszönhetően Párizs mindinkább elveszítette fantomszerű körvonalait, Város lett belőle, ahová – ha nem is nagyon könnyen és nem is mindennap – el lehetett jutni. Egyik barátom is, egy csöndes fiú, csak az imént tért vissza onnan.

Ülünk a Fészekben, ebédelünk.

– Ez mi? – kérdezi egyszer csak a barátom Tomaji bácsitól, a reszkető kezű, a nyugdíjig-valahogy-csak-kihúzza pincértől.

– Sajt, tisztelettel – mondja Tomaji bácsi.

– Ez! – mondja a barátom, és hangja mint a guillotine. – Sajt!

– Kérem – mondja Tomaji bácsi, és most már nemcsak a keze reszket, hanem a hangja is –, én vissza is vihetem.

És a tányéron ugrál a kissé csakugyan bánatos küllemű trappista sajt, ahogy viszi befelé.

De a tanfolyamnak még nincs vége.

A barátom egy használt kocsit is hozott magával. – Elvihetlek egy darabon – mondja hűvös nyugalommal.

Hanem a Marx téren, amikor egy másik autó túl közel jön hozzánk, égnek vágja a karját, mint Racine Phaedrá-jában a korhű színész, és ezt kiáltja mély fölindulással:

– Körforgalomban vagyunk, apukám!

Vagyis hogy még mindig túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy gyanútlan turista módjára, következmények nélkül léphettünk volna át egyik világból a másikba.

Magyar voltom panteonjában két felejthetetlen emlékmű áll, a Rimbaud-é és a Tomaji bácsié. Ők emlékeztetnek arra, hogy mit nem akartam tenni.

Nem akartam pusztán azért hasra esni a világ előtt, mert számos szegény országa közül az egyikben volt szerencsém megszületni. De nem akartam az ellenkezőjét sem: egy nyugdíjazás előtt álló honfitársamat, egy öreg pincért tenni felelőssé a sajtkultúra hazai és a világtörténelem egyetemes alakulásáért.

Normális ember módjára akartam viselkedni.

Azaz akárhogy is forgatom: szabad akartam lenni.

Csakhogy a magam hazai módján, és nem egy másik rögeszmerendszer szerint.

1967, Egyesült Államok, Iowa City, az Előkelő Üzletemberek Klubja.

Vendéglátóm, Bob megszívja a holland szivart, majd a füstfelhő közepéből azt kérdezi:

– Írhatnak-e önöknél az írók a kormányzat ellen?

Meredek úton kapaszkodunk fölfele, jól kössük ki magunkat.

Értelmiségi vagyok, nekem ez a kérdés a húsomba vág. Tudom, mi minden múlhat azon, hogy egy adott világban van-e hatékony formája a társadalmi véleménycserének vagy sem. Sok, mondom, hogy szerény legyek. És tudok arról is, hogy nem mi állítottuk föl a bírálhatóság világrekordját. Csakhogy van itt még valami más is.

Magyar is vagyok, és épp magyar értelmiségiként tudom azt, hogy a hazai eszmetörténetnek századokon át kedvezőtlen időszaka volt az ősz. Amikor a nagy eszmék megálltak a köves út végén. Merthogy nem tudtak továbbmenni a sártól. Tudom tehát azt is, hogy mifelénk eszme és valóság nagyon is sajátos módon kötődik egymáshoz; azt, hogy e kötődés természetének ismerete nélkül nincs mit mihez mérnünk, azaz semmit sem érthetünk jól, mindent csak félre. Leginkább mégis az irodalmat, a költészetet. A verset, amelyikben úgy kell a férfinak a nő, „mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak”. Föl nem fogva annak súlyát, hogy ez egy szerelmes vers hasonlata, mit érthet bárki is Közép-Európából? Tágabb értelemben abból, hogy a világnak nemcsak nagy és gazdag országai vannak?

Látnivalóan nem sokat. Bob épp azt unta el, hogy az előzőekben túl sokat magyaráztam falusi járdákról és csatornázásról. Most tehát rákérdez az érzékeny lényegre.

Bobnak ugyanis megvan a maga kérlelhetetlen íróközpontú történelemszemlélte. Szerinte Magyarország történetéből annyi az említésre méltó, hogy a királyság korában (– Királyság volt maguknál a háború előtt, vagy nem? – Az – hagyom rá csüggedten; mit számítanak itt már a részletek?), szóval, hogy a királyság korában az írók írhattak a kormányzat ellen, ma pedig…

– Nem írhatnak – mondom, és bosszúsan attól, hogy majd egy óráig hánytam a borsót a falra, kérdezek valamit én is. – Mondjon ön egy olyan helyet Faulknernál, amelyik attól jó, hogy az író azt a kormányzat ellen írta.

Bob szemében megvillan az elismerés szikrája. Bárki is fizet engem, nem vitatkozom rosszul. Csakugyan nem, tapasztalom meghökkenve magam is. Bob ismeretei Faulknerról még engem is meglepnek, hogy tapintatosan fejezzem ki magamat, a hézagos voltukkal. Kevésbé tapintatosan: Bob angolul nem ismeri azt az írót, akit én zömmel magyar fordításban olvastam.

De megfogni persze nem fogtam meg őt, akit tizenhat éves kora óta edz az üzlet.

– Na jó – mondja –, mást kérdezek. Nyithatnék én, mondjuk, ha akarnék, egy trafikot maguknál?

A párbeszéd további részleteit akár át is adhatjuk a feledésnek.

Én nem a Bob követelményeinek akartam megfelelni – a magaméinak.

Arra a szemtelenségre vetemedve, amire a szegregáció világában élő színes bőrű, aki egy vasárnap délelőtt, váratlanul, csak azért, mert olyan szépen süt a nap, leül a parkban a fehérek számára fönntartott padra, és azt kérdezi az elképedéstől szóhoz sem jutó, fölékszerezett úriasszonytól: „Elnézést, asszonyom, megmondaná, hány óra?”

Azaz úgy szólva hozzá, a világhoz, mint vele egyenrangú.

Egy ízben még sokat próbált washingtoni programszervezőmet is sikerült teljesen elképesztenem. Azzal az óhajommal, hogy San Franciscóban várostervezési és -fejlesztési szakemberekkel szeretnék találkozni.

– Nézze – mondta a telefonba –, mi persze megszervezzük magának a találkozót, de áruljon el már nekem valamit. Maga költő, nem? Miért akar maga építésügyi szakemberekkel találkozni?

– Épp azért – mondom lényegre törőn. Majd meghallva a kagylóból áradó zavart csöndet, megadóan hozzátettem: – Érdekel az urbanisztika.

Bill – aki persze csak a többi jelenlevőnek Bill, nekem Mr. Ezmegez – egy egész bizottság élén fogad. Ott van minden ágazat szakértője. A fölkészülésből arra következtetek, hogy sejtelmük sincs látogatásom céljáról. Később ki is derül, hogy költővel – így, bizottságként – még sohasem találkoztak.

– Végül is mi érdekli önt? – kérdezi Bill.

– Az – mondom –, hogy az amerikai város miért olyan, amilyen.

Bill szomorúan néz rám. Jól sejtette, én egyszerűen hülye vagyok.

– Ez egy szabad ország – mondja.

– Az hát – mondom – , és akar ön ebben az országban meggazdagodni?

– Meggazdagodni? – néz rám elképedve.

– Van egy módszerem. Bevált Chicagóban, Clevelandben és egyebütt.

– Nocsak – mondja, és a szeméből tünedezik a szomorúság.

– Mindenekelőtt kell hozzá egy lakónegyed. Egy lakónegyed élete, ha jól tudom, negyven-ötven év. Vegyünk tehát egy lakónegyedet, amelyik, mondjuk, harminc éve épült. Zömmel idősebbek lakják, közel a nyugdíj, jól jön, ha jön a pénz. Egy ház értéke, mondok egy számot, ötvenezer dollár. Jön valaki kalapban, nyakkendőben, kínál egy házért hatvanezret. Nem adják, megszokták, új életet kezdeni ebben az életkorban, ez-az. Másnap a kalapos-nyakkendős kínál érte nyolcvanat. Nem könnyű a döntés, de mikor lesz még egy ilyen lehetőség, az alkalmat meg kell ragadni, adják. Folytassam?

– Folytassa – mondja Bill.

– A megüresedett házat hamarosan birtokba veszi valamelyik nyomornegyed nyomorult családja. Ez lényeges, hogy a család a nyomornegyedből jöjjön, és fekete legyen, de legalábbis Puerto Ricó-i. A nyomornegyed, ezt mindenki tudja, magával hozza saját magát, a romló közbiztonságot, a bűnözést. Egy hét múlva boldog az a család, mely ötvenezret érő ingatlanát harmincezerért el tudja adni. A lakók menekülnek, a kalapos-nyakkendős potom pénzért fölvásárolja a környéket.

– Tömbrobbantásnak hívják – mondja Bill –, egy üzletág.

– Az új lakók aztán elvégzik a maradék munkát. A negyed leromlik, ha minden jól megy, már-már hihetetlen módon. Az utcákon hulladékhegyek, patkányok, kiégett házak. A dolog szemet szúr, tűrhetetlen, hogy emberek ilyen körülmények között lakjanak, a megoldásra valahogyan kerül pénz, néhány bulldózer eltakarítja a szégyenfoltot, a romhalmaz helyén magasházak épülnek az alacsony jövedelműek számára. Csakhogy a mai ingatag gazdasági helyzetben a magasházak építési költsége is magas, rendszerint magasabb a vártnál, ráfizetéssel meg ki akar dolgozni, lakása hát annak lesz, aki meg tudja fizetni az árát. Azaz mindenki helyet cserél, és minden marad a régiben. Illetve mégsem. Azon a telken, ahol korábban egy ház állt, most legalább negyven lakás áll egymás fölött, és hozza a pénzt. Ha van hozzá indulótőkéje, önnek.

– Lebecsültem magát – mondja Bill –, mit akar tudni?

Elmondom. Az amerikai város, ahogy én látom, a városnegyedek hatalmas sejtrendszere, melyben mindennek megvan a maga helye. Az üzletnek és a lakásnak, a pénznek és a szegénységnek, a fehérnek és a feketének, az olasznak és a kínainak és így tovább, amíg a lélegzetünk ki nem fogy. Mit jelent egy ilyen városszerkezet öröksége egy olyan társadalomban, melynek legfőbb gondja az integráció? Mit jelent ez akkor, amikor épp a korábban olvasztótégelynek képzelt nagyváros, illetve annak mindinkább elhatalmasodó működészavarai késztetik arra az embereket, hogy behúzódjanak a roppant sejtrendszer valamelyik biztonságosnak tetsző cellájába? Milyen föladatot ró mindez az építészre, aki a jövő életterét tervezi?

Meglódul a beszélgetés. Ahányan vagyunk, kérdezünk, magyarázunk, érvelünk; hogy nekem igazam van, hogy nincs, hogy kinek van, hogy az építészet, igenis, válaszol a körülmények kihívására, hogy nem, mert nem, hogy igen, mert mégis.

Nancy (negyven év körüli, elvált, van egy tizenhat éves lánya, és több épületet tervezett San Franciscóban) azt kérdezi, láttam-e itt és itt az új toronyházakat. Láttam, felelem. Hát azt láttam-e, hogy földszintjük egyetlen hatalmas, üvegfallal határolt tér? Láttam azt is. Régebben, mondja Nancy, a házon belül leginkább a liftre várakozó idős embereket érte támadás, merthogy az a lift előtti zárt tér szinte tálcán kínálta az alkalmat a tanúk nélküli támadásra. Most az építészek kinyitották a teret, és ha hiszem, ha nem, az efféle támadások száma jelentősen csökkent.

Egy óra múlva mégis ő mondja:

– Tudja, minél tovább beszélgetünk itt városépítészetről, annál inkább az az érzésem, hogy ez az egész nem is építészeti kérdés, hanem társadalmi.

A búcsúzkodásnál pedig odajön hozzám, és megrázza a kezemet.

– Örülök, hogy beleugratott ebbe a beszélgetésbe.

Az amerikai költőkön edzett műfordító-világfi?

A rögeszmés városnéző, aki vagyok, aki hajdan hetente járt ki szülővárosa egyik épülő lakótelepére, kilesni azt, hogy van-e már a táblákkal óvott fűben illegális gyalogösvény, melyet az ott lakók tapostak bele, minthogy az illetékesek szemmel láthatóan rossz helyre rakták a buszmegállót, a kapuk többségéből csak jókora kerülővel elérhető helyre.

Az ádáz szemtanú.

Aki már jóval Amerikából való hazatérése után, egy reggel arra riad föl az ágyban, hogy valami lehetetlen angol-magyar keverék nyelven álmodott egy önarcképet.

Furcsa repülésszerű járással libegek át az Egyesült Államok közép-nyugati tájain szokásos faházak jellegzetes, keskeny folyosóján, mely rendszerint a konyha mellett vezet ki a hátsó kertbe vagy a garázshoz; itt most a Cegléd melletti barackosba vezet, már látszik is a kaliforniai ég, de valahogy furcsán az is: a vad kék-fehér helyett kísérteties, sárgásbarna derengés a körvonalak mentén, fojtott tűz vagy micsoda, mint Mednyánszky csavargófejei körül; a fákat meg mintha Egry festette volna, egy körív kontyába fogva a lombkoronájuk, és valahogy nem férek el köztük, fuldoklom az óceán felől áradó, festett levegőtől. Mert most látom csak, Paul Getty magánmúzeumában vagyunk a Csendes-óceán partján, a San Franciscóba vezető 1-es, a Parti Műút fölött; ebben a kővé dermedt hülyeségben, az álrómai villában, melyet építtetője a császárkorból így-úgy fönnmaradt és többnyire csak a képzelet által restaurált épületek mintájára emeltetett, de amelyet csak fényképről ismert, minthogy a Kaliforniai Adóhivatallal való több milliós nézeteltérése miatt életének utolsó tizenöt évét Londonban töltötte, onnan igazgatva olajkútjait meg műkincseinek a gazdagság ez együgyű díszletcsarnokában valódi római szobrokat és valódi rokokó bútorokat vigyázó, adó-vevővel fölszerelt, fekete egyenruhás, megállás nélkül föl-alá sétáló, éber tekintetű őreit. Akik most nincsenek sehol. A fák között Joana vár, a görög nő, egy professzor felesége; angolul kérdezem tőle, ismeri-e Thanassist, az én haveromat Iowa Cityből. Van barack, mondja Joana, aki a tanyasi öregasszonyok egyenruháját viseli, a feketét fehér pöttyökkel; itt azért nem úgy van, mint Pesten, egy kis barack még akad, vihetünk egy kosárral; addig vigyük, amíg van, mert csak az Úrjézus Krisztus tudja, mit hoz a jövő, nagyon járják ezek a pallást, hogy a kórság gyűjjék rájuk. Oké, gondolom erre, nem vonatoztunk hiába ide, van barack, és odamegyek a kert végében álló és a parti sétányt védő, zöldre festett vaskorláthoz, mely innen alig egy-két mérföldre található, Santa Monicában, és lenézek a mélybe, a párafelhőben fuldokolva kéklő Balatonra, és majdnem sírok a megkönnyebbüléstől, ÚRISTEN, gondolom szédülve és szorongva, mert most válik el, hogy tudok-e repülni, VÉGE A HÁBORÚNAK.

Ahogy ott állok a korlátra könyökölve, az ötvenes években, a Csendes-óceán partján.

Egy kosár barackkal és az elszánt szívemmel.

1976–77