Holtak szellemével társalog

Szólítva őt egy verssorát idézem: „Csak azt feledném, azt a franciát…”, s az évtizedek rossz szigetelésén kétszázhúsz volt nyila villámlik át. Túlnan a járdán föltűnik Pilinszky, kockás kabátban, ég és föld között – látom, arcán a lázas elveszettség őszes borostaként kiütközött. Köröttünk örvény, a hatvanas évek: gyér forgalom, vodkaszag, vak remény; nem öltek meg s nem öltük meg magunkat – Isten hordott minket a tenyerén. Túléltünk háborút, italt, szerelmet, most egy kicsit ejtőzni akarunk, ki egy szál deszkába, ki meg az égbe, kapaszkodunk, míg bírja a karunk. Költőnek ezenfelül ott a verse, a gyulladt seb, mely lüktet s nem lohad, de láza megbokrosítja a ritmust, e rögeszmés, szárnyas versenylovat, hogy száguldozzon, mint a hurrikánok a karibi partokon s a prérin át, s patájával dobogja és dobolja: „Csak azt feledném, azt a franciát…” Minek folytassam? Valaha a versünk életmentés volt, ma csak pipere. Franz! Szia, fogoly! s más ilyen nyalánk vicc, míg süvítünk az űrbe kifele, s a terepet átadjuk a szövegnek, melyben buján párzik szóval a szó; és hallhatjuk makogni gépeinket, mint majmot az Afrika-utazó. Nagy költő s balfácán egy porhüvelyben! Esendő, nagyon is világi szent, aki a Koponyák Hegye helyett a báli szezonban inkább bálba ment; János, kit jelenések látogattak, de aki hétköznap csak Jancsi volt – bámulja teremtményét a teremtő, sámán a tüzet, melyet ő csiholt.