Sirató

Egy vajákos festővel szegényebb a világ.

Dickens regényeinek árvaházában fog emlékezni rád

lángoló narancssárgád, kéked, zölded, vörösed, lilád,

tengerszem tekintetű, kortalan kamaszlány,

akiből szép öregasszony lett ezer és egy ránccal az arcán.

„Szabad egy táncra, Madame?”, hajol meg Mösziő Halál, az arszlán.

Boszorkány, igenis az, mert nagy hatalmú ecsettel varázsló.

A kézfejed nyomorék csonk, de az élet a képeiden parázs, hó –

szeretkeznek a csontok a sírban, és töviskoszorúsan bámul ránk az igásló.

Tegyük föl most, hogy a mesés megoldás jön be mégis, és van Isten.

Bolyongasz akkor majd a nagy fényességben te is fenn,

és mindenkit megállítasz: „Hol van Vas István?”

Egy százéves paraszt bácsi (az Úr) a kezével mutatja: „Arra, lelkem!”

És „Nicsak, egy asztráltest, és mekkora orr!”, ezt gondolod ott. És attól fogva ti ketten

újra együtt üldögéltek (a termoszban forró, angol tea) a szentendrei kertben.