Descartes úr, ön egy nagy naiv. Egy oly ragyogó ész, aminő az öné, az örökmozgó föltalálásába veszejti magát. Nem mondom, hiszen elmés gépezet az, melyet ön szerkesztett, s melyben a kétkedés tranzmissziója által hajtja a testet a lélek és a lelket a test. Az eszme durrogó motorja fölött pedig ott tündöklik a mennyei benzinkút s kezelője, az Isten. Minden elismerésem az ön páratlan géniuszáé, melytől fejre áll a középkori dogmák iskolamestere. Csak…hogyan is mondjam…van itt egy kis bibi. Ön elfelejti, hogy csimpánzokhoz beszél. Ez a fáról fára viharzó horda meghökkentően tanulékony, mindazonáltal ösztönlény, és nem vevő a karteziánus következetesség módszerére, őt az ipari formatervezés érdekli, a nyaktiló, ez a célszerűségében tökéletes remekmű, mely körül mosollyal az ajkukon kötögetnek a szebb jövőt remélő honleányok. Az ész nevében elfuserált évszázadokról most egy szót sem ejtek. Elég legyen annyi, hogy nincs véresebb hóhér egy-egy vezérelvvé lett fennkölt ideánál. Nem hiszi? Nézzen csak föl a csillagos égre, amit ott lát, maga a végtelenségnek nevezett, csillagsziporkás ellentmondás. Nincs fala, orrunkat mégis folyton beleverjük, s hódításra törő kíváncsiságunk
új s még újabb módszere orrunk vérétől vörös. Ami meg a boldog életet illeti: – Az csak a szép! – sóhajt föl a kocsmai fröccsöző. Kelt 1646; önnek s lobogó szellemének tántoríthatatlan híve, Bözsi. |