Éji sötétben a bástya fokán

Gergely Ágnesnek „Kertemben alvám – így adják elő –, s megmart a kígyó…” kezdett volna bele a szellem ma éjszaka is, mint eddig mindig a dán királyi család szívszaggató történetébe, de most, ki tudja miért, fejembe szökött a vér s a szavába vágtam: „Hagyd a süket dumát! Inkább azt mondd meg, hogy ott, ahonnét visszajársz, miben laknak a lelkek? Sátrakban? Barakkokban? És van-e ott is szögesdrót kerítés a szektorok között s az egész sárbuckás, kátyús, mocsaras terület körül? És a kerítésdrótban van-e áram? És van-e, és naponta hányszor, s meddig tart egy Appel? S az őrök csizmája tündöklik-e? S a rabok csíkos rabruhát viselnek-e? S mi dönti el, kiből lesz rab, kiből őr? S mi lesz a fekete füsttel, ha már nincs hova elfüstölnie?” És így tovább, kérdés kérdésre, hajnalig. A szellem nem felelt, hisz megszólalni sem tudott. Amikorra pedig kifogytam a lélegzetből és a dühödt lázadozásból, a láthatáron megcsillant a fénybogár jele, és neki mennie kellett – füstként oszlott szét egy gyári sziréna kakasszavára.