Holdként süt föl a fák hegyén

Kányádi Sándornak Ave, Galambfalva, fi-sarjad tolla nyomán a vers kisarjad, mert költő az istenadta (tehetségét Isten adta, nyomozta ki a Szeku, miközben buzgón figyelte; az akció fedőneve: „Íme az elme!”), s mondhatnánk is, hogy C’est tout. Csakhogy ez így nem volna igaz. E vidéken a vers nem mezei gaz. A költő itt, mint a gépész; hogy működhessék az ép ész, fúr-farag, bütyköl, fusizik, le nem áll, valamit mindig megreparál. Van neki ehhez egy roppant fórja, otthon, a hiuban spórolt metafór-ja, ami manapság olyan nagy kincs, amilyen még a csempésznek sincs. Így azután, ha úgy alakul, s az örök ki-van-fönn, ki-van-alul úgy üt ki, ahogy szokott, balul, ő még mindig szólhat dalul. És pöröly a szó, a ritmus üllő – szikrát hány a két Küküllő. Az ember, hogyha magyar és költő szót a szóba hasztalan öltő, mielőtt érne gyászos véget, begyűjt némi bölcsességet; látja, a világ por és sár. Clausenburg, Cluj, Kolozsvár, három név a névjegyén – (Fölvilágosult egyén! Csepülik is érte: – Fantaszta! Háború folyik itt; hogy azt a!…) – Éneke túljár hét megyén, holdként süt föl a fák hegyén.