A bölcsesség korába érve

Sohasem akartam nagy öreg lenni, mint Johann Wolfgang Goethe. Hiányzott belőlem a jó hivatalnok két legfőbb erénye, a felsőbbség iránti odaadás meg az ügyintézőt fűtő buzgalom   („majd hülye leszek mégegyszer végigírni a Faustot!”)… Istenné öregedni sem áhítoztam, mint a fiatal Füst Milán. Tudtam jól, nem a próféták kora ez. Hallottam a rádióban (tévé még nem volt) épp elég tömeggyilkost, hordószónokot,   és láttam a háború fekete széltölcsérét városokat porig rombolva vonulni. Én csak tisztább mondatszerkezetet szerettem volna tudni a verseim mögött, de úgy, hogy azért én én maradjak. Nem mást s nem kevesebbet, mint az örök fiatalság titkát próbáltam meg a mítosz tolvajaként elemelni,   ködbe vesző ragyogás felé hajózva a kéziratlapon. Ki emlékszik Médeiára, ha egyszer a bank széfjében a Gyapjú? Meglepetésként ért, hogy az átok ilyen ravaszul megy teljesedésbe. Minden, mint azelőtt, csak bottal kopogok, csak a testemen belül   egy nyomorék öreget kerülgetek. Az élet vége felől tekintve a legfőbb bölcs a bolond növény, melyet egy enyhébb januárban könnyen rászed a tűző nap sugara – kidugja fejét, nekifog zöldellni, és mielőtt megfagyna és leperegne a hóba,   azt kiabálja: éljen az új évezred, itt a tavasz!