Pásztorének

Jégcsapokat-csukogat-a-tél-keze hidegü, deres leheletü, hócsillagkoronavirágu, vad északi tájban ősztől tavaszig a lelkek mélyén szürkésfekete homály van.   Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász;   nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász. Olvasztó kemence a jól fűtött szoba, lepereg a szeretők bőréröl a ruha, ontja a belső fűtőtest is a hőt. Meztelenek, fényben ragyogó bronzszobrok, s vérfolt vöröse pecsételi meg a lepedőt.   Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász;   nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász. Tó mélye az éj, ki-be csusszan a kéj, öl az ölre akárcsak a kőre az ikra tapad, hangtalanul tátog gyönyörében az emberi hal, ha a nagy horgász horgára akad.   Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász;   nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász. Így közelít az öregkor? Sáros hírrel a síri hinárról? Ez mindennek a vége, a hamu, a csontok, a tél? A talaj teli tar koponyáinkkal, de vigyorgásunkból fű nő; azt borzolja, cibálja jövőre a szél.   Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász;   nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász.