A Fiastyúk felé

Tavasz, tavasz, te gyönyörű, ezer arcú és örömű, javíthatatlan lázadó, aranyjelvényes véradó, békeszerző és békebontó, vizet árasztó, szelet ontó, téged köszöntsön énekem, bár sok jót nem hozol nekem, csak újabb ideggyulladást és változékony fronthatást, melytől zsibbadtan szédülök, míg naphosszat fotelemben ülök, őrhelyemen, honnét el nem futok – az is nagy szó, ha csoszogni tudok! Hanem a lélek szabad és merész, mit neki betegség, érvek, józan ész, a romház test roncshalma alól az ifjúság eszelős szózata szól, hogy lényege szerint az ember nem az, ami itt készül sárrá mállani, de valami több, valami más, az anyagban feszülő szárnycsapás, amitől a fotel s aki benne ül, mocorogni kezd és fölrepül, s látja a földi UFO-figyelő, hogy a semmiből egy tűzgömb tör elő, és oda tart, hol a Fiastyúk kotlik – ha közben egy fekete lyukba nem botlik.