Lakik a házunkban egy költő

Új versek, 1999

 

 

 

 

Lakik a házunkban egy költő

lakik a házunkban egy költő
orbán ottónak hívják és állítólag nagymenő
kitüntették mindenféle díjjal és portréfilmet vetített róla a tévé
bár ez nemigen látszik meg rajta
épp olyan ő is mint a többiek
a többi öreg a házban
nyomorult öregebb a saját életkoránál
ez már mifelénk így szokás
de ő kiváltképp nyomorult mert ő még beteg is
botjával kaparászva dülöng a körfolyosón a lift felé
máskor meg rángógörcs rázza kaszálnak a tagjai
mintha egy óriás pók rontana rá az áldozatára
nem hinnéd hogy ugyanaz izgatja őt is
ami Arisztotelészt Kopernikuszt vagy Einsteint
az emberiség lakcíme a postai irányító számmal
a csillagözön világvárosában
lakik orbán ottóban egy költő
nincs aki tudná hogy hívják nem nagymenő és nem söpör be díjakat
portré már csak azért sem készül róla merthogy nincs miről hisz teste sincs
sem botja minek kaparászna a körfolyosón inkább suhan
nem tudni mikor hova távozik s hogy visszajön-e
nem tudja még a szállásadója sem
csak hallja a szomszédos szobából a zajt hogy no ne mégiscsak haza jött a lakó
az meg a falon át máris súgja az első verssort
lakik a házunkban egy költő
aztán hirtelen elhallgat hogy folytassa ha tudja a főbérlő vagy szakadjon bele
és újra megtörténik a sokszor megtörtént csoda
a béna elhajítja a mankóját de nem esik el
röpdös a kalitkából szabadult szellem a vén papagáj
halhatatlanság rikácsol most megfogtalak
s föllobog és kialszik a napkitörés fáklyája
a végtelen és fagyos éjszaka macskájának szánt kacér üzenet

 

 

 

Hajótörés anno domini 1998

új év lakatlan szigete
csontomig átjár az öregség
a fagyos tengeri szél

 

 

 

Táncóra kezdő halandóknak

látogatód jön mit neki bronzkapu várfal sánc vizes árok
a vasbeton mellvéden is átszivárog
kulcslyukon ajtórésen fal repedésén át behúz a szobádba
testtelenül körülfog ölelget melléd fekszik az ágyba
éjszaka van fölkelsz noha fekszel táncot jársz noha alszol
mocorognak a csontok a sírban a fák mögül kuvik és temetői harang szól
füst meg pörnye szálldos a földön dúl a fekete pestis
vacog és eszelős táncban ráng a keléses test is
ordítozol de hiába hogy ÉN MÁS KORBAN ÉLEK
rád sem hederít járja a kopogós táncot a lélek
kimutatja a foga fehérét lerohadt hajdani szája
felhőfekete kámzsa a vállán szikrát hány a kaszája
elöl ő mögötte népek a föld gyomrába vezet le az ösvény
csont recseg és sikolyok hörgés remegő vörös fény
virrad jégverítékesen ülsz föl az ágyban hajnali négykor
autóriasztó kukorékol az utcán ez csak a posztmodern középkor

 

 

 

A szó meghal Kassák kirepül

az ezredvég kiöltözött az alkalomra
hogy jól mutasson
ha BIMM vagy BAMM de leginkább BUMM
a halál órája üt
szabadnapos cseléd a korzón
lejt mint az egyszerű gép a lejtő
vagy mint az idő
Európa a bika hátán a harmincas években vagy máskor
akármikor
ma
ó cifra nyomorúság haszontalan élet
versek költészet miegyéb
harmadik napja fekszem az ágyon és reggeltől estig káromkodom
nem vagyok jó már semmire
versírásra sem pedig arra minden hülye jó
persze bizonyos megszorításokkal melyeket most nem részletezek
EZ A VÉG mondom kassáknak óbudán
elmehetünk a bánatosba
HIÁBA MINDEN üvöltözöm de ki vesz egy költőt komolyan
a század elején körülröhögték őt is
akkor meg mi a francot szívóskodom én itt ezzel a három nappal
élek még és él a korszak is
lejt no persze mi mást tehetne
de mi meg nem esne velünk a remény arany sugara nélkül
ojjaj csakugyan mi meg nem eshet egy ilyen helyen
meg mi igen
meg mi nem
íme itt a bizonyság hogy a nyelvnek még a szeme sem áll jól
KÉPZAVAR jelzi a gépbe installált javítóprogram álljon le indítsa újra
javíthatatlan összeesküvő
hiba az A szektorban
az A szektor miniatűr világ az agyam amely eddig még csodálatosképp működött
hallottam persze hogy összesúgnak a hátam mögött
és úgy mondják hogy meg ne halljam
ELŐBB VAGY UTÓBB MI IS ÍGY FOGUNK BICEGNI
szellemként imbolyogva a körfolyosón
ahol egy árnyalattal ismét sápadtabbak a csillagok
mert vége egy újabb évszázadnak
bánom is én
tisztelt galaxisok a mindenség le van
mondhatnám teljesen
TOTÁLISAN
láttam az emberi aljasság minden formáját
romokon keresztül küzdöttem át magam
megjártam New Yorkot Bombayt és Nyírlugost
nem mondhatom hogy nem láttam semmit ártatlan vagyok
bűnben leledzem MEA MAXIMA CULPA
a kék bolygó tele van átvert balekokkal
egy vagyok közülük ahogy közülük valók a századelő ragyogó fantasztái is
hittek az új világban és tetőtől talpig bemocskolták magukat
pusztán azzal hogy éltek
hogy túl tudták élni a
föl sem sorolom mi mindent
csak annyi amennyire egyedül én emlékszem elég hét halálhoz
harmadik napja fekszem az ágyon
de háromszázezer év sem volna elég a bölcsességhez
EZ A VÉG mondom KASIKÁM
KASIKÁM NINCS A SZÓKÉSZLETBEN jelzi a gépbe installált javítóprogram
törölje vagy javítsa
így
a falnak mondom mivel az emberiség mással van elfoglalva
jön a villanyóra leolvasó és indul az új tévésorozat
az az igazság hogy aki ma verset ír az a zárt osztályra való
NYILVÁN NYILVÁN mondta már ő is
és a helyzet azóta csak rosszabbodott
a szó meghal kassák kirepül
de a madarak tovább énekelnek az égben a fényesség lába körül
biztos hogy a költő ha beteg és többé-kevésbé nyomorék is
fejben folytatja azt amit valaha a fehér papíron kezdett
míg el nem száll a saját feje fölött vagy le nem szakad alatta az ágy

 

 

 

Dal

(zongorán kísér: Weöres Sándor)
Nagypapa leszáll a fekete tóba,
a kilátástalan depresszióba,
 
giling-galang,
 
a depresszióba.
Nagypapa lábujját nézi a zöld hal,
az ember csak él, él, azután meghal,
 
giling-galang,
 
azután meghal.
Nagypapa leszáll a fekete tóba,
a kilátástalan depresszióba,
 
giling-galang,
 
a depresszióba.

 

 

 

Magára igazítja Arany János négy sorát

Életem hatvankettedik évébe
fojt engem a jó sorsom tévébe,
nem takarít be régi rakott csűrébe,
vet helyette dögkeselyűk csőrébe.

 

 

 

Egy bőven termő barackfa

Gyökerem a feketeségben, ágam a tündöklésben (élet és halál röghöz kötött, duális világképe!), és köztük a törzsem, a megviselt, kiszáradásnak indult, hámló kérgű, göcsörtös erekkel huzagolt, emberi test.

Kinek miféle csodája az, hogy agyam ágboga közt még most is vers terem?

 

 

 

A Fiastyúk felé

Tavasz, tavasz, te gyönyörű,
ezer arcú és örömű,
javíthatatlan lázadó,
aranyjelvényes véradó,
békeszerző és békebontó,
vizet árasztó, szelet ontó,
téged köszöntsön énekem,
bár sok jót nem hozol nekem,
csak újabb ideggyulladást
és változékony fronthatást,
melytől zsibbadtan szédülök,
míg naphosszat fotelemben ülök,
őrhelyemen, honnét el nem futok –
az is nagy szó, ha csoszogni tudok!
Hanem a lélek szabad és merész,
mit neki betegség, érvek, józan ész,
a romház test roncshalma alól
az ifjúság eszelős szózata szól,
hogy lényege szerint az ember nem az, ami
itt készül sárrá mállani,
de valami több, valami más,
az anyagban feszülő szárnycsapás,
amitől a fotel s aki benne ül,
mocorogni kezd és fölrepül,
s látja a földi UFO-figyelő,
hogy a semmiből egy tűzgömb tör elő,
és oda tart, hol a Fiastyúk kotlik –
ha közben egy fekete lyukba nem botlik.

 

 

 

Pásztorének

Jégcsapokat-csukogat-a-tél-keze hidegü, deres leheletü, hócsillagkoronavirágu, vad északi tájban
ősztől tavaszig a lelkek mélyén szürkésfekete homály van.
 
Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász;
 
nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász.
Olvasztó kemence a jól fűtött szoba, lepereg a szeretők bőréröl a ruha, ontja a belső fűtőtest is a hőt.
Meztelenek, fényben ragyogó bronzszobrok, s vérfolt vöröse pecsételi meg a lepedőt.
 
Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász;
 
nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász.
Tó mélye az éj, ki-be csusszan a kéj, öl az ölre akárcsak a kőre az ikra tapad,
hangtalanul tátog gyönyörében az emberi hal, ha a nagy horgász horgára akad.
 
Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász;
 
nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász.
Így közelít az öregkor? Sáros hírrel a síri hinárról? Ez mindennek a vége, a hamu, a csontok, a tél?
A talaj teli tar koponyáinkkal, de vigyorgásunkból fű nő; azt borzolja, cibálja jövőre a szél.
 
Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász;
 
nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász.

 

 

 

Romantikus festő képe: Kiűzetés a paradicsomból

(Nappali ház, Budapest; 1×14 sor + cím; nyomtatott papír)
  1 De a legszebb volt a fiatalságban a bűnbeesés!
  2 A csiklót ingerelni nyelvükkel, benyálazott ujjuk hegyével;
  3 vagy ajkuk közé kapni a makkot és erősen megszopni, mint csecsemő az anyja mellét;
  4 vagy lecsúszni nedves szájukkal a forró rúd tövéig;
  5 vagy az ölükben égő olajkút tűztengerében
  6 egy eleven tűzoltó készülék márványeres dugattyúját
  7 pumpálni, föl-le, előre-hátra, az őrületig,
  8 mely bearanyozza különben leginkább káromkodásra használt
  9 szavaikat, a faszt, a pinát, míg végül egy rekedt hang azt nem súgja: „ereszd belém!”,
10 s egy másik azt: „most!”, és a párzó párduc-emberpár az altató lövedéktől hirtelen elterül…
11 Csak ébredésük után látták meg fejük fölé tornyosulni az angyalt; izzó pallossal mutatta az útirányt:
12 „tűnés a francba!”; és a kapun túl már ott vártak rájuk új útitársaik –
13 egy hallgatag, aszalt szilva arcú, cserzett bőrű, szíjas indián, az öregség,
14 és a bomló test szagába burkolódzó, láthatatlan szellem, a halál.

 

 

 

A Szigligeti Alkotóház 8-as szobájára

harmincöt éve
 
Szigligeten
harmincöt éve
 
nem hihetem
harmincöt éve
 
mégis megtörtént
harmincöt éve
 
a vaksors ült törvényt
harmincöt éve
 
kér egy jó kávét
harmincöt éve
 
azt hittem játék
harmincöt éve
 
befűzök egy nőt
harmincöt éve
 
kefélünk egy jót
harmincöt éve
 
űztem és fűztem
harmincöt éve
 
forogtunk tűzben
harmincöt éve
 
perzselő vágyban
harmincöt éve
 
szálltunk az ágyban
harmincöt éve
 
űzőből űzött
harmincöt éve
 
tűbe ő fűzött
harmincöt éve
 
rizses lecsóval
harmincöt éve
 
elbánt a machóval
harmincöt éve
 
ölébe vonzott
harmincöt éve
 
mint olvadt bronzot
harmincöt éve
 
keze kezemben
harmincöt éve
 
veszedelemben
harmincöt éve
 
kínban gyönyörben
harmincöt éve
 
csúcson gödörben
harmincöt éve
 
ha vele velem
harmincöt éve
 
lávarög szerelem
harmincöt éve
 
porlik és mállik
harmincöt éve
 
kitart a halálig

 

 

 

A bölcsesség korába érve

Sohasem akartam nagy öreg lenni, mint Johann Wolfgang Goethe.
Hiányzott belőlem a jó hivatalnok két legfőbb erénye,
a felsőbbség iránti odaadás meg az ügyintézőt fűtő buzgalom
 
(„majd hülye leszek mégegyszer végigírni a Faustot!”)…
Istenné öregedni sem áhítoztam, mint a fiatal Füst Milán.
Tudtam jól, nem a próféták kora ez. Hallottam a rádióban (tévé még nem volt)
épp elég tömeggyilkost, hordószónokot,
 
és láttam a háború fekete széltölcsérét városokat porig rombolva vonulni.
Én csak tisztább mondatszerkezetet szerettem volna tudni a verseim mögött,
de úgy, hogy azért én én maradjak. Nem mást s nem kevesebbet,
mint az örök fiatalság titkát próbáltam meg a mítosz tolvajaként elemelni,
 
ködbe vesző ragyogás felé hajózva a kéziratlapon.
Ki emlékszik Médeiára, ha egyszer a bank széfjében a Gyapjú?
Meglepetésként ért, hogy az átok ilyen ravaszul megy teljesedésbe.
Minden, mint azelőtt, csak bottal kopogok, csak a testemen belül
 
egy nyomorék öreget kerülgetek.
Az élet vége felől tekintve a legfőbb bölcs a bolond növény,
melyet egy enyhébb januárban könnyen rászed a tűző nap sugara –
kidugja fejét, nekifog zöldellni, és mielőtt megfagyna és leperegne a hóba,
 
azt kiabálja: éljen az új évezred, itt a tavasz!

 

 

 

Csukás István fölszáll a mennyekbe (Haha!)

Hova tűnt hatvan év Csukás István?
Hova a hatvan év öröme, könnye?
Ne gyászold őt, tizenkét tanítvány,
föltámadni belebújt egy könyvbe!
Írva van abban minden, ami e földön jó volt,
a nagy szelet husok meg a nagy seggű bigék;
verset kortyolgatni, mint ínyenc az óbort,
s tudni a titkos varázsigét,
amitől megelevenednek az ötvenes évek,
a kor, mely maga a nagy Hiányzik,
s melyre a lélek mégis vissza-visszaréved,
ha majd a zsozsó nem lesz már hiánycikk,
és Rómeó a piacot járva töpreng,
marhahátszín vagy sertéskaraj,
és jókat eszik, miközben a föld reng,
s lepraként terjed a kín, a baj, a jaj.
Könyvéből kiszáll a különös pille,
emberforma, van vagy egy mázsa,
mégis könnyű, mint a szempilla.
„Na ja,” szól Csukás, „a költészet varázsa!”
Napként röhög ránk Kubla-kán-képe,
míg pénzért és posztért folyik itt a hajsza;
beleért az arany nyár húslevesébe
s most, nézz oda, esik, mert csöpög a bajsza.
 

Jegyzet, Arany János módján. A bige eredetileg fából faragott gyerekjáték; a hatvanas évek pesti argójában lányt vagy nőt jelent. A zsozsó manapság divatos kifejezés arra, amit másképp dohánynak, lóvénak, lének, stexnek azaz pénznek mondanak.

 

 

 

Verses levél Varró Dánielnek

Tisztelt Varró úr…vagyishogy, Dani,
gond nélkül, könnyen írsz, ahogy a Singer
varrógép varr, a márkás, hajdani,
ha versírásra birizgál az inger –
a sor végét rímmel elendlized.
S balladából megírsz egy nap tizet.
Gondolom, tudod, mi nyílik meg ekkor:
az ifjúság, a tág bőségszaru,
nem Goethe céhládája, az öregkor,
a budin nyögő, bazaltos szarú.
Bukfencezel, amíg a du-ból ich lesz,
mert verset bárki hangján könnyen ihlesz.
Elillan ez, s jön majd a próbatétel,
a sors nem oszt új partihoz lapot –
időd, mint odakozmált menza-étel,
és benne mócsingos hétköznapok.
Őrizzen tőlük angyal és szerencséd,
nyílt lélek, jókedv, báj és szemtelenség.
Az ifjúság szikrája csak előleg,
lepkére még egy orvvadász se lő.
Felnőtt fejjel dől el, mi lesz belőled,
költő vagy trükkös mesterverselő,
noha a vers amúgy tartós kamaszkor,
s az ihlet, mintha rügy pattan tavaszkor.
Ólomként súlyos lesz, ami ma könnyed,
de léghajóba kell a nehezék,
versbe a hús, a csont, a vér, a könnyed –
a föld, hogy lehessen fölötte ég.
Ezt tanulta egy fáspincében…ott ő,
híved, e levél feladója, Ottó.

 

 

 

Holdként süt föl a fák hegyén

Kányádi Sándornak

 
Ave, Galambfalva, fi-sarjad
tolla nyomán a vers kisarjad,
mert költő az istenadta
(tehetségét Isten adta,
nyomozta ki a Szeku,
miközben buzgón figyelte;
az akció fedőneve: „Íme az elme!”),
s mondhatnánk is, hogy C’est tout.
Csakhogy ez így nem volna igaz.
E vidéken a vers nem mezei gaz.
A költő itt, mint a gépész;
hogy működhessék az ép ész,
fúr-farag, bütyköl, fusizik, le nem áll,
valamit mindig megreparál.
Van neki ehhez egy roppant fórja,
otthon, a hiuban spórolt metafór-ja,
ami manapság olyan nagy kincs,
amilyen még a csempésznek sincs.
Így azután, ha úgy alakul,
s az örök ki-van-fönn, ki-van-alul
úgy üt ki, ahogy szokott, balul,
ő még mindig szólhat dalul.
És pöröly a szó, a ritmus üllő –
szikrát hány a két Küküllő.
Az ember, hogyha magyar és költő
szót a szóba hasztalan öltő,
mielőtt érne gyászos véget,
begyűjt némi bölcsességet;
látja, a világ por és sár.
Clausenburg, Cluj, Kolozsvár,
három név a névjegyén –
(Fölvilágosult egyén!
Csepülik is érte: – Fantaszta!
Háború folyik itt; hogy azt a!…) –
Éneke túljár hét megyén,
holdként süt föl a fák hegyén.

 

 

 

Együtt megint

Csoóri Sándornak

 
Most, hogy egyre többen halnak meg közülünk,
ki a szó szoros értelmében, porként folyva bele a szóróhely földjébe,
ki pedig a jobb és bal körök szerint csupán erkölcsileg, de úgy aztán nagyon is,
 
jól látom, mivé lett fiatalságunk édene –
lövészárok az almáskert, kígyója tekereg a törzsek közt, a homokban,
az ördög villás nyelve helyett golyók sziszegnek az izzó sátron át,
és minden ágon a téboly rőt menyasszonyi fátyla,
 
a lángoló ragály, a hirtelen almahalál.
Nincs hatalmam nemjeinkből igent faragnom.
Minden úgy történt, ahogy. De hátországom a vers,
és a csodák földjén a Nap, ha kell, megállhat az égen,
 
s a tomboló ricsajból is kizenghet a hajdani összhang,
a balekok kórusáé, amely valaha egy bandába verődve énekelte
az új kor új dalát, az akkori csúcsmodernet a legújabb értelmiségi utópiáról:
hogyha a szellem egyszer összefogna…
 
hogyha nem adnánk föl…ha így…ha úgy…
Együtt megint, mint régen, igen, de nem a fehér lapokon, hanem az ólomszürke kőlap alatt,
az elszalasztott lehetőségben, a nekik-sem-sikerült-ben,
az új világ helyett egy összkomfortos disznóólban,
 
a röfögésben, a pénzcsörgésben, a fekete sárban!

 

 

 

Mese a létben föllelhető ellentmondásokról avagy aranykulcsok reszelését azonnalra vállaljuk*

 

1-ső ajánlás

Bukfenc, melyet a béna bohóc vet a

hetvenöt éves Somlyó György tiszteletére

1-ső helyesbítés

Csak részben béna

1-ső megjegyzés

Ez sem semmi

2-ik ajánlás, helyesbítés, megjegyzés

Nincs

 
Az állítás úgy hangzik, hogy a som jó.
De fölmerül a kérdés, van-e jó som?
Az az érzésem, súgja házi jósom,
hogy erről szonettet fog írni Somlyó.
A költészet fényes, nagyúri Saal.
A valóság viszont ragad: hal-ikra!
Lenn kurvák vadásznak pénzes palikra;
míg odafönn sok kényes huri száll…
Kalitkájában hát büszkén feszít,
ki gombot, tollat, zoknit elveszít –
valami mégis van, ha a szonett szép.
Csőbutor és kagylófotel között
így ülhet rajtad a sorsüldözött,
divatból ki sem ment s már visszajött Thonet-szék.

 

 

 

Éji sötétben a bástya fokán

Gergely Ágnesnek

 
„Kertemben alvám – így adják elő –,
s megmart a kígyó…” kezdett volna bele a szellem
ma éjszaka is, mint eddig mindig a dán királyi család
szívszaggató történetébe, de most, ki tudja miért,
fejembe szökött a vér s a szavába vágtam:
„Hagyd a süket dumát! Inkább azt mondd meg, hogy ott, ahonnét visszajársz,
miben laknak a lelkek? Sátrakban? Barakkokban?
És van-e ott is szögesdrót kerítés a szektorok között
s az egész sárbuckás, kátyús, mocsaras terület körül?
És a kerítésdrótban van-e áram?
És van-e, és naponta hányszor, s meddig tart egy Appel?
S az őrök csizmája tündöklik-e?
S a rabok csíkos rabruhát viselnek-e?
S mi dönti el, kiből lesz rab, kiből őr?
S mi lesz a fekete füsttel, ha már nincs hova elfüstölnie?”
És így tovább, kérdés kérdésre, hajnalig.
A szellem nem felelt, hisz megszólalni sem tudott.
Amikorra pedig kifogytam a lélegzetből és a dühödt lázadozásból,
a láthatáron megcsillant a fénybogár jele, és neki mennie kellett –
füstként oszlott szét egy gyári sziréna kakasszavára.

 

 

 

A semmi hűse

Kis Pintér Imrének

 
Ha van, ahogy a hívő mondja, Isten,
vagy ahogy a hitetlen mondja, Semmi,
azaz emberi mérték szerint Mérhetetlen,
mi érzékeli bennünk ennek méretét?
Miért vonz minket mágnesként a végtelen?
Miért leghőbb vágyunk fölfogni, amit föl nem foghatunk?
Gonosz szellem játszik talán velünk,
mely korról korra forgatva csikorgó forgószínpadát
mindig ugyanazt kérdezi a fajankók fajától?
Mi meg mindenkor kukán hallgatunk,
mert fafejünkkel nem tudunk mit válaszolni?
Történelem és haladás tehát merő illúzió?
S az ifjúság, e vad tavasz csupán gyerekbetegség,
melyet végül megszégyenülve kinövünk?
S a legfőbb bölcsesség térden fogadni a halált?
Ki tette azt, hogy életünk ilyen gyalázat,
hogy tehetetlenül leng innen oda, mint az inga,
s még csúfot is űz belőlünk, mert teste szeret élni?
Metszett kristálypohár, óbor zamata, ízes, szép szavak –
csecsebecsékkel csapható be, mint a bennszülöttek,
s megalkuszik, hogy addig ameddig, de addig él,
és kurta rabszolgalétét szégyentelenül élvezi…
Bukhat-e lény mélyebb gödörbe, mint mi?
Van-e a mindenségben nyomorultabb féreg, mint az ember?
 
Eddig szavalta Shakespeare meg nem írt darabját,
de ekkor kíváncsian a hatásra (végül is
az adott körülmények között ki ne lett volna az?),
a nézőtérre sandított, s látta, hogy a közönség
úgy sír, mint török fürdőben egy medencényi kurva,
Ez hát ily módon rendbe’ van, gondolta, és
kerekes trónszékében hátra dőlt
az égi társulat örökös tagja, a jellemszínész,
költő, próféta és Isten bohóca, ő,
akit a földön úgy neveztek, Füst Milán.

 

 

 

Fürdés

Fodor András halálára

 

Fél háromkor indult le a partra.

Ebben az évben még nem fürdött meg a tóban; azt gondolta, lesétál a vízhez, úszik egyet.

Tavasszal végre minden jóra fordult. A műtét jól sikerült, a fulladás megszűnt, miután a malomkövet leemelték szegycsontjáról az orvosok, olykor még aludni is tudott, napközben pedig számlálatlan levelet írt, már-már szállt a tolla a papíron. Kedves Ez és Ez, írta szokása szerint a bal felső sarokba, csakhogy ő ezt nem csak formaságból írta így, gondolni is így gondolta, a legkomolyabban, amiért is gyakran megmosolyogták, de ebben az egyben, a barátságai ápolásában a különben szelíd természet megszállott módjára makacs volt.

A halált Suhajdának hívják, úszómester. Fehér rövidnadrág, atlétatrikó. Trükkjei közt rosszul sikerült fejesugrás, vízbe esés, hajigálódzás a sekélyben. De most elégnek látszik a tűző nap meg a tó viszonylag alacsony hőmérséklete.

A halottat a partra fektetik. A hajából csöpög a víz, mintha a haja sírna.

Suhajda is ott áll, nézi, most legalább látják, mi mennyit ér!

Égő szemek és némaság. A mentőorvos késve jönne, ha szállva is. Csak a szél futkos sivítozva a parton: „Bandi! Bandi!”

Valaki futva megviszi a hírt a házhoz.

Még három se volt.

 

 

 

La Notte

Antonioni-variáció

 

Ukrajna, 1942; a keret a körletben sorakoztat, elkobozza a gyógyszereimet.

– Én a gyógyszereim nélkül megdöglöm – mondom.

– Azért vagy itt! – mondja a tizedes, egy kékszemű, hidegtekintetű, szalmaszőke házmesterfiú.

Fölébredek.

Vagy csak álmodom ezt is?

A gépész új tekercset fűz a vetítőgépbe:

– Nem tetszett? Majd ez a másik, az Ágyban, párnák közt. Csupa surrogás és lassú mozdulat, lebegés hanyatt a világban… a végén már nem tudsz fölkelni szarni sem…

Szemhéjam belső felén villódzik a film, hogy nincs haladék, sem fölmentő ítélet, csak a csillagokat vacogtató, jeges sötét.

 

 

 

Gyaluforgács

 

Lavrentyij Pavlovics Berija

változat Radnóti Miklós versére
Mert a hatalom maga is mánia,
és tébolyultak az előkelők,
ha idejében ki nem végzed őket,
mi mást tehetnek – kivégeznek ők.
S harcát a pártelit nélküled víjja,
hej, Lavrentyij Berija.
 

X, az Y kuratórium elnöke átadja szerzőnek a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás! díjat

Marhát könnyen juttat vágóhídra a marhavész.
Óvd a szabad nyomorékot, józan ész!
 

Nyelvtörő

(létfilozófiai traktátus, zenetörténeti kitekintéssel)
Mit sütsz, kis Schütz?
Sós húst sütsz, kis Schütz?
Bármit sütsz, kis Schütz,
sár s füst lesz, mit sütsz.
 

Megvonja működése mérlegét

Magyar költő voltam, arra való,
amire Trója romjai közt a faló.
 

Kosáryhoz

(Vörösmarty Mihály asztal alá ejtett epigrammája*)
Íme a nyolcvanöt esztendős, örökifju Kosáry:
 
történettudomány doktora, cella-lakó –
már ahogy ezt jobb s bal kerekén kiforogta a vaksors,
 
Kleió és policáj tünde szeszélye szerint.
 

Egy nagy igazság avagy Tandori első posztulátuma

Az ember dezsőnyi állapotában
lényegileg (nem csak úgy átabotában!)
embernél sokkal inkább veréb vagy véreb,
és van úgy, hogy még annál is verebebb és vérebb!
T.D.: Képes filozófiai kifestőkönyv;
Egyremegy-havölgynekmegy-hahegyremegy Kft. Könyvkiadó,
Budapest, 1998, 60 old.
 

Kedden szünnap

– Hommage à W. S. –
Hétfőn, szerdán, csütörtökön
Kendet bottal ütöm tökön.
Kimarad egy nap, a keddi.
Minek folyton verekedni?
Péntek, szombat, vasárnap,
Kend nyugodtan pisálhat.
De csak próbálja meg kedden,
Egyből följelentik ketten!
 

Végjáték

Az urológián? A neurológián?
Kéne egy kis gyorsan ölő cián!

 

 

 

Pfalzi Erzsébet levele Renatus Cartesiushoz

Descartes úr, ön egy nagy naiv. Egy oly ragyogó ész, aminő az öné, az örökmozgó föltalálásába veszejti magát. Nem mondom, hiszen elmés gépezet az, melyet ön szerkesztett, s melyben a kétkedés tranzmissziója által hajtja a testet a lélek és a lelket a test. Az eszme durrogó motorja fölött pedig ott tündöklik a mennyei benzinkút s kezelője, az Isten. Minden elismerésem az ön páratlan géniuszáé, melytől fejre áll a középkori dogmák iskolamestere. Csak…hogyan is mondjam…van itt egy kis bibi. Ön elfelejti, hogy csimpánzokhoz beszél. Ez a fáról fára viharzó horda meghökkentően tanulékony, mindazonáltal ösztönlény, és nem vevő a karteziánus következetesség módszerére, őt az ipari formatervezés érdekli, a nyaktiló, ez a célszerűségében tökéletes remekmű, mely körül mosollyal az ajkukon kötögetnek a szebb jövőt remélő honleányok. Az ész nevében elfuserált évszázadokról most egy szót sem ejtek. Elég legyen annyi, hogy nincs véresebb hóhér egy-egy vezérelvvé lett fennkölt ideánál. Nem hiszi? Nézzen csak föl a csillagos égre, amit ott lát, maga a végtelenségnek nevezett, csillagsziporkás ellentmondás. Nincs fala, orrunkat mégis folyton beleverjük, s hódításra törő kíváncsiságunk új s még újabb módszere orrunk vérétől vörös. Ami meg a boldog életet illeti: – Az csak a szép! – sóhajt föl a kocsmai fröccsöző. Kelt 1646; önnek s lobogó szellemének tántoríthatatlan híve, Bözsi.

 

 

 

A szabadság közelről

Kötegelt bankjegy és dezodor szaga van. Nótbuk és bunkofon szaga van. Titkárnő és sztriptízbár szaga van. Nénikém idenézz hogy csillog ez a serpenyő szaga van. Szárnyas betét szárnyal a lábam közt szaga van. Ó ti nehéz napok hova lettetek szaga van. Spanyolba, Olaszba, Görögbe szaga van. Rohadó krumplihéj szaga van. Hirdetés a köbön szaga van. Lányregény és pornófilm szaga van. Kurvák állnak az út szélén szaga van. Stricik és zsaroló banditák szaga van. Megerőszakolták és megfojtották szaga van. Vérebek és adóhivatalnokok szaga van. Minden sarkon egy irodaház szaga van. Fölrobbantott repülő szaga van. Hova tűntek a milliók szaga van. Alkoholisták és hajléktalanok szaga van. Ámokfutó őrültek szaga van. Kommandós roham szaga van. Baszok a széplelkekre és kinek kell ma a költészet szaga van. Kivégzés szaga van. Tömegsír szaga van. Békében háború szaga van. Közönyösen nézzük a képernyőt szaga van. Ropogtatjuk a híradó alatt a ropit szaga van. Huszadik század szaga van. A technika csodája szaga van. Elmentek a jó édes anyátokba szaga van. Égett emberi hús szaga van. Programozott robotok és felülmúlhatatlan zűrzavar szaga van. Madárjóslás és jövőkutatás szaga van. Ki tudja mi lesz szaga van. Halál szaga van. Születés szaga van. Győzelem és vereség szaga van. Nincs tovább szaga van. Egy életen át kergettük az erdei nimfát, s most utolértük. Boldog az, aki hamarabb bolondul meg, mint hogy a vágya beteljesül.

 

 

 

Esti kérdés

A mindenségen tátongó léket betömni rockzenével? 
 
 
 
 

 

 

 

Miféle korszak

 

Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,

S benne a huszadik századot képzelte.

Csokonai

 
Miféle korszak volt ez az utolsó száz év? Fényes? Sötét?
Mit hagyott ránk örökbe Róma, az első világváros?
Császárkori bujakórját vagy a vízvezetékeit?
Mondhatjuk-e igen és nem helyett folyton azt, hogy igen is, nem is?
A bölcsesség vajon nem impotencia-e?
Láttam ötven év alatt megszületni az új világot;
repülőgépei menetrend szerint úgy közlekednek az égen,
mint a század eleji városok utcáin a villamoskocsik.
Szupertechnikája pontosan vezeti rá a célra a rakéták robbanófejét,
ahogy az agyműtét során az agyamba döfött elektródákat is –
ha nem ma élek, már régen nem élnék…
Az idővel az a gond, hogy semlegesnemű;
az előjelet mi tesszük ki elé, a fáról földre szállt elitfaj, az emberiség,
az öldöklő és érzelmes csimpánzcsalád.

 

 

 

Kicsi de nagyon erős

G. F. filmrendezőnek

 
Nem tudhatod, hogy mihez lesz köze,
 
hogy mikor és hol sújt le a bosszu, és
mi módon, és mi lesz az eszköze,
 
a puszta ököl vagy a hosszu kés.
Nem tudhatod, ki kel át a folyón,
 
hogy büntetlen bűnökre fényt derítsen,
hogy úszva jön-e vagy szárnyashajón,
 
s lehetünk-e magunk a haragos Isten.
Akárhogy is, mérték kell és ítélet,
 
hogy múljék a lidércnyomás és altasson az álom.
S a meglódított inga, az élet
 
sötét és fény között süvít egy cérnaszálon.

 

 

 

Erre a korszakomra leginkább

erre a korszakomra leginkább
a töredékek lesznek jellemzők
vegyük úgy
hogy életfogytiglanra ítélve
egy kőbányában töltjük napjainkat
a hegy gyomrában fejtjük a követ
megrakjuk vele a csillét
a fölszínre toljuk
látjuk hogy egyik rohadék kődarab sem illik a másik rohadék kődarabhoz
a kurva életbe dünnyögünk
de tesszük amit kell
jön a pajszer a kőfaragó kalapács a véső
estére kész a munka nagyja
a nyers szöveg
ezt nektek mutatja
nem adjuk meg magunkat
és őszintén reméljük
hogy botrányos viselkedésünkről be fog számolni naplójának lapjain
a börtönírnok is
már ha létezik és ott kucorog sötét kozmoszában
és figyel ránk egyáltalán

 

 

 

A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról

az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is
jó időben született újszülöttek
egy új történet első mondatai
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele
nem lettek sem azok sem ezek
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból
rókaagyakba való eszmékkel
hogy a történelmet gólra játsszák
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni
akkor legalább nem sokat pofázik
rendőrállamban nőttek föl
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg
a népről meg azt hogy vasreszelék
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba
a fiatalság mindig a menny küldötte
kivéve azt amikor nem
kivéve azt amikor az ördög megvakítja
hogy ne lásson mást a folyó vizében
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz
az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok

 

 

 

János jelenést lát

ekkor a második angyal is kitöltötte az ő poharát de ő
a tengerekre láttam fölmagasodni a hullámokból a szörnyet az úszó
vasszigetet a george washington repülőgép-anyahajót
négy romboló kísérte valamint két fregatt
sárkánytarajos nyomdokvíz habzott és forrt a faruknál
babilonnak városa íme a vízre kelt a saját szememmel
láttam liftek jártak föl-le a szörnyetegben mint egy szállodában
radarszobájának képernyőin zölden villogott a fény
és halálsugara eltalálta volna a távoli város félreeső házának ablakán sütkérező legyet is
de nem találhatott el az alfától az omegáig
ugyan ki vagy mi lehetett volna itt még alfa vagy omega
az emberfajt méreggel itatták kába utópiái
megrészegedett kitépte az esőerdők víztől csepegő zöld haját
s a nap körül csak a föld kopasz koponyája keringett kiszáradt varratok árkai
a mindenség rejtélye magára húzta a kozmoszt és elaludt
hiába költögettük ráztuk a vállát robbantásainkkal
nem a köd szállt föl csak a vadászgépek rakétákkal a szárnyuk alatt
láttam a kőesőt zuhogni az égből a szőnyegbombázást a napalmot a gombafelhőt
az óceán mélyére merülni a huszadik századot
az új Jeruzsálem nem több s nem kevesebb
a mindig lehetetlennek gondolt új nézőpont
a jól föltett kérdésre a minden eddiginél meggyőzőbb válasz

 

 

 

Vojtina recepcióesztétikája

manapság valamire való költő
nem kezdi úgy a versét hogy ó jaj
és nem folytatja úgy hogy hová lett ez meg az
még kevésbé úgy hogy a mélységből kiáltok hozzád uram
tudja amit tud
ő is jól van informálva
emilezik
csatornát vált a távirányítóval
látja mi van hogy
az énköltészet kiment a divatból
és a tavalyi toposzok oda kerülnek ahová valók
a kukába a rohadó salátalevelek közé
különben is költőnek kuss ha komoly dolgokról van szó
az irodalom egyetemes jelenség tehát az egyetem felségterülete
és ez nagyon is jól van így
nincs szebb mint a bíbor alkonyatban hazafelé tartó tanszemélyzet
a lenyugvó nap sugarában
meg-megcsillan ércsisakjuk és kengyelvasuk
kezükben kétélű kard az átértékelés
senki sem műveli náluk magasabb szinten az elméletet
márpedig az elméleten múlik minden
elmélet nélkül a vers csak a bolygó hollandi hajója
jól is néznénk ki trendek és tőzsdeindex nélkül
ha nem tudnánk hogy a mai napon
hány pontot emelkedett kosztolányi hányat esett babits
a multikulturális játszótéren mindeközben
a csengő hangú tanszékek kánonban énekelnek
és kemény profi teniszt játszanak
most én adogatok és te fogadod
majd fordulunk
és te adogatsz és én fogadom
megfelelünk a korszak elvárásainak
reflektálunk egymás textusára
ami mindkettőnknek előnyös
köztudott hogy
a reflektálatlan textus nem üdvözül
a reflektált viszont igen
tizenöt semmi harminc semmi negyven semmi
ennyiből már bőven kijön egy könyv
bizony mondom neked
ha nem botlasz bele minden szir-szar emberi gondba
de koncentrálsz és ahogy azt joggal várják tőled a múzsák
hozod a mérkőzéslabdádat
fölkerülhetsz még a profik rangsorában
a kis nyelv költőjének elérhető legelőkelőbb
hatezerhatszázhatvanhatodik helyre

 

 

 

Amit T. S. Eliot a maga részéről ki nem állhat az angol romantikusokban

feltör a földből a tavaszi gejzír sistereg él
 
bánom is én akárha a Holdon járnék
zöld tüzijátékát működteti fán a levél
 
de az én részem nem a fény csak az árnyék
csak a rozsdabarna ragály csak az őszi csőd
 
csak a mindent megbénító romlás
csak a vályogházként lerogyó sziklaerőd
 
melyet elsodor egy hegyomlás
mielőtt beleláthatnánk a jövőbe
 
(egy életen át játszott velem
hogy találjam ki milyen lesz szívderítőbb-e
 
mint ez az elmebajos jelen)
lefelé tartok lefelé a világ lefelé tart
 
gödör fenekén találja magát ami él
veszett kutya a habzó szájú halál belém mart
 
s jöhet-e télre tavasz ha sohasem múlik a tél

 

 

 

Fölhagy a lapszerkesztéssel

magamra húzom a betonlapot
hideg van fúj a földalatti szél
körös-körül a kőpriccseken
barátaim és kortársaim
montaguek és capuletek
címeres trikójukon fölirat
szemet szemért fogat fogért
összeaszott koponyájuk vigyorog
na ugye megmondtuk előre
a nagy számok törvénye beválik
csilloghat a vízcsöpp különvéleménye
a tenger az tenger és az is marad
a háztetőn járkálsz föl-alá teliholdkor
ez a te híres békeműved
papír papír meggyullad elrepül
röpdös a világ gyászfátyla a pernye

 

 

 

Körtánc

– Grunwalsky Ferenc fotózza Ladányi Andreát –
azt mondja a lélek a testnek
megjártam minden járatod folyosód üreged
a hajadtól a lábad körméig betöltelek magammal
most repülj
és a test szárnyak nélkül sután fölemelkedik
lába pózna karja karó de nem azok tartják meg szemmagasan nem azok
a híg levegő
elfekszik rajta dobálja magát
tagjai úgy kifacsarva mintha az inkvizíció csigái facsarták volna ki őket
vagy az esztelen gyönyör
tudása több a tudhatónál
de annak amit tud nincs neve
a közömbös járókelők megállnak
ez valami tánc kérdezgetik egymást
egyszer a porban máskor a szélben
nézd most pók most lepke most polip
ez csak valami tánc mondogatják
közben a világbirodalmakat szétfújja a szél
egy egyiptomi sírkamra falára festve
kis termetű rabszolgák body builder fáraók
nézd most üres zsák most megroggyan most összeesik
tuti hogy ez csak valami tánc
azt mondja a lélek a testnek
dolgom van sietek megy a dolga után
nem tudni ki küldte ki hívja vissza
nem tudni hol és kik vagyunk
fekszünk kibelezve gyolcsba tekerve hanyatt
aranyfüst múmia-arcunkon merev mosoly

 

 

 

Bottal kopogva a szélben

az öregedő férfi teste
 
recseg-ropog kóró a szélben
az ördög meg dühönghet a falra festve
 
hogy egy állhatatos hang mi mindent összebeszél benn
varázsszavai nyár meg fény meg öröm
 
és persze nem történik semmi
száraz bőr sárga lábköröm
 
ja és gyorsan ki kéne menni
bottal kopog a nyomorék sántikál
 
itt volt fiatal majdnem boldog
beesett mell és ferde váll
 
alakulnak a dolgok
a maradók szeméből bőven hullik majd a könny
 
kinek-kinek a maga sorsa
a betegség a lomha szörny
 
rálép és eltapossa

 

 

 

Mi van Schubert dalában?

Egy szál virág Vas István sírjára

 
Schubert dalában, Schubert dallamában,
drága barátom, bizony a halál van.
Édessége azért mondhatatlan édes,
mert mélységes mély, vad keserűség ez,
a szultán méregcseppje kristálypoharad alján,
az árny, mely mindig ott áll minden mátka balján,
amelytől elsötétül az édes, édes élet,
és kihangzik belőle az Utolsó Ítélet,
nem villámló szavakkal, de zengő zongorával,
a moll akkordok összhangzattanával,
Schubert dalával, Schubert dallamával.
Schubert dalában, Schubert dallamában
minden hangban hallható halál van,
mégsem úgy hallgatod, hogy halálra váltan,
kacérkodsz és táncolsz, vigadsz, mintha bálban.
Egy szekérderék halál túl sok a halálból.
Schubert kábítószer túladagolással ápol.
S belőve bolyongsz az öldöklő világban,
hol a gyors patakban pisztráng, a réten vadvirág van,
s látsz egy sötét erdőt, mélyén rőzsetűz ég,
s meggyakod ott a Halál és a Lányka szűzét,
izzol a zene ölében, halhatatlan lángban,
s föltámadsz a halálból, mint Ő a Bibliában,
Schubert dalában, Schubert dallamában.

 

 

 

Sirató

Szántó Piroska, 1913–1998
Egy vajákos festővel szegényebb a világ.
Dickens regényeinek árvaházában fog emlékezni rád
lángoló narancssárgád, kéked, zölded, vörösed, lilád,
tengerszem tekintetű, kortalan kamaszlány,
akiből szép öregasszony lett ezer és egy ránccal az arcán.
„Szabad egy táncra, Madame?”, hajol meg Mösziő Halál, az arszlán.
Boszorkány, igenis az, mert nagy hatalmú ecsettel varázsló.
A kézfejed nyomorék csonk, de az élet a képeiden parázs, hó –
szeretkeznek a csontok a sírban, és töviskoszorúsan bámul ránk az igásló.
Tegyük föl most, hogy a mesés megoldás jön be mégis, és van Isten.
Bolyongasz akkor majd a nagy fényességben te is fenn,
és mindenkit megállítasz: „Hol van Vas István?”
Egy százéves paraszt bácsi (az Úr) a kezével mutatja: „Arra, lelkem!”
És „Nicsak, egy asztráltest, és mekkora orr!”, ezt gondolod ott. És attól fogva ti ketten
újra együtt üldögéltek (a termoszban forró, angol tea) a szentendrei kertben.

 

 

 

Himnusz arra az időre amikor végleg kifogy az észérvekből

mert élet élet élet élet élet
főnixmadár haló porodból éled
csak éled éled éled éled éled
amíg lehet amíg még élet éled
bár fogvacogva fázol félve féled
amíg lehet amíg még élet éled
csak éled éled éled éled éled
föltámadásra ha nem kell nem cseréled
mert élet élet élet élet élet

 

 

 

Töredék az elnémulásról

Hiába, akárhány verssel rakva a padlás,
erőt vesz rajtam a szánalmas hanyatlás –
a költő addig él, ameddig ír!
És ha hónapok óta egy jó sort se bír?
Halott, ha mondom, két lábon járó halott,
holott tegnap még élt, holott
fél éve még…
Vakít a tündöklő közöny, az ég.

 

 

 

Holtak szellemével társalog

Szólítva őt egy verssorát idézem:
„Csak azt feledném, azt a franciát…”,
s az évtizedek rossz szigetelésén
kétszázhúsz volt nyila villámlik át.
Túlnan a járdán föltűnik Pilinszky,
kockás kabátban, ég és föld között –
látom, arcán a lázas elveszettség
őszes borostaként kiütközött.
Köröttünk örvény, a hatvanas évek:
gyér forgalom, vodkaszag, vak remény;
nem öltek meg s nem öltük meg magunkat –
Isten hordott minket a tenyerén.
Túléltünk háborút, italt, szerelmet,
most egy kicsit ejtőzni akarunk,
ki egy szál deszkába, ki meg az égbe,
kapaszkodunk, míg bírja a karunk.
Költőnek ezenfelül ott a verse,
a gyulladt seb, mely lüktet s nem lohad,
de láza megbokrosítja a ritmust,
e rögeszmés, szárnyas versenylovat,
hogy száguldozzon, mint a hurrikánok
a karibi partokon s a prérin át,
s patájával dobogja és dobolja:
„Csak azt feledném, azt a franciát…”
Minek folytassam? Valaha a versünk
életmentés volt, ma csak pipere.
Franz! Szia, fogoly! s más ilyen nyalánk vicc,
míg süvítünk az űrbe kifele,
s a terepet átadjuk a szövegnek,
melyben buján párzik szóval a szó;
és hallhatjuk makogni gépeinket,
mint majmot az Afrika-utazó.
Nagy költő s balfácán egy porhüvelyben!
Esendő, nagyon is világi szent,
aki a Koponyák Hegye helyett a
báli szezonban inkább bálba ment;
János, kit jelenések látogattak,
de aki hétköznap csak Jancsi volt –
bámulja teremtményét a teremtő,
sámán a tüzet, melyet ő csiholt.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]