Lakik a házunkban egy költő
Lakik a házunkban egy költő
lakik a házunkban egy költő |
orbán ottónak hívják és állítólag nagymenő |
kitüntették mindenféle díjjal és portréfilmet vetített róla a tévé |
bár ez nemigen látszik meg rajta |
épp olyan ő is mint a többiek |
nyomorult öregebb a saját életkoránál |
ez már mifelénk így szokás |
de ő kiváltképp nyomorult mert ő még beteg is |
botjával kaparászva dülöng a körfolyosón a lift felé |
máskor meg rángógörcs rázza kaszálnak a tagjai |
mintha egy óriás pók rontana rá az áldozatára |
nem hinnéd hogy ugyanaz izgatja őt is |
ami Arisztotelészt Kopernikuszt vagy Einsteint |
az emberiség lakcíme a postai irányító számmal |
a csillagözön világvárosában |
|
lakik orbán ottóban egy költő |
nincs aki tudná hogy hívják nem nagymenő és nem söpör be díjakat |
portré már csak azért sem készül róla merthogy nincs miről hisz teste sincs |
sem botja minek kaparászna a körfolyosón inkább suhan |
nem tudni mikor hova távozik s hogy visszajön-e |
nem tudja még a szállásadója sem |
csak hallja a szomszédos szobából a zajt hogy no ne mégiscsak haza jött a lakó |
az meg a falon át máris súgja az első verssort |
lakik a házunkban egy költő |
aztán hirtelen elhallgat hogy folytassa ha tudja a főbérlő vagy szakadjon bele |
és újra megtörténik a sokszor megtörtént csoda |
a béna elhajítja a mankóját de nem esik el |
röpdös a kalitkából szabadult szellem a vén papagáj |
halhatatlanság rikácsol most megfogtalak
|
s föllobog és kialszik a napkitörés fáklyája |
a végtelen és fagyos éjszaka macskájának szánt kacér üzenet |
|
|
Hajótörés anno domini 1998
csontomig átjár az öregség |
|
Táncóra kezdő halandóknak
látogatód jön mit neki bronzkapu várfal sánc vizes árok |
a vasbeton mellvéden is átszivárog |
|
kulcslyukon ajtórésen fal repedésén át behúz a szobádba |
testtelenül körülfog ölelget melléd fekszik az ágyba |
|
éjszaka van fölkelsz noha fekszel táncot jársz noha alszol |
mocorognak a csontok a sírban a fák mögül kuvik és temetői harang szól |
|
füst meg pörnye szálldos a földön dúl a fekete pestis |
vacog és eszelős táncban ráng a keléses test is |
|
ordítozol de hiába hogy ÉN MÁS KORBAN ÉLEK |
rád sem hederít járja a kopogós táncot a lélek |
|
kimutatja a foga fehérét lerohadt hajdani szája |
felhőfekete kámzsa a vállán szikrát hány a kaszája |
|
elöl ő mögötte népek a föld gyomrába vezet le az ösvény |
csont recseg és sikolyok hörgés remegő vörös fény |
|
virrad jégverítékesen ülsz föl az ágyban hajnali négykor |
autóriasztó kukorékol az utcán ez csak a posztmodern középkor |
|
|
A szó meghal Kassák kirepül
az ezredvég kiöltözött az alkalomra |
ha BIMM vagy BAMM de leginkább BUMM |
szabadnapos cseléd a korzón |
lejt mint az egyszerű gép a lejtő |
Európa a bika hátán a harmincas években vagy máskor |
ó cifra nyomorúság haszontalan élet |
harmadik napja fekszem az ágyon és reggeltől estig káromkodom |
nem vagyok jó már semmire |
versírásra sem pedig arra minden hülye jó |
persze bizonyos megszorításokkal melyeket most nem részletezek |
EZ A VÉG mondom kassáknak óbudán |
HIÁBA MINDEN üvöltözöm de ki vesz egy költőt komolyan |
a század elején körülröhögték őt is |
akkor meg mi a francot szívóskodom én itt ezzel a három nappal |
élek még és él a korszak is |
lejt no persze mi mást tehetne |
de mi meg nem esne velünk a remény arany sugara nélkül |
ojjaj csakugyan mi meg nem eshet egy ilyen helyen |
íme itt a bizonyság hogy a nyelvnek még a szeme sem áll jól |
KÉPZAVAR jelzi a gépbe installált javítóprogram álljon le indítsa újra |
javíthatatlan összeesküvő |
az A szektor miniatűr világ az agyam amely eddig még csodálatosképp működött |
hallottam persze hogy összesúgnak a hátam mögött |
és úgy mondják hogy meg ne halljam |
ELŐBB VAGY UTÓBB MI IS ÍGY FOGUNK BICEGNI |
szellemként imbolyogva a körfolyosón |
ahol egy árnyalattal ismét sápadtabbak a csillagok |
mert vége egy újabb évszázadnak |
tisztelt galaxisok a mindenség le van |
láttam az emberi aljasság minden formáját |
romokon keresztül küzdöttem át magam |
megjártam New Yorkot Bombayt és Nyírlugost |
nem mondhatom hogy nem láttam semmit ártatlan vagyok |
bűnben leledzem MEA MAXIMA CULPA |
a kék bolygó tele van átvert balekokkal |
egy vagyok közülük ahogy közülük valók a századelő ragyogó fantasztái is |
hittek az új világban és tetőtől talpig bemocskolták magukat |
föl sem sorolom mi mindent |
csak annyi amennyire egyedül én emlékszem elég hét halálhoz |
harmadik napja fekszem az ágyon |
de háromszázezer év sem volna elég a bölcsességhez |
KASIKÁM NINCS A SZÓKÉSZLETBEN jelzi a gépbe installált javítóprogram |
a falnak mondom mivel az emberiség mással van elfoglalva |
jön a villanyóra leolvasó és indul az új tévésorozat |
az az igazság hogy aki ma verset ír az a zárt osztályra való |
NYILVÁN NYILVÁN mondta már ő is |
és a helyzet azóta csak rosszabbodott |
a szó meghal kassák kirepül |
de a madarak tovább énekelnek az égben a fényesség lába körül |
biztos hogy a költő ha beteg és többé-kevésbé nyomorék is |
fejben folytatja azt amit valaha a fehér papíron kezdett |
míg el nem száll a saját feje fölött vagy le nem szakad alatta az ágy |
|
Dal
(zongorán kísér: Weöres Sándor)
Nagypapa leszáll a fekete tóba, |
a kilátástalan depresszióba, |
|
Nagypapa lábujját nézi a zöld hal, |
az ember csak él, él, azután meghal, |
|
Nagypapa leszáll a fekete tóba, |
a kilátástalan depresszióba, |
|
|
Magára igazítja Arany János négy sorát
Életem hatvankettedik évébe |
fojt engem a jó sorsom tévébe, |
nem takarít be régi rakott csűrébe, |
vet helyette dögkeselyűk csőrébe. |
|
Egy bőven termő barackfa
Gyökerem a feketeségben, ágam a tündöklésben (élet és halál röghöz kötött, duális világképe!), és köztük a törzsem, a megviselt, kiszáradásnak indult, hámló kérgű, göcsörtös erekkel huzagolt, emberi test.
Kinek miféle csodája az, hogy agyam ágboga közt még most is vers terem?
|
A Fiastyúk felé
Tavasz, tavasz, te gyönyörű, |
vizet árasztó, szelet ontó, |
bár sok jót nem hozol nekem, |
csak újabb ideggyulladást |
és változékony fronthatást, |
melytől zsibbadtan szédülök, |
míg naphosszat fotelemben ülök, |
őrhelyemen, honnét el nem futok – |
az is nagy szó, ha csoszogni tudok! |
|
Hanem a lélek szabad és merész, |
mit neki betegség, érvek, józan ész, |
a romház test roncshalma alól |
az ifjúság eszelős szózata szól, |
hogy lényege szerint az ember nem az, ami |
itt készül sárrá mállani, |
de valami több, valami más, |
az anyagban feszülő szárnycsapás, |
amitől a fotel s aki benne ül, |
mocorogni kezd és fölrepül, |
s látja a földi UFO-figyelő, |
hogy a semmiből egy tűzgömb tör elő, |
és oda tart, hol a Fiastyúk kotlik – |
ha közben egy fekete lyukba nem botlik. |
|
|
Pásztorének
Jégcsapokat-csukogat-a-tél-keze hidegü, deres leheletü, hócsillagkoronavirágu, vad északi tájban |
ősztől tavaszig a lelkek mélyén szürkésfekete homály van. |
|
Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász; |
|
nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász. |
|
Olvasztó kemence a jól fűtött szoba, lepereg a szeretők bőréröl a ruha, ontja a belső fűtőtest is a hőt. |
Meztelenek, fényben ragyogó bronzszobrok, s vérfolt vöröse pecsételi meg a lepedőt. |
|
Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász; |
|
nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász. |
|
Tó mélye az éj, ki-be csusszan a kéj, öl az ölre akárcsak a kőre az ikra tapad, |
hangtalanul tátog gyönyörében az emberi hal, ha a nagy horgász horgára akad. |
|
Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász; |
|
nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász. |
|
Így közelít az öregkor? Sáros hírrel a síri hinárról? Ez mindennek a vége, a hamu, a csontok, a tél? |
A talaj teli tar koponyáinkkal, de vigyorgásunkból fű nő; azt borzolja, cibálja jövőre a szél. |
|
Nézz le miránk, Ég Nagy Szeme, Nap, hasasodjon a zsenge kalász; |
|
nyiszorog a rög rossz ágya, de betelik a nász. |
|
|
Romantikus festő képe: Kiűzetés a paradicsomból
(Nappali ház, Budapest; 1×14 sor + cím; nyomtatott papír)
1 De a legszebb volt a fiatalságban a bűnbeesés! |
2 A csiklót ingerelni nyelvükkel, benyálazott ujjuk hegyével; |
3 vagy ajkuk közé kapni a makkot és erősen megszopni, mint csecsemő az anyja mellét; |
4 vagy lecsúszni nedves szájukkal a forró rúd tövéig; |
5 vagy az ölükben égő olajkút tűztengerében |
6 egy eleven tűzoltó készülék márványeres dugattyúját |
7 pumpálni, föl-le, előre-hátra, az őrületig, |
8 mely bearanyozza különben leginkább káromkodásra használt |
9 szavaikat, a faszt, a pinát, míg végül egy rekedt hang azt nem súgja: „ereszd belém!”, |
10 s egy másik azt: „most!”, és a párzó párduc-emberpár az altató lövedéktől hirtelen elterül… |
11 Csak ébredésük után látták meg fejük fölé tornyosulni az angyalt; izzó pallossal mutatta az útirányt: |
12 „tűnés a francba!”; és a kapun túl már ott vártak rájuk új útitársaik – |
13 egy hallgatag, aszalt szilva arcú, cserzett bőrű, szíjas indián, az öregség, |
14 és a bomló test szagába burkolódzó, láthatatlan szellem, a halál. |
|
A Szigligeti Alkotóház 8-as szobájára
A bölcsesség korába érve
Sohasem akartam nagy öreg lenni, mint Johann Wolfgang Goethe. |
Hiányzott belőlem a jó hivatalnok két legfőbb erénye, |
a felsőbbség iránti odaadás meg az ügyintézőt fűtő buzgalom |
|
(„majd hülye leszek mégegyszer végigírni a Faustot!”)… |
|
Istenné öregedni sem áhítoztam, mint a fiatal Füst Milán. |
Tudtam jól, nem a próféták kora ez. Hallottam a rádióban (tévé még nem volt) |
épp elég tömeggyilkost, hordószónokot, |
|
és láttam a háború fekete széltölcsérét városokat porig rombolva vonulni. |
|
Én csak tisztább mondatszerkezetet szerettem volna tudni a verseim mögött, |
de úgy, hogy azért én én maradjak. Nem mást s nem kevesebbet, |
mint az örök fiatalság titkát próbáltam meg a mítosz tolvajaként elemelni, |
|
ködbe vesző ragyogás felé hajózva a kéziratlapon. |
|
Ki emlékszik Médeiára, ha egyszer a bank széfjében a Gyapjú? |
Meglepetésként ért, hogy az átok ilyen ravaszul megy teljesedésbe. |
Minden, mint azelőtt, csak bottal kopogok, csak a testemen belül |
|
egy nyomorék öreget kerülgetek. |
|
Az élet vége felől tekintve a legfőbb bölcs a bolond növény, |
melyet egy enyhébb januárban könnyen rászed a tűző nap sugara – |
kidugja fejét, nekifog zöldellni, és mielőtt megfagyna és leperegne a hóba, |
|
azt kiabálja: éljen az új évezred, itt a tavasz! |
|
|
Csukás István fölszáll a mennyekbe (Haha!)
Hova tűnt hatvan év Csukás István? |
Hova a hatvan év öröme, könnye? |
Ne gyászold őt, tizenkét tanítvány, |
föltámadni belebújt egy könyvbe! |
|
Írva van abban minden, ami e földön jó volt, |
a nagy szelet husok meg a nagy seggű bigék; |
verset kortyolgatni, mint ínyenc az óbort, |
s tudni a titkos varázsigét, |
|
amitől megelevenednek az ötvenes évek, |
a kor, mely maga a nagy Hiányzik, |
s melyre a lélek mégis vissza-visszaréved, |
ha majd a zsozsó nem lesz már hiánycikk, |
|
és Rómeó a piacot járva töpreng, |
marhahátszín vagy sertéskaraj, |
és jókat eszik, miközben a föld reng, |
s lepraként terjed a kín, a baj, a jaj. |
|
Könyvéből kiszáll a különös pille, |
emberforma, van vagy egy mázsa, |
mégis könnyű, mint a szempilla. |
„Na ja,” szól Csukás, „a költészet varázsa!” |
|
Napként röhög ránk Kubla-kán-képe, |
míg pénzért és posztért folyik itt a hajsza; |
beleért az arany nyár húslevesébe |
s most, nézz oda, esik, mert csöpög a bajsza. |
|
|
Jegyzet, Arany János módján. A bige eredetileg fából faragott gyerekjáték; a hatvanas évek pesti argójában lányt vagy nőt jelent. A zsozsó manapság divatos kifejezés arra, amit másképp dohánynak, lóvénak, lének, stexnek azaz pénznek mondanak.
|
Verses levél Varró Dánielnek
Tisztelt Varró úr…vagyishogy, Dani, |
gond nélkül, könnyen írsz, ahogy a Singer |
varrógép varr, a márkás, hajdani, |
ha versírásra birizgál az inger – |
a sor végét rímmel elendlized. |
S balladából megírsz egy nap tizet. |
|
Gondolom, tudod, mi nyílik meg ekkor: |
az ifjúság, a tág bőségszaru, |
nem Goethe céhládája, az öregkor, |
a budin nyögő, bazaltos szarú. |
Bukfencezel, amíg a du-ból ich lesz,
|
mert verset bárki hangján könnyen ihlesz. |
|
Elillan ez, s jön majd a próbatétel, |
a sors nem oszt új partihoz lapot – |
időd, mint odakozmált menza-étel, |
és benne mócsingos hétköznapok. |
Őrizzen tőlük angyal és szerencséd, |
nyílt lélek, jókedv, báj és szemtelenség. |
|
Az ifjúság szikrája csak előleg, |
lepkére még egy orvvadász se lő. |
Felnőtt fejjel dől el, mi lesz belőled, |
költő vagy trükkös mesterverselő, |
noha a vers amúgy tartós kamaszkor, |
s az ihlet, mintha rügy pattan tavaszkor. |
|
Ólomként súlyos lesz, ami ma könnyed, |
de léghajóba kell a nehezék, |
versbe a hús, a csont, a vér, a könnyed – |
a föld, hogy lehessen fölötte ég. |
Ezt tanulta egy fáspincében…ott ő, |
híved, e levél feladója, Ottó. |
|
|
Holdként süt föl a fák hegyén
Kányádi Sándornak
Ave, Galambfalva, fi-sarjad |
tolla nyomán a vers kisarjad, |
miközben buzgón figyelte; |
az akció fedőneve: „Íme az elme!”), |
s mondhatnánk is, hogy C’est tout. |
|
Csakhogy ez így nem volna igaz. |
E vidéken a vers nem mezei gaz. |
A költő itt, mint a gépész; |
hogy működhessék az ép ész, |
fúr-farag, bütyköl, fusizik, le nem áll, |
valamit mindig megreparál. |
Van neki ehhez egy roppant fórja, |
otthon, a hiuban spórolt metafór-ja, |
ami manapság olyan nagy kincs, |
amilyen még a csempésznek sincs. |
Így azután, ha úgy alakul, |
s az örök ki-van-fönn, ki-van-alul |
úgy üt ki, ahogy szokott, balul, |
ő még mindig szólhat dalul. |
És pöröly a szó, a ritmus üllő – |
szikrát hány a két Küküllő. |
|
Az ember, hogyha magyar és költő |
szót a szóba hasztalan öltő, |
mielőtt érne gyászos véget, |
begyűjt némi bölcsességet; |
látja, a világ por és sár. |
Clausenburg, Cluj, Kolozsvár, |
Csepülik is érte: – Fantaszta! |
Háború folyik itt; hogy azt a!…) – |
holdként süt föl a fák hegyén. |
|
|
Együtt megint
Csoóri Sándornak
Most, hogy egyre többen halnak meg közülünk, |
ki a szó szoros értelmében, porként folyva bele a szóróhely földjébe, |
ki pedig a jobb és bal körök szerint csupán erkölcsileg, de úgy aztán nagyon is, |
|
jól látom, mivé lett fiatalságunk édene – |
|
lövészárok az almáskert, kígyója tekereg a törzsek közt, a homokban, |
az ördög villás nyelve helyett golyók sziszegnek az izzó sátron át, |
és minden ágon a téboly rőt menyasszonyi fátyla, |
|
a lángoló ragály, a hirtelen almahalál. |
|
Nincs hatalmam nemjeinkből igent faragnom. |
Minden úgy történt, ahogy. De hátországom a vers, |
és a csodák földjén a Nap, ha kell, megállhat az égen, |
|
s a tomboló ricsajból is kizenghet a hajdani összhang, |
|
a balekok kórusáé, amely valaha egy bandába verődve énekelte |
az új kor új dalát, az akkori csúcsmodernet a legújabb értelmiségi utópiáról: |
hogyha a szellem egyszer összefogna… |
|
hogyha nem adnánk föl…ha így…ha úgy… |
|
Együtt megint, mint régen, igen, de nem a fehér lapokon, hanem az ólomszürke kőlap alatt, |
az elszalasztott lehetőségben, a nekik-sem-sikerült-ben, |
az új világ helyett egy összkomfortos disznóólban, |
|
a röfögésben, a pénzcsörgésben, a fekete sárban! |
|
|
Mese a létben föllelhető ellentmondásokról avagy aranykulcsok reszelését azonnalra vállaljuk*
|
1-ső ajánlás
Bukfenc, melyet a béna bohóc vet a
hetvenöt éves Somlyó György tiszteletére
1-ső helyesbítés
Csak részben béna
1-ső megjegyzés
Ez sem semmi
2-ik ajánlás, helyesbítés, megjegyzés
Nincs
|
Az állítás úgy hangzik, hogy a som jó. |
De fölmerül a kérdés, van-e jó som? |
Az az érzésem, súgja házi jósom, |
hogy erről szonettet fog írni Somlyó. |
|
A költészet fényes, nagyúri Saal.
|
A valóság viszont ragad: hal-ikra! |
Lenn kurvák vadásznak pénzes palikra; |
míg odafönn sok kényes huri száll… |
|
Kalitkájában hát büszkén feszít, |
ki gombot, tollat, zoknit elveszít – |
valami mégis van, ha a szonett szép. |
|
Csőbutor és kagylófotel között |
így ülhet rajtad a sorsüldözött, |
divatból ki sem ment s már visszajött Thonet-szék. |
|
|
Éji sötétben a bástya fokán
Gergely Ágnesnek
„Kertemben alvám – így adják elő –, |
s megmart a kígyó…” kezdett volna bele a szellem |
ma éjszaka is, mint eddig mindig a dán királyi család |
szívszaggató történetébe, de most, ki tudja miért, |
fejembe szökött a vér s a szavába vágtam: |
„Hagyd a süket dumát! Inkább azt mondd meg, hogy ott, ahonnét visszajársz, |
miben laknak a lelkek? Sátrakban? Barakkokban? |
És van-e ott is szögesdrót kerítés a szektorok között |
s az egész sárbuckás, kátyús, mocsaras terület körül? |
És a kerítésdrótban van-e áram? |
És van-e, és naponta hányszor, s meddig tart egy Appel? |
S az őrök csizmája tündöklik-e? |
S a rabok csíkos rabruhát viselnek-e? |
S mi dönti el, kiből lesz rab, kiből őr? |
S mi lesz a fekete füsttel, ha már nincs hova elfüstölnie?” |
És így tovább, kérdés kérdésre, hajnalig. |
A szellem nem felelt, hisz megszólalni sem tudott. |
Amikorra pedig kifogytam a lélegzetből és a dühödt lázadozásból, |
a láthatáron megcsillant a fénybogár jele, és neki mennie kellett – |
füstként oszlott szét egy gyári sziréna kakasszavára. |
|
A semmi hűse
Kis Pintér Imrének
Ha van, ahogy a hívő mondja, Isten, |
vagy ahogy a hitetlen mondja, Semmi, |
azaz emberi mérték szerint Mérhetetlen, |
mi érzékeli bennünk ennek méretét? |
Miért vonz minket mágnesként a végtelen? |
Miért leghőbb vágyunk fölfogni, amit föl nem foghatunk? |
Gonosz szellem játszik talán velünk, |
mely korról korra forgatva csikorgó forgószínpadát |
mindig ugyanazt kérdezi a fajankók fajától? |
Mi meg mindenkor kukán hallgatunk, |
mert fafejünkkel nem tudunk mit válaszolni? |
Történelem és haladás tehát merő illúzió? |
S az ifjúság, e vad tavasz csupán gyerekbetegség, |
melyet végül megszégyenülve kinövünk? |
S a legfőbb bölcsesség térden fogadni a halált? |
Ki tette azt, hogy életünk ilyen gyalázat, |
hogy tehetetlenül leng innen oda, mint az inga, |
s még csúfot is űz belőlünk, mert teste szeret élni? |
Metszett kristálypohár, óbor zamata, ízes, szép szavak – |
csecsebecsékkel csapható be, mint a bennszülöttek, |
s megalkuszik, hogy addig ameddig, de addig él, |
és kurta rabszolgalétét szégyentelenül élvezi… |
Bukhat-e lény mélyebb gödörbe, mint mi? |
Van-e a mindenségben nyomorultabb féreg, mint az ember? |
Eddig szavalta Shakespeare meg nem írt darabját, |
de ekkor kíváncsian a hatásra (végül is |
az adott körülmények között ki ne lett volna az?), |
a nézőtérre sandított, s látta, hogy a közönség |
úgy sír, mint török fürdőben egy medencényi kurva, |
Ez hát ily módon rendbe’ van, gondolta, és |
kerekes trónszékében hátra dőlt |
az égi társulat örökös tagja, a jellemszínész, |
költő, próféta és Isten bohóca, ő, |
akit a földön úgy neveztek, Füst Milán. |
|
Fürdés
Fodor András halálára
Fél háromkor indult le a partra.
Ebben az évben még nem fürdött meg a tóban; azt gondolta, lesétál a vízhez, úszik egyet.
Tavasszal végre minden jóra fordult. A műtét jól sikerült, a fulladás megszűnt, miután a malomkövet leemelték szegycsontjáról az orvosok, olykor még aludni is tudott, napközben pedig számlálatlan levelet írt, már-már szállt a tolla a papíron. Kedves Ez és Ez, írta szokása szerint a bal felső sarokba, csakhogy ő ezt nem csak formaságból írta így, gondolni is így gondolta, a legkomolyabban, amiért is gyakran megmosolyogták, de ebben az egyben, a barátságai ápolásában a különben szelíd természet megszállott módjára makacs volt.
A halált Suhajdának hívják, úszómester. Fehér rövidnadrág, atlétatrikó. Trükkjei közt rosszul sikerült fejesugrás, vízbe esés, hajigálódzás a sekélyben. De most elégnek látszik a tűző nap meg a tó viszonylag alacsony hőmérséklete.
A halottat a partra fektetik. A hajából csöpög a víz, mintha a haja sírna.
Suhajda is ott áll, nézi, most legalább látják, mi mennyit ér!
Égő szemek és némaság. A mentőorvos késve jönne, ha szállva is. Csak a szél futkos sivítozva a parton: „Bandi! Bandi!”
Valaki futva megviszi a hírt a házhoz.
Még három se volt.
|
La Notte
Antonioni-variáció
Ukrajna, 1942; a keret a körletben sorakoztat, elkobozza a gyógyszereimet.
– Én a gyógyszereim nélkül megdöglöm – mondom.
– Azért vagy itt! – mondja a tizedes, egy kékszemű, hidegtekintetű, szalmaszőke házmesterfiú.
Fölébredek.
Vagy csak álmodom ezt is?
A gépész új tekercset fűz a vetítőgépbe:
– Nem tetszett? Majd ez a másik, az Ágyban, párnák közt. Csupa surrogás és lassú mozdulat, lebegés hanyatt a világban… a végén már nem tudsz fölkelni szarni sem…
Szemhéjam belső felén villódzik a film, hogy nincs haladék, sem fölmentő ítélet, csak a csillagokat vacogtató, jeges sötét.
|
Gyaluforgács
Lavrentyij Pavlovics Berija
változat Radnóti Miklós versére
Mert a hatalom maga is mánia, |
és tébolyultak az előkelők, |
ha idejében ki nem végzed őket, |
mi mást tehetnek – kivégeznek ők. |
S harcát a pártelit nélküled víjja, |
|
X, az Y kuratórium elnöke átadja szerzőnek a Te vagy a legény, Tyukodi pajtás! díjat
Marhát könnyen juttat vágóhídra a marhavész. |
Óvd a szabad nyomorékot, józan ész! |
|
(létfilozófiai traktátus, zenetörténeti kitekintéssel)
Sós húst sütsz, kis Schütz? |
Bármit sütsz, kis Schütz, |
sár s füst lesz, mit sütsz. |
|
Megvonja működése mérlegét
Magyar költő voltam, arra való, |
amire Trója romjai közt a faló. |
|
(Vörösmarty Mihály asztal alá ejtett epigrammája *)
Íme a nyolcvanöt esztendős, örökifju Kosáry: |
|
történettudomány doktora, cella-lakó – |
már ahogy ezt jobb s bal kerekén kiforogta a vaksors, |
|
Kleió és policáj tünde szeszélye szerint. |
|
Egy nagy igazság avagy Tandori első posztulátuma
Az ember dezsőnyi állapotában |
lényegileg (nem csak úgy átabotában!) |
embernél sokkal inkább veréb vagy véreb, |
és van úgy, hogy még annál is verebebb és vérebb! |
|
T.D.: Képes filozófiai kifestőkönyv; |
Egyremegy-havölgynekmegy-hahegyremegy Kft. Könyvkiadó, |
|
|
Hétfőn, szerdán, csütörtökön |
Kendet bottal ütöm tökön. |
Kimarad egy nap, a keddi. |
|
Péntek, szombat, vasárnap, |
De csak próbálja meg kedden, |
Egyből följelentik ketten! |
|
|
Az urológián? A neurológián? |
Kéne egy kis gyorsan ölő cián! |
|
|
Pfalzi Erzsébet levele Renatus Cartesiushoz
Descartes úr, ön egy nagy naiv. Egy oly ragyogó ész, aminő az öné, az örökmozgó föltalálásába veszejti magát. Nem mondom, hiszen elmés gépezet az, melyet ön szerkesztett, s melyben a kétkedés tranzmissziója által hajtja a testet a lélek és a lelket a test. Az eszme durrogó motorja fölött pedig ott tündöklik a mennyei benzinkút s kezelője, az Isten. Minden elismerésem az ön páratlan géniuszáé, melytől fejre áll a középkori dogmák iskolamestere. Csak…hogyan is mondjam…van itt egy kis bibi. Ön elfelejti, hogy csimpánzokhoz beszél. Ez a fáról fára viharzó horda meghökkentően tanulékony, mindazonáltal ösztönlény, és nem vevő a karteziánus következetesség módszerére, őt az ipari formatervezés érdekli, a nyaktiló, ez a célszerűségében tökéletes remekmű, mely körül mosollyal az ajkukon kötögetnek a szebb jövőt remélő honleányok. Az ész nevében elfuserált évszázadokról most egy szót sem ejtek. Elég legyen annyi, hogy nincs véresebb hóhér egy-egy vezérelvvé lett fennkölt ideánál. Nem hiszi? Nézzen csak föl a csillagos égre, amit ott lát, maga a végtelenségnek nevezett, csillagsziporkás ellentmondás. Nincs fala, orrunkat mégis folyton beleverjük, s hódításra törő kíváncsiságunk
új s még újabb módszere orrunk vérétől vörös. Ami meg a boldog életet illeti: – Az csak a szép! – sóhajt föl a kocsmai fröccsöző. Kelt 1646; önnek s lobogó szellemének tántoríthatatlan híve, Bözsi. |
A szabadság közelről
Kötegelt bankjegy és dezodor szaga van. Nótbuk és bunkofon szaga van. Titkárnő és sztriptízbár szaga van. Nénikém idenézz hogy csillog ez a serpenyő szaga van. Szárnyas betét szárnyal a lábam közt szaga van. Ó ti nehéz napok hova lettetek szaga van. Spanyolba, Olaszba, Görögbe szaga van. Rohadó krumplihéj szaga van. Hirdetés a köbön szaga van. Lányregény és pornófilm szaga van. Kurvák állnak az út szélén szaga van. Stricik és zsaroló banditák szaga van. Megerőszakolták és megfojtották szaga van. Vérebek és adóhivatalnokok szaga van. Minden sarkon egy irodaház szaga van. Fölrobbantott repülő szaga van. Hova tűntek a milliók szaga van. Alkoholisták és hajléktalanok szaga van. Ámokfutó őrültek szaga van. Kommandós roham szaga van. Baszok a széplelkekre és kinek kell ma a költészet szaga van. Kivégzés szaga van. Tömegsír szaga van. Békében háború szaga van. Közönyösen nézzük a képernyőt szaga van. Ropogtatjuk a híradó alatt a ropit szaga van. Huszadik század szaga van. A technika csodája szaga van. Elmentek a jó édes anyátokba szaga van. Égett emberi hús szaga van. Programozott robotok és felülmúlhatatlan zűrzavar szaga van. Madárjóslás és jövőkutatás szaga van. Ki tudja mi lesz szaga van. Halál szaga van. Születés szaga van. Győzelem
és vereség szaga van. Nincs tovább szaga van. Egy életen át kergettük az erdei nimfát, s most utolértük. Boldog az, aki hamarabb bolondul meg, mint hogy a vágya beteljesül. |
Esti kérdés
A mindenségen tátongó léket betömni rockzenével? |
|
Miféle korszak
|
Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,
S benne a huszadik századot képzelte.
Csokonai
|
Miféle korszak volt ez az utolsó száz év? Fényes? Sötét? |
Mit hagyott ránk örökbe Róma, az első világváros? |
Császárkori bujakórját vagy a vízvezetékeit? |
Mondhatjuk-e igen és nem helyett folyton azt, hogy igen is, nem is? |
A bölcsesség vajon nem impotencia-e? |
Láttam ötven év alatt megszületni az új világot; |
repülőgépei menetrend szerint úgy közlekednek az égen, |
mint a század eleji városok utcáin a villamoskocsik. |
Szupertechnikája pontosan vezeti rá a célra a rakéták robbanófejét, |
ahogy az agyműtét során az agyamba döfött elektródákat is – |
ha nem ma élek, már régen nem élnék… |
Az idővel az a gond, hogy semlegesnemű; |
az előjelet mi tesszük ki elé, a fáról földre szállt elitfaj, az emberiség, |
az öldöklő és érzelmes csimpánzcsalád. |
|
Kicsi de nagyon erős
G. F. filmrendezőnek
Nem tudhatod, hogy mihez lesz köze, |
|
hogy mikor és hol sújt le a bosszu, és |
mi módon, és mi lesz az eszköze, |
|
a puszta ököl vagy a hosszu kés. |
|
Nem tudhatod, ki kel át a folyón, |
|
hogy büntetlen bűnökre fényt derítsen, |
hogy úszva jön-e vagy szárnyashajón, |
|
s lehetünk-e magunk a haragos Isten. |
|
Akárhogy is, mérték kell és ítélet, |
|
hogy múljék a lidércnyomás és altasson az álom. |
S a meglódított inga, az élet |
|
sötét és fény között süvít egy cérnaszálon. |
|
|
Erre a korszakomra leginkább
erre a korszakomra leginkább |
a töredékek lesznek jellemzők |
hogy életfogytiglanra ítélve |
egy kőbányában töltjük napjainkat |
a hegy gyomrában fejtjük a követ |
látjuk hogy egyik rohadék kődarab sem illik a másik rohadék kődarabhoz |
a kurva életbe dünnyögünk |
jön a pajszer a kőfaragó kalapács a véső |
estére kész a munka nagyja |
hogy botrányos viselkedésünkről be fog számolni naplójának lapjain |
már ha létezik és ott kucorog sötét kozmoszában |
és figyel ránk egyáltalán |
|
A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról
az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is |
jó időben született újszülöttek |
egy új történet első mondatai |
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele |
nem lettek sem azok sem ezek |
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból |
rókaagyakba való eszmékkel |
hogy a történelmet gólra játsszák |
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni |
akkor legalább nem sokat pofázik |
rendőrállamban nőttek föl |
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg |
a népről meg azt hogy vasreszelék |
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba |
a fiatalság mindig a menny küldötte |
kivéve azt amikor az ördög megvakítja |
hogy ne lásson mást a folyó vizében |
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus |
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz |
az államgép rohad valami bűzlik |
valami elveszett a vissza nem térő esély |
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk |
a szellem páncélja új a módszer a régi |
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok |
|
János jelenést lát
ekkor a második angyal is kitöltötte az ő poharát de ő |
a tengerekre láttam fölmagasodni a hullámokból a szörnyet az úszó |
vasszigetet a george washington repülőgép-anyahajót |
négy romboló kísérte valamint két fregatt |
sárkánytarajos nyomdokvíz habzott és forrt a faruknál |
babilonnak városa íme a vízre kelt a saját szememmel |
láttam liftek jártak föl-le a szörnyetegben mint egy szállodában |
radarszobájának képernyőin zölden villogott a fény |
és halálsugara eltalálta volna a távoli város félreeső házának ablakán sütkérező legyet is |
de nem találhatott el az alfától az omegáig |
ugyan ki vagy mi lehetett volna itt még alfa vagy omega |
az emberfajt méreggel itatták kába utópiái |
megrészegedett kitépte az esőerdők víztől csepegő zöld haját |
s a nap körül csak a föld kopasz koponyája keringett kiszáradt varratok árkai |
a mindenség rejtélye magára húzta a kozmoszt és elaludt |
hiába költögettük ráztuk a vállát robbantásainkkal |
nem a köd szállt föl csak a vadászgépek rakétákkal a szárnyuk alatt |
láttam a kőesőt zuhogni az égből a szőnyegbombázást a napalmot a gombafelhőt |
az óceán mélyére merülni a huszadik századot |
az új Jeruzsálem nem több s nem kevesebb |
a mindig lehetetlennek gondolt új nézőpont |
a jól föltett kérdésre a minden eddiginél meggyőzőbb válasz |
|
Vojtina recepcióesztétikája
manapság valamire való költő |
nem kezdi úgy a versét hogy ó jaj |
és nem folytatja úgy hogy hová lett ez meg az |
még kevésbé úgy hogy a mélységből kiáltok hozzád uram |
csatornát vált a távirányítóval |
az énköltészet kiment a divatból |
és a tavalyi toposzok oda kerülnek ahová valók |
a kukába a rohadó salátalevelek közé |
különben is költőnek kuss ha komoly dolgokról van szó |
az irodalom egyetemes jelenség tehát az egyetem felségterülete |
és ez nagyon is jól van így |
nincs szebb mint a bíbor alkonyatban hazafelé tartó tanszemélyzet |
meg-megcsillan ércsisakjuk és kengyelvasuk |
kezükben kétélű kard az átértékelés |
senki sem műveli náluk magasabb szinten az elméletet |
márpedig az elméleten múlik minden |
elmélet nélkül a vers csak a bolygó hollandi hajója |
jól is néznénk ki trendek és tőzsdeindex nélkül |
ha nem tudnánk hogy a mai napon |
hány pontot emelkedett kosztolányi hányat esett babits |
a multikulturális játszótéren mindeközben |
a csengő hangú tanszékek kánonban énekelnek |
és kemény profi teniszt játszanak |
most én adogatok és te fogadod |
és te adogatsz és én fogadom |
megfelelünk a korszak elvárásainak |
reflektálunk egymás textusára |
ami mindkettőnknek előnyös |
a reflektálatlan textus nem üdvözül |
a reflektált viszont igen |
tizenöt semmi harminc semmi negyven semmi |
ennyiből már bőven kijön egy könyv |
ha nem botlasz bele minden szir-szar emberi gondba |
de koncentrálsz és ahogy azt joggal várják tőled a múzsák |
fölkerülhetsz még a profik rangsorában |
a kis nyelv költőjének elérhető legelőkelőbb |
hatezerhatszázhatvanhatodik helyre |
|
Amit T. S. Eliot a maga részéről ki nem állhat az angol romantikusokban
feltör a földből a tavaszi gejzír sistereg él |
|
bánom is én akárha a Holdon járnék |
zöld tüzijátékát működteti fán a levél |
|
de az én részem nem a fény csak az árnyék |
|
csak a rozsdabarna ragály csak az őszi csőd |
|
csak a mindent megbénító romlás |
csak a vályogházként lerogyó sziklaerőd |
|
melyet elsodor egy hegyomlás |
|
mielőtt beleláthatnánk a jövőbe |
|
(egy életen át játszott velem |
hogy találjam ki milyen lesz szívderítőbb-e |
|
mint ez az elmebajos jelen) |
|
lefelé tartok lefelé a világ lefelé tart |
|
gödör fenekén találja magát ami él |
veszett kutya a habzó szájú halál belém mart |
|
s jöhet-e télre tavasz ha sohasem múlik a tél |
|
|
Fölhagy a lapszerkesztéssel
magamra húzom a betonlapot |
hideg van fúj a földalatti szél |
körös-körül a kőpriccseken |
címeres trikójukon fölirat |
szemet szemért fogat fogért |
összeaszott koponyájuk vigyorog |
a nagy számok törvénye beválik |
csilloghat a vízcsöpp különvéleménye |
a tenger az tenger és az is marad |
a háztetőn járkálsz föl-alá teliholdkor |
papír papír meggyullad elrepül |
röpdös a világ gyászfátyla a pernye |
|
Körtánc
– Grunwalsky Ferenc fotózza Ladányi Andreát –
azt mondja a lélek a testnek |
megjártam minden járatod folyosód üreged |
a hajadtól a lábad körméig betöltelek magammal |
és a test szárnyak nélkül sután fölemelkedik |
lába pózna karja karó de nem azok tartják meg szemmagasan nem azok |
elfekszik rajta dobálja magát |
tagjai úgy kifacsarva mintha az inkvizíció csigái facsarták volna ki őket |
de annak amit tud nincs neve |
a közömbös járókelők megállnak |
ez valami tánc kérdezgetik egymást |
egyszer a porban máskor a szélben |
nézd most pók most lepke most polip |
ez csak valami tánc mondogatják |
közben a világbirodalmakat szétfújja a szél |
egy egyiptomi sírkamra falára festve |
kis termetű rabszolgák body builder fáraók |
nézd most üres zsák most megroggyan most összeesik |
tuti hogy ez csak valami tánc |
azt mondja a lélek a testnek |
dolgom van sietek megy a dolga után |
nem tudni ki küldte ki hívja vissza |
nem tudni hol és kik vagyunk |
fekszünk kibelezve gyolcsba tekerve hanyatt |
aranyfüst múmia-arcunkon merev mosoly |
|
Bottal kopogva a szélben
|
recseg-ropog kóró a szélben |
az ördög meg dühönghet a falra festve |
|
hogy egy állhatatos hang mi mindent összebeszél benn |
|
varázsszavai nyár meg fény meg öröm |
|
és persze nem történik semmi |
száraz bőr sárga lábköröm |
|
ja és gyorsan ki kéne menni |
|
bottal kopog a nyomorék sántikál |
|
itt volt fiatal majdnem boldog |
beesett mell és ferde váll |
|
a maradók szeméből bőven hullik majd a könny |
a betegség a lomha szörny |
|
|
Mi van Schubert dalában?
Egy szál virág Vas István sírjára
Schubert dalában, Schubert dallamában, |
drága barátom, bizony a halál van. |
Édessége azért mondhatatlan édes, |
mert mélységes mély, vad keserűség ez, |
a szultán méregcseppje kristálypoharad alján, |
az árny, mely mindig ott áll minden mátka balján, |
amelytől elsötétül az édes, édes élet, |
és kihangzik belőle az Utolsó Ítélet, |
nem villámló szavakkal, de zengő zongorával, |
a moll akkordok összhangzattanával, |
Schubert dalával, Schubert dallamával. |
|
Schubert dalában, Schubert dallamában |
minden hangban hallható halál van, |
mégsem úgy hallgatod, hogy halálra váltan, |
kacérkodsz és táncolsz, vigadsz, mintha bálban. |
Egy szekérderék halál túl sok a halálból. |
Schubert kábítószer túladagolással ápol. |
S belőve bolyongsz az öldöklő világban, |
hol a gyors patakban pisztráng, a réten vadvirág van, |
s látsz egy sötét erdőt, mélyén rőzsetűz ég, |
s meggyakod ott a Halál és a Lányka szűzét, |
izzol a zene ölében, halhatatlan lángban, |
s föltámadsz a halálból, mint Ő a Bibliában, |
Schubert dalában, Schubert dallamában. |
|
|
Sirató
Szántó Piroska, 1913–1998
Egy vajákos festővel szegényebb a világ. |
Dickens regényeinek árvaházában fog emlékezni rád |
lángoló narancssárgád, kéked, zölded, vörösed, lilád, |
|
tengerszem tekintetű, kortalan kamaszlány, |
akiből szép öregasszony lett ezer és egy ránccal az arcán. |
„Szabad egy táncra, Madame?”, hajol meg Mösziő Halál, az arszlán. |
|
Boszorkány, igenis az, mert nagy hatalmú ecsettel varázsló. |
A kézfejed nyomorék csonk, de az élet a képeiden parázs, hó – |
szeretkeznek a csontok a sírban, és töviskoszorúsan bámul ránk az igásló. |
|
Tegyük föl most, hogy a mesés megoldás jön be mégis, és van Isten. |
Bolyongasz akkor majd a nagy fényességben te is fenn, |
és mindenkit megállítasz: „Hol van Vas István?” |
|
Egy százéves paraszt bácsi (az Úr) a kezével mutatja: „Arra, lelkem!” |
És „Nicsak, egy asztráltest, és mekkora orr!”, ezt gondolod ott. És attól fogva ti ketten |
újra együtt üldögéltek (a termoszban forró, angol tea) a szentendrei kertben. |
|
|
Himnusz arra az időre amikor végleg kifogy az észérvekből
mert élet élet élet élet élet |
főnixmadár haló porodból éled |
csak éled éled éled éled éled |
amíg lehet amíg még élet éled |
bár fogvacogva fázol félve féled |
amíg lehet amíg még élet éled |
csak éled éled éled éled éled |
föltámadásra ha nem kell nem cseréled |
mert élet élet élet élet élet |
|
Töredék az elnémulásról
Hiába, akárhány verssel rakva a padlás, |
erőt vesz rajtam a szánalmas hanyatlás – |
a költő addig él, ameddig ír! |
És ha hónapok óta egy jó sort se bír? |
Halott, ha mondom, két lábon járó halott, |
holott tegnap még élt, holott |
Vakít a tündöklő közöny, az ég. |
|
Holtak szellemével társalog
Szólítva őt egy verssorát idézem: |
„Csak azt feledném, azt a franciát…”, |
s az évtizedek rossz szigetelésén |
kétszázhúsz volt nyila villámlik át. |
Túlnan a járdán föltűnik Pilinszky, |
kockás kabátban, ég és föld között – |
látom, arcán a lázas elveszettség |
őszes borostaként kiütközött. |
|
Köröttünk örvény, a hatvanas évek: |
gyér forgalom, vodkaszag, vak remény; |
nem öltek meg s nem öltük meg magunkat – |
Isten hordott minket a tenyerén. |
Túléltünk háborút, italt, szerelmet, |
most egy kicsit ejtőzni akarunk, |
ki egy szál deszkába, ki meg az égbe, |
kapaszkodunk, míg bírja a karunk. |
|
Költőnek ezenfelül ott a verse, |
a gyulladt seb, mely lüktet s nem lohad, |
de láza megbokrosítja a ritmust, |
e rögeszmés, szárnyas versenylovat, |
hogy száguldozzon, mint a hurrikánok |
a karibi partokon s a prérin át, |
s patájával dobogja és dobolja: |
„Csak azt feledném, azt a franciát…” |
|
Minek folytassam? Valaha a versünk |
életmentés volt, ma csak pipere. |
Franz! Szia, fogoly! s más ilyen nyalánk vicc, |
míg süvítünk az űrbe kifele, |
s a terepet átadjuk a szövegnek, |
melyben buján párzik szóval a szó; |
és hallhatjuk makogni gépeinket, |
mint majmot az Afrika-utazó. |
|
Nagy költő s balfácán egy porhüvelyben! |
Esendő, nagyon is világi szent, |
aki a Koponyák Hegye helyett a |
báli szezonban inkább bálba ment; |
János, kit jelenések látogattak, |
de aki hétköznap csak Jancsi volt – |
bámulja teremtményét a teremtő, |
sámán a tüzet, melyet ő csiholt. |
|
|
|