Walther mester és az Ördög^*

WALTHER Ki röptében dugtam meg annyi szép nőt,   míg szállt velünk a bolygó Föld s az ágy, most láthatom Napom, szikrázó, égi ékkőt   ahogy hanyatlik és kihunyni vágy. Megroggyant templomfal; behúz a résen   a mindent átható hideg, s egy gyertyaláng borzong csillagfény-jégverésben –   Nürnberg? Pest? Szigliget? Mindegy. Mindegy, hol éltem, ha föléltem   a fukar idő szűkös hitelét. (Ostoba tenorista: bolondul dicsértem   életem nyarát – nyögöm majd telét.) Ezredvég, ősz. Ilyenkor divatoznak   a gyászódák, a búcsuszók, s a dróton fecskeraj képében sorakoznak   a végleg búcsuzók, a vakon vijjogó, fekete lelkek,   kikre mit tudni, minek gödre vár; tavaly még öregen s betegen átteleltek,   de idén jobb nekik meghalni már. Walther mester, döghalál trubadúrja,   kór lantosa, mit mondjak erre én, kinek túl édesre volt hangolva a húrja?   Azt mondom: nincs remény! Mert nincs remény, s nem lesz föltámadás sem,   nem szól ki Isten: „Jöjj be, Waltherem!”, és ahogy én nem hallom, úgy nem hallja más sem –   üresen kong a roppant bálterem… Mert be vagyunk a végtelenbe zárva,   és végítélet sem lesz semmikor – nem, nem lesz semmi más, csak a surrogás, ahogy az árva   űrben szitál a por. AZ ÖRDÖG Bajt jajjal orvosolni! Ehhez értesz…   Pancser, aki a vesztesre fogad. De az aprómunkához: miért az? miért ez?   sehogysem fűlik vicsorgó fogad. Önkörös csőlátás, nagy fene pátosz…   Öregszel. Ettől oda a világ? Versed, e rossz ripacs a haját tépve átkoz   és nyálát köpi rád. A sugallat vagy látomás csak örvény,   alaktalanul gomolygó nyersanyag, míg öntőformába nem préseli a törvény,   hogy összeforrjon, mint a fej s a nyak. Ha a vers (nagy ritkán) megrendülésre késztet –   bárhogy dübög a vad tam-tam zene –: a rend, melyet a pallér kéz és mérnöki ész tett,   s az ördög jó szeme. WALTHER (a föld alól) A tiszta ész vezessen, ne a céda szív?   Jó tudni, hogy az ördög is naiv…