Sorok a porban^*

Ez nem modern szövegvers, csak kínos és keserves, nyögés csak, jajgatás csak, ahogy a torkomon átcsap és kibukik a számból, mint élet a halálból – egy kutya nyüszítése, ha villog a sintér kése; nem paradigmaváltó, csak az égre kiáltó nyomorúság, nyöszörgés, miközben nyúz a tőrkés… S költője se formabontó, versei kóc belét kiontó, ha valaha előörs volt is, most, hogy elevenen holt is, másképp lát mondhatni mindent, távolodik az odakint, közeli az itt bent, hol aknát robbant a vérben, az összeszűkült érben a zuhanás a porba, ha a szédülés ver orrba, a bassza meg és a hiába, a béna test béna lába, az add fel, a vége, a minden veszve, a kelj föl, a rendíthetetlen rögeszme, s a falat bámuló hajnalok, esték – az életfogytiglan tartó betegség. Nem, ez nem szöveg, ez nem az a téma, hisz ennek épp a lényege néma, mert nem üzen semmit a parttalan sötétség, hol egyre megy már hit és kétség… Nem üzen semmit? A test megöregszik. Nem tudod, föl bír-e kelni, ha fekszik. S a láng, mely magasan lobogott, pislog és bágyad, és minden ágy a halálos ágyad.