| Röhögnöm kell, ha rájuk nézek… Két beszart kamasz! |
| Két szabadsághős, aki majdnem eljutott az érettségiig, |
| de látomása támadt, és bekente vajjal az osztályfőnök székét, |
| s most várja a püspöki kar döntését, a kiközösítést és a máglyahalált… |
| Esterházy féllábon áll egy pocsolyában, |
| hegyes csőrével megcélozza a békát, |
| és – reccs! – telibe találja: leír egy mondatot… |
| Kornist kolbásztöltővel töltötték bele a nadrágjába, |
| a bőrével érzékel, mindenre rá kell feküdnie… |
| Milyen fényesség öltözteti mégis arany páncéljába őket? |
| Esterházy nem mondja: „Igazgató úr, kérem, a Mityu volt!” |
| Kornis sem, hogy Ime, zsidó bűnhődik a pápista vétkeért!
|
| Csak állnak ott, és némán bámulnak egy kurta öröklét kattanó gépszemébe; |
| minden kor hőse olyan, csak jobb kiadásban, mint maga a kor. |
|