Viszonyunk a poszt-premodernhez^*

Ha Tandori Wagner, a végtelen óceán énekbeszéde és hullámlocsogása, és Petrinél, mint Muszorgszkijnál, táncolni, dalolni se szégyell a Halál, én kétségkívül Brahms, a céhhagyományok összeszorított fogú mestere vagyok, megátalkodott klasszicista (vagy ami még rosszabb, későromantikus futóbolond, aki minden észérv ellenére kitart amellett, hogy az ember: a teljes egész!). Viselem is, mint marhabélyeget, Herzfeld izzó szellemességgel rámsütött észrevételét: „Két téma közt meglátszanak a varratok.” Azaz: jó, jó, de nem az igazi. Száz év telik el, mire Herzfeldről kiderül, hogy mekkora seggfej. Brahmsban nincs se cérna, se tű, csak zene, ráadásul ihletett és nagyvonalú. Tegyük föl, eltelik újabb száz év, s még mindig megvan és makacsul kering az űrben a Föld, még mindig nyelvel az emberiség, s van hangversenyterem… Mondjuk, hogy csak a naptár lett száz évvel idősebb… Miért ne lehetne ott egy kastély őrtoronnyal, és egy sarokkal odébb egy lapos tetejű bástya, hol éjfélkor, mint Hamlet atyjának bolyongó szelleme, megszólalhatnának a verseink? Hova lenne akkor az észbontó különbség, hogy melyikünk melyik iskolába járt, s kihez, milyen iskolát alapított, és hogy gombolta végig a költészet-zakót? Fakó mikrofonhangunkon is átszüremlene az a nagybőgők basszusánál is mélyebb brummogás, és ellenszólama, a fülsértően éles, már alig hallható sivítás, ahogy a huszadik század vége, a teljes szétrohadás kora bukdácsol, kavarog, fütyül minden szavunkban, de még a szó- és sorközökben is, mint sírkövek között a szél.