A kút

Az öregségre még találunk jó metaforát, a cellát (és benne azt a keveset a világból, ami még fontos és kinyújtott kézzel elérhető), de ezzel vége a földi bizonyosságnak. A halál angyala változékony és szeszélyes; többnyire lesből támad: most épp felhő képében közelít, s csak az árnyékát láthatjuk ablakunkból – nő-e, férfi-e, koldus-e fehér bottal, vagy dárdás lovas, ki mondaná meg? Minden kor, nép, égtáj, vérmérséklet másnak képzeli… Isten tág hordójának lazuló dongái körül ma megint csak az   ős-őssejt finoman hullámzó sok pici csillószőre a   vaspánt: mindig támad az embermajmok   közt pár megszállott, aki tudni akarja, milyen darab milyen szerepét osztották rá a kék bolygó sárrögös forgószínpadán – Szókratészt, a bürökpoharát kortyolgatót, vagy a   Megesett Lányt, aki nyílt színen ugrik a mozdony elé? A fákról a földre leszállt lény legfőbb fényűzése, hogy ő dönt, ő: eljátssza-e egyiket is? S persze, hogy úgy dönt: játszik. S persze, hogy ismét   többet vár a lehetségesnél (mint a legelső sakk-nagymester, aki egy szem gabona sokszor sokszorosát követelte   szellemi termék hasznosítása és szerzői jogok címén a találmányáért lelkesedő   királytól), s csillagok és békák közt fuldokolva óbégatja teli a fekete   színpadot, hogy gyere és húzd ki a kútból, a mindenség   jeges és huzatos súgólyukjából, mors bona, jó halál!