Az amfora cserepei

1. Róma püspöke kiközösíti az X-kromoszómát A csetnikek génjében nem volt hibás kromoszóma, ők férfiak voltak, ahogy a nevük mondja: harcosok, és nem afféle élő mételyként lebzselő buzeránsok; öten is megdugták a nőt, akit a külvárosi konyhában találtak, csak előtte még három hónapos kislányát berakták a gázsütőbe, és alágyújtották a lángot… Az Antikrisztus kora? Ember ellen való vétek azt hinni, hogy bármit is megold a pánik, az eszeveszett visszahátrálás a múltba – ott is csak az égő hús szaga és az izzó őrület fogad, csak manipulált hírműsorok helyett zsolozsmával és kereszttel – a könnyebbik megoldás elménket juttatja kárhozatra, hiába állunk lesütött szemmel az E = m • c 2 csillagfolyója előtt, vesszük az erkölcs legfőbb mértékéül a vénkor aszályát – Isten az, aki: tavasz és nyár is; nem elég bűnbakot áldoznunk neki!   2. A rejtőzködő skorpió A szörnyűség mi magunk vagyunk, a veszteségeinkkel… A diktatúrák füstködében egy elmosódó nőalakot követünk, a szabadság fűvel benőtt sírokból fellebegő kísértetét, míg lázasan s vacogó foggal ki nem hámozzuk igéző fátylaiból, hogy ágyunkban egy repedt sarkú, foghíjas kurvát találjunk – ez minden forradalom rövid története! Az elme faragott képe, a szebb jövő, mint Bergman őrült hősnőjének túlvilága, újra meg újra a fal s a tapéta közé szorul; s nem úszhatjuk meg a szembesítést, előbb vagy utóbb nekünk ront az ágyneműtartónkban vagy a ruhásszekrényünkben rejtőzködő skorpió; fényes, drótszerű szőrrel borított lábai közt, a potrohában végzi minden: istencsászárok, szuperhatalmak, a csúcsnál csúcsabb technika, élet, vers, szerelem – fekete sár a világ, csak szemfedője, a zuhogó hó fehér.   3. Színről színre A görögök világképe célszerűen kerek, mint amforáik. Képzeletükben az élet dolgai körbe érnek: a vázaképen a férfi daliás farka négyezer éve áll, s a nő arcán ugyanannyi éve ég a Hű, ez aztán, mint a kő! Istenek? Emberek? Nincs köztük különbség, és ezt úgy hívjuk: remény. De miféle reményt meríthetnénk cserepekre tört korunkból? Színről színre láttam bombaszőnyeggel borított városom ostromát, és filmen a kis, helyi háborúkat, a sportstadion vértől vörös gyepén egy száz évesnek látszó harminc valahány éves nőt, aki abba őrült bele… de nem, túl szörnyű, mégsem mondom el… Néha az ablaküveg tükrében meglátom magam, és azt gondolom: – Ki ez? Ki ez a földhöz szögezett nyomorék? És akkor az arcomon átdereng az övé, a nagy ravaszé és még nagyobb baleké, a tengerek és az árbocrúd foglyáé, aki pellengéren ugyan, de hallja az új-év-új-lehetőség szikláján heverő szirének énekét.