A nincs/van kapu

1 Melyik a másik látomása? Az Isten az emberé? Az ember az Istené? Isten közelében, ha van Isten, és a teremtés teremtés, elhajlik az egyenesnek indult gondolat; a mennyei jelenlét térerejétől megbolondul a mágnestű, egyszerre mutat északot, délt, kétségbeesést, gyönyört. Isten léte mellett ugyanannyi érv szól, mint ellene. Hinni annyi, mint látni – vakon… Egy szakállas nemzetségfőt fényözönként törni elő a felhőzetből, az őstenger fölött… Hallom koponyacsontunk őrült reccsenéseit, ahogy magába akarja fogadni a nálánál nagyobbat; ezt a tébolyult nagyotakarást kódolta az első szénvegyületbe az, aki képzeletünk szerint csak ül és vár és figyel: ráér… neki a perc meg az évmilliók… Majd új sarat gyúr jobb alapanyagból!   2 Persze ott a hitszónok egérútja, hogy Isten a szeretet (vagy más nemes érzelem: vérbosszú vagy vakdüh, ahogy az eszmét önnön megtestesülése, a mozgalom renddé majd hivatallá értelmezi). Nem tudunk kitörni sorsparadoxonunkból, hogy emberi ésszel emberi fogalmat alkotunk, és minthogy a költői kép egy filmkockáján a mindenség is elfér, isteni nyilván az, ami nem fér el sehol és semmiben… Ki szerethetné, ha csak sajátmaga nem, ezt a fölfuvalkodott, szapora majmot, aki mérgező kosszal tömködte el a föld pórusait, lyukat fúrt a levegőégbe és megfertőzte az óceánt? Ki más, ha nem az az Isten, akit az ember embernek képzel el – Egész életünkben egy fekete kút vak hengerébe bámulunk, s nem látunk mást, csak néhány didergő, nyomjelző csillagot…   3 Vagy kételyeim dadogása épp hozzád juttat közelebb, miközben a megszentelt szövegek helyett az élő nyelvben botladozom? Nem tudom, hogy szólítsalak. Nem tudom, hol vagy. Nem tudom, vagy-e? Nem tudom, hogy a pincéből kilépve a ragyogás, ami egész életemre elvakított, a háború végének tündöklése volt-e, vagy a szülőcsatorna forró kijáratánál káprázó, hajdani hóförgetegé? S melyik kép olvad a másikra? S melyik felejthetetlenebb? Időm sarokköve ez a sok egymásra égett nem tudom… Biztos csak annyi, hogy közben mindvégig valami lassú szív vagy óceán hulláma ringatott: éreztük egymást, víz és hajó – egymás bőrét bársonyosan simogatva lebegünk föl-le, föl-le, álom és ébredés között… Nincs/van kapu, ha volnál, nyílj meg előttem! Madár voltam, egy ágon ültem, ember alakban énekeltem, emberi hangon, emberi szót forgatva a számban – él… élni… élet…