A tékozló fiú

1. F. B.: Fekete fej; J. F. költő portréja Ferenczy Béni nem a szupernova lobbanását véste kőbe, szobrász tenyerébe fogható anyag kívánkozik – napkövet keresett, hogy a földvonzásból kiszakadhasson, s az ismeretlen, fekete ércet finoman tapogatta, mint mennyei járatából kiszédült vakondokot: – Nézd, a Tejút egy csöppje, hogy sugárzik! A lángész lobbanásához több kell, mint puszta tehetség, kell hozzá jó szél meg csillag az égen, mint egy tengeri úthoz, de legfőképp mégiscsak a megmagyarázhatatlan vakszerencse kell – apró taszítás, amitől beindul a fúzió, a rögeszme kitágul, és szétteríti az űrben az égő Dózsa György képét s a karóba vont Csáky püspökét, s a hangrengetegben bolyongó, biai rezesbandát körülsusogó erdőt, hol szarvashangon tutulnak Bartók gomolygó emberszörnyei… Tékozló ragyogás a világ, mielőtt tűzgömbje kihuny és összeomlik.   2. A bárka és a lovas Mihez kezdjen a vízözön után a régi gárdából való Noé? Egész életében a vízözönre készült, bárkát épített, s most fönt csücsül vele az Ararát tetején, s csak ő emlékszik, félnótás öreg, mi volt itt – egy óceán! Vagy gondoljuk el azt, hogy Petőfi csakugyan életben marad, de nem valami ködös elme szülte Barguzinban, hanem itthon, csoda folytán megúszva Haynau sortüzeit és hóhérkötelét… A kiegyezés korában suszterinasok csinálnának bohócot belőle: – Odanézz, rögtön megbotlik a kardjában, és seggre ül! Jaj a lángcsóvát húzó léleknek, ha túléli a földet érést, rozsda emészti el, s még jó, ha férgek közt maga is féreggé nem változik; egy élet, egy rögeszme, bőrtokban zörögnek csontjaink – szerencsés, akit ifjúsága virágában döf le egy kozák lovas.